Munka kulfoldon

[h=2]Orvoshiány a németeknél-a magyarokat is csábítanák[/h]

[h=1]MAGADRA SZÁMÍTHATSZ, SENKI MÁSRA[/h] OLASZORSZÁG, EURÓPAI UNIÓ, ÖNKÉNTESSÉG



A mai poszt ékes példája annak, mennyire mást jelent mindenkinek a nehéz, már-már elviselhetetlen körülmény fogalma. M egy uniós önkéntes program keretében van Olaszországban, és több problémával is szembesült. Sok szempontból nagyon tanulságos írás következik...
(Gyere és csatlakozz hozzánk a Facebook-on! Ha inkább levelet írnál, elmesélnéd a személyes történeted, azt a következő címen teheted meg: hataratkeloKUKAChotmail.com.)

„Már jó ideje olvasom a blogot, gondoltam is arra, hogy írok, de a végén elvetettem magamban a javaslatot mert úgy éreztem, nem töltöttem el elég időt ahhoz, hogy átfogó képet alkothassak az itteni körülményekről és helyzetről. Így utólag visszagondolva nagyon igazam volt. Most is csak a körülmények késztetnek az írásra.
Már jó ideje kacérkodtam a külföldi munka gondolatával. Azonban nagyon körülményes és óvatos személy vagyok, szóval nem akartam csak úgy nekivágni a vakvilágnak. Még az au-pair munka is ijesztőnek hatott a számomra, de aztán rátaláltam az EVS programjára. European Voluntery Service, az Európai Unió által támogatott csereprogram.
Elvileg minden szép
A fogadó helyek, Host Organization, fogadják a különböző önkénteseket, biztosítják a szállásukat, munkát, bizonyos esetben az étkeztetést is, s közben a fiataloknak lehetőségük van arra, hogy jobban megismerjék az adott országot, kultúrát. Én Olaszországot választottam.
Miért gondoltam arra, ez veszélytelen? A hátam mögött ott van (elvileg) a küldő szervezetem, a fogadó helyemet koordinálja egy másik szervezet, s végső esetben ott van a fő szervezet mely az összes fogadó és küldő helyet koordinálja az adott országban.
Nagyon jól felépített, szabályokkal és kiskapuk nélküli állapotnak gondoltam ezt. Kaptunk AXA biztosítást egy évre, activity agreement, 35 óra egy héten, melyben benne foglaltatik a beszélgetés a tutorral és a nyelvtanfolyam is. Nekem nagyon tetszett a dolog. Meg persze a zsebpénzről ne is beszéljünk.
Naiv vagyok
Akkor most jöjjenek a kijózanító egyéb körülmények (alapvetően ez nem a program fikázása lenne mert ténylegesen jó lehetőségnek tartom a dolgot)!
Az Activity Agreement, melyről már az előbb szót ejtettem, a szerződésünk a fogadó szervezetünkkel mely meghatározza hány órát dolgozunk, mit kell dolgoznunk, mennyi zsebpénzt kapunk, mik a jogaink és kötelezettségeink, mit kell megtennie a fogadó és koordináló szervezetnek.
Előre szeretném leszögezni, naiv vagyok, nem a legjobb tulajdonság, de talán pont emiatt is vagyok óvatos, hisz már realizáltam eme "gyengeségemet". Én úgy gondoltam, ha valamit leírnak abban a szerződésben, akkor az úgy is van...
Alapvetően a szállás jó, éhen sem halunk, bár vesztettem a versenysúlyomból, és a munka sem a megerőltető fajtába tartozik. Akkor mi a problémám? A szerződésben több olyan pont is van ami nem stimmel. Például az, hogy közel van a buszmegálló. Ami közel lenne az nem működik, a legközelebbi három kilométeres távolságra van, s mindezen távot úgy tedd meg, hogy nincsen járda, lévén vidéken vagyunk. DE, megcsinálom.
Vegyük úgy, ez nem olyan nagy dolog. Az olasz vezetési stílust is ismerve. Ha minden egyes szabadnapomon szeretnék elutazni akkor egy hónapban negyven eurót kéne csak arra költenem, hogy a legközelebbi nagyobb városig eljussak, amiben olyan sok dolog nincsen, szóval ha ténylegesen is látni szeretnék valamit akkor a vonatot kéne segítségül vennem.
Az olasz tömegközlekedésről
Próbáltam informálódni előzetesen az állapotokról, s több olasz levelező partnerem is mondta, sucks. Az interneten láttam képet a vonatokról, ismerve a tömött hazai gyorsvonatot úgy hittem, aha, persze. A vonatok szépek-szépek, csak épp az a probléma, hogy akkor járnak amikor a vasútnak olyan kedve van.
Megjegyzés: ne induljatok el sehova sem este, inkább reggel, mert ha várni kell, az több órát is igénybe vehet. És igen, egyszer egy fél délelőttöt vártam egy vonatra egy állomáson. Tapasztalatból mondom.
Arra, hogy az isten háta mögött kis tanyára visszajussak, ugyebár a távolsági buszt kell elkapnom, ami az olasz menetrend alapján nem kis teljesítmény. Asztrológiai jegyeket is felfedeztem egy táblázatban, szóval vagy beszerzek egy napórát vagy nem tudom, hogy mi csinálok, mert három hónap múltán sem sikerült rájönnöm minden aspektusára. De azért van egy-két biztos oszlop, amikre tudok hagyatkozni, szóval ez is rendben van. Kivéve ha ünnepség van, mert akkor kifújt a dolog.
Persze ha minden ilyen dolgot leírnék akkor tíz oldalas lenne a fogalmazványom, szóval nem is rabolom tovább a sorokat, csak kiragadtam egy szeletet mely szerintem fontos, hiszen ELVILEG kulturális cseréről is beszélünk.
Mi az, ami ténylegesen zavar?
Szóval, birka vagyok. Naiv, türelmes, elfogadó. Ezt nem érzem pozitívumnak. Na de, mindezt csak egy pontig. S az utóbbi napokban elérték a béketűrésem határát. Alapvetően mindenféle helyzetet meg tudok szokni, nincs melegvíz, az ivóvíz nem iható, nincs internet, stb. De amikor a testi vagy a szellemi épségem van veszélyeztetve ott már megálljt intek a dolgoknak. Ezekkel nem szeretek játszani.
A másik önkéntes allergiás, de elég durva szinten, ehhez képest az én kis tüsszentgetésem semmi. Az otthoni gyógyszerei elfogytak, felvetette, hogy szeretne elmenni orvoshoz. Semmi akadálya. Nem itteni, nem ismeri a kórházi rendszert, vidéken vagyunk és a közlekedés komplikált. Milyen segítséget kapott? Kitették kocsival a kórház előtt és könnyes búcsút vettek tőle.
Most persze nem rólam van szó, hála Istennek, na de ha tovább gondolom a dolgot, akár lehettem volna én is. Egy öt emeletes komplexumban keresd meg azt a fülkét ami neked jó, megegyezésre jutni a többi várakozóval, elmagyarázni az orvosnak mi a gond, aztán kifizetni a vizitdíjat meg a gyógyszere árát.
Nagyjából eddig 50 eurót költött, ha nem többet, gyógyszerekre és kórházi látogatásokra, s talán még nem vette meg az újabb adagot. Visszakapta a pénzét, hű biztosításunknak köszönhetően? Nem, mert majd év végén kapja vissza egy összegben. Miután végzett a kórházban érte mentek? Le sem kéne írnom, de nem.
Ez egy allergia, viszonylag jobban tud közlekedni vele, de ha más lett volna? Csak üljön le az út szélére és lesz ami lesz? Ezek csak az én elvi kérdéseim, de, talán óvatos természetemnek köszönhetően, a vészharangok dobhártyaszaggatón zúgnak a fülemben. Ez nekem így nem stimmel.
A kórház nagyon jól felszerelt, az emberek kedvesek, tudta menedzselni a dolgot. Itt jön az elvi kérdés, ha már semmi pénzért önkéntes, mert az unió áll mindent, akkor nem kaphatott volna ő is valami kis segístéget? Ténylegesen így kell működnie a dolgoknak? Ha lesznek is változtatások, milyenek lesznek? Nagylelkű kegy, ha hajlandóak oda meg visszavinni, esetleg beszélni a személyzettel?
Ez a történet engem nagyon elszomorított, mert még kiszolgáltatottabbnak érzem magam mint amilyen egyébként is vagyok. De itt nincs vége a dolognak.
A képembe hazudtak
Pár napig nem volt net. Oké, nem nagy dolog. Megkérdeztem mi történt, mert volt már rá példa, hogy kikapcsolták. Azt mondták rossz. Ja, oké, semmi gond. Van egy csomó ebook-om, tanulok, rajzolok, stb. Elfoglalom magam. Este viszont a spanyol felszökött az irodába, mert van kulcsunk, és kipróbálta. Működött. Mit jelent mindez? A képembe hazudtak.
A német felvetette a tutorunknak, akiknek ELVILEG segítenie kéne nekünk, feldolgozni a kulturális sokkot, beilleszkedni, stb. Mit reagált rá? Ez nem nagy dolog, s talán csak azért kapcsolták ki, mert túl sok időt töltünk a net előtt.
Vagyis amikor nem dolgozunk, akkor megpróbálunk beszélni a családunkkal, barátokkal, vagy csak lazítani, mert közösen élünk egy házban az ápoltakkal, s néha egyedüllétre vágyunk. Ez az esemény még jobban elszomorított, mérgessé tett.
Nem tudom milyen jogon akarják szabályozni azt, hogy mit csinálunk a szabadidőnkben vagy sem. Egyébként meg azért nem megyünk le szívesen a földszintre, mert félünk a főnöktől. Agresszív, ordibál, stb.
Mit szeretnék ebből az egészből kihozni?
Üzenem azoknak akik az otthoni körülményeket fikázzák, azért nem olyan rossz a helyzet. Üzenem azoknak, akik azokat fikázzák, akik elmentek: ehhez nagyon nagy bátorság és kitartás kell. A túlélőtáborban, csak így becézem a poklot, ahol vagyok, sok dologra sikerült rádöbbennem, miután a cselédmunka árnyékában van időm gondolkozni.
Alapvetően még így sem utáltam meg a külföldi létet, mert sok kedves emberrel találkoztam és egy csomó olyan dolog van itt ami tetszik és jó dolognak tartom. Viszont rádöbbentem arra, közhely lesz, felkészülni, máshol sincs kolbászból a kerítés, mindenhol vannak bunkó és számító emberek. Magadra számíthatsz, senki másra, a nyelvtudás elsődleges, s tartalékok nélkül, otthoni segítség hiányában nagyot lehet zakózni.
Akkor most mi van velem?
Egyelőre semmit sem mondtam a családomnak mert nem akarom megijeszteni őket. Végül is nem éhezem és pisztolyt sem tartanak a fejemhez. Viszont a langyos szarban sem akarok ázni még vagy nyolc hónapig, szóval a megoldásokat keresem. Épp vizsgálják a programot, az olasz nemzeti iroda, miután a másik spanyol idő előtt hazautazott, mondván elege van.
Tehát vagy az lesz, hogy kibulizok magamnak egy másik helyet, ez egy igen nehezen járható útja ennek a sztorinak, vagy elmegyek au-pairnak. A második megoldás jobban tetszik, mert eléggé bizalmamat vesztettem ebben a programban.
Lévén lehet, van segítség, csak épp nem tudom hol, mert akárkihez fordulok, csak a kifogásokat vagy a vak ígéreteket teszi nekem. A nyelvtudásom még nincs olyan szinten, hogy pincérnői vagy akármilyen állást szerezzek, és akkora alaptőkével sem bírok hogy albérletbe menjek.
Ergo, bébicsőszködés vagy csak simán hazautazom, ha nincs más semmi. Amit nem szívesen tennék meg, hiszen alig láttam valamit ebből a gyönyörű országból, s meg is ismerkedtem valakivel. Ami csak tovább bonyolítja az egyébként is kacifántos történetemet.
Szóval, mintegy záró gondolatként, ha valakinek van valami ötlete, tippje a számomra, akkor azt megköszönném.

