Egy német tartomány nyíltan beismeri, hogy offshore adatokat vásárolt egy informátortól – és ezzel lavinát indít el Európában. A több mint egy terabájtnyi kiszivárgott adat nemcsak adózók ezreit hozhatja kellemetlen helyzetbe, hanem alapvető kérdéseket vet fel arról is, meddig mehet el egy jogállam a költségvetési bevételek védelmében, hol húzódik az adatvédelem határa, és vajon ki van ma igazán biztonságban az offshore világában. A tét messze túlmutat Németországon: a döntés precedenst teremthet más államok számára is. És közben egyre hangosabban szól a figyelmeztetés azoknak, akik eddig biztosnak hitték vagyonuk láthatatlanságát.
Az észak-rajna-vesztfáliai adóhatóság decemberi sajtótájékoztatója első pillantásra meghökkentőnek tűnhet, valójában azonban egy jól ismert, évtizedek óta formálódó európai – különösen német – állami gyakorlat újabb állomása – hívta fel erre a figyelmet az Indexnek Magyar Csaba, az Okleveles Adószakértők Egyesületének alelnöke és a Crystal Worldwide Ügyvédi Iroda vezetője.
A Landesamt zur Bekämpfung der Finanzkriminalität egy külső informátortól több mint egy terabájtnyi offshore cégekhez és más hasonló vagyontervezési struktúrákhoz kapcsolódó információt vásárolt meg, amelyben főként az alkalmazott sémák, valamint a tényleges tulajdonosok és kedvezményezettek adatai szerepelnek.
A cél egyértelmű: olyan adózók azonosítása, akik külföldi konstrukciók segítségével eltitkolták jövedelmüket vagy vagyonukat a német adóhatóságok elől.
Ez az ügy azonban nem pusztán egy technikai adatbeszerzésről szól. Sokkal inkább arról, hogy hogyan gondolkodik ma egy fejlett állam az adóztatásról, az információról, az adatvédelemről és az állam kényszerítő eszközeinek határairól. Magyar Csaba szerint a mostani ügy különlegessége elsősorban az állami adatvásárlás és az érintett offshore helyszínek sokszínűségében rejlik.
„Persze már önmagában az adatcsomag volumene is arra utal, hogy nem marginális, néhány ügyfélre vonatkozó információról van szó, hanem egy iparági szintű, rendszerszerű betekintésről. Az adatok különböző pénzügyi központokhoz kapcsolódnak, többek között az Egyesült Arab Emírségekhez, Ciprushoz, a Kajmán-szigetekhez, Panamához, Mauritiushoz, Szingapúrhoz és Hongkonghoz” – mondta az Indexnek az okleveles Adószakértők Egyesületének alelnöke.
Ezek közül nem mindegyik ország klasszikus trópusi adóparadicsom a szó megszokott értelmében, sokkal inkább olyan területek, amelyek üzleti- és vagyontervezési szempontból rugalmasak, gyorsak és diszkrétek. Éppen ez a diszkréció az, ami az adóhatóságok figyelmét is felkeltette. Fontos hangsúlyozni, az adatokat nem maga az adóhatóság gyűjtötte be titkos megfigyeléssel vagy hackeléssel.
A hivatalos kommunikáció szerint az informátor már rendelkezett az adatokkal, és a német állam utólag döntött úgy, hogy azokat megvásárolja. Ez a körülmény jogilag kulcsfontosságú. A német joggyakorlat ugyanis világosan különbséget tesz aközött, hogy az állam maga követ-e el jogsértést az adat megszerzése érdekében, vagy „készen kapja” azokat. Az eddigi bírósági döntések alapján az utóbbi esetben az adatok felhasználása – megfelelő mérlegelés mellett – nem zárható ki automatikusan.
Mielőtt belemegyünk az adatfelhasználás jogszerűségébe, érdemes kitérni egy 2008-as ügyre, amely a modern európai adótörténet egyik fordulópontja volt. Sok szempontból előképe mindannak, amit a mostani offshore adatvásárlásnál látunk. Nem túlzás azt mondani, hogy ez az ügy változtatta meg végleg az állam és a közteherviselés érdekében még megtehető lépések viszonyát.
