Okosságok, közhelyek.
- Téma inditó setni
- Kezdés dátuma
Egy fiatalember felhívta a barátját, és azt mondta:
- Pénzre van szükségem, anyám beteg, nincs pénzem gyógyszerre.
A barátja így válaszolt: - Rendben, kedves barátom, hívj fel este.
A fiatalember este így is tett, de a telefon ki volt kapcsolva. Újra és újra próbálta hívni, de végül belefáradt és elment, hogy keressen egy másik barátot, aki segíthetne neki, de nem talált senkit...
Szomorú és csalódott volt abban a barátban, aki cserbenhagyta őt és kikapcsolta a telefont, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá.
Amikor hazament, talált egy zacskó gyógyszert a párna mellett, ahol az édesanyja aludt. Kérdezte a bátyját, hogy honnan van a gyógyszer, aki ezt mondta neki:
- A barátod eljött a receptekért és megvette a gyógyszereket.
A fiatalember szíve megtelt hálával és rögtön barátjához indult. Mikor megtalálta őt, megkérdezte tőle, "hol voltál?"
Ő így felelt:
- Barátom, eladtam a telefont és megvettem a gyógyszereket az édesanyádnak.
Érted, hogy mi az igazi barátság? Igaz barát nem teszi keresztbe a karját, amíg a másiknak gondja van
- Pénzre van szükségem, anyám beteg, nincs pénzem gyógyszerre.
A barátja így válaszolt: - Rendben, kedves barátom, hívj fel este.
A fiatalember este így is tett, de a telefon ki volt kapcsolva. Újra és újra próbálta hívni, de végül belefáradt és elment, hogy keressen egy másik barátot, aki segíthetne neki, de nem talált senkit...
Szomorú és csalódott volt abban a barátban, aki cserbenhagyta őt és kikapcsolta a telefont, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá.
Amikor hazament, talált egy zacskó gyógyszert a párna mellett, ahol az édesanyja aludt. Kérdezte a bátyját, hogy honnan van a gyógyszer, aki ezt mondta neki:
- A barátod eljött a receptekért és megvette a gyógyszereket.
A fiatalember szíve megtelt hálával és rögtön barátjához indult. Mikor megtalálta őt, megkérdezte tőle, "hol voltál?"
Ő így felelt:
- Barátom, eladtam a telefont és megvettem a gyógyszereket az édesanyádnak.
Érted, hogy mi az igazi barátság? Igaz barát nem teszi keresztbe a karját, amíg a másiknak gondja van
Kutatók egy csoportja 5 majmot zárt be egy ketrecbe.
Középre egy létrát helyeztek, majd annak tetejére banánt.
Amikor az egyik majom felmászott a létrán a banánért, a kutatók egy vödör vizet zúdítottak a másik négy majom nyakába.
Minden alkalommal amikor egy majom megpróbált felmászni a létrán,
leöntötték a többieket hideg vízzel.
Hamarosan meg is tanulták a majmok, hogy aki fel mer indulni a létrán,
azt meg kell akadályozni, le kell onnan verni, mert ha nem, jön a hidegzuhany az égből.
Nem sok idő kellett rá, hogy egyik majom se próbálkozzon felmászni a létrán.
Banán ide, banán oda…
Ezek után a tudósok lecserélték az egyik majmot egy újra.
Az új majom természetesen rögtön elindult a létrán, de a többi majom leverte, pedig már nem is kaptak hidegzuhanyt.
Az új majom persze nem értette, hogy miért kapja a verést, de pár alkalom után megtanulta, hogy a létrán nem megyünk fel.
Ezután lecseréltek még egy majmot és ugyanez történt.
Elindult a létrán és rögtön kapott is érte...
Ami furcsa, hogy az előző új majom is részt vett a verésben, holott nem tudta, a miértjét, hiszen ő sosem kapott vizet a nyakába.
A harmadik, negyedik és végül az ötödik majommal is megismétlődött ugyanez a történet. Most már nincs senki az eredeti 5 majomból.
Senki nem tudja, miért nem lehet felmászni arra a létrára.
Senki nem érti, miért nem lehet elindulni a banánért.
Mégsem másznak fel érte.
Miért?
Ha megkérdeznénk őket és tudnának beszélni, valószínűleg ezt válaszolnák:
Nem tudom.
Egyszerűen errefelé így működnek a dolgok.
Mert ez mindig így volt és ezt így kell csinálni.
Lehet, hogy épp feltesszük a kérdést önmagunknak: miért tesszük folyton azt, amit általában teszünk, amikor léteznek más utak, más megoldások is.