Svájci munka: egymilliós minimálbérért



Svájcban nemrég újból engedélyhez kötötték a munkavállalást. Ennek ellenére most magyar toborzónapot tart az ország.

Az Európai Foglalkoztatási Mobilitás Portálja (EURES) felületén 14 ezer állásajánlat szerepel, amelyek svájci munkavégzésre hívják az EU-tagállamok polgárait, köztük a magyarokat is.
Magyarországról toboroznak
A magyar Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálat, az EURES és a svájci partnerük augusztus 10-én toborzást tart Budapesten: au-pair és háztartási segítő munkakörökbe keresnek embereket. Kiváló német, angol vagy francia nyelvtudás, jogosítvány, pedagógiai vagy egészségügyi végzettség szükséges a munkához. 2-3 éves szerződéseket ajánlanak. Az EURES-en hirdetett ilyen jellegű állásoknál a kereset 3600-4500 svájci frank (240 forintos árfolyamon átváltva 864 ezer-1,08 millió forint) között mozog.
A legkeresettebb szakmák között szerelőket, műszerészeket, építőipari szakmunkásokat találunk. A svájci vendéglátóiparba szakácsokat, pincéreket, szállodai személyzetet keresnek a munkaadók. Egy felszolgáló keresete 3400-5000 svájci frank (816 ezer-1,2 millió forint) között mozog, egy szakács pedig még ennél is magasabb fizetésre számíthat (száznál is több ajánlat szól nekik). A szolgáltatási iparágakban 4,5 millióan dolgoznak, 250 ezren a vendéglátásban. Ez utóbbi szektorban a külföldiek aránya igen magas: 42 százalékos.

Informatikusként 4000-6000 svájci frankot (960 ezret - 1,44 milliót) kereshetünk, egy elméleti fizikus pedig 7980-9100 svájci frankot (1,9-2,2 millió forintot) kap - derül ki az EURES állásajánlataiból 7500-8300 svájci frank (1,8-2 millió forint) havi bért kínál egy luzerni munkaadó a webdesignereknek.
Fontos azonban, hogy nyelvtudás nélkül nem kaphatunk munkát. Az országnak négy hivatalos nyelve van: a német, a francia, az olasz és a rétoromán. Az irodalmi némettel viszont nem sokra megyünk, a svájci dialektus teljesen más, mint amit az iskolában tanulunk.

​

Egyébként az alpesi országban igen kevesen vannak, akik 3000 svájci franknál kevesebbet keresnek teljes munkaidőben. Államilag meghatározott minimálbér ugyan nincs (Jura kanton volt az egyetlen, ahol szerepelt az alkotmányban minimálbérre vonatkozó passzus, de a végrehajtáshoz szükséges törvény még nem született meg).
Népszavazást szervez az egyik svájci szakszervezet arról, hogy 22 frank (5280 forint) órabérben állapítsák meg országosan a minimálbért. Ez azt jelentené, hogy egymillió forintnál is magasabb lenne az országban a kötelező legkisebb munkabér egy hónapban.
A Szövetségi Statisztikai Hivatal adatai szerint az átlagbér 2011-ben 5979 frank volt. Az egyik szakszervezet egy bérkalkulátort alkotott, amelynek segítségével kideríthetjük, hogy a végzettségünkkel mennyi fizetésre számíthatunk.
Minden drága
Nemcsak a fizetések, hanem a megélhetési költségek is nagyon magasak Svájcban. Norvégia és Dánia mellett ez a legdrágább ország Európában. A francia és az olasz területek kissé olcsóbbak, mint a német rész.
Egy egy hálószobás lakás bérleti díja 800-900 svájci frank egy hónapra, ebben az összegben a fűtés és a meleg víz ára benne van. Ha házat bérelnénk, annak a havidíja 3000 franknál kezdődik. Az ingatlanokat hosszú távra adják ki szívesen, és általában a kaució a három havi lakbér.
Hipermarketeket, nemzetközi bolthálózatokat nem nagyon találunk az alpesi országban. A kisebb boltok kínálatában egy félkilós kenyér 1,50-3,50 frank körüli áron kapható. Egy liter tej ára 1,20, egy kiló disznóhús 25-35, egy egész csirke 20 franknál kezdődik.
Szigorúbb szabályok, korlátozott bevándorlás
Mint arról már a Profession.hu is beszámolt: a svájci kormány idén áprilisban bejelentette, hogy idén május 1-jétől újra kontingensekkel korlátozza az EU-hoz csatlakozott 8 közép- és kelet-európai országból, így Magyarországról is a munkaerő bevándorlását.
A rövid távú munkavállalás (egy éves tartózkodási engedélyek) továbbra is a 2011. május 1-jén életbe lépett szabályok szerint, azaz előzetes munkavállalási engedély nélkül lesz lehetséges. Emiatt az Európai Bizottság is felemelte a szavát májusban,ám azóta sem történt semmiféle változás.
Így tehát az érvényes munkaszerződés birtokában tartózkodási engedélyt kell kérnünk a svájci hatóságoknál. Magyarország berni nagykövetsége felhívja a figyelmet: ha valaki hosszú távra szeretne dolgozni menni Svájcba, az mindenképp érdeklődjön a kantonális munkaügyi hatóságoknál vagy a svájci Szövetségi Migrációs Hivatalnál a feltételekről.
Védtelen, de elégedett munkások
2011 második felében a svájci aktivitási ráta elérte a 68 százalékot, ez az egyik legmagasabb Európában. Az atipikus munkák nagyon népszerűek az országban: a munkaadók előszeretettel alkalmaznak kölcsönzött munkásokat, de a határozott idejű munkaszerződés is igen elterjedt. Emellett az is gyakori, hogy az embereket nem veszik fel, hanem megbízási szerződéssel, alvállalkozóként dolgoznak együtt velük. Az országban a munkavállalók jogai eléggé korlátozottak, mindössze az alkalmazottak felére vonatkoznak az ágazati kollektív szerződések.
A svájciak döntő többsége, 91 százaléka elégedett a munkafeltételekkel - derül ki a helyi Gazdasági Minisztérium kutatásából. "Az EU egyetlen országában sem olyan rugalmas a munkaidő, mint Svájcban, és a svájci munkavállalóknak van a legtöbb lehetőségük a továbbképzésre" - írta a tanulmányról a SwissInfo című lap. Átlagosan 45-50 órát dolgoznak egy héten.
Ám több területen is elmarad Svájc más EU-tagállamoktól: az átlagnál nagyobb a nyomás a dolgozókon, a határidőket nagyon komolyan veszik a vezetők, és egyre többen panaszkodnak zaklatásra is.
Magyarország berni nagykövetségeének elérhetőségei: telefonszám: (00 41) (31) 352-8572, 352-8573, 352-2867, fax: (0041) (31) 351-20-01, e-mail: [email protected], web: www.kormany.hu/hu/kulugyminiszterium

II. Erzsébet királynő sofőrt keres, íme a feltételek

A brit királyi család egyre inkább nyit a "pórnép" felé. Most épp sofőrt keresnek, és szinte bárki jelentkezhet.

23 ezer font, azaz több mint 8 millió forint a kezdőfizetése (évente) annak a szerencsésnek, aki megkapja a sofőri állást a brit királyi háznál. II. Erzsébetet kell kocsikázni, a feltételek: érvényes (brit) vezetői engedély, jó kommunikációs készségek, alkalomhoz megfelelő tapintat és diplomáciai érzék. A feladat a királyi kocsik karbantartása és vezetése. A BBC riporterei megkérdeztek egy szakértőt, aki elmondta, hogy az utóbbi hónapokban több pozícióra is hirdettek állást a brit királyi házban, ami egyértelmű nyitást jelent a nép felé. A pozíciókat a hivatalos honlapon hirdetik meg.

Fotó: MTI/EPA/Andy Rain

Kate Williams arra is felhívta a figyelmet, hogy nem lesz egyszerű dolga a kiválasztottnak, ugyanis II. Erzsébet különösen jó vezető hírében áll. A felelőssége pedig igen nagy, hisz az ő dolga, hogy áttörje a kiváncsiskodók között az utat. A nagy presztízsű munka veszélyekkel is járhat, hisz előfordulhat, hogy a királynő védelmét is el kell látnia a sofőrnek.

Akik London hívását meghallották

Londonba akar költözni?
Nézze meg, mások mit szóltak hozzá.
Riport a nagy brit olvasztótégely magyarjairól.
​

Amikor a repülési pánik enyhítésére szánt whiskyvel a kezemben, még a hajnali félhomályban felkecmergek a Ryanairre és becsatolom magam, rögtön egy emigráns-jelölt mellé kerülök.

A huszonéves srác kifehéredő ujjpercekkel szorongatja az ülés karfáját, először repül életében. Nem kér whiskyt, nem fogad el idegenektől semmit csak úgy. Merev állkapcsán is látszik, nyakas fiú, akit sok pofon ért már az életben, vagy legalábbis sok olyan dolog történt vele, amit pofonként élt meg. Ha baj van, mint most, amikor száll fel a gép, igyekszik kemény lenni, de sok jóra senkitől nem számít.
A Velencei tó mellől jön, asztalos. Egy haverja hívta ki Londonba, állítólag van munka bőven, és jól is lehet keresni. A srác szkeptikus, szinte hallani lehet a gondolatot, hogy akármi is történik, nyilván ő szív majd a végén. Két hetet azért megér az életéből. Pár próbamunka, körülnéz, hogy el tudná-e itt képzelni magát egy időre, aztán hazaautózik a haverjával. Apró bökkenő, hogy nem beszél angolul. Ígéri, megtanul, de addig itt mindenben a haverjától függ, aki szerinte egy elég link alak.


