Szuhanics Albert versei

alberth · 2007 Június 21

Leányszabadítás

László király vágtat lován,
vágtat lován, egy lány után.
Egy lány után, kit kun rabolt,
kit kun rabolt -, már szinte holt...

Már szinte holt? Csak sápatag,
csak sápatag, de lábrakap...
De lábrakap a szép leány,
a szép leány, a kun lován...

A kun lován, hold-halovány,
hold-halovány, magyar leány...
László látja, nem fogy a köz,
nem fogy a köz, a két ló közt...

Paripája, jobban nem mén,
s jobban nem mén, az a kun mén.
Az a kun mén, most is futna,
s futna most is, László lova...

Kiált vala Boldog László:
húgom, légy hát kun-lerántó!
Kun-lerántó fehér személy,
fehér személy, bátor legyél!

Hold-halovány magyar leány,
magyar leány, az út porán.
Az út porán lóról estek,
dulakodván..., levettettek.

László király így beérte,
Így beérte, s ez lett vége...
vége lőn, kun-lányrablónak,
lányrablónak, pusztítónak..!

Boldog László ölre méne,
ölre méne, megküzd véle.
Megküzd véle, estebédig,
estebédig, be nem végzik...

Erős a kun, nem bír véle,
nem bír véle -, a kun vitéz se.
Talán ma is harcolnának.
harcolnának, birkóznának...

Ám, egy segélő kéz megérkeze,
megérkeze a lány keze.
E lány keze, benne fegyver,
benne fegyver, harci kedvvel...

Mert ő, a hold-halvány leányka,
ki a kunnak inát vágja.
Inát vágja a kun vitéznek,
oly ereje van kezének!

Összeroskad a lány rablója,
ezennel ütött az óra.
Ütött néki végórája,
végórája, hamarjába...

Sorsa bételt, vége neki,
vége neki -, fejét veszi...!
Fejét veszi László király,
király, kinek segít a lány...

Amikor így végzett véle,
Lefekszik, a lány ölébe...
Lány ölében elszenderült,
elszenderült, oly kimerült...

Fejem, hajtom az öledbe,
az öledbe, tarts kezedbe!
Tarts kezedbe, simogassál,
simogassál, babusgassál!

Most így fekszem, fejbe nézve,
fejbe nézve, lány ölébe...
Csak Szög lovam figyel ébren,
ébren figyel, a sötétben...

Debrecen, 2007. 06. 20.

alberth · 2007 Június 21

Hegedűszó

Sír egy hegedű,
mint a fájó lélek.
Húrjain megrezzen
halál és az élet.
Szívbe markolóan,
sorsát gyászolóan,
Keserves, szárnyaló,
csupa magyar szólam.

Sír egy hegedű,
könnyek nélkül jajjgat,
Benne fájó sorsa,
minden hű magyarnak.
Átsuhan a hangja,
Tiszán, Dunán, Budán,
Mint egy langyos eső,
tikkasztó nap után.

Sír egy hegedű,
sorsunkat sírja el,
Hozzá egy pacsirta,
fennkölten énekel.
Messze száll a hangja,
hallják a csillagok,
Még a fényes ég is
vélük együtt zokog.

Könnytelen hegedű,
de az ég könnyel sír,
Száraz bánatára,
esőcsepp lőn az ír.
Sírjál hát, magas ég!
Sirassad a magyart,
Támassz tornyos felhőt,
vad szelet és vihart!

Söpörd ki bánatunk,
ebből a világból,
Könnyeink töröld el,
hadd vígadjunk mától!
A síró hegedű
víg nótákat játsszon,
Hogy ríva vígadjunk,
e magyar valóságon...!

Debrecen, 2007. 06. 21.

alberth · 2007 Június 23

Holdfényrománc

Ím felkérlek most, jer velem,
Egy táncot adj nekem!
Jöjj, bájos arcú kedvesem,
Vár ránk a bálterem...

