Rinka sajátos humora
- Téma inditó Rinka
- Kezdés dátuma
Csak ha mehetek hozzád is egy kis rendet csinálni.:4:
Neheeem! Takarítani akarok! Meglátod, milyen szépen átalakítom a lakást. Van Nálad tálalóablak a konyha és a szoba között? Mert ebben már jó vagyok.
Feketére festést is vállalok.
:4:
Öcsike megérkezik.
Érdekes volt számomra a nemi felvilágosodás időszaka. Édesanyám nagy pocakkal járt-kelt körülöttem, de valahogy fel se tűnt a dolog. Ahogy emlékszem, soha nem kérdeztem rá. A házban, ahol laktunk, minden családnál sok gyerek volt, egyedül nekem nem volt még testvérem. Természetes, ha a házbeli nagy fiúk idejét látták már megvilágosodásomnak. Természetes egyszerűséggel elmagyarázták, miből is lesz a cserebogár. Olyan hihetetlen volt hallani a naturalisztikusan ecsetelt részleteket, hogy kinevettem őket. Szamárságokat beszélnek, persze csak ugratnak... Első dolgom volt megkérdezni Apámat, mi is igaz ebből az ocsmány, gusztustalan történetből. Na, jóhoz fordultam. Apám hebegett valamit méhekről, gólyákról, tóról és hasonlókról. Anyám végül azt mondta, bemegy a kórházba, és majd a gólya oda hozza a testvérkét. Végre megnyugodtam. Gondoltam én, hogy csak ugratnak a fiúk. Na, majd holnap meg is mondom nekik, kivel szórakozzanak!
Másnap első dolgom volt előadni a gólyamesét, amit a fiúk harsány derültséggel fogadtak. Némelyik hanyatt is vágta magát derültségében. Gondoltam, most irigyek, mert az én szüleim nem…. Akkor az egyik nagyfiú, aki már 14 körül volt, kézjelekkel is elmutogatta a történetet. - Na, várj csak- gondoltam, és Aput az ablakhoz kiabáltam:- Apu, mondd meg nekik, hogy te nem… hogy ti nem úgy…. hogy a tesit a gólya a tóból- de egyre halkabbá váltam, mert láttam Apu arcán valami zavart, ami arra engedett következtetni, talán mégis…a fiúk eközben visongva röhögtek, szemlátomást nem bírtak a jókedvükkel. Én is enyhe zavart érzek még most is, ahogy elképzelem Apámat az ablakban, háta mögött a viselős Anyámmal, szemben tíz vihogó tizenévessel. Nem egyszer hoztam a felnőtteket kínos helyzetbe, mert ha kíváncsi voltam valamire, nem gondoltam meg, mikor is kérdezzek rá.
Beparancsoltak az udvarról. Most már megpróbálták elmondani, amire kíváncsi voltam, de hátam mögött a fiúktól hallottakkal, ez már közel sem volt egyszerű feladat. Azért túlestünk a magyarázaton, én pedig megállapítottam: egyszerűen malacság, amit a szüleim művelnek. Jó darabig leselkedtem is utánuk, ugyan mikor történik az a dolog, és ha ez gyakran megtörténik, akkor mi is olyan sokan leszünk-e testvérek, mint K.-ék , akik kilencen voltak.
Azután megjött a testvérke a kórházból, akit meg kellett néznem, mit szólok hozzá. Némi parancs után hajlandó voltam megnézni azt a valamit, ami abból az utálatos dologból lett. Hát mit mondjak, kicsi volt, vörös és ráncos… a szeme csukva… Ez biztosan a büntetés a malackodásért- gondoltam, és el is határoztam, én azután egyáltalán nem fogom szeretni. Anyu kíváncsian leste az arcom. Mivel nem szóltam semmit, meg is kérdezte:
- Hogy tetszik a kisöcséd?
Azóta már tudom, erre a kérdésre senki nem az őszinte választ várja, hanem a felnőtt korban elsajátított diplomatikust. Mivel még csak hat és fél éves voltam, így az igazat válaszoltam. Egy új tapasztalatot hozott nekem öcsike, nevezetesen: szólj igazat, betörik a fejed! Anyámnak rögtön a szívébe zártam magam a csúnya, ráncos, vörös, akár egy kismacska kifejezésekkel. Rögtön találtak nekem a szobán kívüli feladatot, egyelőre ne is menjek a közelébe, mert elapad a teje az idegességtől.
- A fene sem akar a közeletekbe menni, hát nem Te kérdezted, mit szólok?- gondoltam, és nagyon reméltem, az éjjel elviszi Öcsikét az ördög.
Pár nap múlva azután Öcsike szép, egészséges bőrszínű lett, ráncai kisimultak, néha kinyitotta gyönyörű fekete szemét, megfogta a felé nyújtott kezemet. Na, attól kezdve nem győztek elzavarni a kiságytól. Anyám mindig féltette szertelen szeretetem megnyilvánulásaitól. Csak remélte, hogy nem jut eszembe megetetni egy kis zsíros kenyérrel, ha éhesen sírt Két év múlva már én lettem a pótanyácska, mert mindenki dolgozott, én vigyáztam Öcsikére, ha hazahoztam a bölcsödéből.
Érdekes volt számomra a nemi felvilágosodás időszaka. Édesanyám nagy pocakkal járt-kelt körülöttem, de valahogy fel se tűnt a dolog. Ahogy emlékszem, soha nem kérdeztem rá. A házban, ahol laktunk, minden családnál sok gyerek volt, egyedül nekem nem volt még testvérem. Természetes, ha a házbeli nagy fiúk idejét látták már megvilágosodásomnak. Természetes egyszerűséggel elmagyarázták, miből is lesz a cserebogár. Olyan hihetetlen volt hallani a naturalisztikusan ecsetelt részleteket, hogy kinevettem őket. Szamárságokat beszélnek, persze csak ugratnak... Első dolgom volt megkérdezni Apámat, mi is igaz ebből az ocsmány, gusztustalan történetből. Na, jóhoz fordultam. Apám hebegett valamit méhekről, gólyákról, tóról és hasonlókról. Anyám végül azt mondta, bemegy a kórházba, és majd a gólya oda hozza a testvérkét. Végre megnyugodtam. Gondoltam én, hogy csak ugratnak a fiúk. Na, majd holnap meg is mondom nekik, kivel szórakozzanak!
