Rejtő Jenő, akit P. Howardnak hívtak...

N

Naska

Vendég
Reich Jenő 37 évesen munkaszolgálatosként meghalt az orosz fronton. Rejtő Jenő még sokáig élni fog.

" Ki itt nyugtalankodik csendesen,
Író volt és elköltözött az élők sorába.
Halt 36 évig, és élt néhány napot,
S ha gondolkozott, csak álmodott
Néhány napot. S amikor kinevették:
Azt hitte, hogy kacagtatott.
Most itt fekszik e nehéz
Temetői hant alatt,
Zöld koponyáján kiüt a csíra.
És azt álmodja, hogy él.
Szegény. Béke hantjaira!
Ámen! "
/Rejtő Jenő: Sír (a) felirat/
 
N

Naska

Vendég
Ez volt az első könyv, amit Rejtőtől olvastam. :)

Piszkos Fred, a kapitány
/1. fejezet-részlet/


F%FClig%20Jimmy%20%E9s%20Piszkos%20Fred.jpg


ELSŐ FEJEZET

1

- Uram! A késemért jöttem!

- Hol hagyta?

- Valami matrózban.

- Milyen kés volt?

- Acél. Keskeny penge, k i s s é hajlott. Nem látta?

- Várjunk... Csak lassan, kérem... Milyen volt a nyele?

- Kagyló.

- Hány részből?

- Egy darabból készült.

- Akkor nincs baj. Megvan a kés!

- Hol?

- A hátamban.

- Köszönöm...

- Kérem... A csapos mesélte, hogy milyen szép kés van bennem. Egy darab húszcentis kagylóritkaság.

- Forduljon meg, kérem, hogy kivegyem...

- Kitartás! A kocsmáros azt mondta, hogy amíg nem hoz orvost, hagyjam bent a kést, mert különben elvérzek. A kocsmáros ért ehhez, mert itt már öltek orvost is. Régi étterem.

- De én sietek, kérem! És mit tudja az ember, hogy mikor jön az orvos? Kés nélkül mégsem mehetek éjjel haza.

- Az orvos itt lakik a közelben, és a kocsmáros triciklin ment érte. Ha szurkált uram, hát viselje a következményeket.

- Hohó! Azért, mert magába szúrnak egy kést, még nincs joga hozzá, hogy megtartsa. Ez önbíráskodás! Hála Istennek, van még jog a világon.

- Nem is jogra hivatkoztam, hanem orvostudományra. A kocsmáros szerint az a recept, hogy bent maradjon a kés. Orvosi rendelet!

- Az orvos rendelkezzék a saját holmijával, a kés az én műszerem!

- Hm... nehéz ügy...

- Tudja mit? Nekem is van szívem, segítek a bajon. Kiveszem magából a késemet, és beteszek helyette egy másikat. Az is megteszi, amíg a mentő jön.

- Jól van. Csak ne legyen kisebb a kés, hogy jól elzárja a sebet, mert az egészség mindennél fontosabb, és recept az recept, hiába...

- Nyugodt lehet. Egy nagy konyhakést nyomok be helyette.

- Akkor rendben van.

- Forduljon... meg... hopp!... Így...

- Most nyomja bele a másikat!... Gyorsan!

- Ez itt a polcon épp jó lesz, habár csak fanyelű.

- Benne van?

- Fenét!... Hiszen alig vérzik a sebe. Itt, a csont mellett állt meg a penge, a porcok között... A mindenségit, kicsorbult a hegye!

- Nyomta volna a húsba, maga kezdő!

- Várjon! Ráteszek egy vizes kendőt... A szvetter egész jól leszorítja...

- Higgye el végre, hogy kés kell bele! A vendéglős tudja. Itt naponta ölnek. Tegye be a kést. Mi az magának?

- Nem értek hozzá. Bicskázásért vállalom a felelősséget, de műtétért nem! Kérje meg erre a szívességre valamelyik matrózt. Majd csak magukhoz térnek.

- Jó, hogy említi! Uram! Maga leütötte tizenkét hajósomat.

- Az egyikre ráesett a likőrösállvány, arról nem tehetek.

- Az volt az első fűtő!

- Mit tudja ezt egy likőrösállvány?

- És ott fekszik a hajópincér. Hol lehet most pincért találni? A Honolulu-Star reggel indul, és se fűtő, se pincér, mert maga leütötte őket!

- Abban igazam volt. Hozzám vágtak egy korsót, és az ilyen magatartás sért.

- Egyik sem vágta magához a korsót. Ezek ártatlanok.

- Hát ki tette?

- Én.

- Szerencséje, hogy haláltusáját vívja, különben most fejbe ütném... Jó napot.

- Várjon!

- Nincs időm. Sietek!

- Nézze meg, hogy nem kell-e kés a sebbe. Az ilyen szúrást nem szabad elhanyagolni. Lehet, hogy befelé vérzik.

- Onnan nem szúrhatták meg. Csak várjon az orvosra, az majd segít magán, ha lehet. Ha nem, akkor nyugodjék békével.

- Ajánlom magamat...

- Sajnálom, hogy ilyen gyenge legénységet toborzott...

- Halló! Fiatalember! Elkísérem. Volna egy ötletem, amivel pénzt kereshet.

- Rendben van.

- Várjon! Hej, csapos! Ha jön a kocsmáros, mondd, hogy elmentem járni egyet ide a közelbe. Ne féljen semmit, ha baj van, kést teszek a sebbe! Vigyázok... No, jöjjön!

2

- Sebesülésem miatt óvatosnak kell lennem. Merre akar menni?

- Nem tudom. Se pénzem, se dolgom.

- Maradjunk a közelben, az orvos miatt. Ejnye, nem kérdeztem a vendéglőst, hogy pipázhatok-e ilyen súlyos állapotban. Megkockáztassam?

- Nyugodtan. Mi lehet belőle?

- Semmi?

- A világon semmi. Legfeljebb meghal. Az meg úgyis előfordulhat.

- Teljesen igaz. Hát ide hallgasson. Én vagyok a Honolulu-Star szállásmestere. Hogy hívják magát?

- Fülig Jimmy...

- Miért van ilyen hülye neve?

- Mert szeretek nevetni, és valaki rám fogta, hogy olyankor fülig húzom a számat.

- Csakugyan tejfölösképű alak. Jókora, csontos emberben ritkaság. Hány éves?

- Huszonnégy...

- Vakarcs.

- A családja.

- Ért a hajóhoz?

- Hülyéket kérdez... Byrd kapitánnyal kétszer voltam expedíción, suhanc koromban.

- Milyen írása van?!

- Folyó. Csak a nagybetűt nem mindet ismerem. Egy szállásmestertől tanultam írni!

- Hülye!

- Az igaz! De a szállásmesterben ritka az okos.

- Miféle okmányai vannak?!

- Ezt kikérem magamnak!

- Szóval semmilyen írása sincs?

- Rendőrségtől van!

- Az jó!

- Nahát akkor nincs semmi baj! Valparaisóban kaptam egy írást a kapitánytól, hogy mindennap jelentkezni kell a felügyelő úrnál, és két óra után nem mehetek az utcára.

- Az nem jó!

- Nekem mondja? Azért jöttem el Valparaisóból.

- Benne van a hajóskönyvben?

- Ezt visszautasítom.

- Törölték?

- És ha igen! Mi közöm hozzájuk?

- Ismer engem könyv nélkül minden hajósa a világnak!

- Én is attól félek. Akar dolgozni?

- Nem.

- Miért?

- Elvesztettem a meggyőződésemet.

- És ez mitől jön?

- Tavaly Nápolyban loptam egy kockás felöltőt, és azóta úgy érzem, hogy úrnak születtem. Elhatároztam, hogy többé nem dolgozom.

- Azelőtt dolgozott?

- Nem. De hiányzott az elhatározás.

- Nézze... nekem hajópincér és fűtő kell, különben kirúgnak, és nincs munkám.

- Nem baj. Azt együtt csinálhatjuk! Én értek hozzá.

- Fogja be a száját... Itt Port Szuezben sem fűtőt, sem pincért nem találok hajnalig. Akkor indul a Honolulu-Star tovább. Az idényben vagyunk. Hát ide hallgasson: itt van nálam a fűtő és a pincér papírja. Álljon be helyettük. Maga ellátná kettőnek a munkáját. Ritkán láttam ilyen erős bivalyt.

- Hízelgéssel nem megy semmire!

- De talán mással. Két ember fizetése innen Tahitiig valóságos kis vagyon. Maga megkeresheti az egészet egyedül... Fél napot fűtene, felet kiszolgálna. Senki sem tudná, hogy a fűtő és a pincér egy személy.

- És mikor aludnék?

- Hát, amikor megérkeztünk Tahitibe. Ha sokat mondok, öt hét az egész. Odáig két ember fizetését kapná. Na jön?... Nézze, már készülődnek.

- Rendben van! Elfogadom!

- Éjjel Wilson Hutchins amerikai fűtő, nappal José Pombio spanyol pincér! Ezt jegyezze meg! Tud spanyolul?

- Néhány előétel nevét, de azzal úgy-ahogy megértetem magamat.

- Hol tanult meg előételnyelven beszélni?

- Barcelonában működtem egy étterem kirakatában mint transzparens, hosszú ideig.

- Az micsoda?

- A kirakatban ültem, hurkák és lepények között, időnként bólogattam, a hasamra mutattam, és végül következett egy vigyor, amitől kigyulladt néhány villanykörte a gyomromon.

- Jó állás.

- Csak ész kell hozzá, és úri megjelenés. Mosolyogni meg remekül tudok! Attól van a nevem: Fülig Jimmy!

- Tehát?

- Beállunk mind a hárman. José Pombio, Wilson Hutchins és Fülig Jimmy!

És máris követte a társát, aki egy haldoklótól igazán meglepő fürgeséggel sietett a dokkok felé.
 

Melitta

Adminisztrátor
Fórumvezető
Rádiós
Híres Rejtő-alakok

  • Híres Rejtő-alakok
  • Buzgó Mócsing, az igazi Trebitsch, részeges tengerész (Rejtő valós személyről mintázta)
  • Fülig Jimmy első tiszt, majd hajóskapitány, egy ideig a Boldogság-sziget nevű állam uralkodója, rendszeresen naplót vezet, helyesírása messze földön híres. Meggyőződése, hogy a jómód és az ízlés legjobb kifejezője egy bőrkamásli, mely mindenki más számára idétlen viselet. Összeférhetetlen Piszkos Freddel, az öreg kapitány rengetegszer becsapta, mégis sokszor összeállnak különböző alkalmakkor a haszon reményében, legyen az életmentő akció vagy csatahajólopás.
  • Piszkos Fred, a Kapitány, egykori tengerészeti tiszt, Fülig Jimmy örökös bajbakeverője. Mindig magánál hord egy hatalmas revolvert, öltözete egy hatalmas, hónaljban é bő nadrág, és egy elnyűtt kapitánysapka. Karvalyorrú és -körmű alak, aki pénzért bármire hajlandó, kivéve a mosakodást. Kétszínű, lelkivilágáról, ha van neki olyan, keveset tudni. Talán apja a Boldogság-szigetek trónörökösének, talán megmentett egy egész hajónyi embert is. A szingapúri alvilág mitikus alakja, a „Serény múmiák” klub tagja, ahova rajta kívül csak egy elvetemült bűnöző tartozik. Legendás tengeri medve, viszont a legdurvább kikötői jasszok is félreállnak, ha közeledik. Igaz, ha rejtőzködni kell, párját ritkítja ötletekben. Egy alkalommal a San Franciscói rendőrség alagsorában lakott, máskor egy poggyászban utazott a Honolulu Star óceánjárón.
  • Senki Alfonz, Tuskó Hopkins és Csülök (John Fowler) három idegenlégiós, többször megmentették Franciaország becsületét.
  • Potrien őrmester, Senki Alfonz, Tuskó Hopkins és Csülök ugratásainak állandó célpontja.
  • Török Szultán (Boulanger úr), akinek valódi "barátsága" a mai napig kérdéses.
  • Nagy Levin, akiről senki se sejti, hogy miért híres.
  • Galamb (Jules Manfred Harrincourt), a törhetetlen légiós, aki meg akar halni (persze nem sikerül neki), egészen addig, amíg nem találkozik Magde Russellel, azután meg kell oldania barátaival a Szahara-vasút problémáját, sőt egy lázadást is le kell vernie.
  • Troppauer Hümér: érzékeny lelkű, mindemellett bivalyerős költő.
  • Wagner úr: Előéletéről keveset tudni. Valamikor a telegráf feltalálása előtt részegedett le, azóta szinten tartja magát. Egy hatalmas pofontól egyszer belezuhant egy kád zománcfestékbe, azóta kék szakállal járja a világot. Néha operarészleteket énekel, mindenkit Sztrovacseknek hív. Egy expedícióra az összes eszköz, amit magával vitt egy csokor száraz virág és egy kajütajtó volt.
  • Gorcsev Iván: A Tizennégy karátos autó című regényben tűnik fel. Kártyán (makaón) elnyeri a Nobel-díjat, majd hamarosan el is veri, alkalmazza Vanek urat – az elmebeteg öreget – titkárnak. Egy légiós tábornok lányára hajt, hogy bizonyítsa rátermettségét az atya előtt, belép a légióba, ahol Vanek úr helyettesíti „egy kis időre”. Családi bonyodalmai végigkísérik a Vanek úr Párizsban című történetet.
  • Vanek úr: Gorcsev Iván személyi titkára. Gorcsev Nizzában találkozott vele, mikor frissen meggazdagodva járta a várost. Vanek úr egy fal tetején ült keménykalapban és fürdőruhában. Vanek úr gyorsan a szárnysegédje lett, útja hamarosan az idegenlégióba vezetett, ahol Ivánt helyettesítette. Becsületrenddel szerelt le, de nem tehetett róla.
  • Melanie: a „nyolcemeletes” Drugics létrája.
 

