Nem nyugszik Gődény: újabb tüntetést szervezett, a rendőrök az Andrássyn körülzárták őket

Újabb tüntetést szervezett dr. Gődény György, ma délben a Hősök terére invitálta a vírustagadók táborát.

Egyre több a koronavírus-fertőzött, napról napra több beteg hal bele a veszélyes vírusba, Gődény viszont még mindig nem áll le, folyamatosan szervezi a tüntetéseket, annak ellenére is, hogy tilos a gyülekezés.

Mint írta a felhívásban: “ma fontos napja lesz minden normális életre vágyó embernek.” Arra kérte a vele azonos véleményen lévőket, hogy ne felejtsék el magukkal vinni a nemzetiszínű zászlókat, sípokat, dobokat és dudákat.

A tüntetők a Kossuth térről haladnak a Hősök tere felé, ám közben több mint 50 rendőr sorfallal körülzárta őket.

godeny-hosok-tere-1024x431.jpg
A körülzárt tüntetőket elkezdték igazoltatni, pedig még oda sem értek a Hősök terére.
 
Az idos otthonokba igazan rengetegen kaptak meg a Covidot es sajnos haltak is meg.
A korosabb embereknel mar egyeb betegsegek is jelen vannak legalabbis nagyreszuknel, igy ilyen komoly jarvanyt nyilvan jobban elkapjak az immun rendszeruek mar nem ugy mukodik mint egy fiatalnak.
Az is biztos nem az oregek az otthonokba hordjak szanaszet a virust mert sokuk az agyat el se hagyja.
Mindenki ideges, fiatal vagy oreg azt hallani a gyerekek visszik a fertozest , sokan vannak, nehez fegyelmezni, oket es iskolakba a tanarokat a szuloket nagyszuloket hamar lefertozik, ugy hogy ok maguk ha pozitivak is nem tragikus a Covid lefolyasa.
Talan mindenkit minnel elobb be kene oltani hogy megalljon ez a borzalom.
MA estem at en is az oltason. Bizakodok hogy meguszom ezt a jarvanyt.
 
Mindenki ideges, fiatal vagy oreg azt hallani a gyerekek visszik a fertozest , sokan vannak, nehez fegyelmezni, oket es iskolakba a tanarokat a szuloket nagyszuloket hamar lefertozik, ugy hogy ok maguk ha pozitivak is nem tragikus a Covid lefolyasa.
A gyerekek a nagyszülőket sokkal előbb lefertőzik, ha zárva az iskola. Mit gondolsz, ki vigyáz a gyerekre, míg a szülők dolgoznak, és az iskola-óvoda zárva? Ahogy annó ránk is, most is a nagyszülők, ahol a nagyszülő is dolgozik, ott a dédik.
A német nagyik éppen ezért zúgolódnak: nem az ő feladatuk a gyerekeket ellátni, és az iskola által kiosztott tananyagot megtanítani nekik.
A német nagyi-nagypapik jellemzően nem főznek, házhoz szállíttatják a kész ételt délben. Most viszont az unokák miatt reggel felkelni, bevásárolni, főzni, mosogatni, és a gyerekkel tanulni, ez mind a nagyszülő feladata lett (reggel már tűkön ülnek, hogy mikor megyek a kompressziós harisnyát a fájós, dagadós lábára felhúzni, mert ő nem ér rá várni, neki szaladni kell). A gyerekek (igaz, most nem iskolai), hanem játszótéri csapatokban lógnak együtt, ha valóban ők a bacilosok fő hordozói, az iskola bezárással nem oldották meg ezt a problémát. A járványt már rég elfelejthettük volna, ha ők lennének a probléma forrása, mivel az iskolák-óvodák az elmúlt egy évben alig-alig üzemeltek. Mégis, mást se hallunk, hogy éppen hányadik hullámnál tartunk, és a hullámok egyre erősebbek.
Úgyhogy én, és sokan vagyunk ezen a véleményen, nem a gyerekeket kellene bűnbaknak kikiáltani, és főképp nem őket büntetni.
 
Sajnos nagyon félrement ez a karantén dolog
Mutatom mi ment még félre:
Nincs közgyógyom se pont a rendelet miatt.
A járványhelyzet végéig+60 nap minden okmány érvényes. Épp csak erről a számítógépes rendszer nem tud.
Ott a hivatalos időpont van az igazolvány lejártának.

Ezért gyógyszert, segédeszközt közgyógyra felírni nem tudnak!!
A rendeletekről körlevélben értesíteni kellene a háziorvosokat és a kidolgozott cselekvés megoldási leírtakkal
------------------
Ha nem divatolnak a rendelettel (politikai sikert aratni).Ki se kellett volna a rendeletet adni
(Magyarország Kormánya mérsékli az állampolgárok ügyintézési terheit)A cinikus barom aki írta.
Ha nincs
Akkor már meghosszabbították volna
Ennyit ér az Orbán kormány
Ki se kellett volna a rendeletet adni.
Legalább akkora melléfogás mint 65 év feletti orvosok eltiltása volt tavaly tavasszal
 
Utoljára módosítva:
Úgyhogy én, és sokan vagyunk ezen a véleményen, nem a gyerekeket kellene bűnbaknak kikiáltani, és főképp nem őket büntetni.
Most a gyereket
2020 tavaszán pedig az időseket a bolti sávval(ellenségként haszonélvezőség okán kiáltották ki ellenségnek)

Pedig a vírus nem válogat.Már tavasszal is mondtam még rosszabb ha a fiatal nem betegszik meg mert akkor nem volt vírushordozóként elismerve.Tesztelés nélküli idők.Széthordta amerre ment
Ez csak sima szembe nézésként mondom
De azóta már kiderül a vírus nem válogat.
 
