A kannibalizmusról
Sokan borzongtunk gyermekkorunkban a tengerésztörténeteken, melyekben hajótöröttek sorsot húznak éhségükben, ki legyen a következő tatárbeafsteak. Jó volt naivan arra gondolni, ez csak kalandregények színfoltja. Most felnőtten talán már szembe tudunk nézni a bennünk lakozó kannibál rémképével.
"
Vegyétek és egyétek, ez az én testem, mely tiérettetek megtöretik, igyatok ebből mindnyájan, ez az én vérem, mely tiérettetek kiontatik." mondta Jézus az utolsó vacsorán, s 2000 év óta minden keresztyén ember úrvacsora alkalmával Istennel egyesül azáltal, hogy szimbolikusan eszik az ő testéből és iszik az ő véréből.
Sokan elmerenghettek már azon, honnan ez a talányos ötlet, miért kéne akár csak szimbolikusan is Jézus testét és vérét elfogyasztani, és miért ez az útja a szenvedéseire való emlékezésnek.
Nem szentségtörés feltételezni, hogy ami ma szimbolikus, az pár ezer éve véres rítus volt, és ami pár ezer éve rituális emberevés, az még korábban egyszerűen kannibalizmus volt.
Alátámasztja ezt az is, hogy az Ó-Testamentumban számos kannibál-történet szerepel.
A kannibalizmus gyökerei
Talcott Parsons szociológus mondta egykoron, hogy minden új nemzedék születése egy újabb barbár inváziót jelent.
Akinek van már gyermeke, pontosan érti, mire célzott. Elég csak egy kétéves gyermek hétköznapi ebédjét követő nagytakarításra, vagy a nappali szőnyegén és bútorain játékosan szétkent pelenkatartalomra gondolni.
A gyermeki lélek kibontakozásának első leírói, Freud, Piaget és Wallon nyomán a világ azzal szembesült, hogy a fejlődés megismétli az archaikus ember fejlődését.
Minden gyerek varázslónak hiszi magát, lelket tulajdonít a tárgyaknak, félelmetes erőt a gondolatoknak és vágyaknak.
Miért érti minden gyermek a „
Jancsi és Juliskát” és az emberevő óriás történeteket?
Mert a felfalás vágya és a felfalatás félelme ott bujkál bennünk. Sötét vágyak és félelmek ezek, melyek elmerülnek az idők homályában, ahogy az archaikus lélek is szertefoszlik a civilizáció nyomására.
De a kannibalizmus ott marad megannyi tabu társaságában, s csak arra vár, hogy jöjjön az emberevés de Sade márkija, és felszabadítsa az emberből a ragadozó őskannibált.
Felfaljuk a másikat tekintetünkkel, zabálni valónak látjuk a cuki kisbabákat, ennivalóan édes tud lenni szerelmünk, és ha valaki kedves, azt mondjuk „egyem a zúzádat”.
Majd’ mindenkinek ezek már csak szavak a fejlődés vérrögös útjának végállomásán.
De ahonnan e szavak elindultak, ott az emberi test még táplálék, igaz, különleges táplálék.
Étlapunkon első tételként tehát az ember, mint natúr táplálék szerepel.
Az ember, mint élelmiszer
Jól tudjuk, hogy a mi kedves rokonunk, a csimpánz, nem csupán leveleken és banánon él, hanem bizony levadássza más majomfajok csemetéit és megeszi.
Naivitás azt gondolni, hogy az őskori, majd ókori ember nagyon válogatós lett volna, ha nem volt más ennivaló a közelben, mint a fajtársa.
Az emberhús nagyon hasonlít a sertéshúshoz, sokak szerint még annál is jobb.
A karibiak az embert „magas disznónak” nevezik, persze ha élelemként gondolnak rá.
Hogy lassan miért vált mégis tiltott fogyasztási cikké az emberhús, annak talán egyik magyarázata az, hogy míg a sertésrokonok nem ragadtak kardot, hogy bosszút álljanak ólból elragadott sertésfiúk haláláért, az embervadászat és fogyasztás módfelett veszélyessé kezdett válni a történelem során.