<O

Nincs több ily szép, karcsú leány,
a fényes parkettán.
Mint kecses őz, lépsz könnyedén,
Mosolyod rámtalál...
<O

Sötét hajad a légben száll,
Hullámzón, ütemre jár,
Míg hófehér báli ruhád
Lágyan, keringve száll...
<O

Ím száz csillár is fénylik itt,
Bűbájjal rám tekintsz.
A két szemedben látom én,
Lelkedben mennyi kincs...
<O

Ezüsthajó a kék Dunán,
Finom, szőtt holdsugár.
S mi ringatózva utazunk ott,
Ezen az éjszakán...
<O

Itt minden Holdnak sugara,
Álomból szőtt világ.
A fedélzeten fogom kezed,
S nézzük az éjszakát...
<O

Ránk nevetnek a csillagok ,
A vén Hold fenn ragyog.
Soha nem voltunk ily boldogok,
Csak csókolsz, s csókolok...
<O

Egy zenekar hangolni kezd,
A fénylő fedélzeten.
Johann Strausz a karmester,
S már táncolsz is velem...
<O

Álomhajó a kék Dunán,
Ezüst, mint holdsugár.
S mi lágy keringőt táncolunk,
Szerelmes éjszakán...
<O

Bécsből Budára utazunk,
És végig táncolunk.
A holdsugárból szőtt világ hív,
S mi ebben álmodunk...
<O

Látom most a két szemedben,
Mily bájos sejtelem;
Míg keringőre járunk mi,
Hogy forog a bálterem...
<O

Majd visszatérünk hirtelen,
Mert véget ért a tánc.
De emlékeinkben megmarad
A holdfényes románc...
<O

Debrecen, 2007. 06. 23.

alberth · 2007 Június 25

Nem hull a könnyed

Szeretsz e kedves,
szeretsz e még?
Gondolsz e rám ha
derűs az ég?

Gondolsz e még rám
egyáltalán,
Ha kisüt a nap majd
vihar után?

Álmodsz e rólam,
nyár alkonyon?
Jó lenne most itt,
a vállamon?

Hiányzol nekem,
régóta már!
Fájdalmas szívvel
valaki vár...!

Mióta nem vagy,
csak hideg űr
Van a lelkemben
ott legbelül...!

Te vagy a Napom,
az életem.
Csak annyit kérek,
gyere velem!

Szeretsz e kedves,
szeretsz e még?
Csak annyit kérek,
bújj közelébb!

Hadd legyen fejed
a vállamon.
Illatod érezzem
hűs hajadon.

Sóhajod hallván,
érzem szeretsz.
Cirógatlak és
hallkan nevetsz.

Nem hull a könnyed
miattam már.
Derűs lett újra
a látóhatár.

Szeressél kedves,
mert szeretni szép!
Szeretni jó és
nincs más egyéb...

Nincs más egyéb,
mint a szerelem,
Én vagyok neked,
s te vagy nekem!

Debrecen, 2007. 06. 25.

alberth · 2007 Június 27

Szerelem koldusa

Mint rongyos, borostás, kolduló ember,
flaszterre rogyok, megfáradt testtel.
Koszos a kezem, remeg a testem,
szerelmedért én koldussá lettem.

Elittam eszem, már alig eszem,
a járókelőt észre sem veszem.
E létből semmi nem old fel engem,
szerelmedért én koldussá lettem.

Engemet régen utál a világ,
egyedül vagyok, ki téged imád.
Homályos szemem, reád vetettem,
szerelmedért én koldussá lettem.

Térdemen csúszva, könyörgök porban,
jöhetnének bár királynők sorban.
Utánad vágyik lelkem, a testem,
szerelmedért én koldussá lettem.

Vánszorgok egyre, helyet keresve,
hol magányban sírnék, mindennap este.
Remény a párnám, hol fejem letettem,
szerelmedért én koldussá lettem.

Szerelmem, ments meg ettől a sorstól,
ments meg a bortól, sártól, a portól!
Segíts fel kérlek, még önfeledten,
szerelmedért én koldussá lettem.

Adj reményt nekem, bűzlő alaknak,
Vigyél el oda, hol emberek laknak.
Tisztítsd a lelkem, mosdasd meg testem,
szerelmedért én koldussá lettem.

