Okosságok, közhelyek.
- Téma inditó setni
- Kezdés dátuma
Már nem vagyok falusi. De ilyenkor eszembe jutnak azok a karácsonyok, amikor karácsony másnapján fix program volt elmenni a nagyszüleimhez, hogy ott gyűljön össze a család. A látogatók közeledtéről csak az utcabeli kutyák csaholása adott tudomást, és a hideg, fűtetlen előszobába belépve egy icipici, de fenyő illatú karácsonyfa fogadott, amin talán a legértékesebb dísz a szaloncukor volt. Havas, sáros udvar, hótaposó, vastag pulcsi, tálcán a süti, Fa tusfürdő becsomagolva : “Szia Mama! “
“De megnőttél kislányom”
Tömtük a széthasadt bejglit, ‘ökörködtünk’ az unokatesókkal, beszélgettünk.
Hogy mit kaptam ajándékba? Kit érdekel már, nem is emlékszem. De ezek a pillanatok…
“De megnőttél kislányom”
Tömtük a széthasadt bejglit, ‘ökörködtünk’ az unokatesókkal, beszélgettünk.
Hogy mit kaptam ajándékba? Kit érdekel már, nem is emlékszem. De ezek a pillanatok…
Nehéz társadalom a mienk, nehéz megváltoztatni.
„Wignerről ⌈Wigner Jenő⌋ egy különös emlékem, hogy fizika tanulmányaim elején Heisenberg elküldött Berlinbe Einstein előadását meghallgatni. Meg is hallgattam, meg is értettem, amíg a relativitásról és az általános relativitásról beszélt. De aztán elkezdte azt az ötletét fejtegetni, hogy hogyan lehet a kvantummechanikával a világon mindent megmagyarázni. Innentől kezdve inkább azt értettem meg, hogy hogyan lehet a világról mindent félreérteni. Ettől pillanatok alatt rendkívül szomorú lettem. Előadás után a berlini állatkertben sétálgattunk és én az orromat lógattam. Wigner odajött hozzám és barátságosan kérdezte: „Mi bánt?” Erre én röviden és kereken azt válaszoltam: „Én nagyon buta vagyok”. Wigner, mint egy nagyon udvarias lélek, ellentmondhatott volna, de nem ezt tette. „Igen, igen, a butaság egy általános emberi tulajdonság” – mondta. Sajátságos módon ez engem megvigasztalt. Azt, hogy buta vagyok, nem lehetett tagadni, de hogy ebben mindenki másra hasonlítok, az bíztató volt.”
Történt egyszer, hogy egy indián sétált egy nagy amerikai városban a nem indián barátjával. A New York-i Times Square környékén jártak. Éppen csúcsidő volt, tehát sokan nyüzsögtek az utcákon. Az autósok nyomták a dudákat, a taxisok csikorogva fordultak be az utcasarkokon, a város zaja szinte süketítő volt.
Egyszer csak megszólalt az indián:
- Hallok egy tücsköt.
- Az nem lehet! - mondta a barátja.
- Ekkora zajban, hogy lehetne meghallani egy tücsköt?
-Biztos vagyok benne. Hallottam egy tücsköt. - mondta az indián.
- Ez őrültség! - mondta újra a barátja.
Az indián viszont egy kis ideig türelmesen figyelt, majd elindult az utca másik oldalára, ahol néhány bokor nőtt.
Az ágak között tényleg megtalálta a tücsköt. A barátja álla leesett:
- Ez lehetetlen. Neked természetfölötti hallásod van.
- Nem! - válaszolt az indián.
- Az én fülem semmiben sem különbözik a tiedtől. A dolog csak azon múlik, hogy mire figyelsz jobban.
- Ez lehetetlen, én sose hallanék meg egy tücsköt ilyen zajban.
- Nem, nem lehetetlen! -hitetlenkedett tovább a barátja.
- Az egész csak azon múlik, hogy mi a legfontosabb Neked. Figyelj! Bemutatom.
Az indián kivett a zsebéből néhány érmét, majd a földre ejtette azokat.
Harminc méteres körzetben minden fej megfordult, a körülöttük tolongó járókelők közül többen megtorpantak, még azok is, akik néhány lépéssel arrébb voltak már, és kíváncsian keresték szemükkel a járdán az érméket.
- Érted már? - kérdezte az indián a barátját.
- Ennek a pénzdarabnak a csörrenése sem hangosabb, mint egy tücsök ciripelése. A fehér emberek füle ezt mégis meghallotta.
