KÁOSZBÓL A HARMÓNIÁBA A globális válság megoldása a Kabbala Bölcseletének tükrében
A VÁGY – A TERMÉSZET
ALAPJA
Egyetlen ok, egyetlen megoldás
A jelenlegi válság minden téren érezhető. Kezdve a globális szinttől, egészen az
egyén szintjéig bezárólag. A válság, gyakorlatilag a természet palettájának egészére
kiterjed – az élettelen, ásványi anyagokra, a növény- és állatvilágra, illetve magára az
emberi társadalomra. Ezért pusztán csak a kiemelt területeknek a kezelése nem is
lehet elégséges; a problémáknak a közös gyökerét kell, hogy megtaláljunk, és azt kell,
hogy orvosoljuk.
Ennek szellemében a könyv ezen első felében arra fogunk majd rámutatni, hogy az
összes bennünket érő megannyi káros jelenség hátterében kizárólag csakis egyetlen
egy ok áll. S mihelyst ezt megértjük, elő tudunk majd állni egy olyan kizárólagos
megoldással, amely valóban egyedüli és átfogó választ ad mindenre. Elsőként a világ-
és az ember természetének a megismerésével kezdjük, ugyanis ha jobban megértjük
a természetet, annak valamennyi törvényszerűsége és aspektusa vonatkozásában, úgy
rá fogunk majd jönni, hogy hol is hibázunk, s hogy mit kell első lépésként tennünk,
hogy véget vethessünk az életünkben uralkodó nehézségeknek, és hogy utána egy
sokkal szebb jövő felé haladjunk.
A természetben található különféle anyagok vizsgálata azt mutatja, hogy
minden anyagnak és tárgynak a saját maga létének megóvása az alaptörekvése.
Mindazonáltal, ez a törekvés minden anyagban egyedi formában jut
kifejeződésre: léteznek szilárd anyagok, amelyek meghatározott és állandó
formával rendelkeznek, és amely miatt nehéz „áttörni a határukon”, mígnem
mások, éppen hogy a mozgás és az átalakulás révén biztosítják a
fennmaradásukat. Felmerül tehát a kérdés, hogy akkor viszont mi okozza azt
minden anyagnál, hogy egyedi formában viselkedjék, és hogy különböző legyen
más anyagoktól? Mi az, ami az összes anyagnak a működését diktálja?
Az anyag szemünk előtt megjelenő viselkedése egy számítógép képernyőjén
megjelenő képhez hasonlít. Ránézünk a képernyőn levő képre és benyomást
szerzünk róla, mígnem ugyanekkor a számítógépben jártasak számára képpontok
és vektorok kombinációjáról van szó. Őket főként a képet megalkotó erők
különféle paraméterei érdeklik. Ők tisztában vannak vele, hogy a kép pusztán
csak ezen erők egy adott kombinációjának külszínen megjelenő következménye.
Például egyértelmű a számukra, hogy milyen
összetevőket kell ahhoz
megváltoztatniuk, hogy világosabb, élesebb, és a többi képet kaphassanak; ennél
fogva ők erre fókuszálnak.
Pontosan ugyanígy, minden dolog és rendszer, mi csak a valóságban létezik,
beleértve az embert is mint individuumot, illetve a társadalmat, mind-mind az
erők bennük rejlő egy bizonyos együttesének a visszatükröződése. Egy adott
4
problémával való megbirkózás mindig az anyagnak az anyag különböző szintjein
mutatott viselkedésének megértésével kezdődik, ám ehhez kissé beljebbre, az
anyagot megformáló belső erőig kell, hogy hatoljunk.
E belső erőt, mely minden anyagban és dologban megtalálható, együttes néven
„létezni akarás" nevezzük. Ezen erő az, amely kialakítja az anyag formáját, és
meghatározza a tulajdonságait és a viselkedését. A létezni akarásnak végtelenül
sok formája és lehetséges kombinációi vannak. Ő található ott a világ valamennyi
anyagának bázisában. Minden magasabb szintet képviselő anyag, nagyobb létezni
akarást fejez ki. Az anyag minden egyes szintjén – mozdulatlan (élettelen) anyag,
növény, állat és ember – más és más akarat (vágy) alakítja az éppen ott zajló
különböző folyamatokat.
