Felvettek mesterképzésre
Minek orultel Ma?
- Téma inditó Spanky
- Kezdés dátuma
Szia! Igazad van, félreérthető
: annak örültem, hogy végre személyesen találkozhattunk! Nincs az az akár éjszakába nyúló beszélgetés ilyenkor, ami pótolhatná a kihagyott sok évet, ő pedig párjával még 1 napra sem, csak néhány órát maradt...Sziasztok!
Legkisebb csemetémhát átjött a barátnője! imádom !!!! együtt játszanak !!!
Zsuzsa
Legkisebb csemetémhát átjött a barátnője! imádom !!!! együtt játszanak !!!
Zsuzsa
M
magdusis
Vendég
Hogy halálra röhögtem magam a következő dolgon.
Vancouverben egy egyház egyházfia tiltakozott azellen,hogy nem viselheti a vallásuk szimbólumát a jogosítványképén.Pedig másik négy országban ,beleértve az USÁ-t vezethet olyan jogosítvánnyal,amiben a fényképén rajta van a fején a kötelező vallási fejfedő.
Ez eddig rendben is lenne,de a fejfedő egy tésztaszűrő,a vallás a Pastafarian ,és az egyház a Church of the Flying Spagetti Monster - kb. a röpülő spagetti-szörny egyháza-.
Vancouverben egy egyház egyházfia tiltakozott azellen,hogy nem viselheti a vallásuk szimbólumát a jogosítványképén.Pedig másik négy országban ,beleértve az USÁ-t vezethet olyan jogosítvánnyal,amiben a fényképén rajta van a fején a kötelező vallási fejfedő.
Ez eddig rendben is lenne,de a fejfedő egy tésztaszűrő,a vallás a Pastafarian ,és az egyház a Church of the Flying Spagetti Monster - kb. a röpülő spagetti-szörny egyháza-.
Nem tudok aludni ami felbosszantott igy kuzdes helyett elkezdtem olvasgatni. Az alabbi meghato tortenetre bukkantam:
"Egy idős néni áll a tavaszi zimankóban az út szélén, fején karton kendő, kezében egy kisebb zsák és szelíden integet. Megálltam, felvettem a nénit, és elkezdünk társalogni. Hamar kiderül, hogy dióbelet visz a szentgyörgyi piacra. Kérdés nélkül elkezd mesélni:
-- Gyerekkoromban nagytatámmal ültettünk tíz diófát, locsoltuk a közeli patakból, de egy még abban az évben ki is száradt, a többi gyökeret eresztett. Teltek az évek, aztán engem az élet elsodort hazulról. Nagytatám egy szomorú nyári napon halt meg, hazajöttem a temetésre, a szépen felcseperedett diófák árnyékában ravatalozták fel. Az egész szertartás alatt én némán álltam a nyurga nagy fák árnyékában...
Teltek az évek! Nyugdíjas lettem! Egyedül maradtam és hazaköltöztem a szülőfalvamba. Nyugdíjam oly kevéske, így ősszel összeszedem a diót és télen megtöröm. Kilós, fél kilós csomagokban nagyon hamar el tudom adni, két óránál tovább még sohasem álltam kint a piacon. Ha hiszi, ha nem ez a kilenc diófa engem átsegített a télen! Az idén is, nemcsak tűzifát tudtam venni a dióbélből, hanem még egy kis malackát is. És most ha ezt a maradékot sikerül eladnom, szeretnék venni tíz kis facsemetét. Tudja van egy aranyos unokám, nemsokára hazajön, el fogjuk ültetni a kis fákat és ha majd ő is megöregszik, diótörés közben biztos majd el fog mondani érettem egy-egy imádságot....
Az autó halad a tavaszi verőfényben... a néni elhallgatott, én is hallgatok, némán vezetek. Nemsokára a piacnál fékeztem, megálltam és utasom a reszkető kezével egy fél kiló zacskó dióbelet csúsztatott az ülésre. Tiltakoztam, de ő szelíd mosollyal csak annyit mondott: vegye csak el, nekem is a jó Isten adta a drága nagyapámat ki a diófákat ültette....
