-a Szikáncsi aranykincs-
1963. október 21-én a Hódmezővásárhely melletti Szikáncs egyik tanyája közelében a helybéli gazdasszony, Józó Erzsébet a friss szántásban épp pulykáit terelgette amikor botjával a ragadós földből apró, sáros, sárga érméket fordított ki. Az érméket egy befőttes üvegbe gyűjtötte és a szomszédoknak is ajándékozott belőlük. Sejtette, hogy valami értékeset talált és megpróbált utánajárni, hogy mi lehet az. Másnap az egyik szomszéd gyerek néhány darabbal felkerekedett és bement Hódmezővásárhelyre, hogy a helyi óra-ékszer szaküzletben megvizsgáltassa azokat. Onnan elküldték, mondván, hogy sárgarezet nem vesznek. Végül 10 nap múlva Józó Erzsébet kérésére veje, Ale Sándor vitt fel néhányat a leletekből a Magyar Nemzeti Múzeumba.
Huszár Lajos, az éremtár akkori vezetője, aki felismerve a tárgyak jelentőségét azonnal intézkedett a továbbiakról. Másnap Korek József, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgató-helyettese az éremtár munkatársával, Bíróné Sey Katalinnal a helyszínre utazott. A szakembereket a környékbeliek a következőképpen irányították a helyszínre: „menjenek ahhoz a tanyához, amelyiknél a legtöbb pulyka van.”
Nemcsak az arannyal teli befőttesüveget kapták meg Józó Erzsébettől, hanem összegyűjtötték a szomszédoknak, ismerősöknek ajándékozott pénzeket is, beazonosították a lelőhelyet, majd táskájukban a kinccsel, mindenféle biztonsági intézkedés nélkül visszautaztak Budapestre az esti vonattal. Néhány nappal később egy akkoriban újdonságnak számító eszköz, apró régészeti fémtárgyak észlelésére is alkalmassá tett fémkereső műszer segítségével újabb mintegy 300 érmét szedtek össze. A kutatók alaposságát az is jól jelzi, hogy a szántóföldön legelésző pulykákat egyenként megvizsgálták a fémkeresővel, nem zárva ki annak a lehetőségét, hogy a pulykák lenyelhettek egy-egy aranyat. A fémkeresővel vizsgált pulykák fotói bejárták az akkori sajtót.
Az éremkincs tudományos feldolgozását és publikálását a megmentésében is résztvevő Bíróné Sey Katalin végezte el. Az 1439 darabból álló, darabonként 4–4,5 gramm, összesen 6446 gramm tömegű arany solidusból álló leletegyüttes zömét II. Theodosius (402–450) Konstantinápolyban kibocsátott veretei (1405 darab) jelentik. Kisebb részben előfordulnak III. Valentinianus (425–455) ravennai és római pénzei (32 darab), valamint Honorius (395–423) veretei (két darab). A legkésőbb vert érme 445-ben készült, a többség a 429–430 utáni években. A leletek döntő többsége a Magyar Nemzeti Múzeum Éremtárában található, két darab a megtaláló, Józó Erzsébet tulajdonába került, öt darab II. Theodosius-érme pedig a Tornyai János Múzeum gyűjteményébe.
A solidusok többsége „verdefényes” volt, azaz úgy kerültek a földbe, hogy előtte nem voltak forgalomban. A nagy mennyiségű azonos, a konstantinápolyi verdéből kikerült verdefényes lelet arra utal, hogy a pénzt nem apránként gyűjtötték össze. Az érmék jelentős része egy tömegben juthatott az elrejtője kezébe és egy összegben kerülhetett hun földre. Valószínűleg a hun fejedelmi udvarba, császári adóként küldött pénzt rejtették a földbe legkorábban 445–446 tájékán.
Bizánc az adót, vert arany formájában fizette a hunoknak, akik ezt nem pénzként, hanem arany nyersanyagként használták fel. Miután a kutatók hagyományos pénzgazdálkodással nem számolnak a hunok által uralt területeken, jó eséllyel feltételezhető, hogy amennyiben a szikáncsi solidusokat nem rejtették volna el, akkor idővel azokat is beolvasztották volna és viseleti tárgyakat, ékszereket, fegyver- és lószerszámdíszeket készítettek volna belőlük.
Az „Attila kincsének” is nevezett leletegyüttes numizmatikai értéke jelenleg meghaladhatja a 2 milliárd forintot. A becsületes megtaláló jutalma 1963-ban 70 ezer forint volt, amit Liptai Ervin ünnepélyes keretek között adott át a Józó Erzsébetnek a Tornyai János Múzeumban. Az eseményről a korabeli híradó is beszámolt. A 70 ezer forint egy átlagember közel 7–8 évi bére volt akkoriban, ebből Józó Erzsébet 50 ezer forintért egy városi lakást vett, két lányának pedig 10-10 ezer forintot ajándékozott. Becsületessége és tisztessége példa értékű hogy mert az éremkincs előkerüléséről értesítette a múzeumot.