Másnap első dolgom volt előadni a gólyamesét, amit a fiúk harsány derültséggel fogadtak. Némelyik hanyatt is vágta magát derültségében. Gondoltam, most irigyek, mert az én szüleim nem…. Akkor az egyik nagyfiú, aki már 14 körül volt, kézjelekkel is elmutogatta a történetet. - Na, várj csak- gondoltam, és Aput az ablakhoz kiabáltam:- Apu, mondd meg nekik, hogy te nem… hogy ti nem úgy…. hogy a tesit a gólya a tóból- de egyre halkabbá váltam, mert láttam Apu arcán valami zavart, ami arra engedett következtetni, talán mégis…a fiúk eközben visongva röhögtek, szemlátomást nem bírtak a jókedvükkel. Én is enyhe zavart érzek még most is, ahogy elképzelem Apámat az ablakban, háta mögött a viselős Anyámmal, szemben tíz vihogó tizenévessel. Nem egyszer hoztam a felnőtteket kínos helyzetbe, mert ha kíváncsi voltam valamire, nem gondoltam meg, mikor is kérdezzek rá.
Beparancsoltak az udvarról. Most már megpróbálták elmondani, amire kíváncsi voltam, de hátam mögött a fiúktól hallottakkal, ez már közel sem volt egyszerű feladat. Azért túlestünk a magyarázaton, én pedig megállapítottam: egyszerűen malacság, amit a szüleim művelnek. Jó darabig leselkedtem is utánuk, ugyan mikor történik az a dolog, és ha ez gyakran megtörténik, akkor mi is olyan sokan leszünk-e testvérek, mint K.-ék , akik kilencen voltak.
Azután megjött a testvérke a kórházból, akit meg kellett néznem, mit szólok hozzá. Némi parancs után hajlandó voltam megnézni azt a valamit, ami abból az utálatos dologból lett. Hát mit mondjak, kicsi volt, vörös és ráncos… a szeme csukva… Ez biztosan a büntetés a malackodásért- gondoltam, és el is határoztam, én azután egyáltalán nem fogom szeretni. Anyu kíváncsian leste az arcom. Mivel nem szóltam semmit, meg is kérdezte:
- Hogy tetszik a kisöcséd?
Azóta már tudom, erre a kérdésre senki nem az őszinte választ várja, hanem a felnőtt korban elsajátított diplomatikust. Mivel még csak hat és fél éves voltam, így az igazat válaszoltam. Egy új tapasztalatot hozott nekem öcsike, nevezetesen: szólj igazat, betörik a fejed! Anyámnak rögtön a szívébe zártam magam a csúnya, ráncos, vörös, akár egy kismacska kifejezésekkel. Rögtön találtak nekem a szobán kívüli feladatot, egyelőre ne is menjek a közelébe, mert elapad a teje az idegességtől.
- A fene sem akar a közeletekbe menni, hát nem Te kérdezted, mit szólok?- gondoltam, és nagyon reméltem, az éjjel elviszi Öcsikét az ördög.
Pár nap múlva azután Öcsike szép, egészséges bőrszínű lett, ráncai kisimultak, néha kinyitotta gyönyörű fekete szemét, megfogta a felé nyújtott kezemet. Na, attól kezdve nem győztek elzavarni a kiságytól. Anyám mindig féltette szertelen szeretetem megnyilvánulásaitól. Csak remélte, hogy nem jut eszembe megetetni egy kis zsíros kenyérrel, ha éhesen sírt Két év múlva már én lettem a pótanyácska, mert mindenki dolgozott, én vigyáztam Öcsikére, ha hazahoztam a bölcsödéből.
Én is köszönöm Nektek.
Bevesszük a várat.
Akárhogy is szerette volna Papa megállítani az időt, mégis elkezdődött számomra is az iskola. Öcsike épp abban az évben született, amikor kezdtem az első osztályt. Mivel Anyut eléggé lefoglalták az Öcsike körüli teendők, Papa boldogan fogott neki iskolára nevelésem feladatának. Nem járhattam óvodába, hiszen velünk élt a két anyai nagyszülőm. Most megyek először olyan helyre, ahol sok gyerek és sok feladat vár rám. Nem akkor eszem, játszom, beszélek, amikor én szeretnék. Igen, az elején ez jelentette a legnagyobb problémát. Ha a tanító néni nem a szomszédos házban lakott volna, ha nem ismert volna már öt éves koromtól, szerintem én az első osztályt a sarokban jártam volna ki. Így azért engedékenysége miatt néha beülhettem a padba is, a szüleimre való tekintettel.
Papa is megnyugodhatott, mert az alsó tagozatnak nem volt tornaterme. Jobb időben az udvaron végeztünk egyszerű kis tornagyakorlatokat. Télen az osztályteremben babzsákkal vagy rongylabdával kellett a táblán lévő kör közepébe célozni. Na igen, a célzás sem volt erősségem. Papa szárnyakat kapott az örömtől, hogy ismét talált rajtam nevelni valót. A lakás ajtajain szaporodtak a körök, a szobában a betört tükrök, de azért szépen fejlődtem. Emlékszem, egyszer két hétig monoklival a szeme körül járkált, és nem győzött a házbeli felnőtteknek magyarázkodni: nem, nem a veje verte meg, nem is a lánya, hanem az unoka célba dobni tanul. A történet vége már senkit nem érdekelt. Ha nincs verekedés, akkor érdektelen az egész.
Papa olvasószemüveget hordott. Hogy ne kelljen mindig keresgélnie, ezért örökösen az orrán hordta. Ha nem olvasott, felette pislogott ki, ilyenkor egészen lecsúsztatta az orra hegyéig. Az istennek sem akarta megérteni, hogy lehet nem beletalálni a méteres átmérőjű körbe, ugyanakkor az orrán ülő szemüveget következetesen eltalálni. Ez számomra is izgalmas kérdés volt, ezért legtöbbször célzás után becsuktam a szemem, és vártam: csörömpöl, vagy nem csörömpöl? Ha csörömpölt, sürgősen behúztam a nyakam.
Kis idő múlva egész más ügyek kezdtek foglalkoztatni. Beköszöntött az első szerelem, ami hamarosan keserű csalódással, majd némi verekedéssel véget is ért. Az első szerelem egy fekete fürtös, fekete szemű, felénk lakó osztálytárs képét öltötte magára. Abban az időben még nem volt GYES, Anyu munka nélkül volt otthon Öcsikével, közben építkeztünk is. Apu keresete sem volt nagy, spórolni kellett. Min lehet a leginkább spórolni? Anyu szerint az öltözködésen. És mivel szerinte kifelé adni kell a látszatra, maradnak az alsóneműk. Tipikus cifranyomorúság. A szülés előtt egy varrodában dolgozott, ahol valamelyest elsajátította a szabás műveletét. Ez a valamelyest okozta azután az én első szerelmem csúf végét. Anyu varrt nekem kombinéket régi hálóingekből. Egy műremek volt valamennyi. A térdemig értek, csipke helyett fodor díszítette. Egyik olyan hosszú pántot kapott, hogy ha felvettem, kilátszott a köldököm; ennek ellensúlyozására a másik felért a nyakamig. Éppen e két műremek egyikében tartózkodtam, amikor iskolaorvos jött az osztályba. A fiúkat kiküldték az udvarra, a lányoknak pedig vetkőzés kombinére. Teljes lelki nyugalommal fogadtam mindezt; csinos, újonnan készült kombiném tudatában.