A történet középpontjában egy Liechtensteinben működő bank és a hozzá tartozó bizalmi vagyonkezelő cég állt. A vállalat – külön ösen offshore cégeken, magánalapítványokon és bizalmi vagyonkezelési konstrukciókon keresztül – vagyonos külföldi ügyfelek, köztük nagyszámú német adózó vagyonát menedzselte. Ezek a struktúrák önmagukban nem voltak illegálisak. De a probléma ott kezdődött, hogy sok ügyfél nem jelentette be a német adóhatóságok felé az ezekből származó jövedelmeket vagy magát a vagyon létezését.
Az ügy kirobbanását egy belső informátor, Heinrich Kieber okozta, aki a bank bizalmi vagyonkezelő cégének egyik alkalmazottjaként hozzáfért az ügyféladatokhoz. Kieber egyébként még napjainkban is megtalálható a liechtensteini rendőrség körözési listáján adatlopás gyanúja miatt.
– mondta az Indexnek Magyar Csaba.
Az adatok különösen értékesek voltak. Nem csupán számlaszámokat tartalmaztak, hanem a mögöttes személyeket és a pénzeszköz forrását is feltárták. A német állam – konkrétan a Szövetségi Hírszerző Szolgálat közreműködésével – feltehetően mintegy 4–5 millió euróért vásárolta meg az adatcsomagot. Ez akkoriban óriási politikai vihart kavart. Felmerült a kérdés, hogy egy jogállam vásárolhat-e lopott adatokat, és hogy ezzel nem válik-e maga is jogsértővé. A kormány viszont világossá tette álláspontját: az állam nem vett részt az adatlopásban, az adatokat „készen kapta kézhez”, és az adócsalás elleni fellépés közérdeke ezt indokolttá teszi.
Az ügy hatása azonnali és drámai volt. Németországban önellenőrzési hullám indult el, több ezer adózó jelentkezett önként a hatóságoknál, hogy rendezze korábban eltitkolt offshore banki ügyeit. A becslések szerint az ügy több milliárd eurónyi pluszadóbevételt hozott a költségvetésnek, messze meghaladva a kifizetett vételárat. Ez a pénzügyi megtérülés később fontos érv lett minden hasonló adatvásárlás politikai védelmében. Jogilag az ügy precedensértékű volt. A német bíróságok – végül az alkotmánybíróság is – kimondták, az adatok felhasználása nem sérti automatikusan az alapjogokat. Nem vezet bizonyítékkizáráshoz pusztán amiatt, hogy az adat eredetileg jogellenesen került ki a bankból.
A jogvita középpontjában mindig ugyanaz a kérdés áll: legális-e ilyen módon adatot szerezni és felhasználni az adózókról? A válasz nem fekete-fehér. Németországban tehát a bíróságok következetesen azt mondják, hogy önmagában az adat jogellenes eredete nem teszi automatikusan kizárttá a felhasználását. A döntő szempont az arányosság.
Ha súlyos adócsalás gyanúja merül fel, és az állam nem volt aktív részese az adat megszerzését megelőző jogsértésnek, akkor az adóztatáshoz és a közteherviselés érvényesítéséhez fűződő közérdek sokszor felülírja az adózó információs önrendelkezési jogát.
Ezt az érvelést az adatvédelem sem semlegesíti teljesen. Az információs önrendelkezési jog gyakran kerül elő ellenérvként, ám arra jutottak, hogy a szabályozás lehetőséget ad személyes adatok kezelésére közérdekű feladat ellátása érdekében, különösen akkor, ha olyan jogszabályi kötelezettségről van szó, mint például az adóztatás. „Ez nem jelenti azt, hogy az adóhatóság bármit megtehet, de azt igen, hogy az adatvédelmi szabályok nem jelentenek automatikus védőpajzsot az offshore struktúrák mögé rejtett vagyon számára” – összegezte Magyar Csaba.
A Crystal Worldwide Ügyvédi Iroda vezetője ezt követően lapunknak arról beszélt, hogy az észak-rhein-vesztfáliai adóhatóság által végrehajtott offshore adatvásárlás nem egy elszigetelt, technikai jellegű döntés volt, hanem tudatos, politikailag és jogilag is vállalt lépés. A német pénzügyminisztérium és az adóhatóság kommunikációja szokatlanul nyílt volt abban a tekintetben, hogy elismerték: adatokat vásároltak. De következetesen hallgattak az informátor személyéről, az adatok megszerzésének pontos körülményeiről és a kifizetett vételárról.
