Berzsián költő szakít az emberiséggel
"- Nagyszerű - mondta Berzsián, és boldogan bezárta a páncélszekrény ajtaját, még gondosabban a ruhásszekrényét. A ruhásszekrény kulcsát eldugta a kályhába, és elrikkantotta magát:
- Most csöngessen be, aki tud!
Mert ez nem kétséges, hiába jár Sróf mester agya tízezer srófra, ezt a csöngőgombot el nem érheti. És Violin is fújhatja! A rézpikuláját is, meg egyáltalán. Coki neki, nem csöngőgomb. A locska-fecske Klopédiáról nem is beszélve! Locsoghat, fecseghet és viszont. Közelébe se jut a csöngőgombnak.
Nagy boldogan hanyatt vágta magát Berzsián. Belereccsent a barna ágy.
- Csak te ne recsegj - mondta neki Berzsián -, éppen akkor, amikor győzedelmesen fekszem itt! Most aztán szenvedhetsz irigy, kufár, borvizező, gonosz emberiség! Megszakítottam veled a kapcsolatot.
Ott feküdt Berzsián napestig. Sőt, napreggelig, mert este elaludt és csak másnap késő reggel ébredt. Olyan késő reggel, hogy volt az már délelőtt tíz is. Esetleg fél tizenegy. Nyújtózkodott Berzsián, és jó egészségeset ásított. Fölkelt, kinézett az ablakon. Megvan-e még az emberiség? A gonosz, hazug, borvizező. A kipillantásból nem sok derült ki. A napsütés, a fák, a dudvák és a bojtorjánok megvoltak. De az emberiségből fikarcnyi sem látszott. Üres volt az utca.
- Bah - mondta Berzsián -, Sróf mester bizonyára vizezett bort iszik a Hörpentőben, Violin nyűvi a vonót, Klopédia meg valamilyen könyvtárban gubbaszt, és tanulja az ábéabot.
Ezzel visszafeküdt. De valami nyugtalanság vett rajta erőt.
- Ej, Berzsián - mondta magának -, és ha netalántán egy olyan kufár tévedne ide hozzád, aki még életében nem kufárkodott, vagy egy olyan hazug, aki még sohasem hazudott, nem is beszélve a borvizezőről, aki még egyetlenegyszer sem vizezett bort, és keresnék a csöngőgombot szegények, be akarnának jönni, és mindhiába. Ej-ej, Berzsián! Mit ej-ej! - horkant föl -, azoknak megmondom, hogy a csöngőgomb a páncélszekrényben van. Csöngetnek és kész.
Igen ám, de hogyan veszi észre őket? Ez sem okozott különösebb gondot Berzsiánnak. Odahúzta a székét az ablakhoz, és meredten figyelte a bezárt kaput.
De nem jött senki. Délben már nagyon mérges volt Berzsián. „Hát nincs kufár, aki nem kufárkodik, nincs hazudós, aki nem hazudik, nincs borvizező, aki nem vizezi a bort” - morgolódott magában. Bezzeg Sróf mester biztos issza a vizezett bort a Hörpentőben.
Megéhezett Berzsián. Kiment a konyhába, kenyeret szelt, kolbászt. Evett. Félúton se járt az evésben, amikor fölkiáltott:
- Te itt eszel, és lehet, hogy valaki odakint strázsál a kapu előtt.
Nosza, kenyerestül, kolbászostul futott az ablakhoz. De nem volt a kapu előtt senki.
„Lehet, hogy amíg ettem, valaki nagyon keresgélte a csöngőt - gondolta Berzsián -, nem mozdulok innen.” És nem mozdult. Nem mozdult estig, nem mozdult éjszaka se. Leste az utcát. Éjfél felé jött is egy ember nagy fityekkel. De rá se hederített Berzsián kapujára. El is ment nagy fityekkel.
- A fene az emberiségbe - mondta Berzsián, és elszunnyadt az ablak előtt ültében. Aludt másnap délig.
- Aj - sóhajtozott -, te álomszuszék! Mit mulaszthattál megint!
S hogy semmit ne mulasszon, most már enni se, inni se mozdult az ablak mellől. Éhezett már, szomjazott már.