Persze, nem is igazi fiúk lettek volna, ha eszükbe nem jut beleselkedni az ablakon.
A lehető legjobbkor történt. Éppen egyedül tartózkodtam a dobogónak nevezett műintézményen. A doktor bácsi is elmélyülten csodálta rajtam a ruhaipar eme remekét. Talán éppen meg akarta kérdezni, hol kapható e termék, amikor az ablak felől harsány nyerítés hallatszott, majd puffanás zaja, de a nyerítés nem maradt abba. Szerelmem a vezetéknevemet skandálva hempergett a füvön, és láthatóan megbomlott az agya. Hát ekkora hatásra nem voltam elkészülve, bár tudtam, csinosan nézek ki a térdig érő hacukámban. A tanító néni, furcsa grimasszal az arcán intette rendre a fiúkat, a sarokba is állította őket. Már alig vártam, hogy vethessek egy szembe-pillantást hódolatom tárgyára, ezt most akadályozta a büntetésük, csak a hátukat láthattam. A meglepetés nem sokat váratott magára. Azt vettem észre, a sarokba állított fiúkat nem viselte meg túlságosan a büntetés súlya, időnként hatalmasat röhintenek, ilyenkor kezüket elhúzzák a térdük alatt. Kezdtem egészen más világításban látni a történteket. A suli után, hazafelé sem láttam mást, mint bálványozottam kezét, amint el-elhúzza a térde előtt, a többiek pedig harsány hahotába fognak.
Otthon persze ebből sírás lett. Papa, azt hiszem, mindig szeretett volna egy fiút, és mivel a lánya után én is lány lettem, belőlem akart fiút nevelni. Én azt vártam volna tőle, párbajra hívja, de legalább felnégyeli kigúnyolómat, de e helyett azt mondta: Buta. Védd meg magad! Igen, de hogyan? Aki bánt, menj neki! Ne hagyd magad! Ne légy nyámnyila!
De Anyu mit szól majd? Mit szól, mit szól! Most meg akarod magad védeni, vagy nem? Akarsz-e elégtételt venni, vagy nem?
Már láttam magam megdicsőülten, sértőmet pedig a lábam előtt térdelve kérni a kegyelmemet. Csodás! Ez megér néhány nyakonvágást Anyutól.
Másnap azután, amikor a számtanóra előtt volt szerelmem elhúzta a kezét a térde előtt, akkora fülest kapott, hogy becsúszott a pad alá, én pedig boksz-állásba vágtam magam, Papa utasításai szerint. Egy hétig vertem szerencsétlent, amikor is rajt vesztettem. A tanító néni meglátta. A beírást ugyan megúsztam, de figyelmeztetett, ha még egyszer…..
Eltelt fél év. A jegyeimmel nem volt baj, Anyu örömmel irkálta alá a dicséreteket. Most is viszem haza az ellenőrzőm, Anyu orra alá tolom. Anyu büszkén kihúzta magát, készült a dicséretet aláírni. Teljes elképedéssel olvasta a szöveget: „A kislány rendszeresen veri a fiú osztálytársait, kérem otthon figyelmeztetni.” Papa Anyu válla felett beleolvasott a szövegbe, és azonnal valami sürgős munkát talált a szobában. Anyu hol Papa menekülő hátát nézte, hol engem, és láthatóan megértett mindent.
Akárhogy is szerette volna Papa megállítani az időt, mégis elkezdődött számomra is az iskola. Öcsike épp abban az évben született, amikor kezdtem az első osztályt. Mivel Anyut eléggé lefoglalták az Öcsike körüli teendők, Papa boldogan fogott neki iskolára nevelésem feladatának. Nem járhattam óvodába, hiszen velünk élt a két anyai nagyszülőm. Most megyek először olyan helyre, ahol sok gyerek és sok feladat vár rám. Nem akkor eszem, játszom, beszélek, amikor én szeretnék. Igen, az elején ez jelentette a legnagyobb problémát. Ha a tanító néni nem a szomszédos házban lakott volna, ha nem ismert volna már öt éves koromtól, szerintem én az első osztályt a sarokban jártam volna ki. Így azért engedékenysége miatt néha beülhettem a padba is, a szüleimre való tekintettel.
Papa is megnyugodhatott, mert az alsó tagozatnak nem volt tornaterme. Jobb időben az udvaron végeztünk egyszerű kis tornagyakorlatokat. Télen az osztályteremben babzsákkal vagy rongylabdával kellett a táblán lévő kör közepébe célozni. Na igen, a célzás sem volt erősségem. Papa szárnyakat kapott az örömtől, hogy ismét talált rajtam nevelni valót. A lakás ajtajain szaporodtak a körök, a szobában a betört tükrök, de azért szépen fejlődtem. Emlékszem, egyszer két hétig monoklival a szeme körül járkált, és nem győzött a házbeli felnőtteknek magyarázkodni: nem, nem a veje verte meg, nem is a lánya, hanem az unoka célba dobni tanul. A történet vége már senkit nem érdekelt. Ha nincs verekedés, akkor érdektelen az egész.
Papa olvasószemüveget hordott. Hogy ne kelljen mindig keresgélnie, ezért örökösen az orrán hordta. Ha nem olvasott, felette pislogott ki, ilyenkor egészen lecsúsztatta az orra hegyéig. Az istennek sem akarta megérteni, hogy lehet nem beletalálni a méteres átmérőjű körbe, ugyanakkor az orrán ülő szemüveget következetesen eltalálni. Ez számomra is izgalmas kérdés volt, ezért legtöbbször célzás után becsuktam a szemem, és vártam: csörömpöl, vagy nem csörömpöl? Ha csörömpölt, sürgősen behúztam a nyakam.