Én vagyok csak ki tégedet imád,
rebegek hozzád minden nap imát.
Te vagy nekem az örök szerelmem,
szerelmedért én koldussá lettem.

Könnyes szemekkel, rád nézek elébb,
így, remegő kezem nyújtom én feléd,
Fogadj el végre, édes kis szentem,
szerelmedért én koldussá lettem.

Fogd meg a kezem, én visszatérek,
ujjaim végén pezsdül az élet.
Felállván újra a porból menten,
szerelmedért, lásd koldussá lettem.

Debrecen, 2007. 06. 27.

alberth · 2007 Június 29

Harc a szélmalmok ellen

Kinek van ma eszményképe,
hol a mai Don Quijote?
Kinek szent a női eszmény,
vagy csak regénybeli remény?

Ki ma a hűséges barát,
hol találni Sancho Panzát?
Aki mint az árnyék, követ,
pedig sok vész szembe jöhet.

Dulcinea del Toboso,
a szebb sorsra vágyakozó?
Aki nőből, hölggyé válhat,
ki hordoz ma ilyen vágyat?

Talán ma, mint a fehér holló,
oly ritka a jó szót szóló!
Aki mér örök mértékkel,
szemben menvén, menő érvvel.

Kinek törvény lüktet a szívében,
mély érzelmek a lelkében.
Ki nem csak piacok kufárja,
azok száma elfogy mára?

Kevés ma a Don Quijote,
akinek oly bús a képe...
Ki szembe száll sok szélmalommal,
pénz és érdek-hatalommal.

Dulcinea csak nevet rajta.
Jobb a gazdag, macho fajta!
Azért akad érző leány,
Ha nem oly sok is, kevés, talán...

Kinek örök érték a szolgálat,
S hódolótól az imádat...
Külsőre lehet Hamupipőke,
De belül -, szívek királynője!

Debrecen, 2007. 06. 29.

alberth · 2007 Június 30

Pogányok az éjszakában

Halkan kopog az est ujja,
Szentivánnak éjjelén.
Lopódzik, mint gyarló betyár,
sötét nádas rejtekén.

Világosság az Úr szava,
napfény ural sok időt.
Ragyog a Nap új csizmája,
lehellete perzselőbb.

Szentivánkor tüzet ugrunk,
most a kurta éjszakán.
Átszökken a lángok fölött,
tüzes legény, szép leány.

Álmodozunk, ábrándozunk,
csak szundítván keveset.
Oly hosszúak a nappalok,
mit tehetnénk egyebet?

Szerelmesek éjszakája,
titokzatos, és csodás.
Ősi mondás járta egykor,
hogy megmarad e lángolás.

Mint Charón, a vén ladikos,
a túlpartra átmentő.
Szerelmét most zálog-gyanánt,
megőrizi férfi, nő.

A tűzlángok a pusztában,
mint az éji csillagok.
Világítnak a sötétben,
fényük messzire ragyog.

Messze ragyog, fennen hirdet,
hív szerelmet, szívbélit.
Hogy megmarad mindörökkön,
ezt a csodát remélik.

Éljük hát mi ezt a csodát,
pogányként ez éjjelen!
A legszentebb pogány szokás,
a számomra ez nekem.

Debrecen, 2007. 06. 20.

alberth · 2007 Június 30

Hagyd a bárányfelhőt

Felhők az égen
vonulnak szépen.
A déli szélben
szállanak tova.

Én most megkérdem,
hogy mi miért nem
szállunk a széllel
mint egy tétova?

Tétován sodorván,
szállanánk mi, furcsán,
a széljárásokra
hagyatkozva
csak.

De bennünk van mindig,
ha nem tetszik az irány.
Valami megindít,
mint megmentő király,
egy belső akarat...!

Terelhetnek minket,
pásztorok, mint felhőt,
De az ember felnőtt,
s nem hisz mindenkinek...
én sem könnyen hiszek.
bárki-akárkinek...

