Mesék

D

dudus1999

Állandó Tag
Állandó Tag
A FELHŐ MEG A NAP

- Szomorú vagyok, kedvenc mókamesterem. - szólt a királyfi. - Vidíts fel engem!

A mókamester felszedelőzködött a trón mellől, ahol aludt, kinyújtóztatta tagjait, és így szólt:

-*Mit szeretnél, királyom? Hányjak cigánykereket, bukfencezzek? Hozzam a csörgőimet?

A királyfi fáradtan legyintett, és a mókamester gondolkodóba esett. Hogyan is járhatnék gazdám kedvében, töprengett. Már hetek óta csak szomorkodik, és nem mondja meg, hogy miért. Mit tehetnék? Hogyan nyissam meg a királyom szívét, és hogyan töltsek bele egy kis vidámságot?

- Mit szólnál egy tükörhöz, uram? - kérdezte aztán. A királyfi csak bámult, nem értette a kérdést. De a mókamester térült-fordult, és már kezében tartott egy parányi tükröcskét.

- Nézz csak bele, gazdám. - szólt. A királyfi unottan bár, de engedelmeskedett. - Mit látsz?

- Magamat. - mondta a királyfi.

- És még? - türelmetlenkedett a mókamester. - Nézd meg a szemeidet!

- Szomorú szemek. - mondta a királyfi. - Kék szemek, mint az ég, és borúsak, mintha eltakarta volna a felhő a Napot. Talán esni is fog.

- És hol a Nap? - kérdezte a mókamester.

- Mögötte.

- Ott van, vagy nincs?

- Ott van, de hát mondtam...

A mókamester felugrott, a tükröt odaadta a királyfinak.

- És mi lenne, ha elijeszteném a felhőket? - szólt, azzal hatalmas lélegzetet vett, és kiáltott egy nagyot: - Húúúú!!

A királyfi megijedt, hátrahőkölt, aztán meglátta a mókamestert, amint vöröslő arccal, kidülledt szemekkel bámulja őt, és közben kilóg a nyelve, mint egy kiskutyának. Felnevetett, annyira mulatságos volt az egész. Aztán újra belenézett a tükörbe.

- Eltűntek a felhők! - örvendezett nyomban. - Nézd, hogy süt a Nap!

És valóban, fény gyúlt a királyfi szemében, és kisimult fáradt arca.

- Köszönöm, kedves mókamesterem! - hálálkodott. - Milyen jó, hogy vagy nekem!

A mókamester mosolygott, és ezt mondta: - Nem szeretnéd inkább te magad megtanulni, hogy hogyan kell elűzni a felhőket?
 
D

dudus1999

Állandó Tag
Állandó Tag
*A VESZTESÉGRŐL

- Miért sírsz, bácsi? - kérdezte a kisfiú. A lehajtott fejű ősz öregember nem válaszolt. Kezébe temette arcát, és a kisfiú azt hitte, a bácsi szégyelli megmutatni könnyáztatta arcát. A kisfiú megértette ezt, hiszen mindenkitől azt tanulta, hogy a fiúk sosem sírnak. De aztán a bácsi mégis megszólalt.

- Elvesztettem valamit. - mondta halkan. A kisfiú megélénkült.

- Elvesztetted? Segítek megtalálni. Talán a közelben szórtad el?

- Nem szórtam el, egyszerűen eltűntek. S mire észrevettem, már nyomuk sem volt. Ez fáj. Hogy el sem búcsúzhattam tőlük.

A kisfiú gondolkodóba esett.

- De hát, amitől elbúcsúzol, azt nem is veszíted el. Azt csak elengeded.

- Igaz - felelte a bácsi - De ezek olyan gyorsan tűntek el, hogy időm sem maradt elköszönni. És most fáj az üresség, fáj a sok hely.

A kisfiú megsimogatta az öregember fejét.

- Mit vesztettél el, bácsi? Megmondod? Talán a pénzedet? A bicskádat?

- Nem kedvesem. - mondta az öregember, és felnézett. Árkokkal szabdalt arcán könny csillogott. - Az illúzióimat vesztettem el, amit a világomról alkottam. Tudod, kisfiam? Az illúzióimat.

- Nem értem. - töprengett a kisfiú. - Hogy lehet elveszíteni azt, ami nem is létezik?
 
Piroska49

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Tóth Anna Húsvéti készülődés

images
​


Tóth Anna
Húsvéti készülődés​


Egy kora tavaszi napon nyúl apóék jóízűen ebédeltek, amikor az anyóka szeme rátévedt a naptárra.​

-Nézd, apó! Mára ígértük a tyúkanyónak, hogy elhozzuk a húsvétra szánt tojásokat. Tüstént indulnunk kell, nehogy ránk esteledjenÉn hozom a tojástartót, te meg légy szíves hozd addig a szekeret.

Amikor már jó ideig gyalogoltak, nyúl anyónak feltűnt, hogy nyúl apó mennyire szótlan.
-Mi baj van apó? Miért vagy ennyire csöndes?
-Emlékszel, hogy tavaly az utolsó percig dolgoztunk, hogy elkészüljünk a tojásokkal? Annyira siettem, hogy elfelejtettem kimosni a festéket az ecsetekből.
-Akkor bajban vagyunk apó. Nincs már annyi időnk, hogy elutazzunk a városba másikat venni. Törjük a fejünket, hogy mit csináljunk.
Már sötétedni kezdett az ég, amikor elérkeztek a tyúkanyó óljához.
-Jó estét, Kapirga. Ne haragudj, hogy ilyen későn értünk ide. Ugye nem adtad oda másnak a tojásokat, amit megrendeltünk?
-Persze, hogy nem, hiszen minden évben hozzánk jöttök. Nézzétek már minden tyúk elhozta a tojását, kivéve a kopasznyakút. Szegénykével a többiek már eddig is csúfolódtak, most meg rá kell várni. Gyertek, addig tegyük be a többi tojást a tartóba.
Amikor végeztek, benéztek a tyúk ólba , hogy elvihessék az utolsó tojást is. De a kopasznyakú csak ücsörgött szomorúan a kosáron, és látszott rajta, a nagy igyekezet.
-Nem baj, tyúkocska. Egy tojással több vagy kevesebb, nem hiszem, hogy számítana.
-Kérlek, ne menjetek el. Így is bántanak a többiek, hogy ilyen csúnya a nyakam. Ha nem tudom odaadni nektek a tojást, elkergetnek az ólból, és földön futó leszek.
Nyúl anyóék nagyon megsajnálták a szegény kis kopasznyakút, és megbeszélték, hogy innen addig el nem mennek, amíg az utolsó tojást is magukkal nem vihetik. Mire felébredtek, észrevették, hogy a kopasznyakú tyúknak nagyon jó a kedve.
-Nézzetek csak ide!
És lássatok csodát, amikor felállt a kosárról, olyan nagy és annyira szép, formás tojást láttak, amilyet eddig soha. Nyúl apóék kivitték a hatalmas tojást a szekérre, és igencsak kimelegedtek, mire be tudták helyezni a tojástartóba. Megköszönték a tyúkoknak a fáradozásukat, és amikor megfogták a szekér rúdját, hogy elinduljanak, rájöttek, hogy a nagy súlytól meg sem tudják mozdítani.
-Várjatok egy kicsit - mondta a kopasznyakú tyúkanyó -,elszaladok az istállóba, és megkérem a lovat, hogy legyen a segítségetekre.
Hamarosan jött is vissza egy szép erős hátaslóval.
-Üljetek fel ti is, apóka - nyerítette a paci - Nekem ez igazán nem teher.
Az úton, miközben a patkók egyenletes kopogását hallgatták, megszólalt az anyó:
-Hogy fogjuk ezt a rengeteg tojást megfesteni, ha még egy rendes ecsetünk sincsen? A többi nyuszitól sem kérhetünk, most nekik is sok a munkájuk.
-Nem tudom Fánika. De azt megígérem, hogy máskor jobban oda figyelek, hogy minden rendben legyen, mire jön a tojás festés ideje.
Nem sokára elértek a házukhoz és megitatták a lovat, köszönetet mondtak a segítségért, és már éppen búcsúzni készültek, amikor a paci azt kérdezte:
-Apóka! Van a háznál egy jó éles olló?
-Persze, hogy van. Miért kell neked?
-Hozd csak ki, majd meglátod.
Amikor Gerzson papa megjelent az ollóval, a paci arra kérte, vágjon le egy tincset a farkából, ecsetnek!​






Nyúl apóék nagyon meghatódtak. Besiettek a házba, és még aznap neki láttak a munkának. Néhány hét múlva megfestették az összes tojást, kivéve azt az egyet, amelyik olyan szép nagy volt, hogy nem tudták kiszedni a tartójából...




Én még kicsi vagyok,
Verset nem tudok.
Majd jönnek a nagyok,
Mondanak azok.​


Az erdei kék ibolya,
Szép mint a lányok mosolya.
De mindkettő tovább szépül,
Ettől az illatos izétől.
Látod még megvan a fele,
Megöntözhetlek-e vele?​


Húsvét táján édes szokás,
A vödörrel locsolkodás.
Nálam is van szagos kölni,
Ha rád öntöm meg fogsz ölni?​


Zöld erdőben jártam,
Két őzikét láttam.
Az egyik kacsintott,
Ide a forintot​


images
​
 
Utoljára módosítva a moderátor által:
Piroska49

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Zelk Zoltán A virágok álma

images
​



Zelk Zoltán
A virágok álma​


A Nap még javában aludt az ég túlsó felén, de a Hold már bizony elálmosodott a hosszú virrasztástól, a csillagok is bóbiskoltak az égen, könnyű hát kitalálni, hogy hajnal volt, annak is nem a vége, hanem a kezdete. Ebben a hajnal eleji időben mentem ki a kertbe, hogy megnézzem, mit csinálnak ilyenkor a legkedvesebb barátaim, a fák, a virágok és a füvek?

Kettőt se léptem, amikor olyat láttam, hogy el sem hittem az első pillanatban, de amikor mégis észrevettem, hogy igaz, amit látok, még a lélegzetemet is visszafojtottam, és úgy figyeltem, ami a kertben történik.

Egy ribizlibokor sétált előttem, de nem egyedül, hanem a kert legkisebb almafájával, átölelték egymást ágkarjaikkal, és így, sétálva beszélgettek. Szemben velük, ahol nappal a diófa áll, egy pipacs aludt, a diófa pedig a kert túlsó végében, hagymák, dinnyék, mákvirágok között. A cseresnyefa se volt a helyén, ott guggolt a krumplibokrok között, és azon igyekezett, hogy susogni tanítsa a krumplibokrok leveleit.

Csak álltam és figyeltem ezt a csodát, szerencsére se a fák, se a krumplibokrok, se a többi növények nem vettek észre, ezért aztán azt is láthattam, amikor mind összegyűlt a kert közepére, és azt is hallhattam, amit elmondtak egymásnak. Először a diófa kezdett beszélni.

- Ide figyeljetek - mondta a diófa -, elmondom nektek, hogy mit álmodtam az éjjel. Azt álmodtam, hogy a világ valamennyi szakácsa összegyűlt egy olyan nagy konyhában, amelyik milliószor akkora, mint ez a kert, és három álló évig egyebet sem csináltak, csak mákosrétest sütöttek. Amikor aztán megsült a mákosrétes, egy akkora tányéra tették, amelyik ezerszer olyan nagy, mint ez a kert, és így szóltak hozzám:

- Kóstold meg, mit sütöttünk neked. Kóstold meg, és ha ízlik, minden nap sütünk neked mákosrétest...

- Szép álom - mondogatták a többi fák, csak a máknak nem tetszett, mérgesen megcsörgette gubóját, és azt mondta csúfolódva, hogy ő bizony nem hisz ebből az egészből egyetlen szót sem, úgy igaz, amit a diófa mond, hogy őneki dióstortát hoztak aranytálcán...

De a többiek rá se hederítettek a mákra, tudták, hogy milyen irigy természetű, végül is csendre intették, és az almafa kezdett beszélni:

- Én az égben sétáltam álmomban, ott találkoztam egy kis bárányfelhővel. Alighogy meglátott, rögtön megkérdezte: "Jó, hogy jössz, te talán tudsz valamit az édesanyámról, a záporról, három napja, hogy eltűnt az égről, azóta nem láttam." Én pedig elmondtam a kis bárányfelhőnek, hogy éppen tegnap járt nálunk az édesanyja, a hogy annyira örültünk neki, mert már nagyon szomjasak voltunk...

Ez az álom még a máknak is tetszett, még ő se szólt közbe, és azt is csendesen meghallgatta, hogy a pipacs mit álmodott. De nem csoda, ha csendben hallgatta, mert akármilyen szép volt a diófa álma, és akármilyen szépet álmodott az almafa, olyan szépet, mint a pipacs, nem álmodott egyikük sem. A pipacs ezt az álmot mesélte:

- Én azt álmodtam, hogy lepkévé változtam! De nemcsak én, hanem a világ valamennyi pipacsa, ezer és ezer millió, és millió, valamennyien felszállottunk a kertekből, a búzaföldekről, de még az árok széléről is, és annyian voltunk, hogy egészen eltakartuk az eget! Nagy, piros pipacsfelhők röpködtek az égen, s amikor elfáradtunk, akárcsak a lepkék, rászállottunk a fák ágaira...

- Jaj de szép lehetett! Jaj de gyönyörű lehetett! - kiáltozták a kert lakói valamennyien. Bár ne kiáltoztak volna. Mert addig-addig mondogatták, hogy milyen szép álom, milyen gyönyörű álom, amíg egyszerre felhangzott egy kakaskiáltás:

- Kukurikú! Felébredt a nap! Mindjárt itt lesz a fejünk fölött!