Utoljára módosítva:
......Ha félsz búj el,ennyi. Különben neked sincsenek érveid csak a média pánik visszhangját továbbítod még tovább turbózva. :D Ja és szólásszabadság van.Na béke veled.
Neked - és mindenkinek. Bemásolok ide valamit, amit természetesen nem kell elhinni, vagy elfogadni.
Ám belekötni sem, és nekiesni politizálni sem, és nem kell a bezzeg a Töhötöm, meg nálunk aztán és a többi sem.
Egy magyar medikus lány őszinte, egyszerű beszámolója. Nem panasza, nem vádaskodása, nem sopánkodása.
Babarafax, Gödény és hasonló társai tipusú embereknek a valóság megmutatása.
Hátha magukhoz térnek végre.
És mielött az jönne le, hogy de a szar magyarok és a többi - MINDENÜTT ez a helyzet.

Patricia Imolya

A covid kórképe
Úgy kezdtem a mai műszakot is, ahogy minden eddigit. Átöltöztem a mosdóban, mert máshol már nem nagyon lehet, majd elindultam a konyha felé, ahol a cuccainkat tartjuk.
Ahogy kinyílt előttem a konyha ajtaja, rá kellett jönnöm, hogy erre nem lesz lehetőség. A konyha ugyanis már nem létezett. Kórterem lett belőle – a helyiségbe, ahol eddig épphogy elfért két asztal és a fal mellett a táskáink és kabátjaink, most öt ágy volt begurítva, mind az öt foglalt. Melléjük még pont befért két szék, amikre eddig mi ültünk le enni - oda ültettek két másik beteget, akik még szerencsére tudtak ülni. Annyira zsúfolt volt a terem, hogy mozdulni alig lehetett.
Jobb ötlet híján bedobtam a táskám az egyik szekrénybe, a pelenkák és fertőtlenítőszerek mellé, és reménykedtem benne, hogy ott senkit sem fog zavarni.
Ahogy beléptem a triage szobába, egyből megszólalt a rádió - egy mentős egység szólt előre, hogy hoznak egy azonnali ellátást igénylő beteget. 44 éves nőbeteg, eszméletlenül találták, nem reagál verbális ingerre, se fájdalomra, úgyhogy intubálni kellett. Az EKG negatív, covid fertőzés nem valószínűsíthető, de semmi mást nem tudnak kizárni.
Mindenki csendben tette a dolgát. Előkészítettük az ágyat, a branülöket, vérvételi csöveket, a monitort, beállítottuk a lélegeztetőgépet, szóltunk a CT labornak, hogy álljanak készenlétben, ne vizsgáljanak új beteget, amíg nem zárjuk ki a neurológiai hátteret.
Miután a beteg megérkezett, összesen négy és fél perc kellett, hogy minden gépet rátegyünk, minden tűt belerakjunk, minden labormintát levegyünk. A protokoll szerint levettünk egy covid gyorstesztet is, de ahogy várható volt, negatív lett.
A beteg továbbra sem reagált semmire. Elküldtük CT-re, amin nem láttak semmit, és hívtunk egy neurológust konzíliumra. A neurológus megállapította, hogy a betegnek agytörzsi reflexei sincsenek.
Ott álltunk, egy agyhalott 44 éves beteggel, és senkinek sem volt semmi fogalma, hogy mi baja lehet, vagy hogy hogyan lehetne rajta segíteni.
Elküldtük egy kontrasztos fej-nyak CT-re is, hátha agytörzsi stroke-ja van, de az agyban továbbra sem találtak semmilyen eltérést.
Végül, jobb ötlet híján, amíg a laboreredményekre vártunk, a neurológus vett egy lumbálpunkciós mintát is.
A beteg liquora zavaros sárga volt. Majd a CT laborból szóltak, hogy a második képbe belelógott a beteg tüdőcsúcsa, amin világosan kirajzolódott a covid pneumonia képe.
Ő volt a második beteg, akiben azon a héten a klinikán covid okozta meningitist találtak.
Mintha a tüdő elpusztítása nem lett volna elég a covidnak. Az érrendszeri szövődmények, a pszichés hatások sem voltak elég. Az agyhártyát is megtámadja, ha ahhoz van kedve.
44 éves nő, szülőkkel, férjjel, gyerekekkel. Múlttal, de már jövő nélkül. Agyhalott.
Nem tudom, mi lett vele végül, mert behívtak a vörös zónába, hogy a műszak második felét ott dolgozzam le. Beöltözve, hat órán keresztül, étlen-szomjan, mosdó nélkül.
A vörös zónába belépni olyan, mint besétálni egy állóháború közepébe. Fülsüketítő a kontraszt a rendezett, csendes zsilip és az ajtó túloldalán száguldó szervezett fejetlenség között. Odabent mindenhol betegek, sérültek küzdenek a levegőért, szorongatják az oxigénpalackjaikat, családtagjaikat hívják, miközben űrruhás orvosok, ápolók rohannak el mellettük, meg-megszólítva egy-egy beteget, meg-megigazítva egy-egy orrszondát, maszkot. És sosincs csönd. Valaki mindig köhög, valaki mindig küszködve, kapkodva, hörögve próbál levegőhöz jutni, az oxigén folyamatosan sziszeg, az ápolók egymásnak kiabálnak, hogy a védőfelszerelés kapucniján át is hallják egymást. És valaki mindig sír.