Ahol azonban élelemhiány volt, ott a legújabb korig is csak-csak felütötte a fejét az emberhús utáni vágy.
Sokáig tápláltuk azt az illúziót, hogy az ember csak rituális okokból evett emberhúst.
A neandervölgyi ősember is húsevő ragadozó volt, s ekkortájt születhetett a kétértelmű invitálás, hogy „maradj itt ebédre!”.
A barlangjaikban talált leletek alapján ma már tudjuk, hogy őkelme nemcsak húsevő hanem kannibál is volt.
Védekezhetnénk azzal, hogy a neandervölgyiek valójában nem is a mai ember elődei, úgy kell nekik, hogy jól felfalták egymást.
Így a mi ősünk, a Homo Sapiens terjedt el a Földön, s rá mindig is a vegyes étrend volt jellemző.
„Vegyes” alatt persze gondolhatunk szarvasra, bölényre, de Christy G. Turner kutatásai rámutatnak arra, hogy még pár száz évvel ezelőtt is, pl.
Észak és Közép-Amerikában módszeresen vadászták, és változatos formában fogyasztották egymást az emberek. Kiszívott csontok, meglékelt koponyák, szerszámokkal gondosan letisztított embercsontok halmazai bizonyítják, hogy nem vallási rítusról, hanem konyhaművészetről volt itt szó.
Az aztékok pl. főként növényeket termesztettek, és így fehérjeforrásban szegények voltak.
Rendszeresen ejtettek foglyokat, hogy azokat megölve megehessék őket.
Évente kb. 20 000 embert áldoztak isteneiknek és fazekaiknak. Van, aki ezt vitatja, de az kétségtelen, hogy az azték uralkodó osztály, így a spanyolok által kivégzett Montezuma is, rendszeresen fogyasztott emberhúst.
Miközben persze a spanyol hódítók megbotránkoztak e szokáson, a keresztes lovagok vidáman falatoztak a leölt muzulmánok húsából Jeruzsálem falai alatt.
Nem túl keresztényi, de hát maga a keresztes háború sem volt az.
A kannibalizmus nyomai fellelhetők bárhol a világon.
A kannibál szó egyébként a spanyol caribal szóból ered, ami caribi embert jelent.
S róluk az a hír járta, hogy esznek ember húst. Ők a kannibál epizodisták Robinson Crusoe történetében.
Minél kevesebb volt egy vidéken az elejthető vad, annál valószínűbb volt a kannibalizmus jelenléte.
A Fidzsi szigetek különösen híres volt kannibál szokásairól, s itt, pl. egyáltalán nem éltek vadászható nagyvadak.
David Cargill metodista misszionárius lelkész naplójában 1839 okt. 31-éről ez olvasható:
„
Ma reggel szörnyű látványban volt részünk. 20 halott férfi, nő és gyerek holttestet hoztak Rewa-ba Tanoa ajándékaként.
A holttesteket elosztották az emberek közt, hogy főzzék meg és egyék meg….Megcsonkított végtagok, fejek és törzsek hevertek szerteszét.”
Egy másik misszionárius 1844-ben hasonlóan kedves történetet jegyzett fel az egyik uralkodó elszökött szolgálólányáról, akit visszahoztak, a király levágatta könyökből a kezét, megfőzette, s a lány jelenlétében fogyasztotta el.
A misszionárius másik történetében két férfivel megásatták saját kemencéjüket, majd eret vágva rajtuk, előttük itták vérüket, végül megsütötték őket.
Watsford atya 1846-ban Bau sziget királyáról, Rakeraki-ról jegyezte fel, hogy minden nap emberhúst evett, és ínségesebb időkre besózott végtagokat is tároltak a számára.
volt egy szokás: a törzsfőnökök nőket adtak főtt férfiak húsáért cserébe.