A szakember szerint a konkrét ügy egyik legérdekesebb aspektusa, hogy már a vásárlás bejelentésének a pillanatában jelezték, az adatokat nem kizárólag saját hatáskörben kívánják feldolgozni. A tervek szerint az információkat megosztják más német tartományok adóhatóságaival, valamint – adott esetben – nemzetközi partnerhatóságokkal is. Ez azt jelenti, hogy az adatcsomag hatása messze túlmutathat Észak-Rajna-Vesztfálián, és közvetve más országok adózóit is érintheti.
Az ár, amelyet az adóhatóság az adatokért fizetett, nem nyilvános. Ez önmagában is sokatmondó, és jól illeszkedik a korábbi német gyakorlatba. A vételár titokban tartása politikailag is érzékeny kérdés. Korábbi esetekből már tudjuk, a német állam hajlandó volt több millió eurót fizetni hasonló adatokért, és a közvélemény ezt többnyire elfogadta, amennyiben az adatokból származó adóbevétel ezt sokszorosan meghaladta. A hallgatás egyben taktikai eszköz is. Fenntartja a bizonytalanságot az érintettek körében.
A legnagyobb gyakorlati hatás azonban nem is feltétlenül a konkrét eljárásokban, hanem a megelőző reakciókban mérhető. Nem véletlen, hogy a német jogrendszer – tudatosan – fenntartja ilyen esetekre is az önellenőrzés intézményét. A Selbstanzeige lehetőséget ad arra, hogy az adózó még a konkrét hatósági intézkedések előtt feltárja a múltbeli hiányosságait, és ezzel elkerülje a büntetőjogi következményeket.
Az ilyen adatvásárlások híre rendszerint önellenőrzési hullámot indít el, ami a jogalkotó és az adóhatóság szempontjából kifejezetten kívánatos mellékhatás.
Az adatvásárlás hírére Németországban rendszerint megugrik az önellenőrzések száma. Ebben az ügyben ez várhatóan fokozottan így lesz. A bizonytalanság – vajon szerepelek-e az adatbázisban – önmagában is hatékony eszköz az adóhatóság kezében. A konkrét eset tanulsága nem az, hogy az offshore struktúrák illegálisak lennének. Sok esetben teljesen jogszerű vagyontervezési eszközökről van szó.
Magyar Csaba szerint: „A probléma ott kezdődik, amikor a legálisnak tűnő felépítmény mögötti jövedelmek és vagyonok adócsalással jöttek létre. A jogszerűen adózott jövedelmet bármilyen külföldi struktúrába ki lehet vinni, sőt az sem bűncselekmény, ha valaki ezt nem szeretné az ablakba kitenni. Jelen ügyben annak nincs is félnivalója, aki vagyonának földrajzi diverzifikációja és inkognitójának megőrzése érdekében élt a külföldi előnyökkel.”
Összességében az offshore adatvásárlás nem botrány, hanem tünet. Egyrészt azt mutatja, hogy a hangzatos nemzetközi összefogások és erőteljes kommunikáció ellenére töretlenül virágzanak az offshore pénzügyi központok, bár az utóbbi időben az egyenlítőtől kicsit északabbra vándoroltak. Jól látható az ilyen ügyeken keresztül, hogy továbbra is hatalmas vagyonok találhatóak ezeken a helyszíneken.
A Nemzetközi Valutalap egy tanulmánya szerint a világ összes tőkefektetésének 40 százaléka nem teljesen valós, mert adóparadicsomokba bejegyzett társaságok tartják maguknál.
A fantomnak tartott befektetések fele Hollandia és Luxemburg között oszlik meg. Utánuk jön nem sokkal Hongkong, a Brit Virgin-szigetek, a Bermudák, Szingapúr, a Kajmán-szigetek, Svájc, Írország és Mauritius. A számítások szerint 4 billió amerikai dollárt fektettek be csak Luxemburgon keresztül, ez a valóságban azt jelentené (600 ezer lakosra vetítve), hogy minden luxemburgi – a csecsemőket is beleértve – rendelkezik legalább egy 6,6 millió dolláros külföldi befektetéssel.