A létezni akarás kétféle alapelv szerint működik: (1) megőrizni a fennálló
formáját, azaz, hogy tovább létezni; (2) magához csatolni, amit a
fennmaradásához szükségesnek érez. A valamit-magához-csatolni akarás érzése
az, amely különbözővé teszi az anyag egyes szintjeit.
A legkisebb létezni akarás a mozdulatlanok (élettelenek) szintjén található.
Mivel az élettelen dolgok alacsony szintű vággyal rendelkeznek, nincsenek
rászorulva arra, hogy a fennmaradásuk végett bármiféle külső dolgot csatoljanak
magukhoz. Minden akaratuk arra irányul, hogy mint atom, molekula, ásvány, stb.
megőrizzék a meglevő formájukat, felépítésüket és tulajdonságaikat. Minden
mást eltaszítanak maguktól. Minden akaratuk arra irányul, hogy ne változzanak.
Ennél fogva nevezik őket mozdulatlannak.
A növények szintjén a létezni akarás nagyobb és lényegileg különbözik a
mozdulatlanokban levő akarattól. A növény változáson megy keresztül. Szemben
az élettelen dologgal, a növény nem „elégszik meg” a lét fenntartásával, hanem
meghatározott folyamatokon megy keresztül. A növény aktív kapcsolatban áll a
környezettel. A növények a napsugarak felé mozdulnak, és vízforrás irányába
küldik a gyökereiket. A növény élete a környezetén múlik. A napon, az esőn, a
hidegen, a melegen, a páratartalmon és a szárazságon, stb. A növény a
környezetétől kapja a fennmaradásához és a fejlődéséhez szükséges anyagokat,
amelyeket lebont, és azokból építi fel a számára szükséges dolgokat. A rá nézve
káros anyagokat kiválasztja, és ennek eredményeként növekszik. Sokkal nagyobb
mértékben függ a környezetétől, mint a mozdulatlanok.
A növényeknek megvan a maga életciklusuk. A növény él és elhal. Mindazonáltal,
az azonos fajtájú növények az év egyazon szakaszában növekednek, és
ugyanazon törvények szerint fejlődnek, élnek és hervadnak el. Magyarán, az
egyazon fajtához tartozó növények ugyanolyan módon működnek és nincs köztük
egy olyan egyed sem, amely különleges volna a maga nemében.
Minél nagyobb az anyagban levő ’létezni akarás’, az annál jobban függővé és
érzékennyé teszi az adott dolgot a környezetére. Egy ilyen kapcsolat az élők
(állatok) szintjén válik világosabbá, ahol a létezni akarás már jóvalta nagyobb,
mint ahogy azt a a növényeknél találjuk. Az állatok csoportokba rendeződnek.
Helyzetváltoztatásra képesek, és hogy táplálékot és megfelelő létfeltételeket
találjanak, egyik helyről a másikra kell, hogy vándoroljanak. Az állatok más
állatokkal vagy növényekkel kell, hogy táplálkozzanak és belőlük kell, hogy
energiát nyerjenek a létfennmaradásukhoz.
Az állatok szintjén már felismerhető bizonyos mértékű fejlődés az egyéniség
vonatkozásában. Ennek köszönhetően bír az állat egyéni érzésekkel és
érzelmekkel, és fejleszti ki a maga jellegzetességét. Minden állat egyéni módon
érzékeli a környezetet, közelébe megy a jótékonynak és eltávolodik a
kártékonytól. Az állat életciklusa egyéni. Mindegyikük a maga idejében születik és
hal meg, eltérően a növényektől, amelyek az évszaknak megfelelően viselkednek.
5
A létezni akarás legmagasabb szintjét az ember, a ’beszélő’ szintje képviseli. Ő
az egyedüli olyan teremtmény, amelynek fejlődése teljesen a körülötte lévőkön
múlik. Érzékeli a múltat, a jelent és a jövőt. Az ember saját maga is hatással van
a környezetére, a környezet pedig hatással van őreá. Az ember folyton változik.