De nem kell egzotikus szigetekre, sem az ősidőkbe visszamenni kannibál történetekért.
Az emberevés híres története a Donner expedíció 1846-os végzetes útja. George Donner és 87 pionír indult el ökrös szekerekkel, hogy elérje Kaliforniát.
Minden simán ment egészen a Sierra Nevada megmászásáig, ahol hóviharba keveredtek, és a jég fogságába került az egész csapat. Mikor már minden élelmük elfogyott, egy 17 fős csapat továbbindult felmentésért.
A hidegtől és éhezéstől félőrülten egy nap a csapat tagjai egyik elhullott társukból kivágott darabokból pecsenyét sütöttek és megették.
Ezzel megtört a jég, legalábbis a lelkükben, s legközelebb már kivégezték társaikat, hogy legyen ennivaló. Végül 33 nap után heten érkeztek meg az első településre. A hátramaradottak szintén rákaptak az emberhúsra. A sokadik felmentő expedíció egyetlen túlélőre, Lewis Keseberg-re bukkant, aki a többi elhalt hulláin éldegélve várta a csodát. Keseberg aztán évekkel később vendéglőt nyitott a kaliforniai Sacramentoban, s cégérén az állt: "
a legfinomabb és legzsengébb hús". Hogy ebben a reklámon túl volt-e némi nosztalgia is, nem tudni.
Úgy tűnik, a kannibalizmus feltámadásához csak annyi kell, hogy legyen néhány éhes, reménytelen ember és hozzá néhány hulla.
Így volt ez a híres 1845-ös John Franklin vezette expedícióval is.
1850-ben eszkimó vadászok találtak rá 30 ember tetemére és számos sírra.
Mivel a tetemek meg voltak csonkítva, és a főzőedényekben is emberi maradványokat találtak, Dr. John Rae az Angol Admiralitásnak írott jelentésében arra következtetett, hogy az expedíció tagjai éhségükben egymást kezdték felfalni.
Hasonló, újabb kori kannibál történet a "
Túlélők" című regény és film megtörtént eseményei.
A Chilébe tartó repülő hegynek ütközve lezuhant egy rugby csapattal.
Tíz napi éhezés után az életben maradottak feladván etikai aggályaikat, elhalt társaik maradványaival kezdtek táplálkozni, s ez így ment egészen tíz héten át, míg végül a felmentés megérkezett.
Az újkori történelem során történtek azonban horrorisztikusabb események is.
Ismeretes, hogy Sztálin valahogy nem csípte az Ukránokat, és gondolta, hogy majd jól éhen halasztja őket.
Ennek kivitelezésére úgy begyűjtetett minden élelmiszert, hogy 1932-33 telén ebbe öt millió ember bele is halt.
Az éhezők egy része azonban a kannibalizmust választotta túlélési stratégiának, s ez oly elterjedtté vált, hogy a szovjet kormány – ugye legfőbb érték az ember! – plakátokat nyomatott azzal a szöveggel, hogy "
Gyermeked megevése barbár cselekedet!".
Mások ártatlanul váltak kannibállá. Harkov utcáin akkoriban esténként napi átlagban 250 hullát szedtek össze a hullaszállítók. Legtöbbjüknek azonban egy kis, testükön vágott résen át már eltávolították a máját. Éhenhalni lehet, de májat lopni azt nem! A rendőrség intenzív nyomozásba fogott, s végül a lefülelt májbegyűjtő banda tagjai bevallották, hogy a májakból húsos pitéket gyártottak és forgalmaztak. Az árú kelendő volt, igazolva, hogy ahol a piacgazdálkodás felüti a fejét, ott „az ember embernek farkasa lesz”.
A múlt kísértésének tekinthetjük Andrej Csikatilo párttag és egyben sorozatgyilkos esetét is, akit a szovjet Hannibál Lecternek neveznek. Csikatilo gyerek volt a urali éhinség idején. Mély nyomott hagyott lelkében, hogy bátyját elrabolták és megették. E trauma hatására Csikatilo később szintén gyermekeket kezdett elrabolni, számuk húsz évi ténykedése során meghaladta az ötvenet. A gyerekeket, megölte és megette őket, különösen szerette a főtt nemi szerveket.
