Okosságok, közhelyek.

setni írta:

Csatolás megtekintése 1933969
Ragadós galaj (Galium aparine)
Gyógyhatása:
Az egyik legkiválóbb gyógynövény pajzsmirigy alul- és túlműködés esetén. A friss ragadós galajból készített teával kezelhetők a száj és a nyelv rákos megbetegedései. Szüléskönnyítő hatással bír. Csökkenti a vérnyomást. Nagyon enyhe nyugtatóként is ismert.
Magas C-vitamin tartalmának köszönhetően hozzájárul az immunrendszer megerősítéséhez. Kiváló gyógymód megfázás, influenza esetén. A ragadós galaj teája alkalmazható vese-és májbetegségek esetén.
Felhasználás külsőleg:
Forrázata külső sérülések, bőrbetegségek ellen alkalmazható lemosó formájában. Hosszabb ideig történő használata jó hatással van a pattanásos bőrre. A ragadós galaj pakolása felhasználható mérges csípések és napégés gyógyítására egyaránt.

Kattints a kibontásához...

Sziasztok! Ez az én fotóm az én kezem..
Az eredeti poszt itt található:

"Mer komcsik vótak".. az, h egyedül a vörös hadsereg védte az országot 19-ben, horthyt meg a franciák és románok juttatták hatalomra, bagatell...
"Kedves Anyám!
Egészséges vagyok, mit maguknak is kívánok. Kedves Anyám, most szépen megyünk előre. Áttörtük a cseh és a román frontot, nemsokára győzünk és megyünk haza... Addig is csókolom mindnyájukat.
Pali"
A 22 éves Juni Pál soha nem tért haza családjához. A felvidéki harcok után kórházba került, a román áttörés és előrenyomulás elől Mezőkövesdről Budapest irányába menekültek egészségügyi személyzet kíséretében. Hatvanig jutottak el, ott a románok fogságába estek, akik a várostól nem messze kivégezték a betegeket és kísérő személyzetet is. Heten élték túl a mészárlást 1919. augusztus 3-án. A szocialista rendszerben a maradványokat kiemelték és Hatvan főterén állítottak emlékművet számukra. A városvezetés a síremléket 2012-ben elbontatta, a maradványokat pedig a helyi temetőbe helyezték át. Ezen már nincsenek feltüntetve nevek, annak ellenére se, hogy a 49 megölt ember közül 20-nak sikerült kideríteni a személyazonosságát.
Az elbontott emlékművön még az a felirat szerepelt, hogy
„Őrizze sírjukat kegyelet, s emléküket az idő!"
A 13 évvel ezelőtti áttemetés után a sírfelirat egyszerű tényközlésre szorítkozik, az új síremlék még 15 éves sincs, de már szinte olvashatatlan.

Ha valaki bele akar vonni a szánalmas kis játékába!

1988 és 2016 között a Sriracha szósz gyártója, a Huy Fong Foods, egyetlen beszállítótól szerezte be az összes paprikát. Az üzlet kizárólag szóbeli megállapodás alapján, "egy fejbólintással és kézfogással lepecsételve" köttetett meg.

(Toochee)

1948-ban egy fénykép rögzített egy pillanatot, amely évszázadok igazságtalanságát sűrítette magába.
Egy öltönyös, nyakkendős férfi a fotósok előtt állva sírva fakadt, miközben egy dokumentumot tartott a kezében. Ő volt George Gillette, a Missouri folyó menti Mandan, Arikara és Hidatsa törzsek vezetője.

A papír, amit a kezében tartott, nem egy egyszerű megállapodás volt: az ősi földek kényszerű átadása az Egyesült Államok kormányának. Több mint 600 négyzetkilométernyi otthon, iskola, templom és termékeny föld került volna víz alá a Garrison-gát építése miatt.

Gillette tudta, hogy az aláírásával egy tragédiát pecsétel meg. De ha nem írta volna alá, a törzsek semmilyen kártérítést nem kaptak volna. Könnyeivel küszködve mondta el a szavakat, amelyek ma is megrendítőek:
„Ma tiltakozás mellett írunk alá. Kezeink meg vannak kötve, de a szívünk szomorú.”

Az a víztározó egész falvakat árasztott el, közösségeket pusztított el, és víz alá temette az őslakos történelem és spiritualitás évszázadait. Gillette fényképe, amint a mikrofon előtt sír, a méltóság és az ellenállás jelképévé vált az elkerülhetetlen veszteség közepette.