Melitta

Adminisztrátor
Fórumvezető
Rádiós
Rejtő Jenő Idézetek

Rejtő Jenő Idézetek

Jön a nő! Mindig így kezdődik! Vigyázat! Figyelem! A férfi mindent kiszámít alaposan, előrelátóan, precízen, véglegesen. És erre jön a nő! Másodpercenként százhúsz kilométeres hazugságokkal, lihegve, hadarva, szemlesütve, ájuldozva vagy mosolyogva; egyszer csak jön, és mindent halomra dönt! Aztán leül e halomra, és kipúderezi magát. És őszinte részvétét fejezi ki. Óvakodjunk a nőtől! A legegyszerűbb mindennapi fogalmak is zavarosak lesznek, ha nővel kapcsolatban akarjuk tisztázni őket.


Anyám! Ha jönnek, s mondják majd Neked
Hogy sírva járkálok az éjszakán
És hajnalban részegen nevetek
Anyám! Fordulj félre, s ne gondolj reám.


A kitalált hazugság soha nem ér annyit, mint az ügyes igazmondás.


Akiknek nem fáj az élet, azok a halál gondolatát is könnyebben viselik el.


A bolond ember eléggé logikus, csak az épelméjűek bírálata felületes.

A vörösbor fáj, de azt mondja: "Jó lenne élni!" Ha többet iszol, így szól: "Élni kell!" Ha igen sokat iszol, ezt kiáltja: "Élni fogsz!" És ez akkor is szép, ha nem igaz.

Ha az ember erősen hisz valamit, az majdnem annyi, mintha igaz lenne.

Rájöttem, hogy uralkodni nem is nehéz, csak trónhoz jusson az ember ebbe a tolongásba. Mer az egész világ olyan mint egy nagy tolongás: hol elől van az ember, hol hátul.


Még egy csavargónak is lehet mamája épp úgy, mint a jobb embereknek.





 

Noci87

Állandó Tag
Állandó Tag
Rejtő Jenő versei

Rejtő Jenő könyveit sokan ismerik, ám azt már kevesen tudják róla, hogy verseket is írt.

Sohasem tudtam irni!


Én még sohasem irtam.
Csak leirtam ezt meg azt és igaz sem volt.
Most tudok irni és látom, hogy mi az.
Igaz.
Olyan igaz, mint maga a valóság
És mint ami nincs, egy matematikai álom:
Az absolut jóság. A köbön.
Most már nem fogok többé irni, csak leköpöm.
Magát Anatole Franceot is és
Tudok már irni, sőt többet sirni
És még többet kibirni
Ha valaki erre kér.
Most zavar nagyon, hogy nincs mér.
Mivel verset nem tudok irni
Most már sürübben teszem. Lehet hogy szép
lesz
Mint a giccs volt, mint egy idegen földrész,
Ahol sohasem jártam és mégis
Elvezettem oda nagy veszélyek közé
Mindég csak másokat. És tehettem bátran.
És igy kishijján magam is ott jártam.
Most láttam. Nem kéjutazás volt, csak
Megmutatták bizonyára lelkes emberbarátok
Azóta félek, hogy lesz egy szenvedélyem.
Mint a kokain. És mindég e pillanathoz
hasonló(?)...
A hipnózis. Da nutz ká vámen.​
 

Noci87

Állandó Tag
Állandó Tag
Az elátkozott part

Az elátkozott part

Első fejezet (részlet)​

Néhány szó egy nadrágról, egy asztalkendőről, magamról és más kétes egyénekről

1.​
A Török Szultán már két napja nem ment ki az utcára, mert valaki ellopta a nadrágját. Ezt a ruhadarabot nehéz nélkülözni, ha valaki sétálni megy.
Mi a tanulság ebből?
Nem tudom.
De egészen bizonyos, hogy az ügy mögött tanulságos következtetések húzódnak meg.
Mert ha a Török Szultán nadrágját nem lopják el, vagy ha Tuskó Hopkins jobban ügyel a saját ruházatára, akkor néhány ember, sőt egy kis birodalom sorsa is másképpen alakul. Ilyen rejtélyek húzódnak meg olykor egy nadrág hátterében.

2.​
Ezek után elsősorban néhány szót magamról, e regény szerény hőséről.
Jámbor ember vagyok, talán azért, mert anyai ágon egy nagybátyám kántor volt, és már kora ifjúságomban magamba szívtam a jó erkölcs törvényeinek tiszteletét. Ezért csak a legritkább esetben szánom rá magamat arra, hogy Márta napján lopjak. Mártának hívták az anyámat, és ez a nap nagy tiszteletben áll előttem. Ne csodálják maradi erkölcsi felfogásomat; de tapasztalataim a napnál világosabban igazolták, hogy bizonyos elvek és hagyományok tisztelete nélkül nehéz és göröngyös minden útja az életünknek, míg ha képesek vagyunk eszményeinkért és elveinkért lemondásra, úgy a göröngyös út is simán járható.
Mindezt azért tudom ilyen okosan, művészi egyszerűséggel, de mégis megkapóan leírni, mert magam is kántornak készültem gyermekkoromban.
Hogy mégsem így lett, azt hőn szeretett atyám rábeszélőképessége okozta. Ő ugyan egyszerű halászmester volt, de azt kérte tőlem, hogy matróz legyek, mint az apja, nagyapja és valamennyi őse, beleértve a dédapját is. Lefestette előttem a hajósélet szépségeit, a tengerész kiváltságos helyzetét a polgárok között, és megemlítette Lord Nelsont, aki annak idején dédapám bátorságára hivatkozva ellenezte, hogy az öreget karóba húzzák. Atyám szelíd rábeszélése azonban hatástalan maradt volna, ha utolsó okfejtései során nem ver egy fél árboccal addig, amíg meghajolva érveinek súlya előtt, beálltam hajósinasnak.
De a vágy, hogy hirdetője legyek a békének és az emberszeretetnek, ma is úgy él bennem, mint ifjú gyermekkoromban, amikor az életről még mit sem tudtam, kispajtásaimmal játszadoztam, és hőn szeretett atyámat eltámogattam a mentőállomásra, ha győzött felette a kocsmai söpredék túlereje...
Olvasottságomat anyai ágon szereztem. A Genovéva című megható történet volt az első könyv, amelyhez hozzájutottam, és az évek során többször is elolvastam. Később a kezembe került a Gil Blas című munka, és a Sing-Singben tízszer is átfutottam „ Lohengrin, a Hattyúlovag” históriáját. Ez a mélyenszántó történet végképpen átformálta a gondolkozásomat, midőn megértettem a mű örök, emberi tanulságát: hiába titkolod múltadat; a nő előbb-utóbb rájön, és te röpülsz, mint egy hattyú.
Mily bölcs és mélyenszántó gondolat.
Szerzetesi hajlandóságomnak tudom be, hogy mindig szívesen elmélkedem egy cella magányában, és csak aki már készített papírzacskót, az tudja, hogy e művelet mennyire alkalmas az elmélyülésre.
Így lettem vándor, aki a megértés, a béke és szeretet elvét hirdeti. Van néhány parancsolatom, amelyeket minden körülmények között megtartok.
1. Kerüld a civódást és a nyers erőszakot.
2. Kerüld a kötekedő embert.
3. Igyekezz szelíd rábeszéléssel hatni felebarátaidra.
4. Ne hivatkozz mentő tanúkra, mert mit érsz vele, ha ismerőseidet bezárják?
5. Ne tégy hamis esküt, csak ha muszáj.
6. Kerüld a részeg embert, hogy téged se molesztáljanak hasonló állapotban.
7. Ne légy hiú és beképzelt, hogy különb és okosabb légy, mint embertársaid.
8. Vasárnap ne lopj, ne csalj, ne verj meg senkit, mert hat nap mindenre elegendő...
Ennyit magamról, jellememről, múltamról, törvényeimről és érdekes egyéniségemről.​
 

Noci87

Állandó Tag
Állandó Tag
esszek_clip_image002_0000.jpg

Dal... dal... dal...

És jöttek az első öntudat napok
Megjöttek az első lázas dalok
S azt sugták mind a drága rittmusok
"Boldog vagyok! Boldog vagyok!..."​

Jöttek a csókos drága Kedvesek
Hozták a színes forró éjeket
Azt sugták mind a kedves énekek
"Én szeretek! Én szeretek!..."​

Jött a legelső szálló hópihe
Elmult az álmom nagy szerelmese
S azt sugta mind a nyögő versike
"Nincs senkise! Nincs senkise!..."​

Jöttek a fázós téli hajnalok
Elvittek Kedvest, éjt és bánatot
S azt sirják mind a könnyes, bus dalok
"Hogy meghalok... hogy meghalok...!"​

Mese, dal: csak álom. Illuzió!
Magának Manci akonél minden csak mese, csak dal.
Csak illuzió!​
 

Flora2

Állandó Tag
Állandó Tag
Sziasztok. A 11 éves fiam éppen Piszkos Fred a kapitányt olvassa.
Én sírok a nevetéstől , mikor olvasom.:D
 
N

Naska

Vendég
Alul és felül semmi... :)



Rejtő Jenő
Vesztegzár a Grand Hotelben

A312397.JPG


I.

Amikor Maud visszatért a szobába, egy úr lépett ki a szekrényből, pizsamában, fején egy ízléses zöld selyem lámpaernyővel, és barátságosan mosolygott.

- Bocsánat - mondta, és udvariasan megemelte a lámpaernyőt -, nevem Van der Gullen Félix.

A leány csak most lett úrrá elzsibbadt idegein. Az ajtóhoz hátrált. Az ismeretlen bizonyára őrült.

- Mit akar itt? Hogyan került a szekrényembe...?

- Kérem önt - mondta az őrült idegen -, ne kiáltson, mert ezzel vesztét okozná egy jólelkű, vidám embernek, aki amúgy is nyomban távozik.

- Hogy került a szekrénybe?

- A... szobából...

- Eh! Nem így értem!

- Az ablakon keresztül jöttem. Hajnalban. Menekültem... és a szálló elhagyott kertjében megpillantottam a nyitott ablakot. Felhúzódzkodtam a párkányra, és benéztem... Láttam, hogy az ágy üres... Nosza, beugrottam, a szekrénybe rejtőztem, és izgalmamban mélyen elaludtam. Csak most ébredtem fel. Közben egy sportkabát akasztójánál fogva leszakadt, ezért elnézését kérem...

Mivel a nő nem felelt, az idegen letette a fejére hullott lámpaernyőt, meghajolt és elindult az ajtó felé.

- Megálljon! - kiáltotta Maud.

- Parancsoljon! - felelte a rejtélyes ifjú, összecsapva papucsa sarkát.

- Csak nem akar... egy szál pizsamában kilépni tőlem, a folyosóra?!!

Az idegen szolgálatkészen elindult az ablak felé.

Maud szinte felsikoltott:

- Megálljon!

- Kérem... - Kissé ijedten visszalépett, és úgy állt meg, mint aki minden parancsnak már előre is aláveti magát. Maud kétségbeesetten nézett le a kertbe.