áá, úá ?
Aznap sem volt másképp. A vörös zónában mindenhol betegek ültek, feküdtek, guggoltak. Annyian voltak, hogy alig fértek el a váróban. Annyian, hogy biztos voltam benne, hogy ha a végletekig feszítjük is magunkat, ennyi embert egyszerűen nem tudunk rendesen, időben ellátni.
Ahogy indultam volna befelé, kinyílt mögöttem a zsilipajtó, és két betegszállító sétált be, kezükben öt oxigénpalackkal.
- Ennyi oxigén van összesen a kórházban, jól osszátok be – mondta az egyik, majd letették a palackokat és kisétáltak.
Szorító mellkassal fordultam vissza a betegek felé. Öt palack. Legalább hatvan betegre. És ki tudja, mikor jön a következő szállítmány. Hajnali egy óra volt, úgyhogy reggelig már valószínűleg nem fog jönni.
ő!
Ennyi beteget nem tudunk ellátni, gondoltam újra. De akkor is megpróbáljuk.
Gyomorgörccsel kerültem meg a több tucat kiürült oxigénpalackot, és sietve elindultam a kórtermek felé. A sokktalanítóba osztottak be, három, magáról alig tudó beteghez. Igyekeztem minél gyorsabban orientálódni, megtudni, kinek mi baja, amikor megjelent egy férfi az ajtóban.
- Mikor lesznek már kész a laboreredményeim? – kérte rajtam számom.
- Nem tudom, uram – vallottam be őszintén. – Nem tudom, mikor vették le és küldték el a mintáit. Általában pár óra szokott lenni, mire elkészül.
- Elképesztő, hogy itt milyen lassan dolgoznak – hányta a szememre, majd visszasétált a helyére.
Megpróbáltam újra az előttem fekvő betegre koncentrálni. Lecseréltem az infúzióját, ellenőriztem, hogy a monitor jól van-e felrakva. De akárhogy próbáltam koncentrálni, nem tudtam kizárni a folyosóról beszűrődő hörgéseket.
á ö , ú áá, ő é!
Közben befutott egy ápoló, aki megkért, hogy vegyem le a laborokat egy betegtől. Majd egy másik, aki egy infúziót szeretett volna beköttetni. Majd ismét az első, hogy vegyek gyorsan artériás mintát is valakitől. Majd egy harmadik, hogy rakjam át az egyik beteget százas maszkra, mert az ötvenes nem elég neki.
í, é…. á , é… á é, é… ő…
Tíz perce sem voltam bent, de már el voltam úszva a munkával, és tudtam, hogy úgyse fogom magam utolérni, akármennyire sietek is.
Nem sikerült elsőre megszúrnom a beteget a folyosón. Két kesztyűben, szemüvegben minden nehezebb, ráadásul már nagyon ki voltam merülve.
- Maga valami kezdő, hogy ennyire nem érti a dolgát? – mordult rám a beteg, akinek a branült próbáltam behelyezni.
- Ne haragudjon, megpróbálom még egyszer, és ha akkor sem sikerül, hívok egy kollegát -válaszoltam, de tudtam, hogy nincs kit hívni, senki sem ér rá. Összeszorítottam a fogam, és kínkeservesen sikerült másodjára behelyeznem a branült. – Meg is vagyok – mosolyogtam a betegre megkönnyebbülten.
- Na végre – jött a felelet. - Hihetetlen, hogy erre ennyit kellett várni!
- Ne haragudjon – próbálkoztam újra. – Látja, hogy milyen sok a beteg, higgye el, igyekszünk…
- Jaj, ne jöjjön már nekem ezzel az dumával – szakított félbe ingerülten a beteg. – Hallottam, hogy még bőven van hely a kórházakban. Bár, ha ilyen lassan dolgoznak, nem csodálom, hogy mégis ennyien hallnak meg ebben az influenzában.
Nem tudtam megérteni, hogy mondhat valaki ilyet, miközben itt ül, egy váróteremből átalakított kórteremben, ahol egymás-hegyén hátán ülnek a betegek. Úgyhogy inkább csak csöndben felálltam, és otthagytam, hadd szidjon tovább a hátam mögött.
ő , éí á?! é á ó ?!
Ahogy feladtam a mintákat, már tolták is be a következő beteget a sokktalanítóba. Meghallgattam az ápoló referálását, majd megnéztem, milyen terápiát írt fel az orvos.
A betegnek diabeteses ketoacidosisa volt, inzulin és folyadék kellett neki. A folyadékot bekötöttem, de az inzulin beadásához perfúzor kellett, az viszont már nem volt több a mi részlegünkön.
Tudtam, hogy sietni kéne. Tudtam, hogy ez sürgős, és hogy még rengeteg feladat vár rám. De egyszerűen annyira ki voltam merülve, hogy már nem tudtam sietni. Korábban futva indultam volna azért a perfúzorért. Most alig vonszoltam magam.
őé, é … , … ?
Elindultam az osztály másik a covid részlege felé, ahol a noninvazívan lélegeztetett betegek feküdtek. Pár hónapja elképzelhetetlen volt, hogy lélegeztetett betegek hosszabb ideig feküdjenek a sürgősségin; az ő ellátásuk az intenzív osztály feladata. De most már ott sincs hely, úgyhogy mi is kialakítottunk egy intenzív osztály. Nincsenek intenzíves orvosaink, ápolóink, és nagyon limitált az eszköztárunk. De nincs más választásunk.
