Szanté meseháza

szanté · 2011 Március 4

~~~*Szanté meseháza*~~~~

Picurkák!
Biztos sok gyereknek van kutyája és annak neve is van

A kiskutya neve (népmese)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer az Óperenciás-tengeren túl egy nagy fa, annak volt háromszázhatvanhat ága, minden ágán háromszázhatvanhat kányafiú. Aki az én mesémet meg nem hallgatja, csípje meg mind az éjszaka.
Volt egyszer egy királyfi, az elment a szomszéd király házához látogatóba. Ennek a királynak volt három lánya. A legkisebbiknek volt egy szép kiskutyája. Ez a kiskutya olyan nagyon szép volt, hogy a királyfi nagyon megszerette. Meg is mondta a lányoknak, hogy sokért nem adná, ha a kiskutya az övé lehetne, de azok meg azt mondták, hogy ők is annyira szeretik, hogy semmiért oda nem adják.
De a királyfi a legkisebb királykisasszonnyal összebeszélt, s az odaadta neki a kiskutyát. Mikor már jó messzire volt a várostól, akkor jutott eszébe, hogy nem kérdezte meg, mi a kutya neve. Ő maga nem mert visszamenni, hogy megkérdezze, hanem a kocsist küldte.
Azt mondja neki:
- Eredj vissza, de okosan beszélj, mert mind a három királylány együtt lesz.
Visszamegy a kocsis, s azt mondja a legkisebbik királykisasszonynak:
- Felséges királykisasszony, azt üzente az, tudod már, ki, mi a neve annak, tudod már, kinek?
Azt mindja erre a királylány:
- Ahogyan vagy te, úgy vagyok én! Az a neve annak, tudod már, minek. Mondd meg ezt annak, tudod már, kinek!
A kocsis visszament a gazdájához, és megmondta, mit üzent a királylány. A királyfi ebből megértette, hogy Félsz a kutya neve, mert a lányok előtt se a kocsis, se a legkisebbik lány nem mert világosan szólni.

szanté · 2011 Március 5

~~~*Szanté meseháza*~~~~

Picurkák!
Ma egy füllentő fiúról mesélek Nektek

A hazudós legény(székely népmese)

Egyszer megindulék a malomba, négy ökörrel, szekérrel. A szekeremen volt négy zsák búza, de mikor mennék egy hágón, hát nem bírják az ökrök a szekeret. Én bizony nekiálltam, a négy ökröt kifogtam, felültettem a szekérbe, a négy zsák búzát pedig befogtam a helyükbe. Ahajt úgy kivittek, mint a szél. Elmegyek Kádácsba, a malomba. Hát a malom nincs otthon, elment eprészni. Ahajt felütöttem az ostornyelemet az ökrök eleibe, s elmegyek, hogy a malmot keressem meg. Hát megtaláltam az oldalban, ahogy eprészett. Szedek köveket a kezembe, úgy hajigáltam onnét haza. Nézem az ostorom nyelét, hát amíg kijártam az erdõre, akkora jegenyefa nõtt belõle, hogy a teteje szinte a felhõket érte. Szököm a tetejébe, hát látom, hogy már a seregélyek egy likba bele is költöztek. Én bizony felhágok, hogy vegyem ki a fiait, hát a kezem nem fér be a likon. Én bizony fogtam magam, belebújtam. Megrakom a kebelemet madárfiakkal, hát nem férek ki a likon visszafelé. Eszembe jut, hogy otthon van nekem egy rozsdás fejszém. Fogtam magam, elfutottam haza, igen hamar kivágtam a likat, kibújtam.
De hát engem úgy repítettek a seregélyfiak, mint a szél. Egyszer megoldódik a harisnyám szíja, az ingem kicsúszik, s a seregélyfiak kirepültek. Úgy beleestem egy tóba, hogy legalább háromszáz szekér halat kiütöttem. Csakhamar odajön egy mezítelen purdé, ahajt a kebelibe berakja, mind elviszi. Én a tóból ki akartam mászni, de nem tudtam. Hát látom, hogy ott a martján szökdösik egy kicsi leánykamadár. Hívom, hogy húzzon ki onnét, de hát bizony nem jön. Megharagszom, kapom a fejszémet, úgy belehajítom abba a kicsi madárba, hogy a tolla mind lejött róla, az egész környéket mind ellepte.
Egyszer kivánszorgok nagy bajjal, hogy keressem meg a fejszémet a tollúban, de hát sehol sem kapom. Én bizony fogom magam, meggyújtom a tollat. A hamuban keresni kezdem a fejszémet, hát csak a nyelét kapom meg, a fejsze elégett. Megyek a malomba, hogy lássam, meg van-e õrölve a gabonám. Hát a víz megitta az ökrömet, keresem a vizet, hát a malom elvitte, én ott maradtam a nagy semmivel

