"
Megelőző intézkedések hiányában Irak három éven belül pusztán a fenyegetés eszközével
képes lesz uralni a teljes területet, Törökország északi partjaitól az Ádeni-öbölig, Haifa
tengereitől a Kandahár-hegységig.
Ezen felismerések eredményeképpen a Nyugatnak gyökeresen meg kell változtatnia politikáját.
Az elsődleges cél az iraki hadigépezet elpusztítása kell legyen, különös tekintettel a tömegpusztító fegyverekre. Kuvait felszabadítása mára mellékessé vált, csak az akció indokául szolgál.
A kívánatos célt csupán az hiúsíthatja meg, ha Irak egyoldalúan kivonja csapatait Kuvaitból.
Minden erőfeszítést meg kell tenni annak érdekében, hogy ez ne történhessen meg.
Következésképp kívánatos, hogy az Egyesült Államok és brit szövetségeseinek politikáját négy cél vezérelje:
a) Amennyiben lehetséges, Szaddám Huszeint burkolt módon provokálni kell abból a célból,
hogy megtagadja a kivonulást Kuvaitból.
b) Vissza kell utasítani minden esetleges kompromisszumot, amellyel a kivonulást el ősegítő
alkut próbál eszközölni, hiszen így megszűnne az az indok, aminek alapján az inváziót
végrehajthatjuk, és hadigépezetét megsemmisíthetjük.
c) Sürgetni kell az ENSZ-t, hogy minden további halogatás nélkül fogadja el a Biztonsági
Tanács régóta késlekedő 678-as határozatát, amely felhatalmazza a szövetségeseket, hogy kezdjék meg a légi háborút, mihelyt készen állnak.
d) Látszólag üdvözölni kell, valójában meg kell hiúsítani minden olyan béketervet, amely
képessé tenné Irakot, hogy sértetlenül kerüljön ki jelenlegi kényszerhelyzetéből. A legfőbb veszélyt e tekintetben kétségkívül az ENSZ főtitkára, valamint Párizs és Moszkva jelenti. Elképzelhető, hogy naiv tervekkel állnak elő, megakadályozandó azt, aminek meg kell történnie. A közvéleményt természetesen biztosítani kell mindennek ellenkezőjéről.
"
es egy masik elemzes(kiserteties a tortenesek hasonlosaga a jaaslathoz)
Először is Irak nem egységes ország, soha nem is volt az. Alig nőtt fel egy generáció azóta,
hogy az ország rivális, gyakran harcban álló nemzetségek összevissza gyülekezete volt. Irakban
két, csaknem egyenlő súlyú, potenciálisan ellenséges iszlám szekta található, a szunnita és a síita,valamint három keresztény kisebbség. Nem szabad megfeledkeznünk az északi területeken él ő kurdnépről s em, mely lankadatlan erővel küzd függetlensége kivívásáért.
Másodszor, Irakban az idők folyamán egy szemernyi demokratikus tapasztalat sem gyülemlett fel, a török uralmat a hasemita váltotta fel, most pedig az ország a Baath párt kezében van, s legjobb tudomásunk szerint a közbeeső időszakokban sem ismerhette meg a demokrácia áldásait.
A jelen diktatúrának merénylet révén bekövetkező összeomlása után az események ezért
reálisan nézve mindössze kétféle forgatókönyv szerint alakulhatnak.
Egyrészt arra történhet kísérlet, hogy külső erők bevonásával a vezető politikai pártok
nagykoalícióján alapuló konszenzusos kormány kerüljön hatalomra.
Megítélésünk szerint egy ilyen struktúra csak rendkívül rövid ideig lenne képes fennmaradni.
A hagyományos, ősrégi viszályok pillanatok alatt a szó szoros értelmében szétrombolnák.
A kurdok bizonyosan élni kívánnának az oly rég várt alkalommal, hogy elszakadjanak, és
északon megalakítsák saját köztársaságukat. Egy konszenzusos megegyezésre épülő gyenge
központi kormány nem lenne képes arra, hogy Bagdadból megakadályozzon egy ilyen lépést.
