Szep varosok
- Téma inditó Melitta
- Kezdés dátuma
Sajnos képeket nem tudok felrakni müszaki hibák miatt, de aki tudja pótolhatná.
Magyar csodák: a hollókői ófalu
A fehérre meszelt, fafaragással díszített, apró ablakos, tornácos házakat ma már a magyarázó "hollókői" jelzővel illeti a magyar nyelv. A Cserhát dombjai között megbúvó, 400 lelkes palóc falu régi fertálya szinte változatlan formában őrizte meg a XVII-XVIII. századi településszerkezetet, így érthető, hogy az első magyarországi helyszínek között került fel 1987-ben a Világörökségi Listára.
Hollókő XIII. századi település, nevét egy legendának köszönheti: e szerint egy boszorkány tanácsára ördögfiak rakták a falu fölé magasodó várat, amelynek már csak a romjai láthatók. A középkori helység a török hódoltság idején elnéptelenedett, de 1720-ban már ismét szerepelt a nyilvántartásban, mégpedig adófizetésre nem kötelezett nemes községként.
A településen többször pusztított tűzvész, de az 1909-es után immár nem fából, hanem kőalapra emelt vályogból építették meg az új, cseréppel fedett házakat. Ez az 1911-re kialakult településkép jellemzi ma is Hollókőt: a századelő hangulata és az ősi palóc népi építészeti stílus keveredik benne.
Az egyutcás falu közepén elhelyezkedő műemlékcsoport több mint 60 védett épületet foglal magában. A domb tetején kialakított "szigeten" áll a fatornyos, zsindellyel fedett, 1889-ben közadakozásból épített római katolikus templom. Bár a házak egységes megjelenése azonnal feltűnik a látogatónak, nincs közöttük két egyforma. A házak többnyire három helyiségből állnak: a tornácról közvetlenül a pitvarba, azaz a konyhába nyílt a bejárat, ahonnan az utcafront felé a tisztaszobába, hátrafelé pedig a gabona tárolására szolgáló kamrába lehetett belépni.
Az immár elsősorban idegenforgalomra berendezkedett település palóc lakói jellegzetes nyelvjárásuk mellett a hollókői hagyományok túlnyomó részét ma is gyakorolják. Különösen
Magyar csodák: a hollókői ófalu
A fehérre meszelt, fafaragással díszített, apró ablakos, tornácos házakat ma már a magyarázó "hollókői" jelzővel illeti a magyar nyelv. A Cserhát dombjai között megbúvó, 400 lelkes palóc falu régi fertálya szinte változatlan formában őrizte meg a XVII-XVIII. századi településszerkezetet, így érthető, hogy az első magyarországi helyszínek között került fel 1987-ben a Világörökségi Listára.
Hollókő XIII. századi település, nevét egy legendának köszönheti: e szerint egy boszorkány tanácsára ördögfiak rakták a falu fölé magasodó várat, amelynek már csak a romjai láthatók. A középkori helység a török hódoltság idején elnéptelenedett, de 1720-ban már ismét szerepelt a nyilvántartásban, mégpedig adófizetésre nem kötelezett nemes községként.
A településen többször pusztított tűzvész, de az 1909-es után immár nem fából, hanem kőalapra emelt vályogból építették meg az új, cseréppel fedett házakat. Ez az 1911-re kialakult településkép jellemzi ma is Hollókőt: a századelő hangulata és az ősi palóc népi építészeti stílus keveredik benne.
Az egyutcás falu közepén elhelyezkedő műemlékcsoport több mint 60 védett épületet foglal magában. A domb tetején kialakított "szigeten" áll a fatornyos, zsindellyel fedett, 1889-ben közadakozásból épített római katolikus templom. Bár a házak egységes megjelenése azonnal feltűnik a látogatónak, nincs közöttük két egyforma. A házak többnyire három helyiségből állnak: a tornácról közvetlenül a pitvarba, azaz a konyhába nyílt a bejárat, ahonnan az utcafront felé a tisztaszobába, hátrafelé pedig a gabona tárolására szolgáló kamrába lehetett belépni.
