Jönnek és elmennek. Fiatalok, akik már nem itt élnek, nem itt dolgoznak. Hazalátogatnak, esznek túrórudit, napérlelte barackot, édes dinnyét. Megnézik a Balatont, sétálnak egyet Budapesten, élvezik a melengető napsütést, majd felszállnak a repülőre és néhány órán belül csak a szülők szívében lüktető fájdalom marad.
Fiatalok, akik már nem értik az országot, nem értenek minket.
Csodálkozva figyelik az egyszemélyi vezető korlátlan hatalmát, az ellenzék helyén tátongó feneketlen űrt.
Nem értik Érpatak őrült messiását, az őt megválasztó és újra megválasztó embereket, az akasztófán lógó bábot, a hóhérnak öltözött másik őrült csuklyás pózolását, a tapsoló embereket.
Nem értik az egyre kopottabb ruhában járó honfitársaik fásult közönyét, türelmetlen egymásra förmedéseit, minden-ellenességét.
Látják a lassan pusztuló országot kívülről. Úgy látják, ahogyan a benne élők soha nem láthatják.
Mert mi megszokjuk. Napról napra, egyre tompább aggyal és egyre érzéketlenebbül vesszük tudomásul, hogy most ez van.
Nem követelünk valós adatokat a statisztikusoktól, ezért elhisszük, hogy rendben van minden.
Rendben van, csak mi látjuk magunk körül a folyamatosan növekvő nyomort, a reményvesztett, jövő nélküli családok keserűségét.
Máshol, a szomszéd utcában, a másik faluban, a következő városban, a távolabbi megyében minden jó.
Csak ott nem, ahol mi élünk.
Ott nagyon nem.
Nem kapjuk fel a fejünket, ha éhezésről, kilakoltatásokról, öngyilkosságról, nincstelenségről hallunk, ha ezt magunk is látjuk.
Bénultan hallgatjuk a rothadó nyugat haláltusájáról szóló propagandát.
Tudomásul vesszük, hogy Oroszország, Kína, India a jövő útja számunkra.
Az évtizedekig sulykolt, halálosan elcsépelt kommunista jelmondatok, penészes lózungok ismét harsognak és mi lehajtjuk a fejünket.
Ismét.
Nézzük, ahogy szélsőséges csoportok randalíroznak az utcáinkon, őrült hatalommániások emelkednek fölénk, tűrjük a társadalom kirablását, jogainkról és vagyonunkról önként, szó nélkül mondunk le.
Számunkra mindez fájdalmasan természetes és megszokott.
Ha mégis tiltakoznánk, ha elmondanánk, hogy mi másként gondoljuk, ha szót emelnénk a gyalázat ellen, tulajdon honfitársaink ugranak a torkunknak.
Pénzért, morzsányi hatalomért, pozícióért, vagy egyszerű ostobaságból.
Kifordult az életünk, kifordultak a szavaink.
A demokrácia érdektelen, a szabadság káros, a gondolkodás veszélyes, a jog felesleges, a vélemény nem nyilvános.
Brazil szappanoperák, valóságsók és hazug híradók világában élünk, lehozzuk a padlásról a rég-feledett zászlókat, transzparenseket és beállunk a menetbe.
Mint egykor, régen.
Kikockázott arcú rendőrök, néhányfős tüntetések, politikai elemzők, gerinctelen sajtómunkások.
Eláruljuk egymást, eláruljuk önmagunkat és eláruljuk a hazánkat.
Eláruljuk fiainkat, lányainkat, unokáinkat.
Tűrjük, hogy hazaárulónak nevezze őket a politika és az a szomszédunk, ismerősünk, aki nemrégiben még Kádárt éltette.
Hazaárulónak azért, mert élhető életet akarnak, családot, jövőt, biztonságot akarnak.
Hazaárulónak, de a haza vált árulóvá.
Visszajönnének, ha lenne hová, ha lenne miért.
