A felnőtt szórakoztatás "recesszióálló", míg szeretteink gépekre bízása túl sok - sokszor álságos - kérdést vet fel.
A 2000-es évek elején az amerikai Bell Labs egyik mérnöke, Douglas Hines saját műszaki vállalkozásának kibontakoztatásán dolgozott, miközben idős édesapjának ápolása nehezedett a vállára. Ennek a két tényezőnek köszönhetően született meg benne egy robottárs ötlete, egy olyan gépé, ami vigyáz az idősekre és segít nekik tartani a kapcsolatot a külvilággal, elsődlegesen egy webkamera alkalmazásával. Hines elkezdte a prototípus megépítését, azonban hamar pénzügyi és jogi nehézségekkel kellett szembesülnie, így feladta a gondoskodó robot ötletét, helyette egy másik változatra, Roxxxy-ra, az életnagyságú szexbotra kezdett fókuszálni. Ez a projekt sokkal sikeresebb volt. Mint Hines 2010-ben egy interjúban elmondta, a felnőtt szórakoztatás "recesszióálló".
Hines története jó allegóriája a gondozó robotok általános helyzetének. Öt évvel később a szexbotok ha nem is váltak tömegtermékké, kellő kulturális figyelmet vívtak ki ahhoz, hogy a betiltásukat követelő kezdeményezés robbanjon ki. Eközben az idősekről gondoskodó robotok megrekedtek a szociokulturális purgatóriumban. Ők lettek a szolgáltatóipar légdeszkái: évtizedekkel ezelőtt megjósolták az alkalmazásukat, a jövő egyik ígéreteként tekintettünk rájuk, mégis elérhetetlennek tűnnek. Ideje beismerni, hogy ennek a víziónak nem a technológia szab gátat, hanem maga az ember.
Elvileg a szexbotok és a gondozó robotok sorsa nem lehetne különösebben eltérő. Mindkettő olyan szerepek gépesített helyettesítője, amit jellemzően alulértékel és nem a helyén kezel a társadalom, főként az etikai aggályok miatt. Egyik funkció sem működhet megfelelő technika nélkül, ugyanakkor mindkettő jobban működne, ha valamilyen szintű szociális vagy érzelmi intelligenciát építenének beléjük, hogy jobban reagáljanak az emberi szükségletekre.
Az különösen furcsa, hogy a gondozó robotok forradalmára mind a mai napig nem került sor annak fényében, hogy mennyire közvetlen szükségünk van rájuk. Az Egyesült Királyságban például a 65 év felettiek száma várhatóan 12 százalékkal emelkedik 2020-ra, míg a 85 év felettieknél ez a mutató 18 százalék lehet. A trend egész Európára levetíthető, a felmérések szerint az idősek gondozása lesz az egészségügy egyik leggyorsabban növő területe.
A problémát egyértelműen nem a robothiány okozza. A Toyota Research Lab egész sor prototípust vonultatott fel. Ott van a Robear, ami képes kiemelni egy embert az ágyból, vagy a kerekekkel ellátott Zenbo, ami vészhelyzetben segítséget hív, vagy Paro a robot-fókakölyök, aki képes érzelmi támogatást nyújtani. Egy olasz-svéd projekt, a Robot-Era videóján "barátságos gépek" bevásárolnak, behozzák a postát, videó-hívásokat közvetítenek, kiviszik a szemetet, emlékeztetnek a gyógyszerek bevételére és kézen fogva sétálnak tulajdonosaikkal. Idilli. Vagy mégsem?
Milyenek lehetnek az eladási mutatóik ezeknek a robotoknak? Ha a felméréseknek hinni lehet, nem különösebben jók. Úgy tűnik az emberek a gondoskodás terén nem barátkoztak meg a robotok gondolatával. Egy 2012-es felmérés több mint 25 000 EU állampolgárt kérdezett meg és 60 százalékuk szerint be kellene tiltani a gyerekeket, időseket, fogyatékkal élőket gondozó robotokat, 86 százalékuk kényelmetlenül érezné magát, ha robot látná el gyermekét vagy idős szüleit, miközben a többségnek nem volt aggálya a kórházi robotápolókkal, vagy akár a műtétek során alkalmazott robotokkal kapcsolatban. Egy másik felmérés nagyon hasonló eredményekkel zárult az Egyesült Államokban.