Ha hagyjuk magunkat,
szabják ki utunkat.
reptetés a vége.
Ím nézzünk a égre,
ott sincs mindig béke!
Néha azért mégis,
háborog az ég is...!

Fekete fellegek,
rettenetes testtel,
Villámok cikáznak,
hatalmas sereggel.
Ott valának, akik
áldozatok lesznek.
Könnyűik erednek,
esőcseppek esnek!

Mi is így járhatunk,
ma széllel szállhatunk.
De holnap már leszünk,
tiszta feketében,
áldozati bárány,
uraink nevében...
Sírás lesz a vége!

Öntözzük a földet,
hatalmas könnyekkel,
Szürke ábrázattal,
Kisírt szemeinkkel...
Elérhet a végzet,
éjjel, délben, reggel,
járhat így az ember...
Ha vigyázunk, mégse!

Ezért figyeljünk hát,
szállván a szelekkel.
Könnyed lebegéssel,
közömbös szemekkel.
Mi derűsnek látszik,
tisztának, fehérnek.
Feketévé válik,
s gátat vet reménynek.

Szabadságból börtön,
békességből viszály.
Dörög és háborog,
villámokat csinál.
Békés, fehér világból,
és kékazúr légből.
Villámlás, mennydörgés,
a fekete égből.

Hagyd a bárányfelhőt
szállani könnyedén.
A napfényes égnek,
lágyan szellős egén!
Ne vágyjál utána,
útját ne kívánjad,
Mert ott az út vége
csalódás és bánat!

Debrecen, 2007. 06. 30.

alberth · 2007 Július 2

Július

Ím a nyárnak közepén
az erdőt járom én.
Tölgyeseknek rejtekén,
mennyi vadregény...

Ha tisztás kerül utamba,
pázsitján lépkedek.
Míg mókus szalad fenn a fán,
én utána kémkedek.

Július a hév hava,
a Nap reánk lehel.
Sugara úgy simogat,
súgja, élni kell!

Áldott fénye éltető,
most oly nagy ereje...
Érzed, hogy nő a fényerő,
ha fordulsz Nap fele?

A nyárfák ezüst csillogása,
futó szellő ujjain,
Víz fodrán a fény játéka,
mint finom hangszer húrjain.

Ez júliusnak ajándéka,
örvendj, élvezd, ne habozz!
Felszárítja bús könnyeid,
elűzi a bánatod...

Szárcsa bukik, pillangó száll,
míg árad szét a fény.
A kedvesem már vár énreám,
és elindul énfelém.

Átölelem a derekát,
forró, feszes és üde,
Úgy hevít, mint nyár derekán,
az áldott napsugár tüze.

Ó bújj hozzám, ott látod távol,
a messzi láthatár...
A nap tüzében szinte lángol
a felhők uszálya már.

Tarka mezők zöldje ragyog,
sok-sok virág illatoz,
Mintha örök nyár várna ránk,
lágy szellő ezt súgja most.

Élvezzed hát a júliust,
a nyárnak közepét.
A fénynek tarka színeit,
a napsugár kezét!

Ím a nyárnak derekán,
átölellek én.
Érzed, milyen július?
mint a legszebb költemény.

Debrecen, 2007. július 1.

alberth · 2007 Július 6

Szívtipró dala

Szívtipró vagyok, mint Don Juan,
előttem minden nő esend.
Karomba hullanak mind boldogan,
pillanat, s mind belémszeret.

Mindegy, szerelmes szókat suttogok,
vagy ajkaim zártak, s néma csend.
Mellettem, mind oly boldogok,
mennyire csak - egy nő lehet.

Oly sokszor szerelmet érzek én,
bár mindez fellobbanó szalmaláng.
Rövid, mint pillanat, és nincs remény,
tudd meg, a vágyam ily falánk!

Mert most szőke fruska kell nekem,
majd a szeplős orrú, kis vörös.
Annyira vonz - mind a kettő,
hogy szállok, mint az üstökös!

Ámde, hogyha jő egy barna,
aki csinos, harmatos.
Otthagyom a szőkét, vöröst,
és a barna járja most...