A telefonra várva
A haverja megígérte, hogy kijön elé a reptérre. de amikor leszállunk, és a srác látja, hogy Stansted bizony nem Ferihegy, akkor idegesen elkezdi nyomogatni a telefonját. Nincs rajta annyi egység, hogy fel tudja hívni a havert. Rágyújt. Vár 15 percet.
Még egy fizetős telefonnál se boldogulna, hisz nincs nála font, csak forint. Először akar váltani. Aztán, amikor meglátja a reptéren az árakat, azt mondja: nem fogok én itt semmit se venni. A hazatelefonálós SIM-kártya, az más. Az Ariadné fonala, ami hazavezeti, ahonnan segítséget kérhet, ahol társaságot lelhet, és egy virtuális kapocs oda, ahova tartozik. Az kell.

És Angliában annyi a bevándorló, hogy erre a telefontársaságok is fel vannak készülve: sorra kínálják 1 pennys percdíjaikat, amikkel olcsóbban lehet külföldre telefonálni, mint Angliába. A belföldi hívásokért legalább tízszer ennyit kell fizetni.

A haver tényleg link. Amikor az én telefonomról végül sikerül utolérni, azt mondja, még 15 perc, és találkozzanak majd a Costa kávézó előtt. Innánk kávét, de 2,5 fontért (900 forint) még a leghabosabb capuccino sem vonzó. Még eltelik háromnegyed óra, a barátommal mi már nem bírjuk tovább, el akarjuk kezdeni az utunkat, és helyette itt dekkolunk a reptéren. Mégegyszer felhívjuk a havert, 15 perc és itt van – ígéri. Mi már nem hiszünk neki, bemegyünk a városba inkább. Hátranézek, és látom ott a srácot, a sporttáskája fölött a reptér bejáratánál. Összecsomósodott arcizmokkal szívja a cigit.



Ketyeg a kintlét órája
Alig pár óra telik el, mire találkozunk a következő Londonban élő magyarral. A Canary Wharfra megyünk, mert meg akarom csodálni a felhőkarcolókba tornyosult arroganciát, amit a világ legfontosabb brókerei, bankárai és elemzői képviselnek.
Régen Indiából és a glóbusz minden más sarkából érkeztek ide a kereskedőhajók. Fűszert, teát, dohányt, rabszolgát hoztak és gyapjút vittek. Ma az épületeken tükröződő felhők és a csillogó ablakok között örvénylik a kereskedelem. De ma már nem kellenek raktárak, mert amivel kereskednek, az zömében sosem hagyja el a számítógépek belsejét: a pénz. A Citigroup, a JP Morgan, a Bank of America és a Morgan Stanley világa ez – na és persze a házi hírvivőjük, a Thomson Reuters brit hírügynökségé.
Mellettünk elsuhan egy harmincas srác, aki magyarul mobilozik. Láthatóan idetartozik, nem turista. Vasalt nadrág, félhosszú, hullámos haj, és valami semleges kardigán. Elképzelem magamban, hogy is kerülhetett ide. Talán közgázt végezhetett, aztán PhD in UK, gyakornoki program, ilyesmi. Lehetne matekos is, egy jó matematikusért, adatbányászért, statisztikusért egy kisebb vagyont is kifizetnek ezek a cégek. De nem, nem látszik rajta az a játék iránti lelkesedés, ami a természettudományokhoz vonzza az embereket. Van benne valami elégedett, szinte önelégült, polgári, mint akinek már a felmenői is tudták, hogy is működik a világ.

Magyarul nevetgél a haverjával, szóval a haverja is magyar, és akkor nem lehet itt túl rég. A bevándorlók zöme fizikai munkát végez, náluk évek is eltelhetnek, mire összebarátkoznak egy Angliában született angollal, de a kvalifikáltabb munkaerőnél más a helyzet. Nagyobb a britek aránya, könnyebb bepillantást és akár befogadást nyerni a brit társadalomba. Ha pedig a beolvadás folyamata elindul, még akár kellemetlennek is érezheti az ember a honfitársával való kapcsolattartást, jelenléte arra emlékezteti: ő valójában idegen.

Magyart tolláról
Megázunk, lenyűgözve bolyongunk egy múzeumban, majd beülünk egy pubba, ahol brit nemzeti ételeket (rákpogácsa, fish&chips, marharagús pite barnamártással) szeretnénk enni némi helyi sör társaságában. A sört még angolul kérjük ki a helyes portugál pincérlánytól, de a többit már magyarul, mert kiderül, hogy nem portugál. “Nem látszott rajtatok, hogy magyarok vagytok” – mondja. Csodálkozásáról eszembe jutnak első útjaim Európába a rendszerváltás utáni gazdasági és lelki depresszióban szenvedő Magyarországról, amikor rájöttünk, hogy egy kabát nem csak fekete színű lehet. A H&M és a gyorséttermi jellegű globális divat korában ez már fel sem merül. Meglep, hogy meglepődik, hogy nem ismeri fel magyarságunkat.
A huszonéves lány sportedzőként végzett itthon, de aztán rájött, hogy nem fekszik neki a munka: nem akarja rátukmálni magát különböző edzőtermekben emberekre. Hát kiment a nővéréhez Londonba hat éve, elkezdett pincérkedni, és azóta is itt van. Folytatnánk még a beszélgetést, de úgy látom, második blikkre már nem örül annyira nekünk, lejár a shiftje és elrohan, nem érdekeljük annyira, hogy elköszönjön. Neki megvan itt az élete, nincs szüksége ránk csak azért, mert viszonylag közel születtünk egymáshoz.

London házai
Másnap reggel tervezetten találkozunk magyarokkal, mert a barátom Londonban lakó exével és a jegyesével beszélünk meg találkát. A lány már akkor kiköltözött ide, amikor épp befejezte az idegenforgalmi főiskolát. Pincérként kezdett, ma is az egy jelentős brit pub-láncnál.

Ez egy igazi múltszázadi brit sikertörténet: volt egy pub, ahol egyszerű, de jó volt a kaja és olcsó a sör, s így egy fél emberélet alatt az egész szigetet behálózta, több száz kocsmából álló lánc lett.

A lány egyébként inkább kint képzeli el az életét, mint itthon. Szeretne majd egy utazási irodában elhelyezkedni, hogy használhassa a képesítését, de elégedett a kinti léttel. Nyáron haza szokott jönni, mert nem lenne meg az igazi nyári napok nélkül, és nem tudna ott élni úgy, hogy nem jár haza. Ha több hónapra is hazajön, akkor egyszerűen felmond, és újra állást keres, ha visszamegy. “Itt mindig van üres hely, nagy a fluktuáció” – nevet. A kinti munka előnye az is, hogy ezt a szabadságot meg is engedheti magának. Persze ennek azért ára is van: a legtöbb kinti magyarhoz hasonlóan ő is inkább kicsire húzza magát a lakókörülményei tekintetében. Eleinte volt olyan, hogy egy négyszobás házban tízen-tizenöten is aludtak – két fürdőszobával. “Csak azért működött, mert az emberek zöme a vendéglátásban dolgozott, s kinek ekkor, kinek akkor kezdődött a munkaideje” - magyarázta. Ma már nem szívesen élne a kollégiumi létnél is sűrűbben. Barátjával együtt most egy baráti családdal együtt bérelnek ki egy kis házat.

Londonban a legtöbb ház, amiben mi jártunk, egy kaptafára készül. Keskeny emeletes házakat kell elképzelni, körülbelül négy méter az utcafront, és talán tíz méter a mélysége. Az, hogy olyan sok egyforma ház van, talán részben a Parker Morris-bizottság 1961-es szabálykönyvének köszönhető, amelyben lefektetik, hogy mekkora legyen a konyha, a lakótér, a hálószoba.

A ház túloldalán mindig van egy zsebkendőnyi kis kert. Ebből nagyjából meg lehet mondani, ki lakik a házban. A britek és a britté vált bevándorlók ugyanis szenvedélyesen füvesítenek. Az átmeneti bevándorlóknak bérbe adott házaknál azonban gyakran lekövezik a kertet, mert az éjjel-nappal dolgozó, csak hálni hazajáró embereknek valahogy nincs nagy igényük lenni a kertészkedésre. Ez az ésszerű megoldás, és a britek mindenekfelett ésszerűek.


A British Museum csodálata
A srácot egyébként Nyugat-Magyarországon ismerte meg a lány az egyik hazaútján. Először megpróbáltak Budapesten boldogulni, ahol a fiú az egyik kisebb múzeumban dolgozott muzeulógusként. De nem érezték jól magukat, s végül a srác hagyta magát rábeszélni arra, hogy próbálják meg kint is. Neki bizonyos szempontból könnyebb a helyzete, hisz legalább nem egyedül jött ki. Másrészt viszont a pincérkedéssel kevésbé van kibékülve, mint a barátnője, csak egy átmeneti állomásnak tekinti, míg bedolgozza magát egy múzeumba, lehetőleg a British Museumba. Nem csodálkozom rajta, hogy odavágyik, hisz ez lehet a szakma csúcsa: a világ talán legnagyobb, 7 millió pótolhatatlan műtárgyból álló gyűjteményében bolyongani nap nap után csodálatos lehet.

S nemcsak amiatt, amit a British Museumban egy-egy korról elárulnak a tárgyak. Itt a tárgyaknak is kalandregénnyi történetük van. Ott van például a római kameo-váza, amely viszontagságos út után került a múzeumba, ám egy elszegényedett ír család egyetemista fiában annyira felgyűlt a harag egy egész héten keresztül tartó tivornyázás alkalmával, hogy egy szobrot vágott a vázához 1843-ban, és 150 darabra törte szét. Az akkori főrestaurátor egy éven keresztül ragasztgatta, hogy újra kikerülhessen a vitrinbe. Szinte látom magam előtt a szemüveges, munkaköpenyes középkorú férfit, arcán két kis diadalittas rózsával, amint a kollégák diszkrét tapsolása közepette visszahelyezi méltó helyére a sebeitől csak még szebbé vált vázát és szó nélkül biccent egy picit.