Szó nélkül sebességbe teszem az autót, vezetek, de fél szemmel a dióbelet nézem: az egyszerű székely asszony válaszát a gazdasági krízisre. Kezembe vettem a szépen bekötött kis csomagot, kibontottam és elkezdtem ropogtatni a finom dióbelet, a becsületes, évtizedeken áthajló munka gyümölcsét, a finom, egészséges választ egy nagymama anyagi gondjaira.
Járható út... Megyek és én is veszek tíz facsemetét!"
"Egy idős néni áll a tavaszi zimankóban az út szélén, fején karton kendő, kezében egy kisebb zsák és szelíden integet. Megálltam, felvettem a nénit, és elkezdünk társalogni. Hamar kiderül, hogy dióbelet visz a szentgyörgyi piacra. Kérdés nélkül elkezd mesélni:
-- Gyerekkoromban nagytatámmal ültettünk tíz diófát, locsoltuk a közeli patakból, de egy még abban az évben ki is száradt, a többi gyökeret eresztett. Teltek az évek, aztán engem az élet elsodort hazulról. Nagytatám egy szomorú nyári napon halt meg, hazajöttem a temetésre, a szépen felcseperedett diófák árnyékában ravatalozták fel. Az egész szertartás alatt én némán álltam a nyurga nagy fák árnyékában...
Teltek az évek! Nyugdíjas lettem! Egyedül maradtam és hazaköltöztem a szülőfalvamba. Nyugdíjam oly kevéske, így ősszel összeszedem a diót és télen megtöröm. Kilós, fél kilós csomagokban nagyon hamar el tudom adni, két óránál tovább még sohasem álltam kint a piacon. Ha hiszi, ha nem ez a kilenc diófa engem átsegített a télen! Az idén is, nemcsak tűzifát tudtam venni a dióbélből, hanem még egy kis malackát is. És most ha ezt a maradékot sikerül eladnom, szeretnék venni tíz kis facsemetét. Tudja van egy aranyos unokám, nemsokára hazajön, el fogjuk ültetni a kis fákat és ha majd ő is megöregszik, diótörés közben biztos majd el fog mondani érettem egy-egy imádságot....
Az autó halad a tavaszi verőfényben... a néni elhallgatott, én is hallgatok, némán vezetek. Nemsokára a piacnál fékeztem, megálltam és utasom a reszkető kezével egy fél kiló zacskó dióbelet csúsztatott az ülésre. Tiltakoztam, de ő szelíd mosollyal csak annyit mondott: vegye csak el, nekem is a jó Isten adta a drága nagyapámat ki a diófákat ültette....
Szó nélkül sebességbe teszem az autót, vezetek, de fél szemmel a dióbelet nézem: az egyszerű székely asszony válaszát a gazdasági krízisre. Kezembe vettem a szépen bekötött kis csomagot, kibontottam és elkezdtem ropogtatni a finom dióbelet, a becsületes, évtizedeken áthajló munka gyümölcsét, a finom, egészséges választ egy nagymama anyagi gondjaira.
Járható út... Megyek és én is veszek tíz facsemetét!"
Utoljára módosítva:
Egy regi tortenet amely evek ota kering a neten ma ismet a szemem el kerult, leleksimogato tortenet ez is:
Történet egy New York-i taxisofőrről
„Volt egy időszak az életemben, úgy húsz évvel ezelőtt, amikor taxisofőrként kerestem a kenyerem, New Yorkban. Igazi cowboy-élet volt, nem volt főnököm. És mint a szerencsejátékos, annyira élveztem, hogy minden egyes új utas más és más, előre megjósolhatatlan élményt tartogatott: pont, mint amikor kockát dobsz a játékteremben. Amire nem számítottam, hogy az autóm elkezdett amolyan gyóntatófülkeként is üzemelni. Éjszaka vezettem, nem láttam az utast, csak mentünk, mindig két idegen az éjszakában, és hallgattam, ahogy alkalmi útitársam az életéről mesél. Olyan bensőséges dolgokat osztottak meg velem, amelyekről fényes nappal, szemtől szemben biztosan nem beszéltek volna.