Ahogy haladtam át a mi részlegünkön, többen is utánam szóltak – ’éhes vagyok’, ’pisilnem kell’, ’nővérke, segítsen már’-, de céltudatosan mentem tovább a két osztályrészt összekötő folyosón. Ez legalább egy olyan feladat, egy olyan probléma, amit meg lehet oldani. Ma már kevés van az ilyenekből.
á áá, á , !!
Elsétáltam a katonai ágyak mellett, amiket a héten kaptunk a Honvédségtől, hogy ezekkel bővítsük a fekvőhelyeket, de még nem sikerült kitalálnunk, hogy hova rakjuk őket, mert már sehol sincs hely. A következő folyosóra fordulva megbotlottam egy hordágyban. Itt sose szokott hordágy lenni, úgyhogy nem számítottam rá, ráadásul a szétkarcolt szemüvegben amúgy is nehezebben látok. A térdemet dörzsölve álltam fel, és néztem újra körül, hátha máshol is változott valami.
Változott.
A folyosó teljes hosszábban álltak a hordágyak, szépen, glédában a fal mellett.
Mindegyiken fekete hullazsák.
Egy pillanatra nem kaptam rendesen levegőt. Csak azt éreztem, hogy én ezt nem bírom, nekem innen azonnal ki kell mennem, nem bírom tovább ezt a ruhát, a dupla maszkot és dupla kesztyűt, nem kapok levegőt, nem bírom a folyamatos zajt, a kiabálást, a folyamatos ’siessen már’-t, ’segítsen már’-t és ’mi tart ennyi ideig’-et, hogy mindenkinek kell valami, belőlem, belőlünk, pedig már nem maradt semmi, csak a kimerültség, a bizonytalanság és a tehetetlen düh.
De nem mehettem ki. Még volt három óra, amit bent kellett eltöltenem. Három keserves óra.
A hullazsákok nem csupán zsákok. Emberformájuk van. Látod, hol a fej, hol a láb, hol vannak a kezek. És ha nagyon fáradt vagy és nem készültél fel rájuk, akkor arcokat is láthatsz rajtuk. Olyan betegek arcát, akiket pár órája még ápoltál, de tudtad, hogy már nem fogsz sokáig velük foglalkozni. Betegeket, akikkel nemrég beszélgettél, akik a családjukról meséltek, arról, hogy mit fognak csinálni, ha hazamennek, mit szeretnek csinálni a szabadidejükben. Vagy olyan betegek, akiket már csak lélegeztetőgépen láttál, és nem tudtál velük beszélgetni, de azért rájuk mosolyogtál, szóltál hozzájuk pár kedves szót.
És ha nagyon ki vagy merülve, ismerősök arcát is láthatod rajtuk. Kollegáidét, barátaidét, családtagokét.
És a hullazsákok követnek is. Látod őket álmaidban, amikből hideg verejtékben ázva ébredsz, miközben a szíved majd kiüti a bordakosarad. És egy idő után akkor is, amikor csak behunyod a szemed. Ott fekszenek, hidegen, mereven, néha megmozdulnak, néha nyögnek, néha a neveden szólítanak.
És néha nem tudsz máshogy gondolni rájuk, mint a saját hibáidra, olyan dolgokra, amiket talán megelőzhettél volna, ha egy kicsit okosabb vagy gyorsabb vagy, ha kicsit jobban koncentráltál volna, ha kicsit többet dolgoztál volna, ha, ha, ha…
Amikor vége lett a műszaknak, és végre kivetkőztem a védőruhából, levettem a szemüveget és a maszkot, és egy pillanatra megint kaptam levegőt. Kisétáltam a kórházból, megálltam az udvaron, és nem tudtam megállítani a könnyeim. Igyekeztem halkan sírni, nehogy valaki meghalljon, mert tudtam, hogy mindenkinek meglenne a véleménye rólam – a kollegáim azt mondanák, hogy szokj hozzá, csak rosszabb lesz; a betegeket pedig az érdekelné, hogy miért nem dolgozom épp.
És aki nincs itt bent, velünk, az azt kérdezné, hogy ha ennyire nem bírom, miért megyek vissza újra és újra. Végtére is, én csak egy medikus vagyok, önkéntesen járok a kórházba. És az ilyen kérdésekre nincs válasz. Mert aki ezt megkérdezi, az nem érti, hogy milyen borzasztó a helyzet, hogy minden emberre szükség van, és hogy ha csak egy medikus is vagy, akkor is oda kell adnod minden szabadidőd és energiád, hátha tudsz segíteni, csak egy embernek, csak egy valakinek, csak egyszer.
És ahogy kilépek az udvarról, és sétálok hazafelé, a hullazsákok követnek. És fogalmam sincs, mikor fognak végre magamra hagyni.
--------------
A rengeteg érkező kommentre reagálva szeretném leszögezni, hogy ez az írás semmiképpen sem politikai állásfoglalás. Én ezt azért írtam meg, mert nekem segített feldolgozni a mostanában felgyülemlett feszültséget, és gondoltam, hátha másnak is segít, vagy eset elgondolkoztat valakit. Kérek mindenkit, hogy ne vigye el a témát politikai vita irányába.
Köszönöm mindenkinek, aki elolvasta, és vigyázzatok magatokra! ""
 