Kötelező önkénteskedés
De magyarként még egy a British Museumnál sokkal kevésbé izgalmas brit múzeumban sem könnyű munkát szerezni. “Akit a múzeumban láttok, a teremőr, a ruhatáros, az mind ingyen, önkéntesként dolgozik” – magyarázta a muzeológus fiú. Egy közepes méretű múzeum 6-7 fizetett alkalmazottal működik, mindenki más csak reménykedik benne, hogy ha épp ott önkénteskedik, amikor megürül egy hely, bekerülhet. A British Museumban pedig még önkéntesnek is csak azokat veszik fel, akik már másutt hónapokon keresztül szereztek múzeumi munkatapasztalatot. Az önkéntes és gyakornoki rendszerrel kapcsolatban sok a visszaélés, vizsgálja is a kormány, mit lehetne tenni. (Később, a múzeumban találkoztunk egy magyarral, aki az információs pultnál szokott dolgozni, de épp a ruhatárba vette be a kabátjainkat. “Ó, nekem már a szüleim is régészek voltak, én mindig ebben mozogtam és már hat éve itt élek” – mosolygott, amikor rákérdeztünk, mennyi önkénteskedéssel tudott bekerülni.)
A muzeológus-fiú ráadásul a pincér-lét árnyoldalaival is találkozott. Ő back-waiter, vagyis a konyhából a pincérekhez viszi ki az ételeket – emeletnyi lépcsőn rohangál egész nap. A back-waiter áll a pincérhierarchia legalján. Ő keres a legkevesebbet, ő talpal a legtöbbet, neki szól be mindenki, amikor felcsapnak az indulatok a konyhán. Kung-fu mester volt itthon, edzéseket is tartott, és amikor ez kiderül, akkor sokszor elkezdik kóstolgatni a többiek a konyhán. “Az egyik portugál szakács ketrecharcos, és állandóan piszkált” – meséli – “aztán elegem lett, és azt mondtam neki, vigyük ki az étterem mögé a problémáját.” Az ajtón kilépve rögtön ütött, a portugál szakács elterült, és a verekedésre kíváncsi személyzet is csendesen visszasomfordált a konyhába. Azóta békén hagyják. Általános tapasztalata, hogy ott is úgy megy: csak azt nem használják ki, csak azt nem piszkálják, aki nem hagyja magát.

Forró tűzön
Aznap délután, amikor a Regent’s Park rózsalugasából kikeveredtünk, és a Soho egyik másik, majd harmadik kocsmájában próbáltunk felmelegedni, mesélt nekünk a konyhák tesztoszterontól duzzadó, macho világáról egy Londonba keveredett harmincas éveiben járó magyar könyvszerkesztőnő is, aki szakácsként dolgozik.
A konyhán napi 10-12 órát dolgoznak a szakácsok, jellemzően férfiak. Reggel felkelnek, bemennek, egy forgalmasabb étterem pedig olyan tempót diktál, hogy csak úgy lehet bírni, hogy adrenalinon pörögnek egész nap. A meló végén hazamennek - jellemzően külvárosi, órás metrózással vagy buszozással elérhető környékeken lévő bérelt szobájukba, ahol egy ágy és egy szekrény fér el - és összecsuklanak hajnali 2 körül. Másnap 10-11 körül pedig indul az egész újra. Ez heti hat napon át tart, a hetedik nap meg csak arra elég, mint a Bibliában, hogy aludjanak egyet végre. Nem csoda, hogy annyi feszültség gyűlik fel bennük, hogy állandóan csak egy hajszálra vannak a kitöréstől.

A könyvszerkesztő végül azért hagyott egy jól fizető éttermet, mert a feszültség olyan magas fokra hágott, hogy két szakács összeverekedett főzés közben. “Amikor azt vettem észre magamon, hogy a feszültséget már én sem tudom másképp levezetni, mint hogy az alám beosztottakkal üvöltözöm, akkor felmondtam” – mondja. Most inkább kisebb étteremben keres munkát.

Mit főzzünk ma?
Így, hogy vannak már angliai referenciái, tulajdonképpen ő válogat: ő dönti el, milyen helyen szeretne dolgozni. Egészséges gyorsétteremben? Olasz tésztaházban? Egy pókerklubban? A kulcskérdés csak annyi: hogyan szerzi meg az ember az első referenciát. Az ő esetében a véletlen hozta – egy kis helyen kisegítőként dolgozott a konyhán, amikor lefalcolt a szakács, és a tulaj kétségbeesésében rábökött: állj be te. S mivel a mélyvízbe bevetve úszott és nem süllyedt el, már meg is volt az első pozitív referencia.
A könyvszerkesztő számára megnyugtató volt, hogy nem intellektuális munkát végez, úgy tekint a kinti darálóra, mint egy olyan dologra, amelyre életének ezen szakaszában szüksége volt. Otthon minden bonyolult, itt minden egyszerű: fel kell kelni, be kell menni, és onnantól úgy sincs lehetősége egy percet sem mással foglalkozni, mint a rendelések véget nem érő lüktetése. Ez az egész egy nagy önkimosás, lecsupaszítani a dolgokat oda, ahol még egyértelmű mindennek az értelme.
Annyit dolgozhat, amennyit gondol – és ő sokat gondol dolgozni. “Itt legalább van értelme taposni, mert meg is van a látszata: pár év alatt ki tudom fizetni a lakáshitelemet és még marad kis tartalékom is” – teszi hozzá. Nyitott, szórakoztató személyiség, de mégsem igyekszik barátkozni: “Nem akarok arra okot adni magamnak, hogy itt maradjak” – magyarázza. Hogy mi lesz, amikor hazaér, még maga sem tudja.

Vállalati kultúra
Nemsokára csatlakozott hozzánk egy informatikus srác is. Régóta Londonban él és sokáig maradna. Ez persze részben azért van, mert nagyon jól érzi magát a munkahelyén, ahova másnap minket is elvisz. A belvárostól nem messze, több irodaépületben működik a cég, ahol dolgozik. Gazdasági újságíróként számos irodaházban jártam már szerte a világban, de egy perc alatt látni lehet miért szeretik ezt a céget annyira az informatikusok: minden azt sugallja, hogy ez egy informális közösség, ahol csak kevés szabály van, és azok is konszenzusoson alapulnak és értelmesek.
És persze a menza. Az ingyenes, bő választékú menza, ahol minden nap új fogásokkal igyekeznek feldobni az étlapot a helyben doglozó szakácsok. Így például nem kell titkolni, ha valaki “társasági céllal” hoz látogatót – ez szimplán egy kiválasztható opció a három közül a beléptetőrendszeren. Amikor rákérdezek, megbízott idegenvezetőnk megrántja a vállát: a vezetőség is tudja, hogy a jó menza és a lazaság a legjobb marketing, ha munkaerőtoborzásról van szó. Kimondott cél, hogy a haveroknak mutogassák a kampuszt. Jó eséllyel ők is informatikusok, tehát potenciális munkaerőnek számítanak.

Mutogatnak, röhécselnek
Úgy tűnt, hogy a Londonban dolgozó informatikusok (még találkozunk néhánnyal) egyébként jól érzik magukat. Nem keresnek rosszul (még ha külföldi cégnek itthonról dolgozva adott esetben többet is tudnak félretenni) és eleve hozzászoktak a nemzetközi kitekintéshez, már csak a munkájukból kifolyólag is. Egyszóval nem éri őket kulturális sokk a kiköltözéssel. Családdal persze kicsit nehezebb, pláne, ha kicsik a gyerekek, hisz nincs kitől segítséget kérni, nincs nagymama, nincs barátnő, haver. Eleve többszobás lakásra van szükség az élhető élethez, nem húzódhatnak be egy tizenpár négyzetméteres minigarzonba.

Ezzel együtt, Londonban nagyon odafigyelnek a gyerekekre. Az egyik apa mesélte, hogy hátrahőkölt, amikor az elsős tanítónéni berendelte a feleségét, hogy olvasson fel magyarul egy mesét a csoportnak. Nem értették a gyerekek, hogy a fia miért nem érti, amit mondanak, és így mutatta meg nekik, milyen lehet.
A gyerekek egyébként jól elboldogulnak közös nyelv nélkül is. Mutogatják egymásnak az érdekes dolgokat, röhögcsélnek, viccelődnek. Hogy hogy? Hát például úgy, hogy az iskolában a testrészekre tanult mondókát facsarják ki, és a “térd” szót használva mutogatnak egymás vállára, és aztán dőlnek a röhögéstől. Ezt felnőttek szinte nem is érthetik.

A gyerekekre a britek igazi kincsként tekintenek, hisz a gyorsan öregedő társadalmat csak a bevándorlók tartják fiatalon. Az állam számtalan formában támogatja a gyermekszülést a nálunk is megszokott gyes- és tgyás-jellegű ideiglenes kifizetéseken túl lakhatási támogatással, s akár ingyenes bébiszitterrel is, ha beteg a gyermek. Nemrégiben nagy botrány is támadt abból, hogy kiderült: olyan bőkezű a brit rendszer, hogy voltaképp meg lehet élni gyerekszülésből. A Daily Mail brit bulvárlap bemutatott egy családot, ahol apa és anya havi 2 millió forintot “keres” munka nélkül 10 gyermekük és a munkanélküli illetve egy három hetente jelentkező fejfájás miatt adott rokkantsági járadék révén. A lakhatásért sem kell fizetniük, mert havi 1700 fontot kapnak erre támogatásként - ebből még Londonban is egész nagy lakást lehet bérelni, hát még Kentben, ahol laknak.

Forrás:
http://fn.hir24.hu/vilag/2012/10/27/akik-london-hivasat-meghallottak/

Lasszóval foghatják a szakképzett bevándorlókat Németországban


Bár a korábbinál kevésbé alakul drámaian a szakemberhiány Németországban, ennek ellenére a mostani prognózis szerint 2020-ig 1,7 millió szakember fog hiányozni, 2035-ig pedig eléri a 4 millió főt a szakképzet munkaerő hiánya - tűnik ki a Vereinigung der Bayerischen Wirtschaft (vbw) tanulmányából.


Mik ezek?

Randolf Rodenstock, a vbw elnöke úgy látja, a helyzet látszólagos javulása csakis annak tudható be, hogy az előző, 2008-as prognózis még nem számolt az adósságválság gazdaságot fékező következményeivel. A szakértő a Handelsblattnak nyilatkozva kiemelte, hogy jó irányba mozdította el a statisztikát a németországi szakképzés és az, hogy a vállalatok a válság idején is igyekeztek minimalizálni a leépítéseket. Eközben nőtt a bevándorlás is, a szakemberhiány tehát mérséklődött, de még mindig jelentős. Rodenstock ezért a munkaerő közvetítés hatékonyabbá tételét, és a család és munkaidő jobb összeegyeztethetőségét követeli. A szakértő úgy látja, a nőket hamarabb be kellene vonnia műszaki képzésekbe és biztosítani kell a szakképzett dolgozók folyamatos bevándorlását is.


Ez ugyanakkor nem egyszerű, hiszen – mint arra a Bertelsmann Alapítvány friss felmérése is utal – a német állampolgárok vegyes érzésekkel tekintenek a bevándorlásra. Egyfelől a többség vonzó bevándorlási országnak tartja Németországot, másfelől viszont a többség gyanakvással tekint a bevándorlókra. A közvéleményben érezhető a törés a korcsoportok szerint. A TNS Emnid október 12-20. között 1002 embert kérdezett meg, 14 éves kortól.
A 29 éven aluliak körében túltengenek a bevándorlás előnyeire vonatkozó vélemények. Tíz megkérdezett közül hét szerint a bevándorlás megkönnyíti nemzetközi cégek letelepedését, és érdekesebbé teszi az életet Németországban, 62 százalékuk pedig azt emeli ki, hogy a bevándorlás akadályozza a társadalom elöregedését. Minden második válaszadó szerint a jelenség hatékony eszköz a szakemberhiány ellen. Ezzel szemben a megkérdezettek közel kétharmada – ezen belül is főként az idősebb korosztály – hogy a bevándorlás a szociális terhek pótlólagos növekedéséhez, a belföldiekkel való konfliktusokhoz és iskolai problémákhoz vezet.

