Szilveszter jön, vele az új év, ami vélhetően ugyanolyan szar lesz, mint az idei. Szilveszter jön, és éjfélkor, régi jó magyar szokás szerint vagy sírunk, vagy nevetünk.
Elsiratjuk és kiröhögjük – ki-kiérzülete szerint - ezt a birkalelkű országot, amely nemhogy 24, de ezer év alatt se változott annyit, hogy Ady otthon ne érezhetné magát benne. Bár azt talán annyira nem szívesen látná, hogy szobrot emeltek gróf Wass Albertnek, és újra fölállították gróf Tisza Istvánt, bronzba öntve, és példakép Horthy rendszere.
„Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni, zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk, rögtön sietünk felkortyantani bizonyos ezeréves múlt kiszínezett dicsőségének édes italából, látják, hogy semmittevők és mihasznák vagyunk, nagy népek sziklavára, a parlament, nekünk csak arra jó, hogy lejárassuk. Mi lesz ennek a vége, szeretett úri véreim? Mert magam is ősmagyar volnék, s nem handlézsidó, mint ahogy ti címeztek mindenkit, aki különb, mint ti. A vége az lesz, hogy úgy kitessékelnek bennünket innen, mintha itt sem lettünk volna.” Ady, 1902
Annak idején őt is űzték – ha nem is világgá, de elég messzire, ki a magyar hazából, ki a magyar egyházból (most már az irodalomból is) – dülledt mellű, szájszagú hazaffyak. Űzetik, s világgá készül ismét a magyar, ki önmagát féltve, ki boldogulásért, jobb sorsra vágyva, épp úgy, mint Ady idejében.
Aki - puszta kalandvágyból – marad e szittya rónán, jövőre felteszi sorsát a nagy nemzeti kaszinóban, felteszi elsiratott, kiröhögött magyarságát, lefosztott, uram-bátyáméknak kiosztott országát - a feketére, és csak reménykedik, hogy marad valami a zsebében, kuncogó krajcár, miből hajnalban még pezsgőt vedelhet, hajnalban, amikor nem lesz már semmije, csak az ezeréves múltja.
Azután persze, másnaposan zsongó fejjel, bután néz körül: hát ez meg, hogy’ történhetett? Kitessékelték a kaszinóból! Hja, kérem, kinek zsebe üres, annak kívül tágasabb!
Az úri, nagy nemzeti kaszinóban, ahol feltették mindenüket a feketére, a kereket újra megpördítik. Tegyenek, uraim, tegyenek! De már nincs mit feltenni…
Köszvény ország márciusa
Március-Isten keresésre
Indít ma minden friss szelet:
Volt egy ország valaha, régen,
Negyvennyolcnak nagy idejében
S ez a szép ország elveszett.
Az élén jártunk a világnak,
Micsoda áldott, nagy tusák,
Föltört a hunn szívből a láva,
Mi voltunk a világ Japánja
Akkor s maga az - Ifjuság.
Nép volt az és nem rongyos horda,
Az márciusban nem aludt:
Sziken nőtt piros csoda-rózsa.
Bámult is a vén Európa.
Rómák lettek a hunn faluk.
Mennyit tudtunk és mennyit mertünk.
Bús egek, hát mi lett velünk?
Barmok, akik mindent megszoknak,
Helótái puhult latroknak:
Ezek vagyunk, ezek leszünk.
Grófok hű nyája, Köszvény-ország,
Pupákok, senkik és vakok,
Új ifjaink bódítva állnak,
Mária-zsoltárt kornyikálnak
S lesik az úri abrakot.
Sodomás bölcs, komisz, vén kasznár,
Pimasz pap, lelketlen cseléd,
Mágnás-úr, zsivány oltja, oltja,
Hogy föl ne csapjon nagy-lobogva,
A régi március hevét.
Bús Hunnia, podagra-nemzet,
Kis Köszvény-ország, baj vagyon:
Ma március van. Csúzod óvjad,
Húzd magadra a takaródat,
Szelek járnak víg hajnalon.