A kakasszóra aztán elhallgatott a pipacs, elhallgattak a többiek is, ahányan voltak, annyifelé szaladtak, s mire a kakas másodikat kiáltott, már vége volt a hajnali álommondásnak. A kert fái és növényei úgy álltak a helyükön, mintha sose mozdultak volna el onnan. Ezért aztán sose tudtam meg, mi volt a pipacs álmának a vége, s hogy mit álmodtak a többiek, a krumplibokrok, a ribizlik, a mák, a dinnye és a fűszálak, mert lehet, hogy a fűszálak is álmodni szoktak.
 
Piroska49

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Anyáknapi mese Petrolai Margit: A legszebb vasárnap

images




Petrolai Margit: A legszebb vasárnap

Járt az óvodába egy kis leány: Zsuzsikának hívták. Piros szalagot hordott a hajában, és piros volt a köténye is. Ennek a piros köténynek a zsebében volt egy lyukas kétfilléres. Zsuzsika nagyon vigyázott rá, a világ minden kincséért el nem költötte volna. Pedig egy fiú az óvodában már egy forintot is ígért érte. De Zsuzsika még azért sem adta oda.
„Nem adom a lyukas pénzt senkinek, mert édesanyának akarok ajándékot venni rajta anyák napjára.”
Pedig akkor éppen csak hogy elmúlt karácsony: még térdig ért a hó az óvoda udvarán. Jaj, hol van még anyák napja?!
Egyszer aztán kisütött a nap, elolvadt a hó is, és kirügyeztek az orgonabokrok a kerítések mellett. És ebbõl megtudta Zsuzsika, hogy közeledik már anyák napja.
Mindennap elõvette a pénzét, és megolvasta, aztán megnyugodva visszatette a piros kötényke zsebébe: megvolt, nem hiányzott belőle semmi.
Mikor már az orgona is elvirágzott, egy napon így szólt az óvó néni a gyerekekhez:
– Tudjátok-e, milyen nap lesz most vasárnap?
– Tudjuk! – felelték a gyerekek kórusban.
– Tudjuk! – felelte Katika is. – Karácsony lesz!
– Jaj, Katika, bizony rosszul tudod – mondta az óvó néni. – Tudhatnád, hogy elmúlt már karácsony!
– Én tudom! – kiáltotta Dani. – Vasárnap lesz.
– Vasárnap! – Vasárnap! De milyen vasárnap? Ki tudja, melyik a legszebb vasárnap az esztendőben?
De már erre elkiáltotta magát Zsuzsika is:
– Anyák napja lesz, óvó néni kérem!
– Az bizony! – felelte az óvó néni. – Verset is tanulunk, szép köszöntő verset, azzal köszöntsétek édesanyátokat!
Tanulta is Zsuzsika a verset szorgalmasan, még este, az ágyban is azt mondogatta. Ment is neki, mint a vízfolyás, csergedezett, mint a tiszta vizű erdei patakocska.
Így jött el a szombat, amikor csak délig vannak a gyerekek óvodában. Elindult Zsuzsika is hazafelé, de mégsem ment egyenesen haza, mint más napokon, hanem bement a cukorkaüzletbe, mert volt a kirakatban egy szív, színtiszta cukorból, azt akarta megvenni édesanyjának.
Elő is vette a lyukas kétfillérest, és kitette a pultra.
– Kérem azt a cukorszívet a kirakatból! Azt akarom ajándékozni anyukámnak anyák napjára.
– Jaj, Zsuzsikám – mondta a boltos néni –, hozzál másik pénzt, mert ezt nem tudom ám én felváltani neked!
De Zsuzsikának nem volt másik pénze, hát azt gondolta magában:
„Akkor inkább megveszem a selyemkendőt, amit a szomszéd bolt kirakatában láttam. S ha még marad pénzem, visszajövök a cukorszívért!”
Azzal fogta a lyukas kétfillérest, és bement a szomszédos boltba. Kitette a pultra, és így szólt:
– Tessék nekem ezért ideadni azt a selyemkendőt a kirakatból!
– Jaj, Zsuzsikám – szólt a boltos bácsi –, szaladj haza másik pénzért, mert ebből én nem tudok ám neked visszaadni.
– Nem kell visszaadni – felelte Zsuzsika –, legfeljebb nem veszem meg a cukorkaszívet, hiszen ez a selyemkendő is tele van szívekkel.
De a boltos bácsi egyre csak azt mondogatta, hogy sajnos, nincsen néki aprópénze, nem adhatja oda Zsuzsikának a szép tarka selyemkendőt.
Elbúsúlta magát Zsuzsika. Hiába volna szép, fényes kétfillérese, ha senki se tudja néki felváltani! És elindult hazafelé nagy búbánatosan.
Ahogy ment, mendegélt, kis gyalogúthoz ért, mely a réten át a házukig vezetett. A gyalogút mellett kicsi fehér százszorszépek álldogáltak.
Ismerték Zsuzsikát, mert minden délután arra ment haza az óvodából. Meg is szólították:
– Mit búsulsz, Zsuzsika? – Hogyisne búsulnék, mikor holnap lesz anyák napja, és semmit sem vettem anyukámnak. Pedig van egy lyukas pénzem, de senki sem tudja felváltani!
– Ne búsulj, Zsuzsika – vigasztalták őt a százszorszépek –, köss csokorba bennünket, és úgy köszöntsd fel holnap édesanyukádat! Csak el ne felejts friss vízzel megitatni minket!
– Az bizony jó lesz! – örült meg Zsuzsika, és leguggolt a fűbe százszorszépet szedni. De vigyázott, hogy ne fájjon a kis virágoknak. Mikor már egy marékravalót összeszedett, szépen csokorba kötötte, elbúcsúzott a virágos réttől, és indult volna haza a kis bokrétával. De akkor hirtelen elszomorodott, majdhogy sírva nem fakadt:
– Jaj, de mi lesz a szép lyukas kétfilléresemmel?
Belenyúlt a kötője zsebébe Zsuzsa, de bizony volt – nincs kétfilléres. Az bizony kihullott a sok hajolgatás közben…
Ha a kétfilléres el nem veszett volna, a kis csacsi Zsuzsika még sírva fakadt volna. De szerencsére elvesztette, és Zsuzsika örömében nevetni kezdett. Hogyne örült volna, hiszen vasárnap anyák napja lesz, és ő egy csokor százszorszéppel köszöntheti fel édesanyját az év legszebb vasárnapján…
És a kétfillérest úgyse tudta senki felváltani.
 
ilyvo

ilyvo

Állandó Tag
Állandó Tag
Mese a fecskéről

images


Mese a fecskéről​


Hajdanában, réges - régen, olyan régen, hogy már az idejét sem tudja senki, élt egyszer egy szegény asszony. Csak egyetlen gyermeke volt, egy aprócska, vékony csontú kislány, akit Fecskének becézett.
Ez a kislány örökösen dalolt, nótázott. Hiába szólt rá az anyja többször is:
– Elég legyen már, kis Fecske! Hagyd abba! Fáradt vagyok, pihenni szeretnék!
– Ha nem tetszik, ne hallgassa! – nyelvelt vissza a kisleány, s annál harsányabb dalolásba kezdett. Jócskán fel volt vágva a nyelve.
Egy reggel, még alig pitymallott, de a kis Fecske már talpon volt. Fekete ruhát vett magára, – melyre édesanyja kék karöltős-ujjat vart az este –, és fehér kötényt kötött eléje. Alighogy felöltözött, nyomban nótázni kezdett a legélesebb hangján.
A szegény asszony még aludt volna szívesen, de felriadt a hangos énekszóra.
– Kislányom, kislányom… – sóhajtott fel bosszúsan, majd így folytatta: – Miért nem születtél inkább dalos madárnak!
És láss csodát, abban a szempillantásban kék szárnyú, fekete tollú kismadár repült ki a szobából. Fehér mellénye megvillant egy pillanatra, s aztán szélsebesen tovaszállt…
Estére azonban visszatért, és az ablak fölé, az eresz alá fészket rakott. Ott élt madár alakban, s minden hajnalban hangos énekszóval köszöntötte az édesanyját.
Sok, sok ködbevesző esztendő telt el azóta. A fecske ma is az emberek közelében, az eresz alá rak fészket, és kora reggel hangos csiviteléssel ébreszti a ház népét. Azt mondják, szerencsét hoz annak, aki szívesen hallgatja ficsergését. Ez így igaz, hisz aki fecskeszóra ébred, és kel ki ágyából, az idejében foghat munkához s nem telnek napjai hiábavalóan.

Mészely József fordítása
 
ilyvo

ilyvo

Állandó Tag
Állandó Tag
Szénási Miklós Májusi mese

Május meséje a mesegép meséje. A mesegépet egy híres mesekutató találta fel és a csodálatos, távoli keleten uralkodó Sahriár király leghíresebb felesége,az ezeregy éjszakán keresztül pontosan ezeregy mesét mesélő Seherezádé tiszteletére seherezádornak nevezte el.
A seherezádor éppen akkora volt, mint egy szentjánosbogár. Halkan mondta a meséit, oda kellett rá figyelni nagyon. Hétfőn hosszú mesét mondott, kedden kalandosat, szerdán szomorút, csütörtökön csacsogót,pénteken pergőt, szombaton szerelmeset, vasárnap pedig varázslatosat. Minden nap csak egyet, amikor a naplement és az árnyak egybemosódtak az éjszakával. Egyetlen példányban készítette el gépét a híres mesekutató és nekiajándékozta az első kisfiúnak, aki szembejött vele az utcán.
- Tessék. Este tedd a párnád alá, s majd meglátod, milyen különös dolgok fognak történni. Arra azonban jól vigyázz, ha valakinek beszélsz erről a
gépről, neked többé nem mesél, el kell ajándékoznod.
A kisfiú ezen igencsodálkozott. Igazából el sem akarta fogadni, amit az idegen bácsi a kezébe nyomott, mert azt tanulta a szüleitől,ne álljon szóba
olyanokkal, akiket nem ismer, sőt ne is fogadjon el tőlük semmit, de ez as eherezádor, ez a mesegép nagyon izgatta a fantáziáját.Elvette hát, s úgy
elszaladt, hogy szinte meg sem köszönte. Este aztán, amiko rmár a fogát is megmosta, lehajtotta fejét a párnára és szívdobogva várta,mi történik.
A seherezádor pedighalkan mesélni kezdett. Mikor azt mondta, itt a vége,fuss el véle, a kisfiú abban a pillanatban elaludt és olyanjól aludt egészen
reggelig, olyan mélyen, mint talán még soha.
Másnap lement a játszótérre a barátaihoz. Nem hitte el, amit az idegen mondott, ezért mindenkinek eldicsekedett az új játékával.Nagyon, nagyon lassan
telt ez a nap. Szeretett volna már otthon lenni az ágyában és hallgatni, milyen mesét mond a mesegép. Hiába ment azonban aludni a nap, s hiába feküdt le ő is,hallgatott a seherezádor. Ebből megértette, igazat mondott az idegen, s ha nema karja, hogy egy élettelen, néma valami feküdjön a párnája alatt, el kell ajándékoznia.
Egy kislánynak adta a mesegépet. Az a kislány egy másik kislánynak, aki megegy kisfiúnak. Így járt a világban körbe a seherezádor a gyerekek között, s így jár körben ma is. Ha netalán hozzád kerülne, hallgass róla.Pssszt!

images
 
Utoljára módosítva a moderátor által:
E

Edimano1

Állandó Tag
Állandó Tag
Egy Fésűs Éva mese:

Pöttömke piros vitorlása

Pöttömke a nyáron hosszú ideig ott nyaralt Valamilyenvásárhelyen, Másik nagymamánál.
Hogy milyen Vásárhely, azt mindig elfelejti, de valóságos tündérváros! Két kicsi folyó éppen
ott találkozik, és a találkozás feletti örömükben fodrosan-bodrosan körültáncolnak egy icipici
szigetet. Aztán együtt bújnak be az alá a kőhíd alá, amit azért építettek, hogy a gyerekek
átjárhassanak rajta a szigetre játszani, lubickolni, homokvárat építeni.
Pöttömke is átment egy szép napon.
A vízparton vidám, barnára sült gyerekek zsivajogtak, és egyik homokvár a másikat érte.
Egytornyos, kéttornyos, soktornyos!
A várépítők között különösen nagy tekintélye volt egy Füligmaszat nevű kisfiúnak, aki a
legjobban tudott sározni. Ezért is lett Füligmaszat. Később megfürdött a folyóban, és a maszat
lejött róla, de a neve rajta ragadt. Ezt akkor Pöttömke még nem tudta. Nem is igen törődött a
gyerekekkel, csak a saját játékhajójával, amit újonnan kapott Másik nagymamától.
De micsoda hajó volt az!... Piros testű, karcsú vitorlás, egy igazi, nagy vitorlásnak tökéletes,
kicsinyített mása! Pöttömke térdig bemerészkedett a folyóba, és vízre bocsátotta. A nyári
szellő tüstént belekapott a fehéren dagadó vitorlákba és vitte, vitte, röpítette, ameddig a
rákötözött zsineg engedte. Pöttömke pisze orrát magasra tartva, boldogan fogta a zsineg másik
végét. Ilyen gyönyörű vitorlása senkinek sincs, egész Valamilyenvásárhelyen!
Fel is figyeltek rá a parton sározó gyerekek. Mintegy varázsütésre fordultak feléje.
Oda nézzetek! - kiáltotta Füligmaszat, és mert ő mindig a tettek embere volt, egyenesen a
vízbe vetette magát, hogy közelebbről is szemügyre vegye. A többiek utána!...
Pöttömke ijedten húzta magához a vitorlást Füligmaszat elől.
Ne nyúlj hozzá!
Füligmaszat megtorpant, és elbiggyesztette a száját:
Ó, de félted! Nem eszem meg. Láttam én már ilyet.
Nem hiszem, mert csak ez az egy volt az egész játékboltban, és ezt is nekem vette meg Másik
nagymama.
Akkor is láttam már ilyet, sőt azt is látom, hogy az orrvitorlája rosszul áll. Ha ideadod,
megigazítom,
Hogyne, hogy elrontsd és összekend a piszkos kezeddel!
Füligmaszat fülig piros lett a maszat alatt, és két kis tenyerét buzgón
összedörzsölte a vízben.
Ez csak sár. Lemosom. Akkor ideadod?
Pöttömke konokul rázta a fejét.
Nem adom! Ez az én játékom.
A gyerekek összenéztek. Füligmaszat csalódottan mondta:
Kár. Jó lett volna megúsztatni a homokvár-árokban.
Ezt??? ... Soha!
Pöttömke kiemelte a vitorlást a vízből, úgy tartotta, féltékenyen magához szorítva, amíg a
gyerekek vissza nem mentek a partra. Attól kezdve csak a szemük sarkából sandítottak néha
Pöttömkére, de azután ők is kitaláltak valamit, ami elfeledtette velük az iménti csalódást.
Füligmaszat tanácsára újságpapírból annyi kis hajót hajtogattak, hogy néhány perc alatt
valóságos hajóhad ringott a homokvár-árok vizén. Pompás mulatság kezdődött, és
Pöttömkével már nem törődött senki. Nyugodtan játszhatott a vitorlással.
Egy darabig örült is ennek a zavartalanságnak, de nincs olyan gyönyörű játék a világon, amit
egyedül meg ne lehetne unni. Lassanként ő is ráunt a magányos hajóúsztatásra, mert
akármerre vezérelte, a vitorlás mindig csak ugyanoda érkezett meg: az ő madzagot tartó
kezéhez. Egészen más lett volna, ha valahol áll még egy kisfiú a vízben, aki nevetve fogadja
és nevetve küldi vissza.
 
E

Edimano1

Állandó Tag
Állandó Tag
Szutyejev:A gomba alatt
A hangyát egyszer utólérte egy nagy eső. Hova bújjék előle? Egy apró kis gombát látottmeg a Hangya a tisztáson, odaszaladt és elbújt a gomba kalapja alá. Üldögél agomba tövében, várja, hogy elálljon az eső. Ámde az eső egyre jobban zuhogott.Egy agyonázott Pillangó vánszorgott a gombához.
-Hangyácska, Hangyácska, engedj ide emgem is a gomba alá! Úgy eláztam, nemtudok repülni!
-Már hogyan is engednélek - kérdezte a Hangya -, hiszen magam is csak éppenelférek alatta?!
-Sebaj! Kis helyen is elférnek, akik szeretik egymást.
Erre aztán a Hangya beeresztette a Pillangót a gomba alá. Az eső meg egyre csakzuhogott. Futva jön Egérke.
-Engedjetek a gomba alá engem is! Patakokban folyik a víz rajtam!
-Ugyan hogyan engedhetnénk ide? Nincs itt már szabad hely.
-Húzzátok magatokat összébb egy kicsit!
Összébb húzták magukat és beengedték az Egérkét a gomba alá. Az eső zuhogott,sehogy sem akarta abbahagyni. Arra ugrándozott a Veréb, és így sírt-rítt:
-Megázott a tollacskám, megfáradt a szárnyacskám! Engedjetek be engem is agomba alá megszáradni, megpihenni, az eső végét kivárni!
-Nincs már több hely!
-Húzódjatok összébb, nagyon kérlek benneteket!
-Na jól van. Összébb húzódtak - jutott hely a Verébnek is. Ekkor a Nyúl ugrottki a tisztásra, és meglátta a gombát.
-Bújtassatok el! - kiáltozta. - Mentsetek meg! Üldöz a Róka!
-Sajnálom a Nyulat - szólt a Hangya. - Tudjátok mit? Húzdózkodjunk összébb!Alighogy, a Nyulat elrejtették, odaért a Róka is.
-Nem láttátok a Nyulat? - kérdezte.
-Nem láttuk bizony! Közelebb lopakodott a Róka, és szaglászni kezdett.
-Nem itt bújt el?
-Ugyan, hogy bújhatott volna ide? Megcsóválta a farkát a Róka, és elment.Közben az eső is elállt, a nap is kisütött. Előbújtak a gomba alól mindahányan,és örvendeztek. A Hangya elgondolkozott, és azt mondta:
-Hát ez hogyan történhetett? Először még nekem is alig volt helyem a gombaalatt, a végén mégis mind az öten elfértünk!
-Brehehehe! Brehehehe! - heherészett valaki. Mindannyian odanéztek: a gombakalapján ült a Béka, és jóízűen nevetett:
-Ó, ti okosok! Hiszen a gomba... A mondatot abbahagyta, őket pedig otthagyta.Mindannyian a gombára néztek, és nyomban kitalálták, hogyan történhetett az,hogy előbb egynek is alig akadt helye a gomba alatt, a végén mégis mind az ötenelfértek.
 
Utoljára módosítva a moderátor által:
E

Edimano1

Állandó Tag
Állandó Tag
[h=2]Szutyejev:A három kiscica[/h]Három kiscica, egy fekete, egy szürke meg egy fehér
meglátott egy egeret,
és - uccu neki! - utána futottak.
A kisegér beugrott a lisztesládába.
A kiscicák - hopplá! - utána.
A kisegér elszaladt.
A ládából pedig három fehér cica mászott ki.
A három fehér kiscica meglátott az udvaron egy békát,
és - uccu neki! - utána futottak.
A béka beugrott egy ócska kályhacsőbe.
A kiscicák - hopplá! - utána.
A béka szépen tovaugrándozott, és a kályhacsőből
előbukkant három fekete kiscica.
A három fekete kiscica meglátott a tóban egy halacskát,
és - uccu neki! - utána ugrottak.
A halacska elúszott, és a tóból kimászott
három csuromvizes kiscica.
És a három vizes kiscica elindult hazafelé.
Útközben szépen megszáradtak, és olyanok lettek, mint voltak:
egy fekete, egy szürke és egy fehér kiscica.
 
E

Edimano1

Állandó Tag
Állandó Tag
Szutyejev:Visszajött a répa

Igen nagy hó esett, a völgyeket, a hegyeket mind magas hó takarta. A nyuszinakelfogyott az ennivalója, útnak indult hát, hogy szerezzen valamit. Egyszer csakboldogan kiáltott fel a nyuszi:
- Hohó! Két répát találtam!
Megette az egyik répát. Maradt meg egy.
Azt gondolta a nyuszi: ,,Nagy a hó, hideg az idő. A csacsi otthon van,bizonyára nincs mit ennie. Elviszem ezt a répát, hadd lakjék jól!" Szaladta nyuszi a csacsi házához, hanem a csacsi nem volt otthon. Letette a répát, sotthagyta a csacsi házában. Azért nem volt otthon a csacsi, mert ő is ennivalóután járt. Talált is egy nagy édeskrumplit, örömmel hazavitte.
Belépett csacsi a házába, látta a répát, csodálkozott nagyon: ,,Hát ez hogykerült ide?!" A csacsi megette az édeskrumplit, aztán azt gondolta: ,,Nagya hó, hideg az idő. A bárányka otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszemneki ezt a répát, hadd lakjék jól!" Szaladt a csacsi a bárányka házához,hanem a bárányka nem volt otthon. Letette a répát, s otthagyta a báránykaházában.
Azért nem volt otthon a bárányka, mert ő is ennivaló után járt. Talált is egykáposztát, örömmel vitte haza. Belepett a bárányka a házába, látta ám a répát,csodálkozott nagyon: ,,Hát ez hogy került ide?" A bárányka megette akáposztát, aztán azt gondolta: ,,Nagy a hó, hideg az idő. Az őzike otthon van,bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki azt a répát, hadd lakjék jól!"Szaladt a bárányka az őzike házához, hanem az őzike nem volt otthon. Letette arépát, s otthagyta az őzike házában.
Azért nem volt otthon az őzike, mert ő is ennivaló után járt. Talált iskaralábét, örömmel hazavitte. Belepett az őzike a házába, látta a répát,csodálkozott nagyon: ,,Hát ez hogy került ide?!" Az őzike megette akaralábét, aztán azt gondolta: ,,Nagy a hó, hideg az idő. A nyuszi otthon van,bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki ezt a répát, hadd lakjék jól!"Szaladt az őzike a nyuszi házához.
Hanem a nyuszi mar jóllakott, és aludt édesen. Az őzike nem akarta felkelteni anyuszit, letette a répát, s otthagyta. Felébredt a nyuszi, s nagyra nyitotta aszemet csodálkozásában. ,,Ejnye! Visszajött a répa! Nohát!" Gondolkozottegy keveset a nyuszi, s hamar kitalálta, hogy csak a barátai hozhatták nekiajándékba.
 
Utoljára módosítva a moderátor által:
E

Edimano1

Állandó Tag
Állandó Tag
Nagytakarítás a napnál



clip_image001.gif
Egyszer egy hatalmas nagy felhő úgy eltakarta az eget, hogy három napig nem lehetett látni a napot.
A kiscsibéknek nagyon hiányzott a napsugár.
– Hová tűnhetett a napocska? – kérdezték. – Keressük meg, hívjuk vissza az égre!
– Igen ám, de hol találjátok meg? – kotkodácsolt a kotlós. – Tán bizony tudjátok, hol lakik?
– Nem tudjuk – csipogták a kiscsibék –, de majd mindenkit megkérdezünk, akivel összetalálkozunk.
– Koty-koty-koty, jól van, menjetek – mondta a kotlós, és ahogy illik, útravalót készített a csibéknek. Adott nekik kicsi zsákot, kicsi zacskót, a zsákocskában magocskát, a zacskóban meg mézeskalácsot.
A kiscsibék útra keltek.
Mentek, mendegéltek, egyszer csak a káposztáskertbe értek. Látják, hogy az egyik káposztalevélen ül valaki, nyújtogatja a szarvát, hátán hordja a házát. Egy csigabiga!
A kiscsibék megálltak, megkérdezték tőle:
– Csigabiga, nem tudod, hol lakik a napocska?
– Én nem tudom, de ott ül a kerítésen a szarka, ő bizonyosan tudja.
A szarka meghallotta, hogy emlegetik, hát mindjárt közelebb röppent, és csirregni kezdett:
– Csibe, csibe, kiscsibék, hová mentek, kiscsibék?
– Elbújt a napocska, megyünk, megkeressük.
– Én is megyek, én is megyek! – örvendezett a szarka, és még közelebb röppent.
– De tudod-e, hol lakik? – kérdezték tőle.
– Azt biz’ én nem tudom, de nyúl koma talán tudja, itt lakik a szomszédban, a répaföld csücskében.
A kiscsibék meg a szarka elmentek a répaföldre. Mikor látta a nyúlt, hogy vendégek közelednek, fejébe húzta a sapkáját, a bajuszát megpödörte, és a háza kapuját még jobban kitárta.
– Nyulam-bulam – csipogták a csibék, csirregte a szarka –, a napocskát keressük, nem tudod, hol lakik?
– Azt biz’ én sem tudom, de a szomszédom, a kacsa bizonyosan tudja. Itt lakik a nádasban, a patak közelében.
No, elmentek a nádasba, a nyúl is velük ment. A patak partján megtalálták a kacsa házát meg egy szép piros ladikot, a ház mellé volt kikötve.
– Hé, szomszédasszony, itthon van-e kelmed? – kiáltotta a nyúl.
– Itthon, itthon! – hápogott a kacsa. – A tollamat szárítom, három napja nedves, nem süt a napocska.
– Éppen őt keressük! – csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka, a nyúl meg buzgón bólingatott hozzá. – Nem tudod, hol lakik?
– Azt biz’ én sem tudom, de a patak túlsó partján, az odvas bükkfa alatt lakik a sün, az bizonyára tudja.
Beültek mindannyian a csónakba, áteveztek a patakon, hogy megkeressék a sünt. Meg is találták, ott szunyókált sün koma a bükkfa tövében.
– Sün, sün, sün koma! – csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka, hápogta a kacsa, a nyúl meg örvendezve ugrándozott. – Nem tudod, a napocska merre-hol lakik? Három napja nincs az égen. Tán csak nem betegedett meg?
A sün előbb gondolkozott kicsit, azután így szólt:
– Már miért ne tudnám! Tudom én, hol lakik, meg is mondom nektek. A bükkfa mögött van egy nagy hegy, a hegy fölött egy nagy felhő, a felhő fölött az ezüst hold, onnét a napocska csak egy bolhaugrás!
ĺgy szólt a sün, azzal fogta a botját, fülére húzta a sapkáját, és indult, hogy mutassa az utat.
No, útnak eredtek. Mentek, mendegéltek, egyszer csak megérkeztek a nagy hegy csúcsára. S mit láttak? A hegy csúcsának a csücskébe beleakadt egy rettentő nagy felhő, nagyobb, mint három lepedő…
A kiscsibék, a szarka, a nyúl, a kacsa meg a sün mindjárt felmásztak a felhőre, jó erősen megfogóztak benne, azután – huss! – repültek a felhő hátán, meg sem álltak a holdig.
Mikor a hold észrevette őket, egyszeribe ragyogni kezdett ezüstös tányérja.
– Hold, hold, ezüst hold – csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka, hápogta a kacsa, s a nyúl meg a sün is szépen kérlelte –, mutasd meg nékünk, hol lakik a napocska! Három napja nincs az égen, három napja vacogunk!
Úgy látszik – gondolták –, elaludt a napocska, nem akar felébredni.
S akkor egyszerre rázendítettek: a kiscsibék csipogtak, a szarka csirregett, a kacsa hápogott, nyulam-bulam makogott, a sün pedig az ablakon kopogott a botjával.
– Napocska-korongocska, kelj fel! Süss ki, napocska!
A napocska felébredt, nagyot ásított.
– Ki az, ki kiabál? Ki zavarja álmomat?
– Mi vagyunk itt, a kiscsibék, a szarka meg a nyúl, a kacsa meg a sün. Eljöttünk, hogy felköltsünk, éppen reggel van!
– Jaj, jaj, kelnék én, de hát hogyan keljek? – szomorkodott a napocska. – Három napig eltakart egy fekete felhő. Hiába sütök, mégsem ragyogok, úgy bepiszkolódtam.
Amint a nyúl ezt meghallotta, mindjárt kerített egy vödröt, s elkezdte hordani a vizet. A kacsának sem kellett több – egyszeriben mosni kezdte a napot. A szarka a törülközővel törülgette, a sün a tüskéivel kefélgette. A kiscsibék meg a porszemeket fújogatták le az álmos napocskáról. Ez aztán igazi nagytakarítás volt! Egykettőre úgy megtisztították a napot, hogy menten kibújt a házából, kiballagott az égre, és vidáman ragyogott.
Gondolhatjátok, micsoda öröm volt odahaza! A kotlós kifutott az ólból, maga köré hívta a kiscsibéket, és azóta is ott futkosnak az udvaron, magot keresgélnek, s ha jóllaktak, a napon melegszenek.
 