Kis idő múlva egész más ügyek kezdtek foglalkoztatni. Beköszöntött az első szerelem, ami hamarosan keserű csalódással, majd némi verekedéssel véget is ért. Az első szerelem egy fekete fürtös, fekete szemű, felénk lakó osztálytárs képét öltötte magára. Abban az időben még nem volt GYES, Anyu munka nélkül volt otthon Öcsikével, közben építkeztünk is. Apu keresete sem volt nagy, spórolni kellett. Min lehet a leginkább spórolni? Anyu szerint az öltözködésen. És mivel szerinte kifelé adni kell a látszatra, maradnak az alsóneműk. Tipikus cifranyomorúság. A szülés előtt egy varrodában dolgozott, ahol valamelyest elsajátította a szabás műveletét. Ez a valamelyest okozta azután az én első szerelmem csúf végét. Anyu varrt nekem kombinéket régi hálóingekből. Egy műremek volt valamennyi. A térdemig értek, csipke helyett fodor díszítette. Egyik olyan hosszú pántot kapott, hogy ha felvettem, kilátszott a köldököm; ennek ellensúlyozására a másik felért a nyakamig. Éppen e két műremek egyikében tartózkodtam, amikor iskolaorvos jött az osztályba. A fiúkat kiküldték az udvarra, a lányoknak pedig vetkőzés kombinére. Teljes lelki nyugalommal fogadtam mindezt; csinos, újonnan készült kombiném tudatában.
Persze, nem is igazi fiúk lettek volna, ha eszükbe nem jut beleselkedni az ablakon.
A lehető legjobbkor történt. Éppen egyedül tartózkodtam a dobogónak nevezett műintézményen. A doktor bácsi is elmélyülten csodálta rajtam a ruhaipar eme remekét. Talán éppen meg akarta kérdezni, hol kapható e termék, amikor az ablak felől harsány nyerítés hallatszott, majd puffanás zaja, de a nyerítés nem maradt abba. Szerelmem a vezetéknevemet skandálva hempergett a füvön, és láthatóan megbomlott az agya. Hát ekkora hatásra nem voltam elkészülve, bár tudtam, csinosan nézek ki a térdig érő hacukámban. A tanító néni, furcsa grimasszal az arcán intette rendre a fiúkat, a sarokba is állította őket. Már alig vártam, hogy vethessek egy szembe-pillantást hódolatom tárgyára, ezt most akadályozta a büntetésük, csak a hátukat láthattam. A meglepetés nem sokat váratott magára. Azt vettem észre, a sarokba állított fiúkat nem viselte meg túlságosan a büntetés súlya, időnként hatalmasat röhintenek, ilyenkor kezüket elhúzzák a térdük alatt. Kezdtem egészen más világításban látni a történteket. A suli után, hazafelé sem láttam mást, mint bálványozottam kezét, amint el-elhúzza a térde előtt, a többiek pedig harsány hahotába fognak.
Otthon persze ebből sírás lett. Papa, azt hiszem, mindig szeretett volna egy fiút, és mivel a lánya után én is lány lettem, belőlem akart fiút nevelni. Én azt vártam volna tőle, párbajra hívja, de legalább felnégyeli kigúnyolómat, de e helyett azt mondta: Buta. Védd meg magad! Igen, de hogyan? Aki bánt, menj neki! Ne hagyd magad! Ne légy nyámnyila!
De Anyu mit szól majd? Mit szól, mit szól! Most meg akarod magad védeni, vagy nem? Akarsz-e elégtételt venni, vagy nem?
Már láttam magam megdicsőülten, sértőmet pedig a lábam előtt térdelve kérni a kegyelmemet. Csodás! Ez megér néhány nyakonvágást Anyutól.
Másnap azután, amikor a számtanóra előtt volt szerelmem elhúzta a kezét a térde előtt, akkora fülest kapott, hogy becsúszott a pad alá, én pedig boksz-állásba vágtam magam, Papa utasításai szerint. Egy hétig vertem szerencsétlent, amikor is rajt vesztettem. A tanító néni meglátta. A beírást ugyan megúsztam, de figyelmeztetett, ha még egyszer…..
Eltelt fél év. A jegyeimmel nem volt baj, Anyu örömmel irkálta alá a dicséreteket. Most is viszem haza az ellenőrzőm, Anyu orra alá tolom. Anyu büszkén kihúzta magát, készült a dicséretet aláírni. Teljes elképedéssel olvasta a szöveget: „A kislány rendszeresen veri a fiú osztálytársait, kérem otthon figyelmeztetni.” Papa Anyu válla felett beleolvasott a szövegbe, és azonnal valami sürgős munkát talált a szobában. Anyu hol Papa menekülő hátát nézte, hol engem, és láthatóan megértett mindent.
:4::4::4:
Öcsike és papa
Amikor Öcsike két éves lett, Anyu visszament dolgozni, Mamára maradt a háztartás, Papára a két gyerek. Apu egész nap alig volt otthon. Vagy dolgozott, vagy végeláthatatlan építkezésünkön szöszmötölt.
Papa nem tudta, mit vállal magára. Öcsike különös örömét lelte a bosszantásában. Talán nem is tudatos volt a dolog, csak élvezte azt a helyzetet, ha Papa tajtékzó dühvel keresi azt az éppen nagyon szükséges valamit, amit az előbb tett le ide, de már nincs itt. Ősszel azután be kellett íratni Öcsikét a bölcsődébe, nehogy esetleg kár essék Papa egészségében. De addig még itt volt előttünk az egész szépséges nyár. Én nagyon elégedett voltam a kialakult helyzettel. Velem mindig baja volt, mindig nevelgetni akart, pedig igazán rossz sohasem voltam. Hát most kapott egy fiút, aki tényleg csintalan.
Nagyapa imádott barkácsolni. Szép lombfűrészmunkák kerültek ki a keze alól. Font háncsból szatyrokat, lábtörlőt. Fűzfavesszőből kosarat, demizsont. Lődróttal üveget font be, spárgából hálót neccelt. Megtalpalta a cipőket. A háború alatt annyi vagyonuk maradt, ami rajtuk volt. Üres kézzel és üres zsebbel kerültek egy bakonyi kis faluba. Hogy eltartsa Anyut és Mamát, szinte minden munkát elvállalt, kitanult, és tökélyre fejlesztett. Megszokta, hogy tevékenykedjen, soha nem üldögélt csak úgy. Mellékesen jól sakkozott, kártyázott, írogatott is, imádta a rejtvényeket.
Ezen a nyáron úgy alakult a programja, kiült az udvarra a nyugágyába vigyázni Öcsikére. Közben persze tevékenykedett is valamit. A házbeliek szívesen ültek mellé egy kis tereferére, kedvelték az öreget. Ha bárki beteg lett, hozzá fordultak házi praktikákért. Ismerte a gyógyfüveket is. Papa pedig szeretett a középpontban lenni, szerette, ha rá figyelnek. Egy jó történetért nem ment a szomszédba, ha úgy gondolta, azzal az érdeklődés középpontjába kerül. Ha beszélgetni lehetett, Öcsikét akár az UFÓ-k is elrabolhatták volna, fel sem tűnt volna a hiánya. Aznap Apu főnöke telepedett mellé. Papa éppen falatozott.