Egyik éjjel megérkeztem a megadott címre és dudáltam. Néhány perc várakozás után megint megnyomtam a dudát. Ez volt aznapra az utolsó fuvarom, úgyhogy már azon voltam, inkább hazaindulok. De aztán mégis inkább kiszálltam, elsétáltam az ajtóig és becsöngettem. ’Egy pillanat’ – válaszolt egy törékeny, idős hang odabentről. Hallottam, hogy valamit vonszolnak a padlón.
Kisvártatva kinyílt az ajtó. Kilencvenéves-forma, aprócska asszony állt előttem. Kartonruhát viselt és kis kalapot, kalaptűvel. Úgy nézett ki, mintha egy régi, fekete-fehér filmből lépett volna ki.
Mellette egy kis bőrönd pihent. Ahogy benéztem a lakásba, olyan volt, mintha évek óta senki sem lakna benne. A bútorokat fehér lepedőkkel terítették le. Nem voltak órák a falakon, egyetlen kép vagy dísztárgy sem a polcokon. A sarokban egy kartondoboz árválkodott, mindenféle fotókkal és vázákkal teletömve.
’Kivinné a bőröndömet a kocsihoz? Szeretnék néhány percre egyedül maradni. Aztán, ha Ön is úgy gondolja, visszajöhetne értem, hogy lekísérjen az autójáig. Nem vagyok valami jó erőben.’ Miután beraktam a bőröndöt a csomagtartóba és visszaértem, belém karolt. Lassan, nagyon lassan odasétáltunk a taximhoz. Közben végig a kedvességemért hálálkodott. ’Semmiség’ – feleltem. ’Minden utasommal úgy bánok, ahogyan mástól is elvárnám, hogy az édesanyámmal bánjon.’
’Milyen jó fiú maga!’ – mondta, ahogy beült a hátsó ülésre. Odaadta a címet, aztán megkérdezte: ’Mehetnénk esetleg a belvároson keresztül?’
’Nem az a legrövidebb út.’ – vágtam rá gyorsan.
’Ó, azt egyáltalán nem bánom.’ – mondta. ’Egy hospice-házba tartok.’
Belenéztem a visszapillantó tükörbe. A szemeiben könnycseppek csillogtak. ’Nincs már családom. Mindenki meghalt.’ Nagyon csendesen beszélt. ’A doktor úr szerint nekem sincs túl sok hátra.’ Csendben a műszerfalhoz nyúltam és kikapcsoltam az órát.
’Mit szeretne, merre menjünk?’
A következő két órában bebarangoltuk a várost. Megmutatta nekem azt az épületet, ahol réges-régen liftes kisasszonyként dolgozott. Aztán elmentünk abba a városrészbe, ahová új házasként a férjével költöztek. Egy picit megálltunk egy bútorraktár előtt. Azt mondta, lány korában az még bálterem volt, és a többiekkel odajártak táncolni.
Néha megkért, hogy álljak meg egy-egy sarkon vagy egy épület előtt. Nem mondott semmit, csak maga elé révedt.
Ahogy a hajnal első sugarai megjelentek a horizonton azt monda: ’Most már mehetünk. Elfáradtam.’ Szótlanul haladtunk a megadott címig. Alacsony épület volt, a feljáró a tetővel fedett főbejáratig vitt.
Két egyenruhás alkalmazott jelent meg, ahogy megérkeztünk az ajtó elé. Profi udvariassággal segítettek, figyelték az asszony minden mozdulatát.
Kinyitottam a csomagtartót, és elvittem a bőröndöt az ajtóig. Az utasomat már beültették egy kerekesszékbe.
’Mennyivel tartozom?’ – kérdezte és benyúlt a retiküljébe a pénztárcájáért.
’Semmivel.’ – feleltem.
’Magának is meg kell élnie valamiből.’ – mondta.
’Vannak más utasaim is.’ – szereltem le.
Aztán, egy hirtelen ötlettől vezérelve lehajoltam és megöleltem. Meglepő erővel szorított magához.
’Nagy örömöt okozott egy kis öregasszonynak.’ – mondta végül: ’Köszönöm.’
Megszorítottam mindkét kezét és visszasétáltam a kocsihoz. Hallottam, ahogy mögöttem becsukódik a ház ajtaja. Egy életre zárták rá az ajtót.