Érkező vendégekkel volt tele!

- Ha ide kilép pizsamában egy férfi az ablakomból, akkor én soha többé nem kerülhetek az emberek szeme elé...

- Csakugyan kínos látszat... De talán utólag... félrehívhatná a vendégeket, és külön-külön megmagyarázná, hogy ki az, aki pizsamában kilépett innen...

- Hiszen én sem tudom!

- Az is igaz - hagyta rá nagy búsan Van der Gullen Félix. - Akkor tehát maradok... - mondta, és leült egy karosszékbe. - Nincs egy cigarettája véletlenül?

- Hogy képzeli?... Itt akar maradni?!... Így?! A szobámban?!

Az idegen most már elkeseredetten csapott a combjára:

- Hát ne haragudjon, kérem, de ha egyszer nem mehetek ki sem az ajtón, sem az ablakon, akkor itt kell maradnom! Azt még az én helyzetemben sem követelheti meg egy fiatalembertől, hogy légneművé változzék vagy felszívódjon, mint egy vakbéltünet!... Már bocsánatot kérek!

Kissé hangosabb lett, mivel felismerte helyzetének néhány pillanatnyi előnyét.

A nő riadtan nézett jobbra-balra.

- Na de hát... valamit mégiscsak tenni kell!...

- Kérem, kisasszony, minden részvétem az öné. Az emberek csakugyan hajlamosak arra, hogy egy pizsamás ember váratlan megjelenését félreértsék.

- Szégyellje magát!

- Ezért azok az emberek szégyenkezzenek, akik rosszhiszeműek... Igazán nem ad egy cigarettát?

A nő odadobott egy dobozt az ágy melletti kis asztalkáról. A férfi derűs arccal rágyújtott egy cigarettára, és a többit zsebre tette.

- Csacsi kis história - mondta azután, és kényelmesen hátradőlt a székben.

- Nem tudom még, hogy kicsoda, gonosztevő-e vagy őrült - mondta a nő dühösen -, de pusztán ezért a szörnyű helyzetért amibe belesodort, megérdemelné, hogy keresztüllőjem.

- Ez kihúzná a csávából. De k i s s é radikális megoldás. Kérem, ha ezzel menthetem a jó hírét és a hibámat, szívesen elveszem feleségül - ajánlotta udvariasan -, még mindig jobb, mint hogyha agyonlő. Bár egyesek szerint ez nem bizonyos.

- Kérem... - mondta a nő. - Én ma este elutazom, addig maradjon itt, és lehetőleg éjszaka távozzon majd. Megértett?... Arra is figyelmeztetem, hogy ha elhatározom magamat, akkor nem törődöm a jó híremmel, és átadom a szálló detektívjének.

- Igen, magától kitelik - felelte a férfi, mintha már régen ismerné Maudot. - Hát majd igyekszem elnyerni a jóindulatát...

- Nem lesz alkalma rá, mert nyomban bezárom a fürdőszobába, és csak akkor bocsátom ki, ha elutazom...

Az ismeretlen arca siralmas kifejezésre ráncolódott.

- Képes volna egy kiszolgáltatott férfi helyzetével ennyire visszaélni? - kérdezte siralmasan az idegen.

- Ezt fogom tenni. Választhat a szekrény és a fürdőszoba között.

- Bezár?... Kérem, fontolja meg. Foglyul ejteni és rabságban tartani egy védtelen embert...

- Ha ilyen léhán fogja fel a helyzetet, még rosszabbul is járhat.

- Képes lenne verni? - kérdezte látszólag rémülten, és Maud bármilyen dühös is volt, elnevette magát.

- Legszívesebben rendőrnek adnám át, ezért bűnhődnie kellene! Szigorúan! - folytatta azután még dühösebben. - De úgy látszik, nem bánja egyáltalán, hogy egy úrinőt, a legelőkelőbb szállóban, ilyen helyzetbe hozott!

- Honnan tudja, hogy az én helyzetem nem rosszabb ezerszer? Honnan tudja, mennyire szenvedek ebben a pillanatban?

Maud önkéntelenül is k i s s é ijedten lépett a férfi felé.

- Valami... baja van?

- Van... Lehet, hogy perceken belül éhen halok... - Síri hangon tette hozzá. - Dél van, és én még nem ebédeltem...

- Nahát, tudja... Azt sem csodálnám, ha körözött rabló lenne! Ennyi cinizmus...

- Nézze, kedves zsarnokom, mielőtt megkezdem a büntetésem kitöltését a fürdőszobában tudja meg, hogy az ön magatartása is sok kívánnivalót hagy.

- Tessék?! Hogy érti ezt?!

- Ön szemrehányást tesz, amiért ártatlanul meghurcoltam a világ előtt. Viszont - és a hangja komor, sőt vádló lett: - hol volt ön ma éjszaka?!

- Mi?...

- Jól hallotta a kérdést! Miért másztam én éppen ebbe a szobába? Mert üres volt. És miért volt üres? Mert ön nem tartózkodott benne. Ha itt alszik az ágyban, akkor én diszkréten távozom a párkányról, és most nem fenyeget keserves rabság, egy fürdőszobában, ahol kénytelen leszek megenni egy pipereszappant, hogy elkerüljem az éhhalált... Igen, kisasszony! - és felemelte a hangját, mint egy zord közvádló a bűnper főtárgyalásán: - Hol volt ön ma hajnalban négy és öt óra között?

A nő döbbenten, csodálattal állt, a pizsamás ismeretlen káprázatos szemtelenségétől lenyűgözve... Aztán így szólt:

- Mégsem zárom a fürdőszobába.

- Maradunk a szekrénynél?

- Nem! Átadom a szálló detektívjének.

- Ám legyen - felelte búsan, és mélyet sóhajtva elindult az ajtó felé, mint aki vérpadra lép.

- Várjon! - kiáltotta Maud, és dühösen toppantott... Istenem, micsoda helyzet! - Maradjon...!

- Nem, nem... Ön megsértett.

Maud a karjába kapaszkodott:

- Csak tréfáltam... Szó sem lehet arról, hogy így kilépjen a szobámból...

Az idegen sóhajtott, és hősi komorsággal megrázta a fejét:

- Nem... Mégis megyek a detektívhez. Önként! Az ilyen ember bűnhődjön... Igaza volt. - És tragikusan a mellére csapott kétszer. - Én bűnhődni akarok!... Mea culpa! - kiáltott. - Mea culpa... én bűnhődni akarok.

Maud megragadta a karját:

- Az istenért, ne kiabáljon!

- De én nem hagyom magam a fürdőszobába zárni...

- Nem zárom be... - suttogta megtörten a nő.

- Az más... Akkor esetleg maradok - és visszaült. - Nem vagyok rossz ember, ha arról van szó, hogy egy hölgy a segítségemet kéri...

Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón.



II

Feszült csend...

A nő bizonytalan hangon megszólalt:

- Ki az?...

- Sergius herceg...

Maud a férfihez fordult, hogy a fürdőszobába küldje...

A szemtelen idegen nem volt sehol. A kopogtatás valamivel türelmetlenebbül ismétlődött.

- Azonnal... - felelte tettetett frissességgel a leány - most fejeztem be az öltözködést. - Azután vidám hangon kiáltott: - Lehet!

Mialatt nyílt az ajtó, megigazította a ruháját, hogy a belépő előtt eljátssza az öltözködés utolsó pillanatát.

Belépett a herceg. Már közel járt a hatvanhoz. Finom arcú, ősz ember volt. Sovány, sápadt, feltűnően tiszta, okos szemekkel.

- Miért nem volt lent ebédelni, Maud?

- Öltözködés közben leszakadt egy csat a ruhámról. De most már mehetünk... - tette hozzá gyorsan.

"Aha!", mondta magában a szemtelen idegen az ágy alatt. "Szeretné elvinni az illetőt. Úgy látszik, nem szívesen venné, ha meghallanám, amit beszélnek. Voltaképpen be kéne fogni a fülemet. De nem teszem. Disznóság..." Ezt mondta magában a szemtelen idegen, és szeretett volna cigarettára gyújtani.

- Néhány szót csak... - tartóztatta a herceg. - Ebédnél nem leszünk egyedül: beszélt az illetővel?

- Ezt majd később... - ellenkezett idegesen Maud.

- Nem. Tudnom kell mindent, ha elfogadom az áldozatot. Maga börtönbe kerül, és akkor én...

- Hallgasson, kérem!...

- De hát itt magunk vagyunk...

- Igen... igen, de ha valaki hallgatódzik...

"Ejnye, ejnye. Szóval ez a nagyon szép és nagyon úri hölgy adott esetben börtönbe is kerülhet? Lám... lám..." - gondolta a szemtelen idegen.

Az öreg halkabban folytatta:

- Mit beszélt vele?

- Jöjjön, kérem, ebédelni... egy szót se beszéljünk...

- Úgy látszik, az idegei cserbenhagyták, kedves... Azt hittem, hogy maga erős...

- Nem... az idegeimmel nincs baj, de ma... rossz napom van és... most menjünk - mondta szinte sírva a leány.

- Még csak annyit, hogy este nyolckor egy hárommotoros gép Szingapúrba repíti, és a rendőrség...

- Menjünk... azonnal...

- No de...

- Ne kérdezzen! Jöjjön, kérem! Nyomban!

"Szépen vagyunk - gondolta a szemtelen idegen. - És ez akart engem a fürdőszobába zárni..."

- Jól van, Maud, menjünk...

A karját nyújtotta, és a leány megkönnyebbült sóhajjal indult el.

Kopogtak.

- Ki az?

- A rendőrség - felelte egy kemény hang.



III.

Csend...

Az ősz ember lassan a hátsó zsebe felé nyúlt. Maud két kézzel megragadta a karját, mielőtt a revolver előkerült. Azután, mintha kicserélték volna az iménti ideges, nyugtalan nőt, higgadtan, szinte közömbösen kiáltotta:

- Nem értem, kérem! Engem keres a rendőrség?... Miféle ostobaság ez?

- A rendőrség a szálló valamennyi lakóját kéreti, hogy fáradjanak le a hallba.

- Miért?

- A Grand Hotel vesztegzár alá kerül - felelte a hang. Lépések távolodtak, és már a szomszédságból hallatszott a kopogtatás.

- Elvesztünk - mondta pillanatnyi csend után a herceg.

- Ostobaság. És ne kapkodjon állandóan a hátsó zsebéhez.

- Ez a mozdulat megnyugtat. Amíg a pisztoly nálam van, addig...

- Nem akarok ilyen szavakat hallani magától! - kiáltotta erélyesen Maud.

"Ezt is rögtön a fürdőszobába zárja" - gondolta az ágy alatt a léha ismeretlen.

- Most elsősorban lemegyünk a hallba, és megtudjuk, mi van itt a szállóban...

- De ha ma este nem menekül, akkor vége mindennek!

- Hallgasson, kérem. Látatlanban nem ítélhetjük meg a helyzetet.

A fiatalember hallotta az ajtót csukódni. Megkönnyebbülten sóhajtott. Még néhány másodpercig várt, azután elhatározta, hogy kimászik...

Zörrenés...

Gyorsan visszabújt. Ez mi? Lassan nyílt az ajtó, és lépés csikordult. Talán takarítanak? Nem valószínű. Ez az illető nagyon óvatosan jön be. Ez settenkedik, kérem!

Jó lenne kinézni. De csak lábat lát. Fehér teniszcipőt; k i s s é piszkos, és pontosan az orrán különös alakú barna folt van. Bizonyára kávé.

A teniszcipő távozik. Az ajtó becsukódik.

Most!

Gyorsan kibújt. Ha a vendégek a hallban vannak, akkor üres a kert. Szétnézett... Az asztalon egy levél. Nicsak! Ezzel settenkedett be a fehér teniszcipő, a furcsa alakú kávéfolttal... Gépírásolt cím:

"Maud Borckman kisasszonynak, I. em. 73-as szoba..."

Nem fontos, gyerünk tovább! Az ablakhoz osont. Azután hátrahőkölt...

Mi van itt, kérem? Hadszíntér lett a szálló? A kertben egy utászosztag dolgozott. Drótsövényt állítottak fel. Rövid ideje dolgozhattak, de már állt a tüskés akadály, félkaréjban a kerten túl, és szuronyos őrök állnak az akadály külső részén. Gúlába rakott puskák, gőzölgő kondér, táborozó legénység. A szálló környékét megszállta a katonaság.

