Tersánszyk J. Jenő
Csuli Ferkó meg a mese
Csuli Ferkó a második osztály legjobb tanulója.Kitűnő az énekből is. Sőt, a tanulmányok mellett a testgyakorlatban, labdarúgásban sem maradt senki mögött.
Két gyenge oldala ismeretes csupán Csuli Ferkónak. Egyik az, hogy ha olvasmányhoz férhet, éppenséggel, ha meséskönyv akad a kezébe, akkor Ferkó odacsap minden más foglalatosságot, és falja a betűt. A másik gyönge oldala, hogy kézügyességben nem hogy kiválóbb lenne a társainál, de a legutolsókkal kullog az osztályban.
Kobrák tanító bácsi váltig fájlalja, hogy Csuli Ferkó, az osztály legjobb tanulója, a legügyetlenebb.
Mit is tett legutóbb Kobrák tanító bácsi, hogy Csuli Ferkót, és vele minden növendékét, minél jobb munkára serkentse? Hát egy gyönyörű képes meséskönyvet tűzött ki jutalmul annak a tanulónak, aki a legügyesebb kézimunkát készíti el otthon a következő órára.
Csuli Ferkót ez a jutalom nagy izgalomba hozta. Föltette magában, hogy törik-szakad, de ő nyeri el a jutalmat. Hosszas töprengés után elhatározta, hogy föláldozza egyik fadobozát, abból remek szekeret csinál, és a szekér elé kenyérbélből két szép lovat mintáz. Ezzel elnyeri a pályadíjat.
Ebéd után nekifogott Csuli Ferkó, és fúrt-faragott, vesződött a szekérrel. Késő délutánra el is jutott odáig, hogy a szekér elkészült. Persze most következett volna a nagyobb munka. A két ló megmintázása.
Csakhogy, az egész pályázat vesztére, Csuli Ferkó kis nénje egy szép meséskönyvet kért kölcsön a szomszédból. Azt odarakta a polcára, és elment főzőcskét játszani.
Nosza, Csuli Ferkó nem bírt ellenállni szenvedélyének, az olvasásnak! Nem törődött többé a szekérrel, azaz a lovakkal, és rávetette magát a meséskönyvre.
A szeme káprázott, a feje zúgott, de a könyvet egyhuzamban elolvasta. Éppen a legutolsó mesét találta a könyvből a legmulatságosabbnak.
Tartalma pedig ez volt: „A szerencsét próbáló szegény legény leül falatozni az útfélre. Odajön hozzá egy kis egér, és ezt cincogja: – Jaj, be éhes vagyok! Ne üss agyon, te legény, hanem adjál néhány morzsát az ételedből! – A legény jószívű, és odavet egy-két morzsát az egérnek. Amikor pedig az egérke jóllakik, ezt cincogja: – Jótett helyébe jót várj! Majd jelentkezem, ha szükséged lesz rám! – Azzal a kis egér eltűnt. De hát ő volt az egerek fejedelme… Nos hát, azután a legény a kegyetlen fekete király udvarába jut el. A király minden hozzávetődővel irtózatos kaján tréfát űz. A legénynek azt mondja: – ímhol egy véka kölest szóratok el a kertemben szanaszéjjel, ha egy óra alatt összeszeded, fele királyságom a tiéd! Ha nem? Akkor fejed vétetem! – No, a legény búnak is ereszti veszendő fejét. De ki terem ott? Az egerek fejedelme. Parancsára ezer kis egér fut összeszedni a kölest a vékába. El sem telik az óra, a legény viheti a királynak, és övé a fele országa…
Ferkó, az olvasástól kábultan, a nyitott ablak elé állt egy kis üdítő levegőt szívni. Az ablak a sétányra nyílt. Pár lépésre egy terebélyes tölgy állt.
Egyszerre azt látja, hogy, nagy surrogva, termetes szarvasbogár száll az alkonyati levegőn át a tölgyfa törzsére, és ott megpihen.
Abban a szent percben a fa alatt Lajkó, a szomszéd fiú jelent meg, és fölkiáltott Ferkónak:
- Tyű! Láttad ezt a nagy bogarat? Ahol mászik e, jó magasan! Hozok egy rudat, és leütöm.
Ezzel Lajkó már rohant is el. Ferkónak pedig még eszében járt a mese kis egérkéje, és azt gondolta: azért sem hagyom, hogy Lajkó agyonüsse azt a szegény bogarat! Le is szaladt a lakásukból. Mire Lajkó megérkezett egy hosszú rúddal, Ferkó már ott várta a fa alatt, és ezzel fogadta:
- Te! Kár leütnöd ezt a szarvasbogarat. Inkább tartsuk alája a rudat, és szépen leszedjük, ha rámászik.
- Helyes! – egyezett bele Lajkó. Majd hozzáfűzte: – Aztán itt lenn elbánunk vele!