Neked - és mindenkinek. Bemásolok ide valamit, amit természetesen nem kell elhinni, vagy elfogadni.
Ám belekötni sem, és nekiesni politizálni sem, és nem kell a bezzeg a Töhötöm, meg nálunk aztán és a többi sem.
Egy magyar medikus lány őszinte, egyszerű beszámolója. Nem panasza, nem vádaskodása, nem sopánkodása.
Babarafax, Gödény és hasonló társai tipusú embereknek a valóság megmutatása.
Hátha magukhoz térnek végre.
És mielött az jönne le, hogy de a szar magyarok és a többi - MINDENÜTT ez a helyzet.

Patricia Imolya

A covid kórképe
Úgy kezdtem a mai műszakot is, ahogy minden eddigit. Átöltöztem a mosdóban, mert máshol már nem nagyon lehet, majd elindultam a konyha felé, ahol a cuccainkat tartjuk.
Ahogy kinyílt előttem a konyha ajtaja, rá kellett jönnöm, hogy erre nem lesz lehetőség. A konyha ugyanis már nem létezett. Kórterem lett belőle – a helyiségbe, ahol eddig épphogy elfért két asztal és a fal mellett a táskáink és kabátjaink, most öt ágy volt begurítva, mind az öt foglalt. Melléjük még pont befért két szék, amikre eddig mi ültünk le enni - oda ültettek két másik beteget, akik még szerencsére tudtak ülni. Annyira zsúfolt volt a terem, hogy mozdulni alig lehetett.
Jobb ötlet híján bedobtam a táskám az egyik szekrénybe, a pelenkák és fertőtlenítőszerek mellé, és reménykedtem benne, hogy ott senkit sem fog zavarni.
Ahogy beléptem a triage szobába, egyből megszólalt a rádió - egy mentős egység szólt előre, hogy hoznak egy azonnali ellátást igénylő beteget. 44 éves nőbeteg, eszméletlenül találták, nem reagál verbális ingerre, se fájdalomra, úgyhogy intubálni kellett. Az EKG negatív, covid fertőzés nem valószínűsíthető, de semmi mást nem tudnak kizárni.
Mindenki csendben tette a dolgát. Előkészítettük az ágyat, a branülöket, vérvételi csöveket, a monitort, beállítottuk a lélegeztetőgépet, szóltunk a CT labornak, hogy álljanak készenlétben, ne vizsgáljanak új beteget, amíg nem zárjuk ki a neurológiai hátteret.
Miután a beteg megérkezett, összesen négy és fél perc kellett, hogy minden gépet rátegyünk, minden tűt belerakjunk, minden labormintát levegyünk. A protokoll szerint levettünk egy covid gyorstesztet is, de ahogy várható volt, negatív lett.
A beteg továbbra sem reagált semmire. Elküldtük CT-re, amin nem láttak semmit, és hívtunk egy neurológust konzíliumra. A neurológus megállapította, hogy a betegnek agytörzsi reflexei sincsenek.
Ott álltunk, egy agyhalott 44 éves beteggel, és senkinek sem volt semmi fogalma, hogy mi baja lehet, vagy hogy hogyan lehetne rajta segíteni.
Elküldtük egy kontrasztos fej-nyak CT-re is, hátha agytörzsi stroke-ja van, de az agyban továbbra sem találtak semmilyen eltérést.
Végül, jobb ötlet híján, amíg a laboreredményekre vártunk, a neurológus vett egy lumbálpunkciós mintát is.
A beteg liquora zavaros sárga volt. Majd a CT laborból szóltak, hogy a második képbe belelógott a beteg tüdőcsúcsa, amin világosan kirajzolódott a covid pneumonia képe.
Ő volt a második beteg, akiben azon a héten a klinikán covid okozta meningitist találtak.
Mintha a tüdő elpusztítása nem lett volna elég a covidnak. Az érrendszeri szövődmények, a pszichés hatások sem voltak elég. Az agyhártyát is megtámadja, ha ahhoz van kedve.
44 éves nő, szülőkkel, férjjel, gyerekekkel. Múlttal, de már jövő nélkül. Agyhalott.
Nem tudom, mi lett vele végül, mert behívtak a vörös zónába, hogy a műszak második felét ott dolgozzam le. Beöltözve, hat órán keresztül, étlen-szomjan, mosdó nélkül.
A vörös zónába belépni olyan, mint besétálni egy állóháború közepébe. Fülsüketítő a kontraszt a rendezett, csendes zsilip és az ajtó túloldalán száguldó szervezett fejetlenség között. Odabent mindenhol betegek, sérültek küzdenek a levegőért, szorongatják az oxigénpalackjaikat, családtagjaikat hívják, miközben űrruhás orvosok, ápolók rohannak el mellettük, meg-megszólítva egy-egy beteget, meg-megigazítva egy-egy orrszondát, maszkot. És sosincs csönd. Valaki mindig köhög, valaki mindig küszködve, kapkodva, hörögve próbál levegőhöz jutni, az oxigén folyamatosan sziszeg, az ápolók egymásnak kiabálnak, hogy a védőfelszerelés kapucniján át is hallják egymást. És valaki mindig sír.
áá, úá ?
Aznap sem volt másképp. A vörös zónában mindenhol betegek ültek, feküdtek, guggoltak. Annyian voltak, hogy alig fértek el a váróban. Annyian, hogy biztos voltam benne, hogy ha a végletekig feszítjük is magunkat, ennyi embert egyszerűen nem tudunk rendesen, időben ellátni.
Ahogy indultam volna befelé, kinyílt mögöttem a zsilipajtó, és két betegszállító sétált be, kezükben öt oxigénpalackkal.
- Ennyi oxigén van összesen a kórházban, jól osszátok be – mondta az egyik, majd letették a palackokat és kisétáltak.
Szorító mellkassal fordultam vissza a betegek felé. Öt palack. Legalább hatvan betegre. És ki tudja, mikor jön a következő szállítmány. Hajnali egy óra volt, úgyhogy reggelig már valószínűleg nem fog jönni.
ő!
Ennyi beteget nem tudunk ellátni, gondoltam újra. De akkor is megpróbáljuk.
Gyomorgörccsel kerültem meg a több tucat kiürült oxigénpalackot, és sietve elindultam a kórtermek felé. A sokktalanítóba osztottak be, három, magáról alig tudó beteghez. Igyekeztem minél gyorsabban orientálódni, megtudni, kinek mi baja, amikor megjelent egy férfi az ajtóban.
- Mikor lesznek már kész a laboreredményeim? – kérte rajtam számom.
- Nem tudom, uram – vallottam be őszintén. – Nem tudom, mikor vették le és küldték el a mintáit. Általában pár óra szokott lenni, mire elkészül.
- Elképesztő, hogy itt milyen lassan dolgoznak – hányta a szememre, majd visszasétált a helyére.
Megpróbáltam újra az előttem fekvő betegre koncentrálni. Lecseréltem az infúzióját, ellenőriztem, hogy a monitor jól van-e felrakva. De akárhogy próbáltam koncentrálni, nem tudtam kizárni a folyosóról beszűrődő hörgéseket.
á ö , ú áá, ő é!
Közben befutott egy ápoló, aki megkért, hogy vegyem le a laborokat egy betegtől. Majd egy másik, aki egy infúziót szeretett volna beköttetni. Majd ismét az első, hogy vegyek gyorsan artériás mintát is valakitől. Majd egy harmadik, hogy rakjam át az egyik beteget százas maszkra, mert az ötvenes nem elég neki.
í, é…. á , é… á é, é… ő…
Tíz perce sem voltam bent, de már el voltam úszva a munkával, és tudtam, hogy úgyse fogom magam utolérni, akármennyire sietek is.
Nem sikerült elsőre megszúrnom a beteget a folyosón. Két kesztyűben, szemüvegben minden nehezebb, ráadásul már nagyon ki voltam merülve.