Az immár elsősorban idegenforgalomra berendezkedett település palóc lakói jellegzetes nyelvjárásuk mellett a hollókői hagyományok túlnyomó részét ma is gyakorolják. Különösen
Vannak városok szerte a világban, amik bármennyi időt töltesz el bennük, egyszerűen kivetnek magukból. Próbálsz barátkozni, de minden hiába, nem megy. Ő nem akar. És vannak városok, amik már megérkezésed pillanatában megérintenek, érzed az ölelésüket, és ez a meghittség csak mélyül az idő multával.
Míg Athén, Prága, Madrid ellökött magától, Moszkva, Párizs, Havanna örökbefogadott.
Moszkvától sírva búcsúztam, Párizs elhagyásába félig belehaltam, Havannától nem tudtam búcsúzni. Ahogy Budapesttől sem…
Pedig Budapest nem egy jó hely az életre, nem ideális, hogy pontosabban fogalmazzak, még csak nem is kellemes, állítják sokak. Az emberek azonnal képesek n+1 okot felsorolni arra, hogy miért utálják és ennek rendszeresen hangot is adnak.
Másként, és másról szól ez a város annak, aki születése óta él itt, annak, aki máshonnan költözött ide, vagy aki visszatért, annak, aki idejön tanulni, dolgozni vagy látogatóba és annak is, aki csak átutazó. Én így is, úgy is szeretem.
Szeretem a forradalmat látott, golyósebezte bérházak nyáron is hűvös udvarát az omladozó vakolattal, és a hatalmas szőnyegporolóval, amiről mindig az égigérő fű című film kockái jutnak eszembe. A kihalt körfolyosóra sem tudok anélkül felpillantani, hogy ne képzelném oda a szeleburdi család rohangáló vásott gyerekeit. Még a több évtizedes koszt is szeretem, ami a kovácsoltvas korlát szegleteibe fészkelte magát, egyedüli tudójaként a rozsdaemésztette eredeti színnek. És szeretem azt a semmivel sem összehasonlítható elegyet, amit a nyirkos falak árasztotta dohos szag és a 13/B-ből áradó pörkölt illatának keveredése képez.
Egyszerűen szeretem.
Szeretem a Rózsa és Dohány utcát, de még annál is inkább szeretem az Izabella utcát, pedig nem sok szeretnivaló van benne, akárcsak bennem. Szeretem a Röltexet így, nagybetűvel, az ötvenes évekből itt maradt cirkalmas kék neonfeliratával, meg a kis antikváriumot is benne az ősz bácsit, kopott, kockás zakóban.
Szeretem a sétáló ovisok zsivaját az Andrássyn, ahogy egymás kezét fogva masíroznak munkahelyi kötelességből, aprócska életük napi problémáját ez idő alatt kitárgyalva. Szeretem a Thököly macskaköveinek ritmusát, és az azt megtörő, hiányzó kövek okozta jajdulást.
Szeretem, hogy lépten-nyomon vehetek kávét, cigit és azt, hogy ezek az emberek különös arcmemóriával rendelkeznek, mert ahol már legalább kétszer megfordulok, harmadszorra már kérdezés nélkül úgy kapom a kávém, ahogy szeretem és azt a cigit, amit szeretek.
Szeretem a törtmagyarsággal gyrost áruló török vendégmunkást, aki kedvesen rám mosolyog miközben hatalmas kését feni. Szeretem a hajnali Margit hidat a sok színes virággal a pesti oldalán. Szeretem a Műegyetem rakpart korlátját, amit oly’ sokat támasztottam előadások szünetében, bámulva a zajló jeget, vagy mélyen beszippantva a tavasz rég várt illatát. Vagy csak egyszerűen bámultam a Dunát, remélve, hogy megpillantok egy elúszó dinnyehéjt.
Szeretem a pincébe rejtett leamortizált Borozónak hirdetett kocsmák családias félhomályát, ahol bármikor ismerője lehetsz a nemrég még sikeres, mára hajléktalan mérnök keserű történetének. És a lepukkant zenés szórakozóhely egyszemélyes zenét szolgáltatóját, aki bár zongorista, de még nem bárzongorista, és akinek a legvidámabb napján is kicsit szomorkás a hangulata. És szeretem azt a történetet, amiről az asztalon hagyott a flegma és kedvetlen pincérnőt kitartóan ajánlatokkal bombázó Ernő félig kiivott pohara mesél.
