Sötétlelkű Angyal
Új tag
furcsa ihlet kapott el tegnap, le is írtam...
Egy kis reménység alteregója a MÁ-ban...
A lány csak állt a nyitott konyhaablakban. Tekintete a panelházak szórványos alakjait fürkészte. A vörös-fekete éjszaka bíborszínbe vonta be a várost. A csillagokat és a Holdat is jótékonyan lepte el a bíbor-köd, akárcsak a tiszta éjsötétséget.
A lány kinyúlt pólóban és rövidnadrágban állt, csak itta magába a látványt. Zöld szemei nem kerestek semmit, csak véletlen szívta be az elé táruló képet.
Igen!
Olyan nyugost volt minden, mint egy képen... Egyetlen egy dolog nem illett ebbe a képbe! Az a dolog, amiért a lány kinézett...
Az eső!
A láthatatlan cseppek föntről zuhantak a tájra, mintha feltett szándékuk lett volna elpusztítani az épületeket. Halk kopogás, ami ütemesen dobolt, amint egy-egy esőcsepp elérte a földet vagy a házak tetejét.
A lány lassan kinyújtotta a tenyerét, megpróbálta megfogni az esőcseppeket, de keskeny, hosszú ujjai közt újra és újra kipergett a megfogott víz...
Mikor már hajnaltájt járt az idő, vagyis inkább már tegnapnak számított a ma a lány feleszmélt. Az ütemes kopogást néha 1-1 nagyobb morajlás követte, így kívánta valami tudatni a világgal, hogy ő is itt van...
Igen... Itt van a vihar előjele is, az egyenlőre apró mennydörgés, így hát ő is bezállt az ütembe, és néha-néha megszakította a kopogást.
A lány dideregni kezdett, egész teste fázott, mintha zokogni akarna, csak nem jönnének a könnyek.
Ha valaki látta volna, meg mert volna rá esküdni, hogy a lány zokogott is. Hisz oly'bá tűnhetett, hogy a hideg okozta remegés és a könnyként arcán végigsikló esőcseppek sírásnak is beillhettek volna...
A lány nem sírt, sohasem sírt, talán nem is tudott... Az a gyengeség jele, de ő nem volt gyenge.
Az egyetlen dolog, ami némileg tompította a hideget az ujjaközt tartott, és tenyérrel az esőtől védett, égő cigaretta volt. A cigi füstje és gőgje meleget adtak... Illetve reményt a melegre.
De akár a remény, a cigaretta is elég egyszer...
És csak a tompa, hideg, üresség marad a helyén...
//2004. július 29 1:52//
Egy kis reménység alteregója a MÁ-ban...
A lány csak állt a nyitott konyhaablakban. Tekintete a panelházak szórványos alakjait fürkészte. A vörös-fekete éjszaka bíborszínbe vonta be a várost. A csillagokat és a Holdat is jótékonyan lepte el a bíbor-köd, akárcsak a tiszta éjsötétséget.
A lány kinyúlt pólóban és rövidnadrágban állt, csak itta magába a látványt. Zöld szemei nem kerestek semmit, csak véletlen szívta be az elé táruló képet.
Igen!
Olyan nyugost volt minden, mint egy képen... Egyetlen egy dolog nem illett ebbe a képbe! Az a dolog, amiért a lány kinézett...
Az eső!
A láthatatlan cseppek föntről zuhantak a tájra, mintha feltett szándékuk lett volna elpusztítani az épületeket. Halk kopogás, ami ütemesen dobolt, amint egy-egy esőcsepp elérte a földet vagy a házak tetejét.
A lány lassan kinyújtotta a tenyerét, megpróbálta megfogni az esőcseppeket, de keskeny, hosszú ujjai közt újra és újra kipergett a megfogott víz...
Mikor már hajnaltájt járt az idő, vagyis inkább már tegnapnak számított a ma a lány feleszmélt. Az ütemes kopogást néha 1-1 nagyobb morajlás követte, így kívánta valami tudatni a világgal, hogy ő is itt van...
Igen... Itt van a vihar előjele is, az egyenlőre apró mennydörgés, így hát ő is bezállt az ütembe, és néha-néha megszakította a kopogást.
A lány dideregni kezdett, egész teste fázott, mintha zokogni akarna, csak nem jönnének a könnyek.
Ha valaki látta volna, meg mert volna rá esküdni, hogy a lány zokogott is. Hisz oly'bá tűnhetett, hogy a hideg okozta remegés és a könnyként arcán végigsikló esőcseppek sírásnak is beillhettek volna...
A lány nem sírt, sohasem sírt, talán nem is tudott... Az a gyengeség jele, de ő nem volt gyenge.
Az egyetlen dolog, ami némileg tompította a hideget az ujjaközt tartott, és tenyérrel az esőtől védett, égő cigaretta volt. A cigi füstje és gőgje meleget adtak... Illetve reményt a melegre.
De akár a remény, a cigaretta is elég egyszer...
És csak a tompa, hideg, üresség marad a helyén...
//2004. július 29 1:52//