Tudod, az ember mindig azt hallja meg, amire megtanult figyelni.
Egyszer csak megszólalt az indián:
- Hallok egy tücsköt.
- Az nem lehet! - mondta a barátja.
- Ekkora zajban, hogy lehetne meghallani egy tücsköt?
-Biztos vagyok benne. Hallottam egy tücsköt. - mondta az indián.
- Ez őrültség! - mondta újra a barátja.
Az indián viszont egy kis ideig türelmesen figyelt, majd elindult az utca másik oldalára, ahol néhány bokor nőtt.
Az ágak között tényleg megtalálta a tücsköt. A barátja álla leesett:
- Ez lehetetlen. Neked természetfölötti hallásod van.
- Nem! - válaszolt az indián.
- Az én fülem semmiben sem különbözik a tiedtől. A dolog csak azon múlik, hogy mire figyelsz jobban.
- Ez lehetetlen, én sose hallanék meg egy tücsköt ilyen zajban.
- Nem, nem lehetetlen! -hitetlenkedett tovább a barátja.
- Az egész csak azon múlik, hogy mi a legfontosabb Neked. Figyelj! Bemutatom.
Az indián kivett a zsebéből néhány érmét, majd a földre ejtette azokat.
Harminc méteres körzetben minden fej megfordult, a körülöttük tolongó járókelők közül többen megtorpantak, még azok is, akik néhány lépéssel arrébb voltak már, és kíváncsian keresték szemükkel a járdán az érméket.
- Érted már? - kérdezte az indián a barátját.
- Ennek a pénzdarabnak a csörrenése sem hangosabb, mint egy tücsök ciripelése. A fehér emberek füle ezt mégis meghallotta.
Tudod, az ember mindig azt hallja meg, amire megtanult figyelni.
enigmat
Kitiltott (BANned)
Asszonyok, ceglédi kannával...!
A ceglédi kanna egyszerű folyadéktároló edényként kezdte pályafutását, de a 20. század egyik érdekes kézműipari és néprajzi tényezőjévé vált. Muzsikusok a kannát különböző módokon megütve ritmushangszernek használják. Főleg a cigányzenében jellemző.
Az eredeti ceglédi kanna űrtartalma körülbelül 7 liter, bonyolult formája ellenére gyakorlatilag egyetlen darabból készült. Kör alakú alumínium lemezből egy esztergához hasonló gépen, kézi erővel, görgővel, több lépésben húzta és zömítette a mester a forgó mintákra, így alakult ki a kettős kúpos test és a hengeres száj. Ezzel a megoldással a vizet tökéletesen tartja, mivel eresztékei nincsenek. Hogy az alja a kopásnak ne legyen kitéve, egy különálló hengeres részt peremezett rá szintén görgővel, így nem bontotta meg a folytonosságát. Csak a kanna fogóját és a kupak fülét rögzítették szegecseléssel. A XX. század közepétől, nagy tömegben gyártják különböző méretekben, de acélból, és tűzzománcozott kivitelben.
ritmushangszerként:
Utoljára módosítva:
Néhány évvel ezelőtt hallottam egy középiskolai tanárnőről, aki a táblára felírta mindenki nevét, majd megkérte a diákokat, hogy másolják le a listát.
Az óra hátralévő részében az volt a feladat, hogy mindenki neve mellé írják oda, hogy mi az, amit a legjobban szeretnek vagy csodálnak benne.
Az óra végén a tanárnő beszedte az írásokat.
Hetekkel később mindenkinek a kezébe nyomott egy lapot.
Mindegyik lapon egy diák neve szerepelt, alatta pedig az a huszonhat jó dolog, amit az osztálytársai írtak róla. Annyira sok szépet és jót fedeztek fel egymásban, hogy csak mosolyogtak, és szóhoz sem tudtak jutni az örömtől.
Három évvel később a tanárnőt felhívta az egyik volt diákjának, Robertnek az édesanyja. Robert nem volt jó magaviseletű gyerek, mégis egyike volt a tanárnő legkedvesebb diákjainak. Az anya rettenetes hírt közölt: Robert elesett az öbölháborúban. A tanárnő elment a temetésre, ahol Robert barátai és volt középiskolai osztálytársai is beszédet mondtak. A szertartás végén Robert anyja odalépett a tanárnőhöz, elővett egy viharvert papírlapot, amelyet a tulajdonosa láthatólag sokszor szétnyitott, majd újra összehajtott. Elmondta, hogy ez volt az egyike azoknak a tárgyaknak, amit Robert zsebében a halála után találtak. Az a lista volt, amelyet a tanárnő olyan nagy alapossággal állított össze.