A Leningrádi ostrom 441 napja szintén sokakban hagyott maradandó emléket.
Nemcsak a lovakat, hanem az utcán heverő embereket is feldarabolták az éhezők.
A védőkről mesélik, hogy jól táplált németeket lőttek maguknak ennivalónak, ez az ellenség totális megsemmisítésének doktrínájával összhangban is volt. De a civileknek ezt nem nézték el.
A városban 300 embert lőttek agyon kannibalizmus vádjával, és több mint ezret börtönöztek be ugyanilyen okból.
Talán a hagyományok miatt, talán a növekvő szegénység okán, az újkori Oroszországban nap mint nap derül fény nyereségvágyból, vagy gourmandságból elkövetett emberevésre is.
Pár éve bukott le Nyikolaj Dzsurmongaliev, aki legalább száz nőt ölt meg az évek során és tálalta fel őket ebédvendégeinek. Specialitása a tájjellegű ételek készítése volt. Egy másik orosz ínyenc utcagyerekekre specializálta magát, felcsalta őket lakására, ahol anyukája segítségével feldarabolták és megették őket. Visszatérő történetek az orosz sajtó hasábjain, hogy a túlzsúfolt börtönökben a börtönlakók olykor megölik, feldarabolják és elfogyasztják „nemkívánatos” cellatársukat. Sok olyan történet is ismert, amikor azért öltek meg és daraboltak fel embereket, hogy húsukat eladják a piacon, vagy vendéglátóhelyek konyháin. Anatolij Dolbisev, permi lakos azon bukott le, hogy az egyik vevő egy tetovált emberbőr darabot talált az ételében.
Afrikában az Egyenlítői-Guinea, Nigéria, Kamerun és Gabon területén élő fang törzsekről tudjuk, hogy ettek emberhúst. Egyrészt ha foglyot ejtettek, azt megették, s olykor még vásároltak is más falvakban foglyokat fogyasztásra. Ha egy fang faluban meghalt valaki, tetemét átküldték egy másik faluba, ahol eladták.
Egy utazó beszámolt arról, hogy amikor az Apingi-k királyához látogatott vendégségbe, az rögtön elővezettetett egy megkötözött foglyot, és buzdította európai vendégét, hogy ölje meg ezt a jó kövér foglyot vacsorára, mert bizonyára éhes.
Egy nigériai utazó írta le 1926-ban, hogy az itt élő törzsek szintén esznek emberhúst. A Bafum-Bansaw törzs foglyait forró pálmaolajjal itatták, és a halottat hagyták „érni”, amíg az olaj átjárta a testet, hogy húsa zsengébb legyen.
A hagyomány, az hagyomány.
xEgy 2003-as ENSZ-vizsgálat feltárta, hogy a kongói lázadók pigmeusokra vadásznak és megeszik őket, sőt piacokon pigmeus törzsbéli emberek húsát árulták.
Sok afrikai hiszi azt, hogy a pigmeusok nem emberek, s fogyasztásuk varázserőt ad a fegyvereseknek.
xSzintén egy 2003-as vizsgálat eredménye szerint Észak-Koreában a nagy éhínség miatt gyermeket ölnek meg és fogyasztanak el.
Menekültek mesélik, hogy az aznap eltemetett hulláknak is gyakran „lába kél”, kiássák őket és megeszik.
Egy férfi elmesélte, hogy unokái eltűntek.
Keresésükre indult, és a gyerekek osztálytársai mondták, hogy a fiúk egy piacnál tűntek el.
A férfi riasztotta a rendőrséget és egy közeli étteremben a feldolgozás alatt álló unokákra bukkantak. A tulajdonost főbe lőtték.
Hasonló történetek váltak ismertté Észak-Korea büntető táboraiból és börtöneiből, ahol a táborlakók szintén egymást falják fel éhségükben.