írta és szerkesztette: Cseke Ibolya
1963. október 21-én a Hódmezővásárhely melletti Szikáncs egyik tanyája közelében a helybéli gazdasszony, Józó Erzsébet a friss szántásban épp pulykáit terelgette amikor botjával a ragadós földből apró, sáros, sárga érméket fordított ki. Az érméket egy befőttes üvegbe gyűjtötte és a szomszédoknak is ajándékozott belőlük. Sejtette, hogy valami értékeset talált és megpróbált utánajárni, hogy mi lehet az. Másnap az egyik szomszéd gyerek néhány darabbal felkerekedett és bement Hódmezővásárhelyre, hogy a helyi óra-ékszer szaküzletben megvizsgáltassa azokat. Onnan elküldték, mondván, hogy sárgarezet nem vesznek. Végül 10 nap múlva Józó Erzsébet kérésére veje, Ale Sándor vitt fel néhányat a leletekből a Magyar Nemzeti Múzeumba.
Huszár Lajos, az éremtár akkori vezetője, aki felismerve a tárgyak jelentőségét azonnal intézkedett a továbbiakról. Másnap Korek József, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgató-helyettese az éremtár munkatársával, Bíróné Sey Katalinnal a helyszínre utazott. A szakembereket a környékbeliek a következőképpen irányították a helyszínre: „menjenek ahhoz a tanyához, amelyiknél a legtöbb pulyka van.”
Nemcsak az arannyal teli befőttesüveget kapták meg Józó Erzsébettől, hanem összegyűjtötték a szomszédoknak, ismerősöknek ajándékozott pénzeket is, beazonosították a lelőhelyet, majd táskájukban a kinccsel, mindenféle biztonsági intézkedés nélkül visszautaztak Budapestre az esti vonattal. Néhány nappal később egy akkoriban újdonságnak számító eszköz, apró régészeti fémtárgyak észlelésére is alkalmassá tett fémkereső műszer segítségével újabb mintegy 300 érmét szedtek össze. A kutatók alaposságát az is jól jelzi, hogy a szántóföldön legelésző pulykákat egyenként megvizsgálták a fémkeresővel, nem zárva ki annak a lehetőségét, hogy a pulykák lenyelhettek egy-egy aranyat. A fémkeresővel vizsgált pulykák fotói bejárták az akkori sajtót.
Az éremkincs tudományos feldolgozását és publikálását a megmentésében is résztvevő Bíróné Sey Katalin végezte el. Az 1439 darabból álló, darabonként 4–4,5 gramm, összesen 6446 gramm tömegű arany solidusból álló leletegyüttes zömét II. Theodosius (402–450) Konstantinápolyban kibocsátott veretei (1405 darab) jelentik. Kisebb részben előfordulnak III. Valentinianus (425–455) ravennai és római pénzei (32 darab), valamint Honorius (395–423) veretei (két darab). A legkésőbb vert érme 445-ben készült, a többség a 429–430 utáni években. A leletek döntő többsége a Magyar Nemzeti Múzeum Éremtárában található, két darab a megtaláló, Józó Erzsébet tulajdonába került, öt darab II. Theodosius-érme pedig a Tornyai János Múzeum gyűjteményébe.
A solidusok többsége „verdefényes” volt, azaz úgy kerültek a földbe, hogy előtte nem voltak forgalomban. A nagy mennyiségű azonos, a konstantinápolyi verdéből kikerült verdefényes lelet arra utal, hogy a pénzt nem apránként gyűjtötték össze. Az érmék jelentős része egy tömegben juthatott az elrejtője kezébe és egy összegben kerülhetett hun földre. Valószínűleg a hun fejedelmi udvarba, császári adóként küldött pénzt rejtették a földbe legkorábban 445–446 tájékán.
Bizánc az adót, vert arany formájában fizette a hunoknak, akik ezt nem pénzként, hanem arany nyersanyagként használták fel. Miután a kutatók hagyományos pénzgazdálkodással nem számolnak a hunok által uralt területeken, jó eséllyel feltételezhető, hogy amennyiben a szikáncsi solidusokat nem rejtették volna el, akkor idővel azokat is beolvasztották volna és viseleti tárgyakat, ékszereket, fegyver- és lószerszámdíszeket készítettek volna belőlük.
Az „Attila kincsének” is nevezett leletegyüttes numizmatikai értéke jelenleg meghaladhatja a 2 milliárd forintot. A becsületes megtaláló jutalma 1963-ban 70 ezer forint volt, amit Liptai Ervin ünnepélyes keretek között adott át a Józó Erzsébetnek a Tornyai János Múzeumban. Az eseményről a korabeli híradó is beszámolt. A 70 ezer forint egy átlagember közel 7–8 évi bére volt akkoriban, ebből Józó Erzsébet 50 ezer forintért egy városi lakást vett, két lányának pedig 10-10 ezer forintot ajándékozott. Becsületessége és tisztessége példa értékű hogy mert az éremkincs előkerüléséről értesítette a múzeumot.
írta és szerkesztette: Cseke Ibolya