Milyen irányba fejlődünk, ha mindig csak a régi, kitaposott utat követjük?
Ki mondta azt hogy ez így jó?
Ki döntötte el?
Létezik egy másik világ a mi kis világunkon kívül…
Jobb, szebb? Nem tudjuk.
Miért? Mert nem merjük megkérdezni, miért is nem lehet felmászni azért a csábító banánért.
Csak ülünk lenn a létra alatt és valódi ok nélkül megtámadunk bárkit, aki meg merészeli kérdőjelezni a "törvényt"...
És még mindig ülünk a létra alatt...
Csak ülünk egy létra alatt.
Horváth Ede oldaláról.
Középre egy létrát helyeztek, majd annak tetejére banánt.
Amikor az egyik majom felmászott a létrán a banánért, a kutatók egy vödör vizet zúdítottak a másik négy majom nyakába.
Minden alkalommal amikor egy majom megpróbált felmászni a létrán,
leöntötték a többieket hideg vízzel.
Hamarosan meg is tanulták a majmok, hogy aki fel mer indulni a létrán,
azt meg kell akadályozni, le kell onnan verni, mert ha nem, jön a hidegzuhany az égből.
Nem sok idő kellett rá, hogy egyik majom se próbálkozzon felmászni a létrán.
Banán ide, banán oda…
Ezek után a tudósok lecserélték az egyik majmot egy újra.
Az új majom természetesen rögtön elindult a létrán, de a többi majom leverte, pedig már nem is kaptak hidegzuhanyt.
Az új majom persze nem értette, hogy miért kapja a verést, de pár alkalom után megtanulta, hogy a létrán nem megyünk fel.
Ezután lecseréltek még egy majmot és ugyanez történt.
Elindult a létrán és rögtön kapott is érte...
Ami furcsa, hogy az előző új majom is részt vett a verésben, holott nem tudta, a miértjét, hiszen ő sosem kapott vizet a nyakába.
A harmadik, negyedik és végül az ötödik majommal is megismétlődött ugyanez a történet. Most már nincs senki az eredeti 5 majomból.
Senki nem tudja, miért nem lehet felmászni arra a létrára.
Senki nem érti, miért nem lehet elindulni a banánért.
Mégsem másznak fel érte.
Miért?
Ha megkérdeznénk őket és tudnának beszélni, valószínűleg ezt válaszolnák:
Nem tudom.
Egyszerűen errefelé így működnek a dolgok.
Mert ez mindig így volt és ezt így kell csinálni.
Lehet, hogy épp feltesszük a kérdést önmagunknak: miért tesszük folyton azt, amit általában teszünk, amikor léteznek más utak, más megoldások is.
Milyen irányba fejlődünk, ha mindig csak a régi, kitaposott utat követjük?
Ki mondta azt hogy ez így jó?
Ki döntötte el?
Létezik egy másik világ a mi kis világunkon kívül…
Jobb, szebb? Nem tudjuk.
Miért? Mert nem merjük megkérdezni, miért is nem lehet felmászni azért a csábító banánért.
Csak ülünk lenn a létra alatt és valódi ok nélkül megtámadunk bárkit, aki meg merészeli kérdőjelezni a "törvényt"...
És még mindig ülünk a létra alatt...
Csak ülünk egy létra alatt.
Horváth Ede oldaláról.
“Az erős embert mindenki csodálja. Folyton azt hallja, milyen jó, hogy ilyen erős, hogy ennyit kibír, hogy nem roppan össze az élet súlya alatt. Az erős pedig csendesen mosolyog, van, amikor megvonja a vállát, és továbbmegy. Mert erősnek lenni fájdalmas. Az erőt mindig megelőzte a gyengeség, amikor kifordult a négy sarkából a világ, amikor érezte, nincs tovább. Amikor kihagy a szív ezer meg egy ütemet, amikor már annyira fáj, hogy nincsenek könnyek, és nincs vigasz. Az erős nem azért rendíthetetlen, mert azzá született. Dehogy! Az erős ember megjárta a poklot, átélte élete legnagyobb fájdalmát, feladott már ezernyi reményt és tudja, legyen bármennyire rossz, legyen bármennyire nehéz, az élet megy tovább. Így hát nap, mint nap felszedi élete összetört darabjait, összerakja, és megy tovább. Mert tudja, hogy valahol mindig van egy út, ami az övé, amit járva talán ismét önmagára talál.”