Ma az ő képe arra emlékeztet, hogy a modernitás – ha nem tiszteli az emlékezetet – maga is a pusztítás egyik formája lehet.

George Gillette nemcsak a földjéért sírt, hanem egy egész népért, amely ismét látta, hogy a „haladás” ezúttal víz és feledés formájában érkezik.

1986. szeptember 5. – A nap, amikor egy 22 éves nő hőssé vált a terror közepén
szeptember 5-én a Pan Am 73-as járata leszállt a pakisztáni Karachiban. Egy átlagos, rutinszerű megállónak indult, de percekkel később a repülőgép fedélzetét pokollá változtatta négy felfegyverzett gépeltérítő, akik 359 embert ejtettek csapdába.
A káosz közepén azonban volt valaki, aki nem pánikba esett, hanem cselekedett. Ő volt Neerja Bhanot, a 22 éves indiai repülőpénztáros.
Amikor a fegyveresek berontottak a gépre, Neerja azonnal felismerte a veszélyt – és minden másodperc számított. Riasztotta a pilótafülkét, ezzel lehetőséget adva a pilótáknak, hogy a menekülőzsilipen át elhagyják a gépet. Ezzel megakadályozta, hogy a terroristák a repülőgép irányítását megszerezzék, és sokkal nagyobb katasztrófát idézzenek elő.
A következő 17 órában Neerja higgadtan, félelem nélkül segítette az utasokat.
Elrejtette az amerikai útleveleket, hogy a terroristák ne tudják kiszűrni az amerikai állampolgárokat. Nyugtatta a síró gyerekeket, vigasztalta az anyákat, próbált rendet tartani a pánik közepette.
Nem gondolt saját magára – csak arra, hogyan menthet meg másokat.
Amikor a feszültség végül robbant, és a gépeltérítők tüzet nyitottak, Neerja a vészkijáratnál állt. Tudta, hogy a menekülés most vagy soha.
De nem futott el. Kinyitotta az ajtót, segítette az utasokat a kijutásban, és amikor a fegyverropogás felerősödött, testével takart le több gyermeket, hogy megvédje őket a golyóktól.
Neerja nem élte túl azt az éjszakát.
De több mint 350 ember igen — az ő bátorságának és önfeláldozásának köszönhetően.
Halála után posztumusz számos kitüntetést kapott, köztük India legmagasabb polgári bátorsági díját, a Ashoka Chakrát. Nevét iskolák, díjak, sőt filmek is őrzik.
Ma, évtizedekkel később, Neerja Bhanot neve egyet jelent az önzetlenséggel és az emberi bátorsággal.
Egy fiatal nő, aki szembeszállt a félelemmel, és élete árán is másokat védett.
Ő volt az, aki nem futott el. Ő volt az, aki maradt.
És ezzel örökre a történelem részévé vált.

Utóirat:
A négy elfogott gépeltérítőn túl a pakisztáni hatóságok egy hét múlva egy ötödik, szintén palesztin társukat is elfogták. Az öt férfi egyikét, a jordániai állampolgárságú Zaid Hasszán Abd al-Latif asz-Szafarinit kiadták az Egyesült Államoknak, ahol jelenleg is 160 éves börtönbüntetését tölti.

A másik négy férfit Pakisztánban előbb halálra, majd életfogytiglani börtönre ítélték, 2008-ban azonban egy egyezmény keretében kiadták őket a Palesztin Nemzeti Hatóságnak, amely aztán szabadon engedte őket. Tartózkodási helyük jelenleg ismeretlen, 2009-ben az amerikai FBI ötmillió dolláros nyomravezetői díjat ajánlott fel az elfogásukhoz vezető információkért.