Aznap csak vezettem, céltalanul. Nem vittem utasokat. Nem volt kedvem beszélni. Egyre csak az járt az eszemben, mi lett volna, ha az asszony egy dühös sofőrt fog ki? Vagy valakit, aki türelmetlen? Vagy mi lett volna, ha én magam vagyok türelmetlen és elhajtok kopogás nélkül?
Lassan megértettem, hogy egész életemben nem tettem még fontosabb dolgot, mint előző éjszaka.
Egész életünkben a nagy dolgokra várunk. És a nagy dolgok néha meglepő álruhában érkeznek: úgy vannak csomagolva, hogy aki nem figyel, az észre sem veszi, mennyire fontos lehetőséget mulasztott el.”
Történet egy New York-i taxisofőrről
„Volt egy időszak az életemben, úgy húsz évvel ezelőtt, amikor taxisofőrként kerestem a kenyerem, New Yorkban. Igazi cowboy-élet volt, nem volt főnököm. És mint a szerencsejátékos, annyira élveztem, hogy minden egyes új utas más és más, előre megjósolhatatlan élményt tartogatott: pont, mint amikor kockát dobsz a játékteremben. Amire nem számítottam, hogy az autóm elkezdett amolyan gyóntatófülkeként is üzemelni. Éjszaka vezettem, nem láttam az utast, csak mentünk, mindig két idegen az éjszakában, és hallgattam, ahogy alkalmi útitársam az életéről mesél. Olyan bensőséges dolgokat osztottak meg velem, amelyekről fényes nappal, szemtől szemben biztosan nem beszéltek volna.
Egyik éjjel megérkeztem a megadott címre és dudáltam. Néhány perc várakozás után megint megnyomtam a dudát. Ez volt aznapra az utolsó fuvarom, úgyhogy már azon voltam, inkább hazaindulok. De aztán mégis inkább kiszálltam, elsétáltam az ajtóig és becsöngettem. ’Egy pillanat’ – válaszolt egy törékeny, idős hang odabentről. Hallottam, hogy valamit vonszolnak a padlón.
Kisvártatva kinyílt az ajtó. Kilencvenéves-forma, aprócska asszony állt előttem. Kartonruhát viselt és kis kalapot, kalaptűvel. Úgy nézett ki, mintha egy régi, fekete-fehér filmből lépett volna ki.
Mellette egy kis bőrönd pihent. Ahogy benéztem a lakásba, olyan volt, mintha évek óta senki sem lakna benne. A bútorokat fehér lepedőkkel terítették le. Nem voltak órák a falakon, egyetlen kép vagy dísztárgy sem a polcokon. A sarokban egy kartondoboz árválkodott, mindenféle fotókkal és vázákkal teletömve.
’Kivinné a bőröndömet a kocsihoz? Szeretnék néhány percre egyedül maradni. Aztán, ha Ön is úgy gondolja, visszajöhetne értem, hogy lekísérjen az autójáig. Nem vagyok valami jó erőben.’ Miután beraktam a bőröndöt a csomagtartóba és visszaértem, belém karolt. Lassan, nagyon lassan odasétáltunk a taximhoz. Közben végig a kedvességemért hálálkodott. ’Semmiség’ – feleltem. ’Minden utasommal úgy bánok, ahogyan mástól is elvárnám, hogy az édesanyámmal bánjon.’
’Milyen jó fiú maga!’ – mondta, ahogy beült a hátsó ülésre. Odaadta a címet, aztán megkérdezte: ’Mehetnénk esetleg a belvároson keresztül?’
’Nem az a legrövidebb út.’ – vágtam rá gyorsan.
’Ó, azt egyáltalán nem bánom.’ – mondta. ’Egy hospice-házba tartok.’
Belenéztem a visszapillantó tükörbe. A szemeiben könnycseppek csillogtak. ’Nincs már családom. Mindenki meghalt.’ Nagyon csendesen beszélt. ’A doktor úr szerint nekem sincs túl sok hátra.’ Csendben a műszerfalhoz nyúltam és kikapcsoltam az órát.
’Mit szeretne, merre menjünk?’
A következő két órában bebarangoltuk a várost. Megmutatta nekem azt az épületet, ahol réges-régen liftes kisasszonyként dolgozott. Aztán elmentünk abba a városrészbe, ahová új házasként a férjével költöztek. Egy picit megálltunk egy bútorraktár előtt. Azt mondta, lány korában az még bálterem volt, és a többiekkel odajártak táncolni.