- Eszeget, Pali bácsi? Látom, az étvágya megvan.
Ennél rosszabbat nem is mondhatott volna. Mire lehetne akkor panaszkodni, ha éppen jó étvággyal eszeget? De Papa találékony volt, szerette volna folytatni a megkezdett beszélgetést.
- Oh, csak egy kis rothadt szilvát, ne romoljon már meg egészen. Tudja, egy kisnyugdíjasnak meg kell gondolnia, aki a veje nyakán él….
Másnap Apu tajtékzott. Így lejáratni őt, hát mikor nem volt mit ennie, hogy romlott gyümölccsel kellett jóllaknia? Papa próbálta magyarázni, miért mondta éppen ezt, de Apu elrohant. Papa megsértődött, nem kért ebédet. Ez is szokásai közé tartozott, ha haragudott, visszautasította az ételt. Anyu sírt, aggódott Papáért, enni kell, mert különben beteg lesz.
Öcsike megnyugtatta Anyut:
-Anyu, légy nyugodt, ha te elmész a dolgozóba, Papa akkora sonkát levág, hogy lelóg a tányérjáról. Biztosan nem fog éhen halni.
Anyu jót mulatott, amikor megértette a történetet, Öcsike pedig előkelő helyezést foglalt el Papa szívében ezzel a megjegyzéssel.
Aznap délután Papa elkezdte a nyári szabadtéri színpadi játékok első felvonását. Az általa készített mankókkal bicegett ki a nyugágyához. Fáj a lába, alig tud menni. A házbeleik sajnálkoztak, orvosokat ajánlottak, de Papa csak lemondóan legyintett. Neki már vége, kár belé az étel is. Csak reménykedhetett, hogy nem éppen most kerül elő Öcsike, aki elmeséli a harmincdekányi Túra sajtot, amit ugyanennyi kenyérrel nyomott le. Miután kipanaszkodta magát, és az érdeklődés is lanyhulni kezdett, pár perc múlva elbóbiskolt a nyugágyában. Öcsike remek meglepetést készített neki: kopasz feje tetejét bekente a baromfiudvarban gyűjtött tyúkvégtermékkel. Papa korát meghazudtoló fürgeséggel, mankóit elhajítva iramodott a gyerek nyomába. A házbeliek pedig csak ámultak és bámultak. Ők eddig csak a tyúk húsát és tojását, esetleg tollát használták fel. Arról azonban fogalmuk sem volt, hogy a végterméknek ilyen áldásos, azonnal gyógyító tulajdonsága van. Kár, hogy nem lakott a házban egy kutatóorvos, akkor talán most már gyógyszerként találkozhatnánk az egyébként trágyának minősülő termékkel.
Papa gyakran elaludt a nyugágyban „vigyázás” közben, ilyenkor rendszerint megismerkedett Öcsike találékonyságával. Hiába volt minden büntetés, hol giliszta, hol béka, cserebogár, de egyszer egy kismacska landolt Papa fején, aki azután ott élesítette a körmeit egy ideig. Papa pár napig sapkában járt, azután ment minden tovább. Öcsikére senki nem tudott tartósan haragudni, mert szeretni való volt minden csintalansága ellenére is. De nagyon vigyázni kellett, mit mondasz előtte, mert mindent megjegyzett, alkalmas helyen el is ismételte, amit titokban szerettél volna tartani. Papa is megtanulta ezt; ha mesélő kedve támadt, előbb körülnézett, hátha ott van a közelében a gyerek.
Egy alkalommal befészkeltem magam Papa ölébe és megkérdeztem:
- Papa, te nem szerettél volna egy fiút?
Papa Öcsikére sandított egy másodpercet, majd rávágta: - Isten ments! Semmi bajom a kislányokkal.
Mondanom sem kell, meg voltam elégedve a válasszal. Nem igazi vetélkedés volt ez, mert imádtam az öcsémet, de jólesett, hogy Papa szívében tovább bitorolhatom a fő helyet.
Amikor Öcsike két éves lett, Anyu visszament dolgozni, Mamára maradt a háztartás, Papára a két gyerek. Apu egész nap alig volt otthon. Vagy dolgozott, vagy végeláthatatlan építkezésünkön szöszmötölt.
Papa nem tudta, mit vállal magára. Öcsike különös örömét lelte a bosszantásában. Talán nem is tudatos volt a dolog, csak élvezte azt a helyzetet, ha Papa tajtékzó dühvel keresi azt az éppen nagyon szükséges valamit, amit az előbb tett le ide, de már nincs itt. Ősszel azután be kellett íratni Öcsikét a bölcsődébe, nehogy esetleg kár essék Papa egészségében. De addig még itt volt előttünk az egész szépséges nyár. Én nagyon elégedett voltam a kialakult helyzettel. Velem mindig baja volt, mindig nevelgetni akart, pedig igazán rossz sohasem voltam. Hát most kapott egy fiút, aki tényleg csintalan.
Nagyapa imádott barkácsolni. Szép lombfűrészmunkák kerültek ki a keze alól. Font háncsból szatyrokat, lábtörlőt. Fűzfavesszőből kosarat, demizsont. Lődróttal üveget font be, spárgából hálót neccelt. Megtalpalta a cipőket. A háború alatt annyi vagyonuk maradt, ami rajtuk volt. Üres kézzel és üres zsebbel kerültek egy bakonyi kis faluba. Hogy eltartsa Anyut és Mamát, szinte minden munkát elvállalt, kitanult, és tökélyre fejlesztett. Megszokta, hogy tevékenykedjen, soha nem üldögélt csak úgy. Mellékesen jól sakkozott, kártyázott, írogatott is, imádta a rejtvényeket.
Ezen a nyáron úgy alakult a programja, kiült az udvarra a nyugágyába vigyázni Öcsikére. Közben persze tevékenykedett is valamit. A házbeliek szívesen ültek mellé egy kis tereferére, kedvelték az öreget. Ha bárki beteg lett, hozzá fordultak házi praktikákért. Ismerte a gyógyfüveket is. Papa pedig szeretett a középpontban lenni, szerette, ha rá figyelnek. Egy jó történetért nem ment a szomszédba, ha úgy gondolta, azzal az érdeklődés középpontjába kerül. Ha beszélgetni lehetett, Öcsikét akár az UFÓ-k is elrabolhatták volna, fel sem tűnt volna a hiánya. Aznap Apu főnöke telepedett mellé. Papa éppen falatozott.
- Eszeget, Pali bácsi? Látom, az étvágya megvan.
Ennél rosszabbat nem is mondhatott volna. Mire lehetne akkor panaszkodni, ha éppen jó étvággyal eszeget? De Papa találékony volt, szerette volna folytatni a megkezdett beszélgetést.