Szeretem a város fényeit. A kivilágított hidakat a Dunán, a Rómer Flóris palotáinak fényárban úszó nappaliját, a mennyezetről lelógó hatalmas ólomkristály csillárral, mert az úgy dukál. Szeretem a metróállomások fényesre csiszolt gránitlapjait, és a metrót, ami olyan, mint a hurkatöltő. A számolatlanul megtett Népliget-Nagyvárad-Klinikák-Ferenc-Kálvin-Ferenciek-Deák-Arany-Nyugati útvonalat.
Szeretem a Vérmező girbegurba padokkal megtűzdelt útjait, ahol jó várni a kedvest, és ahol jó vagy inkább mégsem, fázósan kuporogva sírni egy padon.
Szeretem a Nyugatinál az átvezető folyosót, a pláza, a hajléktalanok, az armanisok, a mindendarab500forint kontrasztját, zsibvásár hangját és forgatagát kirekeszteni képes sakkozók nyugalmát, levegőben terjengő fűszeres zsír, olcsó parfümök, cigaretta füst szagát. Szeretem találgatni a vonatot lekésők tétova tekintetéből, hogy vajon életük mennyire fontos vagy nem fontos eseményére érkeznek késve.
Szeretem a 73-as troli elsuhanását a Podmaniczkyn, szeretek sétálni, trappolni, őgyelegni, amíg mások a kocsiban esznek, sminkelnek, gyereket nevelnek.
Szeretem a legendás Kresz Géza utcát, ahonnan a bolt mára a Teréz körútra kötözött. Szeretem az Etele tér sarki kocsmáját, ahol mindig Déja Vu-m támadt, mert szakasztott olyan volt, mint a moszkvai Jaroszlavszkaja szomszédságában lévő étkezde de még a pincérnő erősen festett arca és a helyiséget betöltő krásznájámoszkvá is ezt erősítette. A 49-es fapados villamost, amire annyit vártam a felszedett sínek mellett. Az Olimpia mozi, ahol annyi rossz filmet végignéztem inkább az unalmas előadások helyett.
És szerettem a Károly körúti hangszeráruház kirakatát csodálni, amíg helyére nem építettek nem is tudom, mit. Emlékszem a gyönyörű fuvolára, amiért mindig epekedtem, de zsebemben csörgő kevés pénz mindig felébresztett az álmodozásomból, míg egy napon már nem volt ott. Sem a fuvola, sem az áruház…
Csak az emlékek, amiért ezt a várost szeretem.
Míg Athén, Prága, Madrid ellökött magától, Moszkva, Párizs, Havanna örökbefogadott.
Moszkvától sírva búcsúztam, Párizs elhagyásába félig belehaltam, Havannától nem tudtam búcsúzni. Ahogy Budapesttől sem…
Pedig Budapest nem egy jó hely az életre, nem ideális, hogy pontosabban fogalmazzak, még csak nem is kellemes, állítják sokak. Az emberek azonnal képesek n+1 okot felsorolni arra, hogy miért utálják és ennek rendszeresen hangot is adnak.
Másként, és másról szól ez a város annak, aki születése óta él itt, annak, aki máshonnan költözött ide, vagy aki visszatért, annak, aki idejön tanulni, dolgozni vagy látogatóba és annak is, aki csak átutazó. Én így is, úgy is szeretem.
Szeretem a forradalmat látott, golyósebezte bérházak nyáron is hűvös udvarát az omladozó vakolattal, és a hatalmas szőnyegporolóval, amiről mindig az égigérő fű című film kockái jutnak eszembe. A kihalt körfolyosóra sem tudok anélkül felpillantani, hogy ne képzelném oda a szeleburdi család rohangáló vásott gyerekeit. Még a több évtizedes koszt is szeretem, ami a kovácsoltvas korlát szegleteibe fészkelte magát, egyedüli tudójaként a rozsdaemésztette eredeti színnek. És szeretem azt a semmivel sem összehasonlítható elegyet, amit a nyirkos falak árasztotta dohos szag és a 13/B-ből áradó pörkölt illatának keveredése képez.
Egyszerűen szeretem.
Szeretem a Rózsa és Dohány utcát, de még annál is inkább szeretem az Izabella utcát, pedig nem sok szeretnivaló van benne, akárcsak bennem. Szeretem a Röltexet így, nagybetűvel, az ötvenes évekből itt maradt cirkalmas kék neonfeliratával, meg a kis antikváriumot is benne az ősz bácsit, kopott, kockás zakóban.