Nem gazdagság, csak biztonság. Szabadság.
Vagy ébredés. Felemelt fejek, kihúzott gerincek. Ha lenne hová állni, ha nem maradnának egyedül.
Ha nem maradnánk egyedül. Mindannyian.
Hitler, Gömbös, Mussolini, Ratkó, Rákosi, ordas eszméi, gyilkos gondolati gond és ellenállás nélkül szivárognak a médiából, a politikából, a kopott utcák kövei közül.
Államosítások, jogfosztások, a magántulajdon szentségének eltörlése, a szólás-, vallás-, lelkiismereti- és gondolati szabadság eltiprása nem visz minket az utcára.
Tudjuk, hogy egyedül maradnánk, nem állna mellénk a szomszéd.
Mert neki még van munkája. Mert a párjának van munkája. A gyerekének.
Mert még van mit féltenie.
Még.
A gyerekeink felszállnak a repülőre és nem értik.
Mi pedig nem tudjuk, félmillió, vagy már egymillió a veszteség.
Lassan megértjük, hogy a haza nem ott van, ahol túrórudit árulnak és lehet kapni lángost.
A haza ott van, ahol szabadon elmondhatjuk a gondolatainkat, ahol dönthetünk, miben hiszünk, vagy nem hiszünk.
Haza ott van, ahol lehetőséget találunk az emberi életre, ahol csak rajtunk múlik, hogy dolgozunk-e, ahol élni szabad és élni lehet.
A haza nem kívül van, hanem bennünk.
Ha megyünk, mert itt már semmink sem maradt, nem hagyjuk el a hazánkat.
Visszük magunkkal, magunkban.
Ha képtelenek vagyunk megvédeni, elrejtjük.
Széthordjuk lassan, lelkenként.
A cipőnk talpán visszük a földet, mely az otthonunk lehetne.
Ha meg tudnánk védeni.
Ha meg akarnánk védeni.
Mert egyszer el kell majd számolnunk.
Gyerekeinknek, unokáinknak, szüleinknek.
Önmagunknak.
/bristoli magyaroktol /facebookon/
Fiatalok, akik már nem értik az országot, nem értenek minket.
Csodálkozva figyelik az egyszemélyi vezető korlátlan hatalmát, az ellenzék helyén tátongó feneketlen űrt.
Nem értik Érpatak őrült messiását, az őt megválasztó és újra megválasztó embereket, az akasztófán lógó bábot, a hóhérnak öltözött másik őrült csuklyás pózolását, a tapsoló embereket.
Nem értik az egyre kopottabb ruhában járó honfitársaik fásult közönyét, türelmetlen egymásra förmedéseit, minden-ellenességét.
Látják a lassan pusztuló országot kívülről. Úgy látják, ahogyan a benne élők soha nem láthatják.
Mert mi megszokjuk. Napról napra, egyre tompább aggyal és egyre érzéketlenebbül vesszük tudomásul, hogy most ez van.
Nem követelünk valós adatokat a statisztikusoktól, ezért elhisszük, hogy rendben van minden.
Rendben van, csak mi látjuk magunk körül a folyamatosan növekvő nyomort, a reményvesztett, jövő nélküli családok keserűségét.
Máshol, a szomszéd utcában, a másik faluban, a következő városban, a távolabbi megyében minden jó.
Csak ott nem, ahol mi élünk.
Ott nagyon nem.
Nem kapjuk fel a fejünket, ha éhezésről, kilakoltatásokról, öngyilkosságról, nincstelenségről hallunk, ha ezt magunk is látjuk.
Bénultan hallgatjuk a rothadó nyugat haláltusájáról szóló propagandát.
Tudomásul vesszük, hogy Oroszország, Kína, India a jövő útja számunkra.
Az évtizedekig sulykolt, halálosan elcsépelt kommunista jelmondatok, penészes lózungok ismét harsognak és mi lehajtjuk a fejünket.
Ismét.