Ne haragudj, csinos, barna,
eperajkú kedvesem!
Mert elhagylak máris, sajna,
s a feketét ölelem...

A fekete tüzes szemű,
máris úgy vonz engemet.
Bűvöl, bájol, elvarázsol,
ellenállnom nem lehet!

Mit tehetnék, így sodródom,
mint a hervadt falevél.
Szerelemből szerelembe,
ameddig csak élek én...!

Néha mégis magányt érzek,
jó lenne egy igaz társ...
Tudom jól, hogy -, rád találnék,
de bennem társra nem találsz!

Fáj a búcsú, keservesen,
kínok-kínja az elválás.
De továbbállok, szép szerelmem,
mert mindőtök más és más.

Minden nőnek van varázsa,
mely elbájol engemet.
Lobbanok, mint szalma, lángra,
ellenállnom nem lehet...!

Így alkotott a természet,
ne sírjatok szép lányok!
Legyen az a vígasz nektek,
hogy majd jobbat találtok.

Különbet, mint csalfa szívem,
mely olyan igazán szeret.
De milyen röpke ez az idő,
így hát isten veletek!

Szívtipró vagyok, mint Don Juan,
a szívem szerelmi lázban ég.
Könnyek közt válnak tőlem oly sokan,
mert mindig új nő kéne még!

Zokogva sírok én is oly sokat,
ha fázom magányos éjszakán.
De másnap már őrzi álmomat
egy boldog, szép, ifjú leány.

Debrecen, 2007. 07. 06.

alberth · 2007 Július 8

<O

Mayerling 1889.
<O

Jel volt ez az éjszaka,<O

</O

a torz jövőnk jele.<O

</O

Ekkor halt meg Mária,<O

</O

s Rudolf is vele.<O

</O

<O

Az ifjú Vetsera Mari,<O

</O

tizenhét évesen...<O

</O

de senki nem tud vallani,<O

</O

hogy szemtanú legyen.<O

</O

<O

Rudolf, veszted eljövend,<O

</O

oly rejtélyes halál.<O

</O

Véled vész a szép leány,<O

</O

és sorsunk is talán.<O

</O

<O

Indítója új balsorsnak,<O

</O

a császár gyásza nagy.<O

</O

Elvesztette kedves fiát,<O

</O

és az álmokat.
<O

</O

Az ifjú baroness-nek is<O

</O

méltatlan halál,<O

</O

Szíve alatt -, Rudolf fiát,<O

</O

hordta ő talán.<O

</O

<O

Lehet kettős öngyilkosság,<O

</O

de lehet külső kéz.<O

</O

A tények és a bizonyítás<O

</O

sötét ködbe vész.
<O

</O

Sissy, vigaszt nem talál már<O

</O

ezentúl soha.<O

</O

Lelkében már nem marad más<O

</O

csak gyászoló anya.<O

</O

<O

</O

Jel volt ez az éjszaka,<O

egy újabb kor jele.<O

</O

Milyen komor és sötét,<O

</O

már a kezdete...<O

</O

<O

</O

S mivégre szülte az idő,<O

e gyászos éjszakát.<O

Azóta is csengi fülünk<O

Mayerling jajját.<O

<O

</O

Debrecen, 2007. 07. 08.

</O

<O

alberth · 2007 Július 10

Hazatérés

Ha csillagok honában száll a képzelet,
Az éj ege, ím tárt ajtót nyitott.
Álmodóként én is ott leszek,
Hol az égi fények képét láthatod.

Oly végtelen a mennynek országútja,
Rajta szállok lelkiekben én...
Csillag-portól ragyog ruhám ujja,
Drágakőként szikrát szór a fény.

A csillagképek mind-mind ismerősim,
Körbe járok köztük, mint a Nap.
Talán itt laknak az ősi felmenőim,
Hol az Orion-kép mértékkel halad.

Míg a Szíriusz, mint csodás égi ékkő,
Nagyasszonyunk óvja léptemet.
Ízisz ő, ki Egyiptomban fénylő,
S én botorkálok, mint egy kisgyerek.