A szemtelen idegen tanácstalanul állt az ablaknál... azután lehajtott fejjel, szomorúan távozott a fürdőszobába, önkéntes rabságba.
 
N

Naska

Vendég
A filmre vitt Rejtő

A Vesztegzár a Grand Hotelben c. Rejtő-könyvet Palásthy György rendező filmesítette meg.

A meztelen diplomata videó
 

Noci87

Állandó Tag
Állandó Tag
2.jpg

Égő vágyak...
(Lázas sóhajom hozzád)

Ma éjjel Velencében jártam
Az álmom szép volt, színes, csillogó
A szerelem nagy, szent templomát láttam
És szívemről felolvadt mind a hó
A vágy templomában oltárkép állott
S előtte térdeltem én könnyezőn
Feléd a vágyam hő imába szállott
S a kép felém közelget remegőn
Az oltárkép te voltál szent csodám
Imádott tested két karomba hullt
Az ajkadon ott remegett a szám
És forró vágyam vad csókokba fúlt.
Csodás szemedben kigyulladt a láng
S a csókod tüze perzselte a vérem
Vad vágyam mogó volt és falánk
S a tested adtad, mit imámba kértem
És aztán jött egy nagy szent pillanat
Az első csodás beteljesülés.
És aztán... mindez, csak álom maradt.
Mert jött a bús, fájó ébredés -
Élet! forró vágyak bakója vagy
Kacagj rajtam; hisz én könnyezem
Vagy elvigyél, vagy messze elmaradj
De lassú tűzön ne égesd szívem
A boldogság egy álomkép csupán
Mit távolból imádhatok csak én
Forró asszonyt nem csókolhat a szám
Az élet szépet nem hoz én felém
Az éjszakám a forró könnyek násza
Az életem egy nagy szent akarás
A forró tested vérző szívem álma
Te vagy a vágy, egy őrjítő varázs
Ha forró tested két karomba zárnám
S beléd csókolnám mind azt ami fájt,
Ha hozsannára két karom kitárnám
Akkor nem várnám annyit a halált.​
 
N

Naska

Vendég
Rejtő Jenő
A csontbrigád


rejt%C5%91_jpg.jpg


A tábori pap hátrahőkölt, amikor meglátta a halálraítéltet néhány perccel a kivégzés előtt a katonai ügyészség fogházának egyik cellájában.
Ilyent még nem látott a világ!
Ott ül a halálraítélt talpig frakkban! Kissé részeg is, ezenfelül egy fehér virágot hord a gomblyukában, és vastag havanna szivart füstöl, miközben bóbiskoló szemmel fütyörészik.
Ez egy furcsa halálraítélt!
Délután például kisétált a városba, gőzfürdőbe ment, ahol fürdött. Később egy jó polgári kávéházban meguzsonnázott, aztán elolvasta a lapokat, estig römit játszott, és mert a kivégzésig még néhány órányi ideje volt, elnézett az Ambassadeur néven közismert, előkelő mulatóba.
A halálraítélt itt nyolcfogásos vacsorát evett, és melléje Ibéria vérsmaragdszínű, súlyos borai közül választott egy palackot, abból a történeti múltnak megfelelő évjáratból, amely talán az inkvizíció menekülő eretnekeivel érkezett Afrikába.
Mivel a halálraítéltek - különösen a kivégzést megelőző napon - nem kapnak eltávozásra engedélyt, hogy römit játsszanak, és felkeressék valamelyik jó hírű mulatót, tehát úgy érzem, hogy az eset magyarázatra szorul.
Az esemény elsősorban Hausier vicomte felületességére vezethető vissza, aki fiatal kora ellenére a Titkos Szolgálathoz beosztott hadnagy volt.
A halálraítélt Henry Fécamp kivégzése előtti napon Poncet ezredes magához kérette a vicomte-ot:
- Ön megbízást kap, hogy Fécampot mint egy kémszervezet tagja látszólag elszöktesse. Hitesse el, hogy osztozni akar vele az eldugott irattáska árában. Ugyanis ez az ember igen fontos iratokat elrejtett. Azt hiszem, ismeri az esetét?
- Hogyne, Fécamp megölt egy századost és a sofőrjét, elrabolta táskájukat, és nem tudják, hol dugta el.
- Nos, ha Fécampot agyonlövik, akkor nem tudjuk meg soha, hogy a táskát hová rejtette. Fontos hát, hogy kivégzése előtt még egy kísérletet tegyünk. Ön majd mint kém látszólag elszökteti.
- Értem, mon colonel...
Az ezredes elmagyarázta a gondosan elkészített tervet. A Titkos Szolgálatnak igazán nem túlságosan nehéz feladat egy fogoly elszöktetése a katonai fogházból.
Másnap az ezredes bevezetett Fécamp cellájába egy polgári ruhás egyént. A polgári ruhás egyén Hausier vicomte, a Szolgálat tisztje volt.
- Ez az úr ügyvéd - mondta Poncet. - Párizsban élő nagybátyja, André Fécamp kérvényére engedélyeztük, hogy a család nevében feljegyezze az ön végső rendelkezéseit vagyontárgyairól, ha bír ilyenekkel.
- Köszönöm, ezredes úr - felelte a 63-as.
Az ezredes elment.
- Hát kérem - kezdte a látogató -, én egy üzleti ügyben jövök... Megbízóm Európa első hírszerzője. Pénzünk, összeköttetésünk szinte korlátlan.
- Igazán?
- Szavamra. Közlöm önnel, hogy kegyelmi kérvényét elutasították. Ezt holnap kihirdetik maga előtt, és holnapután...
- Főbe lőnek. Nem is vártam mást - felelte Fécamp, és megállapította, hogy az ügyvéd fehér kesztyűjén, a jobbon, amelyik az aktatáskán hever, fekete csík vonul a belső oldalán, a tenyérrészen. Ez a kard markolatától van! A Titkos Szolgálat tisztje elfelejtett civil kesztyűt beszerezni. Most már a fogoly is tudta, hogy ez, aki szemben ül vele, nem hírszerző, hanem a Szolgálat embere.
- Ha ön megígéri, hogy az ellopott iratok vételárát ötven százalékban elfelezi... akkor én megmentem.
"Ez nem valami ügyes tiszt" - gondolta Fécamp.
Nyomban tudta, hogy ha szökése után a táskát kiszolgáltatja, akkor azonnal elfogják, és főbe lövik... Ami így is megtörténik.
- Hogyan? - kérdezte látszólag kíváncsian.
- Amikor felvezetik, hogy az elnök határozatát kihirdessék, az emeleti folyosón, ahol a lépcsőház előtt fordul, füstbombát dobunk el. Maga ugorjon be a 171-es tárgyalóba. Embereim ott kibontották a falat az iratszekrény mögött, és a résen keresztül egy kisudvarra ér. Itt várom én...
Fécamp gondolkozott.
- Ötven százalék sok. Mi marad nekem az árból?
- Hát... legyen harminc...
- Hát jó.
Másnap délelőtt minden előírásszerűen történt. Fécampot felvezették a tárgyalóba, ahol egy hadbíró kihirdette a köztársaság elnökének elutasító határozatát.
- Megértette, amit olvastam?
- Si, Monsieur general! - felelte katonásan.
Elvezették.
A többi már simán ment.
Forduló... füstbomba... tárgyaló... kisudvar... A kisudvarban két ember várt rá, és a csatornán át, valahol a villanegyednél feljöttek vele az úttestre. "Szabad" volt, és nagy, csukott autóba ültek.
Úriasan berendezett villába vezették, ahol az "ügyvéd" várta.
- Nos? Intézkedjék - mondta hűvösen. - Korlátlan eszközökkel rendelkezünk.
- Nagyon helyes.
- Elsősorban mi a teendő?
- Polgári ruhára van szükségem. Találkoznom kell valakivel.
Délután Fécamp a Regent Kávéházban uzsonnázott, elolvasta a lapokat, és ebben az sem zavarta, hogy előzőleg parókát és bajuszt tettek rá. Mintha attól tartanának, hogy üldözik a szökött foglyot. Távolabb ült az "ügyvéd". A ház körül minden lépésre polgári ruhás rendőrök cirkáltak. Két órakor az elítélt, akinek bőven adtak pénzt, amennyit csak kért, ellátta magát Lucky Strike cigarettákkal, és Maraschino likőrt ivott. Később a pincér odalépett hozzá, és azt mondta:
- Van itt egy vendég, aki szeretne römizni... Ha ön is játszana, Monsieur...
- De mennyire játszanék.
"Megvan" - gondolta Hausier vicomte, az "ügyvéd".
"Megvan!" - gondolta a ház előtt sétálgató néhány szakasz detektív. Ez volt a jel! Römizni hívják! És játék örve alatt beszélnek.
Fécampot egy vörös hajú, pápaszemes gyorsfényképészhez vezették, bizonyos Egon Jörgenshez, aki Svédországból származott.
- Nevem Egon Jörgens, tízlapos römit szeretnék játszani. Hárommal kopogunk.
A takarítónő, aki ha nem járt női ruhában, akkor főfelügyelő volt a kapitányságon, e rejtélyes szavaknak nagy jelentőséget tulajdonított. Mindenesetre továbbra is a közelben sepregetett.
- Alap? - kérdezte a vörös fényképész, amikor már játszottak.
- Ahogy parancsolja.
Fécampnak jó lapja volt.
- Nem játszom túl magasan, kicsi a jövedelmem, csak keveset veszíthetek.
- Nekem sincs sok vesztenivalóm - felelte Fécamp, és látta, hogy römi, de miért ne kapjon némi állami segélyt a fényképész. Eldobott egy jó lapot.
- Römi vagyok - szólt igen izgatottan Jörgens.
- Érdekes! Két zsoli ellen.
- Érdekes.
Este hétig játszottak. Közben a főfelügyelő ötször telefonált felettesének. Négy órakor megjött a kapitányságra a sürgős válasz Stockholmból: "Egon Jörgenst húsz év előtt bigámiáért körözték. Ügye elévült. Anyja neve Marie Jörgens."
A vörös fényképésznek kipirult az arca. Zilált hajjal és félrecsúszott nyakkendővel játszott, lihegve, izgatottan...
Folyton nyert. Fécamp százéves olasz vermutot ivott, és veszített. Este hét órára járt.
- Uram! Most mennem kell - szólt Fécamp. - Dupla vagy semmi. Háromszáz frankot veszítek.
"Egy játszma hatszáz frankban! Nagy szó, ha valaki fényképész. De a pasas nem tud játszani" - gondolta Jörgens, és vörös, kuszált haját rendezgette.
- Hát jó.
Fécampnak ritka szerencsés lapja volt. Kiosztáskor nyert! Csak le kellett teríteni. Azonban ő lassan eldobálta legjobb kártyáit.
A fényképész kigombolta a gallérját. Közben a szemüvege eltűnt, és nem találta. Időnként felkavarta a kávéját egy kiflivel, de nem ivott és nem evett, majd a kiflit a felső zsebében helyezte el, a töltőtolla szomszédságában. A cipőjébe morzsa hullhatott fentről, mert fájt a lába... szúrta valami, de nem bánta... Most...
- Römi! - kiáltotta rekedten, és feldöntötte a kávét.
- Uram, nyert - szólt Fécamp, és átadta a háromszáz frankot. A vörös fényképész fixírsótól sárgult ujjai remegtek, amikor elvette, de mosolygott erőltetett tréfával:
- Kivégeztem magát.
- Igen!... Hm... Ilyesmiben is jó egy kis tréning.
Odament az "ügyvédhez", és a fülébe súgta:
- Mehetünk.
- Hová? - kérdezte türelmetlenül.
- Este a Planéta étteremben lesz az, akit ide vártam. Ott kell találkoznunk.
Elsősorban elmentek frakkot szerezni. A vörös fényképész ezalatt hozzálátott, hogy a cipőjét lehúzza mert nagyon fájt a lába. De ebben megakadályozták.
- Azonnal kövessen! - mondta erélyesen a takarítónő, és egy revolvert fogott rá. Mire felocsúdott, a főpincér megbilincselte, és vitték! A katonai ügyészségen őrizetbe vették. A zárkában először sírt, később elájult, végül levette a cipőjét, és ekkor kiderült, hogy a törött szemüvegén tiport eddig. Az üvegszilánkok összevagdalták a lábát.
Közben Fécamp végigszívta a szivart. Körülnézett a vidáman zsongó Ambassadeur mulatóban, aztán ásított, és megnézte az óráját. Fél öt volt.
Sietve felállt, és odament Hausier-hez.
- Uram! Hajnali fél öt.
- Igen? - kérdezte a civilnek álcázott tiszt. - Hol késik az ön embere?
- Nem tudom, de öt órakor kezdődik a kivégzésem, és nem szeretném, ha elkésnék - nagyot szippantott a szivarjából. Azután odaintette a pincért.
- Menjen le a kapuba, szólítsa meg az első járókelőt, és közölje a felügyelő úrral, hogy az autó álljon elő. Álmos vagyok. Itt az idő, hogy örök nyugalomra térjek. Ez a magáé, fiam.
És odadobta a zsebóráját.
Két perc múlva, egy üveg pezsgővel és egy doboz havanna szivarral felszerelve robogott a rabautón a katonai fogház felé. Halkan dúdolt.