Amikor Allyson Felix, az amerikai atlétika ragyogó csillaga megtudta, hogy gyermeket vár, élete legboldogabb híre mellé hidegzuhany is érkezett. Legnagyobb szponzora, a Nike, nem gratulált, hanem közölte: ha folytatni akarja az együttműködést, akár 70%-kal csökkentik a szerződését. Azt tanácsolták neki, „tudja, hol a helye, és fusson tovább”. De Allyson nem hajolt meg.
Ehelyett azt mondta: „A helyem ott van, ahol én teremtem meg.” Felmondott a világ egyik legnagyobb sportcégénél, és saját márkát alapított – a Saysh nevű futócipőcsaládot, amit nők terveznek nőknek, hogy minden lépésükben önbizalmat adjon.
A terhessége nem volt könnyű: hét hónaposan, sürgősségi császármetszéssel hozta világra kislányát, Camryn-t. Az apró baba az intenzíven feküdt hetekig, miközben Felix minden nap érte imádkozott. Az orvosok óvatosságra intették, de ő hitt abban, hogy még visszatérhet – nemcsak a pályára, hanem önmagához is.
És megtette. Saját cipőjében futva tért vissza az olimpiára – és 11 érmet szerzett, ezzel túlszárnyalva a legendás Carl Lewist is. A világ ekkor már nemcsak bajnokként, hanem példaképként tekintett rá: egy anyaként, aki bebizonyította, hogy az erő nem a félelem hiánya, hanem a hit önmagunkban, akkor is, amikor mindenki más kételkedik.
Felix azonban nem állt meg a dobogónál. Összefogott a Pampers céggel, hogy létrehozzák az első olimpiai bölcsődét – egy helyet, ahol az olimpikon anyák nyugodtan szoptathatják és ölelhetik gyermekeiket a versenyek közben.
Allyson Felix története több mint sporttörténet. Ő az a nő, aki nemcsak rekordokat döntött meg, hanem szabályokat is írt át – bebizonyítva, hogy az anyaság nem a karrier vége, hanem az igazi erő kezdete.

A hidegháború közepén, amikor az Egyesült Államok és a Szovjetunió állandóan egy nukleáris háború árnyékában élt, egy tízéves kislány olyasmit tett, amit a diplomatáknak addig nem sikerült: írt egy levelet.
A neve Samantha Reed Smith volt, és Maine államban élt. 1982-ben, amikor a TIME magazinban meglátta a szovjet vezető, Jurij Andropov fényképét, megkérdezte édesanyjától, miért nem kéri meg senki közvetlenül, hogy ne indítson háborút. Anyja – nem is sejtve, mit indít el ezzel – azt felelte:
„Miért nem kérdezed meg te magad?”
Samantha papírt és ceruzát vett elő, és ezt írta:
„Tisztelt Andropov úr!
Akar ön háborút, vagy nem?
Kérem, mondja meg, miért akarja meghódítani a világot, vagy miért nem akarja azt megtenni.”
Öt hónappal később a világ nagy meglepetésére Andropov személyesen válaszolt neki. Nemcsak megdicsérte bátorságáért, hanem meghívta a Szovjetunióba, hogy ottani gyerekekkel ismerkedjen meg.
1983 júliusában Samantha megérkezett Moszkvába. Hősként fogadták, a béke szimbólumaként. Iskolákat, múzeumokat látogatott, és ellátogatott az Artek nevű úttörőtáborba is, ahol szovjet barátokat szerzett, és rájött, hogy a határok ellenére a gyerekek mindkét oldalon ugyanazokat az álmokat dédelgetik.
Hazatérve a remény jelképévé vált. Interjúkat adott, könyvet írt, és békekampányokban vett részt. Mindössze 13 éves volt, amikor 1985. augusztus 25-én édesapjával együtt repülőgép-szerencsétlenségben életét vesztette.
A Szovjetunió tiszteletadással búcsúzott tőle: bélyegeket adtak ki az arcképével, egy gyémántot, egy gyermekszínházat és egy tulipánfajtát neveztek el róla.
Samantha Smith egy olyan kislány volt, akinek nem volt hatalma, serege vagy diplomáciai rangja – de volt valami sokkal nagyobb:
a meggyőződése, hogy egyetlen levél is megváltoztathatja a világ sorsát.

Hogyan is működött a 80-as években egy koncert előkészítése?
Hegedűs László (1948) a hazai koncertszervezés doyenje. A Multimedia Organisation, illetve annak leányvállalata, a Multimédia Concerts vezetőjeként olyan pop- és rocksztárokat hozott elsőként Magyarországra, mint a Queen, a Genesis, a U2, Elton John, Carlos Santana, Paul McCartney, az AC/DC, a Metallica, az Iron Maiden, a Guns N’ Roses, Bob Dylan, David Bowie vagy Robbie Williams.

Jávorszky Béla Szilárd:
A Queen 1986 júliusában lépett fel a Népstadionban. Korábban ekkora léptékű rockkoncertet még nem tartottak Magyarországon. Még film is készült belőle.

Hegedűs László:
Hát persze, karácsonykor volt a premierje, a Corvinba és az Urániába külön hangrendszert vittünk, hónapokon át játszották óriási sikerrel. Anno videokazettán is megjelent, de DVD-n csak nemrég jött ki, mert Brian May ragaszkodott hozzá, hogy újrakeverhesse a hangot, és hogy az egészet digitálisan felújítsák.