E

Edimano1

Állandó Tag
Állandó Tag
A piros kabát ( angol népmese)


- Huíj......huíj.... – Matyiék ablaka alatt fütyült, dudált a szél, és a kertben a fák nyöszörögve hajladoztak, s hullajtották a leveleiket.
- Hullanak a falevelek. Jön az osz. – mondta Matyi.
- Ki is mosom a piros kabátodat – mondta mami -, a szélben hamarosan megszárad majd.
- Jó, legalább holnap már a piros kabátomban sétálhatok!
Mami kimosta a piros kabátot, kivitte a kertbe, két fa közé kötelet feszített, arra akasztotta.


- Huíj....huíj.... – fütyült a kegyetlen szél. Fölkapta a kabátkát a kötélrol, s röpítette. Addig röpítette, míg a piros kabát fönnakadt egy öreg tölgyfa ágán.
- Látogtóba jöttél hozzám? – kérdezte az öreg tölgyfa.
- Nem hiszem – mondta piros kabát -, úgy történt, hogy éppen ide fújt a szél. De szeretnék visszamenni Matyiék kertjébe.
- Majd csak érted jön valaki – suttogott az öreg tölgyfa.


De a piros kabátkáért nem jött senki; sem Matyi, sem mami nem tudta , hogy elvitte a szél. A piros kabát sírdogálni kezdett, nagyon vágyódott Matyi után.
Egyszer csak hallja ám:
- Muuuú....muuuú.... – S a tölgyfa alá állt egy pirostarka tehénke.
- Vegyél le, tehénke – kérlelte a piros kabát -, vegyél le a tölgyfáról, és vigyél haza Matyiék kertjébe!
A pirostarka tehénke szarva nem ért föl a piros kabátkáig.


- Bee.....beee.... – A tölgyfa alá állt egy fehér szoru bárányka.
- Vegyél le, bárányka – kérte a piros kabát -, vegyél le a tölgyfáról, és vigyél haza Matyiék kertjébe!
De a fehér szoru bárányka nem tudott felugrani a piros kabátkáig.


- Nyihihihi .... – nyerített egy fekete lovacska, és a tölgyfa alá állt.
A piros kabát sírva kérte:
- Vegyél le, lovacska, és vigyél haza Matyiék kertjébe!
De a fekete lovacska hiába ágaskodott, nem érte föl a piros kabátot.


- Csip-csirip – csiripelte egy színes tollú madárka, és a tölgyfa ágára szállt.
- Éppen téged vártalak! – örvendezett a piros kabátka. – Végy a csorödbe, és vigyél haza Matyiék kertjébe!
A madárka a csorébe kapta a piros kabátot, de a szél kitépte a csorébol, és röpítette, röpítette, vitte árkon-bokron át, s egyszer csak szépen letette Matyiék házának küszöbére.
Matyi kinyitotta az ajtót, és azt mondta:
- Nézd csak, mami, a szél már meg is szárította a piros kabátomat, és idehozta a küszöbre!
 
E

Edimano1

Állandó Tag
Állandó Tag
Bálint Ágnes: Az ehető ház

A Futrinka utca végén, szinte már a mezőn, ócska, molyette kalap hevert. Ez alatt a kalap alatt tanyázott Manófalvi Manó, a madárijesztők barátja.
Régebben a kalap is egy madárijesztő fején díszelgett, de amióta Manófalvi Manó megörökölte, és házszámtáblát szerelt rá, házlett belőle.
Sajnos, október végén, egy este a szél elfújta a kalapot házszámtáblástól, és Manófalvi Manó födél nélkül maradt.
Más lakás után kellett néznie.
Szerencsére talált a mezőn egy jókora sütőtököt, aminek a cinkék már kivájták a belét.
- Ez megteszi! - vélekedett a manó. - Korántsem lesz olyan meleg, mint a kalap, de legalább nem fújhatja el egykönnyen a szél.
Fakéregből ajtót, ablakot mesterkedett a tökre, ablaküveg is került egy törött palack cserepeiből. Tűzhelyet agyagból tapasztott, s egy rozsdás cső lett a kémény.
Az agyagból tapasztott tűzhely - ha jól megtömték kukoricacsutkával - csak úgy ontotta a meleget.>
"Már nem is bánom, hogy a kalap elröpült a fejem fölül - gondolta Manófalvi Manó a tűz mellett üldögélve. - Ez a tökház jóval melegebb lakásnak ígérkezik."
Egy baj volt csupán: a tökházat mindenki meg akarta enni, aki csak arra járt vagy repült. Manófalvi Manónak unos-untalan fel kellett tápászkodnia a jó meleg kuckóból, hogy a varjakat, pockokat, nyulakat elriogassa.
- Nem látjátok, hogy ebben a tökben laknak? - kiabálta mérgesen, lúdtollseprűjével hadonászva. - Ez nem megennivaló!
Lámpagyújtás után nemigen háborgatták, mert a tökházikó ablaka messzire világított, s még a legvaksibb vén varjúnak is feltűnt, hogy amiben lámpa ég, az nem ehető. Manófalvi Manó ilyenkor nyugodtan nekiülhetett újságot olvasni.
Egy este épp a híreknél tartott ("...leugrott a mozgó kerékpárosról, és megütötte magát Bolha Barnabás szalmafalvi lakos..."), amikor kintről csámcsogást hallott.
Ugyan ki csámcsoghat odakint? Manófalvi Manó el sem tudta képzelni. Mikor azonban a tökházikó falán lyuk keletkezett, s a csámcsogást már úgyszólván a szobában lehetett hallani, Manófalvi Manó rádöbbent, hogy valaki - lámpavilág ide, lámpavilág oda - megint belerágott a tökbe. Felkapta a seprűt, és kirohant.
Egy induri-pinduri malac rágta a házat. Manófalvi Manó még soha életében nem látott ilyen hitvány kis malacot. Nem is teketóriázott vele sokat: egyszerűen odébb söpörte.
A kismalac gurult, és torkaszakadtából visított:
- Ui, ui, ui!
- Majd adok én neked másnak a házát bekebelezni! - fenyegette Manófalvi Manó a seprűjével.
A malacka bánatosan nyöszörgött:
- Éhes vagyok! Már órák óta nem ettem!
- Akkor sem kell fölfalni a házamat! Különben is adhatok neked kukoricalepényt. Tessék, kerülj beljebb!
Kukoricalapény! Édes, drága kukoricalepény...
Fél perc múlva csámcsogástól visszhangzott az egész tökház.
- Ez aztán ízlik nekem! - mondta a kismalac két harapás között.
- Ne beszélj teli szájjal! - figyelmeztette a manó. - És főleg ne csámcsogj! Evés közben szíveskedjél csukva tartani a szádat!
A kismalac szelíd mosollyal nézett rá:
- Hiszen úgy nem lehet enni!
- Dehogynem! - biztatta a manó. - Próbáld csak meg!
Rövid kísérletezés után a kismalac megállapította, hogy csakugyan lehet csukott szájjal enni. Mire ezt jól begyakorolta, elfogyott az egész tál délről maradt kukoricalepény.
- Úgy jóllaktam, mint a duda! - dőlt hátra a kismalac szuszogva. - Még el is álmosodtam.
Manófalvi Manó megsimogatta a feje búbját.
- Aztán ha hazamégy, otthon is jusson eszedbe, hogy szépen kell enni!
Erre a kismalac váratlanul sírva fakadt:
- Ui, ui, ui!
- Szent Szilvamag! - kiáltott Manófalvi Manó. - Most meg ki bántott?
- Senki! - szipákolt a kismalac. - Csak eszembe jutott, hogy nekem nincs is hova hazamennem...
- Ejha! Hát nincs otthonod?
- Ni... nincs... Elkergetett a gazda, mert azt mondta, olyan kicsi vagyok, mint egy szem mazsola. És belőlem úgysem lesz soha tisztességes disznó!
A derék manó szíve megesett a kismalacon. Azt mondta hát neki:
- Tudod mit, te Mazsola? Maradj itt nálam! Úgyis mindig egyedül vagyok, s hacsak nem fúj erre a szél egy-egy újságlapot, bizony sokat unatkozom magamban.
A kismalac hirtelen szólni sem tudott örömében. Orrocskáját beletörölte Manófalvi Manó nadrágszárába, és összevissza röfögött:
- Manócska, kedves Manócska, de jó, hogy itt maradhatok! Hova is mentem volna, mivé is lettem volna?
A nagy örvendezés után közös erővel betapasztották a lyukat, amit Mazsola rágott a tökhéjon. Igaz, Mazsola inkább csak nézte, hogyan dolgozik Manócska. Nagyon álmos volt már.
El is aludt a kályhalyukban.
 
E

Edimano1

Állandó Tag
Állandó Tag
Kányádi Sándor: Mesemorzsa


Két kicsi hangya elindult szerencsét próbálni. Mentek-mendegéltek, fűszálról fűszálra másztak, repedésből hasadékba kószáltak. Bejártak vagy tíztenyérnyi helyet, dél volt már, s még semmit sem leltek.
– Enni kéne.
– Enni.
– Étlen nem lehet menni.
– Lehetni lehet, csak lassabban – fejezte be a sopánkodást a bölcsebbik hangya. Azzal tovább mendegéltek, másztak. S egyszer csak nekimentek egy majdnem mogyorónyi morzsának.
Pihentek egyet, s nekiláttak a hurcolkodásnak. Azaz csak láttak volna.
– Mit cipeljük a bolyba! – gondolta s mondta a ravaszabbik hangya.
– Együk meg itt helyben.
– Nem bánom, faljunk belőle, hogy kapjunk erőre – egyezett bele a másik –, amennyit mi eszünk, meg se látszik.
– Az egészet megesszük.
– Nem értelek.
– Megesszük az egészet.
– Az egészet nem lehet, nem engedi a hangyabecsület.
– Fütyülök a becsületre. Éhes vagyok, meg akarom enni a részem.
A vitatkozásra melléjük szökkent a levelibéka.
– Na, nézd csak – ümmögte –, a hangyák összekülönböztek a koszton. No, majd én nekik elosztom – azzal bamm, a béka bekapta a morzsát.
Hát azóta a hangyák, amit találnak, szótlanul hazacipelik-hordják. Haza a bolyba.
 