A papírlap láttán a tanárnő szemét elfutotta a könny. Ekkor egy másik volt diák, egy lány, aki ott állt a közelben, elővette a saját gondosan összehajtogatott lapját, és elmondta, hogy mindig magánál tartja. Egy harmadik diák bevallotta, hogy az ő listája bekeretezve függ a konyhában, egy következő pedig azt, hogy a felsorolást az esküvői fogadalmába is beépítette.
Ez a tanárnő annak idején arra kérte a gyerekeket, hogy vegyék észre a jót egymásban, és álmában sem gondolta volna, hogy ezzel valósággal átalakítja a belső világukat.
(Jack Kornfield: A bölcs szív)
Az óra hátralévő részében az volt a feladat, hogy mindenki neve mellé írják oda, hogy mi az, amit a legjobban szeretnek vagy csodálnak benne.
Az óra végén a tanárnő beszedte az írásokat.
Hetekkel később mindenkinek a kezébe nyomott egy lapot.
Mindegyik lapon egy diák neve szerepelt, alatta pedig az a huszonhat jó dolog, amit az osztálytársai írtak róla. Annyira sok szépet és jót fedeztek fel egymásban, hogy csak mosolyogtak, és szóhoz sem tudtak jutni az örömtől.
Három évvel később a tanárnőt felhívta az egyik volt diákjának, Robertnek az édesanyja. Robert nem volt jó magaviseletű gyerek, mégis egyike volt a tanárnő legkedvesebb diákjainak. Az anya rettenetes hírt közölt: Robert elesett az öbölháborúban. A tanárnő elment a temetésre, ahol Robert barátai és volt középiskolai osztálytársai is beszédet mondtak. A szertartás végén Robert anyja odalépett a tanárnőhöz, elővett egy viharvert papírlapot, amelyet a tulajdonosa láthatólag sokszor szétnyitott, majd újra összehajtott. Elmondta, hogy ez volt az egyike azoknak a tárgyaknak, amit Robert zsebében a halála után találtak. Az a lista volt, amelyet a tanárnő olyan nagy alapossággal állított össze.
A papírlap láttán a tanárnő szemét elfutotta a könny. Ekkor egy másik volt diák, egy lány, aki ott állt a közelben, elővette a saját gondosan összehajtogatott lapját, és elmondta, hogy mindig magánál tartja. Egy harmadik diák bevallotta, hogy az ő listája bekeretezve függ a konyhában, egy következő pedig azt, hogy a felsorolást az esküvői fogadalmába is beépítette.
Ez a tanárnő annak idején arra kérte a gyerekeket, hogy vegyék észre a jót egymásban, és álmában sem gondolta volna, hogy ezzel valósággal átalakítja a belső világukat.
(Jack Kornfield: A bölcs szív)
EGY OLASZ GRÓF ÉS A ROVÁSÍRÁS
Természetesnek vesszük, hogy őseink írástudó népek voltak, és saját abc-vel rendelkeztek a rovásírás formájában. Ezt a rovásírást a honfoglalást követően is nagyon sok évszázadon keresztül használták, főleg a pásztorok, a nyájak „leltárának” nyilvántartására. Azt azonban nagyon kevesen tudják, hogy a latin betűírás elterjedését követően is használták hosszabb szövegek rögzítésére. Ennek felfedezésében egy olasz származású polihisztornak elévülhetetlen érdemei vannak.
Luigi Ferdinando Marsigli vagy latinosan Marsilius (Bologna, 1658. július 10. – Bologna, 1730. november 1.) olasz földrajztudós, műgyűjtő, diplomata, utazó, tudós, hadmérnök, nyelvész-filológus, katona és kalandor. „Ezerarcú, egyetemes ember, aki átmenetet jelent a magyarországi háborúkban harcoló itáliai hadvezérek és a magukat »filozófusnak« nevező felvilágosodás kori értelmiségiek közt.”
1683-ban sebesülten török fogságba kerülve sikerült információkat szereznie a budai vár víz utánpótlásáról és ezzel nagyban hozzájárult az ostrom eredményességéhez.
A vár elfoglalását követően nem a szokásos fosztogatásokkal töltötte az idejét, hanem a pasa könyvtárát kereste meg ahonnan rengeteg irományt, térképet gyűjtött össze. Eközben bukkant a pincében teljesen ép Corvinákra, melyeknek a megmaradása neki köszönhető.