Ferkó egyelőre nem válaszolt semmit, hanem társával együtt munkához látott, hogy a rudat a gyanútlanul mászó szarvasbogár alá tolják. Amikor az rákapaszkodott, elemelték a fa törzséről, és szépen a földre eresztették. A szarvasbogár harciasan ágaskodni kezdett, és össze-vissza csíptette két nagy szarvát:
- Látod! Ha ez bekapja az ujjad a szarva közé, ki is töri, azt hallottam! - mondta Lajkó, és mindjárt fölemelte a rudat: – Én agyoncsapom!
- Nem engedem, hogy megöld! Nem bánt ez senkit, ha nem bántják! - állt pajtása elé Ferkó, és megragadta a rudat.
Szóváltás és dulakodás kerekedett, mígnem Ferkó a következőt javasolta:
- Ne verekedjük össze! Hanem gyere, keljünk szabályos birokra. Amelyikünk odavágja a másikat, azé a bogár!
Lajkó belement a megoldásba. Egymásnak estek, és megejtették a mérkőzést a bogárért. Eredményeképpen Ferkó kétvállra fektette Lajkót. A szarvasbogár lassan mászott közben a fa töve felé.
A győztes Ferkó kicsit évődött magában: mitévő legyen a bogárral? Nem nagyon bízott pajtásában, hogy nem tervez-e újabb merényletet a bogár ellen, ha azt szabadon ereszti. Fölkiáltott hát kis nénjének, hogy dobjon le egy skatulyát az ablakból. Aztán mikor azt megkapta, háta közepén ragadta a szarvasbogarat, és – belerakva a skatulyába -, egyelőre felvitte a lakásukba, hogy majd ott aztán szabadon ereszti!
Aztán! Ferkó azonban a nagy munkában, olvasásban, birkózásban alaposan eltörődött.
A szarvasbogarat a skatulyában odarakta a könyvespolcára, és elfelejtkezett róla. Ha még foglalatoskodott gondolatban valamivel Csuli Ferko, , inkább az volt, hogy fájlalta: miért nem mintázta meg szekere elé a lovakat a kézimunkapályázatra!
Most pedig átugorhatni minden nem fontos mozzanatot... Egészen odáig, hogy Ferkó ágyában, már hajnaltájt furcsa félálomban hánykolódik.
Szorongás kínozza, hogy nem készült el a szekere két lovával… Akkor egyszerre megjelenik előtte pártfogoltja, a szarvasbogár, és ezt mondja neki:
- Dehát, Ferkó! Csak lovasszekér van? Hát ökröt, bivalyt nem fognak szekérbe? Nézd csak! Nekem is szarvam van, mint ezeknek… Mit szólnál ahhoz, hogy engem fognál szekered elé? Csinálsz nekem egy kis jármot, és én majd húzom a szekeredet, amerre irányítasz… Mert jótett helyébe jót várj!…
Ferkó úgy ugrott ki az ágyból, mint riadófúvásra a jó katona. Aztán nekifogott, hogy egy kis jármot szerkesszen a szarvasbogár számára. Mire iskolába kellett mennie, nemcsak a járom volt kész, hanem Ferkó már ki is próbálta kis fogatát a padlón.
És most újra átugorhatni a mellesleges mozzanatokon.
Már ott állt Kobrák tanítóbácsi a kézimunkaórán az osztály előtt. Fölszólította az osztályt, hogy pályamunkáját minden tanuló rakja a a tanterem hosszú munkaasztalára. Az összes pályaművek között egy hatalmas alkotás díszeleg. Egyik tanuló dobozokból gyönyörű vasúti mozdonyt szerkesztett és hozzá egész sor szerelvényt.
Na, Csuli Ferkó! Micsoda silányság ehhez képest a te szekered? Hát versenyre kelhet az egy ilyen csoda kis vonattal?
Kobrák tanítóbácsi néhány elejtett szavából már sejti is az osztály, hogy a díjnyertes a vonat készítője. De ekkor váratlan előáll Csuli Ferkó, és ezt mondja:
- Igen, tanítóbácsi, kérem, de az én szekerem maga-magától elindul és gördül tova, akár itt az asztalon!
- Ne mondd! Hogyan lesz az fiam megeszközölve?
- Így ni! – szól Ferkó.
Azzal a kezében tartott dobozából kiveszi a szarvasbogarat, a szekere elé teszi, nyakára illeszti a jármot, és a szarvasbogár bizony kényesen elindul a szekérrel. Csuli Ferkó csak a tollszára hegyével irányítja szekerét, amerre akarja, az asztalon.
Ilyet sem pipált még a kézimunkaóra! Az osztály harsogó nevetésre fakadt. Kacag Kobrák tanítóbácsi is, amikor így szól:
- Hát gyerekek, most már én sem tudom eldönteni, kié a dicsőség?
- Csuli Ferkó a nyertes! – Zúgja erre a második osztály.
Kisdobos 1976