Mire ez a nagy finnyásság? Sok munkát végeztetünk gépekkel az emailekre való válaszadástól, a gyümölcsök betakarításán át a bombák hatástalanításáig bezáróan. A robotok pedig mindent elvégeznek fáradhatatlanul, szó nélkül és azonos precizitással. A gondozó robotok a felületes szemlélő számára gépesített komornyiknak tűnnek, a nehéz pillanatokban azonban át kellene venniük az irányítást, miközben számtalan apró morális dilemmával kell megküzdeniük. Gazdájuk nem akarja bevenni az aznapi gyógyszereit, bekapcsolva felejti a gáztűzhelyt, vagy szabálytalanul közlekedik veszélybe sodorva önmagát. Esetleg a mechanikus szemek előtt valamilyen bűncselekményt követ el, mint például A robot és Frank című filmben, ahol egy idős férfi régi "szakmájának", a lopásnak az újraélesztéséhez használja a robotot. Milyen hibákat tekinthetünk elfogadhatónak, és hol a határ, ahol vissza kell hívni a gépeket? Hol lesz a határ a robotok felelősségében?
Amanda és Noel Sharkey, a brit Sheffield Egyetem kutatói tanulmányukban rámutatnak egy másik problémára is, mégpedig a magányosságra. Ha egy emberi gondozó helyét egy robot veszi át, azzal az amúgy is szűkös rendszeres társadalmi érintkezés egy lehetőségét veszti el gondoskodásra szoruló embertárs. Az ebből adódó elszigetelődés kihat az egészségre, növelve az Alzheimer-kór vagy a demencia kockázatát. Emellett az emberiességtől, a méltóságtól való megfosztottság, sebezhetőség érzetét kelti. "Fontos, hogy az idősgondozásba bevont robotokból az idősek kamatozhassanak, ne pusztán arra tervezzük ezeket a robotokat, hogy a társadalom válláról levegyék a gondoskodás terhét" - hangsúlyozza Sharkey és Sharkey, utalva a The Guardian egyik cikkére, ami egy gondozó robotra hagyott idős személlyel foglalkozik. A cikk írója élesen fogalmaz, szerinte mindez csupán egy "újabb mód egy még nyomorúságosabb halálra".
Pedig az idősgondozás ma egyáltalán nem mutat biztató képet. Egy öregemberről gondoskodni nagy feladat. Fizikailag és érzelmileg is megterhelő, sokszor viszolyogtató, unalmas és hálátlan munka. Egyike a legkevésbé megfizetett foglalkozásoknak és nagy elhivatottságra van szükség hozzá. Ideális esetben mindezt szeretetből végezné egy barát, családtag, vagy egy együtt érző, lelkiismeretes személy. A valóság azonban elég messze vagy az ideális esettől: az Egyesült Államokban az idősotthonokban minden tízedik gondozott érzelmi és fizikai visszaéléseknek, vagy elhanyagoltságnak van kitéve, de vannak országok ahol ennél is rosszabb a helyzet.
Ezek alapján mondhatnánk, hogy lenne helyük a robotoknak az idősgondozásban, de valójában az emberek nélküli gettó csak egy másik rossz alternatívának hat. Az idősgondozás tökélyre fejlesztése a gépeknél hatalmas kihívás, mégpedig a feladat természetéből adódóan, ami heterogén, sok megoldása van, nehéz algoritmusokba foglalni és sokszor az interakción, az egymásra hatáson múlik minden. A robotok helyett érdemes lenne elgondolkodni más lehetőségeken a társadalom idősgondozás iránti növekvő szükségletének kielégítésére, például az ilyen jellegű munkavégzés újraértékelésével.
"A tény, miszerint egy programozó hatalmas összegeket keres, míg a gondozással ennek töredékét lehet elérni, nem a relatív készségeket tükrözi, sokkal inkább a politikai gazdaság értékrendjét" - világított rá a problémára Lucy Suchman, a Lancester Egyetem munkatársa egy, a Fehér Ház által tartott mesterséges intelligencia workshopon. "Feltehetjük a kérdést, vajon tényleg nincs elég ember ezekre a munkákra, vagy csupán alulértékelik ezeket a szerepeket?"
Nem gondolkozhatunk pusztán robotokban, a gépek elfogadása eleve nem egyszerű. Ennek megértéséhez vonatkoztassunk el az idősgondozástól egy röpke pillanatra és gondoljunk a gyerekgondozásra. A friss szülőtől azt várja a társadalom, hogy élvezzék ezt a szerepkört és kendőzzék el mindazt a fáradtságot, ami a csöppségek folyamatos gondozásával jár, még ha bizonyított is, hogy mindez hatással van az egyén boldogságára. A fáradhatatlan odaadás erény, olyan erény, amit többségünk nem képes elérni. Már az is egyfajta - valójában érdemtelen megbélyegződést vált ki, ha valaki bébiszitterre hagyja a gyermekét, pedig sokszor ez az egyetlen praktikus megoldás. Talán jobb ha bele sem gondolunk, mit szólnának a szomszédok, ha egy gép vigyázna a kicsire, hogy apu és anyu akárcsak egy hónapban egyszer elmehessen együtt kikapcsolódni. Az előítéletek lebontása a legtökéletesebb csúcstechnikának is elképesztően nehéz feladat lesz.