Rituális kannibalizmus
A mágikus-analógiás gondolkodás azonosítja a testet, vagy annak részeit a személy tulajdonságaival.
E gondolkodás terméke pl. az hiedelem, hogy akit lefényképeznek, annak elrabolják a lelkét, hiszen a képmás azonos az emberrel, vagy hogy az álom alatt a lélek egy másik világban jár, és alvó embert nem szabad felébreszteni, mert lelke nem talál vissza beléje. (Ezt speciel magam is tapasztalom reggelente.) De hogy ne menjünk messzire, a vizsgák elmaradhatatlan kelléke, a kabalamaci is varázslás: a macival próbáljuk a világ eseményeit befolyásolni.
Tudományosan a rituális kannibalizmust szokás endo- és exokannibalizmusra felosztani.
Az endokannibálok saját rokonukat eszik meg, az exokannibálok más törzsek tagjait fogyasztják.
A rituális emberhús-fogyasztás lényege, hogy elsősorban mágikus cselekedet, s másodsorban élvezet.
A kettő „szerencsés” esetben persze együtt járhat.
Az endokannibalizmus egyik fő motívuma, hogy a szeretett rokon lelke tovább él azokban, akik elfogyasztják őt. Az amazoniai őserdőkben élő wari-k pl. szertartásos körülmények közt sütötték meg és fogyasztották el törzsük elhunyt tagjait, akiknek lelke így a törzsben élt tovább. Az ilyen „temetést” tekintették a legnagyobb tiszteletnek. A civilizációval való kényszerű találkozás után a wari-k szokásukat kénytelenek voltak feladni. Beth A. Conklin etnográfus az „
Emésztő gyász” című könyvében írja le egy wari házaspár lelkiállapotát gyermekük halála után. A szülők azon búslakodtak, hogy gyermekük most egyedül van a hideg földben, míg ha régi szokás szerint megehették volna, most nem feküdne ott magára hagyva, és ők meg nem gondolnának bánkódva a testére.
Más népeknél a halott hamvait és megőrölt csontjait keverik ételükbe.
Új Guinea törzsei közt egészen a hatvanas évekig szokás volt ez elhunyt húsát és agyát szertartásosan elfogyasztani, s ennek következtében egész törzsek fertőződtek meg a halálos kuru nevű prionbetegséggel, amely hasonlatos a kergemarha kórhoz és szintén gyógyíthatatlan.
Egy utazó azt írta róluk, hogy a törzsek temetője a gyomruk.
Kínában szintén a szeretet és tisztelet kifejezése volt, ha valaki megette elhunyt szülője vagy mestere testét.
Mondhatnánk, ez a feltétel nélküli elfogadás, vagy az azonosulás mágikus kivitelezése. Az ember az, amit megeszik!
A rituális exokannibalizmus lényege az ellenség erejének, bátorságának megszerzése teste, szíve, agya elfogyasztása révén. Az irokéz indiánok ellenségüket napokig kínozták, majd kivágták szívét, megfőzték és a kiváltságosak megették. A maradék testen aztán az egész törzs elnyámnyogott.
1763-ban, az angolok ellen kitört Pontiac vezette indián lázadás egyik áldozata volt Donald Campbell kapitány, akit a chippewák főnöke magának követelt, majd táborába vitt, ott szívét kitépte és megette. Ennek csak egyik oka volt a bosszú, a másik Campbell vakmerőségének „megszerzése”.
Az említett fang törzs tagjai körében manapság is dívik titkos szekták szeánszain az emberhús fogyasztás. A hit szerint aki emberhúst eszik, az gazdag és hatalmas lesz. A klubtagsági egy-egy hulla, amit ki a temetőből, ki hazulról szerez be, esetleg ráfanyalodik egy kis gyilkosságra. A rituális gyökerekre utal, hogy főként az agyvelőt és a nemi szerveket kedvelik. E vidéken, akinek hatalma van, feltételezik róla, hogy emberhúst evett. Bokassát a Közép-Afrikai köztársaság diktátorát a 80-as években többek közt kannibalizmus vádjával ítélték halálra, majd életfogytiglani börtönbüntetésre.