Todorovits Rea
Todorovits Rea
Életcél és boldogság
A halász hazatér fatörzsből vájt csónakján a napi halászatból és találkozik egy külföldi üzletemberrel, aki ebben a fejlődő országban dolgozik. Az üzletember azt kérdezi a halásztól, hogy miért jött haza olyan korán. A halász azt feleli, hogy tovább is maradhatott volna, de elég halat fogott ahhoz, hogy gondoskodjon a családjáról.
- Mivel tölti az idejét? - kérdezi a szakember.
- Hát, például halászgatok. Játszom a gyerekeimmel. Amikor nagy a forróság, lepihenünk. Este együtt vacsorázunk. Összejövünk a barátainkkal és zenélünk egy kicsit - feleli a halász. Az üzletember itt közbevág, és ezt mondja:
- Nézze, nekem egyetemi diplomám van, és tanultam ezekről a dolgokról. Segíteni akarok magának. Hosszabb ideig kellene halásznia. Akkor több pénzt keresne, és hamarosan egy nagyobb csónakot tudna vásárolni ennél a kis kivájt fatörzsnél.
Nagyobb csónakkal még több pénzt tudna keresni, és nem kellene hozzá sok idő, máris szert tudna tenni egy több csónakból álló halászflottára.
- És azután? - kérdezi a halász.
- Azután ahelyett, hogy viszonteladón keresztül árulná a halait, közvetlenül a gyárnak tudná eladni, amit fogott, vagy beindíthatna egy saját halfeldolgozó üzemet. Akkor el tudna menni ebből a porfészekből Párizsba vagy New Yorkba, és onnan irányíthatná a vállalkozást. Még azt is fontolóra vehetné, hogy bevezesse a tőzsdére az üzletet, és akkor már milliókat kereshetne.
- Mennyi idő alatt tudnám ezt elérni? - érdeklődik a halász.
- Úgy 15-20 év alatt - válaszolja az üzletember.
- És azután? - folytatja a kérdezősködést a halász.
- Ekkor kezd érdekessé válni az élet - magyarázza a szakember. - Nyugdíjba vonulhatna. Otthagyhatná a városi rohanó életformát, és egy távoleső faluba költözhetne.
- És azután mi lenne? - kérdezi a halász.
- Akkor volna ideje halászgatni, játszani a gyermekeivel, a nagy forróság idején lepihenni, együtt vacsorázni a családjával és összejönni a barátaival zenélgetni kicsit...
A halász hazatér fatörzsből vájt csónakján a napi halászatból és találkozik egy külföldi üzletemberrel, aki ebben a fejlődő országban dolgozik. Az üzletember azt kérdezi a halásztól, hogy miért jött haza olyan korán. A halász azt feleli, hogy tovább is maradhatott volna, de elég halat fogott ahhoz, hogy gondoskodjon a családjáról.
- Mivel tölti az idejét? - kérdezi a szakember.
- Hát, például halászgatok. Játszom a gyerekeimmel. Amikor nagy a forróság, lepihenünk. Este együtt vacsorázunk. Összejövünk a barátainkkal és zenélünk egy kicsit - feleli a halász. Az üzletember itt közbevág, és ezt mondja:
- Nézze, nekem egyetemi diplomám van, és tanultam ezekről a dolgokról. Segíteni akarok magának. Hosszabb ideig kellene halásznia. Akkor több pénzt keresne, és hamarosan egy nagyobb csónakot tudna vásárolni ennél a kis kivájt fatörzsnél.
Nagyobb csónakkal még több pénzt tudna keresni, és nem kellene hozzá sok idő, máris szert tudna tenni egy több csónakból álló halászflottára.
- És azután? - kérdezi a halász.
- Azután ahelyett, hogy viszonteladón keresztül árulná a halait, közvetlenül a gyárnak tudná eladni, amit fogott, vagy beindíthatna egy saját halfeldolgozó üzemet. Akkor el tudna menni ebből a porfészekből Párizsba vagy New Yorkba, és onnan irányíthatná a vállalkozást. Még azt is fontolóra vehetné, hogy bevezesse a tőzsdére az üzletet, és akkor már milliókat kereshetne.
- Mennyi idő alatt tudnám ezt elérni? - érdeklődik a halász.
- Úgy 15-20 év alatt - válaszolja az üzletember.
- És azután? - folytatja a kérdezősködést a halász.
- Ekkor kezd érdekessé válni az élet - magyarázza a szakember. - Nyugdíjba vonulhatna. Otthagyhatná a városi rohanó életformát, és egy távoleső faluba költözhetne.
- És azután mi lenne? - kérdezi a halász.
- Akkor volna ideje halászgatni, játszani a gyermekeivel, a nagy forróság idején lepihenni, együtt vacsorázni a családjával és összejönni a barátaival zenélgetni kicsit...