szanté · 2011 Március 6

~~~*Szanté meseháza*~~~~

Picurkák!
Egy furcsa vitézről és egy királyfiról mesélek ma Nektek

A villámszóró kard- ír mese

Morraha, az írek királyának fia egy napon kora hajnalban ébredt. Felkelt, megmosakodott, felöltözött, megreggelizett, mivel hamarjábn nem tudta, hogy mihez kezdjen, lesétált a tengerpartra. Alighogy odaért, látja, hogy egy zöld sajka közeledik sebesen a sima kék vízen.
Egy szempillantás múlva már partot is ért a sajka, és egy tetőtől talpig vörös páncélba öltözött vitéz ugrott ki belőle. Morraha elébe sietett, és szíves szóval köszöntötte:
-Isten hozott országunkban, vitéz! Mi járatban vagy errefelé?
- Téged kereslek, királyfi! – felelte a jövevény.
- Mit kívánsz tőlem?- tudakolta Morraha.
- Meg akarok mérkőzni veled. Csakhogy nem karddal ám, hanem kockajátékban. Meglátjuk, melyikünknek kedvez a szerencse. No, ki állsz velem?
Morrahának még volt valamelyes ráérő ideje, hát így felelt:
- Miért ne! És mi legyen a tét?
- Amelyikünk veszít- válaszolta a vitéz -, az teljesíti a másiknak egy kívánságát.
Mindjárt elo is húzta tarsolyából a kockákat, lekuporodtak a parti fövenyen, és kezdődött a játék. Hol az egyik nyert, hol a másik, de végül is Morraha győzött.
- Vesztettem – ismerte be a páncélos. – Most hát rajtad a sor: kívánj valamit.
- Azt kívánom- felelte a fiú - , hogy ezen az irdatlan nagy mezoségen, ameddig a szem ellát, mindenütt juhnyájak legelésszenek. Hadd jusson jószág az embereknek.
- No, ennél mi sem könnyebb! – felelte a vitéz.
Elbúcsúztak, a királyfi elindult hazafelé, a vitéz pedig beszállt a sajkájába, és nekivágott a tengernek.
Másnap reggel Morraha megint korán kelt. Hát amint a tengerpart felé lépdel, mit lát? Ezer meg ezer juhnyáj legelészik azon az irdatlan nagy mezőségen. A tengerparton pedig ott áll a vöröspáncélos vitéz.
- Jó reggelt, királyfi! – kiáltotta már messziről. – Kiállsz velem még egy játszmára?
- Miért ne! – felelte Morraha. – és mi legyen a tét?
- Azt kívánom, hogy azon a rengeteg rétségen amott, mindenütt marhacsordák legelésszenek.
- Meglesz – felelte a vitéz.
És csakugyan: másnap reggelre ezer meg ezer marhacsorda legelészett azon a rengeteg rétségen.
- Játszunk- újra? – kérdezte harmadszor is a páncélos vitéz.
- Miért ne? –felelte Morraha . – S a tét ugyanaz, mint tegnap meg tegnapelőtt.
Lekuporodtak a fövenyen, perdült, gurult a kocka, és megint csak Morraha nyert.
- Hát most mit kívánsz?- tudakolta az idegen.
- Azt kívánom, hogy holnapra csillogó-villogó, fényes-tágas palota álljon itt a parton, s annak a legszebbik szobájában a világ legszebb királykisasszonya várakozzék reám.
- Meglesz – felelte a vitéz.
Másnap Morraha még a szokottnál is korábban kelt, és lesietett a tengerpartra. Hát csakugyan: ott állt a csillogó-villogó, fényes-tágas palota. Morraha benyitott a kapuján, végigszaladt kilencvenkilenc szobán, és a századikban, a legszebbikben ott várt reá a világ legszebb királykisasszony: a francia király leánya. Morraha daliás ifjú volt, nyájas beszédül tanult és eszes, így hát a királyleány örömest ráállt, hogy a felesége legyen. Még aznap megtartották az esküvőt. Amikor aztán estefelé elvonult a násznép, és Morraha meg a felesége magára maradt a századik szobában, ezt kérdezte az asszony:
- Mondd csak, Morraha, miféle varázslattal hoztál ide engem?
Morraha sorra-rendre elmondott mindent a feleségének.

szanté · 2011 Március 8