Nézzük, ahogy szélsőséges csoportok randalíroznak az utcáinkon, őrült hatalommániások emelkednek fölénk, tűrjük a társadalom kirablását, jogainkról és vagyonunkról önként, szó nélkül mondunk le.
Számunkra mindez fájdalmasan természetes és megszokott.
Ha mégis tiltakoznánk, ha elmondanánk, hogy mi másként gondoljuk, ha szót emelnénk a gyalázat ellen, tulajdon honfitársaink ugranak a torkunknak.
Pénzért, morzsányi hatalomért, pozícióért, vagy egyszerű ostobaságból.
Kifordult az életünk, kifordultak a szavaink.
A demokrácia érdektelen, a szabadság káros, a gondolkodás veszélyes, a jog felesleges, a vélemény nem nyilvános.
Brazil szappanoperák, valóságsók és hazug híradók világában élünk, lehozzuk a padlásról a rég-feledett zászlókat, transzparenseket és beállunk a menetbe.
Mint egykor, régen.
Kikockázott arcú rendőrök, néhányfős tüntetések, politikai elemzők, gerinctelen sajtómunkások.
Eláruljuk egymást, eláruljuk önmagunkat és eláruljuk a hazánkat.
Eláruljuk fiainkat, lányainkat, unokáinkat.
Tűrjük, hogy hazaárulónak nevezze őket a politika és az a szomszédunk, ismerősünk, aki nemrégiben még Kádárt éltette.
Hazaárulónak azért, mert élhető életet akarnak, családot, jövőt, biztonságot akarnak.
Hazaárulónak, de a haza vált árulóvá.
Visszajönnének, ha lenne hová, ha lenne miért.
Nem gazdagság, csak biztonság. Szabadság.
Vagy ébredés. Felemelt fejek, kihúzott gerincek. Ha lenne hová állni, ha nem maradnának egyedül.
Ha nem maradnánk egyedül. Mindannyian.
Hitler, Gömbös, Mussolini, Ratkó, Rákosi, ordas eszméi, gyilkos gondolati gond és ellenállás nélkül szivárognak a médiából, a politikából, a kopott utcák kövei közül.
Államosítások, jogfosztások, a magántulajdon szentségének eltörlése, a szólás-, vallás-, lelkiismereti- és gondolati szabadság eltiprása nem visz minket az utcára.
Tudjuk, hogy egyedül maradnánk, nem állna mellénk a szomszéd.
Mert neki még van munkája. Mert a párjának van munkája. A gyerekének.
Mert még van mit féltenie.
Még.
A gyerekeink felszállnak a repülőre és nem értik.
Mi pedig nem tudjuk, félmillió, vagy már egymillió a veszteség.
Lassan megértjük, hogy a haza nem ott van, ahol túrórudit árulnak és lehet kapni lángost.
A haza ott van, ahol szabadon elmondhatjuk a gondolatainkat, ahol dönthetünk, miben hiszünk, vagy nem hiszünk.
Haza ott van, ahol lehetőséget találunk az emberi életre, ahol csak rajtunk múlik, hogy dolgozunk-e, ahol élni szabad és élni lehet.
A haza nem kívül van, hanem bennünk.
Ha megyünk, mert itt már semmink sem maradt, nem hagyjuk el a hazánkat.
Visszük magunkkal, magunkban.
Ha képtelenek vagyunk megvédeni, elrejtjük.
Széthordjuk lassan, lelkenként.
A cipőnk talpán visszük a földet, mely az otthonunk lehetne.
Ha meg tudnánk védeni.
Ha meg akarnánk védeni.
Mert egyszer el kell majd számolnunk.
Gyerekeinknek, unokáinknak, szüleinknek.
Önmagunknak.
/bristoli magyaroktol /facebookon/
. Barki ha oromet akar szerezni hazatero rokonainak, szeretteinek javaslom mar a repterre vigyen magaval par csomaggal, megromlani tuti nem fog! 