- Maga valami kezdő, hogy ennyire nem érti a dolgát? – mordult rám a beteg, akinek a branült próbáltam behelyezni.
- Ne haragudjon, megpróbálom még egyszer, és ha akkor sem sikerül, hívok egy kollegát -válaszoltam, de tudtam, hogy nincs kit hívni, senki sem ér rá. Összeszorítottam a fogam, és kínkeservesen sikerült másodjára behelyeznem a branült. – Meg is vagyok – mosolyogtam a betegre megkönnyebbülten.
- Na végre – jött a felelet. - Hihetetlen, hogy erre ennyit kellett várni!
- Ne haragudjon – próbálkoztam újra. – Látja, hogy milyen sok a beteg, higgye el, igyekszünk…
- Jaj, ne jöjjön már nekem ezzel az dumával – szakított félbe ingerülten a beteg. – Hallottam, hogy még bőven van hely a kórházakban. Bár, ha ilyen lassan dolgoznak, nem csodálom, hogy mégis ennyien hallnak meg ebben az influenzában.
Nem tudtam megérteni, hogy mondhat valaki ilyet, miközben itt ül, egy váróteremből átalakított kórteremben, ahol egymás-hegyén hátán ülnek a betegek. Úgyhogy inkább csak csöndben felálltam, és otthagytam, hadd szidjon tovább a hátam mögött.
ő , éí á?! é á ó ?!
Ahogy feladtam a mintákat, már tolták is be a következő beteget a sokktalanítóba. Meghallgattam az ápoló referálását, majd megnéztem, milyen terápiát írt fel az orvos.
A betegnek diabeteses ketoacidosisa volt, inzulin és folyadék kellett neki. A folyadékot bekötöttem, de az inzulin beadásához perfúzor kellett, az viszont már nem volt több a mi részlegünkön.
Tudtam, hogy sietni kéne. Tudtam, hogy ez sürgős, és hogy még rengeteg feladat vár rám. De egyszerűen annyira ki voltam merülve, hogy már nem tudtam sietni. Korábban futva indultam volna azért a perfúzorért. Most alig vonszoltam magam.
őé, é … , … ?
Elindultam az osztály másik a covid részlege felé, ahol a noninvazívan lélegeztetett betegek feküdtek. Pár hónapja elképzelhetetlen volt, hogy lélegeztetett betegek hosszabb ideig feküdjenek a sürgősségin; az ő ellátásuk az intenzív osztály feladata. De most már ott sincs hely, úgyhogy mi is kialakítottunk egy intenzív osztály. Nincsenek intenzíves orvosaink, ápolóink, és nagyon limitált az eszköztárunk. De nincs más választásunk.
Ahogy haladtam át a mi részlegünkön, többen is utánam szóltak – ’éhes vagyok’, ’pisilnem kell’, ’nővérke, segítsen már’-, de céltudatosan mentem tovább a két osztályrészt összekötő folyosón. Ez legalább egy olyan feladat, egy olyan probléma, amit meg lehet oldani. Ma már kevés van az ilyenekből.
á áá, á , !!
Elsétáltam a katonai ágyak mellett, amiket a héten kaptunk a Honvédségtől, hogy ezekkel bővítsük a fekvőhelyeket, de még nem sikerült kitalálnunk, hogy hova rakjuk őket, mert már sehol sincs hely. A következő folyosóra fordulva megbotlottam egy hordágyban. Itt sose szokott hordágy lenni, úgyhogy nem számítottam rá, ráadásul a szétkarcolt szemüvegben amúgy is nehezebben látok. A térdemet dörzsölve álltam fel, és néztem újra körül, hátha máshol is változott valami.
Változott.
A folyosó teljes hosszábban álltak a hordágyak, szépen, glédában a fal mellett.
Mindegyiken fekete hullazsák.
Egy pillanatra nem kaptam rendesen levegőt. Csak azt éreztem, hogy én ezt nem bírom, nekem innen azonnal ki kell mennem, nem bírom tovább ezt a ruhát, a dupla maszkot és dupla kesztyűt, nem kapok levegőt, nem bírom a folyamatos zajt, a kiabálást, a folyamatos ’siessen már’-t, ’segítsen már’-t és ’mi tart ennyi ideig’-et, hogy mindenkinek kell valami, belőlem, belőlünk, pedig már nem maradt semmi, csak a kimerültség, a bizonytalanság és a tehetetlen düh.
De nem mehettem ki. Még volt három óra, amit bent kellett eltöltenem. Három keserves óra.
A hullazsákok nem csupán zsákok. Emberformájuk van. Látod, hol a fej, hol a láb, hol vannak a kezek. És ha nagyon fáradt vagy és nem készültél fel rájuk, akkor arcokat is láthatsz rajtuk. Olyan betegek arcát, akiket pár órája még ápoltál, de tudtad, hogy már nem fogsz sokáig velük foglalkozni. Betegeket, akikkel nemrég beszélgettél, akik a családjukról meséltek, arról, hogy mit fognak csinálni, ha hazamennek, mit szeretnek csinálni a szabadidejükben. Vagy olyan betegek, akiket már csak lélegeztetőgépen láttál, és nem tudtál velük beszélgetni, de azért rájuk mosolyogtál, szóltál hozzájuk pár kedves szót.
És ha nagyon ki vagy merülve, ismerősök arcát is láthatod rajtuk. Kollegáidét, barátaidét, családtagokét.
És a hullazsákok követnek is. Látod őket álmaidban, amikből hideg verejtékben ázva ébredsz, miközben a szíved majd kiüti a bordakosarad. És egy idő után akkor is, amikor csak behunyod a szemed. Ott fekszenek, hidegen, mereven, néha megmozdulnak, néha nyögnek, néha a neveden szólítanak.
És néha nem tudsz máshogy gondolni rájuk, mint a saját hibáidra, olyan dolgokra, amiket talán megelőzhettél volna, ha egy kicsit okosabb vagy gyorsabb vagy, ha kicsit jobban koncentráltál volna, ha kicsit többet dolgoztál volna, ha, ha, ha…
Amikor vége lett a műszaknak, és végre kivetkőztem a védőruhából, levettem a szemüveget és a maszkot, és egy pillanatra megint kaptam levegőt. Kisétáltam a kórházból, megálltam az udvaron, és nem tudtam megállítani a könnyeim. Igyekeztem halkan sírni, nehogy valaki meghalljon, mert tudtam, hogy mindenkinek meglenne a véleménye rólam – a kollegáim azt mondanák, hogy szokj hozzá, csak rosszabb lesz; a betegeket pedig az érdekelné, hogy miért nem dolgozom épp.
És aki nincs itt bent, velünk, az azt kérdezné, hogy ha ennyire nem bírom, miért megyek vissza újra és újra. Végtére is, én csak egy medikus vagyok, önkéntesen járok a kórházba. És az ilyen kérdésekre nincs válasz. Mert aki ezt megkérdezi, az nem érti, hogy milyen borzasztó a helyzet, hogy minden emberre szükség van, és hogy ha csak egy medikus is vagy, akkor is oda kell adnod minden szabadidőd és energiád, hátha tudsz segíteni, csak egy embernek, csak egy valakinek, csak egyszer.
És ahogy kilépek az udvarról, és sétálok hazafelé, a hullazsákok követnek. És fogalmam sincs, mikor fognak végre magamra hagyni.
--------------
A rengeteg érkező kommentre reagálva szeretném leszögezni, hogy ez az írás semmiképpen sem politikai állásfoglalás. Én ezt azért írtam meg, mert nekem segített feldolgozni a mostanában felgyülemlett feszültséget, és gondoltam, hátha másnak is segít, vagy eset elgondolkoztat valakit. Kérek mindenkit, hogy ne vigye el a témát politikai vita irányába.
Köszönöm mindenkinek, aki elolvasta, és vigyázzatok magatokra! ""
Pár gondolat ehhez az iráshoz:
igen, az egészségipari dolgozók tulterhletek.Egy éve hergelik bele öket ebbe a helyzetbe.