~~~*Szanté meseháza*~~~~

Picurkák!
Táncos lábú királylányokról mesélek ma nektek

A királylányok cipői (népmese)

Volt egyszer egy király, volt három lánya. És ennek a három lánynak mindennap vadonatúj cipőt kellett csinálni. A király nem tudta mire vélni, hol szaggatják el a cipőjüket. Kihirdette az egész országban, ha ezt valaki meg tudja mondani, neki adja fele királyságát és az egyik lányát. Jelentkeztek hercegek, grófok, gazdagok, szegények igen sokan, de egyik se tudta megfejteni a titkot, mert mikor a lányok készülődni kezdtek, valami álmot eresztettek rájuk és elaludtak. Hát nem nyerte el jutalmát egyik sem, mert nem tudták megmondani, hogy hol és merre járnak a lányok, hol szaggatják el a cipőjüket.
Abban az országban élt egy szegény kanászbojtár, jelentkezett a királynál. Nem volt egyebe, csak egy gubája meg valami kis ruházata. Odafeküdt a királylányok ajtaja elé, de mindig benézett a kulcslukon, hogy mit cselekszenek. Mikor látta, hogy jön valamelyikük, hogy megnézze, mi van vele, belebújt a gubába és horkolt, mintha mélyen aludna.
Mikor aztán visszament a királylány, a testvérei megkérdeztek tőle, mit csinál a kiskanász, azt mondta, hogy készülődhetünk, mert aluszik.
Mikor aztán elkezdtek készülődni, a kiskanász megleste a kulcslukon, hogy mit csinálnak.
Készülődtek, öltöztek. Mikor fölkészültek, fölöltöztek, elővettek egy skatulyát, amiben valami kenőcs volt, avval bekenték magukat, kinyitották az ablakot és elmentek.
A kiskanász is bekente magát abból a skatulyából, hogy kövesse őket. Mikor fölállt az ablakpárkányra, azt mondta:
- Uccu gubám utánuk, ne maradjunk el tőlük!
Először egy rézerdőbe értek. A rézerdő közepén volt egy kút, abban rézszínű víz, réz sudárfa, rézgém meg rézvödör is volt. Leszálltak, ittak a vízből, aztán fölszálltak és mentek tovább. A kiskanász odaért a rézkúthoz, ivott és megmosakodott, ment utánuk. A kisebbik lány azt mondta, mikor a kiskanász a kútra szállt:
- Nénéim, valaki jár utánunk, mert zörren az erdő.
A két idősebbik azt válaszolta erre:
- Ne beszélj ilyen ostobaságot! Hisz itt még a madár se jár!
A kiskanász követte őket.
Utána következett az ezüsterdő. Annak az ezüsterdőnek a közepében volt egy ezüstkút, benne ezüstszínű víz, ezüst sudárfa, még a vödör is, meg minden odavaló ezüst volt. Arra is leszálltak, ittak és megmosakodtak, aztán továbbmentek.
A kiskanász szintén leszállt, ivott és megmosakodott, ment utánuk.
A kisebbik lány megint azt mondta, mikor a kiskanász a kútra szállt:
- Nénéim, zörrent az erdő.
Akkor már fenyegetőztek, hallgasson, mert elverik.
Megint elindultak, és beértek az aranyerdőbe. Annak az aranyerdőnek a közepén volt egy aranykút, aranyszínű víz volt a kútban, és arany minden. Leszállítak, ittak, megmosakodtak és továbbmentek. És a kiskanász is leszállt, ivott, megmosakodott, ment utánuk.