A karlócai békekötést követően részt vett a déli- délkeleti török határ kijelölésében. Ekkor került Erdélybe, ahol egy kb. 1,5 méter hosszúságú fa rúd alakú fatábla került a birtokába , amely a névnapokat és a dátumhoz kötött egyházi ünnepeket tartalmazta a léc négy oldalára bekarcolva. A rovásírásos jeleket 9 lapra másoltatta le.
Ez a székely rovásírásos naptár mindmáig a legterjedelmesebb ilyen jellegű szöveg. Tartalmát tekintve az állandó ünnepek névünnepek középkori naptára.
Ez a naptár elsődleges bizonyítéka annak, hogy a latin írás általános elterjedése mellett a rovásírás nemcsak egyszerűbb szövegek, lajstromok rögzítésére maradt használatban. Mivel tartalmát tekintve vallási rendeltetésű volt, szinte biztosra vehetjük, hogy készítője egyházi célra faragta. A szándéka pedig az lehetett, hogy nemcsak az egyház szolgálatában álló – már latin betűket jól ismerő – emberek, de a köznép is képes legyen olvasni. Az ilyen bot, mivel a könyv elterjedése csak később kezdődött igen gyakori lehetett.
Magyarországhoz köthető tevékenysége azonban nemcsak erre terjedt ki. Számos műve foglalkozik a déli határvidék geográfiájával, flórájával és faunájával. Több rajza és metszete maradt ránk pl. a török korabeli budai várról készültet tekinthetjük a legkorhűbbnek.
Terjedelmi okokból nem lehetséges itt minden hazánkkal kapcsolatos tevékenységét felsorolni.
Nem volt magyar, de azt gondolom, megilleti őt a tisztelet azért a munkáért, amelyet Magyarország kultúrájának felkutatásáért tett. Néhány éve felmerült a gondolat, hogy tevékenységéért, érdemeiért szobrot kapjon, vagy utcát, teret nevezzenek el róla. Nincs tudomásom, hogy bármelyik is megvalósult volna.
szerkesztette: Pester Béla
Természetesnek vesszük, hogy őseink írástudó népek voltak, és saját abc-vel rendelkeztek a rovásírás formájában. Ezt a rovásírást a honfoglalást követően is nagyon sok évszázadon keresztül használták, főleg a pásztorok, a nyájak „leltárának” nyilvántartására. Azt azonban nagyon kevesen tudják, hogy a latin betűírás elterjedését követően is használták hosszabb szövegek rögzítésére. Ennek felfedezésében egy olasz származású polihisztornak elévülhetetlen érdemei vannak.
Luigi Ferdinando Marsigli vagy latinosan Marsilius (Bologna, 1658. július 10. – Bologna, 1730. november 1.) olasz földrajztudós, műgyűjtő, diplomata, utazó, tudós, hadmérnök, nyelvész-filológus, katona és kalandor. „Ezerarcú, egyetemes ember, aki átmenetet jelent a magyarországi háborúkban harcoló itáliai hadvezérek és a magukat »filozófusnak« nevező felvilágosodás kori értelmiségiek közt.”
1683-ban sebesülten török fogságba kerülve sikerült információkat szereznie a budai vár víz utánpótlásáról és ezzel nagyban hozzájárult az ostrom eredményességéhez.
A vár elfoglalását követően nem a szokásos fosztogatásokkal töltötte az idejét, hanem a pasa könyvtárát kereste meg ahonnan rengeteg irományt, térképet gyűjtött össze. Eközben bukkant a pincében teljesen ép Corvinákra, melyeknek a megmaradása neki köszönhető.
A karlócai békekötést követően részt vett a déli- délkeleti török határ kijelölésében. Ekkor került Erdélybe, ahol egy kb. 1,5 méter hosszúságú fa rúd alakú fatábla került a birtokába , amely a névnapokat és a dátumhoz kötött egyházi ünnepeket tartalmazta a léc négy oldalára bekarcolva. A rovásírásos jeleket 9 lapra másoltatta le.
Ez a székely rovásírásos naptár mindmáig a legterjedelmesebb ilyen jellegű szöveg. Tartalmát tekintve az állandó ünnepek névünnepek középkori naptára.
