Sci-fi világa

Interjú Rusvai Mónikával a Tündöklő szerzőjével​

KÖZZÉTETTE: CHARON_

A Könyvhétre jelenik meg első fantasy regényed, a Tündöklő. Akik azonban követik a zsánert, találkozhattak már a neveddel akár Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2018 antológiában (Égigérő), akár a Próza Nostra csapatában, akár irodalmárként. Milyen út előzte meg az első regényedet?
Akkor most kellene azt mondanom, hogy azóta írok, mióta csak emlékezem? Különben tényleg így van. Bár az nagy szerencse, hogy a publikálásra való igény ennél jóval később alakult ki bennem, és még felnőttként is hosszan érleltem, bétáztattam és javítgattam a szövegeimet, mielőtt először kiadóhoz kerültem velük. A regény alapkoncepciója egyébként az európai sárkányalakokkal foglalkozó szakdolgozatom írása során született. A 2015-ös Fantasztikus kéziratok éjszakája után kezdtem el komolyabb szándékkal dolgozni a történeten, miután az akkor meglévő egyetlen fejezetre pozitív visszajelzéseket kaptam. Innentől azonban még hosszú út vezetett a regény elkészültéig. Nagyon hálás vagyok Gaura Ágnesnek, hogy mentoromként rámutatott a szöveg kezdeti esetlenségeire, és Kleinheincz Csillának, hogy végig bízott a szövegben (és a szerzőben), és figyelemmel kísérte az újabb változatok elkészültét.
Kutatóként is fantasyvel foglalkozol. Jelenleg mi a kutatási területed? Hogyan befolyásol maga a kutatás, az elemző szemlélet a saját regényed írásakor?
Kortárs fantasyvel foglalkozom, jelenleg a fő kutatási területem Robert Holdstock Mitágó-ciklusa, de szívesen elemzek magyar szerzőket is, a Próza Nostra májusi konferenciáján például a Kleinheincz Csilla és Gaura Ágnes regényeiben megjelenő tündérerdőkről tartottam előadást. Összességében úgy gondolom, hogy a kutatói munkám sokat segít az írásban. Sokféle szöveggel és nézőponttal találkozom, amelyekből inspirációt meríthetek, az elemző szemléletet pedig többnyire sikerül kikapcsolnom írás közben. A szerkesztés során ez már kevésbé működik, de igyekszem nem túlelemezni a szövegeimet.
A Tündöklő egy klasszikus fantasy regény, ennek megfelelően találunk benne ehhez illő toposzokat, de ezek friss újraértelmezéseit is. Mit gondolsz, mennyire kőbevésett a klasszikus fantasy? Egy ilyen régen gyökerező zsánernél talán még nagyobb kihívás újítani; te honnan közelítetted meg ezt a kérdést?
Egyre gyakrabban tapasztalom, hogy a könyvpiac szinte már dobozokként tekint a fantasy alzsánereire, amelyekbe gondosan összeválogatott olvasói elvárásokat csomagolnak, hogy aztán szépen felcímkézhessék őket az éppen hódító trendeknek megfelelően. A legrégebbi elvárások pedig kétségkívül a klasszikus fantasyhez tapadnak (bár meggyőződésem, hogy ha ezt a terminust megkapargatnánk, akkor valójában megdöbbentően sokféle szöveget és elvárást találnánk mögötte). És hogy mit lehet kezdeni ezekkel a „kőbe vésett” elemekkel? Voltak már néhányan, akik kőtörő kalapáccsal estek neki, de én nem vagyok a drasztikus megoldások híve. Csupán a faragáson változtattam azáltal, hogy itt-ott feltettem azokat a kérdéseket, amelyek megingatják, illetve más megvilágításba helyezik az alapvetőnek gondolt toposzokat. Úgy tapasztalom, akadnak még olyan olvasók, akik jobb szeretik, ha az író kicsalja őket a komfortzónájukból, mint ha kíméletlenül kitaszítja őket. Én legalábbis az előbbivel próbálkozom.
A Tündöklő mintha szöges ellentéte lenne a jelenleg divatos grimdark irányzatnak, nyoma sincs az amorális hősöknek vagy a térdig gázolásnak a kiontott belekben, de ez nem jelenti azt, hogy finomkodó lenne: konfliktusai nagyon is súlyosak, és a szereplőknek nagyon is komoly döntéseket kell meghozniuk. Szándékosan fordultál más utak felé?
Igen, tudatosan választottam az irányt. Meggyőződésem, hogy van az a pont, amelyen túl a kiontott belekben gázolás ugyanúgy önmaga paródiájává válik, mint a klasszikus fantasy időnként túljátszott pátosza. Amit én kerestem, az a klasszikus, tolkieni fantasyből táplálkozik, de igyekeztem emberközelibbé, reálisabbá tenni a világot, szürkítettem a karaktereket anélkül, hogy amorálissá tettem volna őket, és megkérdőjeleztem pár dolgot, amelyet a hagyományosabb irány megingathatatlannak ábrázol. Ha úgy tetszik, mozdultam a grimdark irányába, de megálltam félúton. Innen pedig mindkét irányban jó a kilátás, és ez számomra egy rendkívül érdekes szerzői pozíció.
Erthol, a regény főszereplője egy fiatal lovászfiú, a történet az ő felnőtté érése is. Ugyanakkor kirajzolódik egy birodalom sorsa, egy menekült nép története, akiknek szembe kell nézniük a múltbeli tetteikkel, és ebbe a történetbe Erthol majdnem kívülállóként csöppen bele. Hogyan vált ő a regényed főszereplőjévé? Szándékosan mentél szembe az elvárással, hogy egy fantasy főhőse legalább herceg vagy kardforgató legyen?

Erthol nem főszereplőként indult, és bizonyos értelemben még most sem tartom annak. Dramaturgiai szempontból a regényt a Viharhozó karaktere tartja össze, hiszen a múltbeli és jelenbeli szálak az ő narratívájában kapcsolódnak egymáshoz, az ő döntései a leginkább meghatározók a cselekmény egésze felől nézve. Az ő ábrázolását szerettem volna árnyaltabbá tenni azzal, hogy egy lényegesen fiatalabb, más társadalmi státuszú szereplő szemszögéből írom meg a történetét. Így lett Ertholból nézőpont karakter, én pedig nagyon élveztem, hogy vele együtt fedezhettem fel Tengermellék múltját és hiedelemvilágát, és miközben ő egyre érettebb és aktívabb karakterré vált, engem is arra késztetett, hogy átlépjem saját írói és emberi korlátaimat. Megalkotásánál ugyanakkor végig törekedtem arra, hogy kreatívan kezeljem a zsánerelvárásokat, alkalmazzam, de valamilyen módon meg is haladjam őket. Erthol lovász – úgy gondolom, a kovács mellett ez a leggyakoribb szakma, amelyet a klasszikus fantasyk ifjú hősjelöltjei űznek. Csakhogy a legtöbb ilyen történetben a leendő hős azonnal elfeledkezik mesterségbeli tudásáról, amint a mentora kardot nyom a kezébe. Számomra mindebből logikusan következett a kérdés: mi lenne, ha a szereplő a történet végéig erősen kötődne kezdeti mesterségéhez? Mi lenne, ha folyamatosan erre a tudásra szorulna ahelyett, hogy új, mágikus képességekre tesz szert? Egyáltalán lehet még cél a hőssé válás a kortárs fantasyben? Ezekre a kérdésekre kerestem a választ Erthol karakterén keresztül.
A regényben szereplő sárkánykígyók fontos szimbólummá válnak, ugyanakkor fizikai fenyegetést is jelentenek. Miért pont sárkányokat választottál? Miben hasonlítanak a sárkányaid a különböző ábrázolásokra, és miben térnek el tőlük?
Úgy gondolom, a fantasy zsáner egyik nagy előnye, hogy olyan dolgokat is megjeleníthetünk fizikai formában, amelyek a mi világunkban csak a tudatunkban léteznek. A Tündöklő – az én szándékom szerint legalábbis – a múlthoz való viszonyulásunkról szól, társadalmi és egyéni szinten. Ennek bemutatására pedig kiváló lehetőséget kínált egy olyan összetett szimbólum, mint a kígyó (és a sárkány). A hüllők egyszerre generálnak bennünk félelmet és kíváncsiságot, és bár testi formájukban távol állnak az embertől, a különböző népek hiedelemvilága nyugtalanítóan közel hozza őket hozzánk: a kígyó a folklórban ugyanúgy lélekállat, mint a Tündöklőben megjelenő madarak. A regényben szereplő sárkánykígyók legfontosabb tulajdonsága, hogy különféle hüllők eltorzulásából jönnek létre. Szárnyuk nincs, lábuk sem mindig nő és tüzet sem fújnak – ebből a szempontból tehát nem hasonlítanak a napjainkban leginkább elfogadott sárkányképre. A történet nagybetűs Sárkánya pedig egészen másfajta lény, róla nem szeretnék többet elárulni annál, hogy a viharhoz kötődik.
Mik a jövőbeni terveid, készülsz már új történettel? Maradsz a fantasy terepén, vagy vannak terveid más zsánerekkel?
Szerzőként a folyamatos kísérletezésben hiszek, és szeretnék minél változatosabb regénystruktúrákat kipróbálni, minél többféle szöveget létrehozni. Éppen ezért – bár néhány novellát leszámítva szeretnék a fantasy terepén maradni –, több klasszikus, középkori fantasyt nem tervezek írni. Jelenleg egy újabb regény előkészítésén dolgozom, amelynek középpontjában egy sajátos másvilág-értelmezésen alapuló, női pokoljárás áll. Égigérő című novellámhoz hasonlóan ezúttal is a magyar hiedelemvilág elemeit fogom egy viszonylag sötétebb tónusú történetben kiforgatni, a mitológiai tér mellett azonban modernkori magyarországi helyszínek is megjelennek majd – azt viszont ennek ellenére sem ígérhetem, hogy sárkánymentes lesz.