Odaértek egy nagy várhoz. A kapuját bezárták, ott vártak a lányok, és a kiskanász akkorra odaért. Jött a kapus és beeresztette őket. A kiskanász belopózott velük.
Abban a várban volt egy nagyszerű táncterem, odamentek föl a lányok, és ott nekiálltak mulatni, míg a cipők el nem szakadtak. Mikor a cipők elszakadtak, bedobták a pad alá, ahol a kiskanász rejtőzött. Összeszedte őket, és betette a tarisznyájába. Aztán enni kezdtek. Az idősebbik lány leejtette a villáját. Fogta a kiskanász, betette a tarisznyába. A középső lány meg a kését ejtette le. Azt is a tarisznyába tette. Egyszer csak elkezdtek készülődni, és útnak indultak hazafelé. A kiskanász hamarost kisurrant utánuk.
Először az aranyerdőbe értek. Ott megint leszálltak a kútra inni és mosakodni. A kiskanász
is leszállt, ivott, megmosakodott, és levette a vödröt, beletette a tarisznyájába, letört egy aranyágat, és követte őket.
Onnan az ezüsterdőbe értek. Ott is leszálltak a kútra, ittak, megmosakodtak és továbbindultak a lányok. A kiskanász is leszállt, ivott, megmosakodott, levette a vödröt, letört egy ezüstágat, beletette a tarisznyájába.
Azután a rézerdőbe értek, leszálltak, ittak, megmosakodtak és akkor fölszálltak. De akkor már a kiskanász igen sietett, mikor újból leszállt, nem volt messze hozzájuk. Levette a vödröt meg egy rézágat tört, beletette a tarisznyájába.
És megint mondta a legkisebbik:
- Nénéim, valaki jár utánunk, mert zörrent az erdő.
A nénjei nem hittek neki, és jól elverték.
A kiskanász úgy iparkodott, hogy mikor ezek beérnek, ő már az ajtóban feküdjék. Úgy is lett. Belebújt a gubába, nagyon horkolt, mintha tudja isten, mennyire aludna. Kiment az idősebbik lány megnézni, hogy ott van-e a kiskanász. Ott volt és aludt.
- Na - mondta, mikor bement - ezzel sem lesz gondunk, mint a többivel.
Másnap reggel a lányok mentek az apjukhoz, és megint mondták neki: - Kegyelmes apánk, királyunk csináltassál nekünk cipőt, mert elszakadt.
És akkor a király elküldte az inast a kiskanászért. A kiskanász még akkor is ott feküdt az ajtóban, a tarisznyán volt a feje.
- Hivat őfelsége, a király. Menj hozzá számadásra!
Hamar fölkelt, fölkapta a gubáját, a tarisznyát a nyakába akasztotta. És mikor a király elé ért, kiszedte a tarisznya fenekéről a cipőket, s megmutatta az idősebb lányét, a középsőét, meg a legkisebbét.
- Hogyan szaggatták össze?
- Messze-messze, az Óperenciás-tengeren túl van egy nagy kastély, abban a kastélyban van egy nagy táncterem, minden éjjel odajárnak a lányok táncolni és mulatni. Addig táncolnak. míg a cipők el nem szakadnak. - És kivette az idősebb lány villáját, meg a középső kését, és kirakta a vödröket és az ágakat is sorba.
- Na, hát kiskanász, mert most már mindenről megbizonyosodtam, ígéretemet teljesítem. Válassz a három lányom közül!
A legkisebbiket választotta. Csináltattak neki szép ruhát, mindent és megtartották a lakodalmat.
Azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

