Rezső és Jolánka

Rezső és Jolánka

Tisztes távolban egymástól ülnek és titkon ki-kilesnek közömbösségük álarca mögül – a másikra. Szemmel láthatóan idegenek még egymás számára és ezt az idegenséget nem egyforma intenzitással próbálják meg feloldani. Rezső még ereje teljében, fiatal, mondhatnánk, piaci értéke nagyobb, mint Jolánkának, akin minden eleganciája ellenére is látszik, hogy több tavaszt is megért már.
Ezt a találkozást nem kis szervezőmunka előzte meg. Szerepet játszott benne a segíteni akarás, mert mindenki látta, mennyire magányos Jolánka, mennyire vágyik a társra, hogy kis Jolánkák töltsék be életének kiüresedő napjait. Felemészti őt ez a magányos állapot, kényszercselekedetekbe menekül előle, naphosszat hallgatagon gubbaszt és ez tőle olyan, de olyan szokatlan! Valamit tenni kell!
Rokonok hozták hát össze ezt a találkát Rezsővel – és íme, most itt ülnek kettesben és nem tudnak mit kezdeni egymással.
Rezsőn látszik, hogy nem túl boldog, nincs igazán ínyére a találka, elhúzódik, hallgatásba burkolózik. Nemigen mutat érdeklődést Jolánka, reménybeli arája iránt.
Jolánka még nem adta fel. Szépsége teljes fegyverzetében, büszke fejtartása jelzi, hogy ő nem akárki ám, nem könyöradományt vár. De egyenlőre még nem sikerült áttörnie Rezső közönyén, s így lassan rajta is erőt vesz a fásultság, bár még nem mondott le teljesen tervéről, hogy valamiképpen felhívja magára ennek a számára olyan tetszetős hímnek a figyelmét. Még próbálkozik: játékos csiviteléssel, kicsit kelleti magát, hátha mégis megtörténik a csoda, megtörik a jég! Rezső, talán mert érzi, hogy itt neki küldetése van, kínosan fészkelődik, de még mindig nem lép a tettek mezejére.
Ekkor lép be a szobába Ágnes, a házigazda, kezében egy parányi tojással. Ez a 62. tojás, amit Jolánka tojt – mondja csüggedten. Ha így megy tovább, nem lesz szaporulat.
Rezső és Jolánka tovább gubbasztanak a papagájkalitka két sarkában, tisztes távolságban egymástól, ki-kilesve a másik irányába, míg a szobában ülők kezében körbejár, mint bűnjel a parányi hófehér tojás.

Gondolatok életről és halálról

Gondolatok életről és halálról


Olykor megrémülök, milyen kétségbeesetten kapaszkodom az életbe, olyan helyzetekben, mikor közelebb kerülök az elmúláshoz. Vagy csak meglegyint annak a szele.
Most is, hogy elestem, falnak fejjel, térdre, arccal előre, vérző sebeimet törölgetve, az okozott kárt felmérve megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy a baj nem akkora, mint első ijedtségre tűnt.
Becsapom magam? Vagy mindannyiszor, mikor elméletben könnyedén lemondanék az életemről, abban a tévhitben ringatva magamat, hogy meghalni jobb, mint élni, egy esemény, megrendítő vagy felemelő, bebizonyítja nekem, hogy igenis élni kell?! Fájdalommal, félelemmel, magánnyal számolva, barátokra, gyermekemre számítva, mégsem egyedül, de folytatni? Pedig mennyivel könnyebb lenne feladni végre!
Mégis, amikor ott térdeltem és még a felálláshoz gyűjtöttem csak erőt, elsötétült előttem a világ, tele rettegéssel, hogy ezt a helyzetet hogyan oldom meg, az első gondolatom az volt, hogy így nem halhatok meg! Nem érdemlek ilyen méltatlan és komikus halált, hogy orral a macskám táljára borulva, megvakulva, tört gerinccel, egy szál fehérneműben találjanak meg!
Egyúttal láttam magam felülről, ezt a látványt, mintha kívül lettem volna máris testemen, az irtózatos erejű ütés, amit a csúszás lendülete adott testemnek, letaglózott. És a fájdalom ködén át elhatolt tudatomig a felismerés, a tragikumban megláttam a mérhetetlenül komikus helyzetet és felülemelkedtem rajta, ha csak annyira is, hogy feltápászkodom.
Rémült macskám tekintete volt az első tükör, amiben megláttam magam, aztán a valóságos, ami visszaadta a látványt. Az írás címe az is lehetne: „Hódolat a boxolóknak” – mert ilyen arcot csak több menetes boxmérkőzés végén láttam eddig, elfordulva, undorral, de ez most az én arcom volt, amit meg kellett mosnom, letörölni a vért, hogy szemügyre vehessem az okozott kárt. És ahogy az első mozdulatokat megtettem, már eldőlt a dolog, itt maradtam megint, az élet innenső partján, sőt, két kézzel kapaszkodtam belé és hálát adtam az én mentőangyalomnak, hogy mellettem volt most is és nem engedte, hogy szemem világa elvesszen, gerincem megroppanjon, nagyobb kár essen bennem.
A cselekedetek sora, ami ezután következett, az összefogás, aminek révén orvoshoz jutottam, majd ételhez, a törődés és szeretet, amit kaptam, megint arról győzött meg, hogy nem szabad a halált áhítanom még egy szívós éjszakai rosszullét, egy szerelmi elutasítás, romló egészségem és a jövőtől való félelem miatt sem.
Nem feladni, hanem élni kell az életet és megpróbálni megőrizni azt a harmóniát, amit hosszú évek szenvedése érlelt meg bennem.

Félperces novella

Félperces novella


Álmomban Demi Moore- ral vitatkoztam.
Mondok én neked valamit, Demi - szóltam hozzá. Be fogod látni, hogy hiába a sok plasztikai műtét, semmi nem pótolhatja egy idő után a fiatal női test érintését. El fognak hagyni majd téged is, és akkor semmi nem marad neked sem.
A filmsztár csak nézett rám, nem nevetett, nem vitatkozott velem, aztán a szemem láttára elkezdett az arca szétesni, a bőre megráncosodni, a varratok felfeslettek, tekintete kétségbeesett lett.
Én meg felébredtem.