Kossuth népe, Petőfi népe,
Ma március van, ha tudod,
Ha nem tudod, óh, meg ne kérdezd
Urad, bíród, sorsod, köszvényed:
Kegyelmes Franz von Kossuthot. Ady, 1907.
by Ille István
Elsiratjuk és kiröhögjük – ki-kiérzülete szerint - ezt a birkalelkű országot, amely nemhogy 24, de ezer év alatt se változott annyit, hogy Ady otthon ne érezhetné magát benne. Bár azt talán annyira nem szívesen látná, hogy szobrot emeltek gróf Wass Albertnek, és újra fölállították gróf Tisza Istvánt, bronzba öntve, és példakép Horthy rendszere.
„Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni, zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk, rögtön sietünk felkortyantani bizonyos ezeréves múlt kiszínezett dicsőségének édes italából, látják, hogy semmittevők és mihasznák vagyunk, nagy népek sziklavára, a parlament, nekünk csak arra jó, hogy lejárassuk. Mi lesz ennek a vége, szeretett úri véreim? Mert magam is ősmagyar volnék, s nem handlézsidó, mint ahogy ti címeztek mindenkit, aki különb, mint ti. A vége az lesz, hogy úgy kitessékelnek bennünket innen, mintha itt sem lettünk volna.” Ady, 1902
Annak idején őt is űzték – ha nem is világgá, de elég messzire, ki a magyar hazából, ki a magyar egyházból (most már az irodalomból is) – dülledt mellű, szájszagú hazaffyak. Űzetik, s világgá készül ismét a magyar, ki önmagát féltve, ki boldogulásért, jobb sorsra vágyva, épp úgy, mint Ady idejében.
Aki - puszta kalandvágyból – marad e szittya rónán, jövőre felteszi sorsát a nagy nemzeti kaszinóban, felteszi elsiratott, kiröhögött magyarságát, lefosztott, uram-bátyáméknak kiosztott országát - a feketére, és csak reménykedik, hogy marad valami a zsebében, kuncogó krajcár, miből hajnalban még pezsgőt vedelhet, hajnalban, amikor nem lesz már semmije, csak az ezeréves múltja.
Azután persze, másnaposan zsongó fejjel, bután néz körül: hát ez meg, hogy’ történhetett? Kitessékelték a kaszinóból! Hja, kérem, kinek zsebe üres, annak kívül tágasabb!
Az úri, nagy nemzeti kaszinóban, ahol feltették mindenüket a feketére, a kereket újra megpördítik. Tegyenek, uraim, tegyenek! De már nincs mit feltenni…
Köszvény ország márciusa
Március-Isten keresésre
Indít ma minden friss szelet:
Volt egy ország valaha, régen,
Negyvennyolcnak nagy idejében
S ez a szép ország elveszett.
Az élén jártunk a világnak,
Micsoda áldott, nagy tusák,
Föltört a hunn szívből a láva,
Mi voltunk a világ Japánja
Akkor s maga az - Ifjuság.
Nép volt az és nem rongyos horda,
Az márciusban nem aludt:
Sziken nőtt piros csoda-rózsa.
Bámult is a vén Európa.
Rómák lettek a hunn faluk.
Mennyit tudtunk és mennyit mertünk.
Bús egek, hát mi lett velünk?
Barmok, akik mindent megszoknak,
Helótái puhult latroknak:
Ezek vagyunk, ezek leszünk.
Grófok hű nyája, Köszvény-ország,
Pupákok, senkik és vakok,
Új ifjaink bódítva állnak,
Mária-zsoltárt kornyikálnak
S lesik az úri abrakot.
Sodomás bölcs, komisz, vén kasznár,
Pimasz pap, lelketlen cseléd,
Mágnás-úr, zsivány oltja, oltja,
Hogy föl ne csapjon nagy-lobogva,
A régi március hevét.
Bús Hunnia, podagra-nemzet,
Kis Köszvény-ország, baj vagyon:
Ma március van. Csúzod óvjad,
Húzd magadra a takaródat,
Szelek járnak víg hajnalon.
Kossuth népe, Petőfi népe,
Ma március van, ha tudod,
Ha nem tudod, óh, meg ne kérdezd
Urad, bíród, sorsod, köszvényed:
Kegyelmes Franz von Kossuthot. Ady, 1907.
by Ille István