szanté · 2011 Március 9

~~~*Szanté meseháza*~~~~

Picurkák!
Egy furfangos malacról mesélek ma Nektek

A kismalac és a farkasok (népmese)

Volt a világon egy kismalac, annak volt egy kis háza egy nagy rengeteg erdő közepén.
Egyszer, amint ebben a kis házban főzögetett magában, odamegy egy nagy ordas farkas, beszól az ajtón:
- Eressz be, kedves malackám, nagyon hideg van idekint, fázom.
- Nem eresztelek biz én, mert megeszel.
- Ereszd be hát legalább az egyik hátulsó lábam.
A kismalac beeresztette az egyik hátulsó lábát. Hanem alattomban odatett egy nagy fazék vizet a tűzhöz.
Kicsi idő múlva megint megszólalt a farkas:
- Ugyan, kedves malackám, ereszd be a másik hátulsó lábam is.
A kismalac beeresztette azt is. De a farkas azzal se érte be, hanem egy kis iső múlva megint beszólt:
- Kedves malackám, ereszd be a másik hátulsó lábam is.
A kismalac beeresztette azt is. De a farkas azzal se érte be, hanem egy kis iső múlva megint beszólt:
- Kedves malackám, ereszd be a két első lábam is.
A kismalac beeresztette a két első lábát is; de a farkasnak az se volt elég, megint megszólalt:
- Édes-kedves kis malackám, eressz be már egészen, majd meglásd, egy ujjal se nyúlok hozzád.
Erre a kismalac egy zsákot szépen odatett a nyíláshoz, hogy amint a farkas jön háttal befelé, egyenesen abba menjen be. Azzal beeresztette.
A farkas csakugyan a zsákba farolt be.
A kismalac se volt rest, hirtelen bekötötte a zsák száját, lekapta a tűzről a nagy fazék forró vizet, leforrázta vele a farkast, azután hirtelen felmászott egy nagy fára.
A farkas egy darabig ordított, mert égette a forró víz, azután addig hányta-vetette magát, míg utoljára kioldózott a zsák szája. Kibújt belőle, szaladt egyenesen segítséget hozni. Vissza is jött nemsokára vagy tizedmagával. Elkezdték keresni a kismalacot. Addig-addig keresték, míg valamelyik csakugyan meglátta a fa tetején. Odamentek a fa alá, elkezdtek tanakodni, hogy mitévők legyenek. Mi módon fogják meg a kismalacot? Mert egyik se tudott a fára felmászni.
Nagy sokára azt határozták, hogy egymás hátára állnak mindannyian, úgy aztán a legfelső majdcsak eléri.
El is kezdtek egymás hátára felmászni. A kopasz maradt legalul, mert félt feljebb menni. Így hát a többi mind az ő hátán volt.
Már olyan magasan voltak, hogy csak egyetlenegy hibázott. Az az egy is elkezdett már mászni.
Akkor a kismalac hirtelen elkiáltotta magát:
- Forró vizet a kopasznak!
A kopasz megijedt, kiugrott a többi alól; a sok farkas mind lepotyogott; kinek lába, kinek nyaka tört ki, a kopasz meg úgy elszaladt, hogy sohase látták többet.
A kismalac szépen leszállt a fáról, hazament, többet felé se mertek menni a háza tájékának a farkasok.

Szép napot Kicsikéim!

szanté · 2011 Március 10

~~~*Szanté meseháza*~~~~

Picurkák!
Egy buta emberről mesélek ma Nektek

A bugyuta ember (népmese)

Élt egyszer egy bugyuta ember. Ez olyan ember volt, hogy amit mondtak neki, mindent elhitt; amit rábíztak, mindent elfelejtett.
Egy napon megházasodott. Éltek nagy boldogságban. Boldogságuk talán még most is tartana, ha a búzájuk el nem fogyott volna.
Azt mondja neki a felesége:
- Menj el a vásárba, nincsen lisztünk, vegyél egy véka búzát! Utána őröltesd meg, hogy kenyeret süthessünk!
Ment a buta ember, de mindig az hajtogatta, hogy el ne felejtse:
- Egy véka búza, egy véka búza.
Találkozik a szántóvetővel, aki rámordult:
- Hogy mondhatsz olyat, hogy egy véka búza?! Három véka van az én földembe vetve. És máskülönben is így kell köszönni egy szántóvető embernek?
- Hát hogy köszönjek?
- Úgy, hogy az Isten áldja meg a munkájukat!
- No, jó, majd máskor úgy csinálom.
Megy tovább. Az út szélén verekedik két ember, de nagyon. Odamegy melléjük, leveszi a kalapját.
- Az isten áldja meg a munkájukat!
- Hogy mersz ilyet mondani?!
- Hát hogy mondjam?
- Úgy, hogy válassza szét az Isten magukat!
- No, majd máskor úgy mondom.
Mikor megy tovább, egy esküvői menettel találkozik össze. Jönnek a kocsikon hadonászva, énekelve. A menyasszony, a vőlegény a legelső kocsiban. Elébük ugrik a szegény bugyuta ember.
- Válassza szét az Isten magukat!
- Most esküdtünk meg, és már ilyet kívánsz?
- Hát hogy mondjam?
- Tetted volna a botodra a kalapot, aztán ,,Ij, huj, huj, huj, huj!", éljeneztél volna minket.
- No, jó, máskor úgy csinálom.
Megy tovább. Ott meg hajt két mészáros vagy hat disznót a városból. A bugyuta ember a kalapját a botra teszi, és rikongat nagyokat:
- Ij, huj, huj, huj, huj!
A mészárosok alig bírják hajtani a disznókat, mert hol erre, hol arra szaladnak, a kiabálásra aztán teljesen szétfutnak. A bugyuta ember mind szétriasztotta.
Eddig is elnáspángolták minden helyen, de itt kapta a legtöbbet.
Ha a buta ember ebből tanult volna, az én mesém is tovább tartott volna!