Jávorszky Béla Szilárd:
Tudnál mesélni magáról a koncertről néhány érdekességet? Túl azon, hogy Freddie Mercury elénekelte rajta a Tavaszi szél vizet áraszt című népdalt, a szövegét a tenyeréről puskázva.

Hegedűs László:
Különleges munka volt. Ahhoz, hogy a Queent egy Népstadion szintű bulira ki tudjuk fizetni – értsd: meglegyen hozzá a deviza –, ahhoz az összes ezzel foglalkozó állami céget le kellett ültetni egy asztalhoz. Az IPV-től Kiss Imre volt jelen, nagyszerű ember, a BS részéről Lehel Laci, az IRI-től Gaál Iván és Hidasi Nóra, a Népstadiontól dr. Müllner Jenő (rendes faszi, pártmegbízatásból került oda, de segítőkész volt), az ORI-tól pedig egy szörnyűséges figura, Bulányi László.


Bulányi 1990-ben látványos öngyilkosságot követett el, miután kiderült, hogy több százmillió forintot sikkasztott az ORI-nál. Durva ember volt, exbelügyes, rettenetesen merev, az a „felfelé-nyalok-lefelé-rúgok”-típusú káder. Amikor Keszler Pált, az ORI addigi igazgatóját a nyolcvanas évek közepén kinevezték az Operettszínház igazgatójának, ő vette kézbe a céget és mindjárt azzal rakta le a lábnyomát a zenei életben, hogy a Queen-koncert megszervezésére összehívott értekezleten felállt, majd azt mondta: „Kedves elvtársak, köszönöm, hogy eljöttetek. Az Országos Rendező Iroda nevében be kell, hogy jelentsem, hogy Magyarországon, mint ti is tudjátok, óriási devizahiány van és ezért a kórházakban nincsenek orvosságok elegendő mennyiségben, rengeteg orvosi műszer hiányzik, és ameddig ez a helyzet, addig nem tudok támogatni olyan pénzszórást, mint a Queen-koncert megrendezése”. Azzal összepakolta az iratait, a hóna alá csapta és távozott.

Ezt követően kételyeim lettek a Queen-koncerttel kapcsolatban. Müllner Jenő meg Kiss Imre azonban nyugtatgattak, „László, ne foglalkozz ezzel a barommal, majd mi összehozzuk”. Próbáltam nem törődni Bulányival, de mégiscsak ő volt a hivatalos állami ember, tehát kvázi az ő kezében volt a döntés. Aztán Müllner Jenő bement Schmitt Palihoz, Schmitt bement mit tudom én kihez, és néhány nap múlva hívtak a pártközpontból egy kávézásra a Luxor Presszóba, ahol Korda Pista, Lehel Laci meg mások elmesélték, hogy milyen trükkökkel jutottak el Berecz Jánoshoz, aki igent mondott, tehát meg lehet csinálni a bulit. Innentől kezdve Bulányi elvtárs mehetett a francba.

Az ORI-val amúgy ennek ellenére sok koncertet megcsináltunk, a Dire Straits vagy Elton John az ő devizakeretük terhére ment. Mikor azonban Bulányi elvtárs megtudta, hogy Elton John meleg, azonnal felhívott: „ugye nem fülbevalóban fog fellépni? Nem nevelhetjük ilyen dolgokra a magyar ifjúságot. Elvárjuk tőled, hogy intézkedj!” Ráhagytam, aztán persze semmit sem szóltam Eltonnak, aki értelemszerűen hatalmas karikafülbevalóval lépett fel. Amikor Bulányi elvtárs ezért felelősségre vont, azzal védekeztem, hogy ilyeneket kalózfilmekben is hordanak.
Jávorszky Béla Szilárd:
Lehet tudni, hogy a Queen esetében mekkora gázsiról volt szó?

Hegedűs László:
Üzleti titok, de annyit elárulhatok, hogy a Queen ötször-hatszor annyiba került, mint azok, akik akkoriban a BS-be jöttek. Ezek az összegek ráadásul mélyen a nyugat-európai gázsik alatt voltak. A Queen is körülbelül félpénzért játszott a Népstadionban.