Volt egy fiú, aki nem szeretett az apja házában lakni az állandó „fegyelmezés” miatt.
– Ha nem használod, kapcsold ki a ventilátort!
– A szobádban megy a tévé, te meg sehol nem vagy. Hallgattasd el!
– Zárd be az ajtót!
– Ne pazarold a vizet!
A fiú nem szerette, ha az apja ilyen aprósággal zaklatta.
El kellett viselnie ezt, egészen addig a bizonyos napig, amikor úgy döntött, hogy elmegy egy állásinterjúra.
„Amint megkapom ezt az állást, elhagyom a várost – gondolta. – Nem akarok többé panaszt hallani az apámtól.”
Amikor az interjúra ment, az édesapja ezt tanácsolta neki.
– Válaszolj a feltett kérdésekre habozás nélkül. Ha nem is tudod a választ, akkor is mondd meg bizalommal.
A fiú megérkezett az interjú helyszínére, és rájött, hogy nincsenek biztonsági őrök az ajtóban. Habár nyitva volt az ajtó, valószínűleg kellemetlen volt az át- vagy belépő embereknek. Ezért becsukta az ajtót, és belépett az udvarba. Gyönyörű virágok voltak az út mindkét oldalán, de a kertész nyitva felejtette a csapot, és a tömlőből folyt a víz. Túlcsordult a víz az úton. A fiú felkapta a tömlőt, és más növény mellé tette, amelynek vízre volt szüksége.
A recepción senki sem volt, azonban értesítés jött, hogy az interjú az első emeleten lesz.
A fiú lassan felmászott a lépcsőn.
Délelőtt 10 órakor még égett a lámpa, valószínűleg előző este felejtették úgy. Emlékezett az apja figyelmeztetésére. „Miért hagyod el a szobát anélkül, hogy lekapcsolnád a villanyt?”
Úgy tűnt, mintha most is hallaná őt. Még a gondolattól is bosszankodva, megkereste a kapcsolót, és lekapcsolta a villanyt. Az emeleten egy nagy teremben látott több embert állni, várva a sorukra.
Megszámolta az embereket, és megkérdezte magától, van-e esélye arra, hogy megkapja az állást.
Némi szorongással belépett a terembe, és az ajtó melletti üdvözlőszőnyegre lépett, de rájött, hogy fejjel lefelé van fordítva. Átfordította a szőnyeget az eredeti helyzetébe.
A szokást nehéz elfelejteni.
Sok férfit látott belépni a kihallgatószobába, majd azonnal egy másik ajtón távozni.
Tehát senki sem tudta, hogy mit kérdeznek az interjún.
Amikor sorra került, némi aggodalommal megállt a munkáltató előtt.
Az illetékes elvette az iratait, és anélkül, hogy megnézte volna, ezt kérdezte.
– Mikor kezdhet dolgozni?
Ő így szól.
– Ez egy beugratós kérdés, amit az interjúmon feltesznek, vagy nehéz megkapni az állást?
– Maga mit gondol? – kérdezte tőle a főnök. – Itt nem teszünk fel kérdéseket senkinek, mert úgy gondoljuk, hogy azokon keresztül nem tudjuk értékelni valakinek a képességét. Ezért a mi tesztünk az ember hozzáállásának értékelése. Lefuttattunk néhány tesztet a jelöltek viselkedése alapján, és megfigyelőkamerákon keresztül figyeltük őket. Egyikük sem jött ma ide, hogy tegyen valamit, és becsukja az ajtót, lekapcsolja a villanyt, elhelyezze a tömlőt, helyre tegye az üdvözlőszőnyeget. Maga volt az egyetlen, aki ezt tette! Szóval, úgy döntöttünk, hogy magát választjuk a munkára – közölte a főnök.
A fiú mindig küzdött az apja fegyelmezésével, de ekkorra rájött, hogy ennek révén kapta meg az első munkáját.
Minden, amit a szüleink mondanak nekünk, csak a saját javunkat szolgálja, szép jövőt kívánva nekünk!
Ahhoz, hogy értékes emberi lénnyé váljunk, el kell fogadnunk a rossz szokást és viselkedést megszüntető dorgálást, korrigálást és útmutatást. Ezt csinálják a szüleink, amikor fegyelmeznek minket.
Az apánk ötévesen a tanítónk; huszonévesen „rosszfiú”, de útmutató az élethez.
Az anyák elmehetnek a gyerekeik házába, ha megöregszenek, de az apa nem tudja, hogyan kell ezt csinálni.
Nincs értelme bántani a szüleidet, amikor még élnek, nehogy megbánd, amikor majd elmennek.