És magához vonz az ismeretlen mélye,
Hol sok kvazár küld rejtelmes jelet.
Már fülemben zeng a szférák zenéje,
Az őskáosznak szélén lépkedek.

Itt már látni a teremtés csodáját,
Még minden forma ködként kavarog,
Elértem a kezdetek hazáját,
Hol születnek Napok, holnapok...

Ha csillagok honából vissza visz utam,
Mily jó pihenni puha vánkoson.
Rohantam én haza, mint idő rohan,
Mert ott a legjobb, hol vár az otthonom!

Debrecen, 2007. 07. 09.

alberth · 2007 Július 12

Üzenet

Cselekvő varázs a szív szava,
akarattal telt varázsige...
Megérti a szerelmet ismerő,
akinek van igaz, őszinte szíve.

Míg a nyelv béna, méla eszköz,
az érzés villámként felkavar...
Hallgatagon nézz reám, figyelj,
amikor semmi nem zavar.

Talán a szem beszél oly híven,
bizony a lelkünk tükre az...
Így üzen tenéked érző szívem,
hogy nincsen most nálam boldogabb.

Csak igaz légy, s a tied, mind e kincs,
a pillanat varázsa ím, a tiszta csend...
Két szemembe nézz, csak reám tekints,
látod, mennyi mindent mesélek neked?

Debrecen, 2007. 07. 10.

alberth · 2007 Július 13

Fohász

Légy boldog ó magyar, Árpád ősi népe,

Vesszőfutásodnak, legyen végre vége!
Egyszer csak Istened letekint az égből,
S újra áldott leszel, az Isten kezétől...

Népek országútján, keresztúton állván,
Vad viharban, szélben -, kitartál a vártán.
Megmaradni erény, hőstett e világban,
Másképpen feledve lennénk -, bús halálban...!

Mi voltunk egykoron? Ősnépek gyökere,
Bennünk volt az élők legnagyobb ereje.
Nálunk nem volt bölcsebb a földön -, csak égen,
Milyen nagy nép valánk, nem is olyan régen...!

Hová lett az erő, hová lett a remény?
Magyar földnek ifja, kérdezd meg! - Mit remél?
Kárpátoknak ölén szegény magyar népnek,
Kérdd hát meg, mi végre, s mit hozhat az élet?

Valánk erős erőd -, napnyugat népének,
Reánktört a tatár, török, orosz, német...
Bástyáink gyengültek, s leomlottak sorban,
A sok-sok ostromban, vad golyózáporban.

Mármost, mint száműzött, olybá tűnik sorsunk,
Mintha máshol valánk, pedig itthon voltunk!
Mivégre küzdöttünk, foggal és körömmel?
Keserű kenyerünk -, nem esszük örömmel...!

Hol a jövőképünk, hol fiaink jövője?
Megborzong az ember, ha tekint előre.
Unokánk is nyögi majd az adóságot,
Mely sújtja a jelen -, s jövendő világot...

Istenünk, nem hagyod -, Magyarok Istene,
Hogy a szakadékba bezuhanjunk ugye?
Segítő kezedet, nyújtod hamarjában,
Hogy megmaradhassunk a magyar hazában!

Hogy megmaradhassunk, boldoguljunk, mint rég,
Munkánknak gyümölcse ismét legyen miénk!
Legyen boldog jövő, legénynek, leánynak,
Víg családja legyen minden ifjú párnak!

Hol Tisza kanyarog, éléskamránk legyen,
Nektárunk teremjen a tokaji hegyen.
Duna partján Buda, legyen erős várunk,
Érezze jól magát, minden vendég nálunk!

Hogy Borsodban, Nyírségben, ne legyen több szegény,
A bihari tájon több legyen a remény...!
Túl a Dunán, Somogy, Zala dombvidékén.
Könnyíthetne a sors, a Dunántúl népén...!

Kunságnak mezei, legyenek kövérek,
Éljenek jólétben az ottani népek...!
Nyugat a Dunának, Kelet a Tiszának,
Aki e földön él, azt hagyja el a bánat!