Virrad, és idehallatszik egy hajótülök búgása. Csörgő bakancsléptek közelednek egyforma ütemmel.
Klipp-klapp. Klipp-klapp.
Jönnek! Az elítélt feláll, lehúzza ráncolódó mellényét, és megigazítja a fehér nyakkendőcsokrot. A feje szórakozottan fordul, mintha tükröt keresne a cellában. Ezen mosolyog.
Klapp!
A cella előtt ledobban az escorte utolsó lépése. Nyílik az ajtó, és belép egy főhadnagy.
- Egzekúcióhoz! En avante!
A frakkos egy nagy lépéssel az őrjárat közepére áll. Elindulnak.
Klipp-klapp. Klipp-klapp.
Krémszínű derengés terjed lassan a nap érkezését jelentve, és egy lélekharang szomorú csilingelése muzsikál. Mennek.
Klipp-klapp. Klipp-klapp.
A boltozatos folyosó homályából a forduló végén egy ajtó bukkan elő. Mintha képkeret lenne: mögötte, az első napsugarak kévéjében, fekete asztalnál komoly tisztek ülnek, mozdulatlanul várakozva a fegyház udvarán.
A lélekharang szól
 
N

Naska

Vendég
Akinek a halálhírét költik,-sajnos- nem mindig él soká...

Közben ismét útra keltem, de Bécsből visszahozott halálom híre. Néhány részeg barátom a Duna-parton fellármázta miattam a mentőőrséget (búcsúestém után) és míg én Bécs felé robogtam, addig itthon a kőnyomatos híradása után a lapok elparentáltak. Nagylelkű pártfogóm és mesterem, Karinthy Frigyes egy szép, meleghangú cikket írt rólam a Pesti Naplóba. Természetesen nyomban hazatértem, egyrészt hogy megcáfoljam a halálhíremet, másrészt hogy lássam. mi történik egy emberrel, aki halála után aránylag jó egészségben megjelenik a Nagykörúton.



Egy fiatal magyar író fantasztikus élete
Délibáb, 1934. július 14.

rejtojenopiszkosfredakapitany_2_w800_h500.jpg


A Budai Színkör legközelebbi újdonságát Rejtő Jenő írta.
Ha az élet és emberismeret döntő fontosságúak az írás művészetében, úgy elmondhatjuk, hogy az egész világirodalomban alig van író, aki a magyar Rejtő Jenőnél kalandosabb és változatosabb életet élt. Évekkel ezelőtt, 19 éves korában Heltai Jenő és Márton Miksa ajánlatával, néhány fillérrel zsebében Berlinbe indult, ahol Reinhardt, Piscator, Charell, Jesner színházaiban tanulta meg a színdarabírás kulisszatitkait. Kevés pénze azonban hamarosan elfgyott, kénytelen volt Berlinből távozni és Hamburg egyik külvárosában, Altonában a "Rakéta" nevű mulatóban lett parkettáncos. Egy ízben váratlanul kirobbant verekedés alkalmával Rejtőt is alaposan összeszúrkálták.
Mosolyogva meséli további életsorsát:
- Tavasszal, mikor megindult a hajózás, lekerültem St. Pauli és Altona éjszakájából a kikötőbe és itt végeztem először fizikai munkát, egy szerdai napon a Landungsbrücke No. 5-nél. Később Svájc következett, ahol magyar kézimunkákkal házaltam. Ekkor tapasztaltam, hogy a görnyesztő dokmunkánál ezerszerte gyötrelmesebb a házalás. Egy hónapi házalás, mint pszihológiai tanulmány, felér könyvtárnyi elmélettel. Prága után Bécs következett. Raktam kábelt a Fleischmarkton és lapátoltam havat a szörnyű spanyolnátha idején, kiskabátban, szakadt talpú cipőben, harmincnyolcfokos lázzal 33 fokos hidegben, a többiekhez viszonyítva aránylag egészségesen és jólöltözötten. Ugyanekkor a Belvárosban harminc-negyven ember halt meg naponta, meleg ágyakban, kórházakban, professzorok keze alatt. Hosszadalmas lenne leírni Konstantinápolyt, Ankarát, Felső-Ausztriát, Dalmáciát, amely helyeket már tisztára "hobbo"-ként (így nevezik internacionális nyelven a csavargót), vasútak tetején, tengelyen, gyalog, zsupkocsin, féderes szekéren, időnként a csavargók börtönében pihenve meg; utaztam be. Párizst említem még, ahová húsz leiel a zsebembe érkeztem meg és "megálltam lihegve". Végre mintegy csavargásaim jutalmaképpen Párizsban voltam. Néhány napig a rue Soleil-i azilban laktam, azután a "tunkmassza társaság" ügynökeként, provízió fejében cukorkát árultam a Dom és Coupole kávéházakban a Montparnasse-on, majd plonjeur (mosogató) lettem a hotel Montalamerben és végül kikerültem a Poissy-i cementgyárba maneuvernek (napszámos), majd special maneuver lettem (géppel bánni tudó napszámos. Magasabb bért kap). Innen Lyonba csavarogtam, ahol a Fourvieren, a világ egyik legszebb templomában laktam két napig és a Hagenbeck cirkusszal kerültem tovább, mint napszámos. Traktorral utaztam Avignonig, innen gyalog Mareseillebe, ahol a dokkon dolgoztam és a menhelyen laktam. Mint hajómunkás és sötét utas (ahogy jött) bejártam a Földközi tenger medencéjét, a spanyol partokat, a Biscayat és Ajaccióban állapodtam csak meg hosszabb időre, ahol a Societe Theg minden írás nélkül is felvesz munkásokat a paratai sziklákon folyó erődítési munkálatokhoz. Mellesleg naponta sérülnek, halnak meg emberek a robbantások következtében. Innen a nagy sztrájkmozgalom kergetett el és ismét Marseillebe kerültem, ahol ősz lévén, munka nélkül, éhesen kimerültem csavarogtam.
Az ilyen nóta vége Marseilleben csak egy lehet: légió! A Forte Saint-Jeanba kerültem, lenyírták a hajamat, rizst és feketekávét adtak és megindultam egy ócska hatalams hombárban, hatvanad magammal Dakar felé. Keveset szenvedtem. A koszt elég jó, a bánásmód sem tűrhetetlen, ha valaki a vasfegyelmet betartja. Legfeljebb a klíma, az akklimatizáló gyakorlatok (teljes rüsztunggal hat-nyolc órát menetelni napon) kínosak, de ezzel szemben júniustól augusztusig „légiós sziesta” van, és tizenegytől délután négyig nemcsak szabad, hanem muszáj az ágyon heverészni. Mindamellett úgy hallottam, hogy szerencsém volt, mert Indokínában és Marokkó más részein valóban pokol a légió és háromszáz jelentkező közül négy szerelt le élve az őrmesterem truppjából. Szeptemberben kezdődnek a rendszeres offenzívák a meg nem hódított, de névleg francia területek felé, ilyenkor rossz a légionistának. Egy ezredorvos kitüntető jóvolta és egy megevett fél darab szappan segítségével rövid idő alatt szabadultam a légióból és következett egy lázálomszerű szomnambuljárás, félig ébren és félig halva Észak-Afrika felé. Trópusi lázam volt, Autócar tetején, a szörnyű napon, mint csomagfelvigyázó érkeztem meg Casablancába, Djebelben foszfátbányában dolgoztam és néhány hét múlva elértem Európát: kikötöttem Nizzában, itt magamhoz térve, elsósorban mint autómosó kerültem egy garázsba, azután beteg lábamat húzva magam után, gyalog mentem Génuába.
Villefranche, Monaco, Montekarló, Ventimiglia, San-Remo, megszakítva a csavargóbörtönnel, ami minden kerékpáros országúti járőr igazoltatása után kijár annak, aki rongyos és nem tud tíz frankot felmutatni, Génuában befogadott a "domitorió" előcsarnoka és néhány hétig kint hányódtam a kikötóben a Mura Malapaga szennyében, este az orvos jóakaratából az előcsarnokban egy vaspadon alhattam, mert nem volt meg a szükséges két lírám, amiért ágyat is adtak. Megjegyzem, hogy az olasz csavargóbörtönökhöz képest a hasonló francia intézetek valóságos luxushotelek. Az élelmezés: zsizsikes borsó, pár deka kenyér, tizen-tizenöten egy cellában, egymás hegyét-hátán aludtunk, mint a slichtelt fa. Milanóban a konzulátuson kényszerútlevelet kaptam lejárt papírjaim helyett és a konzul, egy kitünő jó ember (felhívta Budapestet az én kedvemért), minden jótanáccsal, néhány lírával ellátva, útnak bocsájtott. Még aznap elfogtak és kitoloncoltak Klagenfurtba. Itt két hetet űltem toloncházban, azután visszaszöktem Olaszországba. Következett Verona, Pádua, végűl Velence. Velencében, hogy vasútjegyhez jussak, bolondnak tetettem rnagamat és az orvos, bár 1elkiismeretesen, legjobb tudásom szerint eljátszottam a paranoia összes tünetét, hivatalos írást adott arról, hogy súlyos demencia precoxszom van. Triesztben a Viale Monden lévő zsidó emigránsok tanyájára kerültem, mint a palesztinai mészárlásokból szerencsésen menekült, jobb napokat látott haifai kereskedő. Majd egy hirtelen ötlettől sugaltatva elhatároztam magamat egy minden eddiginél kalandosabb, veszélyesebb útra: hazajöttem Budapestre, ahol nincsenek dokkok, kenyeret adó gyárak, ahol nem vagyok napszámos és csavargó, tehát mind e nációnál szegényebb vagyok.
Egy évig voltam itthon. Közben ismét útra keltem, de Bécsből visszahozott halálom híre. Néhány részeg barátom a Duna-parton fellármázta miattam a mentőőrséget (búcsúestém után) és míg én Bécs felé robogtam, addig itthon a kőnyomatos híradása után a lapok elparentáltak. Nagylelkű pártfogóm és mesterem, Karinthy Frigyes egy szép, meleghangú cikket írt rólam a Pesti Naplóba. Természetesen nyomban hazatértem, egyrészt hogy megcáfoljam a halálhíremet, másrészt hogy lássam. mi történik egy emberrel, aki halála után aránylag jó egészségben megjelenik a Nagykörúton. Semmi sem történt, csak az, hogy ittragadtam még egy pár hónapig. Szereztem egy-két tanítványt, főként baráti körömból, akiket nyelvekre oktattam. Néha egyik ujság hozta kisebb dolgaimat, egy hetiujságnál mint riporter, tördelő és szerkesztőségi titkár müködtem havi negyven pengőért. Állás után hiába jártam. Szerettem volna egy kis fixkeresetet, hogy módomban legyen nyugodtabb fejjel dolgozni. Mindamellett befejeztem egy színdarabot és író lettem... a Darabomtól sokat remélek, hozzáértők, akik eddig részleteket olvastak, sikerrel bíztatnak. Optimizmussal, életkedvvel nézek a jövőm elé. Ha nem sikerül semmi, maga a küzdelem tartalmas volt, színes, érdekes, megérte. Azonban itt a premierem... Most csak ez érdekel. Meglátjuk mit hoz a jövő!
rejto_hosok.jpg
 

k0b0ldka

Állandó Tag
Állandó Tag
Gyermekkorom --ki öregszik? :)) -- óta szívemnek kedves írója.
Filmen is nagyon jók,speciel nekem a Három testőr Afrikában tetszett a legjobban.
A Csülköt alakító Konc Gábor egyik legjobb alakítása.Mindíg örül,ha valaki megemlíti,hogy látta ebben a filmben.:)
 