Ez a naptár elsődleges bizonyítéka annak, hogy a latin írás általános elterjedése mellett a rovásírás nemcsak egyszerűbb szövegek, lajstromok rögzítésére maradt használatban. Mivel tartalmát tekintve vallási rendeltetésű volt, szinte biztosra vehetjük, hogy készítője egyházi célra faragta. A szándéka pedig az lehetett, hogy nemcsak az egyház szolgálatában álló – már latin betűket jól ismerő – emberek, de a köznép is képes legyen olvasni. Az ilyen bot, mivel a könyv elterjedése csak később kezdődött igen gyakori lehetett.
Magyarországhoz köthető tevékenysége azonban nemcsak erre terjedt ki. Számos műve foglalkozik a déli határvidék geográfiájával, flórájával és faunájával. Több rajza és metszete maradt ránk pl. a török korabeli budai várról készültet tekinthetjük a legkorhűbbnek.
Terjedelmi okokból nem lehetséges itt minden hazánkkal kapcsolatos tevékenységét felsorolni.
Nem volt magyar, de azt gondolom, megilleti őt a tisztelet azért a munkáért, amelyet Magyarország kultúrájának felkutatásáért tett. Néhány éve felmerült a gondolat, hogy tevékenységéért, érdemeiért szobrot kapjon, vagy utcát, teret nevezzenek el róla. Nincs tudomásom, hogy bármelyik is megvalósult volna.
szerkesztette: Pester Béla
Azt hiszem, a heti időjárás egyáltalán nem zárja ki, hogy az alábbi szerény írást a figyelmetekbe ajánljam:
ÍGY FŐZNI JÓ
Az ember felfedezi, hogy nyár van és jó idő. Hurrá, akkor menjünk ki anyukáékhoz a kertbe főzni. Mert az milyen csudaklassz.
Az ember elmegy a kedvenc henteséhez, és beszerzi a húst meg a füstölt szalonnát.
– Na mi van? Ezen a héten se kezded el a fogyókúrát? – firtatja a kedvenc hentes, és az ember már tudja, hogy hazatalált, jó helyen van, itt ismerik, ennek értelmében jóféle húsokat is fog kapni a beszólások mellé. Minden más megterem a kertben.
Hagymát pucolni nem annyira kellemes tevékenység, de az benne a jó, hogy olyankor megjelenik az ember anyukája, észrevétlenül végigsimít az ember hátán, és az ember azt gondolja, milyen jó, hogy pont ez az anyuka az én anyukám, mivel nagyon szeretem.
– Nem kérsz nagyobb kést, kisfiam?
Az ember nem kér. Pont jó neki az a kés, ami éppen a kezében van. Közben elnézegeti a családja kiskrampóit, akik fociznak a kertben, és valaki vezet öt-négyre, de ez most teljesen lényegtelen.
Ilyenkor megjelenik az ember sógora, és hoz neki pálinkát, ezzel is kifejezve, hogy hagymát pucolni nagyon tré, hát akkor már igyunk valamit mellé, nem igaz? Igyunk.
Az embernek a keresztlánya feldarabolja a répákat, és az ember úgy gondolja, ilyen szépet még sosem látott. Nem répát, hanem keresztlányt… Mondjuk lehetne kisebbre. Ilyenkor utasítást ad ki az ember, hogy jó legyen a gulyás.
Az embernek az apja tüzet rak. Az újságpapírra apró száraz ágakat rak, utána következnek a nagyobb hasábfák, amikor már van parázs.
Az ember visszagondol arra az időre, amikor még ez az apuka pofon legyintette, mert hazudott, és azt nem szabad, és titokban megköszöni azt a pofont az apukájának.
A krumplit is hámozzák szorgalmas kezek, és az ember úgy gondolja, hogy minden a legnagyobb rendben van a világban. A nap barátságosan süt le a Harsteinkertre, az ég kék, a tűz pattog, és szinte mindenki itt van, akit szeret. Régi nőkre gondol, akiknek jó helye lenne itt a tűz mellett, egyeseknek meg magában a tűzben.
Az ember keresztapja ilyenkor odajön, és ennek az a nagyon nagy előnye, hogy ő is hoz pálinkát, meg még sört is, így jobban mehet a hús feldarabolása. Megemlít egy gyermekkori anekdotát, amit az ember már nagyon szeretett volna elfelejteni, de hát mit tegyünk, minden családi összejövetelen újra előjön. Igyunk még.
Az embernek az anyukája aggodalmaskodik, hogy túl kevés lesz a zsíros cafat a húsban, és nem kell azt annyira kifilézni, mire az ember megnyugtatja az anyukáját, hogy minden jó lesz, úgy vagdalja a húst, ahogy anyuka szereti, titokban meg ledobálja a cafatokat a kutyának, és tudja, hogy az anyukája pont olyan jó étvággyal fogja bekanalazni a gulyást, ahogy máskor.
