Ottlik Géza: Csillagszórók az éjszakák
Ki ismeri a csillagokat? Én nem; még azt is Juhász Gyula egyik verséből tudtam meg, nincs öt éve sem, hogy ősz felé tisztább az ég, több csillag látszik. Melyik a Fiastyúk, melyik a Kaszás csillag? Meg nem tudnám mondani, legfeljebb a Göncöl szekerét ismerem fel, ami csekély szakértelem. Pedig én még tanultam is csillagászatot, olyan szép nevű előadásokat hallgattam a Múzeum körúti egyetem legfelső emeletén, mint: fényelektromos asztrofotometria. Olyan szép nevű csillagokról értesültem versekből, novellákból, mint: a Pleiádok, az Andromédák, vagy az Orion süvegje. A csillag: jelkép a költészetben s a közfelfogásban is, jelképe az elérhetetlennek, a magasztosnak, mindannak, ami fölötte áll kicsinyes érdekeinknek. Egyszóval felköszöntők, díszkiadások előszavai és ünnepi szónoklatok kedvelt kifejezése, de cipőkenőcsöt vagy mosóport is szívesen neveznek el róla az emberek, ha azt akarják értésünkre adni, hogy a gyártmány fényben, tökéletességben felülmúl minden hasonlót. A jelképes csillag tehát eszme, irány, magasztos szuperlatívusz, de a valóságos csillagok alatt közönyösen mászkáltunk gyerekkorunkban, s közönyösen mászkálunk később is, mindenféle dolgunk után.
Nem törődve a jelképessel, nézzük meg egyszer a valóságos csillagokat. Kis fénypontocskák, összevissza szórva. Szépek vajon? Egy tűzijáték mindenestre látványosabb, egy esti légitámadás, elhárító tűzben mutatósabb dolog. Szép a tánc és szép a muzsika, szép a karnaki templom, szép Vörösmarty verse, szép a szeretőnk és szépek Velazquez festményei. De mi szép lehet egy fekete vászonra szétpotyogtatott világos pontokon? Hogyan jutottak a csillagok ekkora köztisztelethez, mivel bűvölték meg az embereket? Van egy útszéli növény, tündöklő selyemfényű lila virágokat hajt. Azt hiszem, szamárkórónak hívják. Létezése éppoly csodálatos, mint a naprendszer létezése, s bátran nevezhetjük szépnek, mint az égboltot. A szamárkóró mégsem lett jelképe semmi magasztosnak.
A csillagok varázsa költőiségükben rejlik vajon? Azt hiszem, inkább ellenkezőleg, prózaiságukban! Közönyös és hűséges egyszerűségükben. Szilárdak, megbízhatóak, örökkévalók, mint a próza. Nem idegesek és szenvedélyesek, mint a vers vagy a szép szeretőnk, hanem unalmasak és prózaiak, mint anyánk, feleségünk: igazán létezők. Egy éjszaka felpillantottam az égre és megláttam az unalmas csillagokat. Öt hete szóltak az ágyúk, géppisztolyok körülöttünk. Öt hete nem tudtam, él-e az a két ember, akit szerettem, s mi lesz a sorsa a másik kettőnek, aki a szomszéd szobában aludni próbált. Nem látszott valószínűnek, hogy a két távoli még éljen, és hogy a két közeli, velem együtt elkerülhesse a megaláztatást, a gyalázatot, talán a halált sem. Amitől megkímélt az elmúlt negyed óra, mindazt hozhatja a következő fél perc; így éltem öt hete, százféle dologtól rettegve, ezerfélét remélve, másodperc telt másodperc után, s ezen az éjszakán idegességem már olyan fokú volt, hogy fejfájásom sem éreztem tőle. Hogy ne lássák nyomorult állapotomat, átmentem az üres szobába, kinyitottam az ablakot. Kibámultam a téli éjszakába. Egy csomó csillag látszott az égen.
Meglepődtem, elhűltem, bámultam, aztán majdnem nevetni kezdtem rettenetes örömömben. A csillagok közönyösen, unalmasan, prózaian pislogtak a János-hegy fölött. Közönyös józanságukkal észre térítettek, mint gyerekkoromban anyám, ha kétségbeesve valami szörnyű nagynak vélt baj miatt futottam haza, s ő unottan és részvétlenül vette tudomásul: „Jó, kérsz paradicsomlevest?”, s máris semmivé vált a nagy baj, máris tudtam, hogy nem kell törődnöm vele többé. Mit mondtak ezek a csillagok? Tudom is én. Talán csak annyit: „Itt vagyunk, ne félj.” Mintha elfújták volna minden nyugtalanságomat, félőrült idegességemet. Az akarat és a félelem kettős rabságát oldották le rólam ezek a tétova fénypontocskák az égen. Amit akar az ember, és amitől fél, az a változás. A csillagok végtelen állandóságukkal arra figyelmeztetnek, hogy lényegében úgysem változik semmi. A lényegtelen dolgok miatt pedig minek idegeskedni? Aztán meg: amitől igazán rettegünk, ami ellen az irtózat görcsével tiltakozik a lélek, sőt a test is, fájdalmas idegességével, az az, hogy talán mi magunkban változik, romlik el valami – valami képesség, vagy boldogság, vagy tisztaság, ami gyerekkorunkban a miénk volt - , talán az a tisztaság, boldogság vagy képesség, ahogy látni tudtuk a világot; s hogy ez nem veszett el, hogy ma is önmagunk vagyunk, ezt mondják a csillagok, ha felnézünk rájuk rossz éjszakákon, s úgy tudjuk őket látni éppen, mint valaha. Visszanéznek hű-közönyös fénnyel s azt mondják: „ Az vagy, aki voltál, ne idegeskedj.”
