Mindannyian nagy álmokkal indulunk el az életben. Gyerekként még hisszük, hogy lehetünk világhírű színészek, Nobel-díjas kutatók, bejárhatjuk a világot, felfedezhetjük, amit előttünk még senki, és feljuthatunk a csúcsra, mert nem kérdés, hogy mi leszünk a legjobbak. Aztán a valóság bekopog az ajtón, és azt mondja: ébresztő!
–
Állj be a sorba!
Felnőni nem egyszerű. Mire zabolátlan kölyökből jól nevelt, a rengeteg szabályhoz alkalmazkodni tudó felnőttet nevelnek belőlünk, milliószor mondják el, mi mindent nem szabad megtennünk. A kisgyerekek még szentül hiszik, hogy bármire képesek, a felnőttek azonban kitartóan sulykolják beléjük, hogy ez koránt sincs így. „Ne menj oda! Ne csináld! Azonnal hagyd abba!” – hallják, valahányszor nagy lelkesen elindulnak felfedezni a világot.
Ezek a sokszor tényleg jóindulatú tiltások idővel önkorlátozó hiedelmekké, megbízható belső fékekké alakulnak.
Ettől kezdve már nincs is szükség rá, hogy kívülről koppintsanak az orrunkra, megtesszük mi magunk, valahányszor egy merészebbet álmodnánk. A jól hangzó szocializáció, a társadalmi lénnyé válás – miközben nem kikerülhető – rengeteg áldozattal is jár. Az egyediség, a különlegesség a felnőtt világ noszogatására sokszor a kukában landol, hogy megszülethessen a szófogadó, könnyen irányítható, dobozokba gyömöszölhető átlag. Felnőve aztán nem győzzük felidézni, hol is akadtunk el, miért adtuk fel az álmainkat, és miért nem azt az életet éljük, amit annak idején elterveztünk magunknak
Instant magic
Szülőként sokszor nem is vagyunk tisztában vele, hogy egy-egy tettünk, ártatlannak gondolt reakciónk mennyi szimbolikus üzenetet hordoz a csemeténk számára. Vegyünk csak egy teljesen egyszerű példát: ott guggol az ovis, és kitartóan próbálkozik, hogy megkösse a cipőfűzőjét. Anya türelmetlen, egy idő után eltolja a kicsi kezét. „Hagyd, majd én!” – mondja, és egy szemvillanás alatt már be is kötötte a cipőt. Ha ez elég gyakran megtörténik,
és a gyerek önálló próbálkozásaira rendre türelmetlen „segítség” a válasz, egy idő után megtanulja, hogy ami nem sikerül azonnal, azzal nem is érdemes próbálkozni.
Hiába mondják neki később, hogy a sikerhez rögös út vezet, hiába próbálják bátorítani egy-egy elakadásnál, az ő rendszerébe már beégett az az információ, amit nem könnyű felülírni.
A gyerekek lelke szivacsként szívja magába a környezet üzeneteit. Nem a szavakat, nem a konkrét utasításokat, hanem a mögöttük meghúzódó, sokszor még a szülők számára sem tudatos információkat. De lássuk be, hasonló mintákat követ a felnőtt társadalom is. A felszíni, kimondott információn túl rengeteg indirekt üzenetet is kapunk nap mint nap. Vegyük csak a reklámokat, amelyek másról sem szólnak, mint azonnal oldódó, gyorsan felszívódó, instant megoldásokról. A siker csak gyors lehet. Amiért küzdeni kell, ami időt, és kitartást igényel, az egyre kevésbé számít vonzónak. Ezen a rostán aztán lassan kihullanak az álmaink, melyek szépek ugyan, de adott esetben kicsit nehezebben elérhetők.
Hol maradnak a lányok?
A láthatatlan össztársadalmi üzenetek közül a legerőteljesebbek kétségtelenül a nemi szerepeinkre vonatkoznak. Már születésünk előtt számtalan dolog eldől, attól függően, hogy kislányként vagy kisfiúként látjuk-e meg a napvilágot. Az általános iskola alsó tagozatának végéig a fiúk és a lányok fej-fej mellett haladnak a matekkal. Ha közösen megoldandó feladatot kapnak, a lányok is aktívan részt vesznek, lelkesen ötletelnek. Aztán történik valami érdekes dolog. Felsőben az addig kreatív lányok szépen lassan elkezdik visszafogni magukat, és átengedik a terepet a srácoknak. „Nekem a matek túl magas!” – mondják, és ettől kezdve csak kevesen érdeklődnek a reáltárgyak iránt.