Ausztria a magyarok kedvence

Az osztrák WIFO Intézet elemzése szerint a 2011 májusi munkaerőpiaci nyitás óta összesen 29 493 állampolgár érkezett Ausztriába az uniós tagállamokból. Az ausztriai munkaerőpiacon erőteljesen éreztette hatását a 2011 májusi nyitás, ugyanakkor a számok azt mutatják, hogy a bevándorló dolgozók nagy többség csak időszakos munkát végzett a szomszédban. 2011 májusa és 2012 áprilisa között összesen 77 510 uniós polgár vállalat munkát a sógoroknál. A bevándorlók számát tekintve egyértelműen Magyarország vezet: a vizsgált időszakban 32 685 magyar vállalat munkát Ausztriában.


Többen keresünk külföldi állást a neten


Az MKIK Gazdaság- és Vállalkozáskutató Intézet felmérése szerint utóbbi években megnőtt az általános érdeklődés a külföldi munka iránt. Az általános, tehát célországokhoz nem köthető külföldi munkavállalással kapcsolatos keresési kifejezések lekérdezésének gyakorisága 2012 januárjában csúcsosodott ki. A legkeresettebb célpontok: Ausztria, Németország és Anglia. Az adatgyűjtés tapasztalatai alapján elmondható, hogy Franciaország, Olaszország, Svájc, Svédország és az Egyesült Államok munkakínálatát illetően is még értékelhető mértékű keresési forgalom zajlott az elmúlt néhány évben.

[h=4]Lemaradásban az EU[/h]Az Eurostat adatai szerint az Unióban a 20-64 éves korcsoportban jelenleg megközelíti a 69 százalékot a foglalkoztatás szintje. Ugyanez az adat azonban az USA-ban illetve a Távol-Keleten átlagosan 10 százalékkal magasabb. A válság alatt 27 millióval nőtt a munkanélküliek száma, a globális foglalkoztatási arány ma 60,2 százalék. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet a 20-64 éves korcsoportban 75 százalékos foglalkoztatási rátát tűzött ki céljául.

Eloszor nyelvtanulasi kultura kene .
Az atlagmagyar semmilyen mas nyelven NEM beszel !!!
A fiatalok pedig olyan bekepzelt lekezelo szarhazi pokhendi kupac ,hogy az maga a dobbenet !
Most voltam otthon 14 ev utan szinte biztos egyhamar NEM MEGYEK !!!
A canadai utlevelemet latvan es hallvan ,hogy magyarul szolok a volt ferihegyen ,
az utlevelkezelo olyan minosithetetlenul volt bunko ,hogy ugy dontottem
NEM KELL NEKEM TUDNOM MAGYARUL ... !!!

Kedves Galagonja! Szégyenletes és sajnálom nagyon, hogy ilyen benyomást keltettek önben a reptéren! Elnézést kérek a jól nevelt magyarok nevében. Sajnos a sokat dolgozóknak nincs lehetőségük, vagyis kevéske jut, a saját gyermeküket nevelni, viselkedéstanra az iskola, a TV, az internet, később a munkahely olyanra alakítja az ifjúságot, amilyenre vágynak. Aki a szépre, a jóra, a kedvesre vágyik, ha itthon nem találja, többnyire határokon kívül keresi és megtalálja a boldogulást. Sajnos!!!!!!!

Bizony elofordul ha szol valamiert az ember vagy szova teszi mi az ami meg sem ugy van a mint ahogy ezt otthon tudjak,hat kap hideget meleget, sot azonal mar nem lesz magyar, vagy kioktataskent ne huzza le Mo-t. A joindulatu eszrevetelet se szabad tenni mert rosszul veszik.

Sosem leszek igazi holland

A tipikus hazaköltöző 31 éves, 3 és fél évig élet az EU valamelyik országában, egyetemet végzett és a saját szakmájában dolgozott külföldön. Kalandvágyból ment el, és azért jött haza, mert idegen maradt külföldön. De nem találja a helyét, és hamarosan újra útra kelhet. Nem reprezentatív felmérésünk a közelmúlt hazatérőiről.

Meglepetésünkre már kutatásunk kezdetén választ kaptunk a kérdésre. Míg ugyanis az elvándorlókról két-két hét alatt hetvenen felüli választ kaptunk, a hazaköltözőkből egy hónap alatt is csak 22-t. A válaszok száma a legnagyobb jóindulattal sem közelít egy tudományos mintához, de annyit rögtön leszögezhetünk: ez is arra utal, hogy a hazaköltözők száma csekély, éppen ahogy a statisztikák is mutatják. A magyarok évről évre növekvő számban hagyják el az országot, a kinti tapasztalatok pedig nem ösztönzik őket hazatelepülésre.

Miért jöttek haza?
A hazaköltözés mögött érdekes módon jellemzően nem a kemény érvek állnak, hanem érzelmi tényezők. Ezek közül is a beilleszkedés nehézsége volt a legjellemzőbb panasz.
„Azzal kellett szembesülnünk, hogy egy provinciális holland főváros már túlságosan zárt közösség ahhoz, hogy új arcokat befogadjon – összegzi négy év tapasztalatait László. – 5 év alatt odáig jutottunk, hogy 1-2 kollégával rendszeresen együtt ettük délben a szendvicsünket, s kb. évente 3-4-szer elmentünk közösen sörözni. Amikor meghívtuk magunkhoz őket, el sem jöttek. A helybeli magyarokkal töltöttük a szabadidőnket.”
Írországban is azzal szembesültek, hogy vagy magyarokkal tudnak barátkozni, vagy senkivel. „Nekem itthon sok barátom van, ott kint kis magyar közösség volt, és sajnos a nagyja nem volt kifejezetten hasonló, mint amihez én szoktam.” De Angliában sem könnyebb beilleszkedni. „Kiábrándító a kinti magyarok nagy része, és pár éves ismeretségekkel pótolhatatlan az itthon kiépített családi és baráti háló, ráadásul ez egy olyan környezet, ahol mindenki csak ideiglenesen tartózkodik. Minden átmeneti, semmi állandóság, mindenki oda megy, ahova a pénz és az érdekei vezénylik.”
„Kint nem sikerült túl sok nagyon jó, mély barátságot kötnöm, igaz, hogy néhány kedves ismerősöm lett. De elsősorban nem írek, hanem külföldiek. Például lengyelek és franciák. Általában sajnos a magyarok még kint is fúrták egymást” – kaptunk egy rövid nemzetkarakterisztikai jellemzést is.
És végül gondoljuk el, milyen elszigetelt lehet az az ember, aki előtt még a kommunizmus is pozitív tényezőként jelenik meg. „A kelet-német régióban, Drezdában voltam, ahol még élt a szocialista szellem, barátságosabbak, közvetlenebbek voltak, mint a nyugatiak, mégis idegennek éreztem magam, három év után is.”
A második helyen szintén az érzelmi tényezőkhöz tartozó indok, mégpedig a családi okok álltak: jönnek a gyerekek, és magyar társak közt szeretnék nevelni őket. A kiköltöző pár elválik, esetleg az egyedül emigráló magyar partnerre talál.
A beilleszkedési nehézségek és a családi szempontok együtt közel a felét adták ki az összes hazaköltözési indoknak.

A drágaság meg az eső elől menekültek
Csak ezek után említettek meg néhány objektív okot is a hazaköltözésre. A legjellemzőbb nem is a pénztelenség, hanem a nyugati ország magas árszínvonala volt: „Meg vagyok győződve arról, hogy itthon egy picivel az átlag felett kereső jobb életszínvonalon él, mint kint egy jól kereső fiatal” – véli Éva Londonból.



De ezek után ismét az érzelmi okok következtek a sorban: a honvágy, és vicces módon a rossz időjárás. Mindkettő négy-négy említést kapott. „Mikor kimentünk, mondták, hogy esik kint sokat, mondtam nem baj, szeretem az esőt. Na ilyen mennyiségben nem. Nyáron három nap volt, hogy el tudtunk menni kirándulni” – összegzi Mágnes két év írországi tapasztalatait.
Noha azt gondoltuk volna, a munkahelyváltozás fontos indok, csak annyi említést kapott, mint az időjárás. Négyen említették, hogy új munkahelyet ajánlottak nekik Magyarországon, vagy megszűnt a külföldi állásuk, és emiatt költöztek vissza.
Utolsó helyen az életstílushoz való alkalmazkodás nehézségeit említették. Jellemző a Japánban kutató magyar tudós megjegyzése: „hosszú távon nem tűnt családbarátnak az ott megtapasztalt és éppen széteső egykeresős modell”.

Szintén ennek a csoportnak a jellegzetessége, hogy miként sokan kalandvágyból távoznak, vannak, akik véletlenül költöznek haza. Ketten is feltárták bohó, nagyvilági hozzáállásukat. „Nem terveztük, hogy hazaköltözünk. Egyik látogatásunkkor, mikor átgondoltuk a helyzetünket, itthon maradtunk, s azóta is itthon vagyunk.”

Elégedett a hazaköltözéssel?
Trükkös kérdés, hiszen az emberek önigazolásul hajlamosak pozitívabban értékelni döntéseiket. Mivel azonban arra is rákérdeztünk, hogy visszamennének-e, végül differenciáltabb képet kaptunk.
Egy kivételével mindenki elégedett volt a döntéssel, hogy hazaköltözött. Ugyanakkor csupán hárman mondták, hogy nem akarnak a jövőben külföldön élni, a többiek ezt mind elképzelhetőnek tartották. A felmérés tehát inkább vegyes érzéseket rajzol ki. Mindenki örül, hogy itthon van, de ha úgy adódik, újra emigrálna.

„Megbánni nem bántam meg, de eleve nem véglegesnek terveztem, és egészen biztosan el fogok költözni újra, belátható időn belül” – fogalmazza meg ezt egy válaszadónk négy évnyi Hollandia után. „Ha visszanézem a kinti képeket, ismét kimennék, de onnan vissza is jönnék” – jelzi a sem menni, sem maradni állapotot a Japánból hazatérő Béla.
„Most olyan életszakaszban vagyunk, hogy mindenképpen örülünk, hogy közel lehetünk a családhoz. Viszont biztosak vagyunk benne, hogy fogunk meg külföldón élni” – vallja Luca.
Van olyan, aki nem tervezi, hogy ismét elhagyja az országot, igaz, ehhez kellett a külföldi pénz és tapasztalat is. „A mai napig jól érzem magam idehaza, de tény, hogy a kinti iskola megalapozta a mostani pozíciómat és tudásomat. Kár, hogy ehhez külföldre kellett mennem.”