Piroska49

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
K. László Szilvia Csilicsepp


diafilm_esocseppecskek_thumb_image_7072.jpg
​



Tavasz volt. A kert virágai ébredeztek éjszakai álmukból, szelíden bólintottak jó reggelt a világnak. Egy kék harangvirág szirmán apró harmatcsepp üldögélt, és szunyókált. Egészen kicsi harmatcsepp volt, Csilicseppnek szólította mindenki. Mikor magához tért, ijedten pislogott körbe:
– Hol vagyok? Hová tűntek a testvéreim? Mi lesz velem? Egészen egyedül maradtam!
– Gyere velem, kis harmatcsepp! – mosolygott rá a napsugár. – Nem vesztek el a testvéreid, várnak rád odafent. Máris elvezetlek hozzájuk.
Csilicsepp érezte, hogy a napocska átöleli, és egyre magasabbra emeli. Magasabbra a háztetőknél, magasabbra a legnagyobb fa koronájánál, még annál is magasabbra, hol a madarak szállnak. Nem tartott sokáig az utazás, a napsugár hamarosan letette társai mellé.
– De jó, hogy megérkeztél! – ölelték át a többiek, s mindannyian összekapaszkodva táncolni kezdtek. Újabb és újabb cseppek csatlakoztak hozzájuk, és ők is bekapcsolódtak a táncba.
Odalent a földön, egy kisfiú csodálkozva szólt kishúgának:
– Nézd, milyen szép bárányfelhő! Úgy néz ki, mint egy táncoló hajó!
A cseppek egyre többen és többen lettek, egyre szűkösebb lett a hely. A táncolás lökdösődéssé alakult, mindannyian próbáltak helyet találni. A nagy igyekezetben aztán az egyik cseppecske lepottyant... A többiek ijedten néztek utána, de az vidáman kiáltott fel:
– Juhé, repülök! Gyertek utánam, ez nagyon jó!
A kis vízcseppek erre egymás után sorban leugrottak, s langyos, nyári esőként hullottak a földre. Ott volt közöttük a mi kis barátunk, Csilicsepp is. Boldogan kiabált, nevetett, nagyon tetszett neki a zuhanás.
Az esőcseppek sorra földet értek. Volt, aki a virágokat locsolta meg, volt, aki a házakat vagy az embereket. Akadtak olyanok is, akik összegyűltek a földön, és pocsolyába tömörültek.
Csilicsepp egy patakba pottyant, és nyomban úszni kezdett. A többi vízcseppel együtt csobogtak kerteken, erdőkön keresztül, míg egy folyóhoz érkeztek. Csatlakoztak a folyó vízcseppjeihez, s így megerősödve gyorsabban haladtak tovább. Nagy utat tettek meg. Falvakat, városokat, országokat hagytak maguk mögött, hogy aztán a legnagyobb vízhez, a tengerhez érkezzenek.
– Úgy látszik, megérkeztünk, véget ért az utazás - sóhajtott Csilicsepp, de alig gondolta ezt végig, érezte, hogy egyre könnyebbé válik. A napocska ismét a magasba emelte, ahol társaival együtt újabb felhőt alkottak.
Az utazás folytatódott, most már a levegőben. A felhőt fújta, sodorta a szél, hajtotta a szárazföld felé, hogy ott újra lehulljon eső vagy hó formájában.
– Ugye te is találkoztál már Csilicseppel? Ő köszön rád, ha kinyitod a konyhában a vízcsapot, vagy beülsz este a kádba. Integet, ha a folyóparton sétálsz, ha a tóban fürdesz, vagy a tengert csodálod. Ő az, aki a kezedre hullik, ha kiállsz az esőbe vagy a sűrű hóesésbe. S ő az, aki egy tavaszi hajnalon egy kék harangvirág szirmán üldögél.
 
Utoljára módosítva a moderátor által:
Piroska49

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
Benedek Elek Szélike királykisasszony

szelike.gif




SZÉLIKE KIRÁLYKISASSZONY
​


Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyen is túl, hol a kis kurta farkú malac túr, volt egy király, annak egy fia, János volt a neve.
Azt mondja egyszer a király a fiának, aki serdülő legényecske volt:
- Eredj, fiam, láss országot-világot, hadd pallérozódjál! Úgy lesz belőled derék ember.
Kétszer sem mondotta ezt János királyfi, tarisznyát vetett a nyakába, botot a kezébe, elbúcsúzott apjától, anyjától, s ment hetedhét ország ellen. Amint megy, mendegél, találkozik az úton egy rettentő hosszú, vékony emberrel. Köszönti a királyfi, a hosszú ember fogadja. Nézte, nézte János királyfi a hosszú embert, s szeme-szája tátva maradt a nagy, erős csodálkozástól, mert ő még ilyen hosszú embert nem látott. Kérdezte:
- Ki vagy te, mi vagy te, mi a mesterséged?
Felelte a hosszú, vékony ember:
- Az én nevem: Villámgyors. Olyan sebesen tudok futni, mint a villámlás, még annál is sebesebben.
- No, azt szeretném látni - mondja a királyfi.
Még jóformán ki sem mondja, eléugrik a bokrok közül egy szarvas. Uccu! utána Villámgyors, egyet szökik, kettőt ugrik, s utoléri a szarvast.
Mondja a királyfi:
- Már most csakugyan elhiszem, hogy oly sebesen tudsz futni, mint a villámlás. Gyere velem, legyünk kenyeres pajtások, bizony nem bánod meg.
Kezet csapnak, barátságot fogadnak, mennek ketten tovább.
Amint mennek, mendegélnek, látják, hogy egy rettentő széles vállú ember feküdt egy nagy hegynek, s azt emelgeti. Odamennek, köszönti a királyfi, s kérdi a széles vállú embert:
- Hát te ki vagy s mi vagy, atyafi?
Feleli a széles vállú ember:
- Én Hegyhordó vagyok. Nincs az a nagy hegy, hogy a vállamon el ne vigyem.
Mindjárt fel is kapta azt a hegyet, s vitte a vállán, mintha csak egy zsák búza lett volna.
- Ejnye, atyafi - mondja a királyfi -, nem csapnál fel közénk kenyeres pajtásnak?
- Jó szívvel - mondotta Hegyhordó.
Azzal kezet csaptak, s mentek tovább hárman. Mentek, mendegéltek, s beértek egy rengeteg erdőbe. Hát ott egy rengeteg széles mellű ember csak ráfúj a fákra, rettentő szél kerekedik, s a fák szörnyű nagy recsegéssel-ropogással dőlnek ki tőből.
Megállanak a kenyeres pajtások, szemük-szájuk tátva maradt a csodálkozástól, még ilyet sem láttak világéletükben. Kérdi a királyfi:
- Hát te ki vagy s mi vagy? Mi a mesterséged?
Mondja a széles mellű ember:
- Én Fúvó vagyok, s egy fuvintásomra a legnagyobb ház is összedől, s a legnagyobb fákat is pozdorjává töröm.
- Ejnye - mondja a királyfi -, éppen nekünk való ember vagy, állj közénk kenyeres pajtásnak.
Mindjárt kezet csapnak, nagy barátságot fogadnak s mentek tovább. Most már voltak négyen.
Mennek, mendegélnek, s találkoznak az úton egy nyilas emberrel. Köszönti a királyfi, s kérdi tőle:
- Hát te ki vagy, mi vagy, mi a mesterséged?
Mondja a nyilas ember:
- Én Jóltaláló vagyok, a borsószemet úgy ellövöm akárkinek a tenyeréről, hogy a tenyerének semmi baja nem lesz.
- Próbáljuk meg! - mondja a királyfi.
Volt a nyilas embernél egy szem borsó, azt a királyfi a tenyerén kitartotta, s a nyilas ember csakugyan úgy ellőtte, hogy a királyfi tenyerét a nyíl még csak nem is súrolta.
Na, kezet csap a királyfi Jóltalálóval is, s mentek tovább öten. Amint mennek, mendegélnek, találkoznak egy kicsi, zömök emberrel. Köszönti a királyfi, s kérdi:
- Hová, merre, földi? Ki s mi vagy, mi a mesterséged?
Felelt a kicsi, zömök ember:
- Az én nevem Péter, s ha a fejemet a földre teszem, mindent tudok, amit az emberek gondolnak s cselekszenek, akármilyen messzire vagyok tőlük.
Megörvend a királyfi Péternek, erősen megbarátkoznak, s ment Péter is velük. Most már voltak hatan, mind kenyeres pajtások. Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, s addig mentek, mendegéltek, amíg éppen Tündérországba nem értek.
Volt Tündérország királyának egy gyönyörűséges szép leánya, akinél szebbet a világ nem látott, s aki olyan sebesen tudott szaladni, mint a szél. Nem is volt más az ő neve: Szélike királykisasszony.
Egyszer kihirdetteti a király az országában, még azon is túl, hogy annak adja a leányát, aki a futásban elhagyja, de úgy próbáljon szerencsét akárki, hogyha leányát el nem tudja hagyni, karóba kerül a feje.
Hiszen próbáltak szerencsét királyfik, hercegek, grófok, bárók s válogatott cigánylegények, de karóba is került a feje valamennyinek.
Hallják ezt a kenyeres pajtások, fölmennek mind a királyhoz, s ott előretaszigálják Villámgyorsat, hogy hát ez a pajtásuk szerencsét próbálna.
- Jól van - mondja a király -, csak próbálj, kilencvenkilenc legénynek karóban a feje, a századik lesz a tied.
Tenger nép gyűlt a király udvarába, hadd lássák, melyik tud jobban futni, Szélike-e, vagy az a hosszú, langaléta ember?
Megfutamodik Szélike, utána Villámgyors, egyet ugrik, kettőt szökik, s úgy elhagyta Szélikét, hogy az nagy, erős szégyenében keservesen sírni kezdett.
Azt mondja a király Villámgyorsnak:
- Hiszen sebesebben futottál, az igaz, de bizonyosan valami baja van a leányomnak. Tegyünk holnap még egy próbát.
Futnak másodszor is, de Villámgyors most is úgy elhagyta Szélikét, hogy Szélike még nyomába sem ért. Hej, istenem, szégyellette magát a királykisasszony erősen, sírva szaladt a palotába.
- No, fiam - mondja a király Villámgyorsnak -, látom, hogy most is jobban futottál, mint a leányom, de harmadik az isten igaza, fussatok harmadszor is.
Ezalatt Szélike királykisasszony egyet gondolt, s Villámgyorsnak egy gyönyörű szép gyémántgyűrűt küldött ajándékba. Örült Villámgyors az ajándéknak, mert nem tudta, hogy miféle gyűrű az. Afféle gyűrű volt az, hogy aki az ujjára húzta, mikor menni akart, a földbe gyökeredzett a lába. No de ha Villámgyors nem tudta ezt, bezzeg tudta Péter, mert ő a földhöz nyomta a fejét, s megtudta, hogy min jár a Szélike esze. Mindjárt szólott Jóltalálónak, hogy mikor Villámgyors kiáll futásra, lője el a gyűrű fejét, mert abban van a varázs.
Na, elkövetkezik a harmadik nap. Kiáll Szélike s Villámgyors egymás mellé. Megfutamodik Szélike, futna Villámgyors is, de nem tud. Állott egy helyben, mintha odacövekelték volna.
Abban a szempillantásban Jóltaláló megcélozza a gyűrű fejét, ellövi, s hát indul Villámgyors, szalad, mint a villámlás, s harmadszor is elhagyta a királykisasszonyt.
Sírt a királykisasszony, majd fölvetette a méreg s a bosszúság. Hogy az a hosszú, vékony ember így csúffá tegye! Most már akár akar, akár nem, hozzá kell menni feleségül. Pedig úgy láttam, mint ma, a királykisasszonynak János királyfin akadt meg a szeme. Bizony nem bánta volna, ha ez hagyja el a futásban.
Bezzeg megörült, mikor a kenyeres pajtások fölmentek a királyhoz, s azt mondotta Villámgyors, hogy nem kell neki a királykisasszony, csak annyi aranyat s ezüstöt adjon neki, amennyit Hegyhordó el bír vinni.
- Adok én jó szívvel - mondotta a király -, nem annyit, de többet, mint amennyit egy ember elbír.
Megtöltetett hat szekeret arannyal-ezüsttel színig.
- Itt van, vigyed, ha bírod!
Fölkapja Hegyhordó a hat szekér aranyat s ezüstöt, de annyi volt neki, mint másnak hat zacskó arany. Hozatott a király még hat szekér aranyat s ezüstöt: meg se kottyant Hegyhordónak.
No, már ennél több aranya s ezüstje a királynak sem volt. Akkor összeszedték, ami drágaság csak volt a palotában. Aranytálakat, tányérokat, késeket, villákat, kanalakat s mindent. Mikor mind felszedte Hegyhordó, mondta:
- No, most elég!
Elmentek a kenyeres pajtások, de alig mentek el, a király erősen megbánta, hogy ezeknek a jöttment embereknek azt a rengeteg sok kincset odaadta. Gondolkozott, okoskodott, törte a fejét, hogy tudná valamiként visszaszerezni. Egyet gondol, s utánuk szalasztja Szélikét, hadd menjen velük, mintha elrabolták volna, akkor aztán utánuk küld egy regiment katonát, s Szélikét meg a tenger kincset is visszahozatja.
Hiszen Szélikének sem kellett egyéb. Bezzeg szaladott örömmel utánuk. Hipp-hopp! egy szempillantásra utolérte őket, s mindjárt János királyhoz szegődött, mellőle el sem maradott.
Mennek, mendegélnek, egyszer Péter lehajtja fejét a földre, s azt mondja a pajtásainak:
- No, most mindjárt csúf dolgunk lesz. A király egy regiment katonát indított utánunk, minket elpusztítnak, s Szélikét meg a kincset visszaviszik.
- Úgy-e - mondja Fúvó -, hát csak jöjjenek. A többit bízzátok rám.
Jött is a regiment. Mikor egy puskalövésnyire volt, visszafordult Fúvó, megfújja magát, kerekedik rettentő nagy forgószél, s elfújta a katonákat lovastul, mindenestül, talán még a világ végén is túl.
Most már mehettek békességben. Szépen hazaértek a János királyfi udvarába. Ott a termérdek kincset öten elosztották egymás között, János királyfinak maradt Szélike királykisasszony.
Mindjárt papot hívtak, lakodalmat laktak, üstre főztek, teknőre tálaltak. Csak lé volt kilencféle. Én is ott voltam ebédre. Ettem-ittam, jól mulattam, s aztán szépen elkullogtam.
Itt a vége, fuss el véle!
​