Az ellenség elpusztítása és megalázása elfogyasztása által régi kínai módszer, egy ízben még Konfuciuszt is megfenyegették, hogy megeszik.
Az 1960-as években Mao által elindított Kulturális Forradalomban az ellenség elfogyasztása bevett módszerré vált. A diákokból létrehozott Vörös Gárda járta a városokat, számolatlanul ölte meg az „osztályellenségeket” és „kémeket”, és százakat ettek meg kannibál módjára. Ez volt a polgári csökevények felemésztése. Egyedül Wuxuan járásban 100 elfogyasztott áldozatról tudni. Egy alkalommal pl. egy iskola diákjai megbírálták tanárukat, majd megsütötték és megették. Ennek a politikai kannibalizmusnak az értelme az ellenség minden nyomának eltüntetése volt. Akit megesznek, még sírja sem lehet.
A kannibalizmusnak Teng-Sziao-Ping üzent hadat 1966-ban, egészen addig elfogadott dolog volt. Kínában azonban van egy másik bizarr formája a kannibalizmusnak, s ez az abortuszból származó magzatok fogyasztása.
A magzat, mint csodatévő étel
A mágikus hiedelem szerint a magzat elfogyasztásával az ember megfiatalodik, erőre kap, súlyos betegségéből felgyógyul.
Az EastWeek egy riporternője utána akart járni a dolognak, és betegséget színlelve felkereste a shenzen-i „
Nők és gyermekek egészségközpont”-ját.
Itt egy orvosnőtől kért betegségére egy magzatot, de az orvosnő elküldte, hogy aznap már elfogytak a magzatok, jöjjön vissza másnap. Mikor a riporternő másnap megjelent, az orvosnő egy üvegben 10 hüvelykujj nagyságú abortált magzatot adott át neki. Mikor a riporternő fizetni akart, az orvosnő elhárította.
„
Mi állami kórház vagyunk, nem fogadunk el pénzt. Általában az orvosok szokták hazavinni és megenni a magzatokat, de maga nagyon rosszul néz ki, úgyhogy tessék, ettől majd rendbe jön.”
Amikor a riporternő más kórházban is próbálkozott, nem voltak vele ilyen szívélyesek. A vezető nővér közölte, hogy a magzatokon az osztály dolgozói osztoznak, igaz, egyesek továbbadják hong-kongi vevőknek.
Egy magzat ára 10-20 dollár közt mozog, de a teljes ideig kihordott halott magzatokért sokkal többet fizetnek. Egy magánklinikai magzatforgalmazója szerint a magzat húsa simává teszi a bőrt, erősít és jó a veséknek.
A vezető nővér korábban sertéshússal együtt főzött levest belőlük.
Mr. Cheng hong-kongi üzletember kezdetben vonakodott, amikor üzleti útjain először ajánlottak neki emberi magzatból főzött levest. Ám orvos barátai azt mondták, használni fog az asztmájának. Mint Mr. Cheng elmondta, asztmája tényleg elmúlt, mióta magzatokat fogyaszt. Amikor többet sikerül beszereznie, otthon lefagyasztja őket.
A riporternőnek sikerült Mr. Cheng receptjét is megtudni. Gyömbérrel, narancsmaggal és sertéshússal együtt főzi levessé a magzatokat.
Korábban Mr. Cheng placentát is fogyasztott, de az nem volt olyan jó az asztmájára.
Dr. Zou Qin orvosnő koránál sokkal fiatalabbnak néz ki. Százával végzi az abortuszokat, és fiatalos kinézetét a magzatfogyasztásnak tulajdonítja.
Az elmúlt hat hónapban legalább száz magzatot fogyasztott el. Persze vannak gondok is.