SG.
A 2000-es évek elején az amerikai Bell Labs egyik mérnöke, Douglas Hines saját műszaki vállalkozásának kibontakoztatásán dolgozott, miközben idős édesapjának ápolása nehezedett a vállára. Ennek a két tényezőnek köszönhetően született meg benne egy robottárs ötlete, egy olyan gépé, ami vigyáz az idősekre és segít nekik tartani a kapcsolatot a külvilággal, elsődlegesen egy webkamera alkalmazásával. Hines elkezdte a prototípus megépítését, azonban hamar pénzügyi és jogi nehézségekkel kellett szembesülnie, így feladta a gondoskodó robot ötletét, helyette egy másik változatra, Roxxxy-ra, az életnagyságú szexbotra kezdett fókuszálni. Ez a projekt sokkal sikeresebb volt. Mint Hines 2010-ben egy interjúban elmondta, a felnőtt szórakoztatás "recesszióálló".
Hines története jó allegóriája a gondozó robotok általános helyzetének. Öt évvel később a szexbotok ha nem is váltak tömegtermékké, kellő kulturális figyelmet vívtak ki ahhoz, hogy a betiltásukat követelő kezdeményezés robbanjon ki. Eközben az idősekről gondoskodó robotok megrekedtek a szociokulturális purgatóriumban. Ők lettek a szolgáltatóipar légdeszkái: évtizedekkel ezelőtt megjósolták az alkalmazásukat, a jövő egyik ígéreteként tekintettünk rájuk, mégis elérhetetlennek tűnnek. Ideje beismerni, hogy ennek a víziónak nem a technológia szab gátat, hanem maga az ember.
Elvileg a szexbotok és a gondozó robotok sorsa nem lehetne különösebben eltérő. Mindkettő olyan szerepek gépesített helyettesítője, amit jellemzően alulértékel és nem a helyén kezel a társadalom, főként az etikai aggályok miatt. Egyik funkció sem működhet megfelelő technika nélkül, ugyanakkor mindkettő jobban működne, ha valamilyen szintű szociális vagy érzelmi intelligenciát építenének beléjük, hogy jobban reagáljanak az emberi szükségletekre.
Az különösen furcsa, hogy a gondozó robotok forradalmára mind a mai napig nem került sor annak fényében, hogy mennyire közvetlen szükségünk van rájuk. Az Egyesült Királyságban például a 65 év felettiek száma várhatóan 12 százalékkal emelkedik 2020-ra, míg a 85 év felettieknél ez a mutató 18 százalék lehet. A trend egész Európára levetíthető, a felmérések szerint az idősek gondozása lesz az egészségügy egyik leggyorsabban növő területe.
A problémát egyértelműen nem a robothiány okozza. A Toyota Research Lab egész sor prototípust vonultatott fel. Ott van a Robear, ami képes kiemelni egy embert az ágyból, vagy a kerekekkel ellátott Zenbo, ami vészhelyzetben segítséget hív, vagy Paro a robot-fókakölyök, aki képes érzelmi támogatást nyújtani. Egy olasz-svéd projekt, a Robot-Era videóján "barátságos gépek" bevásárolnak, behozzák a postát, videó-hívásokat közvetítenek, kiviszik a szemetet, emlékeztetnek a gyógyszerek bevételére és kézen fogva sétálnak tulajdonosaikkal. Idilli. Vagy mégsem?
Milyenek lehetnek az eladási mutatóik ezeknek a robotoknak? Ha a felméréseknek hinni lehet, nem különösebben jók. Úgy tűnik az emberek a gondoskodás terén nem barátkoztak meg a robotok gondolatával. Egy 2012-es felmérés több mint 25 000 EU állampolgárt kérdezett meg és 60 százalékuk szerint be kellene tiltani a gyerekeket, időseket, fogyatékkal élőket gondozó robotokat, 86 százalékuk kényelmetlenül érezné magát, ha robot látná el gyermekét vagy idős szüleit, miközben a többségnek nem volt aggálya a kórházi robotápolókkal, vagy akár a műtétek során alkalmazott robotokkal kapcsolatban. Egy másik felmérés nagyon hasonló eredményekkel zárult az Egyesült Államokban.