​
 
Piroska49

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
ifj. Gaál Mózes Mildi




AZ ELSŐ MESE ARRÓL SZÓL,HOGYAN MENT KI MILDI A RÉGI VÁROSBÓL
ÉS HOGY VETTE ŐT KÖRÜL ARENGETEG
Volt valahol egy város. Nemtudom, miféle város volt, hol volt, de a város mögött rengeteg erdők zúgtak. Hegyek,völgyek tele erdőkkel. A város lakói nem mertek bemenni a Rengetegbe, se utak,se ösvények nem vezettek oda. Senki sem tudta, mi van a Rengetegen túl, vannak-emég arra emberek, vannak-e városok? Vagy pedig csak végtelen, sűrű, sötét vadonvéges-végig, aminek sohasem juthat a végire senki? Ott laktak a város szélén.
Mert Mildinek is volt anyja,olyan csendes, kicsit szomorú, sápadt anyja (mint sok más lánynak), akiszázszor is újra megfésülte Mildit, ha elborzolta a haját odakünn, és százszoris halkan, mindig újra kérte, ne szaladjon el messze a háztól, ne fürödjék amély tóban. Aki estére mindig megfőzte a bűbájos tál illatos tejbekását ésvalahonnan mindig újra elővette azt az ezüst kanalat, amelyik csak a Mildiévolt. Apját nem látta, nem ismerte soha, az anyja se beszélt róla soha. Ha néhamegcsókolta Mildinek mind a két szemét, olyankor Mildi belenézett az anyjaszemébe és úgy tetszett neki, mintha az ő anyja egészen fiatal leány volna,nemcsak az édes anyja, hanem még valaki, ég hozzá egy fiatal volna, nemcsak azédes anyja, hanem még valaki, még hozzá egy fiatal leány is, egy édes, szépfiatal leány. Úgy csillogott a szeme, olyan türelmetlenül szorította megáhozMildi fejét. Akkor Mildi azt gondolta, hogy az ő apja nem lehetett más, csakegy királyfi, aki eljött és újra elment! Százszor is meg akarta kérdezni azanyját felőle, de még se kérdezte meg soha, mert az anyja nagyon halovány voltés Mildi félt, ha megkérdezi, még haloványabb lesz. De mindennap újra aztgondolta, hogy ő királyleány és valahol van egy király, az ő apja, valahol vanegy ország, az ő országa. Így gondolta, de hinni nem merte. Csak egy kicsithitte, amennyire az ember elhiszi azt, ami a szíve mindennap súg, de senki másnem mondja, csak a szíve.
De Mildi és az anyja nemvoltak boldogok. A ház olyan csendes volt, minden aludt és álmodott a délutáninapmelegben. Minden aludt: a kerítés, a tető, a zöldrácsos ablakok, a bóbiskolóeresz és az álmos virágú mályvák a kertben. Ott laktak a város legszélén, ahovánem ért a csillogó nagy por, se a lárma, csak siheder gyerekek eregettekfüttyöket az utcák szélén.
folyt.
​
 

Csatolások

  • Ifj.pdf
    67 KB · Olvasás: 42
Utoljára módosítva a moderátor által:
V

Viola Lilla

Állandó Tag
Állandó Tag
Arany László gyűjtése:

[h=2]A VAK KIRÁLY.[/h]Hol volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt, volt a világon egy vak király. Mindenféle orvosok-doktorok próbálták meggyógyítani, de mind hiába, egyik se ment semmire. Maga a király tudott volna ugyan egy orvosságot a szemének, de azt senkinek se mondta meg hogy mi; akárki kérdezte tőle, csak azt felelte, hogy mihaszna mondja meg, mikor úgy se tudják megszerezni?Volt ennek a királynak három egészen felnőtt legény fia. Ezek egyszer összebeszéltek, hogy akárhogy-mint, de kitudják az apjoktól, hogy mi az az orvosság, s megszerzik neki. Bement hát hozzá a legöregebbik, megállt az ajtóban, elkezdett beszélni, mondván:„Felséges király atyám! én most azért jöttem
-2-​
hogy megkérdezzem felséges király atyámtól, mitől gyógyulna meg a szeme, mert mi hárman összebeszéltünk, hogy azt az orvosságot, ha az életünkbe kerül is, megszerezzük.“A király erre nem szólott egy szót se; hanem volt előtte az asztalon egy nagy kés, azt felkapta, úgy vágta a fia felé, hogy alig tudott előle félreugrani, a kés meg megállott a diófa ajtóban. Erre a királyfi úgy megijedt, hogy mindjárt kiszaladt a házból.Másnap a középső királyfi ment be, de az is épen úgy járt, mint a bátyja, ez is kiszaladt a szobából.Harmadik nap a legfiatalabb királyfin volt a sor; a bátyjai be se’ akarták ereszteni, hogy ha ők ki nem tudták venni az apjokból, biz’ e’ se’ sokra megy, de a királyfi nem tágitott, hanem bement. Mikor elmondta hogy m’ért jött, ehez is hozzá vágta az öreg király a nagy kést, de ez nem ugrott félre, hanem megállt mint a peczek, kicsibe is mult, hogy bele nem ment a kés, a sipkáját kicsapta a fejéből, úgy állt meg az ajtóban. De a királyfi még ettől se’ ijedt meg, kihúzta a kést az ajtóból, odavitte az apjának. „Itt van a kés felséges király atyám, ha megakar ölni, öljön meg, de elébb mondja meg
-3-​
mitől gyógyulna meg a szeme, hogy a bátyáim megszerezhessék.“Nagyon megilletődött ezen a beszéden a király, nemhogy megölte volna ezért a fiát, hanem össze-vissza ölelte, csókolta. No kedves fiam – mondja neki – nem hiában voltál te egész életemben nekem legkedvesebb fiam, de látom most is te szántad el magad legjobban a halálra az én meggyógyulásomért, (mert a kést is csak azért hajitottam utánatok, hogy meglássam melyikötök szállna értem szembe a halállal), most hát neked megmondom, hogy mitől gyógyulna meg a szemem. Hát kedves fiam, messze-messze a Verestengeren is túl, a hármashegyen is túl lakik egy király, annak van egy aranytollu madara, ha én annak a madárnak csak egyszer hallhatnám meg a gyönyörű éneklését, mindjárt meggyógyulnék tőle; de nincs annyi kincs, hogy od’adná érte az a király, mert annyi annak az országában az arany-ezüst, mint itt a kavics.A mint ezeket a királyfi megértette, kiment a testvéreihez, elmondott nekik mindent; azok aztán mentek egyenesen az apjokhoz, hogy ők hát most elmennek azért a madárért, tették magukat rettenetesen, hogy igy hozzák, ugy hozzák el, ha
-4-​
ezer ördög őrzi is. A legkisebb királyfi is el akart menni, de a bátyjai nem vitték, hogy biz’ ő utánuk ne csikókodjék, minek menne el bajnak; aztán meg az öreg király se’ eresztette sehogy se: „Már édes fiam te csak maradj itthon én mellettem, segíts egyben-másban öreg fejemnek, sok már nekem magamnak egy ország gondja; de még meg is halhatok addig, mig odalesznek, akkor – ha te is elmennél, kire maradna az ország?“Hajtott a jó szóra a királyfi, otthon maradt. A bátyjai elindultak nagy hű-hóval, tizenkét társzekeret megrakattak aranynyal-ezüsttel úti költségnek, elbúcsúztak az öreg királytól, megigérték neki, hogy egy esztendő alatt, ha törik, ha szakad, elhozzák az aranytollú madarat, avval elmentek.Eltelt az egy esztendő, de nem jött haza a két királyfi; eltelt a második is, harmadik is, negyedik is, még se hallatszott semmi hirök. Már a legifjabb királyfi bizonyosnak tartotta, hogy odavesztek, el is akart már sokszor indulni utánok, de az apja nem eresztette; hanem mikor már az ötödik esztendő is vége felé járt, a királyfinak sehogy se’ volt maradása, hiába volt minden beszéd, nem hallgatott rá, elindúlt.
-5-​
Egy régi, hűséges szolgát lóra ültetett, maga is lóra ült, ugy fogtak neki a hosszú útnak.Mentek-mendegéltek, hét nap hét éjjel mindig mentek, akkor kiértek az öreg király országából. A mint kivül voltak a határon, megláttak egy rongyos csárdát, a királyfi megállt a csárda előtt, a szolgáját beküldte egy ital borért. A mint az inas nyitotta az ajtót, belátott rajta a királyfi, látta hogy odabenn tánczol két rongyos ember két korcsmabeli személylyel, de rájok se’ ügyelt, hanem a mint kihozta az inas a bort, megitta, avval mentek tovább.Már jó ideig mentek ugy, hogy egyik se’ szólt egy szót se, nagysokára aztán az inas törte meg a nagy hallgatást:– Jaj felséges királyfi, mondanék én valamit, ha attól nem félnék, hogy megharagszik érte.– Nem haragszom én csak mondjad.– No hát ha rosz néven nem veszi, csak elmondom: látta-e felséged azt a két rongyos embert, a ki ott tánczolt a csárdában?– Láttam ugy hátulról, mikor az ajtót nyitottad, de hát miért kérded?
-6-​
– Oh felséges királyfi, mondanám is én, meg nem is.– Mondjad no, bolond, hisz nem szoktam én az igazságért megharagudni.– Hát amint bementem, megláttam azt a két embert, nagyon ismerősöknek tetszettek, mindjárt gondoltam valamit, de még se mertem egészen rájok fogni, megkérdeztem hát a korcsmárostól: „Hallja kend, miféle két ember ez a ki itt tánczol,“ azt mondja rá a korcsmáros: „Jaj jó uram régi embereim ezek már nekem, királyfiak volnának ezek, valami öt esztendeje jöttek ide, valami aranytollú madarat kerestek, de hogy nem találták, – mert biz’ azt még a Verestengeren is túl kellett volna keresni, – kapták magukat, itt maradtak, azóta mindég itt esznek-isznak, mert volt ezeknek pénzök vagy tizenkét társzekérrel, de biz’ a már mind elfogyott, alig van nekik annyi, a mennyivel egy-két hétig megérik.“ Ez aztán abba’ maradt, a korcsmáros se beszélt többet, én is eljöttem.Nagyon elszomorodott e beszéden a királyfi, elébb nem is akarta hinni, de az inas úgyséval is erősítette, gondolta hát magában, hogy most nem tölti az időt, majd visszafelé jövet haza híjja őket.
-7-​
Mentek aztán tovább, beértek egy nagy erdőbe, ott az út egy helyen kétfelé vált, egyik se tudta a járást, elkezdtek tanácskozni, hogy merre menjenek. A mint ott tanácskoznak, egyszer, – mintha csak a föld alól bútt volna ki, vagy az égből cseppent volna, – ott termett egy szép nagy róka. A királyfi a mint meglátta, nyult a nyila után hogy majd meglövi, hát, uramfia, – tán nem is hinnék kendtek, ha nem mondanám, – megszólalt a róka emberi nyelven:– No felséges királyfi hát eltévedtek, vagy min tanácskoznak?– Hiszen nem tévedtünk épen el – felelt neki a királyfi, – hanem azt csakugyan nem tudjuk, hogy e közül a két út közül melyik visz a Verestengerhez. Hát miért kérded?– Csak azért, mert én útba tudom igazitani a királyfit, tudom a járást ezen a tájékon. De hát mért mennek a Verestengerhez?A királyfi elbeszélte, hogy mi járatban vannak töviről-hegyire; mikor aztán vége szakadt a beszédjének, megint megszólalt a róka:– Bizony nagy munka vár a királyfira, de nem is tudja elvégezni, hacsak én nem adok tanácsot, azért hát lépjünk egyességre: én segítem
-8-​
a királyfit jó szóval mindenütt a hol csak szükség lesz rá, ezért aztán mikor visszajövet hozza a királyfi a sok aranyat, ezüstöt, drágaságot, (mert tudom hogy hoz) mindenen – de mindenen az utolsó tűig megosztozik velem.A királyfi egy kicsit gondolkozott, de azután gondolta, hogy minek neki az arany-ezüst, csak a madár legyen meg, hát csak ráállott. Erre a róka kihúzott a farka végéből hét szál szőrt, od’adta a királyfinak:– No felséges királyfi itt van hét szál szőr, ha jártában-keltében akárhol, akármi baja akad, csak szakítson el egy szálat, én mindjárt ott termek tanácsot adni.Azután megmutatta a róka, hogy melyik út visz a Verestengerhez, jó utat kivánt a királyfinak, s megint eltünt épen úgy, ahogy jött, mintha csak a föld nyelte volna el.Ment mendegélt a királyfi az inasával, egyszer – nagy sokára – elértek a Verestenger partjára. A mint a királyfi végig nézett azon a roppant nagy vizen, elborzadt belé, nem látta se’ szélét, se’ hosszát. „Oh én uram-istenem – gondolta magában – hogy megyek én át ezen a nagy vízen, mikor azt se tudom, melyik a szélessége?“ Csak akkor jutott eszébe a róka,
-9-​
mindjárt elszakitott egy szál szőrt; alig hogy elszakitotta, mintha csak a föld alól bútt volna ki, vagy az égből cseppent volna le, ott termett a róka:– Mi baja van felséges királyfi, tán nem tud átmenni ezen a vizen?– Bizony nem én róka pajtás.– No azon ne is búsuljon a királyfi egy cseppet se’, itt van három alma, csak vágjon neki felséged a viznek, úsztasson benne, mig csak birja a lova, mikor látja, hogy már egészen kifáradt, hajítson a vizbe egy almát, mindjárt olyan darab szárazföld támad ott, hogy elférne rajta ezer ember is, azon pihenjen meg, azután menjen tovább, mikor megint elfárad a lova, megint hajítson el egy másik almát, megint pihenjen meg; azután harmadszor is csak úgy tegyen. Többet aztán nem mondok.Evvel a róka megint eltünt, a királyfi pedig meg az inasa belehajtottak a vizbe, elkezdtek benne úsztatni. Mikor már majd kidőltek a lovak alattuk, elhajitott a királyfi egy almát, mindjárt olyan nagy darab szárazföld termett oda, hogy elfért volna rajta egy regement katona is, azon megpihentek istenesen, azután megint mentek odább, mikor másodszor is elfáradtak
-10-​
a lovak, megint elhajitott a királyfi egy almát; harmadszor megint csak úgy tettek. Mikor már negyedszer is alig tudtak a lovak úszni, elérték szerencsésen a tulsó partot. Itt aztán gondolkozóba esett a királyfi, hogy most már hát itt volnának, de merre keressék az aranytollú madarat? Hiába gondolkozott rajta, megint csak el kellett szakitani egy szál szőrt. Ott termett megint a róka.– No róka pajtás – kérdi a királyfi – hol találjuk most már meg az aranytollu madarat?– Hát látja-e felséged amott messzire csillámlani azt az arany palotát?– Hogy ne látnám!– No hát abban lakik az a király, a kié az az aranytollú madár. Öltözzék fel felséged bő ingbe-gatyába csikósosan, az inasát a lovakkal hagyja itt, maga menjen oda a palota kertjébe, ott van a kaliczka az arany madárral egy arany fára felakasztva, azt vegye le, de vigyázzon hogy valamelyik fához hozzá ne érjen, mert akkor az egész kert megzendül, a kertészek megfogják felségedet. Ha pedig mégis szerencsétlenül járna, megfognák, vitesse magát a királyhoz; majd a király kérdi, hogy mert ahoz a
-11-​
madárhoz nyulni, csak ezt mondja felséged: „Hogy ne mertem volna, mikor széles ez világon, kis Magyarországon nincsen olyan betyár mint én.“ Többet aztán nem mondok.Ugy tett a királyfi a hogy a róka mondta. Az inasát ott hagyta a tengerparton, maga felöltözött betyáros ruhába, elindult a palota felé. Nem ment egyenesen a palotába, hanem elkerült a kert alá; hát a mint oda ért, elállt szeme-szája, mert még a hátulsó sövénye is a kertnek mind csupa aranyból-ezüstből volt fonva. A mint kibámulta magát, bemászott szép csendesen a keritésen, szélylyel nézett a kertben, vigyázta, hogy hol látná meg az aranytollú madarat? De biz’ azt eleinte meg nem látta volna ha az orrához ütődött volna is, úgy elvette szeme-fényét a nagy csillogás-villogás; de hogy is ne! mikor minden fának ezüst volt a törzse, arany a galya, gyémánt a gyümölcse. Mikor aztán félig-meddig betelt a nézéssel, elindult a madarat keresni, meg is találta nemsokára, ott ugrált egy gyémánt kaliczkában, egy ágas-bogas arany fára felakasztva. A mint meglátta a királyfi, ment egyenesen érte, hogy levegye; nem volt magasra téve, felérte a földről is, nem kellett érte felmászni, hanem a mint vette volna
-12-​
le a borjúszáju ing megakadt egy galyba, megrántotta; erre az egész kert megzendült, mintha ezer meg ezer haranggal harangoztak volna, a kertészek mindjárt ott termettek, megfogták a királyfit, vitték egyenesen a királygazdájokhoz: A király a mint nagy-sok beszéd után megtudta, hogy mi a baj, elkezdte szidni a királyfit.– Hát te akasztófára való hogy mertél arra még csak gondolni is, hogy az én aranytollú madaramat ellopd?– Hogy ne mertem volna! – felelt rá a királyfi hetykén – mikor széles ez világon kis Magyarországon nincsen olyan betyár, mint én!Nagyon megörült ennek a beszédnek a király:– No öcsém ha olyan nagy betyár vagy, – van a szomszéd királynak egy lova, az egész ló ezüstből van, a szőre meg színaranyból, ha te ezt nekem ellopod, neked adom az aranytollú madarat, meg még ráadásul minden gyémánt gyümölcsömből egy-egy vékát, aranygalyat meg a mennyit elbirsz.Megigérte a királyfi hogy ellopja, ha az életébe kerül is, avval visszament az inasához a
-13-​
tengerpartra, elszakitotta a harmadik szál szőrt is. Ott termett a róka megint:– No királyfi mi baja van?– Hát bizon nekem csak e’ meg e’. Itt elbeszélte, hogy hogy járt az aranytollú madárral, meg hogy mit igért meg a királynak, utoljára azt is hozzátette, hogy bizony most már nem tudja, hogy kéne azt a lovat ellopni.– Biz azt, felséges királyfi, felelt a róka, – máskép nem lehet, hanem felöltözik felséged kocsis ruhába, elmegy ahoz a királyhoz, a kié az a ló; itt van egy üveg pálinka, ez olyan hogy a ki egy kortyot iszik belőle, úgy elalszik tőle, hogy az nap, ha csillagot rúgatnak vele se’ ébred fel. Ezt a pálinkát vigye oda felséged az istállóba, dugja el a széna közé, a kocsisok megtalálják, megisszák, elalusznak tőle, akkor aztán a felséged dolga lesz kihozni a lovat, hanem van ott a falra felakasztva egy gyémánt szerszám, ha azt is el akarja hozni, vigyázzon, mert vannak azon apró kis csengetyűk, ha azok megszólalnak, felébrednek a kocsisok, megfogják felségedet. Ha pedig mégis szerencsétlenül járna, megfognák, csak mondja ennek a királynak is azt, a mit az elsőnek mondott. Többet aztán nem szólok.
-14-​
Evvel eltünt a róka, a királyfi pedig megint úgy tett a mint az mondta neki. Felöltözött kocsis-ruhába, a pálinkát a zsebébe tette, elindult a második király palotája felé. A város végéig az inasát is magával vitte, de már a városba csak maga ment be. Bement a király palotájába, az istállóba, oda elegyedett a többi kocsisok közé, hát látja, hogy milyen nagy őrizet alatt van az aranyszőrű, ezüsthúsu ló: egy kocsis rajta ült, egy a fejét fogta, négy a négy lábát, egy a farkát, tizenkét ember meg körülállta. Megijedt ettől egy kicsit a királyfi, hanem azért csak látatlanná tette, addig sündörgött ott előre-hátra, mig egyszer szerencsésen eldugta az üveg pálinkát a széna közé. Kis idő mulva amint egyik kocsis adni akart a lónak, megtalálta, kihúzta onnan, elkurjantotta magát:– Nézzétek csak hé, mit találtam! egy nagy üveg pálinkát! bizonyosan valamelyik szolgáló lopta el, osztán hirtelenében csak ide dugta. Igyuk meg!Erre a többi kocsis is ráállott, adták kézről kézre az üveget, csakhamar részeg lett valamennyi, eldőlt ki jobbra, ki balra. Erre a királyfi is hozzáfogott a munkához: a ki a lovon ült azt egy kecskelábra ültette, a kik a lábát
-15-​
fogták, azokkal a kecskeláb négy lábát fogatta meg, a ki a fejét fogta, annak egy tuskót adott a markába, a ki meg a farkát, annak egy nyövet kendert, mikor aztán igy elhelyezte őket, a lovat szépen kivezette az istállóból; hanem amint körülnézett, meglátta a falon a gyémánt szerszámot, nagyon megfájult rá a foga, nem tudta ott hagyni, már ezt, akár élek, akár halok, elviszem, – gondolta magában; le is vette a falról, hanem amint vitte volna ki az ajtón, hozzáütődött az ajtófélfához, megcsendült a sok csengő, a kocsisok felébredtek, megfogták a királyfit. Vitték egyenesen király-gazdájokhoz, elmondták neki, hogy hogy akart ez a legény lopni. A király elkezdte szidni, ahogy csak tudta:– Hát te imilyen-amolyan akasztófavirág, hogy mertél arra még csak gondolni is, hogy az én ezüsthúsu, aranyszőrű lovamat ellopd?– Hogy ne mertem volna – felelt ennek is nagy hetykén a királyfi, – mikor széles ez világon, kis Magyarországon nincsen olyan betyár mint én.– No ha olyan nagy betyár vagy, – van a szomszéd királynak egy olyan szép lánya, hogy szem nem látott még olyat, ha te azt nekem