S igen, halott, halottzsák az egy tragédija. S ezek a betegek nyomorultul mulnak ki, mert ez halál hanem kimulás.

A tulterheltség egyik oka:
Akit - egyébként tünetmentesen - egy alkalmatlan, diagnoszikai célra nem engedélyezett vacakkal mint PCR teszt pozitivnak/jó eséllyel fals pozitivnak/ mérnek azt bevágják, akarata ellenére is a valós pozitivak,betegek közé. Na ott tényleg megfertözödik. A kórház fogalom mint nagyon plasztikus leirás tényleg a kórok háza. Ahol akár még meningitist is össze lehet szedni.

A most már a kórok házában megbetegedettet ellátni valójában nemigen tudják, "kezelik csak",a protokoll szerint dolgoznak. Az igy alkalmazott therapia /altatásban intubálás, kényszerlélegeztetés/ fals, alkalmatlan, s tényleg kivégzi a beteget.

Érdekes lenne persze a beteg nem egyszerüen összefüggéséböl kiragadott egyéb parametereit is ismerni, ugymint elözetes betegségek, túlsuly, vérkép, gyógyszerezés etc.

Ennek a lebonyolitásnak/kezelésnek a vége tényleg jó eséllyel a hullazsák.
 
.... Érdekes lenne persze a beteg nem egyszerüen összefüggéséböl kiragadott egyéb parametereit is ismerni, ugymint elözetes betegségek, túlsuly, vérkép, gyógyszerezés etc.

Ennek a lebonyolitásnak/kezelésnek a vége tényleg jó eséllyel a hullazsák.
Igen, teljesen igazad van.
A baj az, hogy egyrészt akinek van bőven pénze magánklinikásat játszani, ott ez nem is kérdés. Másrészt sajnos az egészségügyi közellátás soha, sehol nem volt doktor Haus tipusú nézegessük, gyógyítgassuk, varázsolgassunk, most pedig futószalagon telítődik mindenütt minden. Se mód, se idő, se lehetőség, se eszköz nincs egyénenként végigcsinálni a mi fejünkben elvárt, elvárható folyamatokat.
Hidd el azonban - függetlenül arról, hogy valóban van átlag-protokoll, amit követnek, egyedi esetekben ettől eltérően IS minden eszközt és lehetőséget megpróbálnak felhasználni.
 