N

Naska

Vendég
Hegedűs Géza
A magyar irodalom arcképcsarnoka


Rejtő Jenő

rejto_belyeg.jpg


Alighanem a P. Howard írói álnéven közismert Rejtő Jenő az egyetlen magyar író, akinek olvasottsága vetekedik Jókaiéval, talán még felül is múlja - de még a neve sem fordul elő sem Rejtő, sem Howard formában legbőségesebb irodalomtörténetünkben sem. (Csak a
Magyar Irodalmi Lexikonban szerepel.) Az irodalomtörténet nemcsak azt nem vette tudomásul, hogy tehetséges író volt, hanem még azt is alig, hogy egyáltalában élt. Még arra sem becsülték, hogy legalább lebecsüljék. Pedig ez a Rejtő-Howard vagy öt évtizede nevetteti már a legszélesebb magyar olvasóközönség egymást követő nemzedékeit. Annak a groteszk, nemegyszer abszurd humornak, ami nálunk Sipulusszal kezdődött, Heltai Jaguárjával folytatódott, véleményem szerint ő volt a legszélsőségesebb változata, akinek népszerűsége a múló évtizedekkel egyre nő, és egyaránt népszerű az alig olvasók tágas és az irodalmi ínyencek szűkös köreiben.
Ezt a P. Howard nevet nem szabad kényeskedő angolsággal kimondani, hanem jó magyaros hanglejtéssel Hovardnak, sőt Péhovardnak ejtendő: így mondta ő is, így emlegetik olvasói is. Még a nevét sem szabad komolyan venni, mint ahogy egyetlen mondatát sem szabad komolyan venni, miközben tudnunk kell, hogy ez a mulatságos életmű valójában szembenevetés azzal a szörnyeteggel, amely végül őt is elnyelte.
Rejtő Jenő egyébként olyan figura volt, és úgy élt, mintha maga P. Howard írta volna. Hosszú, valószínűtlenül sovány, fiatalon kopaszodó férfi volt, aki nyaranként hosszú órákon át ült az Andrássy úti Japán kávéház teraszán, előtte papírköteg és tintásüveg, kezében hosszú szárú, bemártós tollhoz való tollszár, és apró betűkkel szorgalmasan írta a regényeit. Körülbelül szemközt volt a főleg ponyvaregényekkel üzletelő Nova Könyvkiadó, ahol a szerzőknek csak elkészült kéziratokra fizettek igen alacsony honoráriumot; azaz éppen Rejtő Jenőnek nagy honoráriumot fizettek, amikor már országszerte várták az új Howard-könyvek megjelenését. Ő is csak kéziratra kapott pénzt, de úgy, hogy soronként fizették. Nos, ha Rejtő a kávéházban ivott egy feketét, akkor az elkészült szövegből letépett három-négy sort, ebben már benne volt a borravaló is. A főpincér pedig átment a Novához, és beváltotta; a kiadó pedig a teleírt papírfecnit hozzáragasztotta az eddig küldött anyaghoz. Ha pedig az író ruhát csináltatott, akkor a szabónak három-négy elkészült oldallal fizetett, és akkor a szabó ment el a Novához, ahol megkapta munkadíját.
Esténként azután Rejtő villamosra ült, és kiutazott a Lipótmezőre, a híres tébolydába, mert súlyos idegbetegség címén és okából ott lakott, csak napközben kiengedték, mert nem volt ön- és közveszélyes. Egy este későn érkezett, már zárva volt a kapu; rugdosni kezdte. A portás megkérdezte, mit keres.
- A hálószobámat - válaszolta.
- Megőrült?! - kiáltott rá a kapus.
- Igen, azért van itt a hálószobám!
Hát ez így, változtatás nélkül előfordulhatna bármelyik Howard-regényben. S az az életút, amely idáig vezetett, nem kevésbé howardos. A budapesti kispolgári család fia, szülei nem kis ijedelmére, érettségi után színiiskolára ment, állítólag még tehetséges is volt, de mire elvégezte, már elment a kedve a színészségtől, inkább nekiindult a világnak. Becsavarogta - részben gyalog - Nyugat-Európát, főleg Franciaországot, a határokat általában vízum nélkül lépte át, amiért több ízben és több országban töltött hosszabb-rövidebb időt börtönökben, ahol összebarátkozott a vagányokkal. Olykor alkalmi munkákkal keresett annyit, hogy tovább csavarogjon. Egy ízben fellopódzott egy Afrikába tartó hajóra, de útközben észrevették, s akkor mint fűtő dolgozott útközben, míg partot nem értek. Az akkor francia gyarmatsorban élő Észak-Afrikában különböző kocsmákban megismerkedett az idegenlégió gyanús alakjaival. Állítólag - bár ez nem bizonyos - maga is felcsapott légionistának, de hamarosan megszökött. Huszonnyolc éves volt, amikor hazavetődött. Akkor írt egy igen mulatságos operettszövegkönyvet Aki mer, az nyer
Ez időre, a harmincas évek végére már tisztában volt saját humora lényegével. Légiósregényei valójában a divatos ponyva paródiái voltak. Aki egyszer elolvasta és végignevette A táthatatlan légióVesztegzár a Grand Hotelban
Rejtő sokat tanult Sipulusztól is, Heltaitól is, Karinthytól is (Heltai és Karinthy nagyra is tartotta egészen sajátos humorát), de nem idegen Eric Knight Sam Smalljának költőien nonszensz komikumától sem. És közben jellegzetes korjelenség volt: mindaz a szörnyűség, amit nevetségessé tett, a maga igaz veszélyében ott kínálkozott a világot elnyelni készülő fasizmusban. Egy rettegő világ kellős közepén nevettetett a borzalmakon. De ez nem ,,fekete humor", nem morbid komikum - ez a lélek felülemelkedése saját rettegésén. Ma már csak nevettet, de igazi lényegét csak azok élhetik át, akik maguk is tanúsíthatják, hogy a tűzvonalban, a koncentrációs táborokban, a kínzó valóság közepette, a halál szüntelen szomszédságában is fel-felhangzott a nevetés, sőt a hisztérikus tömegnevetés is.
Ne feledjük el, hogy ezt az írót túl kalandos múltja és világhelyzetből következő rettegése szorongásos idegbeteggé, sőt elmegyógyintézeti ápolttá kínozta... és közben írta tömegeket nevettető regényeit. És a megfeszített munka sem tett jót az idegeknek. De a művészi színvonalnak sem. Rejtő igen egyenetlen író. Kevés az olyan regénye, amelyet ne zavarnának pongyolaságok, sőt laposságok. De úgy vélem, legelsietettebb műveiben is vannak olyan oldalak, amelyek a humor remekei közé tartoznak. Nyelvezete néha csak úgy szikrázik a játékos szóbravúroktól, máskor oldalakon keresztül színtelen, nemritkán csapnivalóan rossz mondatokat ír. Önkritikája kezdetben alig, később már egyáltalán nem volt. De azért nem véletlen, hogy ez a nagy tömegeket mulattató irodalom kezdettől mindmáig nagyon kedvelt a magas irodalmi igényű értelmiségi körökben is. Sosevolt keveréke ez a ponyvának és a ponyva megsemmisítő szatírájának, a kalandéhség kielégítésének és az intellektuális paradoxonoknak: teméntelen selejt közt nemegyszer a művészi remekmű határán.
Azután jött a szörnyeteg, amellyel mindig szembenézett, jött és lenyelte. A súlyosan idegbeteg írót elvitték munkaszolgálatba, egyenest ki a tűzvonalba, a Voronyezs környéki télbe, ahol ezekben a napokban az ötven fokot is megközelítette a hideg. A visszavonulás poklát - amely január 12-én kezdődött - már nem érte meg. Legyengült szervezetének éppen elegendő volt a hideg, az embertelen bánásmód, a szakadatlan életveszély. 1943 újév napján halt meg.
A 1945 után vagy egy évtizedig egyszerűen ponyvának vélte a hivatalos irodalom, és nem adták ki. Ennek az lett a következménye, hogy könyveit a zugpiacokon elképesztően magas áron adták-vették. Amikor végre 1956 nyarán újra megjelent olcsó áron A láthatatlan légió - a zugárusok névtelen levélben megfenyegették a kiadó vezetőjét, hogy lelövik, ha még egy Howardot ki mer adni, mert tönkreteszi az üzletüket. Ez is olyan, mintha Rejtő Jenő találta volna ki. De a kiadót mégsem lőtték le, a Howard-regények azóta sorozatosan és óriási példányszámban újra megjelennek, népszerűségük vetekszik Jókaiéval is. Az irodalomtörténetben pedig még mindig nincs benn a neve sem. Ez is olyan, mintha Rejtő Jenő találta volna ki. címen. Azonnal elfogadták, megzenésítették - és siker lett belőle, hosszú ideig játszották. Azután kalandos regényeket kezdett írni, illetve azt állította, hogy ezeket egy Laverg nevű francia szerző írta, ő csak fordította. De ha kellett, fordított is, főleg franciából, bármit, amit a kezébe adtak. Mikor a Laverg-könyvek jó üzletnek bizonyultak, bevallotta, hogy ő a szerzőjük. Erre a kiadó, a Nova, amelynek főleg a bűnügyi és az akkor divatos légiósregények voltak a fő kiadványai, felszólította, hogy inkább angol nevet válasszon magának, mert az olvasók inkább angol íróktól kívánnak könnyű olvasmányokat olvasni. Erre találta ki magának ezt a P. Howard nevet, amely hamarosan országos népszerűségű lett. áradó képtelenségeit, sziporkázó szójátékait vagy Piszkos Fred és Fülig Jimmy abszurd kalandjait, soha többé nem tudta komolyan venni az igazi légiósregényeket. De ugyanígy parodizálta ki a bűnügyi regényeket a cselekménybukfenceivel.