A koncertet – miként volt róla szó – gigantikus filmforgatás övezte, tizenhat kamerával vették a legjobb magyar operatőrök. Emlékszem, a 35 milliméteres filmnél húsz perc nyersanyag fér csak be egy kazettába, úgyhogy húszpercenként cserélgetni kellett őket, amit külön stáb végzett. Hatalmas logisztikai manővert igényelt (Mihály György kollégám vezényelte), hogy úgy induljanak és álljanak le a kamerák, hogy közben a koncert folyamatosan több szögből rögzítve legyen. A hangot Dieter Dirks mobil stúdiója vette, ehhez a zenekar ragaszkodott, ezt később hozzászinkronizálták az időjeles filmfelvételekhez. Multitasking képernyőt gyártottak hozzá, azon tudta a rendező, Zsombolyai János kiválasztani, hogy épp melyik kamera képét vágja be. Jim Beach-csel, a Queen menedzserével közösen voltunk a film producerei, a MAFILM vezetője, Marx György segített a létrehozásában. Egy ilyen film már akkor is roppant jövedelmező volt – nem feltétlenül a vetítések miatt, hanem mert milliós nagyságrendben értékesítettek belőle VHS-kazettát.

Készítette: Jávorszky Béla Szilárd.

1952-ben egy egyszerű, éhes cirmos macska átlépte a kaliforniai Elysian Heights Általános Iskola küszöbét.
Félelem nélkül lépett be, leült egy tanteremben, ivott egy kis tejet, és ott maradt, csendben, fél napon át.
Úgy viselkedett, mintha csak egy diák volna a sok közül.
Másnap visszatért.
És azután is.
Ettől kezdve állandó, ismerős alakja lett az iskolának,
annyira, hogy a gyerekek Room 8-nak nevezték el –
annak az osztálynak a száma után, ahová először belépett.
Tizenöt éven át ez a macska az iskola életének része volt:
felbukkant az osztályképek hátterében,
a gyerekek versengtek, ki etetheti meg,
és még a gitáros Leo Kottke is dalt írt róla.
Amikor megöregedett és megbetegedett, az egyik tanítónő hazavitte, hogy ápolja.
De ő, makacs és hűséges lélek, minden reggel visszasétált az iskolába —
mintha tudta volna, hogy ott a helye.
1968-ban, huszonkét éves korában Room 8 elment.
A Los Angeles Times három hasábon emlékezett meg róla.
Mert ő nem csak egy macska volt.
Hanem egy jelképpé vált:
a szeretet, a csendes jelenlét,
és az élő emlékezet szimbólumává egy egész nemzedék számára.
Egy átlagos cica, aki legendává lett.

Egy kép ami boldogságot mutat és ami mögötte van.

A fotó, amelyet látunk, világszerte ismert – sőt, ikonikus. 1974-ben az Associated Press hírügynökség fotósa, Szláva Veder ezért a felvételért elnyerte a rangos Pulitzer-díjat.
A képen egy amerikai pilóta látható, aki öt és fél évnyi vietnámi hadifogság után tér vissza otthonába.
Legidősebb lánya, a tizenöt éves, kitárt karokkal rohan felé; mögötte két fia, tizennégy és tizenkét esztendősek, valamint a legkisebb lány, aki nemrég töltötte be a tizenegyedik életévét. És persze ott áll a feleség is – magas, karcsú, mosolygó
Ám három nappal korábban a harminckilenc éves tiszt már kézhez kapta tőle a levelet: minden véget ért, válás következik.
A bíróságon Bob alulmaradt. A gyerekek felügyeletét megosztották, közösen tölthették a hétvégéket. A volt feleség kapta a házat, az autót, havi háromszáz dollár tartásdíjat és a tiszthelyettesi katonai nyugdíj több mint negyven százalékát. Ezért Robert soha nem akasztotta ki otthonában a híres fotót, amelyen családja ráveti magát a kaliforniai katonai támaszponton. Mert ott volt rajta Loretta is.

Ősidőkben az arabok esküvőkön lepénykenyérbe burkolt húst osztottak szét. Ha több volt a vendég, mint a hús, a legközelebbi barátoknak, a családjuknak tekintett szeretteiknek üresre tekert lepényeket adtak. Ők pedig úgy ették, hogy arcuk egy rezdüléssel sem árulta el: üresek.
Egyszer azonban egyikük, megpillantva, hogy az ő darabjában nincs hús, a jelenlévők előtt felkiáltott: „Te, hallod-e, az én lepényemben nincs hús!” Mire a házigazda így felelt: „Én vagyok a hibás: a magaménak hittelek.”
Hányan vannak ma is, akikben megbíztunk, akik elbűvöltek bennünket, akiket „sajátunknak” véltünk, hogy együtt vagyunk… s mégis tévedtünk.
Fontold meg jól, kiknek nyújtod az üres lepényeket.