- Oh, csak egy kis rothadt szilvát, ne romoljon már meg egészen. Tudja, egy kisnyugdíjasnak meg kell gondolnia, aki a veje nyakán él….
Másnap Apu tajtékzott. Így lejáratni őt, hát mikor nem volt mit ennie, hogy romlott gyümölccsel kellett jóllaknia? Papa próbálta magyarázni, miért mondta éppen ezt, de Apu elrohant. Papa megsértődött, nem kért ebédet. Ez is szokásai közé tartozott, ha haragudott, visszautasította az ételt. Anyu sírt, aggódott Papáért, enni kell, mert különben beteg lesz.
Öcsike megnyugtatta Anyut:
-Anyu, légy nyugodt, ha te elmész a dolgozóba, Papa akkora sonkát levág, hogy lelóg a tányérjáról. Biztosan nem fog éhen halni.
Anyu jót mulatott, amikor megértette a történetet, Öcsike pedig előkelő helyezést foglalt el Papa szívében ezzel a megjegyzéssel.
Aznap délután Papa elkezdte a nyári szabadtéri színpadi játékok első felvonását. Az általa készített mankókkal bicegett ki a nyugágyához. Fáj a lába, alig tud menni. A házbeleik sajnálkoztak, orvosokat ajánlottak, de Papa csak lemondóan legyintett. Neki már vége, kár belé az étel is. Csak reménykedhetett, hogy nem éppen most kerül elő Öcsike, aki elmeséli a harmincdekányi Túra sajtot, amit ugyanennyi kenyérrel nyomott le. Miután kipanaszkodta magát, és az érdeklődés is lanyhulni kezdett, pár perc múlva elbóbiskolt a nyugágyában. Öcsike remek meglepetést készített neki: kopasz feje tetejét bekente a baromfiudvarban gyűjtött tyúkvégtermékkel. Papa korát meghazudtoló fürgeséggel, mankóit elhajítva iramodott a gyerek nyomába. A házbeliek pedig csak ámultak és bámultak. Ők eddig csak a tyúk húsát és tojását, esetleg tollát használták fel. Arról azonban fogalmuk sem volt, hogy a végterméknek ilyen áldásos, azonnal gyógyító tulajdonsága van. Kár, hogy nem lakott a házban egy kutatóorvos, akkor talán most már gyógyszerként találkozhatnánk az egyébként trágyának minősülő termékkel.
Papa gyakran elaludt a nyugágyban „vigyázás” közben, ilyenkor rendszerint megismerkedett Öcsike találékonyságával. Hiába volt minden büntetés, hol giliszta, hol béka, cserebogár, de egyszer egy kismacska landolt Papa fején, aki azután ott élesítette a körmeit egy ideig. Papa pár napig sapkában járt, azután ment minden tovább. Öcsikére senki nem tudott tartósan haragudni, mert szeretni való volt minden csintalansága ellenére is. De nagyon vigyázni kellett, mit mondasz előtte, mert mindent megjegyzett, alkalmas helyen el is ismételte, amit titokban szerettél volna tartani. Papa is megtanulta ezt; ha mesélő kedve támadt, előbb körülnézett, hátha ott van a közelében a gyerek.
Egy alkalommal befészkeltem magam Papa ölébe és megkérdeztem:
- Papa, te nem szerettél volna egy fiút?
Papa Öcsikére sandított egy másodpercet, majd rávágta: - Isten ments! Semmi bajom a kislányokkal.
Mondanom sem kell, meg voltam elégedve a válasszal. Nem igazi vetélkedés volt ez, mert imádtam az öcsémet, de jólesett, hogy Papa szívében tovább bitorolhatom a fő helyet.
Locs-fecsi.
Ami a szájjártatást illeti, nem csak Öcsike sajátossága volt, én is élen jártam benne. Öcsike kinőtte, de nekem ez a tulajdonságom később is megmaradt. Papa mindig azt mondta: leány, téged a szádért fognak agyoncsapni. Már előre sajnálta a leendő férjemet, pedig hol volt még az az idő.....mindenki szerencséjére messze
Három éves lehetem, még az albérletünkben laktunk. Anyu volt otthon velem, Apu késő délután ért haza. Apu, ha tudni akarta, mi történt aznap, csak meg kellett kérdeznie engem. Mindenről tudtam, mindent láttam, hallottam. Apu pedig érdeklődött is kellőképpen, mert nagyon féltékeny volt Anyura.
Sokan fordultak meg a házban. Házinéniék tehenet tartottak, reggel és este jöttek a vevők a tejért. Anyu szeretett beszélgetni az érkezőkkel, rosszul tűrte az egész napi magányt. Rengeteg könyvünk volt, jó témát adott a beszélgetéshez az éppen olvasott könyv. Apu természetesen értesült tőlem a beszélgetésekről, különösen az érdekelte, mit beszélgetett Anyu azzal a szép bácsival.
Már alig várta a vele való személyes találkozást.
Egyik este éppen tőlünk ment ki a szép bácsi, amikor apu hazaért. Rögtön meg is kérdezte Anyut:
- Mit akart itt ez a pacák?
- Kölcsön adtam neki az egyik könyvet- mentegetőzött Anyu.
- Nem szeretem, ha idegen férfiakkal kokettálsz, míg én nem vagyok itthon! Jöjjön akkor, ha a házigazda is itt van!
- De hát itt a gyerek is! Csak nem gondolod, hogy előtte.....- Anyu hangja kétségbeesett és lemondó volt. Tudta, Apámat semmiről nem győzheti meg ez ügyben, Apu félti és kész.
Eltelt pár nap. Éppen az udvaron játszottam, amikor a szép bácsi megjelent tejért, hóna alatt egy könyvvel. Az ajtón át bekiabáltam Anyunak.
- Anyu, bújj el gyorsan, jön a Pacák bácsi. Ha beszélgetni mersz vele, megint kikapsz Aputól, hogy folyton kote....koko....kotorászol vagy mi!
Anyu, ha tehette volna, biztosan bebújik akár az egérlyukba is, elképzelem az akkori érzéseit.
Öt éves koromban kapott Apu vállalati lakást egy emeletes házban. Nagy öröm volt a saját lakás, végre nagyszüleim is elköltözhettek a bakonyi kis faluból. Nagyapa nagyon hiányzott nekem, mert öt éves koromig többet voltam velük, mint szüleimmel az albérletben. Azon a télen szüleim vettek egy disznót levágásra. Ment a tervezgetés, hogyan legyen, ki fogja majd levágni, a hurkát-kolbászt tölteni.
- Megkérjük az öreg Szabót – így apám.