Earle K. Bergey 1901-1952​

festőművész, az 1930-as, 40-es évek népszerű amerikai sci fi kiadványainak illusztrátora

Mit jelent Darth Vader páncélján a titkos felirat, és miért pont héberül van?​

Darth Vader a modern kori filmtörténet egyik legikonikusabb főgonosza, és ebben elég nagy része van a legendás, fenyegető megjelenésének is. Az éjfekete páncélt és sisakot Ralph McQuarrie illusztrátor vázlatai alapján John Mollo jelmeztervező készítette, amúgy mindketten Oscar-díjas legendák a saját szakmájukban. Több darab is készült belőle a forgatásokhoz (az egyiket pár éve 2 millió dollárért árverezték el), aztán a folytatásokhoz persze még újabbak. Ilyenkor mindig fontos, hogy ha egy szereplőnek nagyon jellegzetes a kinézete, ruhája, az új kosztüm pontosan ugyanolyan legyen, mint a régi volt. Darth Vader páncéljánál azonban nem ez volt a helyzet: ahogy azt a rajongók gyorsan kiszúrták, a Csillagok háborújához képest A Birodalom visszavágban a páncél mellkasi részén megjelent néhány felirat.
A Star Wars-filmekben egyébként elég kevés felirat szerepel, és azok is jellemzően fura rúnákkal (ezt a hivatalos kánon aurebesh írás néven ismeri), a latin ábécére csak olyasmik utalnak, mint az angol betűszavakból fakadó robotnevek (R2D2, C3PO), vagy éppen az X- és Y-szárnyú űrhajók. Vader páncélján azonban nem latin betűk, és nem is aurebesh szimbólumok láthatók.

Hanem a héber ábécé betűi.
Elég nehezen olvashatók, ráadásul a néhány betű fejjel lefelé szerepel, mindenesetre ki lehet olvasni belőle egy mondatot, ami magyarul valami olyasmit jelent:

„A tettei nem lesznek megbocsátva, amíg ezt ki nem érdemli.”

Kattints a kibontásához...

Amit Anakin Skywalker életútjának tükrében nem kell különösebben magyarázni (és ha nagyon akarjuk, a zsidó folklórból a gólem sztoriját is idehozhatjuk párhuzamnak; vagy akár azt, amikor a Csillagok háborúja elején a robotok bolyonganak a sivatagban, és C3PO arról panaszkodik, hogy egy merő szenvedés a sorsuk), viszont nyitva hagyja azt a kérdést, hogy ugyan ki véste oda, és miért.
George Lucas annak idején eléggé szabad kezet adott a látványtervezőknek, és csak annyi instrukciót adott Vader páncéljának elkészítéséhez, hogy fekete legyen, olyasmi, mint egy szamuráj páncélja, és félelmet árasszon. Sisak nem is szerepelt az eredeti leírásban, azt McQuarrie találta ki, mert a forgatókönyv korai verziójában Vadernek volt jelenete az űr vákuumában, és úgy gondolta, hogy ez hülyén nézne ki sisak nélkül (az első sztorivázlatokban Vader egy fekete sállal takarja el az arcát). A jelmezhez második világháborús német katonai egyenruhák és páncélok szolgáltattak ihletet, de fel lehet fedezni benne vonásokat motoros bőrruhákból is; a sisak pedig nagyjából egy japán kabuto sisak, egy náci rohamsisak és egy gázmaszk hibridje.

A háttértörténet, vagyis hogy Vadernek miért van szüksége a páncélra, csak később jött a képbe, vagyis George Lucas kicsit a gombhoz varrta a kabátot az egész sztorival a párbajjal a lávabolygón, amiben szörnyű módon összeég a fiatal Anakin Skywalker, hogy aztán Palpatine császár Darth Vaderként, az Erő sötét oldalának mestereként támassza fel. Ez remekül megmagyarázta a páncélt mint létfenntartó berendezést, a hörgő lélegzetvételt, mindent. Jó, a mellvérten az irányítópanelt a gombokkal (és a héber felirattal!) pont nem, hiszen ezt abszolút nem logikus ide, a fizikai sérülésnek leginkább kitett helyre tenni, de ennyi belefér a dizájn kedvéért.
Na de hogyan és miért került oda a felirat? A két ember, akinek ehhez a legtöbb köze lehet, vagyis Ralph McQuarrie és John Mollo, már nem él, és nem maradt fenn tőlük olyan interjú vagy bármilyen forrás, ami erről szólt volna. Az egyik megoldás, hogy az egész egy rejtett vicc a kosztümtervezőktől, olyasmi, mint amikor az egyik Indiana Jones-filmben tűnik fel egy egyiptomi hieroglifán C3PO és R2D2. A másik az, hogy amikor A Birodalom visszavághoz készítették az új jelmezt, egy kicsit fel akarták turbózni a régi dizájnt, és a gombok mellé (amiket amúgy is kicsit átszíneztek és átrendeztek a két film között) kellett valami egzotikus felirat – hát kivettek egy random mondatot egy kellően egzotikus betűkkel írt szövegből, pár betűt megforgattak benne, és azt gondolták, soha nem fogja senki észrevenni.
Hanula Zsolt

Leigh Brackett nő létére vált az amerikai pulp-irodalom klasszikusává, ami ha nem is példa nélkül álló, de elég ritka jelenség. A pulp-magazinokat ugyanis – amelyeket olcsó fapépből készült alapanyaguk miatt hívtak így, megkülönböztetendő a társadalmilag előkelőbb, fényezett papírra nyomott slick-magazinoktól – főleg férfiak olvasták, elsősorban fiatal melósok (1). A hagyományos női témák – a románc, a társasági élet, a családalapítás bonyodalmai, a szociális emelkedés – őket nem érdekelték; nekik akciódús kalandok kellettek egzotikus helyszíneken, bár sem a szerelmi szál, sem az árnyaltabb jellemábrázolás ellen nem volt kifogásuk, ha nem lassította a cselekmény menetét. A hölgyszerzők eleve hátránnyal indultak a pulp-magazinokban, mivel az olvasók kimondatlanul feltételezték róluk, hogy más jellegű történeteket írnak, mint amilyenekre ők igényt tartanak. Ezért általában álnév alatt publikáltak (Francis Stevens), vagy a keresztnevüket csupán a kezdőbetűvel jelezték (C. L. Moore). Brackettnek ebből a szempontból szerencséje volt, az ő nevéből ugyanis nem derült ki egyértelműen a neme; éppenséggel akkor is hívhatták volna így, ha történetesen férfi.

---

(1) Figyelem: itt a pulp-irodalom egészéről beszélek, nem csupán a SF-ről, amely arányaiban nem túl jelentős szegmensét alkotta. A pulp-SF olvasótábora valamivel képzettebb volt, legalábbis műszaki-természettudományos vonalon, ám nemi megoszlását tekintve még inkább egyoldalú. Brackett azonban, a legtöbb pulp-szerzőhöz hasonlóan, nem korlátozta a tevékenységét egyetlen zsánerre: írt westerneket is, valamint hardboiled detektívsztorikat, Hammett és Chandler stílusában. Mi több, ezen a téren szintén a klasszikusok között tartják számon.