Újabb tüntetést szervezett dr. Gődény György, ma délben a Hősök terére invitálta a vírustagadók táborát.
Az alábbi nem Gödény hanem egy orvos ki megfontoltabban kérdőjelez meg És csak bizonyos dolgokat

Koronavírusról konzultáció laikusokkal.
Hiszti nélkül. És pont nem laikusok
 
Utoljára módosítva:
A magyarok lelkesen végrehajtották a parancsot. Covid van, boncolás nincs. Punktum.
Arra gondolsz hogy csak a boncolas mutatja ki a Covidot? Azhoz hogy bekeruljel a Covidos osztalyra ahoz eleg sok teszt kell, verbol ,mintabol stb nem egyszer hanem folyamatosan.
Biztos csinalnak boncolast is de ilyen tomeges jarvany okozta halalnal mikor mobil vagy kulon hutott tarolokat kell felallitani akkor nem hiszem a boncolas a legfontosabb
 
Vagyis húzzuk meg magunkat és psszt....
Ha ez így működne akkor egy forradalom vagy felkelés sem indult volna hiszen ott megverhetnek illetve megölhetnek bennünket.
Láthatni hogy egy éve bohóckodunk a vírus ellen és semmi eredménye.
Majd most az oltás tuti siker.
Izé ...nos akarom mondani az oltás után is elkaphatjuk a vírust csak nem lesz olyan súlyos.....
Korábban Írország volt az európai járványkezelés egyik mintapéldája. Sikeresen győzték le az októberi második hullámot, de ott is megjelent a gyorsan terjedő változat. A helyzet gyors rosszabbodását egészségügyi szakértők viszont elsősorban a karácsonyi nyitásnak tulajdonítják, amikor a kormány újraindította a gazdaság nagy részét. Így az új fertőzöttek száma a második hullám csúcsához képest megötszöröződött Írországban.
 
Arra gondolsz hogy csak a boncolas mutatja ki a Covidot?
A halálozás valódi okát mutatja ki.

Csak fejből mondom. És Orbán média beszélte émlékezetem tévedhet
EU határozat volt hogy nem fontos boncolni hanem okként be kell írni covid-19
Ám most másként van kicsit. MO.
De törzs is kevert mindent a "volt más alapbetegsége is"megfogalmazással.Homályban tartás
Az NNK utasítása szerint mindenkit boncolni kell, aki az oltást követő egy hónapon belül hunyt el
Más:
2020 decemberi utasítás szerint:

Az új koronavírus járványra való tekintettel tavasszal felfüggesztésre kerültek a boncolások, de jelenleg már végezhetők.
(Előfordulhat, hogy csak a boncolás során merül fel a COVID-19 fertőzés gyanúja, ezért lényeges az erre vonatkozó óvintézkedések ismerete)
 
Utoljára módosítva:
Arra gondolsz hogy csak a boncolas mutatja ki a Covidot? Azhoz hogy bekeruljel a Covidos osztalyra ahoz eleg sok teszt kell, verbol ,mintabol stb nem egyszer hanem folyamatosan.
Biztos csinalnak boncolast is de ilyen tomeges jarvany okozta halalnal mikor mobil vagy kulon hutott tarolokat kell felallitani akkor nem hiszem a boncolas a legfontosabb
Melitta, a járvány nem ismer országhatárt. Olyan nincs, hogy a határ egyik oldalán tombol a járvány, hullanak az emberek, mint a kemotoxos légy, tőle 2 km-re meg a határ túloldalán szinte semmi.
Söder ha a világ összes rendőrét és katonáját levezényelte volna az osztrák határra, az a vírus akkor is átjött volna bajor területre.
 
A halálozás valódi okát mutatja ki.

Csak fejből mondom. És Orbán média beszélte émlékezetem tévedhet
EU határozat volt hogy nem fontos boncolni hanem okként be kell írni covid-19
Ám most másként van kicsit. MO.
De törzs is kevert mindent a "volt más alapbetegsége is"megfogalmazással.Homályban tartás
Az NNK utasítása szerint mindenkit boncolni kell, aki az oltást követő egy hónapon belül hunyt el
Más:
2020 decemberi utasítás szerint:

Az új koronavírus járványra való tekintettel tavasszal felfüggesztésre kerültek a boncolások, de jelenleg már végezhetők.
(Előfordulhat, hogy csak a boncolás során merül fel a COVID-19 fertőzés gyanúja, ezért lényeges az erre vonatkozó óvintézkedések ismerete)
Logikus, hisz minden oltas utani halalt vizsgalni kell mert ez a 3. vonalra nem volt ido kitesztelni a vakcinakat.
Amirol en irtam a Covidos betegek akik meg oltasnelkuliek /zomebe ilyenek halnak meg, mert aki oltott annak talan nem ilyen tragikus a kimenetele a betegsegnek/.

....
Az halal a covid virusba 99.9% crtitikal care , ill intenziv oszalyon tortenik, ahol mindent gepek ellenoriznek adagolnak, es rogzitik minden szuszanasnyi esemenyt.

Idegen kezuseg remelhetoleg sehol nincs, a hozza nem ertes se lehet mert nem egy orvos dont akar a life support mellett se.
 
Utoljára módosítva:
Az halal a covid virusba 99.9% crtitikal care , ill intenziv oszalyon tortenik, ahol mindent gepek ellenoriznek adagolnak, es rogzitik minden szuszanasnyi esemenyt.
Nem, Magyarországon nem kell még a kórházba sem kerülnöd ahhoz, hogy covid halott lehess. Elég egy pozitiv teszt a halált megelőző 6 hónapban, és az kerül a halotti bizonyítványodba halál okaként.
 

Hírdetőink

kmtv.ca

kmtv.ca

Friss profil üzenetek

petrucy wrote on sizsu's profile.
Megtisztelve érzem magam a követés bejelölése miatt.-))
vorosmart wrote on bsilvi's profile.
Köszönömszépen a legújjab fordítást !
A "friss üzenetek + napok óta nem jelennek meg,hibát jelez
vorosmart wrote on DeeYoo's profile.
Köszönöm szépen a fordítást.

Statisztikák

Témák
38,094
Üzenet
4,794,731
Tagok
615,330
Legújabb tagunk
AYN123
Oldal tetejére