Érzelmi vagy anyagi okokból érdemes hazajönni?
A fentiek után nem meglepő, hogy a legtöbben úgy érzik, érzelmi okokból volt érdemes hazajönni (16 válasz). Vegyes volt a kép hat válaszadó esetében, és csak ketten mondták, hogy emocionálisan nem kerültek jobb helyzetbe.

Az anyagiakat vizsgálva már kevésbé lehet tisztán látni. A legtöbben elfogadhatónak vagy jónak tartják magyarországi helyzetüket (9 válasz), öten ugyanakkor úgy értékelik, rosszabb helyzetbe kerültek. Hat embernek vegyesek voltak a tapasztalatai ebben. Az anyagi helyzet változása tehát nem árul el sokat a csoportról.

Miért hagyták el az országot?
A hazatérők mintha egy külön kasztot alkotnának az emigrálók közt. Markánsan más okokkal magyarázták távozásuk okait, mint azok, akik külföldön maradtak. Míg a tartósan elköltözőket előző cikkünk következtetései szerint a nyomasztó hazai viszonyok és a megélhetés motiválták, azok, akik később hazajöttek, inkább a nemzetközi szinten is ismert okokból hagyták el Magyarországot. Ezek az emberek nem menekültek, hanem újat kerestek, ki akarták próbálni magukat új társadalmi viszonyok, munkakörülmények közt.

A legtöbben kalandként fogták fel a költözést, mint a hét évig Németországban élő Orsi: „Már általános iskola és gimnázium alatt is nyitott voltam az idegen kultúrák, nyelvek iránt. Valódi lehetőségem a kiköltözésre a főiskola végén lett, féléves szakmai gyakorlatra indultam Münchenbe. Kíváncsi voltam, hogyan boldogulok, mindig szerettem a ťnehezítettŤ utakat.”
De volt, aki csak ennyit írt: „a kalandvágy és természetesen a jobb fizetés motivált”.
Unyanennyien (kilencen) említették hajtóerőnek az új munkalehetőséget is (egy válaszadó több helyre is ikszelhetett). Ez persze jelenthetne menekülést is, de a szövegből kiderül, hogy a munkakeresés nem a már ismert, szorító tényezőként, hanem inkább érdekes, új lehetőségként jelent meg. „Kíváncsiság. Megtapasztalni, miben jobb-miben rosszabb? Nyelvtanulás. Pénzgyűjtés” – Györgyi ezek miatt költözött Angliába öt és fél évre: Érezhető, itt a pénz és a munkakeresés az új kipróbálásának részeként jelenik meg, ami érthető: végül is ki az, aki direkt rosszabb körülmények közé akarna kerülni?




„Majdnem minden körülmény ideális volt, de szerettem volna időt fordítani a kutatásra és nagyobb hatékonysággal dolgozni egy szélesebb körű együttműködésben. Úgy éreztem, több időre és több tapasztalatra van szükségem, amit Európában nem tudok megszerezni” – írta a közel négy évre Japánba költöző kutató, Béla.
A Mágnes néven válaszoló lány is a munka miatt költözött el, de nem menekült: „Nekem itthon is jó munkám volt, nem terveztem sokáig kint lenni. De aztán jól kerestem, megismertem valakit és maradtam.”

Az érzelmek, nem a pénz miatt mentek
Ha nem a kaland, vagy egy új munka, akkor olyan lelki hatásokra ragadtak útlevelet a később hazaköltözők, mint Ágnes, aki „egy nem múló, de gyilkos szerelemtől" akart megszabadulni. Vagy ez az informatikus srác: „Mindig is el akartam költözni Magyarországról, de végül egy szakítás után indultam el, Londonba. Azért oda, mert onnan jött az első jó állásajánlat.”

Anyagi nehézségekről és a közhangulat előli menekülésről összesen csupán három említést találtunk. „Kényszervállalkozó voltam, és az időm nagy részét nem a munka, hanem a munkáért járó pénz után futkosás töltötte ki. Az állandóan változó adószabályok miatt mindig gondjaim voltak az adóbevallásokkal, befizetésekkel. Nyomasztónak tartottam az általános közhangulatot, a rosszindulatot, a trükközést. És végül a kirekesztő nacionalizmust, ami minden másság ellen megnyilvánul” – tárja fel egy ügyvéd, hogy miért menekült két évre Írországig.

Két haza közt maradtak
A hazaköltözés azonban nem feltétlenül jelent megoldást a problémákra, sőt, gyakran kiemeli Magyarország addig kevésbé érzékelhető problémáit. „Az elmúlt években semmi nem változott idehaza. Ugyanaz a mentalitás van, mint régen. Sőt, talán még rosszabb. Az itt élők láthatóan csak vegetálnak, várnak valamire, ami nem fog eljönni” – osztotta érzéseit Yoja négyévi távollét után.
Kérdés, hogy egy élhetőbb társadalomból hazatérve lehetséges-e a visszailleszkedés, vagy örökre két világ közt marad az ember. „Nem találtam meg újra a helyem, azt keresem, amit itt hagytam, de az már nincs. Én sem az vagyok, aki itt hagyta mindezt” – írja Ágnes hatévnyi németországi élet után.

László négy év után elégikusan foglalja össze, miként reked az ember két haza közt: „Rájöttem, hogy sosem leszek igazi holland. Bár itthon rendszeresen megkapom, hogy legyek már igazi magyar. Különösen a helyi szokásokat veszem fel nehezen: örökké idegen maradok.”

-------------------------------------------
Kik azok, akik hazaköltöznek?
Felmérésünk 22 válaszadója átlagosan 31 éves. (Legfiatalabb 22, legidősebb 37.)

Átlagosan 3,6 év után jönnek haza. (Legrövidebb fél év, leghosszabb hét év.)

Szinte mindenki az EU-ba ment (20), tengeren túlra egy, EU-t és távolabbi országot két válaszadónk jelölt meg.

Felsőfokú végzettséggel rendelkezők: 16.
Középiskolai végzettség: 6.

A legtöbben a szakmájukban dolgoztak külföldön (14), nyolcan váltottak.

Egyedül emigráltak: 13.
Családdal, partnerrel: 8.
Baráttal: 1.

---------------------------------------------

Forrás: http://index.hu/belfold/2013/03/18/miert_koltoznek_haza_az_elvandorolt_magyarok/

Az elso 5 ev mindenhol nagyon kemeny.Ha addig nem ment haza akkor mar nehezebben mozdul ha csalad van sok esetben a gyerek akar maradni mert ok nagyon hamar be tudnak illeszkedni minden helyzetben.
A fiataloknak jo fizeto munka lehetoseg ami kecsegteto lehet,hogy haza terjenek ami valljuk be oszinten ma nem olyan sok valasztasi lehetosegek vannak otthon a munakero piacon.
Mi tobb peldat tudunk akik hazamentek "honvagy" , es "ezt a penzt otthon is megkapom", a "vilag vegen van Canada"stb eltoltott 1-2 ev otthon es visszatertek ujbol, es kezdodott elorol a letelepedes haz vasarlas munkakereses stb.
Se itt, se otthon, nem konnyu be vagy visszailleszkedni,hogy hol a legjobb? erre szoktak azt mondani utkozben.

Idosebbek is sokan mennek haza, csalad , honvagy stb.
Sajnos nem gondolnak bele az itteni es az otthoni orvosi korhazi egeszsegugyi lehetosegekbe, zongorazni nem lehet a kulonbsegeket. Mas haza menni nyaralni es mas otthon elni veglegesen 4o -5o ev itt eltoltott evek utan.
Nem tudok statisztikakkal szolgalni csak azzal amit hall itt vagy otthon ha hazamegy es talakozik veluk.
Vegyes a kep van aki nagyon jol rezi magat, de sok van olyan aki csalodott es nagyon el van keseredve, annyi ereje penze nincs, hogy ismet continerekkel visszajojjon.
A legnagyobb baj nalunk a hatalamas tavolsag, sokkal jobb helyzetben vannak azok akik europaba elnek, onnan konyebb a koltozes ki es vissza is.

Soha nem hittem, hogy így fogok járni

Több száz elküldött önéletrajz, kétségbeesett várakozás, soha létre nem jövő állásinterjúk. Sok pályakezdő fiatal szembesül azzal, hogy bejelentett, állandó munkahelyet találni ma Magyarországon szinte lehetetlen feladat. A pénztelenség, a bizonytalanság és a folyamatos kudarcélmények pedig lelkileg is megviselik őket.

"Szerintem Magyarországon nincs olyan, hogy ideális állás. Két év kínlódás után bárminek örülnék, csak lenne munkám és lenne fizetésem végre" - írta kérdésünkre Viki. A 23 éves lány az érettségi után intézményi kommunikátor OKJ-s tanfolyamot végzett 2011-ben, és már két éve nem talál munkát, hiába dolgozott korábban diákként jó néhány évet. Úgy látja, hogy a potenciális munkáltatók részéről mindig van valami kifogás, lehetőséget viszont nem szívesen adnak. Ráadásul anyagilag nincs senki, aki támogatni tudná, így teljesen kétségbe van esve. Jelenleg ismét tanul, és bár korábban meg sem fordult a fejében, hogy külföldre menjen, ma már ezt a lehetőséget sem zárja ki.

A KSH statisztikái szerint 2012-ben 475 ezren voltak Magyarországon munka nélkül, közülük mintegy 156 ezren 15-29 év közöttiek, vagyis közel minden harmadik munkanélküli 30 év alatti volt tavaly. Ráadásul a fiatalok munkaerő-piaci helyzetével foglalkozó KSH-felmérés szerint 2010-ben a 15-24 év közötti munkanélküliek közel felének legalább egy éve nem volt állása, a 25-29 évesek között pedig ez az arány még magasabb volt. Ők nemcsak azért várják a tavaszt, mert újra ki lehet majd ülni a szabadba a haverokkal, hanem mert ezekben a hetekben rendszerint felpezsdül a munkaerőpiac, egymást követik az állásbörzék, és mindenki reménykedik, hogy talán végre neki is szerencséje lesz. Olyan 30 év alatti fiatalokat kérdeztünk jelenlegi életükről és álláskeresési tapasztalataikról, akik több hónapja küzdenek azért, hogy végre munkát találjanak.