- Mondtam én, hogy gonosz az emberiség - morogta. De azért nem mozdult az ablak mellől. Szerencséjére. Mert uzsonnatájt megjelent a kapu előtt Sróf mester. Vakarta a feje búbját. Sehogy sem értette a bezárt kaput.
Berzsián arcába visszatért a szín, éhét-szomját felejtette. Sróf mester meg fordult volna sarkon. De Berzsián se volt rest, kitárta az ablakot.
- Hé, Sróf mester! - ordította.
Sróf mester, a csavaros eszű, csak ámult-bámult.
- Hát te nem utaztál el?
- Nem én - mondta Berzsián -, csak szakítottam az emberiséggel.
- Amelybe én is beletartozom - gyanakodott Sróf mester.
- Te is - mondta hetykén Berzsián. Persze azért nem olyan rettenetesen hetykén.
- Akkor most? - kérdezte Sróf mester. - Táguljak innét?
- A jobbak becsöngethetnek hozzám - kiabálta kétségbeesve Berzsián.
- És én jobb vagyok? - kérdezte Sróf mester.
- Ha be tudsz csöngetni.
- De eltűnt innen a csöngőgomb - Sróf mester a piros gomb hűlt helyére mutatott.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy egy Sróf mester nem tud bejönni a bezárt kapun?
Sróf mester nem is teketóriázott sokáig, benyúlt a vaskapu rácsán, elhúzta a reteszt, és bement a kertbe. Meg se állt a bejárati ajtóig.
- Itt sincs gomb - mondta.
- És álkulcs nincs nálad garmadával? - kérdezte riadtan Berzsián.
- Dehogynem - mondta Sróf mester, és már nyitotta is az ajtót. - Na végre, hogy bent vagyok.
- Még ne örvendj! - mondta szigorúan Berzsián. - Csöngess!
- De mivel? - mérgelődött Sróf mester.
Berzsián a szekrény felé mutatott. Értette is Sróf mester. Csakhogy a szekrény be volt zárva.
- Na én megyek. Velem ne figurázz! - mondta Sróf mester.
- Kályha - ordított Berzsián.
Meg is találta Sróf mester a kályhában a kulcsot. Ki is nyitotta a szekrényt. A páncélszekrényt is. Megtalálta a csöngőgombot. Nagy-nagy tisztelet ült ki az arcára.
- Hát ennyire utálod az emberiséget - mondta áhítattal.
- Ennyire - felelte fensőbbségesen Berzsián. - Csöngess!
Sróf mester csöngetett. Csörgött-börgött a csöngő.
- Bejöhetsz - ordította teljesen fölöslegesen Berzsián, hiszen Sróf mester már bent volt. - Keblemre, Sróf mester - folytatta az ordítozást Berzsián, az embergyűlölő, és keblére ölelte Sróf mestert.
- Hát ez nagyszerű - bontakozott ki az ölelésből Sróf mester, és már rohant is. Hiába kiabált Berzsián, hiába tartóztatta. Futott Sróf mester, a lába se érte a földet. Ki az ajtón, ki a kapun, végig az utcán. Már el is tűnt. Berzsián majd összeesett bánatában.
- Hát ez elszaladt - szomorkodott.
De nem sokáig kellett szomorkodnia. Mert pár perc múlva visszatért Sróf mester. De nem ám egyedül. Ott nyekergette mellette a fűzfa hegedűjét Violin, a fülnyűvő zenész, ott locsogott-fecsegett a másik oldalán Zsebenci Klopédia és mögötte meg csavargók, csivirgők, balfácánok és jobbfácánok, ringyesek és csillogó gúnyások, a fél város ott szorongott Sróf mester mögött.
- Berzsián! - kiabálták. - Igaz, hogy szakítottál az emberiséggel?
- Igaz - kiáltott vissza boldogan Berzsián.
Azok meg mind betódultak a kapun, be az ajtón, mind egyenként be a szekrénybe, ottan is a páncélszekrénybe, és nyomták a csöngőt, csak úgy csörgött-börgött."
Lázár Ervin - Berzsián és Dideki