Szép napot Kicsikéim!

szanté · 2011 Március 11

~~~*Szanté meseháza*~~~~

Picurkák!
mesélek ma Nektek

Szélike királykisasszony

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyen is túl, hol a kis kurta farkú malac túr, volt egy király, annak egy fia. János volt a neve.
Azt mondja egyszer a király a fiának, aki serdülő legényecske volt:
- Eredj, fiam, láss országot-világot, hadd pallérozódjál. Úgy lesz belőled derék ember.
Kétszer sem mondotta ezt János királyfi, tarisznyát vetett a nyakába, botot a kezébe, elbúcsúzott az apjától, anyjától, s ment hetedhét ország ellen. Amint megy, mendegél, találkozik az úton egy rettentő hosszú, vékony emberrel. Köszönti a királyfi, a hosszú ember fogadja. Aztán nézte, nézte János királyfi a hosszú embert, s szeme-szája tátva maradt a nagy erős csudálkozástól, mert ő még ilyen hosszú embert nem látott.
Kérdezte:
- Ki vagy te, mi vagy te, mi a mesterséged?
Felelte a hosszú, vékony ember:
- Az én nevem: Villámgyors. Olyan sebesen tudok futni, mint a villámlás, még annál is sebesebben.
- No, azt szeretném látni - mondja a királyfi.
Még jóformán ki sem mondja, előugrik a bokrok közül egy szarvas. Uccu, utána a Villámgyors, egyet szökik, kettőt ugrik, s utoléri a szarvast.
Mondja a királyfi:
- Mármost csakugyan elhiszem, hogy olyan sebesen tudsz futni, mint a villámlás. Gyere velem, legyünk kenyeres pajtások, bizony nem bánod meg.
Kezet csapnak, barátságot fogadnak, mennek ketten tovább. Amint mennek, mendegélnek, látják, hogy rettentő széles vállú ember alája feküdt egy nagy hegynek, s azt emelgeti. Odamennek, köszönti a királyfi, s kérdi a széles vállú embert:
- Én Hegyhordó vagyok. Nincs az a nagy hegy, hogy a vállamon el ne vigyem.
Mindjárt fel is kapta azt a hegyet, s vitte a vállán, mintha csak egy zsák búza lett volna.
- Ejnye, atyafi - mondja a királyfi -, nem csapnál fel közénk kenyeres pajtásnak?
- Jó szívvel - mondotta Hegyhordó.
Azzal kezet csaptak, s mentek tovább hárman. Mentek, mendegéltek, s beértek egy rengeteg erdőbe. Hát ott egy rengeteg széles mellű ember csak ráfúj a fákra, rettentő szél kerekedik, s a fák szörnyű nagy recsegéssel-ropogással döndülnek a földre.
Megállanak a kenyeres pajtások, szemük-szájuk tátva maradt a nagy csodálkozástól - még ilyet sem láttak világéletükben!
Kérdi a királyfi:
- Hát te ki vagy s mi vagy? Mi a mesterséged?
Mondja a széles mellű ember:
- Én Fúvó vagyok, s egy fuvintásomra a legnagyobb ház is összedől, s a legnagyobb fákat is pozdorjává töröm.
- Ejnye - mondja a királyfi -, éppen nekünk való ember vagy, állj közénk kenyeres pajtásnak.
Mindjárt kezet csapnak, nagy barátságot fogadnak, s mennek tovább. Most már voltak négyen.
Mennek, mendegélnek, s találkoznak az úton egy nyilas emberrel. Köszönti a királyfi, s kérdi tőle:
- Hát te ki vagy, mi vagy, mi a mesterséged?
Mondja a nyilas ember:
- Én Jóltaláló vagyok, a borsószemet úgy ellövöm akárkinek a tenyeréből, a tenyerének semmi baja nem lesz.
- Próbáljuk meg - mondja a királyfi.
Volt nyilas embernél egy szem borsó, azt a királyfia tenyerén kitartotta, s a nyilas ember csakugyan úgy ellőtte, hogy a királyfi tenyerén a nyíl még csak nem is súrolta.