Nem csak amiatt, mert hogy neki épp jó vagy rossz a jelenlegi helyzetében,
hanem mert képes érzékelni a másik embert, minek eredményeként megkíván
minden olyat, ami az embertársának van. Sőt mi több, azt akarja, hogy több
legyen neki, mint a másiknak, vagy hogy a másik hiányt szenvedjék valamiből,
mert úgy általa viszonylagosan jobb helyzetben érezheti magát és
megnövekedhet nála az önelégedettségnek az érzése. Ennélfogva nevezik az
emberben levő vágyat „egonak”, „élvezni akarásnak” vagy mint „öröm- és
élvezetszerzés utáni vágynak.”
Erről a kabbalista Báál HáSzulám a következőket mondja (Bevezetés a Kabbala
Bölcseletébe, 1. fejezet): „A kapni akarás képezi a teremtés valamennyi anyagát
– annak elejétől a végéig. Olyannyira, hogy a legkülönbözőbb teremtmények
megannyi sokasága és megszámlálhatatlan történéseik, és az őket irányító
mindazon gondolatok és törvényszerűségek, amelyek már fel lettek fedve, illetve
amelyek majd a jövőben fel fognak tárulni, mind-mind pusztán a kapni akarás
adott mértékei és értékmenti módosulatai.”
Az ember nem csak egy „kissé fejlettebb teremtmény”, hanem teljes valóját
érintően különbözik és eltér az állati szinttől. Bár születésekor még erőtlen, ám
végül a fejlődése során minden más teremtmény fölé emelkedik. Egy maszületett
borjú és egy kifejlett bika főként a méretükben, s nem pedig az értelmi
szintjükben különböznek. Ezzel szemben egy csecsemő szinte minden
képességnek hiányában van. Lassan-lassan, hosszú évek során növekszik és
fejlődik ki.
Egy állat kölykének a fejlődése nagyon eltér az ember utódjának a fejlődésétől.
Erre mondották (Bábeli Talmud, Bábá Kámá 65b): „Az egynapos bika bikának
neveztetik”. Magyarán, az egynapos borjút mindjárt „bikának” nevezzük,
minekután a fejlődése során szinte semmilyen plusz lényegi tulajdonságot nem
kap. Az embernek, az összes többi más teremtménytől elérően, hosszú évek
fejlődésére van szüksége. Habár mikor egy gyermek megszületik szinte még
semmit nem akar, azonban az élete folyamán a benne levő vágy a még és még
többet élvezni irányába halad előre.
Mikor valamely új vágy ébred bennünk, együttesen új szükségletek is születnek
bennünk és mi szükségszerűnek érezzük kielégíteni azokat. S hogy sikerrel
elégíthessük ki a szükségleteinket, felfejlődik az intelligenciánk. Azaz, hogy azon
kezdünk gondolkozni, hogy milyen lehetséges módokon elégíthetnénk ki az új
szükségletek. Ebből az következik, hogy a gondolat és az elme fejlődése az
élvezni akarás növekedésének a folyománya.
Egyik ilyen megmutatkozási formája ennek az elvnek, ahogy például a
gyermekeinknek szánt nevelési módhoz viszonyulunk. Hogy fejlődjenek, kihívást
jelentő játékokat készítünk a számukra. S maga az akarat, hogy sikeresek
legyenek a játékban, újabb és újabb versengési technikák kiötlésére serkenti
őket, amely így a fejlődésüket eredményezi. Az idő előrehaladtával, hogy további
fejlődést és ne pedig megtorpanást okozzunk, egyre komolyabb és komolyabb
nehézségi szintű feladatok elé állítjuk őket. Ha az ember nem érezné, hogy
hiányzik neki valami, soha nem tudna fejlődni. Csak ha akarunk valamit, kezdjük
A kabbalista, Rabbi Jehuda Áslág (1884-1954) a Zohár-hoz írott “Szulám” (Létra) elnevezésű
kommentárja és szövegmagyarázata nyomán “Báál HáSzulám” néven híresült el és ismert. Báál
HáSzulám-ot mint Ári (Rabbi Jicchák Lúria) útjának továbbvivője tartják számon. Módszere abban
egyedi, hogy minden napjainkban élő ember előtt megnyitja annak a lehetőségét, hogy kapcsolatba
kerülhessen a korábbi idők kabbalistái által hátrahagyott autentikus kabbalisztikus tudást rejtő
forrásművekkel.