Mire ez a nagy finnyásság? Sok munkát végeztetünk gépekkel az emailekre való válaszadástól, a gyümölcsök betakarításán át a bombák hatástalanításáig bezáróan. A robotok pedig mindent elvégeznek fáradhatatlanul, szó nélkül és azonos precizitással. A gondozó robotok a felületes szemlélő számára gépesített komornyiknak tűnnek, a nehéz pillanatokban azonban át kellene venniük az irányítást, miközben számtalan apró morális dilemmával kell megküzdeniük. Gazdájuk nem akarja bevenni az aznapi gyógyszereit, bekapcsolva felejti a gáztűzhelyt, vagy szabálytalanul közlekedik veszélybe sodorva önmagát. Esetleg a mechanikus szemek előtt valamilyen bűncselekményt követ el, mint például A robot és Frank című filmben, ahol egy idős férfi régi "szakmájának", a lopásnak az újraélesztéséhez használja a robotot. Milyen hibákat tekinthetünk elfogadhatónak, és hol a határ, ahol vissza kell hívni a gépeket? Hol lesz a határ a robotok felelősségében?
Amanda és Noel Sharkey, a brit Sheffield Egyetem kutatói tanulmányukban rámutatnak egy másik problémára is, mégpedig a magányosságra. Ha egy emberi gondozó helyét egy robot veszi át, azzal az amúgy is szűkös rendszeres társadalmi érintkezés egy lehetőségét veszti el gondoskodásra szoruló embertárs. Az ebből adódó elszigetelődés kihat az egészségre, növelve az Alzheimer-kór vagy a demencia kockázatát. Emellett az emberiességtől, a méltóságtól való megfosztottság, sebezhetőség érzetét kelti. "Fontos, hogy az idősgondozásba bevont robotokból az idősek kamatozhassanak, ne pusztán arra tervezzük ezeket a robotokat, hogy a társadalom válláról levegyék a gondoskodás terhét" - hangsúlyozza Sharkey és Sharkey, utalva a The Guardian egyik cikkére, ami egy gondozó robotra hagyott idős személlyel foglalkozik. A cikk írója élesen fogalmaz, szerinte mindez csupán egy "újabb mód egy még nyomorúságosabb halálra".
Pedig az idősgondozás ma egyáltalán nem mutat biztató képet. Egy öregemberről gondoskodni nagy feladat. Fizikailag és érzelmileg is megterhelő, sokszor viszolyogtató, unalmas és hálátlan munka. Egyike a legkevésbé megfizetett foglalkozásoknak és nagy elhivatottságra van szükség hozzá. Ideális esetben mindezt szeretetből végezné egy barát, családtag, vagy egy együtt érző, lelkiismeretes személy. A valóság azonban elég messze vagy az ideális esettől: az Egyesült Államokban az idősotthonokban minden tízedik gondozott érzelmi és fizikai visszaéléseknek, vagy elhanyagoltságnak van kitéve, de vannak országok ahol ennél is rosszabb a helyzet.
Ezek alapján mondhatnánk, hogy lenne helyük a robotoknak az idősgondozásban, de valójában az emberek nélküli gettó csak egy másik rossz alternatívának hat. Az idősgondozás tökélyre fejlesztése a gépeknél hatalmas kihívás, mégpedig a feladat természetéből adódóan, ami heterogén, sok megoldása van, nehéz algoritmusokba foglalni és sokszor az interakción, az egymásra hatáson múlik minden. A robotok helyett érdemes lenne elgondolkodni más lehetőségeken a társadalom idősgondozás iránti növekvő szükségletének kielégítésére, például az ilyen jellegű munkavégzés újraértékelésével.
"A tény, miszerint egy programozó hatalmas összegeket keres, míg a gondozással ennek töredékét lehet elérni, nem a relatív készségeket tükrözi, sokkal inkább a politikai gazdaság értékrendjét" - világított rá a problémára Lucy Suchman, a Lancester Egyetem munkatársa egy, a Fehér Ház által tartott mesterséges intelligencia workshopon. "Feltehetjük a kérdést, vajon tényleg nincs elég ember ezekre a munkákra, vagy csupán alulértékelik ezeket a szerepeket?"
Nem gondolkozhatunk pusztán robotokban, a gépek elfogadása eleve nem egyszerű. Ennek megértéséhez vonatkoztassunk el az idősgondozástól egy röpke pillanatra és gondoljunk a gyerekgondozásra. A friss szülőtől azt várja a társadalom, hogy élvezzék ezt a szerepkört és kendőzzék el mindazt a fáradtságot, ami a csöppségek folyamatos gondozásával jár, még ha bizonyított is, hogy mindez hatással van az egyén boldogságára. A fáradhatatlan odaadás erény, olyan erény, amit többségünk nem képes elérni. Már az is egyfajta - valójában érdemtelen megbélyegződést vált ki, ha valaki bébiszitterre hagyja a gyermekét, pedig sokszor ez az egyetlen praktikus megoldás. Talán jobb ha bele sem gondolunk, mit szólnának a szomszédok, ha egy gép vigyázna a kicsire, hogy apu és anyu akárcsak egy hónapban egyszer elmehessen együtt kikapcsolódni. Az előítéletek lebontása a legtökéletesebb csúcstechnikának is elképesztően nehéz feladat lesz.
SG.