Időközben kilenc-hétre vezet valamelyik csapat, és az ember úgy gondolja, az a legnagyobb szerencse az egészben, hogy pont azokat az embereket szereti a legjobban, akik a családjába tartoznak.
A húst alaposan meg kell pörkölni a hagymán, de amikor a paprika kerül rá, akkor már félre kell húzni a tűzről. Ezt onnan lehet tudni a legbiztosabban, hogy négy ember állítja egyöntetűen, és már a múltkor is ezt állították, amikor ugyanilyen felállásban ólálkodtak a bogrács körül, és a gasztronómia tudománya azóta sem változott. Meg ők sem.
Az ember kavargatja a gulyás alapját, most jönnek a fűszerek, és ilyenkor a legfontosabb teendő, hogy a fűszerezésbe beleszólni akaró atyafiakat lerendezzük egy felessel. Szükség van tehát újra az embernek a sógorára, aki tudja, mi a teendő ebben a helyzetben, és még sörrel is csitítja a fűszerezéshez mindenáron szaktanácsot adni vágyó gasztrolovagokat.
Az ember a kishúgára néz, és rájön, hogy őt szereti a legjobban a világon, és segíteni fog neki mindenben, amiben csak tud, és pont milyen jó, hogy az embernek van egy testvére, aki mellette áll, bármi is történjen ebben a rút világban.
Bekerül a tizedik gól is a hálóba egy pazarul kivitelezett kapáslövés nyomán, és a srácok ujjongása nyomán kiderül, hogy tízes volt a meccs, tehát valaki győzött. Még nem tudják, hogy itt mindenki győztes, mert gulyás van, tűz van, szeretet van. Semmi baj, majd ha idősebbek lesznek, megtudják. Most nem az a dolguk.
Az ember kavargatja az ételt, és már nem tudja, hogy a füst csípi-e a szemét, vagy valami mástól lett könnyes. Mindenesetre a fűszerező sorfal megegyezik abban, hogy ha paprikát raktunk bele, akkor már bors nem kell. Ez azért lehet egészen biztos, mert isznak rá egy felest.
Azt a pillanatot kell megélni, ami éppen van. Az ember magába fogadja a szeretet-érzést, és elhatározza, hogy minden módon vissza fogja adni a szívének legkedvesebbeknek, mert nincs fontosabb dolgunk ezen a világon.
Amikor végre a répa meg a krumpli is belekerül a bográcsba, akkor rakni kell a tűzre, hadd buzduljon fel egy kicsit. Utána már csak a nokedliszaggatás kicsit sem irigyelhető művelete lesz hátra, de szerencsére azt az embernek az édesanyja megcsinálja.
Hogy milyen lett a gulyás?
Van jelentősége?
Amúgy finom. Mindenki szedett még egyszer. Még Kislaca is.
A világon a legjobb szeretni és szeretve lenni.
ÍGY FŐZNI JÓ
Az ember felfedezi, hogy nyár van és jó idő. Hurrá, akkor menjünk ki anyukáékhoz a kertbe főzni. Mert az milyen csudaklassz.
Az ember elmegy a kedvenc henteséhez, és beszerzi a húst meg a füstölt szalonnát.
– Na mi van? Ezen a héten se kezded el a fogyókúrát? – firtatja a kedvenc hentes, és az ember már tudja, hogy hazatalált, jó helyen van, itt ismerik, ennek értelmében jóféle húsokat is fog kapni a beszólások mellé. Minden más megterem a kertben.
Hagymát pucolni nem annyira kellemes tevékenység, de az benne a jó, hogy olyankor megjelenik az ember anyukája, észrevétlenül végigsimít az ember hátán, és az ember azt gondolja, milyen jó, hogy pont ez az anyuka az én anyukám, mivel nagyon szeretem.
– Nem kérsz nagyobb kést, kisfiam?
Az ember nem kér. Pont jó neki az a kés, ami éppen a kezében van. Közben elnézegeti a családja kiskrampóit, akik fociznak a kertben, és valaki vezet öt-négyre, de ez most teljesen lényegtelen.
Ilyenkor megjelenik az ember sógora, és hoz neki pálinkát, ezzel is kifejezve, hogy hagymát pucolni nagyon tré, hát akkor már igyunk valamit mellé, nem igaz? Igyunk.