aqwvspm.gif
 
N

Naska

Vendég


Rejtő Jenő
Az elveszett cirkáló





5919423_2526df58612b89582637ffcfcd1be408_l.jpg







Nézeteltérés egy pireuszi csapszékben. A kocsmáros
megmenti a whiskyt, de nem csináltatja meg az ablakot.
1
Ez volt a legfurcsább fiatalember, akit valaha láttak. És ahhoz képest, hogy a nyakát éppen a Krokodil tartotta a kezében, elég nyugodtan viselkedett. Bár lehet az is, hogy megfulladt már, ezért tűrte olyan mozdulatlanul és lehunyt szemmel pillanatnyilag kényelmetlen állapotát a Krokodil roppant tenyerei közé ékelt nyakával. A Hóhérok asztaltársaságával szemben (e társaság pénztárosa volt a Krokodil) látszólag közömbösen, de mégis bizonyos várakozással állt a három Gyóntató. Elnevezésüket két francia haditengerész eltűnésének köszönhetik. A két tengerész e háromtagú társaság által lopott holmikat rendszeresen továbbította a Maréchal Joffre cirkálón, mondanom sem kell, hogy a felettesek tudta nélkül, és egy alkalommal egész egyszerűen elhajóztak az áru ellenértékével együtt. Hajójuk ugyanis hosszabb időre az indiai vizekre ment. Egy év múlva gyanútlanul visszatértek, bízva az emberi feledékenységben. A három csempész azonban nem bizonyult szórakozottnak, és így e könnyelmű matrózoknak nyoma veszett. Mondják, hogy előzőleg a károsultak rábeszélték a matrózokat, hogy nyilatkozzanak a magukkal hozott csempészáru rejtekhelyéről. Ugyanis a két matróz nemcsak vitt, hanem hozott is csempészárut. Azt is mondják, hogy miközben a lelkükre beszéltek, az egyik matróz meghalt. A másik végül is gyónt, és a három csempész kára megtérült egy csónak mélyén elhelyezett nagy mennyiségű kábítószer révén. Azóta hívják őket, "Gyóntatóknak".
A "Hóhérok" nevű asztaltársaság állástalan matrózok számára fejtette ki karitatív működését, ami annyiban nem volt teljesen önzetlen, hogy az egyesület tagjai képezték a segélyre szoruló állástalan matrózok zömét. Az asztaltársaság alapjában véve önsegélyező egyesület volt, a szónak abban a szoros értelmében, hogy önmagukon segítettek, tekintet nélkül a célra vezető eszközökre, legyen az feszítővas vagy kés.
A helyzet tehát ez volt: a Hóhérok asztaltársasága a kocsma bejárat felöli részén állt, Krokodil nevű pénztárosuk körül, aki egy ember nyakát tartotta kezeiben, azzal a szándékkal, hogy az említett nyak tulajdonosát, huzamosabb szorítás révén, fulladás következtében beállott halállal ölje meg. Szemben velük látszólag közömbösen, de bizonyos fokig várakozó állásponton foglalták el pozíciójukat a Gyóntatók, élükön Rozsdással, aki dohányzott. A másik Gyóntatót "Főorvos Úrnak" hívták, mert egy barátját, aki osztozkodás közben hülyének tettette magát, olyan türelemmel verte órákon át, míg az illető háromhetes kórházi ápolás után ép elmével tért vissza a kültelki társaságba, és hogy a gyógymód megismétlését elkerülje, eleget tett a Főorvos Úr jogos igényeinek. A harmadik Gyóntató, tisztességes nevén Bunkó, k i s s é jobbra a Főorvostól, megvakarta vállát, de csak azért, hogy kitapintsa a kabátja alatt négyszeresen összecsavart drótkötelet, amelynek végén jókora vasdarab volt. Erről a különleges verekedési szerszámjáról nevezték el Bunkónak.
- Hé, Krokodil! Mit akartok attól a kölyöktől? Úgy láttam, hogy a mi asztalunkhoz szándékozott ülni - kérdezte álmos hangon Rozsdás. A Krokodil k i s s é kiengedte a fiatalember nyakát, mert nem szeretett társalgás közben gyilkolni.
- Régen keresünk már egy spiclit, aki mindent beköp. És azt hiszem, ez az itt, akit éppen megfojtok.
- Nézd, Krokodil, elismerem, hogy mindenkinek tisztéletre méltó magánügye, hogy kit fojt meg, és kit nem. De ez a fiú a mi asztalunkhoz akart ülni, mikor nyakoncsípted. Először mondja meg, amit esetleg nekünk üzentek általa, és azután, ha igazán azt hiszed, hogy rendőrkém, öld meg békességben.
- Tudod mit? Előbb megölöm, aztán beszélj vele.
- Helytelen álláspont - vetette közbe a Bunkó. - Nem hiszem, hogy a magunkévá tesszük.
- Én sem - mondta a Főorvos, és elővett egy körülbelül negyven centiméter hosszúságú kést.
- Civakodni akartok? - kérdezte megbántva az egyik Hóhér.
- A kölyköt engedjétek el - felelte valamivel határozottabban, de békésen Rozsdás és közeledett egy lépést. A fiatalember, nyakával a nagy marokban, ijedten pislogott jobbra-balra, de szólni nem mert, vagy nem tudott. Arca zöld volt a rémülettől. A Krokodil, hogy véget vessen az egésznek, nagyot rántott az áldozatán, és elkezdte rázni. Közben eltávolodott cimboráitól az ivó közepe felé. Rozsdás kezében, az ördög tudja, honnan, egy bikacsök jelent meg, és ugyanez a bikacsök a következő másodpercben a Krokodil tarkóján csattant, hogy ez, mint valami letaglózott barom zuhant fejjel a söntéspolcnak, valószínűleg törött nyakcsigolyával. Két üveg valódi skót whiskyt a kocsmáros nyomban a hóna alá vett, és elsietett a belső szobába. Ez az ital nagyon drága volt. A Főorvos Úr egy rántással hátralódította a megszabadult fiút.
Néhány másodpercnyi súlyos szünet következett. Az afférnál csupa nyugodt ember volt jelen.
A Gyóntatók útját elvágták. A bejárat felé álltak a Hóhérok. Ezek öten voltak, közöttük a Szigonyos, aki könnyedén meghajlította a félcolos vasrudat. A söntéspolc mellett mozdulatlanul feküdt a Krokodil, nem lehetett tudni, él-e még. A polc mögött ismét feltűnt a kocsmáros, akinek eszébe jutott, hogy a brandyért is nagy kár, mert mostanában nehéz hozzájutni tehát ezt is bevitte magával a szobába, és bezárta az ajtót.
A Bunkó kezében megjelent a rövid sodronykötél, amelynek a végén a vasnehezék volt. Rozsdás jól tudta, hogy túlerővel állnak szemben, tehát, ha lehet, menekülni kell. Az öttagú csoport fenyegetően lassan megindult feléjük. Gyorsan odasúgta a Főorvosnak: "Te, a lámpát..." És nem várt választ, mert jól tudta, hogy megértették, felkapott egy asztalt és belevágta a közeledő csoportba. Ezek egy pillanatra szétrebbentek, és a Főorvos egy székkel máris leverte a lámpát.
A sötétség jóformán még be sem állt, mikor Rozsdás bal kezével felragadott egy széket és jobbjával a rémült fiatalembert. Előbb a széket vágta bele az utcai kirakatba, az ablak csörömpölve tört szét, nyomban utánadobta a fiút, aki a széthulló üvegcserepek között sértetlenül bukott ki az utcára, és ugyanezen az úton ugrott ki ő is. A fiú keskeny árnya szolgálatkészen lapult melléje.
- Fuss, ahogy tudsz! - kiáltotta Rozsdás, és rohant, miközben valakit leütött a bikacsökkel, éppen mikor feléje szúrt.
Ha a Bunkó és a Főorvos társuk után akartak volna menekülni, végük van, mert hátukba kapják a késeket. Ők az egyetlen helyes stratégia szerint a szemberohanó Hóhérok közé vetették magukat, akik a váratlan összeütközéstől hirtelen szétperdültek. Bunkó máris átvetette magát a söntéspolcon, a Főorvos Úr felugrott a polc tetejére, és vadul bombázni kezdte támadóit az üvegekkel. Az egyik ötliteres üveg Szigonyos fejével együtt tört szét. Erre meghátráltak k i s s é a támadók. A kocsmáros - ágya alatt - idegesen cigarettára gyújtott, megpróbálta a kárt felbecsülni a csörömpölés alapján, és elhatározta, hogy az utcai ablakot nem csináltatja többé meg.
A pillanatnyi szünetet kihasználva Bunkó és a Főorvos felborították a likőrökkel megrakott állványt, hogy elzárja az üldözők útját, azután egy lendülettel kitörték a vendéglős szobájába vezető ajtót, onnan az ablakon át az utcára értek. A sarkon még látták Rozsdást befordulni a fiúval. Egy sötét tárgy röpült utánuk, néhány milliméterrel eltévesztette a fejüket, és csörömpölve a kövezetre zuhant. Azután rohantak. Az irányt már tudták, ugyanis régen megállapodtak mind a hárman abban, hogy komolyabb nézeteltérés után törzskávéházukban találkoznak...
A kávéház a szárazdokk közelében volt, közönsége a környék ismertebb személyiségeiből állt, és neonbetűkkel egy szép cégtábla függött az ajtón:
<table align="center" border="1" bordercolor="#666655" cellpadding="8" cellspacing="0"> <tbody> <tr> <td align="middle">KÁVÉHÁZ ÉS ÉTTEREM
"A Négy Döglött
Patkányhoz"
AZ ÚRI KÖZÖNSÉG TÁNCOL!
</td></tr></tbody></table>
2
- Ezek után sürgősen el kell tűnnünk Pireuszból - jelentette ki Rozsdás, miután mindannyian együtt ültek.
A fiatalember rémülten nézte három marcona barátját, a "Négy Döglött Patkányhoz" címzett étterem és kávéházban, ahol az úri közönség táncol. ("Dining room, Man spricht deutsch.")
A táncoló úri közönség nagy része munka nélküli díjbirkózókból és szórakozni vágyó csarnoki árusokból, valamint a társaságukat képező, vegyes fajtájú (néger, maláj, fehér) hölgyek csoportjából állott. A hölgyek igen kivágott és feltűnően rövid ruhában voltak, valamennyien nagyon részegek.
- Én is azt hiszem, hogy okos lesz, ha eliszkolunk innen - mondta a Főorvos Úr. - A Hóhérok sokan vannak. Nem is tudom, hogy miért vitatkoztunk olyan hevesen ezért a nyeszlett fiúért.
- Kérem, én őszintén köszönöm... - hebegte hálásan, még mindig remegő hangon a fiatalember, de Rozsdás jóindulatúan legyintett:
- Ugyan, hagyd! Nem vagyunk tánciskolában. Nekem már rég gusztusom volt odasózni egyet ennek a baromnak. Különben is elég már Pireuszból. Fel tehát! Menjünk a vidám Észak-Afrikába! Halihó! Gyerünk a festői Port Szaidba! Téged pedig ezentúl Kölyöknek nevezünk, mert úgy nézel ki, mint aki most szökött meg a rövidnadrágból.
Ezzel a fiatalember végérvényesen a "Kölyök" lett. Így történt itt a keresztelés. Nem lehet az embereket azzal a kényelmetlen kérdéssel zaklatni, hogy mondják meg a nevüket. Inkább adnak új nevet, amit a másik kikötőben egyszerűen ledobhat. Az igazi nevét jóformán senkinek sem tudják. Ha valaki jól szurkál, azt elnevezik "Bicskának", és akinek csúnya a bőre, az természetesen "Ragyás" néven lesz közismert. Egy széles vállú, tömzsi apacsot Bivalynak hívtak. Midőn egy késszúrás következtében soron kívül elhunyt, semmiféle módon se lehetett kideríteni az igazi nevét. A fejfáján az állt, hogy ismeretlen. A szeretője idővel mégis összegyűjtött egy sírkőre valót, és most egy szép gránitlap fekszik az apacs sírján, ezzel a felirattal:
<table align="center" border="1" bordercolor="#666655" cellpadding="8" cellspacing="0"> <tbody> <tr> <td align="middle">ITT NYUGSZIK
A BIVALY
ÉLT K. B. 40 ÉVET
</td></tr></tbody></table> - Most mondd meg, Kölyök - kérdezte a Bunkó -, hogy miért kerestél minket!
- Mert azt mondták... hogy a Rozsdás... a Rozsdás úr... megszökött a légióból.
- Úgy? - jegyezte meg a Rozsdás. - Lehet valami a dologban. De miért pirongatott úgy meg a Krokodil?
- Mert... mert a fivéremet keresem... aki eltűnt...
- Ez, fiam, érthetően idegesíti itt az embereket - bólogatott a Rozsdás. - Ugyanis itt alig van valaki, akinek ne lenne a számláján néhány eltűnt úr. Ilyesmi megesik a kikötőkben. Valaki eltűnik. Itt járt, és kész. Illetlen dolog firtatni, hogy hova lett. Mi a foglalkozásod?
- Lakatos vagyok...
- Ne hazudozz, fiam - szólt rá Rozsdás szemrehányóan. Szeme elé tartotta a Kölyöknek kis piszkos kezét. - Azt akarod mondani erre a kézre, hogy valaha is fizikai munkát végzett?
A fiú hallgatott.
- Hát nézd, öcsém - mondta Rozsdás -, miután hazudozol itt nekünk, levesszük rólad a kezünket. Csak azt sajnálom, hogy a Krokodilét is levettük. Isten áldjon...
- Köszönöm... - mondta a fiú, azután felkelt és eloldalgott. Néhány másodpercig csendesen ült a három barát.