6
el aktiválni az elménket és kezdünk el azon
gondolkozni, hogy hogyan is
érhetnénk azt el.
Önmagában az, hogy az ember személyiségében mind az ész, mind pedig az
érzelem jelen vannak, az 'élvezni akarása' fejlődését eredményezi. Ész és
érzelem kiegészítik egymás és megnövelik az ember azirányú képességét, hogy
képes legyen érezni és értékelni mindazokat a dolgokat, amelyeket élvezni lehet.
Ezért az emberi akaratban rejlő erő sem nem időben, sem pedig térben nem
korlátolt. Például, bár képtelen az ember ezer évvel ezelőtti eseményeket
érzékelni, ugyanakkor az ész ereje által igenis meg tudja érteni a múlt
eseményeit és azt egészen olyannyira kiegészíteni, hogy egyúttal képessé válik
érezni azokat. Ugyanígy, fordított helyzet is lehetséges: az ember érez valamit, s
hogy megvizsgálja, miként fog várhatóan a dolog hatni rá, pozitívan vagy
negatívan, a megélt érzéshez hozzátársítja az értelmet és analizálja a helyzetet.
Az értelem és az érzelem együtt, tágítják az időre és térre vonatkozó percepciós
képességünket - s már nem vagyunk korlátoltak. Így előfordulhat, hogy valaki
olyanokhoz akarjon hasonlítani, akiket csak hallomásból ismer és azok nagyon
távoli helyen élnek tőle. Ugyanígy az is megeshet, hogy egy napjainkban élő
ember nem csak a saját generációja szemében sikeresnek tetsző tagjaira akar
hasonlítani, hanem a történelem más korszakaiban élt kimagasló
személyiségekre.
Mígnem az 'élvezi akarás' beteljesülését mint élvezet és gyönyör éljük meg, addig
a vágy beteljesültének elmaradását mint üresség, frusztráció vagy akár mint
szenvedés érzékeljük. Így az ember boldogsága a feldagadttá lett vágy
kielégítésének beváltásán vagy nem beváltásán múlik. Minden tett, amit az
ember végrehajt, kezdve a legkisebbtől és a legegyszerűbbtől, egészen a
legösszetettebbekig, mind egyedül csak az általa érzett élvezet megnövelését,
avagy közvetetten, a szenvedés csökkentését szolgálják. Gyakorlatilag ezek
ugyanannak az éremnek két oldalát képviselik. Ekképp vélekedik Báál HáSzulám
a „Béke" c. írásában:
„Jól ismert az a természettudósok előtt, hogy még csak a legkisebb mozdulatot
sem tudja az ember mozgató erő (motiváció) nélkül megtenni, magyarán,
anélkül, hogy valamiképp jót tenne saját magával. Például, mikor az ember
felemeli a kezét a székről és átteszi azt az asztalra, teszi mindezt azért, mivel úgy
tűnik a számára, hogy azáltal, hogy átemeli a kezét az asztalra, nagyobb
élvezetben lesz része. Mert amennyiben nem így tűnne neki, úgy élete mind a
hetven éve során a széken hagyná a kezét, anélkül, hogy azt bármikor is
elmozdítaná a helyéről - nem beszélve a nagyobb erőfeszítésekről."
Az ember egyedisége, összehasonlítván a természet más elemeivel, nem
kizárólag csak az akaratuk erejében és annak jellegében nyer kifejezést, hanem
abban is, hogy a vágyaik állandó jelleggel változnak és növekednek, mind
magának az embernek mint egyénnek az élete során, mind pedig a nemzedékek
folyamán. A más teremtmények, mint például a majom történeti fejlődésének
áttekintése, azt mutatja, hogy a néhány ezer évvel ezelőtt- és a napjainkban élő
majom majdhogynem teljesen megegyeznek. S habár a majomban éppúgy
végbementek változások, mert hisz minden egyes egyedben történnek
változások, azonban ezek biológiai változások, hasonlóan a mozdulatlan
(élettelen) anyagokban végbemenő geológiai változásokhoz. Mígnem ezzel
szemben, az ember a történelem folyamán alapvető változásokon ment keresztül.