„Ugyanitt ne feledkezzünk meg arról, hogy Indiában Mauritius, Kínában Hongkong és Szingapúr, Oroszországban Ciprus, míg az Egyesült Államokban Svájc neve szerepel a legnagyobb »befektetők« között. Ez a jelenség már olyannyira behálózta világot, hogy a megszűnése az eddigi egyik legnagyobb pénzügyi válásgot eredményezné” – mondta Magyar Csaba, majd hozzátette, ezen egyébként az államoknak is érdemes elgondolkodnia, hiszen lehet, hogy célravezetőbb lenne, ha a külföldi befektetők és a belföldi adózóik vagyonát jogbiztonsággal és a szolgáltató állam eszméjével próbálnák maradásra bírni.
Bizonyos felmérések szerint a külföldi vagyontervezés fő mozgatórugója nem az adóoptimalizálásban keresendő, hanem az állam iránti nagy fokú bizalmatlanságban. Persze, amikor az offshore-ozás az elsődleges motivációja az adózás, akkor is rendszeresen elhangzik adózói érvként, hogy miért finanszírozzák adófizetőként a túlköltekező kormányok költségvetését. Egyelőre ez egy örök vita marad, leginkább első lépésben az adózóknak és az államoknak kellene kölcsönösen megérteniük egymás nézőpontját a megoldáshoz.
Az ügy másrészt arra is rávilágított, hogy a fejlett államok igyekeznek egyre határozottabban fellépni az adóelkerülés ellen, és hajlandók új, jogilag a határokat feszegető eszközöket is alkalmazni. „Lehet ezen vitatkozni, lehet alkotmányjogi és adatvédelmi aggályokat megfogalmazni, de a gyakorlati üzenet egyértelmű: egyes államok hajlandóak akár bűncselekmény útján megszerzett adatokat is felhasználni, ha a költségvetési deficit ezt megkívánja” – fogalmazott az Indexnek Magyar Csaba.
A szakember szerint ilyenkor a nem megfelelően strukturált, transzparensé válásuk esetén adózási szempontból kínos megoldások kockázata megnő. Mindezek alapján a vagyontervezés jövője nem az adóelkerülésben, hanem a földrajzi diverzifikációban és akár a külvilág felé is bátran felvállalható, jogszerű vagyonvédelmi struktúrákban rejlik.
Szabó Gyula
Az észak-rajna-vesztfáliai adóhatóság decemberi sajtótájékoztatója első pillantásra meghökkentőnek tűnhet, valójában azonban egy jól ismert, évtizedek óta formálódó európai – különösen német – állami gyakorlat újabb állomása – hívta fel erre a figyelmet az Indexnek Magyar Csaba, az Okleveles Adószakértők Egyesületének alelnöke és a Crystal Worldwide Ügyvédi Iroda vezetője.
A Landesamt zur Bekämpfung der Finanzkriminalität egy külső informátortól több mint egy terabájtnyi offshore cégekhez és más hasonló vagyontervezési struktúrákhoz kapcsolódó információt vásárolt meg, amelyben főként az alkalmazott sémák, valamint a tényleges tulajdonosok és kedvezményezettek adatai szerepelnek.
A cél egyértelmű: olyan adózók azonosítása, akik külföldi konstrukciók segítségével eltitkolták jövedelmüket vagy vagyonukat a német adóhatóságok elől.
Ez az ügy azonban nem pusztán egy technikai adatbeszerzésről szól. Sokkal inkább arról, hogy hogyan gondolkodik ma egy fejlett állam az adóztatásról, az információról, az adatvédelemről és az állam kényszerítő eszközeinek határairól. Magyar Csaba szerint a mostani ügy különlegessége elsősorban az állami adatvásárlás és az érintett offshore helyszínek sokszínűségében rejlik.
„Persze már önmagában az adatcsomag volumene is arra utal, hogy nem marginális, néhány ügyfélre vonatkozó információról van szó, hanem egy iparági szintű, rendszerszerű betekintésről. Az adatok különböző pénzügyi központokhoz kapcsolódnak, többek között az Egyesült Arab Emírségekhez, Ciprushoz, a Kajmán-szigetekhez, Panamához, Mauritiushoz, Szingapúrhoz és Hongkonghoz” – mondta az Indexnek az okleveles Adószakértők Egyesületének alelnöke.