- Na, ha az keveri a hurkát, meg is eheted egyedül! Olyan koszosak a kezei, csak nem gondolod, hogy azt én megeszem – érvelt Anyám.
Számomra ez unalmas beszélgetés volt, elmentem aludni, így a tervek végső formáját csak másnap ismertem meg. Másnap reggel igen korán ébredtem, izgalmas dolognak ígérkezett a disznóvágás. Szüleim szerettek volna rábírni még egy kis alvásra, mintha csak érezték volna az elkövetkezőket. De hajlíthatatlan voltam.
Csengettek. Futottam ajtót nyitni. Az ajtóban Szabó bácsi állt, kezében félelmetes szerszámok, a disznóölés kellékei.
- Hiába jött, Szabó bácsi! Be se jöjjön, mert az Anyukám azt mondta, meg sem eszi azt a hurkát, amibe a koszos kezeivel belepancsol- közöltem vele csípőre tett kézzel.
Addigra már odaértek a szüleim is. Itt már nem volt mit tenni, a mondat elhangzott. Szerencsére Szabó bácsi nem volt érzékeny, ismerte a gyerekeket is, neki is volt négy. A disznót ő vágta le, ebben a vitában Apu szava volt a döntő, aki nem akart hentest hívni egy kicsi disznóhoz. A hentes egyébként is fiatal volt, Szabó bácsi pedig öreg. Anyukám pedig megdicsérte a hurkát, mert az öreg tényleg értett az ízesítéshez.
A házban a családok gyorsan összebarátkoztak, a nők összejártak főzőcskézni, esténként pedig az egyik szomszédban a Tv előtt gyűltek össze. A szembe-szomszédunk gyakran hozott át kóstolót a süteményeiből, különös ételeiből. Szüleim paraszt-gyomra fintorgott a furcsa mártásokra, én meg sem voltam hajlandó kóstolni őket. Senki nem merte megmondani Ilonka néninek, hogy mi nem szeretjük a különlegességeit. Anyu találta meg a megoldást. Aznap Ilonka néni rozmaringmártással érkezett.
- Gyere, Marika, kóstold meg –mondta Anyu ravaszul, közben rám hunyorított. Értettem mindent, de azért Anyu mégis hibázott.
Megkóstoltam, majd nagyot köptem a csapba:
- Fúj, ez nagyon rossz! Olyan íze van, mint a cserebogárnak!
Láttam Anyu arcán a megkönnyebbülést, de az aggodalmat is. Nem tévedett.
- Hehe- mondta Ilonka néni - hol ettél te cserebogarat?
- Még nem ettem, de Apu is ezt szokta mondani, ha Ilonka néni kutyulékai oda kerülnek az asztalra. Anyukám meg nagyokat nevet ilyenkor, és kínálgatja tovább az Aput. Végül azután kiöntik a WC-be.
A bomba lecsapott, lehet magyarázkodni. Ezt már Anyura hagytam.
Anyu nem volt gyakorlott a sütésben, főzésben, mert lány korában az anyukája főzött, aki háztartásbeli volt. Ezért amíg a nagyszülők oda nem költöztek, Apu volt kénytelen megenni egy gyakorlatlan szakácsnő próbálkozásainak eredményét.
A házbeli nők a rétes fortélyaira oktatták anyut. Segítséggel már jól ment a nyújtás művészete. Akkor Anyu egyedül fogott a kényes feladatba. Rengeteg fajta rétest akart. Elkészítette a mákos, diós, káposztás, darás, túrós rétes töltelékét. Ezek után fogott a kényesebb részhez, a tészta nyújtásához. Kis idő múlva engem elzavart a konyhából, mert szerinte miattam szakad a tészta.
Aznap mákos tészta volt ebédre, másnap diós, majd káposztás, végül egy újszerű étel, a túrós-mazsolás nokedli. Na akkor apámnál elszakadt a cérna, elege volt a tésztákból. Bezzeg rétes az nincs, pedig hogy ígérte Anyu....
Aznap Ilonka néni is rákérdezett:
- Na, szomszédasszony, hogy sikerült a rétesed?
- Jaj, nagyon finom volt, akartam vinni kóstolót, de ebédnél mind megették, nem maradt. – próbált Anyu kimászni a kínos helyzetből.
- Nem azért mondtam, csak tudni akartam, sikerült-e kellőképpen begyakorolni. Marikám, neked is ízlett? - fordult most hozzám.
Anyu akkor már tudta, hogy baj lesz, de hiába, engem a beszédben megakadályozni legalább olyan lehetetlen feladat, mint a folyó vízét megakasztani.
- Nem tudom, Ilonka néni, milyen volt, mert egész héten kifőtt tésztát ettünk, hol mákkal, hol meg dióval, vagy káposztával, darával. Ma Apu azt mondta az édes túrós-mazsolás nokedlira, hogy ezt a marhaságot biztosan Ilonka nénitől tanulta Anyu.
Látni kellett volna Ilonka néni kaján vigyorát. Hogyne ismerte volna fel a rétes töltelékeit a felsorolt anyagokban, hiszen ő gyakorlott háziasszony volt.
Aznap komolyan megijedtem, mert Anyu elővette a gyógyszeres dobozt, és egy tekercs ragtapaszt forgatott a kezében tűnődve.
Ami a szájjártatást illeti, nem csak Öcsike sajátossága volt, én is élen jártam benne. Öcsike kinőtte, de nekem ez a tulajdonságom később is megmaradt. Papa mindig azt mondta: leány, téged a szádért fognak agyoncsapni. Már előre sajnálta a leendő férjemet, pedig hol volt még az az idő.....mindenki szerencséjére messze
Három éves lehetem, még az albérletünkben laktunk. Anyu volt otthon velem, Apu késő délután ért haza. Apu, ha tudni akarta, mi történt aznap, csak meg kellett kérdeznie engem. Mindenről tudtam, mindent láttam, hallottam. Apu pedig érdeklődött is kellőképpen, mert nagyon féltékeny volt Anyura.
Sokan fordultak meg a házban. Házinéniék tehenet tartottak, reggel és este jöttek a vevők a tejért. Anyu szeretett beszélgetni az érkezőkkel, rosszul tűrte az egész napi magányt. Rengeteg könyvünk volt, jó témát adott a beszélgetéshez az éppen olvasott könyv. Apu természetesen értesült tőlem a beszélgetésekről, különösen az érdekelte, mit beszélgetett Anyu azzal a szép bácsival.
Már alig várta a vele való személyes találkozást.
Egyik este éppen tőlünk ment ki a szép bácsi, amikor apu hazaért. Rögtön meg is kérdezte Anyut:
- Mit akart itt ez a pacák?
- Kölcsön adtam neki az egyik könyvet- mentegetőzött Anyu.