Légy boldog ó magyar, Árpád ősi népe,
Hozzon hát gyümölcsöt, végre már a béke!
A termő ágakat oltsa be az Isten,
Minden magyarokra szentelt áldást hintsen!

Debrecen, 2007. 07. 11.

alberth · 2007 Július 14

Ady köztünk van

Ady Endrének titok-bús szeme,
Olyan mintha, mindent értene.
Ősi magyar lélek, rejtek-titkait,
Puszták zsellérének múló álmait.

Őszi szél sóhaját, Párizs útjain,
Cserepes ajkaink, vágyak kútjain.
Lidércfény-szerelmet, mit messzeség igéz,
Testi vágy tüzében, héja-nászra kész.

Költő, ki távoli, fennség -, mint Ady..,
S mégis, oly közeli -, van e valaki?
Fülünkbe suttogó, lágy álmot hozó,
Valóságos, éber, mégis álmodó.

Rejtelmes-sejtelem, mit pókháló beszőtt,
Mégis olyan örök, mint maga a föld.
Szava lágy mint a sár, mégis gyémánt-kemény,
Versében ott lapul, mély-árnyék, égi fény.

Bús-magyar valóság - lelki visszhangja ő,
Táltos és álmodó, csillag-út ismerő.
Isten ismerőit, látóként látja még,
Varázsol, elbájol..., de szava igaz beszéd!

Mint, ki vasvillával szórja parazsait,
Úgy látni az éjben, izzani szavait.
Hamvadón-hamvadnak, bús dalra fakadnak,
Fekete szérűkön, csillagként ragyognak.

Imádságos-pogány, szentséget hirdető,
Benne van az erő, mely Istent ismerő.
Elhivatott költő, még itt jár szelleme,
Időtlen tanítja, mit tudni kellene...

Debrecen, 2007. 07. 13.

alberth · 2007 Július 14

Öntsd ki a lelkedet

Öntsd ki a lelkedet, meghallgatlak, ne félj!
Ne figyelj semmire, monjd el mindent, beszélj!

Meséld el mi nyomja, bánatos szívedet,
Nem tarthatod vissza azt amit nem lehet!

Mert a telt pohár majd, egyszer csak kicsordul,
A sok lenyelt keserv is ellenünkre fordul.

Amikor úgy érzed, nagy kő ül szíveden,
Gyere, mesélj nekem, hallgatom szívesen.

Ne szégyelld a könnyed, sírhatsz a vállamon,
Pilláid szárítom, vigaszod vállalom.

Szavakat suttogok füledbe, higgy nekem,
Nem lehet gond az úr, soha az emberen.

Leesett a nagy kő, tiszta lett a szíved,
Látod a szivárványt, a hétszínű ívet?

Vidám nap sugára ragyog az arcodon,
Megkönnyebbít a szó, mesélj hát, hallgatom!

Csillog már a szemed, ugye észreveszed,
Jó ha meghallgatnak, jó ha van, ki szeret...

Nevetni jó együtt, szabadon már végre,
Elszálltak a felhők, nézz a derüs égre!

Debrecen, 2007. 07. 14.

alberth · 2007 Július 15

A magyar nyár tüze

A magyar nyár tüze,
lángol a határban.
aranylón, tündöklőn
csodaszép fényárban...

Izzó, fehér korong,
kéklő ég közepén.
vakító sugárral,
ránkzuhan most a fény.

Áldott a nap fénye,
áldott a napmeleg!
Az árnyék sem hűsít,
szomjas ajkad remeg.

Csak tiszta víz hűsít
ilyenkor ajkadon.
Lábad is vizezd be,
ha van rá alkalom.

Virít a pipacs is
a tikkadt mezőkön.
Ápolgatja a nap,
hogy fejlődjön, nőjön.

Napraforgó tábla
sárgán veri vissza.
Mezítelen testünk
a fényt mohón issza.

Egészséges, barnán
éltető a színünk.
Fényes szellő lebben,
heves lesz a szívünk.

Enyém, a nyár enyém,
a nyarat szeretem.
Amit nekem jelent,
szabadság, szerelem.