Már bármit elvállalnék
"Optimista voltam régen, maximálisan. Azt hittem, hogy csak annak nincs munkája, aki túlságosan válogat. Bármit elvállalnék, de úgy tűnik, nem ez látszik rajtam. Vagy nem tudom. Soha nem hittem, hogy így fogok járni, most el vagyok keseredve" - meséli egy névtelenséget kérő 26 éves lány. 2010-ben diplomázott szociálpedagógusként, majd tavaly kommunikáció- és médiatudomány szakon szerzett mesterdiplomát, de nyolc hónapja nem talál munkát. Pedig 16 éves kora óta ő is folyamatosan dolgozott, mivel magának kellett finanszíroznia a továbbtanulását. 2011 tavaszán egy magazinnál kapott gyakornoki állást, ahol ígéretet kapott, hogy amint végez, felveszik. A cég azonban még előtte, 2012 májusában csődbe ment, azóta csak egy hónapig volt munkája egy adósságbehajtó cégnél, ahol nem bírta tovább a stresszt és a lelki terrort. Bár álmai állása egy sajtóreferensi pozíció lenne, jelenleg minden olyan munkát megpályáz, amelyre alkalmasnak tartja magát. Akár titkárnőnek is elmenne két diplomával, jelenleg pedig egy osztrák ismerőséhez készül kimenni dolgozni.

A megkérdezett fiatalok mintegy felének van egy vagy két diplomája, de ahogy a tapasztalataik is mutatják, ez ma már tényleg nem garancia semmire. A 26 éves Márti például politológia mesterszakon végzett, de már egy éve keres munkát. Ő elsősorban szakmába vágó állás után kutat, de megelégedne bármivel, amit a későbbiekben a releváns munkatapasztalatok közé tudna sorolni. Egy közgazdász végzettségű 25 éves fiú sem talált munkát azóta, hogy tavaly nyáron befejezte az egyetemet. "Marketing és kereskedelem szakirányon végeztem, elsősorban ezt szeretném felhasználni, de nézelődök például HR és ügyfélszolgálati területen is" - mondta, hozzátéve, hogy mostanában azért több cégtől is megkeresték, hogy menjen hozzájuk interjúzni vagy tesztet írni, úgyhogy bízik abban, hogy hamarosan munkába állhat. Egy andragógus vidéki lánynak leginkább az okoz gondot, hogy Budapesten a drága vonatbérlet miatt nem tud munkát vállalni, vidéken pedig jóval kevesebb lehetőséget lát, főleg egy olyan speciális szakmával, mint az övé.
---------------------------------------------------
Az Európai Bizottság decemberi közleményében kitért arra, hogy a munkaerő-piaci válság olyan károkat okozhat a fiatal generáció zömének életében, amely kedvezőtlen hatást gyakorol a foglalkoztatásra, a termelékenységre, csakúgy, mint a társadalmi kohézióra. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) főigazgatója, Guy Ryder pedig nemrég arra hívta fel a figyelmet, hogy különösen aggasztó a tartósan munkanélküliek helyzete, mert minél tovább marad munka nélkül egy álláskereső, annál nehezebb visszakerülnie a munkaerőpiacra. A fiatalok a legkiszolgáltatottabbak a munkaerőpiacon, az átlagosnál ötször nagyobb az esélye annak, hogy csak munkaerő-kölcsönzés révén kapnak állást, illetve csak bizonytalan munka vagy részmunkaidős állás jut nekik.
-------------------------------------------------

Olyan fiatallal is beszéltünk, aki épp a közelmúltban menekült a pénztelenség elől külföldre. "Másfél hónapja kint élek Írországban. Feladtam az otthoni vergődést és adóssághalmozást, jelentkeztem egy au pair-oldalon, és kijöttem ide dolgozni. Igaz, nem a szakmám, de legalább megfizetnek, megbecsülnek" - írta a 29 éves, üzleti kommunikátor és közgazdász végzettséggel rendelkező Mimi, aki három éven át nem talált munkát Magyarországon. Pedig korábban több helyen is dolgozott, és egyáltalán nem válogatós: bármilyen irodai munkát elvállalna, és millió önéletrajzot küldött el ezalatt az idő alatt.

A KSH adatai szerint az alacsony végzettségűeknek (alapfokú vagy szakiskola) a legkedvezőtlenebbek a kilátásai a munkaerőpiacon, az érettségivel rendelkezők körében pedig a szakmai képesítést nélkülöző gimnáziumi végzettség jelent erőteljes hátrányt. De a megkérdezett fiatalok történetei azt mutatják, hogy van, aki több szakképesítéssel a zsebében is küszködik. 2011 nyara óta keres például aktívan munkát az a 24 éves lány, aki többek közt logisztikai ügyintéző, gyógyszertári asszisztens és boltvezetői szakképesítéssel rendelkezik. Leginkább irodai munkát tudna elképzelni magának, de állandó munkája még nem volt, a Szamos Marcipán figurakészítőjében dolgozott korábban idénymunkásként néhány hónapot.

Pályakezdőként 3-5 év gyakorlat?
Megkérdeztük a fiatalokat, szerintük mi lehet az oka annak, hogy nem sikerül munkát találniuk annak ellenére, hogy néhány hónap alatt akár 300-400 önéletrajzot is elküldenek, és naponta lesik az álláshirdetéseket. "Csak azokat alkalmazzák, keresik, akiknek konkrétan ahhoz van tapasztalata, amit kérnek. Akinek csak hasonló vagy épp kevés rutinja van, azt nem is veszik figyelembe" - mondta a közgazdász Alpár. Nemcsak ő, hanem szinte mindannyian úgy látják: elsősorban a szakmai tapasztalat hiánya az, ami miatt nincs állásuk. Nem is értik, hogyan kérhetnek számon rajtuk, pályakezdőkön 2-3 év (vagy akár ennél is több) releváns szakmai tapasztalatot. Időnként pedig éppen az a gond, hogy túlképzettnek tartják a jelentkezőket, így valaki már szándékosan kihagy néhány képzést vagy tapasztalatot az önéletrajzából.





Van olyan is, aki szerint legkevésbé a szakmai tudás számít, és akinek van ismerőse, annak nem kell sokáig keresgélnie. Egy tervező mérnök lánynak az a véleménye, hogy a meghirdetett állások gyakran nem valódi megkeresésen alapulnak, és már rég megvan a jelölt az adott pozícióra. Márpedig a megkérdezettek elsősorban az internetes álláshirdetésekben vagy a közösségi oldalakon vadásznak lehetőségekre. Emellett ismerősök révén is próbálkoznak, állásbörzékre járnak, és bár a munkaügyi központokról többeknek rossz tapasztalatuk van, azért sokan regisztráltatják magukat.

Többen elismerték, hogy szakképesítés vagy idegennyelv-tudás hiánya miatt is hátrányba kerülnek egy-egy állás megpályázásakor. Egy anglisztika alapszakon végzett lány úgy látja, hiába beszél angolul felsőfokon, ez ma már kevés, kell mellé egy másik nyelv is. Az sem segíti a fiatalokat, hogy szinte minden állásnál óriási a túljelentkezés. "Volt állás, ahol elárulták az interjú során, hogy az adott pozícióra két hét alatt 400 pályázat érkezett. Véleményem szerint ezt a szituációt használják ki a munkáltatók, és folyamatosan jobbat keresnek, pedig a jó is több mint elég lenne az adott pozíció betöltéséhez" - mondta Márk, aki három hónapja próbál munkát találni.

Aztán bele lehet botlani kamu álláshirdetésekbe (már Facebook-csoport is alakult ebben a témában), vagy olyan ajánlatokba, amelyekre jobb nem is válaszolni. "Nálam az a gond, hogy a bébiszitteri álláshirdetésemre is azt hiszik, érdekel az intim munka. Nem egy-két telefont, e-mailt kaptam ilyen felajánlásokkal, ha olyan lány lennék, már meggazdagodtam volna" - meséli a 21 éves Bea, aki közel két éve keres munkát. "Egyszer titkárnői állásra jelentkeztem, és a munkáltató 5 darab egész alakos fotót akart rólam kérni, egy takarítónői állásnál pedig a férfi megírta, hogy mazochista, és olyan hölgyet keres, aki nyitott minden témában. Minden ép elmével rendelkező ember rájön, mire kellenék neki... hát ebből köszönöm szépen, de nem kérek."

Az élet fizetés nélkül
"Nagyon ki van számolva, mennyit szabad élelmiszerre költenünk, most már körülbelül 800 forint jut naponta két főre A rezsit pedig két-három hetes csúszással tudjuk csak befizetni. Ezeken kívül pedig másra, például ruhára vagy bérletre nem jut pénz, így zömmel itthon vagyunk, vagy kirándulunk a közeli erdőben" - meséli szomorúan egy végzős bölcsészhallgató lány, aki fél éve keres munkát. A pénztelenség érthetően nagyon megviseli a fiatalokat is. Jobb esetben a család tudja őket támogatni (bár sokukat éppen az bántja, hogy még mindig a szüleiktől függenek), mások csak magukra számíthatnak. Sokan kényszerültek arra, hogy hazaköltözzenek a szülőkhöz, van, aki nem is egyedül, hanem a párjával együtt.

Akad olyan fiatal munkanélküli, aki még a barátaival sem nagyon találkozik, mert fél, hogy a sikeresebb társai leszólnák, vagy egyszerűen csak nincs pénze arra, hogy elmenjen szórakozni, vagy beüljön velük egy italra. "A legnehezebb az idő múlását elviselni. Mikor nem tudod lefoglalni magad, mert csak az jár a fejedben, "hogy nincs munkám, senki vagyok, értéktelen vagyok, nem hozok hasznot a társadalom számára, hamarosan utcára kerülhetek, ma is éhesen feküdtem le aludni, még ennek vagy annak sem találnak alkalmasnak" - magyarázta az egyelőre csak érettségivel rendelkező Ildi. Van, akinek a napi rutin hiányzik az életéből, más amiatt esike kétségbe, hogy nem tud előre haladni az életben, és az évek elszállnak felette.



Szinte mindegyik fiatal azt mondta, hogy nagyon ingadozó a hangulata. A többség azért bízik abban, hogy hamarosan lesz állása, de mint mondják, nem könnyű kitartónak és optimistának maradni ennyi csalódás után. Az fáj nekik a leginkább, hogy a legtöbb munkáltató válaszra sem méltatja őket. Márk szerint egyfolytában azon tűnődik az ember, hogy mit csinált rosszul, hol ronthatta el, túl keveset nyújtott az interjún, vagy túl sokat, mit kellene másképp csinálni a következőn.

Lesz egy hely, ahová csak én kellek
Az álláshirdetések böngészése és az önéletrajzok gyártása mellett a fiatalok a munka nélküli hónapokban is igyekeznek hasznossá tenni vagy tovább képezni magukat. "Társadalmi munkában szerkesztő vagyok egy honlapon, mellette középiskolásokat korrepetálok, fordítok, illetve több időt szentelek a hobbijaimnak" - mondta a 25 éves közgazdász fiú. "Napjaimat tanfolyamok böngészésével töltöm, amelyek segíthetnének továbblépni az életben" - árulta el a modellező-szobrász Enikő. "Ha nem találok semmilyen lehetőséget, akkor itthon varrogatok ismerősöknek, ruhákat javítok és alakítok át, fejlesztem a nyelvtudásomat. Dalszövegeket fordítok magamnak, meséket olvasok, illetve külföldiekkel beszélgetek, hogy gyakoroljak."