Az embernek a keresztlánya feldarabolja a répákat, és az ember úgy gondolja, ilyen szépet még sosem látott. Nem répát, hanem keresztlányt… Mondjuk lehetne kisebbre. Ilyenkor utasítást ad ki az ember, hogy jó legyen a gulyás.
Az embernek az apja tüzet rak. Az újságpapírra apró száraz ágakat rak, utána következnek a nagyobb hasábfák, amikor már van parázs.
Az ember visszagondol arra az időre, amikor még ez az apuka pofon legyintette, mert hazudott, és azt nem szabad, és titokban megköszöni azt a pofont az apukájának.
A krumplit is hámozzák szorgalmas kezek, és az ember úgy gondolja, hogy minden a legnagyobb rendben van a világban. A nap barátságosan süt le a Harsteinkertre, az ég kék, a tűz pattog, és szinte mindenki itt van, akit szeret. Régi nőkre gondol, akiknek jó helye lenne itt a tűz mellett, egyeseknek meg magában a tűzben.
Az ember keresztapja ilyenkor odajön, és ennek az a nagyon nagy előnye, hogy ő is hoz pálinkát, meg még sört is, így jobban mehet a hús feldarabolása. Megemlít egy gyermekkori anekdotát, amit az ember már nagyon szeretett volna elfelejteni, de hát mit tegyünk, minden családi összejövetelen újra előjön. Igyunk még.
Az embernek az anyukája aggodalmaskodik, hogy túl kevés lesz a zsíros cafat a húsban, és nem kell azt annyira kifilézni, mire az ember megnyugtatja az anyukáját, hogy minden jó lesz, úgy vagdalja a húst, ahogy anyuka szereti, titokban meg ledobálja a cafatokat a kutyának, és tudja, hogy az anyukája pont olyan jó étvággyal fogja bekanalazni a gulyást, ahogy máskor.
Időközben kilenc-hétre vezet valamelyik csapat, és az ember úgy gondolja, az a legnagyobb szerencse az egészben, hogy pont azokat az embereket szereti a legjobban, akik a családjába tartoznak.
A húst alaposan meg kell pörkölni a hagymán, de amikor a paprika kerül rá, akkor már félre kell húzni a tűzről. Ezt onnan lehet tudni a legbiztosabban, hogy négy ember állítja egyöntetűen, és már a múltkor is ezt állították, amikor ugyanilyen felállásban ólálkodtak a bogrács körül, és a gasztronómia tudománya azóta sem változott. Meg ők sem.
Az ember kavargatja a gulyás alapját, most jönnek a fűszerek, és ilyenkor a legfontosabb teendő, hogy a fűszerezésbe beleszólni akaró atyafiakat lerendezzük egy felessel. Szükség van tehát újra az embernek a sógorára, aki tudja, mi a teendő ebben a helyzetben, és még sörrel is csitítja a fűszerezéshez mindenáron szaktanácsot adni vágyó gasztrolovagokat.
Az ember a kishúgára néz, és rájön, hogy őt szereti a legjobban a világon, és segíteni fog neki mindenben, amiben csak tud, és pont milyen jó, hogy az embernek van egy testvére, aki mellette áll, bármi is történjen ebben a rút világban.
Bekerül a tizedik gól is a hálóba egy pazarul kivitelezett kapáslövés nyomán, és a srácok ujjongása nyomán kiderül, hogy tízes volt a meccs, tehát valaki győzött. Még nem tudják, hogy itt mindenki győztes, mert gulyás van, tűz van, szeretet van. Semmi baj, majd ha idősebbek lesznek, megtudják. Most nem az a dolguk.
Az ember kavargatja az ételt, és már nem tudja, hogy a füst csípi-e a szemét, vagy valami mástól lett könnyes. Mindenesetre a fűszerező sorfal megegyezik abban, hogy ha paprikát raktunk bele, akkor már bors nem kell. Ez azért lehet egészen biztos, mert isznak rá egy felest.
Azt a pillanatot kell megélni, ami éppen van. Az ember magába fogadja a szeretet-érzést, és elhatározza, hogy minden módon vissza fogja adni a szívének legkedvesebbeknek, mert nincs fontosabb dolgunk ezen a világon.
Amikor végre a répa meg a krumpli is belekerül a bográcsba, akkor rakni kell a tűzre, hadd buzduljon fel egy kicsit. Utána már csak a nokedliszaggatás kicsit sem irigyelhető művelete lesz hátra, de szerencsére azt az embernek az édesanyja megcsinálja.