Mindig tisztelettel bánj velük!
– Ha nem használod, kapcsold ki a ventilátort!
– A szobádban megy a tévé, te meg sehol nem vagy. Hallgattasd el!
– Zárd be az ajtót!
– Ne pazarold a vizet!
A fiú nem szerette, ha az apja ilyen aprósággal zaklatta.
El kellett viselnie ezt, egészen addig a bizonyos napig, amikor úgy döntött, hogy elmegy egy állásinterjúra.
„Amint megkapom ezt az állást, elhagyom a várost – gondolta. – Nem akarok többé panaszt hallani az apámtól.”
Amikor az interjúra ment, az édesapja ezt tanácsolta neki.
– Válaszolj a feltett kérdésekre habozás nélkül. Ha nem is tudod a választ, akkor is mondd meg bizalommal.
A fiú megérkezett az interjú helyszínére, és rájött, hogy nincsenek biztonsági őrök az ajtóban. Habár nyitva volt az ajtó, valószínűleg kellemetlen volt az át- vagy belépő embereknek. Ezért becsukta az ajtót, és belépett az udvarba. Gyönyörű virágok voltak az út mindkét oldalán, de a kertész nyitva felejtette a csapot, és a tömlőből folyt a víz. Túlcsordult a víz az úton. A fiú felkapta a tömlőt, és más növény mellé tette, amelynek vízre volt szüksége.
A recepción senki sem volt, azonban értesítés jött, hogy az interjú az első emeleten lesz.
A fiú lassan felmászott a lépcsőn.
Délelőtt 10 órakor még égett a lámpa, valószínűleg előző este felejtették úgy. Emlékezett az apja figyelmeztetésére. „Miért hagyod el a szobát anélkül, hogy lekapcsolnád a villanyt?”
Úgy tűnt, mintha most is hallaná őt. Még a gondolattól is bosszankodva, megkereste a kapcsolót, és lekapcsolta a villanyt. Az emeleten egy nagy teremben látott több embert állni, várva a sorukra.
Megszámolta az embereket, és megkérdezte magától, van-e esélye arra, hogy megkapja az állást.
Némi szorongással belépett a terembe, és az ajtó melletti üdvözlőszőnyegre lépett, de rájött, hogy fejjel lefelé van fordítva. Átfordította a szőnyeget az eredeti helyzetébe.
A szokást nehéz elfelejteni.
Sok férfit látott belépni a kihallgatószobába, majd azonnal egy másik ajtón távozni.
Tehát senki sem tudta, hogy mit kérdeznek az interjún.
Amikor sorra került, némi aggodalommal megállt a munkáltató előtt.
Az illetékes elvette az iratait, és anélkül, hogy megnézte volna, ezt kérdezte.
– Mikor kezdhet dolgozni?
Ő így szól.
– Ez egy beugratós kérdés, amit az interjúmon feltesznek, vagy nehéz megkapni az állást?
– Maga mit gondol? – kérdezte tőle a főnök. – Itt nem teszünk fel kérdéseket senkinek, mert úgy gondoljuk, hogy azokon keresztül nem tudjuk értékelni valakinek a képességét. Ezért a mi tesztünk az ember hozzáállásának értékelése. Lefuttattunk néhány tesztet a jelöltek viselkedése alapján, és megfigyelőkamerákon keresztül figyeltük őket. Egyikük sem jött ma ide, hogy tegyen valamit, és becsukja az ajtót, lekapcsolja a villanyt, elhelyezze a tömlőt, helyre tegye az üdvözlőszőnyeget. Maga volt az egyetlen, aki ezt tette! Szóval, úgy döntöttünk, hogy magát választjuk a munkára – közölte a főnök.
A fiú mindig küzdött az apja fegyelmezésével, de ekkorra rájött, hogy ennek révén kapta meg az első munkáját.
Minden, amit a szüleink mondanak nekünk, csak a saját javunkat szolgálja, szép jövőt kívánva nekünk!
Ahhoz, hogy értékes emberi lénnyé váljunk, el kell fogadnunk a rossz szokást és viselkedést megszüntető dorgálást, korrigálást és útmutatást. Ezt csinálják a szüleink, amikor fegyelmeznek minket.
Az apánk ötévesen a tanítónk; huszonévesen „rosszfiú”, de útmutató az élethez.
Az anyák elmehetnek a gyerekeik házába, ha megöregszenek, de az apa nem tudja, hogyan kell ezt csinálni.
Nincs értelme bántani a szüleidet, amikor még élnek, nehogy megbánd, amikor majd elmennek.
Mindig tisztelettel bánj velük!