- Hm... - mondta Bunkó -, szerencsétlen egy figura. De van benne valami, hogy meg kell sajnálni.
- Szerintem - meditált Rozsdás - az ifjúnak valami pereputtyát erre mifelénk elintézték. Most járkál itt, hogy hátha megtalálja. Valami úriember lehet. Én is az voltam valamikor. Mit röhögsz?! Azt hiszed, minden ember nyitott bicskával jön a világra?
Rozsdás fizetett.
- Hová megyünk innen? - kérdezte Bunkó.
- Jó lenne Port Szaid?
- Nagyszerű - mondta Rozsdás közömbösen és felállt. - Hát szervusztok. Hajnalban beszélünk a Nagy Főnökkel azután megyünk Port Szaidba. Hallihó!
És ment. Furcsa alak volt ez a Rozsdás. (Vörös haja miatt nevezték el Rozsdásnak.) Nem nagyon és nem feltűnően, de kifejezetten vörös volt. És egy egész kicsit szeplős. Mindez azonban jól állt neki. Arányos, karcsú alakján nem látszott meg, hogy néhány igen jelentős kikötő leghírhedtebb verekedője. Az arca gyerekes volt, és jóformán állandóan vigyorgott.
Alig lépett ki a "Négy Döglött Patkány" nevű vendéglőből (az úri közönség táncol), midőn szemközt, egy sikátor bejárata felett pislákoló gázlámpa alatt megpillantotta a sovány fiút. A Kölyök egy bátortalan lépést tett. Rozsdás nagylelkűen intett:
- Na gyere ide, te marha.
A fiú gyorsan melléje sietett, és szótlanul kísérte. Nem is tudta, miért, de nagy-nagy nyugalmat érzett a szeplős gyerekarcú, vidám csavargó mellett.
- Hát mit akarsz, mi? - kérdezte bátorítóan. - Szívesen segítek rajtad, ha tudok. Vagy nem engem vártál?
- De... Nem akartam a többiek előtt is beszélni: Magának őszintén elmondok mindent.
- Akkor csak rajta, kezdd el. Cigarettát nem akarsz?
- Köszönöm. - Rágyújtott. - Hát most, ha akarja, elmondok magának mindent, Rozsdás úr. - Mentek.
- Hagyjuk ezt a finomkodást. Mondd csak nekem, hogy: "te Rozsdás".
- Hát kérlek alássan, te Rozsdás... - kezdte bátortalanul - én úgy érzem, megbízhatom benned. Meg kell bíznom benned. Az az ember, aki eltűnt és keresem, a fivérem. Két évvel ezelőtt még vezérkari kapitány volt az angol hadseregben. Évekig dolgozott egy találmányán, valami nagy fontosságú technikai újítás volt. Azt hiszem, hogy egy elektromos leadó volt a lényege, amelynek segítségével víz alatti aknákat lehetett felrobbantani nagy távolságról. Fivérem senkinek sem szólt erről a találmányáról, csak az asszisztense tudott róla, és sajnos egy nő, akit szeretett, akiben vakon bízott. Ez okozta a vesztét. Egy napon ugyanis, mikor a fivérem befejezte a munkáját, és jelenteni akarta az illetékeseknek, hogy megtekinthető a modellje, értesült róla, hogy hasonló találmányt jelentett be egy tiszttársa. Nem tudom ennek a tisztnek a nevét. Katonai találmányok ügyében nagyon titokzatos minden eljárás. Fivérem összeszedte rajzait, hogy igazolja az elsőbbségét. A rajzai azonban hiányosaknak bizonyultak. Valaki néhány fontosabb tervet ellopott. Ugyanez a valaki adta bizonyára át a többi rajzról készült másolatot annak a másik tisztnek. Tom, ugyanis a fivéremet Leven Tamásnak hívják, most már tudta, hogy a tettes csak a menyasszonya lehet, csak neki, Helena Aldingtonnak volt szabad bejárása a fivéremhez, ő tartózkodott órákig a lakásban, ha a fivérem távol volt. Azonnal Helénhez sietett. Izgatott jelenet játszódott le közöttük. Tamás valószínűleg a két rajzot követelte, amelyek egy nap előtt tűntek el. A portás látta, hogy a fivérem kalap nélkül, idegesen rohan el. Fél óra múlva az egyik lakáj bement Helena Aldingtonhoz. A nő már halott volt, agyonszúrták egy papírvágó késsel. Ott találták Tom kalapját. Az íróasztalon ott feküdt fivérem revolvere. Tudták, hogy milyen állapotban jött el a menyasszonyához, egy cseléd hangos szóváltást is hallott, szóval kétségtelen volt a bűnössége. Nyomban le is tartóztatták volna, ha a lakásán van, de nem ment haza. Egy barátjánál ült kétségbeesetten, Finley kapitánynál. Az esti lapokban már benne volt a gyilkosság, és ez a kapitány, aki nem hitt fivérem bűnösségében, segítségéré volt, hogy egy Görögországba induló katonai repülőgépre feljusson álnéven. A hadbíróság távollétében tartotta meg a tárgyalást, megfosztották a rangjától, kitaszították a hadseregből és halálra ítélték. Fivérem innen Pireuszból írt utoljára, több mint másfél éve. Ebben a levelében említette, hogy valószínűleg beáll a légióba. Szegény anyám belehalt a csapásba. Egyedül maradtam. Egy hajózási vállalatnál dolgoztam mint tisztviselő...
- Na látod, hogy nem vagy lakatos - dünnyögött Rozsdás.
- Két hónap előtt egy igen előkelő úr hivatott magához. Nyugalmazott táborszernagy, és úgy tudom, a legnagyobb angol hadianyaggyár vezetője. Kérdezte hogy hagyott-e a fivérem rajzokat otthon? Megmondtam, hogy egyetlen rajzát sem találtuk meg, vagy elpusztította, vagy magával vitte őket. A táborszernagy ekkor elmondta, hogy a találmány amelyhez hasonlót a fivérem is bejelentett, nem sikerült. A feltaláló tiszt, aki igen derék ember, és akit a fivérem igazságtalanul vádolt meg, valahol tévedett. Szóval a bemutató nem sikerült, és hiába foglalkoztak a tökéletesítéssel. A táborszernagy azt mondta, hogy ez a találmány hihetetlenül fontos. És lehetséges, hogy a fivérem elképzelése helyes volt. "Tom Leven ugyan igazságtalanul vádolta meg egy felettesét, mert ez véletlenül hasonló találmányon dolgozott, azután megölte a szeretőjét, mindez azonban nem zárja ki azt, hogy segítségünkre legyen ennél az igen fontos találmánynál" - mondta a táborszernagy. - "Lehet hogy az ő megoldása volt a helyes. Ha Tom Leven eladta már egy másik nagyhatalomnak a találmányt, érdekünkben áll, hogy mi is megszerezzük tőle. Ha nem adta el, akkor még fontosabb, hogy mi szerezzük meg elsőnek. Tom Leven bűnügyéhez semmi közöm. Találmányáért viszont, ha jó, ötvenezer fontot ajánlok fel. Az összegről láthatja, hogy milyen fontosságot tulajdonítunk ennek a találmánynak. Külön becsületszavamat adom, és erről írásbeli ígéretet is kap hogy Leven ellen, amíg a találmány ügyében tartózkodik Angliában, az eljárást felfüggesztik. Ha bemutatja a találmányt, és sikerül, akkor ötvenezer fontért megvesszük, ha nem sikerül akkor is újra külföldre mehet bántatlanul. Nem teszek fel önnek kérdéseket - mondta a táborszernagy -, de lehetségesnek tartom, hogy tud valamit Tom Leven tartózkodási helyéről. Azt hiszem, ez a mesebeli összeg megérdemli, hogy felkeresse fivérét. Talán okosabb, ha személyesen próbálja meg rávenni, hogy rekonstruálja a találmányát számunkra, az esetben, ha a rajzokat már megsemmisítette. Tudom, hogy maga szegény, ezért ötszáz fontot kiutalok a maga számára, hogy ha kell, Dél-Amerikába vagy Ausztráliába is elmehessen Tom Leven után."
Rozsdás sokáig hallgatott.
- Az semmi esetre sem helyes - mondta végül -, ha valaki megöli a nőjét. Verje meg, és kész. De ezek a feltalálók mind ilyenek. Rögtön azt hiszik, hogy másnak nem juthat az eszébe ugyanaz. Szóval, megkaptad az írást; amely szabad utat ad fivérednek, ki és be Angliából, amíg a találmány ügyében jár?
- Itt van nálam - mondta a Kölyök, és megmutatta a hivatalos menlevelet.
- Hm... ez elég érdekes...
- Kedves Rozsdás... magában... benned van az utolsó reményem. Meg kell találni a fivéremet. Szegény, talán valahol szenved, pedig boldog és gazdag ember lehet, ha átadja a találmányát Angliának.
- Hogy jutottam éppen én az eszedbe?
- Valaki azt mondta, hogy a légióban voltál.
- Ott voltam, fiam. Egyike vagyok azoknak a ritka embereknek, akiknek sikerült megszökni onnan. Ha fivéred is ott van, akkor nyugodtan visszafordulhatsz Londonba. Mert se pénzzel, se ravaszsággal, se imádkozással onnan nem engedik ki öt évnél előbb. És az ember nincsen vasból, nehéz azt az öt évet megérni.
- Legalább ha megtudhatnám... biztosan, hogy ott van-e egyáltalán a légióban?...
- Ezt esetleg megtudhatom. Menjünk a Fáraóhoz. Az tudja az ilyesmit.
Elindultak a Fáraóhoz. Nem lehet tudni, hogy miért hívták Fáraónak. Piszkos, karvalyorrú, kopasz ember volt. Egy deszkabódéban lakott a kikötőben, amely fölött francia címer volt, és ez állt egy táblán:
<table align="center" border="1" bordercolor="#666655" cellpadding="8" cellspacing="0"> <tbody> <tr> <td align="middle">OFFICE FRANÇAIS
RENSEIGNEMENTS
POUR VOYAGES.
</td></tr></tbody></table> A felírás körülbelül azt jelentette, hogy a bódé tulajdonképpen francia utazási iroda, ahol felvilágosítással szolgálnak. Az "iroda" berendezése egy bőrdíványból és egy pálinkásüvegből állt. A helyiségben csak a Fáraó tartózkodott és néhány ezer légy. A látogatók beléptek.
- Jó napot.
- Ajtót! - ordította a Fáraó.
- Kuss - felelte szemrehányóan Rozsdás. - Arról van szó, hogy kereshetsz öt drachmát.
- Nem érdekel. Megmondtam neked a múltkor, hogy felhagytam a csempészéssel. Francia állami tisztviselővel állsz szemben.
- Nem kell csempészned. Ez a fiatalember, akit ne nézzél le sovány külseje miatt, miután ma jött ki a fegyházból, ahol két évet ült, mert leszúrt egy fregattkapitányt, szeretne megtudni valamit a fivéréről.
A francia állam tisztviselője valamivel több respektussal nézett a fiúra, fel is ült fektéből:
- Ne vegye rossz néven - fordult a Kölyökhöz udvariasan -, nincs okom kételkedni önben, de kétéves fegyházbüntetése még nem garancia arra, hogy valóban ki is fizeti majd az öt drachmámat.
- Kérem, én előre odaadom - mondta a Kölyök gyorsan, és fizetett.
- Hát miről van szó? - kérdezte a Fáraó, és kése hegyével a fogát kezdte piszkálni.
- Egy Tom Leven nevű angol ember állt be tavaly itt a francia légióba. Erről szeretnék valamit tudni.
- Majd utánanézünk, kérem, az irattárban. - Letérdelt a földre, azután két keze és a feje eltűnt a kerevet alatt. Ott volt az irattár. A Fáraó valamikor öt évet szolgált a légióban, s miután leszerelt, felkínálták neki ezt az állást a pireuszi kikötőben. Ha valaki jelentkezett a francia követségen azzal, hogy légionista akar lenni, közölték vele, hogy Görögország területén a franciáknak táborozni nincs joguk, de ha tetszik, kaphat egy utalványt, amellyel Dzsibutiba utazhat a légióhoz, és a gőzös indulásáig gondoskodik róla egy francia állami tisztviselő, aki szegény átutazókat istápol. Ez volt a Fáraó. Lapozgatott a könyvében.
- Tom Leven, Tom Leven... Megvan! - És mutatta. - Tessék! "Tom Leven, harminchat éves, Dzsibutiba indult a Constanza nevű gőzösön, két évvel ezelőtt, február kilencedikén."
3
A Kölyök nem tudott szólni. Rozsdás tűnődve nézte a padlót.
- De hogy lásd, milyen barátod vagyok, Rozsdás, minden ráfizetés nélkül még valamit biztosan állíthatok neked erről a Tom Levenről, hogy könnyen megtaláld, ha lopott valamit tőletek. Egy Lacroix nevű belgával együtt szállt hajóra. És ez a Lacroix két hónap múlva írt nekem, hogy intézzek el valamit a szeretőjénél, akinél néhány holmiját hagyta. Ebben a levélben Lacroix megírta, hogy mind a kettőjüket három hét alatt kiképezték Dzsibutiban, és onnan Rangoonba kerültek, tehát ez az ember, aki lopott tőletek, szintén Rangoonban van. És most hagyjatok aludni... Ajtót! - kiabálta még utánuk, mikor otthagyták.
 

crazywolf

Kitiltott (BANned)
Rejtő Jenő

Üdv Mindenkinek!

14 éves koromban túl voltam az összes Rejtő regényen, beleértve a westerneket is. Azóta min. 10 alkalommal olvastam újra meg újra kedvenceimet: Piszkos Fred, Csülök két regényét, az Előretolt helyőrséget stb. Személyes kedvencem a Fehér folt. Aki még nem olvasta ne hagyja ki!
.
 
Oldal tetejére