Na, kezet csap a királyfi Jóltalálóval is, és mennek tovább öten. Amint mennek, mendegélnek, találkoznak egy kicsi zömök emberrel. Köszönti a királyfi, s kérdi tőle:
- Hát te ki vagy, mi vagy, mi a mesterséged?
Felelt a kicsi zömök ember:
- Az én nevem Péter, s ha a fejemet a földre teszem, mindent tudok, amit az emberek gondolnak és cselekszenek, akármilyen messze vagyok tőlük.
Megörvend a királyfi Péternek, erősen megbarátkoznak, s ment Péter is velük. Most már voltak hatan, mind kenyeres pajtások. Mentek, mendegéltek, amíg Tündérországba nem értek.
Volt Tündérország királyának egy gyönyörűséges szép leánya, akinél szebbet a világ nem látott, s aki olyan sebesen tudott szaladni, mint a szél. Nem is volt más az ő neve: Szélike királykisasszony.
Egyszer kihirdetteti a király az országban, még azon túl is, hogy annak adja leányát, aki a futásban elhagyja: de úgy próbáljon szerencsét akárki, hogyha leányát el nem tudja hagyni, világcsúfjára kikergetik a palotából.
Hiszen próbáltak szerencsét királyfiak, hercegek, grófok, bárók, s válogatott cigánylegények, de útilaput kötöttek a talpára valamennyinek.
Hallják ezt a kenyeres pajtások, fölmennek mind a királyhoz, s ott előretaszigálják Villámgyorsat, hogy hát ez a pajtásuk szerencsét próbálna.
- Jól van - mondja a király -, csak próbálj, kilencvenkilenc legény pórul járt, te leszel a századik.
Tenger nép gyűlt a király udvarába, hadd lássák, melyik tud jobban futni, Szélike vagy az a hosszú, langaléta ember.
Megfutamodik Szélike, utána Villámgyors, egyet ugrik, kettőt szökik, s úgy elhagyja Szélikét, hogy az erős szégyenében keservesen sírni kezdett.
Azt mondja a király Villámgyorsnak:
- Hiszen sebesebben futottál, az igaz, de bizonyosan valami baja van a leányomnak. Tegyünk holnap még egy próbát.
Futnak másodszor is, de Villámgyors most is úgy elhagyta Szélikét, hogy Szélike még nyomába sem ért. Hej, istenem, szégyellte is magát a királykisasszony erősen, sírva szaladt a palotába.
- No, fiam - mondja a király Villámgyorsnak -, látom hogy most is jobban futottál, mint a leányom, de tegyünk holnap még egy próbát, fussatok harmadszor is.
Ezalatt Szélike királykisasszony egyet gondolt, s Villámgyorsnak egy gyönyörű szép gyémántgyűrűt küldött ajándékba. Örült Villámgyors az ajándéknak, mert nem tudta, hogy miféle gyűrű volt az, hogy aki az ujjára húzta, mikor menni akart, a földbe gyökerezett a lába. No de ha Villámgyors nem tudta ezt, bezzeg tudta Péter, mert ő a földhöz nyomta a fejét, s megtudta, hogy min járt Szélike esze. Mindjárt szólott Jóltalálónak, hogy mikor Villámgyors kiáll futásra, lője le a gyűrű fejét, mert abban van a varázs.
Na, elkövetkezik a harmadik nap. Kiáll Szélike s Villámgyors egymás mellé. Megfutamodik Szélike, futna Villámgyors is, de nem tud. Állott egy helyben, mintha odacövekelték volna. Abban a szempillantásban Jóltaláló megcélozza a gyűrű fejét, ellövi, s hát indul Villámgyors, szalad, mint a villámlás, és harmadszor is elhagyta a királykisasszonyt.