---

A Burroughs-féle klasszikus planetáris románc Brackett munkásságában érte el kiteljesedését. Ő nagy tisztelője volt ennek a tradíciónak, amit a közvetlen pulp-elődök közül Howard és Lovecraft befolyásával színesített, majd saját meseszövői tehetségével kerekített ki, mely egyszerre volt markánsan erőteljes és összetéveszthetetlenül feminin. Bár írásaiban az egész belső naprendszert bekalandozta – a Shannach: The Last a Merkuron játszódik, az Enchantress of Venus pedig a Vénuszon –, a legmaradandóbbnak a Mars-regényei bizonyultak: az Eric John Stark-ciklus (amelynek első két kötetéhez három további folytatást írt a hetvenes években, a helyszínt – lépést tartva a tudománnyal – egy távoli csillag bolygójára változtatva) és a Rhiannon kardja (The Sword of Rhiannon), amely magyarul három részre bontva jelent meg, a Galaktika 90-92. számában.



A Mars Brackett ábrázolásában vén, haldokló világ, a Föld gyarmata, melynek ősrégi, elfáradt civilizációja barbarizmusba és dekadenciába süllyedve vegetál a letűnt múlt dicsőségét hirdető romok között. Ez a miliő foglalja keretbe Eric John Stark kalandjait. A Rhiannon kardjában azonban – mely eredetileg A Mars tengeri királyai (Sea-Kings of Mars) címmel látott napvilágot 1949-ben a Thrilling Wonder Stories hasábjain – a szerző csavarint egyet a koncepción. Főhőse, Matt Carse, az Indiana Jones alakját megelőlegző régész-kalandor egy mitikus istenség kriptájának kifosztása közben áldozatul esik partnere árulásának, s egy időörvényen keresztül visszakerül a távoli múltba, amikor a bolygó őshonos kultúrája a fénykorát éli, és a sivatagok helyén még hatalmas tengerek víztükre csillog. Közben azonban megszállja őt a sírbolt gazdája, a démoni személyiségével a mi Luciferünket idéző Rhiannon, aki valaha rég elkövetett egy szörnyű hibát, mely sötét fordulatot vitt a Mars egész történelmébe, és most ezt próbálja helyrehozni. Carse ennek eleinte egyáltalán nincs tudatában, később pedig, miután kénytelen rádöbbenni, elkeseredetten hadakozik ellene. Ami tökéletesen érthető, hiszen a bennszülöttek minden rossz kútfejének tekintik Rhiannont, a szellemének akaratlanul is otthont adó földlakót pedig a gonosz két lábon járó megtestesülésének.

Matt Carse tehát ugyanúgy emberfölötti képességekkel bír, mint John Carter, ám irodalmi elődjétől eltérően ez nem tölti el rendíthetetlen önbizalommal. Éppen ellenkezőleg, tele van kétségekkel és keserűséggel. Szociopata viselkedését az magyarázza, hogy a fellépése – szemben a burroughsi mintával – egyáltalán nem nyűgözi le a marslakókat. Képtelen beilleszkedni közéjük, mert amint fény derül sötét titkára, mindenki gyűlölettel és irtózattal fordul el tőle. Néhányan a legnemesebb lelkűek közül megsajnálják ugyan, ám az elpusztítását ők is fájdalmas szükségszerűségnek vélik. Az egyetlen szövetségese egy cinikus tolvaj, aki pár ezüstért valószínűleg a tulajdon édesanyját is eladná gályarabszolgának, de Carse-t mindenképpen. (Bár egy apróbb malőrből kifolyólag ő is odakerül mellé az evezőpadra.)



A regény hamisítatlan kemény fantasy, függetlenül attól, hogy görcsös igyekezettel próbál megmaradni a racionalitás talaján. Engem kissé idegesít, hogy a cselekményt lépten-nyomon magyarázkodó betétek törik meg, hosszasan bizonygatva, hogy ami itt történik, annak semmi köze a mágiához meg a miszticizmushoz, mindennek gyémántkemény természettudományos alapja van. Ezek a kínos önigazolások nem csupán fölöslegesek és hangulatrombolók, hanem a történet jellegét tekintve teljesen abszurdak is. Nem tartom kizártnak, hogy Brackett férje, a SF-szerző Edmond Hamilton iktatta a szövegbe őket, amikor 1953-ban előkészítette a Rhiannon kardját az első könyves megjelenésre; mivel azonban az 1949-es őskiadás szövegével nem rendelkezem, erről biztosat nem mondhatok.

Gyanúm mindazonáltal már csupán azért is valószínűsíthető, mert Brackett nagyságrendekkel jobb stiliszta volt Hamiltonnál – sőt, ami azt illeti, a pulp-szerzők döntő többségénél. Egész munkássága élő cáfolata annak a széles körben elterjedt tévhitnek, hogy a pulp-magazinok csak szakmailag igénytelen fércműveket publikáltak. Nem a finnyás irodalmároknak szóltak, az kétségtelen; ám Brackett gazdag szókincse, hangulatteremtő képessége és drámai megjelenítő ereje a bizonyság rá, hogy a minőségnek igenis volt náluk becsülete. Az a lovecrafti színekkel ecsetelt epizód például, amelyben Carse a rabszolgahajó fedélzetén szembeszáll a Rhiannon örökségét kisajátító Caer Dhu titokzatos és hátborzongató küldöttével, az egész fantasy-irodalom egyik leghatásosabb jelenete; a feszültségtől szikrázó párbeszédek a regényben pedig mintegy megelőlegzik Brackett későbbi forgatókönyvírói pályafutását, így A nagy álom (The Big Sleep) című Chandler-adaptációt, Humphrey Bogarttal és Lauren Bacallal a főszerepben (2).

---

(2) A honorárium nagyját ugyan William Faulknernek fizették ki, de bármennyire tiszteljük az amerikai irodalom e jeles és igen rokonszenves alkoholistáját, azt le kell szögezni, hogy dialógust írni nem tudott. (Aki kételkedik ebben, az vegye a fáradságot, és lapozzon bele a regényeibe.) A munka dandárját Brackett végezte el, aprópénzért. Ez egyébként nem párját ritkító eset a nagy művészek és a tisztes iparosok XX. századi munkamegosztásában.

---

A planetáris románcnak kezdettől fogva elmaradhatatlan tartozéka volt a szerelmi bonyodalom, Brackett fellépéséig azonban csak kétféle nőalakot ismert: a megmentésre váró, ártatlan szüzet és a romlott lelkű, gaz csábítót – akik természetesen mindketten első pillantásra belehabarodnak a kemény öklű főhősbe. Ezeket a sablonokat a Rhiannon kardjában is megtaláljuk, ám meglehetős formabontó átértelmezésben. A szende hajadon itt a szőke Emer úrnő, a törékeny, halk szavú látnok, aki némi sajnálkozással bár, de Carse kivégzésére bujtogatja a tengeri királyokat. Ellentétpárja a kevély Ywain, a Caer Dhu által nagyhatalommá emelt bábállam trónörököse, ez a gyűlölt és rettegett amazon, aki hangsúlyosan nem szűz, karddal a kezében vezeti csatába harcosait, rabszolgákat tart, és ha a szükség úgy diktálja, nem habozik kegyetlenül megkínoztatni őket. Szemben a közhelyes főgonoszokkal, neki tartása van: vert helyzetben sem alázkodik meg, és nem könyörög kegyelemért, amikor fordul a kocka. Caer Dhu bukása után ugyanolyan általános gyűlölettel övezett földönfutóvá válik, mint Carse – akit korábban kis híján megölt, és aki bosszúból majdnem megerőszakolta. A büszkeségét azonban ez sem tudja megtörni: nem tagadja meg a múltját, a tetteit, és emelt fővel vállalja a kitaszítottságot.

