Pályázat: Halhatatlan szerelem

Halhatatlan szerelem

Kedvesem!
Nincs már, mi elszakíthatna tőled.
Se idő, se kór, se csalódás, se halál.
Közös sírban végeznénk; én lyukat ütnék koporsóm falán,
s szerelemmel szentelt földön át bújnék oda hozzád.
Nincsen semmi, mi elválaszthatna minket.
A világ más pólusán helyeznének végsőnek hitt nyugalomra;
én ásnék. Ásnék évszázadokon át körmeimmel,
körmeim vesztve bomló ujjakkal a Föld magján át csak ásnék.
S csak tovább... kezemet vesztve fogammal vájnám az agyagot,
mi minket távoltartani Oly tehetetlen!
Elhasznált fogaim vesztve minden porcikám vadul törne előre
feléd. S veszíteném bár mindenem,
de élettelen szívem végül eljutna hozzád,
s tied mellett lelne örök nyughelyet.
És ott, tested legteltebb űrjében
tőled nyert erőből dobbanná utolsó sóhaját... benned... érted.

A verset a barátnőm ihlette, mikor ezt mondta:
Milyen rossz lehet, ha valakik sokáig házasok és nem egy helyre temetik őket!