Szeretem a sétáló ovisok zsivaját az Andrássyn, ahogy egymás kezét fogva masíroznak munkahelyi kötelességből, aprócska életük napi problémáját ez idő alatt kitárgyalva. Szeretem a Thököly macskaköveinek ritmusát, és az azt megtörő, hiányzó kövek okozta jajdulást.
Szeretem, hogy lépten-nyomon vehetek kávét, cigit és azt, hogy ezek az emberek különös arcmemóriával rendelkeznek, mert ahol már legalább kétszer megfordulok, harmadszorra már kérdezés nélkül úgy kapom a kávém, ahogy szeretem és azt a cigit, amit szeretek.
Szeretem a törtmagyarsággal gyrost áruló török vendégmunkást, aki kedvesen rám mosolyog miközben hatalmas kését feni. Szeretem a hajnali Margit hidat a sok színes virággal a pesti oldalán. Szeretem a Műegyetem rakpart korlátját, amit oly’ sokat támasztottam előadások szünetében, bámulva a zajló jeget, vagy mélyen beszippantva a tavasz rég várt illatát. Vagy csak egyszerűen bámultam a Dunát, remélve, hogy megpillantok egy elúszó dinnyehéjt.
Szeretem a pincébe rejtett leamortizált Borozónak hirdetett kocsmák családias félhomályát, ahol bármikor ismerője lehetsz a nemrég még sikeres, mára hajléktalan mérnök keserű történetének. És a lepukkant zenés szórakozóhely egyszemélyes zenét szolgáltatóját, aki bár zongorista, de még nem bárzongorista, és akinek a legvidámabb napján is kicsit szomorkás a hangulata. És szeretem azt a történetet, amiről az asztalon hagyott a flegma és kedvetlen pincérnőt kitartóan ajánlatokkal bombázó Ernő félig kiivott pohara mesél.
Szeretem a város fényeit. A kivilágított hidakat a Dunán, a Rómer Flóris palotáinak fényárban úszó nappaliját, a mennyezetről lelógó hatalmas ólomkristály csillárral, mert az úgy dukál. Szeretem a metróállomások fényesre csiszolt gránitlapjait, és a metrót, ami olyan, mint a hurkatöltő. A számolatlanul megtett Népliget-Nagyvárad-Klinikák-Ferenc-Kálvin-Ferenciek-Deák-Arany-Nyugati útvonalat.
Szeretem a Vérmező girbegurba padokkal megtűzdelt útjait, ahol jó várni a kedvest, és ahol jó vagy inkább mégsem, fázósan kuporogva sírni egy padon.
Szeretem a Nyugatinál az átvezető folyosót, a pláza, a hajléktalanok, az armanisok, a mindendarab500forint kontrasztját, zsibvásár hangját és forgatagát kirekeszteni képes sakkozók nyugalmát, levegőben terjengő fűszeres zsír, olcsó parfümök, cigaretta füst szagát. Szeretem találgatni a vonatot lekésők tétova tekintetéből, hogy vajon életük mennyire fontos vagy nem fontos eseményére érkeznek késve.
Szeretem a 73-as troli elsuhanását a Podmaniczkyn, szeretek sétálni, trappolni, őgyelegni, amíg mások a kocsiban esznek, sminkelnek, gyereket nevelnek.
Szeretem a legendás Kresz Géza utcát, ahonnan a bolt mára a Teréz körútra kötözött. Szeretem az Etele tér sarki kocsmáját, ahol mindig Déja Vu-m támadt, mert szakasztott olyan volt, mint a moszkvai Jaroszlavszkaja szomszédságában lévő étkezde de még a pincérnő erősen festett arca és a helyiséget betöltő krásznájámoszkvá is ezt erősítette. A 49-es fapados villamost, amire annyit vártam a felszedett sínek mellett. Az Olimpia mozi, ahol annyi rossz filmet végignéztem inkább az unalmas előadások helyett.
És szerettem a Károly körúti hangszeráruház kirakatát csodálni, amíg helyére nem építettek nem is tudom, mit. Emlékszem a gyönyörű fuvolára, amiért mindig epekedtem, de zsebemben csörgő kevés pénz mindig felébresztett az álmodozásomból, míg egy napon már nem volt ott. Sem a fuvola, sem az áruház…
Csak az emlékek, amiért ezt a várost szeretem.
Hasonló témák