Sírt a királykisasszony, majd fölvetette a méreg s a bosszúság. Hogy az a hosszú vékony ember így csúffá tegye! Most már akár akar, akár nem, hozzá kell mennie feleségül. Pedig úgy láttam, mint ma, a királykisasszonynak János királyfin akadt meg a szeme. Bizony nem bánta volna, ha ez hagyja el futásban.
Bezzeg megörült, mikor a kenyeres pajtások fölmentek a királyhoz, s azt mondotta Villámgyors, hogy nem kell neki a királykisasszony, csak annyi aranyat és ezüstöt adjon neki, amennyit Hegyhordó el bír vinni.
- Adok én jó szívvel - mondotta a király -, nem annyit, de többet is, mint amennyit egy ember elbír.
Megtöltetett hat szekeret arannyal-ezüsttel színig.
- Itt van, vigyed, ha elbírod!
Fölkapja Hegyhordó a hat szekér aranyat és ezüstöt, de annyi volt neki, mint másnak hat zacskó arany. Hozatott a király még hat szekér aranyat és ezüstöt: meg se kottyant Hegyhordónak.
No, már ennél több aranya és ezüstje a királynak sem volt. Akkor összeszedték, ami csak drágaság volt a palotában. Aranytálakat, - tányérokat, - késeket, - villákat, - kanalakat s mindent. Mikor mind felszedte Hegyhordó, mondta:
- No, most elég!
Elmentek a kenyeres pajtások, de alig mentek el, a király erősen megbánta, hogy ezeknek a jöttment embereknek azt a rengeteg sok kincset odaadta. Gondolkodott, okoskodott, törte a fejét, hogy tudná valamiként visszaszerezni. Egyet gondolt, s utánuk szalasztja Szélikét, hadd menjen velük, mintha elrabolták volna, akkor aztuán utánuk küld egy regement katonát, s Szélikét meg a tenger kincset is visszahozatja.
Hiszen Szélikének nem kellett egyéb. Bezzeg szaladott örömmel utánuk. Hipp-hopp! - egy szempillantásra utolérte őket, s mindjárt János királyfihoz szegődött, mellőle el sem maradott.
Mennek, mendegélnek, egyszer Péter lehajtja fejét a földre, s azt mondja pajtásainak:
- No, most mindjárt csúf dolgunk lesz. A király egy regement katonát indított utánunk, minket elpusztítanak, s Szélikét meg a kincset visszaviszik.
- Úgy-e - mondja Fúvó -, hát csak jöjjenek. A többit bízzátok rám!
Jött is a regement. Mikor egy puskalövésnyire volt, visszafordult Fúvó, megfújta magát, kerekedik rettentő nagy forgószél, s elfújta a katonákat lovastul, mindenestül, talán még a világ végén is túl.
Most már mehettek békességben. Szépen hazaértek János királyfi udvarába. Ott a temérdek kincset öten elosztották egymás között, János királyfinak maradt Szélike királykisasszony.
Mindjárt nagy lakodalmat csaptak, üstre főztek, teknőre tálaltak. Csak lé volt kilencféle. Én is ott voltam ebédre. Ettem, ittam, jól mulattam, s aztán szépen elkullogtam.Itt a vége, fuss el véle!

Szép napot Kicsikéim!

mianmar · 2011 Július 27

nyugodj békében!

pampi123 · 2012 Március 24

pampi123 · 2012 Március 24

pampi123 · 2012 Március 24

pampi123 · 2012 Március 24

pampi123 · 2012 Március 24

kissjo

pampi123 · 2012 Március 24

pampi123 · 2012 Március 24

pampi123 · 2012 Március 24

pampi123 · 2012 Március 24

pampi123 · 2012 Március 24

pampi123 · 2012 Március 24

pampi123 · 2012 Március 24

Szanté meseháza

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Új tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Hasonló témák