Ezek közül nem mindegyik ország klasszikus trópusi adóparadicsom a szó megszokott értelmében, sokkal inkább olyan területek, amelyek üzleti- és vagyontervezési szempontból rugalmasak, gyorsak és diszkrétek. Éppen ez a diszkréció az, ami az adóhatóságok figyelmét is felkeltette. Fontos hangsúlyozni, az adatokat nem maga az adóhatóság gyűjtötte be titkos megfigyeléssel vagy hackeléssel.
A hivatalos kommunikáció szerint az informátor már rendelkezett az adatokkal, és a német állam utólag döntött úgy, hogy azokat megvásárolja. Ez a körülmény jogilag kulcsfontosságú. A német joggyakorlat ugyanis világosan különbséget tesz aközött, hogy az állam maga követ-e el jogsértést az adat megszerzése érdekében, vagy „készen kapja” azokat. Az eddigi bírósági döntések alapján az utóbbi esetben az adatok felhasználása – megfelelő mérlegelés mellett – nem zárható ki automatikusan.
Egy adatbotrány, amely mindent megváltoztatott
Mielőtt belemegyünk az adatfelhasználás jogszerűségébe, érdemes kitérni egy 2008-as ügyre, amely a modern európai adótörténet egyik fordulópontja volt. Sok szempontból előképe mindannak, amit a mostani offshore adatvásárlásnál látunk. Nem túlzás azt mondani, hogy ez az ügy változtatta meg végleg az állam és a közteherviselés érdekében még megtehető lépések viszonyát.
A történet középpontjában egy Liechtensteinben működő bank és a hozzá tartozó bizalmi vagyonkezelő cég állt. A vállalat – külön ösen offshore cégeken, magánalapítványokon és bizalmi vagyonkezelési konstrukciókon keresztül – vagyonos külföldi ügyfelek, köztük nagyszámú német adózó vagyonát menedzselte. Ezek a struktúrák önmagukban nem voltak illegálisak. De a probléma ott kezdődött, hogy sok ügyfél nem jelentette be a német adóhatóságok felé az ezekből származó jövedelmeket vagy magát a vagyon létezését.
Az ügy kirobbanását egy belső informátor, Heinrich Kieber okozta, aki a bank bizalmi vagyonkezelő cégének egyik alkalmazottjaként hozzáfért az ügyféladatokhoz. Kieber egyébként még napjainkban is megtalálható a liechtensteini rendőrség körözési listáján adatlopás gyanúja miatt.
– mondta az Indexnek Magyar Csaba.
Az adatok különösen értékesek voltak. Nem csupán számlaszámokat tartalmaztak, hanem a mögöttes személyeket és a pénzeszköz forrását is feltárták. A német állam – konkrétan a Szövetségi Hírszerző Szolgálat közreműködésével – feltehetően mintegy 4–5 millió euróért vásárolta meg az adatcsomagot. Ez akkoriban óriási politikai vihart kavart. Felmerült a kérdés, hogy egy jogállam vásárolhat-e lopott adatokat, és hogy ezzel nem válik-e maga is jogsértővé. A kormány viszont világossá tette álláspontját: az állam nem vett részt az adatlopásban, az adatokat „készen kapta kézhez”, és az adócsalás elleni fellépés közérdeke ezt indokolttá teszi.
Az ügy hatása azonnali és drámai volt. Németországban önellenőrzési hullám indult el, több ezer adózó jelentkezett önként a hatóságoknál, hogy rendezze korábban eltitkolt offshore banki ügyeit. A becslések szerint az ügy több milliárd eurónyi pluszadóbevételt hozott a költségvetésnek, messze meghaladva a kifizetett vételárat. Ez a pénzügyi megtérülés később fontos érv lett minden hasonló adatvásárlás politikai védelmében. Jogilag az ügy precedensértékű volt. A német bíróságok – végül az alkotmánybíróság is – kimondták, az adatok felhasználása nem sérti automatikusan az alapjogokat. Nem vezet bizonyítékkizáráshoz pusztán amiatt, hogy az adat eredetileg jogellenesen került ki a bankból.