És Matt Carse, a jövőből jött földlakó, nem Emer úrnőbe szeret bele, hanem Ywainbe. Miután Rhiannon küldetése beteljesül, az inhumán iszonyattól megszabadított Marson egyikük számára sem marad hely; kéz a kézben hagyják el az időkapun keresztül.
Raoul Renier

Szoktam olvasgatni Robert Charles Wilson szerény Facebook-bejegyzéseit arról, miket olvas, milyen sci-fi klasszikusokat, és nézem, nézem, sehol nincsenek ezek magyarul. (Tőle legalább kiadogat pár kötetet a Galaktika, de vajon mennyi esély van a 6-800 oldalas Julian Comstock-ra, ami szerintem messze a legjobb könyve?). Az egyik ilyen klasszikus, amire felfigyeltem, 1920-as, és a A Voyage to Arcturus címet viseli, David Lindsay a szerzője. Ránézésre igen súlyos, ezoterikus könyv, amit valószínűleg senki nem akarna végigolvasni, így nálunk sosem lesz – mégis klasszikusként jegyzi az irodalomtörténet, bár még abból az időből maradt ránk, amikor a sci-fi és fantasy között elmosódott a határvonal



Ennek az érának a produktumai, többek között a „sword & planet” szubzsáner és a fantasy / sci-fi hibridek valamiért nem ütötték meg itthon az ingerköszöböt (E. R. Burroughs könyvei még megjelentek, bár közel sem minden, de teszem azt, Lin Carter-től a Callisto-sorozat már egyáltalán nem), ma meg már többnyire elavultak, vagy vitatott módon félig-meddig a fantasyhez sorolhatók (és való igaz, Leigh Brackett-et és társait itt is megismételhetnék). Régi sci-fit egyébként sem biztos, hogy lenyelne ma már a hazai közönség: A. E. Van Vogt klasszikusa, a Nulla-A világa megbukott itthon, életművének töredéke kapott fordítást. Ahogy szerencsétlen Brian W. Aldiss monumentális Helliconia-trilógiája is eltaknyolt az első kötettel, C. J. Cherryh-t némi nyegle próbálkozás után szépen elfelejtette a könyvpiac, és John Sladek Roderick-jéről hallott egyáltalán valaki? Nem mondok annyira obskúrus szerzőket, elvégre ezekről rendre beszélnek odakint, előbukkannak az SF Masterworks-sorozatban is, de ennyi talán nem is elég.

A progresszív, kemény társadalmi kérdésekkel foglalkozó sci-fi még nehezebben jön át, talán túlzottan lokális, vagy éppen túlzottan elvont koncepciói miatt szépen leakadozott – eredeti megjelenésük idején esélytelen lett volna őket behozni, ma meg már lehet, hogy késő. Két név ugrik be, Octavia Butler és Samuel R. Delany, akik, amellett, hogy megkerülhetetlen nagyságú szerzők, nem találhatóak meg a mi könyvesboltjainkban (még Delany egyetlen lefordított könyve, a Menekülés a holt városból sem a legfontosabb könyve). Egy díj viseli a nevét James Tiptree Jr.-nak (igazi nevén Alice Bradley Sheldon), regényeit viszont ne nagyon keressük magyarul.



Kim Stanley Robinson ugyan be-benézett a magyar piacra, de legnagyobb műve, a Mars-trilógia az első kötetig jutott csak el nálunk, pedig szinte mindig aktuális, precíz, hiteles, pontos mű a Mars kolonizálásának kérdéseiről, még ha egy-két technikai részlet el is avult benne. Nem is beszélve a többi regényéről, amelyekben akadémikus alapossággal tár fel komoly tudományos problémákat, de hát valamiért elakadt ő is.

És persze minden tisztelet a Galaktikának és a Fumaxnak, hogy behozták Neal Stephenson-t, de hogy az Úristen-díjas téglaszörnyeit mikor vállalják be, az erősen kérdéses, pedig az ezer és ezer oldalas Baroque-ciklus, az Anathem, a Reamde és a Cryptonomicon ennek a teret torzító irodalmi életműnek legjelentősebb részét képezik. Csak hát olyan könyveket, amikben matematikai formulák és titkosírásos részek is szerepelnek, valószínűleg nem a legkönnyebb feladat lefordítani.

És hát egek és egek, Christopher Priest, akire időnként azt szoktam mondani, hogy a kedvenc íróm, persze nem könnyű folyamatosan falni a könyveit, de ha mégis kézbe veszem, megrendülten sunnyogok. Itthon megjelent tőle A tökéletes trükk, oké, mindenki imádta a filmet, de a sokkal jobb könyvet már kevesebben vették kézbe… és még csak nem is az a legjobb könyve. Órákig magyarázhatnám, micsoda géniusz ez az ember – írt már regényt egy hiperbola alakú bolygó társadalmáról, fiktív szigetcsoportokról, időutazásról, a létező legelvontabb, legszárazabb történelmi dolgokról, de mindig hűvös eleganciával és mértani pontosságú prózával. Hát de hát nehogy kiadjon valaki tőle bármit is itthon, hogy rohadjon meg a világ.



Akik pedig meg is jelennek, egyikük sem ér el egy olyan szép hazai életművet, mint mondjuk Iain M. Banks – az űropera modern klasszikusai, mint Alastair Reynolds, de még Orson Scott Card is össze-vissza, elakadva jönnek, Greg Egan, Connie Willis, Cory Doctorow, Vernon Vinge, Tim Powers, Ian Watson, Ian McDonald, John Brunner, J. G. Ballard, Robert Silverberg, Ursula K. Le Guin tekintélyes művei óvatosan érkeznek, és még ezek mindig pozitív példák. Pedig úgy életművileg mégsem. Michael Swanwick, Walter Jon Williams, Algis Budrys, Damon Knight remek mesterei a zsánernek, mégsem kapható nálunk egy könyvük sem. Meg persze helló, az megvan, hogy a könyvesboltok polcait romba döntő George R. R. Martin sci-fijei nem jöttek ki nálunk?

Ami pedig a sci-fi peremvidékét illeti, ha csak az olyan mellékágakat nézzük, mint a steampunk, azzal sem állunk jól, ezt jól példázza az a tény is, hogy a fantasynél már emlegetett Michael Moorcock gyakorlatilag műfajteremtő trilógiája, a Nomad of the Time Streams sose jelent meg (sci-fi regényei közül is nagyon sok fontos elmaradt, mint a Behold the Man, a Kane of Old Mars vagy a Runestaff-sorozat), de ha újabb népszerű steampunkert kellene megnevezni, Cherie Priest sem igazán ér el hozzánk.

Én itt nem is folytatom a sorolgatást, a sci-fi az a terület, amiben a legkevésbé vagyok kompetens, és ez az a terület, ahol a magyar könyvkiadás a leginkább iparkodik – így ezen a területen lennék a legkevésbé panaszos. És még mielőtt kommentekben mindenki kiigazítana, hogy az emlegetett szerzőktől mennyi minden található meg az idők hajnala óta megjelent hatbilliárd Galaktika-számban… hát, ez nem egészen a legjobb megoldás, valljuk be.
FBDBH

Az űropera királynője – Leigh Brackett​

SOPHI


Leigh Brackett-et (1915-1978) az űropera koronázatlan királynőjeként tartják számon, azonban életműve nem csak űrkalandokból áll. Számos sci-fi és fantasy jellegű regényt és novellát írt, amelyekben főleg társadalmi kérdésekkel foglalkozott, továbbá pedig forgatókönyvíróként is dolgozott – többek között az ő nevéhez fűződik A birodalom visszavág is. A Galaktika 329 XL most Brackett munkásságát mutatja be két kisregényen keresztül: Rhiannon varázslója és Sinharat titka. A magazin normál változatában pedig “A szivárvány minden színe” című novellát találjátok az írónőtől.
1915. december 7-én született Los Angelesben és ott is nőtt fel. Iskolái után hamar publikálni kezdett, első írását huszonéves korában jelentette meg: ez volt a “Martian Quest” az Astounding Science Fictionben. Ezt követő időszakában volt a legaktívabb. A főleg társadalmi problémákkal foglalkozó művei közül ekkortájt született meg a “Citadel of Lost Ships” (1943) is, amiben az az idegenábrázolás, amit Brackett képvisel (az idegeneket a kolonalizált földrészek őslakóihoz hasonló népekként ábrázolta ) más szerzőkre is hatással volt.
Habár az írónő fantasztikus novellákat írt, első regénye egy hard-boiled krimi volt, a No Good from a Corpse (1944). A könyvet az utókor kritikusai nem tartják olyan ambiciózusnak, mint Leigh sci-fijeit, viszont abban egyetértenek, hogy tökéletesen megidézi Raymond Chandler stílusát. Saját idejében így is felhívta magára a figyelmet: Howard Hawk filmrendező ennek és más művek hatására kérte fel Leight forgatókönyvírónak William Faulkner mellé a Hosszú álom című filmjéhez; így került bele a filmiparba. A továbbiakban más filmeken is dolgozott, mint például a Rio Bravo (1959), El Dorado (1967) vagy A hosszú búcsú (1972). A Hosszú álom idején a sci-fit félre teszi egy időre, de egy-egy történettel azért jelentkezett (pl. Shadow Over Mars). Az igazi szenzáció azonban a Ray Bradburyvel közösen írt műve, a Lorelei of the Red Mist volt.
Leigh számára az ötvenes évek a kalandtörténetekről szóltak. Ekkor alkotta meg legismertebb marsi történeteit, mint a “The Moon that Vanished” és a “Sea-Kings of Mars”-ot (ezen a címen jelent meg a Thrilling Wonder Storiesban 1949-ben), ami a később Rhiannon kardja (Galaktika 90, 91, 92) regény alapját adja. Maga a történet – és a vele párhuzamosan is olvasható Rhiannon varázslója (Galaktika 329 XL) is – kalandtörténet, ami egy némi romantizálva ábrázolt ősi kultúrát mutat be a Marson. A főhős Matthew Carse archeológusból lett tolvaj, aki a Mars egyik nagyvárosába, Jekkarába vetődik. Ott egy Penkawr nevű alak kényszerítésére útnak indul megkeresni a legendás marsi hős, Rhiannon kardját. Mindkét alkotás egyszerre friss és nosztalgikus, William S. Burroughs műveivel ellentétben az idegenbolygó lakóit itt nem barbárokként jelennek meg, hanem fejlett szinten álló civilizációként. Viszont fontos megjegyezni, hogy Brackett marslakóiban ott van a végtől való félelem (birodalmuk épp hanyatlóban van) és az erős nosztalgikus érzések a múlt iránt.