Hogy milyen lett a gulyás?
Van jelentősége?
Amúgy finom. Mindenki szedett még egyszer. Még Kislaca is.
A világon a legjobb szeretni és szeretve lenni.
Bogdán_Szabolcs_Osmosis
Nagyon szép szöveg, amit Jacques Prévert írt. Gyönyörű és annyira igaz:
,,Még csak most kezdődik a nap és már este hat óra van
Hétfő és már péntek van
... és már véget is ért a hónap.
... és lassan vége az évnek..
... és már 30, 40, 50 vagy 60 év telt el az életünkből.
... és rájövünk, hogy elvesztettük a szüleinket, barátainkat.
... és rájövünk, hogy már túl késő visszamenni...
Szóval... azért próbáljuk meg, hogy a legtöbbet hozzuk ki a hátralévő időnkből...
Ne hagyjuk abba az olyan tevékenységek keresését, amelyeket élvezünk...
Vigyünk színt a szürkénkbe... Mosolyogjunk az élet apró dolgaira, amik balzsamot hoztak a szívünkbe.
És mindennek ellenére továbbra is nyugodtan kell élveznünk a hátralévő időt. Próbáljuk meg kizárni az "utánát"....
Majd utána csinálom
Majd elmondom utána....
Majd átgondolom utána...
Mindent későbbre hagyunk, mintha az "utána" a miénk lenne.
Mert amit nem értünk, az az, hogy:
utána kihűl a kávé....
akkor megváltoznak a prioritások...
utána megtörik a varázslat...
utána elmúlik az egészség...
aztán a gyerekek nőnek...
aztán a szülők megöregszenek....
utána az ígéreteket elfelejtik ...
akkor a nappal éjszakává válik...
és utána véget ér az élet...
És akkor gyakran túl késő...
Szóval ne tartogassunk semmit későbbre...
Mert ha mindig várunk, a legjobb pillanatokat is elveszíthetjük...
a valaha volt legjobb élmény,
a legjobb barátok,
a valaha volt legjobb család...
Ma van az a nap... Itt az idő...
Már nem vagyunk abban a korban, amikor megengedhetjük magunknak, hogy holnapra halasszuk, amit azonnal meg kell tenni... ”
Lássuk, lesz-e időd elolvasni ezt a bejegyzést...
Vagy talán otthagyod... "később" ...
És "soha" nem fogod megosztani.... "
,,Még csak most kezdődik a nap és már este hat óra van
Hétfő és már péntek van
... és már véget is ért a hónap.
... és lassan vége az évnek..
... és már 30, 40, 50 vagy 60 év telt el az életünkből.
... és rájövünk, hogy elvesztettük a szüleinket, barátainkat.
... és rájövünk, hogy már túl késő visszamenni...
Szóval... azért próbáljuk meg, hogy a legtöbbet hozzuk ki a hátralévő időnkből...
Ne hagyjuk abba az olyan tevékenységek keresését, amelyeket élvezünk...
Vigyünk színt a szürkénkbe... Mosolyogjunk az élet apró dolgaira, amik balzsamot hoztak a szívünkbe.
És mindennek ellenére továbbra is nyugodtan kell élveznünk a hátralévő időt. Próbáljuk meg kizárni az "utánát"....
Majd utána csinálom
Majd elmondom utána....
Majd átgondolom utána...
Mindent későbbre hagyunk, mintha az "utána" a miénk lenne.
Mert amit nem értünk, az az, hogy:
utána kihűl a kávé....
akkor megváltoznak a prioritások...
utána megtörik a varázslat...
utána elmúlik az egészség...
aztán a gyerekek nőnek...
aztán a szülők megöregszenek....
utána az ígéreteket elfelejtik ...
akkor a nappal éjszakává válik...
és utána véget ér az élet...
És akkor gyakran túl késő...
Szóval ne tartogassunk semmit későbbre...
Mert ha mindig várunk, a legjobb pillanatokat is elveszíthetjük...
a valaha volt legjobb élmény,
a legjobb barátok,
a valaha volt legjobb család...
Ma van az a nap... Itt az idő...
Már nem vagyunk abban a korban, amikor megengedhetjük magunknak, hogy holnapra halasszuk, amit azonnal meg kell tenni... ”
Lássuk, lesz-e időd elolvasni ezt a bejegyzést...
Vagy talán otthagyod... "később" ...
És "soha" nem fogod megosztani.... "