Hol húzódik a határ? – Jog, arányosság és az offshore adatok felhasználása
A jogvita középpontjában mindig ugyanaz a kérdés áll: legális-e ilyen módon adatot szerezni és felhasználni az adózókról? A válasz nem fekete-fehér. Németországban tehát a bíróságok következetesen azt mondják, hogy önmagában az adat jogellenes eredete nem teszi automatikusan kizárttá a felhasználását. A döntő szempont az arányosság.
Ha súlyos adócsalás gyanúja merül fel, és az állam nem volt aktív részese az adat megszerzését megelőző jogsértésnek, akkor az adóztatáshoz és a közteherviselés érvényesítéséhez fűződő közérdek sokszor felülírja az adózó információs önrendelkezési jogát.
Ezt az érvelést az adatvédelem sem semlegesíti teljesen. Az információs önrendelkezési jog gyakran kerül elő ellenérvként, ám arra jutottak, hogy a szabályozás lehetőséget ad személyes adatok kezelésére közérdekű feladat ellátása érdekében, különösen akkor, ha olyan jogszabályi kötelezettségről van szó, mint például az adóztatás. „Ez nem jelenti azt, hogy az adóhatóság bármit megtehet, de azt igen, hogy az adatvédelmi szabályok nem jelentenek automatikus védőpajzsot az offshore struktúrák mögé rejtett vagyon számára” – összegezte Magyar Csaba.
A Crystal Worldwide Ügyvédi Iroda vezetője ezt követően lapunknak arról beszélt, hogy az észak-rhein-vesztfáliai adóhatóság által végrehajtott offshore adatvásárlás nem egy elszigetelt, technikai jellegű döntés volt, hanem tudatos, politikailag és jogilag is vállalt lépés. A német pénzügyminisztérium és az adóhatóság kommunikációja szokatlanul nyílt volt abban a tekintetben, hogy elismerték: adatokat vásároltak. De következetesen hallgattak az informátor személyéről, az adatok megszerzésének pontos körülményeiről és a kifizetett vételárról.
A szakember szerint a konkrét ügy egyik legérdekesebb aspektusa, hogy már a vásárlás bejelentésének a pillanatában jelezték, az adatokat nem kizárólag saját hatáskörben kívánják feldolgozni. A tervek szerint az információkat megosztják más német tartományok adóhatóságaival, valamint – adott esetben – nemzetközi partnerhatóságokkal is. Ez azt jelenti, hogy az adatcsomag hatása messze túlmutathat Észak-Rajna-Vesztfálián, és közvetve más országok adózóit is érintheti.
Az ár, amelyet az adóhatóság az adatokért fizetett, nem nyilvános. Ez önmagában is sokatmondó, és jól illeszkedik a korábbi német gyakorlatba. A vételár titokban tartása politikailag is érzékeny kérdés. Korábbi esetekből már tudjuk, a német állam hajlandó volt több millió eurót fizetni hasonló adatokért, és a közvélemény ezt többnyire elfogadta, amennyiben az adatokból származó adóbevétel ezt sokszorosan meghaladta. A hallgatás egyben taktikai eszköz is. Fenntartja a bizonytalanságot az érintettek körében.
Önellenőrzési hullám és offshore valóság
A legnagyobb gyakorlati hatás azonban nem is feltétlenül a konkrét eljárásokban, hanem a megelőző reakciókban mérhető. Nem véletlen, hogy a német jogrendszer – tudatosan – fenntartja ilyen esetekre is az önellenőrzés intézményét. A Selbstanzeige lehetőséget ad arra, hogy az adózó még a konkrét hatósági intézkedések előtt feltárja a múltbeli hiányosságait, és ezzel elkerülje a büntetőjogi következményeket.
Az ilyen adatvásárlások híre rendszerint önellenőrzési hullámot indít el, ami a jogalkotó és az adóhatóság szempontjából kifejezetten kívánatos mellékhatás.
Az adatvásárlás hírére Németországban rendszerint megugrik az önellenőrzések száma. Ebben az ügyben ez várhatóan fokozottan így lesz. A bizonytalanság – vajon szerepelek-e az adatbázisban – önmagában is hatékony eszköz az adóhatóság kezében. A konkrét eset tanulsága nem az, hogy az offshore struktúrák illegálisak lennének. Sok esetben teljesen jogszerű vagyontervezési eszközökről van szó.