A kalandtörténetek időszakából egy másik leigh-i hősről is említést kell tennünk: Eric John Stark. Az itthon sem ismeretlen hős (A rőt csillag) tipikus sword-and-sorcery vagy Conanhoz hasonló figura, ennek a karaktertípusnak az összes pozitív tulajdonságával (pl. szinte emberfeletti erő, erkölcsi példakép). Eric egy fejlett civilizációból származó árva, akit a merkúri őslakosok nevelnek fel. A később harcossá cseperedő fiúról Brackett számos történetet írt regények és novellák formájában, ezekből egy gyűjteményes kötet is megjelent 2005-ben Sea-Kings of Mars and Other Worldly Stories címen.
Az ötvenes évek után több olyan fantasztikus magazin (Startling Stories, Thrilling Wonder Stories) is megszűnt, amelyekben Leigh Brackett rendszeresen publikált, így nem volt számára stabil megjelenési felület. Ezzel számára lezárult a kalandtörténetek korszaka. Ekkor inkább a regények felé fordult, zsáneren belül az űroperák felé. Brackett ekkor írta például a Starweh-et, a Big Jumpot, az Alpha Centauri – or Die!-t, és végül de nem utolsó sorban 1955-ben a The Long Tomorrowt, ami a mai napig a kritikusok kedvence. A történet egy nukleáris háború utáni USA-ban játszódik, ahol az addig elképzelhetetlen pusztításért a technológiát okolják. A poszt-apokaliptikus világban a vallási erők kezdenek térhódításba, kihasználva az emberek csalódottságát és reménytelenségét. Az új rend alakulását két tinédzser fiú, Len Colter és unokatestvére, Esau szemén keresztül ismerjük meg, akik a szülők tiltása ellenére járnak prédikációkra.
Az űroperák után Leigh megint a forgatókönyveknek szentelte minden idejét, a sci-fi ismét háttérbe szorult. 1963-64 között néhány írás erejéig visszatért saját marsi világához, többek között ebben az időszakban írta Sinharatban játszódó történeteit: The Road to Sinharat, melyben érzelmes búcsút vesz ettől a világától, továbbá paródiákat is írt (pl. Az Őrült Hold Bíbor Papnője, ami magyarul a Galaktika 180-ban jelent meg), amelyekben görbe tükröt állít magának.
A zsánerhez ténylegesen a 70-es években tért vissza, ekkor publikálja például a már említett Rőt csillag című regényét, a Skaith trilógia első részét, amiben Eric John Starkot látogatja meg újra. Utóbbiban az a legérdekesebb, hogy a korábban megalkotott univerzumait (pl. Brackett’s Solar System, Mars, Eric John Stark) ötvözi, továbbá felhagy egy korábbi kedvelt témájával, a különböző civilizációk ütközésével. A trilógiában ezúttal magát a kolonalizálás folyamatát kritizálja, annak negatív hatásait mutatja be földönkívüli lényein keresztül.
Mellesleg Leigh gyakran megjelenítette történelmünk, főleg az amerikainak sötétebb korszakait. Egyik legerősebb példa az 1957-es novellája, “A szivárvány minden színe” (Galaktika 329), amiben két földönkívüli fehér amerikaiak földjére téved, és zöld bőrszínük miatt üldözni kezdik őket. Először az idegeneket nem szolgálják ki az éttermekben, a benzinkúton, majd követik és végül üldözőbe veszik őket. Az elmúlt hetek eseményeinek fényében (lásd Charlottesville) Leigh írása megint iszonyú erővel sújt le az olvasóra és döbbenti rá az emberi természet újra és újra feltámadó sötét oldalára.
Érdekes, hogy habár Leigh Brackett jelentőset alkotott a fantasztikumban, továbbá művei nagy népszerűségnek örvendtek, tényleges elismerést halála után kapott. Először – mai értelembe vett – komoly elismerésben a 22. Worldconon részesült, ahol férjével, a szintén sci-fi író Edward Hamiltonnal díszvendégekként vett részt az eseményen. Az írónő 1978-ban hunyt el, így második nagy elismerését, a Hugo-díjat már nem csak poszthumusz tudták neki ítélni A birodalom visszavág forgatókönyvéért. 2014-ben bekerült a Science Fiction Hall of Fame-be is életművéért.
Az utókor sci-fivel foglalkozó kritikusaihoz és önkéntéseihez hasonlóan mi is csak ajánlan tudjuk Leigh Brackett műveit. Ha marsiak közt szeretnél kalandozni vagy csak társadalmunk kérdései érdekelnek bármely Brackett regény tökéletes olvasásélményt lehet a számodra.

Kupolák a Holdon - David A. Hardy (sz.1936.) kiváló brit képzőművész alkotása

Lőrincz L. László (Szilvásszentmárton, 1939. június 15. –)
Magyarország legsikeresebb kortárs írója az eladott példányszámok alapján.
Igazán népszerű íróvá azonban a nyolcvanas évek elejétől megjelenő tudományos fantasztikus regényei, valamint a Galaktika folyóiratban megjelent sci-fi novellái tették. Ezeket a Lőrincz L. László néven megjelentetett műveket Galaktika-díjjal és Arany Meteor-díjjal jutalmazták.
Sajnos ahogy lenni szokott a mennyiség a minőség rovására ment. Ezért is ajánlok a kalandregényei közül egyet mert ha egyet is elolvasol mindet olvastad. Kezd és fejezd is be a Sindzse szemével.
Nos a sci-fi történetei azok már mások!
A nagykupola szégyene, A hosszú szafari, A sámán átka....A földalatti piramis, Üvöltő bika.

Más világ más szokás....
Ghána.

Dean Ellis (1920-2009) amerikai reklámgrafikus, festőművész, folyóirat- és könyvillusztrátor.

Kedvencem:​

Frank Schätzing - Raj​

Amikor a természetnek elege lesz az emberből - jön a Raj.Frank Schätzing ma már klasszikus, de közel egy évtizede a magyar piacon elérhetetlen regénye egy hatalmas, hömpölygő gondolatkísérlet. Mi történne akkor, ha a természet likvidálási parancsot adna ki a környezetét romboló emberi faj ellen? Egy halász nyomtalanul eltűnik Peru partjainál. Norvég olajkutató szakemberek furcsa organizmusokra bukkannak, amelyek több száz négyzetkilométernyi tengerfenéken élősködnek. Közben Brit-Kolumbia partjainál a tengeri emlősök rejtélyes átalakuláson mennek keresztül. Úgy tűnik, az események függetlenek egymástól, de Sigur Johanson, a különc biológus nem hisz a véletlenekben. Az indián bálnakutató, Leon Anawak pedig nyugtalanító következtetésekre jut, amelyekből egy közelítő katasztrófa körvonalai rajzolódnak ki.
A titkok utáni kutakodás közben valóra válik a tudósok rémálma; el kell ismerniük, hogy az ember kevesebbet tud a saját bolygójáról, mint a világűrről.

Wolfi23 írta:

Kedvencem:​

Frank Schätzing - Raj​

Amikor a természetnek elege lesz az emberből - jön a Raj.Frank Schätzing ma már klasszikus, de közel egy évtizede a magyar piacon elérhetetlen regénye egy hatalmas, hömpölygő gondolatkísérlet. Mi történne akkor, ha a természet likvidálási parancsot adna ki a környezetét romboló emberi faj ellen? Egy halász nyomtalanul eltűnik Peru partjainál. Norvég olajkutató szakemberek furcsa organizmusokra bukkannak, amelyek több száz négyzetkilométernyi tengerfenéken élősködnek. Közben Brit-Kolumbia partjainál a tengeri emlősök rejtélyes átalakuláson mennek keresztül. Úgy tűnik, az események függetlenek egymástól, de Sigur Johanson, a különc biológus nem hisz a véletlenekben. Az indián bálnakutató, Leon Anawak pedig nyugtalanító következtetésekre jut, amelyekből egy közelítő katasztrófa körvonalai rajzolódnak ki.
A titkok utáni kutakodás közben valóra válik a tudósok rémálma; el kell ismerniük, hogy az ember kevesebbet tud a saját bolygójáról, mint a világűrről.
Csatolás megtekintése 1955947

Kattints a kibontásához...