Az üvegplafon láthatatlanul bekúszik a lányok feje fölé, akik megtanulják, meddig merhetnek álmodni, anélkül, hogy beütnék matematikával alig terhelt buksijukat.
A fenti példa annyira általános érvényű, hogy az Egyesült Államok jó néhány egyetemén kurzusokat indítanak a frissen felvételt nyert női hallgatók számára. Ezeken a foglalkozásokon arra igyekeznek megtanítani őket, hogyan számolják fel azt a téves hiedelmüket, hogy nőként nem lehetnek sikeresebbek, mint férfi hallgatótársaik. Álmainknak sajnos sokszor nem mi magunk szabunk határt, megteszi helyettünk a társadalom, amiben élünk.
Kudarckerülés
A sikerhez vezető út általában igencsak rögös, jó néhány elvetélt próbálkozás, számtalan zsákutca vár ránk, amíg végre eljutunk a célig. Ez azonban sokak számára annyira rémisztő, hogy már a legelején letesznek a próbálkozásról. Ők a kudarckerülők, akik számára nagyobb fenyegetést jelent egy lehetséges fiaskó, mint amennyire vonzó lehetőségnek tűnik a nagy álom megvalósítása. Ők egész életüket képesek a kudarc elkerülésének szentelni. Mivel meggyőződésük, hogy a kudarc borítékolva van a rendszerben, energiáik nagy részét annak elkerülésére fordítják. Álmaik csak elvi síkon léteznek, mert miközben azon igyekeznek, hogy elkerüljék a kudarcot, valójában a sikereik elérését teszik lehetetlenné
Felejtsd el!
A szemünk színén, a testalkatunkon vagy temperamentumunkon túl valami sokkal fontosabb dolgot is örökül kapunk az előző generációktól. Tőlük, az ő hozzáállásukból tanuljuk meg, hogy jó, és izgalmas hely-e a világ, érdemes-e követni az álmainkat, szabad-e merészen tervezni a jövőt. Sokak öröksége szerint jobb óvatosnak lenni, mert az élet korántsem habos torta. Kifizetődőbb elfelejteni az álmokat, szürkére festeni az egyediséget, elengedni a lehetőségeket.
Legyünk tisztában vele: rajtunk, szülőkön áll, mit adunk át a gyerekeinknek. Mi döntjük el, hogy felejteni tanítjuk-e őket… vagy segítjük, hogy elérjék az álmaikat.
Dr.Tóth Noémi
–
Állj be a sorba!
Felnőni nem egyszerű. Mire zabolátlan kölyökből jól nevelt, a rengeteg szabályhoz alkalmazkodni tudó felnőttet nevelnek belőlünk, milliószor mondják el, mi mindent nem szabad megtennünk. A kisgyerekek még szentül hiszik, hogy bármire képesek, a felnőttek azonban kitartóan sulykolják beléjük, hogy ez koránt sincs így. „Ne menj oda! Ne csináld! Azonnal hagyd abba!” – hallják, valahányszor nagy lelkesen elindulnak felfedezni a világot.
Ezek a sokszor tényleg jóindulatú tiltások idővel önkorlátozó hiedelmekké, megbízható belső fékekké alakulnak.
Ettől kezdve már nincs is szükség rá, hogy kívülről koppintsanak az orrunkra, megtesszük mi magunk, valahányszor egy merészebbet álmodnánk. A jól hangzó szocializáció, a társadalmi lénnyé válás – miközben nem kikerülhető – rengeteg áldozattal is jár. Az egyediség, a különlegesség a felnőtt világ noszogatására sokszor a kukában landol, hogy megszülethessen a szófogadó, könnyen irányítható, dobozokba gyömöszölhető átlag. Felnőve aztán nem győzzük felidézni, hol is akadtunk el, miért adtuk fel az álmainkat, és miért nem azt az életet éljük, amit annak idején elterveztünk magunknak
Instant magic
Szülőként sokszor nem is vagyunk tisztában vele, hogy egy-egy tettünk, ártatlannak gondolt reakciónk mennyi szimbolikus üzenetet hordoz a csemeténk számára. Vegyünk csak egy teljesen egyszerű példát: ott guggol az ovis, és kitartóan próbálkozik, hogy megkösse a cipőfűzőjét. Anya türelmetlen, egy idő után eltolja a kicsi kezét. „Hagyd, majd én!” – mondja, és egy szemvillanás alatt már be is kötötte a cipőt. Ha ez elég gyakran megtörténik,
és a gyerek önálló próbálkozásaira rendre türelmetlen „segítség” a válasz, egy idő után megtanulja, hogy ami nem sikerül azonnal, azzal nem is érdemes próbálkozni.