A már idézett szociálpedagógus lány is elfoglalja magát, táncot tanít, takarít, a szerzett pénzből németórára jár, emellett önkéntes egy alapítványnál, ahol játszóházakat szerveznek rászoruló gyerekeknek. Az édesanyjának is tud segíteni, bár egyre nehezebben tud felkelni az ágyból a kilátástalanság miatt. Márk többek közt új informatikai készségeket igyekszik elsajátítani, mint például az Adobe Photoshop, az Illustrator vagy az Indesign használata. Van, akinek sikerül legalább alkalmi munkákat vállalnia, sokan sportolnak, más újra tanulni kezd levelező vagy esti képzésben, de akadnak olyanok is, akik leginkább a tévé vagy a számítógép előtt ülve töltik a napjaikat.

A lényeg, hogy nem szabad feladni. "Tudom, hogy lesz egy hely, ahová csak én kellek. Ki tudja, talán eddig azért nem találtam meg a számításaimat, mert másvalamire kell irányítanom a figyelmemet" - mondta az egyik lány. Egy másik, kommunikáció szakon végzett 25 éves lány, aki nemrég hat hónapos keresés után talált ismét munkát az egyik állásportálon keresztül, azt tanácsolja a most is keresőknek, hogy akkor is küldjék el az önéletrajzukat, ha úgy érzik, nem felelnek meg az elvárásoknak, mert talán egy másik pozíciót felkínálnak nekik. "Mindennap foglalkozni kell a munkakereséssel, és böngészni az internetet, mert csak így megy. Percenként raknak fel és vesznek le hirdetéseket, és ami ma fent van, másnap nincs. Nem szabad azt mondani, hogy holnap jelentkezek rá, azonnal kell! Mielőtt interjúra megy valaki, keressen rá a cégre, szerezzen információt, nehogy meglepetés érje. És ne keseredjen el senki, minden ember küzd ezzel a problémával, de ha magunkat alulértékeljük, az egy interjún is kiderülhet úgy, hogy mi nem is sejtjük".

Forrás: http://www.origo.hu/itthon/20130312-munkanelkuli-fiatalok-allaskeresesi-kudarcai.html

Az álláskeresőket riogatja a brit konzulátus

A Londoni Magyar Konzulátus egy Facebook-bejegyzésben beszéli le a londoni, illetve angliai munkavállalásról azokat, akik úgy mennének ki, hogy nincs biztos állásajánlatuk, illetve elég sok pénzük az első időszak átvészelésédhez. Azt írják, az utóbbi hetekben, hónapokban egyre több problémával találkoznak a magyar állampolgárok egyesült királyságbeli munkavállalásával kapcsolatosan. A beérkező információk és jelzések alapján a konzulátus úgy látja, hogy a helyszíni munkakeresés esélyei jelentősen beszűkültek.

Mire figyelj oda?
Komoly gondokkal találhatják szembe magukat a kiutazó magyar állampolgárok, különösen azokban az esetekben, ha a hosszabb idejű tartózkodás anyagi fedezete hiányzik.
A konzulátus figyelmeztet mindenkit, hogy a magyar állampolgár az Egyesült Királyságban saját és családja fenntartásáról már a munkakeresés időszaka alatt gondoskodni köteles! "Ha a munkakeresési próbálkozások nem járnak sikerrel, a magyar állampolgárnak saját magának kell fedeznie hazautazása költségeit... Külföldi munkavállalásra csak azok vállalkozzanak, akik elfogadható szinten beszélik az angol nyelvet, munkavállalási terveiket kellő alapossággal előkészítették, megbízható szerződés van a kezükben, és elég pénzük van a munka megkezdéséig, illetve az első fizetés folyósításáig."

Mennyi pénz lehet elég?
Az induláshoz legalább 350-500 ezer forint tartalék kell (London nyilván drágább, mint a vidéki Anglia), de ez is csak akkor elég, ha a kiutazó már az első hónapban kap munkát és fizetést, a szállásköltséget ugyanis előre kell kifizetni, valamint megélhetési és útiköltséggel is számolni kell.
A szállás bérlésekor általában kétheti bérleti díjat kell előre kifizetni, ezen felül pedig legalább kétheti kauciót is le kell tenni. Egy egyszemélyes szoba bérlése heti 70-80 fontnál kezdődik, ez azonban általában meglehetősen alacsony színvonalú szállást jelent. Aki nem fizet időben, azt akár már másnap az utcára tehetik.

Mikor jön a fizetés?
Fizetést a munkáltatók hetente, kéthetente vagy havonta adnak, és a helyi gyakorlat alapján a munkavállaló a munka megkezdését követően legkorábban két hét elteltével kaphatja meg a bérét.
Még egy biztos munkalehetőség esetén is érhetik kellemetlen tapasztalatok a munkavállalókat, ezért célszerű legalább annyi pénzt tartalékolni, amennyiből szükség esetén haza lehet utazni Magyarországra - figyelmezetet a konzulátus. Amennyiben a hazautazás költségeit a magyar állampolgár nem tudja fedezni, akkor kizárólag (magyarországi) rokonaira, ismerőseire számíthat, mivel a konzulátus a hazajutáshoz nem tud anyagi segítséget nyújtani, és átmeneti szállást sem tud biztosítani.

Sok a kamu álláshirdetés
A konzulátusnak nincs lehetősége arra, hogy egy munkalehetőség valódiságáról, vagy egy konkrét cégről információkat szerezzen be, ezért azt javasolja, hogy a kiutazás, illetve a munkaszerződés aláírása előtt mindenki próbáljon meg a neten információkat szerezni a munkáltatóról, illetve az internetes fórumokon olyanokkal kapcsolatba lépni, akik az adott munkahelyen dolgoznak.
Az állásajánlat akkor kelthet gyanút, ha nem reális fizetési ajánlatot tartalmaz (a betanított munka után általában 6-8 font/óra jár), ha előre kérnek regisztrációs költséget, díjat, vagy bármilyen jogcímen pénz átutalását Western Union szolgáltatáson keresztül, vagy egy adott bankszámlára, ha azt hirdetik, hogy egyáltalán nem szükséges nyelvtudás. Szintén gyanús lehet egy olyan hirdetés, ahol a személyi igazolvány vagy az útlevél adatait kérik, vagy ezek másolatának elküldését.

Nagyon rá lehet fázni
Bajba jutott magyar állampolgárok elmondása szerint a nehéz anyagi helyzetben lévő, helyi körülményeket nem ismerő, angolul nem beszélő külföldieket igen gyakran kihasználják, és sokszor nem csupán a munkavállalási remények hiúsulnak meg, de jelentős anyagi hátrány is éri a kiutazókat.
Sajnos több magyar állampolgár találja magát olyan helyzetben, hogy a munkáltató az aláírt szerződés ellenére sem hajlandó kifizetni a teljes munkabért, vagy más módon szegi meg a korábbi megállapodást. Ilyen esetekben a konzulátus nem tud segíteni. (Az angliai munkavállalásnak persze előnyei is vannak, aki nem rémült meg a konzulátus figyelmeztetésétől, az erre folytathatja az olvasást.)

Forrás: http://index.hu/gazdasag/2013/04/19/az_allaskeresoket_riogatja_a_brit_konzulatus

Április 22-től a magyar fiatalok is mehetnek Új-Zélandra dolgozni!

Jó hírünk van: 2 év után végre hatályba lép a Magyarország és Új-Zéland közti diákmunka-egyezmény, melynek révén 100 talpraesett magyar fiatal próbálhat szerencsét néhány hónapig az igen távoli és meseszép országban.

​

Az Új-Zéland és Magyarország közötti vízummentesség értelmében az érvényes útlevéllel rendelkező magyar állampolgárok látogatás, turizmus, valamint nem munkavállalás vagy jövedelmszerző tevékenység folytatását célzó beutazás esetén 90 napig vízum nélkül tartózkodhat Új-Zéland területén. Ahhoz viszont, hogy ne csak turistáskodni, hanem dolgozni is tudj, egy új egyezményre volt szükség, ami végre valóság: 2013 április 22-én hajnalban összesen 100 (igen, mindössze száz!) magyar, 18 és 35 közötti fiatal számára nyílik meg a lehetőség, hogy úgynevezett Work and Travel, azaz utazó diákoknak szánt "nyári munka" vízumot szerezhessen Új-Zélandra. Ez annyit jelent, hogy akár 12 hónapig is tartózkodhatsz az országban, és legálisan munkát vállalhatsz, tanulhatsz.A feltételek nem könnyűek, de teljesíthetők - a szomszédos országok fiataljai évről évre rendre túljelentkezik a keretet az első 3-5 napon. Az Új-Zélandi Bevándorlási Hivatal honlapján többet is megtudhatsz erről a lehetőségről, ami komoly előnyhöz juttathat a hazai munkaerőpiacon is.Sok sikert a pályázóknak!

Most lakájt keresnek a Buckingham palotába

Nemrég házvezetőnőt kerestek II. Erzsébeték, most a lakáj pozíciót hirdették meg. Az előző dolgozót vissza kellett küldeni Indiába.

Az indiai nyomornegyedbe kellett visszatérnie a Buckingham palota egyik alkalmazottjának, a 25 éves Badar Azimnak. A visszatérés oka a brit bevándorlási törvényekben keresendő: ezek szerint ugyanis nem lehet meghosszabbítani azoknak a külföldieknek a vízumát, akik nem igazolják valamilyen módon, hogy olyan munkát végeznek képességeik, szakképzettségeik által, amire brit állampolgár nem alkalmas, valamint, hogy illetményük eléri a 20 ezer fontot. A férfi "csak" évi 14 ezer fontért (csaknem 5 millió forint) végezte munkáját, így, bár a brit királyi család nagyon szerette volna, hogy maradjon, a bürokráciát és a törvényeket ők sem tudták megkerülni, így a fiatalembernek haza kellett mennie Indiába, ahol a 9 tagú családja egy 2 szobás lakásban él.

Badar Azim ösztöndíjjal jutott ki két évvel ezelőtt Londonba, családja pedig éhezett azért, hogy a fiú el tudjon utazni. Badar Azim Angliában elvégezte a vendéglátóipari főiskolát, és január óta dolgozott a királyi család szolgálatában.

Az új lakájt is hasonló fizetési feltételekkel várják, valamint szolgálati lakást és teljes ellátást biztosítanak majd neki a palotában.

Néhány hasznos link álláskeresőknek:

http://kulfoldi-allas.blogspot.com

http://internetes-munka-otthon.blogspot.com

Jó böngészést!

Mi Angliában élünk és nem Kanadában, de nekünk egyszerűbb volt, mert a férjem kiküldetésbe jött ide és utána az itteni cég meg átvette őt, igy már angliai szerződéssel vagyunk itt, aminek lassan 10 éve és jól megvagyunk.