Nagyon hitelesen van írva, szinte már el is lehet hinni.

Jó kis military sci-fi. Iszonyatosan távol áll tőlem ez a műfaj, azonban mivel Scalzi lesz az idei Könyvfesztivál vendége, nagyon megörültem neki, hogy az ő alkotása lett a NIOK e havi közös könyve, mert ezáltal lehetőségem nyílt arra, hogy kilépjek a komfortzónámból, és nem bántam meg. Akciódús, jól felépített univerzummal, jól megírt karakterekkel rendelkező könyv, amelyből nem hiányoznak az erkölcsi kérdések felvetései sem. Természetesen egy katonai sci-fi mindenképpen háborús közegben játszódik, ha ezen túl tudunk lépni, hamar bele tudunk feledkezni a történetbe. Mert az nem mindennapi, hiszen idős emberek tudatával harcoló fiatal katonák szerepelnek benne, amely számtalan etikai kérdésen túl az elmúlással is szembesít. Mivel ez egy jól megszerkesztett űropera, különleges közegben játszódik, ismeretlen fajokkal találkozunk, akik egyáltalán nem békés természetűek, és akikkel bizony harcba kell bocsátkozni akár tetszik, akár nem. Abba is belegondolhatunk, hogy milyen végtelen nagy a galaxis, mennyire kicsi ehhez képest a Föld, milyen nehéz távol az otthonunktól harcolni, bajtársakat, barátokat elveszíteni, mennyire öli a lelket a háború, miközben olyan erkölcsi kérdéseken is elgondolkodhatunk, hogy a tudománynak milyen szintig van joga Istent játszani, mire képes a technika, amelyre olyan büszkék vagyunk, miközben kiderül, hogy léteznek nálunk jóval fejlettebb fajok is a világűrben. Nem csak az akcióról szól tehát ez a könyv, annál jóval többről, különleges élményt nyújt, szórakoztat, és közben el is gondolkodtat. A történet kicsit lassan indul be, hogy aztán annál nagyobb elánnal csapjon a katonai események közepébe, egy idő után azon kapjuk magunkat, hogy nem lepődünk meg semmin és senkin, fordulat követ fordulatot, váratlan csavarok és jól eltalált mondatok tömkelege vár ránk. Mindeközben a szórakoztató faktor is csúcsra jár, hiszen csatáról csatára járunk, a helyszín az űr, vagyis galaxisszerte zajlanak a kalandok, amelyek sohasem lesznek unalmasak. Sok szereplőt elveszítünk, ezért van okunk drukkolni a főszereplőnek, hogy megússza a bevetéseket, amelyek sokszínűek és nagyon veszélyesek, ez egy kegyetlen világ, amelybe mégis jó volt egy kis kalandozást tenni. Nem szerettem meg a műfajt, valószínűleg nem fogom elolvasni a folytatásokat (mert vannak, nem is kevesen), de ez egy jó könyv, amely örülök, hogy a szemem ügyébe került, mert nem hétköznapi olvasmányélményt jelentett számomra.

John Perry két dolgot tett meg a hetvenötödik születésnapján: meglátogatta a felesége sírját és belépett a hadseregbe. Új testet kapott, barátokra tett szert, majd megkezdődött a kiképzése, és hamarosan sor került az első bevetésére. Szépen haladt felfelé a karrierje, azonban számos csatában kellett megállnia a helyét...



Katonákról szól a történet, ezért nem is szólhat másról, mint a katonaéletről, amelyek középpontjában a csaták állnak, melyek ezúttal az űrben történnek. Nem könnyű léptéket váltani, és elszakadni a Földtől, de mivel ezen a folyamaton együtt megyünk végig a főszereplővel, ezért végül mégis sikerül, és egy idő után azon kapjuk magunkat, hogy magába szippant a történet, már meg sem lepődünk azon, hogy galaxisközi utazásokat teszünk, egy igazi űropera részesei leszünk. Nagyon különleges katonákról szól a történet, akik emberek ugyan, de inkább csak a tudatuk, hiszen a külsejük sokat változik, amikor belépnek a seregbe, és természetesen később kiderül, hogy korántsem ők a tudományos kísérletek legkiválóbb eredményei. A Szellemhadtest katonái még náluk is egyedibbek, ők sokban hasonlítanak hozzájuk, de mégis teljesen mások, és amikor ez a két alakulat egyesíti erejét, kiderül, hogy az idősebbek bölcsessége és a fiatalok nyers ereje és ügyessége együtt még vesztesnek látszó csatát is meg tud nyerni. Mindezzel együtt felmerül a tudományos kísérletekkel kapcsolatos etikai kérdések zöme, azonban nem olyan szinten, hogy megfeküdje a gyomrot, annyira viszont igen, hogy mélységet adjon a történetnek.

Nem túl hosszú a könyv, én együltő helyemben olvastam végig, dacára annak, hogy tényleg nem rajongok a műfajért, azonban a szerző olyan egyedi univerzumot épített, amire nagyon kíváncsi lettem, és amelyben jó volt elidőzni, annak minden kegyetlensége ellenére. Ez nem egy habos - babos történet, itt bizony kemény csaták zajlanak, elesnek a katonák, akik között több barát is akad, ezért elsősorban kevésbé érzékeny lelkületű olvasóknak ajánlom ezt a könyvet. Nem könnyű feldolgozni a sok kegyetlenséget, azonban összességében ez mégiscsak egy szórakoztató történet, amelyben rengeteg az akció. Megszeretni nem lehet a közeget, azonban különleges élmény követni a kalandokat, amelyek magukkal tudják ragadni az olvasót. Nem kiszámíthatóak a fordulatok, ezért mindig van min meglepődni, ráadásul egy jól felépített univerzumot kapunk, amelynek a rétegei fokozatosan mutatkoznak meg előttünk, biztos vagyok benne, hogy a folytatásokban tovább mélyül, azonban ebben a kezdő könyvben is elegendő ízelítőt kapunk belőle.

Kettős érzettel csuktam be a könyvet, egyrészt nagyon tetszettek az űrbéli kalandok, másrészt pedig porba döngölt a kegyetlensége. Látszik, hogy egy bevezető történetről van szó, hosszú a bevezetés, időnként elkalandozunk, alkalmanként inog az akció-érzelem egyensúly, néha megbicsaklik a történet, de összességében egy nagyon jó kis könyvről van szó, amely többet ad egyszerű csihi-puhinál. Etikai elveket vet fel, azt sem hallgatja el, hogy a katonáknak milyen problémákkal kell szembenézniük, ha már sokáig voltak a fronton, nem fest idilli képet a katonaéletről, ugyanakkor alapvetően mégis a kalandon van a hangsúly, az erkölcsi kérdések felvetése nem központi gondolat, azonban mélységében nem elhanyagolható. Az alapgondolat nagyon jó - öreg tudattal létező fiatal katonákról szól a történet -, a kifejtéssel sincs probléma, a szerző nagyon jól ír, olvastatja magát a könyv. Habár megvannak a maga hibái, mégis nagyon egyedi alkotásról van szó, amely a saját műfajában magas minőséget képvisel, ezért érdemes adni neki egy esélyt.
SMOKING BARRELS

Kedvencem:​

A legyőzhetetlen Stanisław Lem lengyel író kemény sci-fi regénye , 1964-ben jelent meg.

A Legyőzhetetlen eredetileg Lem: Niezwyciężony i inne opowiadania (" A legyőzhetetlen és más történetek") című gyűjteményének címadó történeteként jelent meg . 1967-ben német nyelvű fordítás jelent meg; Wendayne Ackerman német fordítása alapján 1973-ban jelent meg angol fordításban. 2006-ban jelent meg Bill Johnston közvetlen angol fordítása lengyelről.
Magyarországon először a Móra Ferenc Könyvkiadó Kozmosz Könyvek sorozatában jelent meg 1967-ben.