Minden ajtót kitár,
nyit minden ablakot.
Nyári nap hevében
karcsú az alakod.

Oly kevés ruha kell,
testünket kitárjuk.
A nyár melegének,
mint napnak virágok.

Színek kavalkádja,
szirmok színvarázsa.
Csoda, ha az ember
a nyarat imádja?

2007. július 15.

alberth · 2007 Július 18

Képzeld el!
/imagine/

Ha a csöndes félhomályban, szól egy ismerős zene,
képzeletem messze száll vele...
John Lenon, John Lenon, John Lenon,
elképzelem, mi az álmod, s álmodom.
Elgondolom, hogy a béke
minden ember kincse lesz.
Ne háborúzz soha többé,
hanem csak szeress!

Nincsen fegyver már a földön, mindenkinél szál virág,
boldog lesz majd mindegyik nép,
békés lesz az új világ...
John Lenon, John Lenon, John Lenon,
ez a béke, átoson az álmokon...
Szeretetben él mindenki,
boldog felnőtt és gyerek.
Elhallgattak mindörökre
már a fegyverek.

Elképzelem, hogy ezentúl,
béke ölel mindent át.
És a mennyből te is látod
szivárványon át.

John Lenon, John Lenon, John Lenon,
legenda vagy, el nem múló,
jól tudom.
Örökké él az emléked és a
béke-vágyad is.
Szelid lelked, fenn a mennyből
ránktekint.

Képzeld el, Ó Lenon, életünk,
milyen is, hogyha nem szenvedünk.
Itt mindenki virágot hoz,
és örök a szeretet,
elhallgattak mindörökké
már a fegyverek!

Szeretet lesz úr a földön,
boldog lesz minden gyerek.
Képzeld el, hogy nem csak álom,
mindez valóság lehet..!

Debrecen, 2007. 07. 16.

alberth · 2007 Július 19

Ciao Italia!

Itália kék ege alatt
vár csodás városok sora.
Nápoly is kedvencem nekem,
Bár ott még nem jártam soha...

Igazi déli hangulat,
sikátor, tenger, kikötő...
És aki ide látogat,
hamarost újra visszajő!

Róma az ősi főváros,
minden út Rómába vezet...
A múltnak ősi kincseit
főképp e városban keresd!

Firenze a művészek városa,
mesterek lelkét őriző...
Mesés alkotások várnak itt,
örvedjél, műkincs-kedvelő!

Velence királynő lehet
a tengeri városok között.
Vizen áll, minden oly csodás,
Ide én örömmel jövök!

Verona Rómeó hazája,
boldog, ki Júliát keres.
Nem megyek oda hiába,
örökké szerelmes leszek!

Torino vár reám északon,
e metropolisz csodás.
Palermo délen ellenpont,
jól jön most némi változás.

Sicilia napfényes, szigetén,
oly sok szépség vár engemet.
A meleg nyár minden kelleme,
ott van, s én oda elmegyek.

Járom Itáliát,
hallom a dallamot,
mit nyelve tartogat,
Bár sosem voltam ott...

Ciao Italia,
bella paese!
Vár azúrkék eged,
Itt vagyok végre...!

2007. 07. 19.

alberth · 2007 Július 20

Gyere velem

Gyere velem,
fogd a kezem,
Ne engedd el,
segíts nekem!

Légy a társam,
hogy belássam,
Van boldogság
a világban!

Gyere velem,
ne hagyj engem
Megbotlani,
hogy elvesszem!

Add a kezed,
veled megyek,
Mint anyjával
egy kisgyerek.

Mert a lelkem
oly tétova,
Mint akinek
nincsen hona…

Te nyújtod
az otthont nekem.
Gyere velem,
segíts nekem!

Segíts nekem,
fogd a kezem,
Hogy élhessek
emberien.
<O:razz:
Társ nélkül
az élet semmi.
Hagyjuk hát
egymást vezetni!
<O:razz:
Debrecen, 2007. 07. 20.

Szuhanics Albert versei

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Hasonló témák