Néha megkért, hogy álljak meg egy-egy sarkon vagy egy épület előtt. Nem mondott semmit, csak maga elé révedt.
Ahogy a hajnal első sugarai megjelentek a horizonton azt monda: ’Most már mehetünk. Elfáradtam.’ Szótlanul haladtunk a megadott címig. Alacsony épület volt, a feljáró a tetővel fedett főbejáratig vitt.
Két egyenruhás alkalmazott jelent meg, ahogy megérkeztünk az ajtó elé. Profi udvariassággal segítettek, figyelték az asszony minden mozdulatát.
Kinyitottam a csomagtartót, és elvittem a bőröndöt az ajtóig. Az utasomat már beültették egy kerekesszékbe.
’Mennyivel tartozom?’ – kérdezte és benyúlt a retiküljébe a pénztárcájáért.
’Semmivel.’ – feleltem.
’Magának is meg kell élnie valamiből.’ – mondta.
’Vannak más utasaim is.’ – szereltem le.
Aztán, egy hirtelen ötlettől vezérelve lehajoltam és megöleltem. Meglepő erővel szorított magához.
’Nagy örömöt okozott egy kis öregasszonynak.’ – mondta végül: ’Köszönöm.’
Megszorítottam mindkét kezét és visszasétáltam a kocsihoz. Hallottam, ahogy mögöttem becsukódik a ház ajtaja. Egy életre zárták rá az ajtót.
Aznap csak vezettem, céltalanul. Nem vittem utasokat. Nem volt kedvem beszélni. Egyre csak az járt az eszemben, mi lett volna, ha az asszony egy dühös sofőrt fog ki? Vagy valakit, aki türelmetlen? Vagy mi lett volna, ha én magam vagyok türelmetlen és elhajtok kopogás nélkül?
Lassan megértettem, hogy egész életemben nem tettem még fontosabb dolgot, mint előző éjszaka.
Egész életünkben a nagy dolgokra várunk. És a nagy dolgok néha meglepő álruhában érkeznek: úgy vannak csomagolva, hogy aki nem figyel, az észre sem veszi, mennyire fontos lehetőséget mulasztott el.”
Hogy jó sok ehető gombát találtunk az erdőben
Végre kialudtam magam
timcsimacsek
Új tag
Én annak örültem ma a legjobban, hogy élek. Hogy igy élek, ahogy.Merthogy ez sokkal jobb bizonyos szempontból annal, ami előtte volt.
Annak örülök, hogy nem esik minden nap az eső, olyan csúnyán, mint ma..
Annak örülök nagyon,hogy egy régi barátomról ismét tudok,pontosabban tudom,hogy írásait újból olvashatják a barátai,és jól van.
Segítsünk magunkon úgy, hogy amikor este lefekszünk, akkor gyűjtsünk össze az aznapi történésekből 5 olyan pillanatot, amikor boldogok voltunk, aminek örültünk. Ez segíthet olyan élethelyzetekben is, amikor úgy gondoljuk, hogy nem vagyunk jól, nem tudunk örülni semminek, nincs kedvünk semmihez vagyis csúszunk szépen bele valami kis aranyos depresszív időszakba. Ahhoz, hogy fel tudjuk idézni az örömteli, boldog pillanatokat viszont az kell, hogy tudatosan éljünk. Tudatosítani a saját érzelmeinket. A mai boldog pillanataim... Gondolkodom. 1. Egy mesét adtunk elő gyerekeknek kolléganőmmel és jól sikerült. 2. Találkoztam ma egy aranyos kis pókkal. Csuda szép volt tényleg. 3. Gyönyörűen sütött át a Nap a tiszta függönyömön, amit a múlt héten mostam ki. 4. Felhívott a férjem, hogy mit csinálok. 5. Felhívott a férjem, hogy elmondjon egy jó kis viccet.
Ellasandra
Tag
5 éves érettségi találkozón jártam! Nem sokat változtak, mind pont olyan idióta, mint volt! Imááádom őket! 
Nem sokat változtak, mind pont olyan idióta, mint volt! Imááádom őket! 