Ez volt az egyik első regény, amely felvetette azt az ötletet, hogy évmilliók során kifejlődhet az értelmes élet szervetlen változata is.
A nem élő anyag evolúciója nyomán létrejövő mikro-robotok (mai kifejezéssel: nanorobotok) mesterséges intelligenciaként viselkedhetnek.
1964-ben jelent meg és ma egyre aktuálisabb.

fri50 írta:

Kedvencem:​

A legyőzhetetlen Stanisław Lem lengyel író kemény sci-fi regénye , 1964-ben jelent meg.

A Legyőzhetetlen eredetileg Lem: Niezwyciężony i inne opowiadania (" A legyőzhetetlen és más történetek") című gyűjteményének címadó történeteként jelent meg . 1967-ben német nyelvű fordítás jelent meg; Wendayne Ackerman német fordítása alapján 1973-ban jelent meg angol fordításban. 2006-ban jelent meg Bill Johnston közvetlen angol fordítása lengyelről.
Magyarországon először a Móra Ferenc Könyvkiadó Kozmosz Könyvek sorozatában jelent meg 1967-ben.
Csatolás megtekintése 1956089
Ez volt az egyik első regény, amely felvetette azt az ötletet, hogy évmilliók során kifejlődhet az értelmes élet szervetlen változata is.
A nem élő anyag evolúciója nyomán létrejövő mikro-robotok (mai kifejezéssel: nanorobotok) mesterséges intelligenciaként viselkedhetnek.
1964-ben jelent meg és ma egyre aktuálisabb.
Csatolás megtekintése 1956084

Kattints a kibontásához...

Mekkora egy történet.
Amíg nem olvastam addig eléggé idegen volt számomra a pesszimista történet vezetés a hurrá optimista regényeket olvastam és vártam. De, itt....végig bíztam abban hogy egy idegen létforma nem fog ki a szuper ˝legyőzhetetlen˝ emberi eszközön.

Ha már Lem akkor egy másik műve.
A Pirx pilóta kalandjai (eredetileg lengyelül Opowieści O Pilocie Pirxie) Stanisław Lem lengyel sci-fi-író novelláskötete. Lengyelországban 1968-ban jelent meg (noha a novellák nagy része külön-külön már szerepelt máshol), magyarul az Európa Könyvkiadónál Murányi Beatrix fordításában 1970-ben. A novellák egy űrhajós életének epizódjait mesélik el, diákéveitől tapasztalt űrveterán koráig; ifjúsági regényre emlékeztető stílusuk ellenére komoly témákat boncolgatnak, általában valamilyen erkölcsi dilemmát vagy az emberi tudás korlátait.
A könyv alapján 1972-ben Rajnai András rendezésében tévésorozat készült, amely rendkívül kis költségvetésű, jobbára háztartási eszközökből, mindennapi tárgyakból összeállított díszleteiről híresült el. A sorozat az egyik első alkalmazása volt Magyarországon a bluebox technikának

Az 1959-ben megjelent Éden összekötő kapocs Stanislaw Lem korai – a tudományos és technológiai fejlődés szárnyalására építő, kalandos, utópisztikus és harmonikus töltetű – művei (Asztronauták vagy Magellán-felhő), valamint a későbbi, filozofikusabb jellegű, a megismerést előtérbe helyező, emberközpontú science-fiction regényei között (Solaris, Visszatérés, Az Úr hangja).

A sztori: egy számítási hibás következtében az űrhajó nem repül át légkör fölött, hanem beleütközik és becsapódik az Éden nevű bolygó felszínébe. A fedélzeten hat személy tartózkodik: a Doktor, a Koordinátor, a Mérnök, a Vegyész, a Fizikus és a Kibernetikus. Egyiküknek sem esik baja, viszont az űrhajó orra több mint negyven méter mélyen belefúródott a talajba, így továbbmenni csak akkor képesek, ha előbb kiszabadítják és felállítják. Dolgukat nehezíti, hogy a becsapódás következtében több műszer és gép is meghibásodott, köztük a javító félautomaták, valamint a Védőnek nevezett tizenhat tonnás, sokoldalú robot/jármű.

Mint valami csillagközi Robinsonok, félelemmel vegyes kíváncsisággal indulnak el, hogy felfedezzék a bolygót. Először mindannyian, aztán pedig hármas csoportban, miközben a másik három ember hátramarad a félautomatákat és az űrhajót javítani. A földi civilizációhoz szokott ember számára szokatlan növény és állatvilág, illetve létesítmények tárulnak eléjük, amelyeknek „működése” nem mindig érthető számukra. Aztán pedig egyre több jelét fedezik fel egy értelmes civilizációnak, kapcsolatba kerülnek a bolygó lakóival – akiket dupláknak neveznek el –, rábukkannak egy működő – ám számukra jórészt értelmezhetetlen – társadalmi berendezkedésre. A nem éppen kellemes kontaktusok mellett sikerül kapcsolatot teremteni egy „műveltebb” bolygólakóval, egy csillagásszal, akivel egy fordítógép segítéségével próbálják megértetni magukat. A rögtönzött kommunikáció során feltárul előttük a bolygó társadalmának működése – annak minden kegyetlenség ésszerűségével együtt –, rájönnek, hogy az emberi logika sok ponton összeegyeztethetetlen a megismert idegen civilizációval, képtelenek bármit is változtatni azon. Így végül tehetetlenül hagyják el a kívülről meseszépnek tűnő bolygót.


Stanislaw Lem regénye nem könnyű olvasmány. Nemcsak az a részletesség, amivel az idegen bolygó minden elemét – legyen az élőlény vagy éppen tárgy – bemutatja, hanem az Éden társadalma mögött rejlő filozofikus tartalom is odafigyelést igényel, felületesen ugyanis nem lehet – de talán nem is érdemes – átsiklani a könyvön. Számomra elsősorban az előbbi okozott némi nehézséget – bevallom helyenként kissé fárasztónak éreztem a legapróbb részletekbe menő leírásokat, sokszor nehéz volt ezeket követni –, viszont amikor a történet fordulatot vett, és a hajótöröttek érdeklődése egyre inkább az idegen civilizáció és társadalomműködése fele fordult, akkor már egész másfajta érdeklődéssel lapoztam a könyvet.

Az Éden társadalma utópia és antiutópia egyaránt: a bolygó technikai és tudományos fejlettségében, de a teljes élővilágának működésében is egy utópisztikus berendezkedés sejlik fel, a civilizációt működtető mechanizmusok és a társadalmi viszonyok azonban egy kőkemény antiutópisztikus jövőképet vetítenek előre. Egyesek szerint Lem a kommunista társadalmak bírálatát fogalmazta meg az Édenben – és valóban, a háttérben működő, magát nem létezőként feltüntető elnyomó hatalom és az információs manipuláció, a büntetőtáborok, a tömegsírok asszociálhatók ezzel –, mások viszont a szabadpiaci demokrácia kritikáját látják benne. Jóllehet mindkettőt bele lehet magyarázni és akár alá is lehet támasztani, számomra nem ez volt a fő mondanivalója a regénynek. Sokkal hangsúlyosabban csapódott le az a gondolat, hogy mi emberek – miközben értelmi fejlettségi szintünk alapján hajlamosak vagyunk a világegyetem urainak hinni magunkat, és mindent az általunk létrehozott kategóriák szerint próbálunk megítélni és megérteni –, kénytelenek vagyunk újra és újra szembesülni saját korlátainkkal. És ez több mint ötven évvel az Éden születése után sincs másképp.
CIKKBOT

setni írta:

Mekkora egy történet.
Amíg nem olvastam addig eléggé idegen volt számomra a pesszimista történet vezetés a hurrá optimista regényeket olvastam és vártam. De, itt....végig bíztam abban hogy egy idegen létforma nem fog ki a szuper ˝legyőzhetetlen˝ emberi eszközön.

Kattints a kibontásához...

...nos, ezért is remek ez az írás..., nem pesszimista, de nem is optimista...reális , és elgondolkodtató...: a földi emberi lét nem a "világ tetej"!

"Nem minden és nem mindenütt a miénk..." ! – Rohán gondolata a regény végén.

A közönség Brandon Hackett néven ismeri, nekünk Markovics Botondként mutatkozott be. A sci-fi szerzővel 2012-ben Sepsi László beszélgetett.
Magyar Narancs: Kereken tíz éve jelent meg az első hosszabb írásod. Mi vitt rá, hogy irodalommal, azon belül is a fantasztikus műfajokkal foglalkozz?

Markovics Botond: Hat-hét éves voltam, mikor itthon dúlt a Star Wars-őrület, ez megalapozta a vonzódásomat a sci-fihez, amivel ebből a generációból, azt hiszem, nem vagyok egyedül. Már nyolcévesen saját sztorikat kreáltam, amik többnyire filmes utánérzések voltak, Indiana Jones- meg Star Wars-folytatás, szóval elég korán kialakult a történetmesélés szeretete. Egy időben képregényeket is rajzoltam, ahol szintén fontos a sztori, de aztán rájöttem, hogy annyira azért nem rajzolok jól, így inkább visszatértem az íráshoz.