Hiába mondják neki később, hogy a sikerhez rögös út vezet, hiába próbálják bátorítani egy-egy elakadásnál, az ő rendszerébe már beégett az az információ, amit nem könnyű felülírni.
A gyerekek lelke szivacsként szívja magába a környezet üzeneteit. Nem a szavakat, nem a konkrét utasításokat, hanem a mögöttük meghúzódó, sokszor még a szülők számára sem tudatos információkat. De lássuk be, hasonló mintákat követ a felnőtt társadalom is. A felszíni, kimondott információn túl rengeteg indirekt üzenetet is kapunk nap mint nap. Vegyük csak a reklámokat, amelyek másról sem szólnak, mint azonnal oldódó, gyorsan felszívódó, instant megoldásokról. A siker csak gyors lehet. Amiért küzdeni kell, ami időt, és kitartást igényel, az egyre kevésbé számít vonzónak. Ezen a rostán aztán lassan kihullanak az álmaink, melyek szépek ugyan, de adott esetben kicsit nehezebben elérhetők.
Hol maradnak a lányok?
A láthatatlan össztársadalmi üzenetek közül a legerőteljesebbek kétségtelenül a nemi szerepeinkre vonatkoznak. Már születésünk előtt számtalan dolog eldől, attól függően, hogy kislányként vagy kisfiúként látjuk-e meg a napvilágot. Az általános iskola alsó tagozatának végéig a fiúk és a lányok fej-fej mellett haladnak a matekkal. Ha közösen megoldandó feladatot kapnak, a lányok is aktívan részt vesznek, lelkesen ötletelnek. Aztán történik valami érdekes dolog. Felsőben az addig kreatív lányok szépen lassan elkezdik visszafogni magukat, és átengedik a terepet a srácoknak. „Nekem a matek túl magas!” – mondják, és ettől kezdve csak kevesen érdeklődnek a reáltárgyak iránt.
Az üvegplafon láthatatlanul bekúszik a lányok feje fölé, akik megtanulják, meddig merhetnek álmodni, anélkül, hogy beütnék matematikával alig terhelt buksijukat.
A fenti példa annyira általános érvényű, hogy az Egyesült Államok jó néhány egyetemén kurzusokat indítanak a frissen felvételt nyert női hallgatók számára. Ezeken a foglalkozásokon arra igyekeznek megtanítani őket, hogyan számolják fel azt a téves hiedelmüket, hogy nőként nem lehetnek sikeresebbek, mint férfi hallgatótársaik. Álmainknak sajnos sokszor nem mi magunk szabunk határt, megteszi helyettünk a társadalom, amiben élünk.
Kudarckerülés
A sikerhez vezető út általában igencsak rögös, jó néhány elvetélt próbálkozás, számtalan zsákutca vár ránk, amíg végre eljutunk a célig. Ez azonban sokak számára annyira rémisztő, hogy már a legelején letesznek a próbálkozásról. Ők a kudarckerülők, akik számára nagyobb fenyegetést jelent egy lehetséges fiaskó, mint amennyire vonzó lehetőségnek tűnik a nagy álom megvalósítása. Ők egész életüket képesek a kudarc elkerülésének szentelni. Mivel meggyőződésük, hogy a kudarc borítékolva van a rendszerben, energiáik nagy részét annak elkerülésére fordítják. Álmaik csak elvi síkon léteznek, mert miközben azon igyekeznek, hogy elkerüljék a kudarcot, valójában a sikereik elérését teszik lehetetlenné
Felejtsd el!
A szemünk színén, a testalkatunkon vagy temperamentumunkon túl valami sokkal fontosabb dolgot is örökül kapunk az előző generációktól. Tőlük, az ő hozzáállásukból tanuljuk meg, hogy jó, és izgalmas hely-e a világ, érdemes-e követni az álmainkat, szabad-e merészen tervezni a jövőt. Sokak öröksége szerint jobb óvatosnak lenni, mert az élet korántsem habos torta. Kifizetődőbb elfelejteni az álmokat, szürkére festeni az egyediséget, elengedni a lehetőségeket.
Legyünk tisztában vele: rajtunk, szülőkön áll, mit adunk át a gyerekeinknek. Mi döntjük el, hogy felejteni tanítjuk-e őket… vagy segítjük, hogy elérjék az álmaikat.
Dr.Tóth Noémi