Előre látható, hogy a törökök dühödten reagálnának, hiszen határ menti saját kurd
kisebbségük haladéktalanul összefogna a határ túlsó oldalán élő kurd testvéreikkel, és er őteljes ellenállást fejtene ki a török hatalommal szemben.
Délen, a Baszra és a Satt-el-Arab környékén többségben élő síiták számára feltétlenül jó
alkalom kínálkozna, hogy Teherán felé kezdeményez ő lépéseket tegyenek. Iránt a közelmúltban lezajlott iráni-iraki háborúban lemészárolt fiataljai fölött érzett fájdalmas emlékei bosszúra késztetnék, s elfogadná e közeledést abban a reményben, hogy Bagdad tehetetlenségét kihasználva Irak délkeleti részét elcsatolhatná.
A Nyugathoz húzó Öböl menti államok és Szaúd-Arábia nagy valószínűséggel pánikba esnének arra a gondolatra, hogy Irán magának Kuvaitnak a határát is elérhetné.
Északabbra, Irán arabok lakta vidékének lakossága magáénak érezné a halár túlsó oldalánélő arab testvéreik gondját, s megmozdulásukat a teheráni ajatollahok vaskézzel fojtanák el.
Nagy biztonsággal megjósolható, hogy Irak többi részén háborúk törnének ki a nemzetségek
között, hogy bizonyos régi adósságokat rendezzenek, s hogy a maradék területeket ellenőrzésük alá vonják.
Mindannyian aggódva figyeljük a Szerbia és Horvátország között a volt Jugoszlávia területén napjainkban dühöngő polgárháborút. Ez idáig a harc nem terjedt ál Boszniára, ahol egy harmadik erő, a boszniai muzulmánok közössége áll készenlétben. Amikor a háború eléri Boszniát – mint ahogy ez egy nap be fog következni –, a mészárlás még megdöbbentőbb és még kérlelhetetlenebb lesz.
Ennek ellenére e csoport úgy látja, hogy Jugoszlávia nyomorúsága jelentéktelenségbe süpped, ha egy teljesen szétesett Irak általunk most felvázolt kilátásaival vetjük össze. Ha az ország felbomlik, Irak belső területein hatalmas polgárháborúra lehet számítani, négy határ menti háború törhet ki, és az Öböl teljes mértékben destabilizálódik. A menekültkérdés önmagában emberek millióit érintheti.
A másik elképzelhető megoldás, ha Szaddám Huszeint egy másik tábornok vagy a Baath párti hierarchia egy másik befolyásos tagja követi. De mivel a jelenlegi uralkodó réteg minden más tagja is éppoly véreskezű, mint a vezérük, nehéz elképzelni, milyen előny származhat abból, ha az egyik szörnyeteget egy másik despota váltja fel, aki ráadásul talán még okosabb is.
Az ideális, bár bevallottan nem tökéletes megoldás ezért nem lehet más, mint az iraki status
quo fenntartása, azzal a kikötéssel, hogy az összes tömegpusztító fegyvert meg kell semmisíteni, és a hagyományos fegyverzetet is olyannyira redukálni kell, hogy Irak legalább egy évtizedig ne jelenthessen fenyegető veszélyt egyetlen környező ország számára sem.
Természetesen elhangozhat olyan érv is, miszerint a jöv őben fokozott aggodalomra adhat
majd okot az, hogy a jelenlegi iraki rezsim – amennyiben lehetőséget kap a túlélésre – az emberi jogokat folyamatosan megsérti. Ez kétségkívül így van. A Nyugatot ugyanakkor borzalmas eseményekhez hívták már tanúnak Kínában, Oroszországban, Vietnamban, Tibetben, Kelet-Timorban, Kambodzsában és a világ sok más helyszínén. Egyszerűen lehetetlen, hogy az Egyesült Államok világméretekben erőszakolja ki az emberséges államformákat, hacsak nem készül fel arra, hogy szakadatlan globális háborúba bonyolódik.
A jelenleg folyó Öböl-háború és az Irak elleni várható invázió legkevésbé katasztrofális
kimenetele tehát az, ha Szaddám Huszein mint az egységes Irak egyedül lehetséges vezetője
megőrzi hatalmát, noha az ország egy esetleges külső agresszió esetén katonailag legyengült
állapotban lesz.