MN: Van olyan magyar hagyomány, amibe be tudtál csatlakozni?

MB: A múlt századi magyar sci-fit mindenki Zsoldos Péterrel azonosítja, de rajta kívül is van néhány író, akiket szerettem. Viszont a rendszerváltás után a hazai könyvpiacon évekig kaotikus állapotok uralkodtak. Az olvasók elvesztek a hirtelen feltűnt és mindenféle gagyit megjelentető kiadók túlkínálatában, egy jó darabig én sem igazán tudtam, mit érdemes elolvasni. Az első nagy kedvencem egyébként a Dűne volt, aztán Dan Simmons Hyperionja, ezeknél gondolkodtam el, hogy nahát, ilyet is lehet, talán nem azt a könnyed űroperás irányt kellene folytatnom, amit a korai írásaimmal megkezdtem

MN: A regényedben törekszel a globális és lokális jellegzetességek összeegyeztetésére, általában egy multikulti jövőbe helyezel magyar vagy magyar származású figurákat.

MB: A poszthumán döntés volt az első regényem, amelyben magyar főszereplőt használtam, szerettem volna valamilyen kötődést Magyarországhoz. Azóta mindegyik könyvemben vannak itthoni szereplők, sőt, az Isten gépeiben a jövőbeni Budapest egy fontos és izgalmas helyszín. Amennyire lehet, ezt a jövőben is szeretném megtartani.

MN: Az angol álnevednek van még jelentősége?

MB:

Amikor elkezdtem írni, az angol név még kiadói követelmény volt, mindenki angolszász álnéven írt, mintha nem léteztek volna magyar írók. Részben az olvasók is rákényszerítették erre a szerzőket, mert a magyar név alatt kiadott regények nem fogytak annyira.

Kattints a kibontásához...

Aztán a Brandon Hackett időközben rajtam ragadt, egy idő után már feleslegesnek éreztem változtatni, de mivel főállásban a versenyszférában dolgozom, szerintem jobb is így. Nem akartam annak is orra alá dörgölni a hobbimat, akit nem érdekel. Eladásokban ma már nincs különbség magyar és angolszász név között: László Zoltán íróbarátomat tudom példaként említeni, aki saját néven ír, nagyjából egy időben jelent meg a Galaktikánál az ő Keringés című regénye és tőlem az Isten gépei, és mindkettő ugyanolyan jól fogyott, az elmúlt évek legsikeresebb magyar sci-fi regényeivé váltak.

MN: Van rá lehetőség itthon, hogy valaki főállású sci-fi íróként működjön?

MB: Nincs. Kivéve, ha nagyüzemben képes megírni évi huszonöt-harminc könyvet, de ez már a minőség rovására megy. A hazai piacon és ezekkel a példányszámokkal lehetetlen évente annyi könyvet írni, amennyiből egy író normálisan meg tud élni. Nekem is van egy jól fizető állásom, ami megengedi, hogy a szabad időmben regényeket írjak.

MN: Régi toposz, hogy a fantasztikus irodalom egyfajta gettó. Ez ma és főleg itthon mennyire érvényes?

MB: Nagyon. A klasszikus sci-fi művek közül azokról, amik magas irodalmi minőséget képviselnek, megpróbálják lekaparni a sci-fi címkét. A Szép új világ vagy az 1984 így már nem sci-fi lesz, hanem szépirodalom, mintha a kettő kizárná egymást. De ez ugyanígy működik külföldön is. Nemrég olvastam egy beszélgetést Neil Gaimannel, aki ugyanerről panaszkodott, a magasirodalom alá Angliában vagy az USA-ban sem fér be a fantasztikum. Pedig pont Gaiman néhány műve például igazán beférhetne.

MN: A magyar sci-fi mennyire működik szubkultúraként? Léteznek kiadói holdudvarok vagy műhelyek?

MB: Abszolút szubkultúra, hiszen ez rétegirodalom, a közösség ebből következően nem is túl nagy, habár konkrétan magyar sci-fivel több kiadó is foglalkozik. Ami még nagy probléma, hogy az olvasókat nem lehet rávenni, hogy eljárjanak rendezvényekre, az összejöveteleken többnyire néhány tucat ember lézeng. Online felületeken viszont jó a kapcsolattartás. Másfél éve néhány tucat lelkes emberrel megalapítottuk az SFmag.hu oldalt, ami mára az ország legolvasottabb fantasztikus magazinjává nőtte ki magát.

MN: A külföldi piacok felé tudtok nyitni?

MB: Én még nem próbálkoztam ilyesmivel, de szeretnék. Külföldön eleve hendikeppel indul egy magyar szerző, kell mellé egy anyanyelvi szintű fordító, de csak akkor van esély az áttörésre, ha a regény kiemelkedik a jobb angolszász sci-fik közül. Az nem elég, ha csak velük egy szinten mozog. Szeretném majd egy regényemet lefordíttatni angolra, de nem akarok kockáztatni, mert ha egyszer megpróbálom, és nem jön be, nem biztos, hogy lesz még egy esélyem.

MN: A poszthumán döntés előtti írásaidról általában elég nagy távolságtartással nyilatkozol.

MB: Az Én, a halhatatlan vagy az Erőhold a fiatalabb korosztálynak szólt, de közben - mondjuk úgy - felnőttem, és más témák érdekelnek. Nem igazán tudok mit kezdeni a korai történeteimmel, félbehagytam egy jókora regényciklust, bár sokan várják, hátha folytatom. Amikor rájöttem, hogy nem feltétlenül ez az én utam, három éven át dolgoztam A poszthumán döntésen. A nulláról kellett kezdenem mindent, belemélyedtem egy sor kapcsolódó tudományágba, a fizikától a csillagászaton át a biológiáig, ami korábban nem volt rám jellemző. Elkezdtem komolyan venni a science fictionből a science-t.

MN: Mennyi kutatómunkád van egy-egy regényben?

MB: Elég sok, persze ez attól is függ, milyen mélyre akarok ásni a témában.

Meg kell húzni egy határt, hogy ne tudományos-ismeretterjesztő regény legyen a végeredmény, hanem szórakoztató, elgondolkodtató irodalmi mű.

Kattints a kibontásához...

Be kell lőni az arányokat, amitől még tudományos és érdekes marad, de nincsenek benne olyan száraz részek, amiket az olvasó átlapoz, mert nem érdekli, hogy két szereplő kifejt egy tudományos problémát. A szakirodalmat inkább inspirációként használom. Ahol szükséges, ott próbálok nem elszakadni a tudományos alapoktól, viszont szeretem az elszállt regényeket, lenyűgöző, új világokba kalauzolni az olvasót, olyan történeteket kitalálni, amilyenhez hasonlót még nem olvastak korábban.

MN: Az utóbbi három regényed közös nevezője az ember meghaladásának témája.

MB: Igen, valóban már harmadjára foglalkozom ezzel. Nem tudnám megmondani, honnan jött a téma iránti érdeklődés, de tény, hogy erősen foglalkoztat. Elképzelhetőnek tartom, hogy ilyen irányba is haladhat a jövő, látok rá reális esélyt, hogy előbb-utóbb túllépünk az emberi test korlátain. De írás közben ez nem tudatos döntés, csak amikor készen van, akkor látom, hogy hú, már megint erről sikerült írnom. A következő hátha másról szól majd.

MN: A legújabb opus, Az ember könyve kerülők és átírások után jutott el a kiadásig. Mi változott benne útközben?

MB: Az egyik legnehezebb "szülés" volt az eddigi regényeim közül, mert egy teljesen idegen és egyedi világot kellett benne kidolgoznom. Az Isten gépeiben a jelenből próbáltam levezetni az emberi faj egy elképzelt közeljövőjét, itt viszont nulláról építkeztem, ami miatt párszor zsákutcába tévedtem, és rengeteg szöveget ki kellett dobnom, a fél regényt újraírtam. Nehezen találtam meg azt a történetet, amit tényleg érdemes elmesélni, de végül sikerült.

Ők (1954) sci-fi film
Kísérleti atomrobbantásoknak köszönhetően Új-Mexikóban óriás mutáns hangyák lepik el a környéket, veszélyeztetve a civilizációt.
Ők! a Warner Bros. Pictures 1954-es amerikai fekete-fehér sci-fi szörnyfilmje , David Weisbart producere , Gordon Douglas rendezője, James Whitmore , Edmund Gwenn , Joan Weldon és James Arness főszereplésével.