Magyar Csaba szerint: „A probléma ott kezdődik, amikor a legálisnak tűnő felépítmény mögötti jövedelmek és vagyonok adócsalással jöttek létre. A jogszerűen adózott jövedelmet bármilyen külföldi struktúrába ki lehet vinni, sőt az sem bűncselekmény, ha valaki ezt nem szeretné az ablakba kitenni. Jelen ügyben annak nincs is félnivalója, aki vagyonának földrajzi diverzifikációja és inkognitójának megőrzése érdekében élt a külföldi előnyökkel.”
Összességében az offshore adatvásárlás nem botrány, hanem tünet. Egyrészt azt mutatja, hogy a hangzatos nemzetközi összefogások és erőteljes kommunikáció ellenére töretlenül virágzanak az offshore pénzügyi központok, bár az utóbbi időben az egyenlítőtől kicsit északabbra vándoroltak. Jól látható az ilyen ügyeken keresztül, hogy továbbra is hatalmas vagyonok találhatóak ezeken a helyszíneken.
A Nemzetközi Valutalap egy tanulmánya szerint a világ összes tőkefektetésének 40 százaléka nem teljesen valós, mert adóparadicsomokba bejegyzett társaságok tartják maguknál.
A fantomnak tartott befektetések fele Hollandia és Luxemburg között oszlik meg. Utánuk jön nem sokkal Hongkong, a Brit Virgin-szigetek, a Bermudák, Szingapúr, a Kajmán-szigetek, Svájc, Írország és Mauritius. A számítások szerint 4 billió amerikai dollárt fektettek be csak Luxemburgon keresztül, ez a valóságban azt jelentené (600 ezer lakosra vetítve), hogy minden luxemburgi – a csecsemőket is beleértve – rendelkezik legalább egy 6,6 millió dolláros külföldi befektetéssel.
Offshore mint globális tünet, a vagyontervezés jövője
„Ugyanitt ne feledkezzünk meg arról, hogy Indiában Mauritius, Kínában Hongkong és Szingapúr, Oroszországban Ciprus, míg az Egyesült Államokban Svájc neve szerepel a legnagyobb »befektetők« között. Ez a jelenség már olyannyira behálózta világot, hogy a megszűnése az eddigi egyik legnagyobb pénzügyi válásgot eredményezné” – mondta Magyar Csaba, majd hozzátette, ezen egyébként az államoknak is érdemes elgondolkodnia, hiszen lehet, hogy célravezetőbb lenne, ha a külföldi befektetők és a belföldi adózóik vagyonát jogbiztonsággal és a szolgáltató állam eszméjével próbálnák maradásra bírni.
Bizonyos felmérések szerint a külföldi vagyontervezés fő mozgatórugója nem az adóoptimalizálásban keresendő, hanem az állam iránti nagy fokú bizalmatlanságban. Persze, amikor az offshore-ozás az elsődleges motivációja az adózás, akkor is rendszeresen elhangzik adózói érvként, hogy miért finanszírozzák adófizetőként a túlköltekező kormányok költségvetését. Egyelőre ez egy örök vita marad, leginkább első lépésben az adózóknak és az államoknak kellene kölcsönösen megérteniük egymás nézőpontját a megoldáshoz.
Az ügy másrészt arra is rávilágított, hogy a fejlett államok igyekeznek egyre határozottabban fellépni az adóelkerülés ellen, és hajlandók új, jogilag a határokat feszegető eszközöket is alkalmazni. „Lehet ezen vitatkozni, lehet alkotmányjogi és adatvédelmi aggályokat megfogalmazni, de a gyakorlati üzenet egyértelmű: egyes államok hajlandóak akár bűncselekmény útján megszerzett adatokat is felhasználni, ha a költségvetési deficit ezt megkívánja” – fogalmazott az Indexnek Magyar Csaba.
A szakember szerint ilyenkor a nem megfelelően strukturált, transzparensé válásuk esetén adózási szempontból kínos megoldások kockázata megnő. Mindezek alapján a vagyontervezés jövője nem az adóelkerülésben, hanem a földrajzi diverzifikációban és akár a külvilág felé is bátran felvállalható, jogszerű vagyonvédelmi struktúrákban rejlik.
Szabó Gyula