-16-​
ellopod, neked adom az aranyszőrű lovat, a gyémánt szerszámot, meg még ráadásul tiz köböl arany abrakot.Jól van; megigérte a királyfi hogy ellopja, avval kiment a város végére az inasához. Itt megint mit volt mit tenni? el kellett szakitani a negyedik szál szőrt is. Ott termett a róka:– No mi a baj felséges királyfi.– Hát csak e’ meg e’. Itt elbeszélte a királyfi hogy már meg királykisasszonyt kellene neki lopni.– No királyfi – mondja a róka, – most öltözzék fel szakács ruhába, menjen el ahoz a királyhoz, szegődjék be szakácsnak. Délben majd felséged vigye be a levest, hanem az ajtóban ejtse el. Többet aztán nem mondok.Eltünt a róka megint, a királyfi pedig az inasával ment a harmadik király országa felé. Mikor ahoz a városhoz értek, a hol a király lakott, felöltözött a királyfi szakácsruhába, az inasát a város végén hagyta, maga bement a királyi palotába. Épen kint sétálgatott a király az udvaron; oda ment hozzá a királyfi:– Felséges király én szakács vagyok, azért jöttem hogy beszegődjem felségedhez, hahogy megfogadna.
-17-​
– Jól van fiam én megfogadlak, épen szakácsra van most szükségem; jó hogy jöttél.Beszegődött hát a királyfi szakácsnak, mindjárt is bement a konyhába; hanem a másik szakács egész délelőtt lármázott rá, mert minden ételt elrontott. Következett az ebéd ideje, a régi szakács sehogy se’ akarta megengedni a királyfinak hogy az ételt ő vigye be, de ez addig könyörgött neki, mig utoljára mégis ráállott. Amint hát vitte volna be a királyfi a levest, az ajtónál szánt-szándékkal megbotlott, elejtette a tálat hogy összetört. A királykisasszonynak már akkor megtetszett a szép legény, mikor belépett, mikor meg a tálat elejtette, mindjárt gondolta, hogy aligha igazi szakács ez, mert akkor nem lett volna ilyen ügyetlen, jobban vigyázott volna; amint pedig szedte össze a cserepet, meglátta a kisasszony az újján az aranygyűrűt, mindjárt gondolta, hogy nem lehet más, mint valami királyfi. Nem is hagyta abba a dolgot, hanem másnap nem ment be ebédelni az apjához, a maga szobájába teríttetett két emberre; azután behivatta az uj szakácsot, ott mindjárt maga mellé ültette, kérdezte tőle hogy hol vette azt a szép gyürűt? A királyfi elbeszélte hogy ő nem szakács, hanem egy gazdag
-18-​
király fia, meg mást is mindent, az egész élete folyását, mindjárt beleszerettek egymásba halálosan. A kisasszony is elbeszélte, hogy az ő kezét most egy igen-igen gazdag király kérte meg, de neki nincs kedve hozzá menni, mert már olyan öreg, hogy a hamut is mamunak mondja, hanem ez az apjának mind nem használ, erőlteti hogy menjen hozzá; „Most hát szívem szép szerelme, te az enyim, én a tied, nincs mást mit tenni, hanem az éjjel szökjünk meg, majd a te apád országában megesküdhetünk.“Kapott a királyfi két kézzel a tanácson, mindjárt elhatározták, hogy még azon az éjszakán, majd ha mindenki lenyugszik a királyi udvarban, megszöknek, reggelre pedig, ha lehet, – túl teszik magukat a határon. Evvel a királyfi kiment a kisasszony szobájából, várta az éjfélt; csak akkor jutott eszébe, hogy neki ezt a kisasszonyt a szomszéd királynak kell vinni, hogy a lovat megkapja, mert ha azt meg nem kapja, az aranytollú madár se lesz az övé a nélkül pedig nem akart az apja szeme elébe menni. Búsult ezen szörnyű módon, már azt is gondolta, hogy érte se megy a kisasszonyért, de azután eszébe jutott hogy akárhogy lesz,
-19-​
akármint lesz, el kell neki lopni a kisasszonyt, jobb hát ha most elszökteti, azután majd tanácsot kérhet a rókától.El is szöktette szerencsésen, kimentek a mezőre a királyfi inasához, ott, – mig az inas a lovakat nyergelte, – a királyfi félre ment, elszakította az ötödik szál szőrt is. Ott termett a róka:– Mi a baj felséges királyfi?– Hát bizon most az, hogy nem tudom a királykisasszonytól váljak-e meg, vagy madár nélkül menjek haza? – mert igy, meg igy áll a dolog.– Soh’se’ búsuljon azon a királyfi, majd elintézem én azt, most majd együtt megyek felségeddel.Mentek aztán együtt négyen: a királyfi, a szép királykisasszony, az inas meg a róka. Mikor ahoz a városhoz értek, ahova a kisasszonyt kellett volna vinni, a város végén a róka épen olyan szép kisasszonynyá változott mint az igazi, úgy hogy a királyfi is alig tudta megismerni őket, a róka-kisasszony mondta az igazinak, hogy csak menjenek az inassal, nekik most a királyfival egy kis dolguk van, hanem majd utánuk mennek. Ment aztán a kisasszony tovább, a királyfi
-20-​
pedig a róka kisasszonyt bevezette a királyi palotába. A király amint meglátta őket, nyakába borult örömében a királyfinak, össze-vissza csókolta. A királyfi aztán mondta neki, hogy a kisasszony nagyon el van fáradva, mert egész éjjel mindig jöttek, adjon neki külön szobát, hadd pihenje ki magát. Mikor ez megvolt, búcsút vettek egymástól, a királyfi megkapta az ezüsthúsú, aranyszőrű lovat, a gyémánt szerszámot, meg még ráadásul tiz köböl arany abrakot, aztán ment az igazi kisasszony után. A város végén utol is érte, aztán mentek együtt; amint egy darabig mentek, hallott a királyfi valami dübörgést, hátra néz, hát látja hogy a róka szalad utánok.– Hát te hogy szabadultál meg?– Csak ugy hogy kibúttam az ablakon aztán itt vagyok.Mentek megint – mendegéltek, elértek ahoz a királyhoz is, a kihez a lovat kellett volna vinni. Búsult megint a királyfi hogy hogy váljon meg ettől a szép állattól, de a róka vigasztalta hogy csak bízza őrá, majd eligazítja ő. Megint előre küldte a kisasszonyt az inassal, meg az ezüsthúsú, aranyszőrű lóval, maga meg épen olyan ezüsthúsú, aranyszőrű lóvá változott, úgy
-21-​
hogy maga a királyfi se’ ismerte meg, melyik másik? Elvezette aztán a királyfi a királyhoz:– No felséges király elhoztam az ezüsthúsú, aranyszőrű lovat, hanem ezt most olyan istállóba kell tenni, a melyiknek nagy ablaka van, mert ez világossághoz van szokva.Ugy tett a király, ahogy a királyfi mondta, azután od’adta neki az aranytollú madarat, minden gyémánt gyümölcséből egy-egy vékát, meg annyi aranygalyat a mennyit elbirt; avval elbúcsúztak, a királyfi ment a kisasszony után. Nem messze a várostól megint utolérte, azután mentek együtt a Verestenger felé. Alig mentek egy kicsit, megint utolérte őket a róka, elmondta, hogy megint búcsúzás nélkűl jött el innen is, az istálló ablakán, avval amint elmondta, eltünt.Ment a királyfi a sok drágasággal; mikor már közel voltak a Verestengerhez, hátra néznek, hát látják hogy jön utánok a három király, három roppant nagy regement katonával, mert már akkorra észrevették, hogy megcsalta őket; megijedtek nagyon, nem tudták, mit csináljanak, csak nagy sokára jutott eszébe a királyfinak hogy elszakítsa a hatodik szál szőrt. Ott termett a róka, bezzeg most nem kellett
-22-​
neki magyarázni, hogy mi a baj, meglátta úgy is; hirtelen előkapott három almát, beleugrott a vízbe, intett a királyfinak hogy menjenek utána. Azok szót fogadtak, elkezdtek utána úszni. Mikor már a lovak alig-alig birták az úszást, elhajította az egyik almát, nagy darab szárazföld támadt ott mindjárt, azon megpihentek, azután mentek odább. Lövöldöztek utánok a katonák, bele is lőttek egyszer a róka hátába, de az hirtelen bekente valami írral, mindjárt úgy beforradt hogy a helye se’ látszott meg. Utánok is próbált úszni egy néhány katona, hanem mikorra odaértek, ahol ezek először megpihentek, akkorra eltünt a sziget, a sok katona mind ott veszett. Igy hát, még kétszeri megpihenés után, szerencsésen átértek az innenső partra.Mikor jól kipihenték magukat, megszólalt a róka:– No felséges királyfi, már most én rám semmi szüksége, én hát megyek dolgomra, hanem elébb emlékezzék meg felséged a szerződésre a mit kötöttünk: hogy ha szerencsésen megjárja az útját, mindenen a mit csak hoz megosztozunk.A királyfi nem ellenkezett, kétfelé mérték
-23-​
a sok gyémánt gyümölcsöt, arany abrakot, arany galyakat, akkor a királyfi búcsúzni akart, de a róka azt mondta hogy: „Nem addig van ám az királyfi! nem úgy alkudtunk hogy csak az ilyen haszontalanságon osztozunk, hanem úgy hogy mindenen, de mindenen.“ Evvel elővette a róka az aranytollú madarat, azt kétfelé vágta, azután az ezüsthúsú, aranyszőrű lovat, legutoljára még a szép kisasszonyt is kétfelé vágta, azt is elosztotta, mert azt is az úton szerezték együtt.A szegény királyfi majd sírva fakadt, mikor látta hogy az egész fáradozása, vesződése igy vész kárba, de azért a rókának nem szólt, mert látta, hogy annak van igazsága, csak magára haragudott hogy olyan szerződésbe bele tudott egyezni. Mikor látta a róka, hogy a királyfi igy elszomorodott, elnevette magát:– Ne búsuljon felséges királyfi, visszaadok én mindent, még az arany galyakat is, nem is akartam elvenni, csak azt próbáltam meg, hogy ide engedné-e felséged? most már látom, hogy jó szivű, mert id’adta volna szó nélkül, mindjárt fel is támasztom én mind a hármat.Evvel elővett valamiféle csudafüvet, megkente vele mind a hármat, mindjárt felelevenedtek,
-24-​
s még hétszerte szebb kisasszony, hétszerte szebb ló, és hétszerte szebb madár lett belőlök. Mikor épen köszönni akarta a királyfi a rókának a szívességét, eltünt onnan, mintha a föld nyelte volna el. A királyfi is hát a kisasszonyt felültette az ezüsthúsú, aranyszőrű lóra, maga meg az inasa felültek a másik kettőre, a sok kincset felrakták a nyeregkápába, avval útnak indultak.Mentek-mendegéltek, elértek ahoz a városhoz, ahol menet a két öregebb királyfit találták egy csárdában, hát amint a város közepébe érnek, látják hogy két rongyos embert akkor visznek akasztani, a sok temérdek ember meg kiséri; kérdi a királyfi egy embertől, hogy miféle emberek azok, akiket akasztani akarnak? mi bűnt tettek, hogy felakasztják őket?Felelt rá az ember:– Jaj felséges királyfi hosszas volna azt elbeszélni. Nem tudom én hogy hol járnak ezek itt, már több öt esztendejénél hogy itt ebben a városban csavarognak, de azóta egy szalmaszálat se’ mozditottak odább, semmit se’ csináltak, hanem egyik korcsmából ki, a másikba be, éjjel-nappal mindig ettek-ittak, a sok temérdek pénznek keresztül mentek a nyakán, mert amint
-25-​
a világ beszéli, királyfiak volnának ezek; most hát hogy egy krajczárjok se’ maradt, rablásra vetemedtek, de ez még nem volt elég, hanem meg is öltek egy szegény kupecz embert, amint a vásárból jött volna haza, hogy fel ne adhassa őket, mert rájok ismert. De hiába! a gonoszságot a tyúk is kikaparja, rájok világosodott, hogy ők tették, most már lakolnak érte.Nagyon elszomorodott ezen a királyfi, megismerte, hogy az az ő két testvérje, mindjárt ment a birákhoz, kérte őket hogy ilyen gyalázatot csak még se’ kövessenek el két királyfin, azon felül jól meg is kente mindegyiket, úgy hogy osztán nagy sokára megkegyelmeztek nekik. Akkor a királyfi ment egyenesen a testvéreihez, össze-vissza ölelte-csókolta őket, vett nekik szép ruhát, szép paripát, azután elindultak együtt mindnyájan haza felé. A királyfi az úton elbeszélte nekik hogy milyen nehezen, jutott a madárhoz; hogy talált rá a szép kisasszonyra; hogy szöktette el; meg mindent, a mi csak történt vele; de a bátyjai nagyon szégyenlették magukat tőle, a szemébe se’ mertek nézni, pedig az csak úgy szerette őket mint azelőtt.Egyszer beértek egy nagy rengeteg erdőbe, mikor a közepén voltak, megállottak pihenni,
-26-​
leszálltak a lóról, elővették az elemózsiát, ettek. Mikor jóllaktak, ledőlt a királyfi a mátkája ölébe, elaludt, az is ráhajtotta ő rá a fejét, az is elszunnyadt, az inas meg félrement egy fa alá, ott aludt el. Bezzeg nem aludt a két öregebb királyfi, mikor látták, hogy ezek mind alusznak, összesúgtak-búgtak hogy milyen nagy szégyen lesz ő rájuk nézve, ha az apjuk megtudja, hogy az öcscsök mentette meg őket az akasztófától, azt gondolták, hogy egyik roszat a másikkal le lehet mosni, hát elhatározták, hogy megölik mind a hármat, otthon aztán azt mondják, hogy ők szerezték meg a madarat. Ugy is tettek. Legelőször az inashoz mentek, annak levágták a fejét, azután a királyfit szúrták keresztül; már épen a király kisasszonyt is megakarták ölni, hanem az felébredt, könyörgött nekik, hogy ne öljék meg, nem mond ő meg senkinek semmit, nem bánja, ha a legutolsó konyhaszolgálóvá teszik is, csak az életének kegyelmezzenek. Még a két gonoszszívű, vadállatnál is vadabb királyfit is meginditotta ez a szép beszéd, megkegyelmeztek az életének; azután összeszedtek mindenféle drágaságot, a mit az öcscsök szerzett, az ezüsthúsú, aranyszőrű paripát, az aranytollú madarat, mindenféle drágaságot,
-27-​
lóra ültek, haza mentek. Volt nagy öröm királyi apjok házánál, mikor megérkeztek, nagy dáridót csaptak, folyt a bor mint az árvíz, mindenkinek jó kedve volt az egész háznál, csak egy volt szomorú, egy volt a ki éjjel-nappal mindig sírt: a szegény királykisasszony. Kicsapta az a két gonosz királyfi a szolgálók közé, még azok közt is a legeslegutolsónak tették, hogy csak veszszen el minél elébb; az apjoknak meg, mikor kérdezte, hogy miféle lány az? azt felelték, hogy a kaliczkát tartani, a madárra vigyázni fogadták meg. Mikor pedig az öcscsökről tudakozódott a király, eltagadták, hogy nem látták soha, azt se’ tudják, hogy elment-e hazulról. Búsult az öreg király egy kicsit, hanem a két királyfi vigasztalta, hogy majd haza jön az, de még azóta bizony fele útjára se’ ért, lám ők is mennyi ideig voltak oda! Azután elbeszélték, hogy jutottak a madárhoz, az aranyszőrű lóhoz! épen úgy, mint öcscsök elbeszélte, csak a királykisasszony történetét hagyták ki.Hiába volt azonban ott az aranytollú madár, nem segített a királyon semmit, mert csak úgy jött volna meg a szemevilága, ha az éneklését hallhatta volna, de a madár, egy kukkanás
-28-​
nem sok, de annyit se eresztett ki a száján, a fejét a szárnya alá dugta, úgy gurnyasztott egész nap. Az ezüsthúsú, aranyszőrű lónak se vették semmi hasznát, soha senkit nem eresztett magához, rúgott-vágott, ha valaki közel akart hozzá, menni. Összehivatta a király az ország minden bölcs emberét, hogy fejtsék meg, mi ennek az oka, de hiába! azok se’ mentek semmire, egyik egyet, másik mást mondott, csak az igazira nem talált rá egyik se.Egyszer, mikor épen ott rugdalózott az ezüst ló, az udvar közepén, nyillott a kisajtó, hát ki jött be rajta? nem más, mint a legkisebb királyfi meg az inas. A mint belépett az udvarba, ment a ló egyenesen hozzá, úgy ette a markából az aranyabrakot, azután ment egyenesen a konyhába, kézen fogta a királykisasszonyt, ment vele a királyi apjához. Amint belépett az ajtón, odabent volt az aranytollú madár, mindjárt elkezdett énekelni olyan szépen, hogy a király szemevilága mindjárt megjött tőle, úgy látott mint akárki más. Akkor a királyfi elbeszélte neki az egész útja történetét: hogy találta a rókát, hogy lopta a madarat, a lovat, a királykisasszonyt, hogy mentette meg a bátyjait az akasztófától, azután elmondta, hogy mikor
-29-​
ott hagyták a bátyjai az erdőben megölve, ezt a róka hogy hogy nem, megtudta, odament, feltámasztotta őtet is az inassát is avval a fűvel, a mivel azelőtt már a kisasszonyt is felelevenítette. „Hanem már most édes apám tartsunk lakodalmat, én a mátkámmal megesküszöm.“A király e nagy istentelenségen szörnyen megharagudott, a két nagyobb fiát mindjárt felakasztatta. A legkisebbnek pedig oda adta fele királyságát, nagy lakodalmat csaptak, a róka is ott volt benne, hanem azután megint eltünt, csak akkor ment oda, ha szükség volt a tanácsára.A királyfi pedig a szép feleségével boldogul élt, mig meg nem halt.
 
A válaszhoz kattints ide és lépj be Facebook-al, Gmail-el stb.

Hasonló témák

Beka Holt
Kémia
Válaszok
18
Olvasás
7K
kisgekkó
K
Beka Holt
  • Fontos
Hangoskönyvek ajánlása, vélemények, kritikák a felolvasásokról.
14 15 16
Válaszok
311
Olvasás
27K
kerekded
kerekded
N
Hidegterápia
2
Válaszok
23
Olvasás
28K
Wedew01
W
Beka Holt
Fitness anyagok feltöltése II.
25 26 27
Válaszok
532
Olvasás
368K
vné mariann
V
rituevu
Pc játékok
Válaszok
18
Olvasás
18K
gabor50
G
Oldal tetejére