- Nem szeretem, ha idegen férfiakkal kokettálsz, míg én nem vagyok itthon! Jöjjön akkor, ha a házigazda is itt van!
- De hát itt a gyerek is! Csak nem gondolod, hogy előtte.....- Anyu hangja kétségbeesett és lemondó volt. Tudta, Apámat semmiről nem győzheti meg ez ügyben, Apu félti és kész.
Eltelt pár nap. Éppen az udvaron játszottam, amikor a szép bácsi megjelent tejért, hóna alatt egy könyvvel. Az ajtón át bekiabáltam Anyunak.
- Anyu, bújj el gyorsan, jön a Pacák bácsi. Ha beszélgetni mersz vele, megint kikapsz Aputól, hogy folyton kote....koko....kotorászol vagy mi!
Anyu, ha tehette volna, biztosan bebújik akár az egérlyukba is, elképzelem az akkori érzéseit.
Öt éves koromban kapott Apu vállalati lakást egy emeletes házban. Nagy öröm volt a saját lakás, végre nagyszüleim is elköltözhettek a bakonyi kis faluból. Nagyapa nagyon hiányzott nekem, mert öt éves koromig többet voltam velük, mint szüleimmel az albérletben. Azon a télen szüleim vettek egy disznót levágásra. Ment a tervezgetés, hogyan legyen, ki fogja majd levágni, a hurkát-kolbászt tölteni.
- Megkérjük az öreg Szabót – így apám.
- Na, ha az keveri a hurkát, meg is eheted egyedül! Olyan koszosak a kezei, csak nem gondolod, hogy azt én megeszem – érvelt Anyám.
Számomra ez unalmas beszélgetés volt, elmentem aludni, így a tervek végső formáját csak másnap ismertem meg. Másnap reggel igen korán ébredtem, izgalmas dolognak ígérkezett a disznóvágás. Szüleim szerettek volna rábírni még egy kis alvásra, mintha csak érezték volna az elkövetkezőket. De hajlíthatatlan voltam.
Csengettek. Futottam ajtót nyitni. Az ajtóban Szabó bácsi állt, kezében félelmetes szerszámok, a disznóölés kellékei.
- Hiába jött, Szabó bácsi! Be se jöjjön, mert az Anyukám azt mondta, meg sem eszi azt a hurkát, amibe a koszos kezeivel belepancsol- közöltem vele csípőre tett kézzel.
Addigra már odaértek a szüleim is. Itt már nem volt mit tenni, a mondat elhangzott. Szerencsére Szabó bácsi nem volt érzékeny, ismerte a gyerekeket is, neki is volt négy. A disznót ő vágta le, ebben a vitában Apu szava volt a döntő, aki nem akart hentest hívni egy kicsi disznóhoz. A hentes egyébként is fiatal volt, Szabó bácsi pedig öreg. Anyukám pedig megdicsérte a hurkát, mert az öreg tényleg értett az ízesítéshez.
A házban a családok gyorsan összebarátkoztak, a nők összejártak főzőcskézni, esténként pedig az egyik szomszédban a Tv előtt gyűltek össze. A szembe-szomszédunk gyakran hozott át kóstolót a süteményeiből, különös ételeiből. Szüleim paraszt-gyomra fintorgott a furcsa mártásokra, én meg sem voltam hajlandó kóstolni őket. Senki nem merte megmondani Ilonka néninek, hogy mi nem szeretjük a különlegességeit. Anyu találta meg a megoldást. Aznap Ilonka néni rozmaringmártással érkezett.
- Gyere, Marika, kóstold meg –mondta Anyu ravaszul, közben rám hunyorított. Értettem mindent, de azért Anyu mégis hibázott.
Megkóstoltam, majd nagyot köptem a csapba:
- Fúj, ez nagyon rossz! Olyan íze van, mint a cserebogárnak!
Láttam Anyu arcán a megkönnyebbülést, de az aggodalmat is. Nem tévedett.
- Hehe- mondta Ilonka néni - hol ettél te cserebogarat?
- Még nem ettem, de Apu is ezt szokta mondani, ha Ilonka néni kutyulékai oda kerülnek az asztalra. Anyukám meg nagyokat nevet ilyenkor, és kínálgatja tovább az Aput. Végül azután kiöntik a WC-be.
A bomba lecsapott, lehet magyarázkodni. Ezt már Anyura hagytam.
Anyu nem volt gyakorlott a sütésben, főzésben, mert lány korában az anyukája főzött, aki háztartásbeli volt. Ezért amíg a nagyszülők oda nem költöztek, Apu volt kénytelen megenni egy gyakorlatlan szakácsnő próbálkozásainak eredményét.
A házbeli nők a rétes fortélyaira oktatták anyut. Segítséggel már jól ment a nyújtás művészete. Akkor Anyu egyedül fogott a kényes feladatba. Rengeteg fajta rétest akart. Elkészítette a mákos, diós, káposztás, darás, túrós rétes töltelékét. Ezek után fogott a kényesebb részhez, a tészta nyújtásához. Kis idő múlva engem elzavart a konyhából, mert szerinte miattam szakad a tészta.
Aznap mákos tészta volt ebédre, másnap diós, majd káposztás, végül egy újszerű étel, a túrós-mazsolás nokedli. Na akkor apámnál elszakadt a cérna, elege volt a tésztákból. Bezzeg rétes az nincs, pedig hogy ígérte Anyu....
Aznap Ilonka néni is rákérdezett:
- Na, szomszédasszony, hogy sikerült a rétesed?
- Jaj, nagyon finom volt, akartam vinni kóstolót, de ebédnél mind megették, nem maradt. – próbált Anyu kimászni a kínos helyzetből.
- Nem azért mondtam, csak tudni akartam, sikerült-e kellőképpen begyakorolni. Marikám, neked is ízlett? - fordult most hozzám.
Anyu akkor már tudta, hogy baj lesz, de hiába, engem a beszédben megakadályozni legalább olyan lehetetlen feladat, mint a folyó vízét megakasztani.
- Nem tudom, Ilonka néni, milyen volt, mert egész héten kifőtt tésztát ettünk, hol mákkal, hol meg dióval, vagy káposztával, darával. Ma Apu azt mondta az édes túrós-mazsolás nokedlira, hogy ezt a marhaságot biztosan Ilonka nénitől tanulta Anyu.
Látni kellett volna Ilonka néni kaján vigyorát. Hogyne ismerte volna fel a rétes töltelékeit a felsorolt anyagokban, hiszen ő gyakorlott háziasszony volt.
Aznap komolyan megijedtem, mert Anyu elővette a gyógyszeres dobozt, és egy tekercs ragtapaszt forgatott a kezében tűnődve.
Hasonló témák