„
A magzatoknak erős szaga van, ezért erősen kell fűszerezni őket”, panaszkodik Dr. Zou. „
Jók levesnek, hússal töltött pitének”.
A riportban megszólaltatott egyes hivatalos személyek hitetlenkedtek a történetek hallatán, de mások elismerték, hogy a kínai népi gyógyászatban a placenta és magzatevés régi hagyományokkal bír.
A kannibalizmus, mint privát őrület
A kannibalizmus kollektív változatai hiedelmekre, tradíciókra épülnek, és nem állnak szemben az adott törzs vagy nép értékrendjével.
A klinikai kannibalizmus általában pszichiátriai eseteknél jelenhet meg és általában szexuális perverzióként, szadisztikus-agresszív élvezetként, vagy paranoid téveseszmék formájában jelenik meg.
A világsajtót legutóbb Armin Meiwes 42 éves számítógépes szakember tárgyalása foglalkoztatta.
Meiwes elmondta, hogy már nyolc éves korától foglalkoztatta a gondolat, hogy valamelyik iskolatársát elfogyasztja, mintegy „egyesül” vele ezáltal.
Később homoszexualitása is nyilvánvaló lett számára, és a legizgatóbb fantáziáiban egy törékeny szőke fiút falt fel. Felnőttkorában végül elszánta magát, és hirdetést adott fel az Interneten keresztül, amelyben alanyt keresett arra, hogy lemészárolhassa és megehesse.
Azt gondolnánk, ilyen hirdetésre senki nem jelentkezik.
Mégis jelentkezett egy életunt mérnök.
Meiwes ölni akart, áldozatjelöltje, Bernd pedig arra vágyott, hogy lemészárolják.
Meiwes a padláson rendezte be a megfelelő díszletet és mindent videóra rögzített, hogy később is élvezhesse majd a műsort.
A halálraszánt mérnök jól leitta magát, altatókat vett be, majd együtt úgy döntöttek, hogy közösen fogyasztják el az ő nemiszervét.
Korában Bernd már tízezer márkát is ajánlott szexpartnerének, ha levágja neki a péniszét. Meiwes levágta grátisz, majd megfőzte, de a falat mindkettőjüknek rágósnak bizonyult. Innentől Meiwes vette át a kezdeményezést, 9 órán át szurkálta, kínozta önkéntes áldozatát, majd feldarabolta és adagonként lefagyasztotta mélyhűtőjében. Harminc kiló húshoz jutott így, amiből apránként húsz kilót megvacsorázgatott, mire a rendőrség rajtaütött. Meiwes még bekapta az utolsó falatot, mielőtt ajtót nyitott. A rendőrségen elmondta, hogy ahányszor csak evett barátjából, mindig megemlékezett róla, ez Meiwes cselekedetét összekapcsolja a rituális endokannibalizmussal. Meiwes azt is elmondta, hogy a mérnökön kívül még 200-an (!) kínálkoztak fel levágásra, harmincan pedig szívesen öltek volna. Meiwest-et környezete kedves, barátságos, nyílt embernek ismerte, a szakértők pedig beszámíthatónak tartják.
Az 1920-as évek Amerikájából való a „
Szürke Ember”, alias Albert Fish története.
Amikor Fish rákapott fiatal lányok és fiúk elrablására, megölésére és ínyenc módon való elkészítésére, már idős ember volt.
Külseje rendkívül megnyerő, igazi talpig becsületes, munkában megőszült ember benyomását keltette, s ettől mindenkinek, felnőttnek, gyereknek egyaránt bizalma volt hozzá. 1928-ban kinézett magának egy fiatal fiút, Edward Budd-ot, s mivel a fiú újsághirdetés útján állást keresett, felkereste őt, mint öreg farmer. A család és a fiú bizalmába férkőzött, már meg is egyeztek a „munkában”, amikor egyszer csak belibbent a család csodálatos szép és kedves kislánya, a 9 éves Gracie. Fisht, aki persze Howard néven mutatkozott be, szíven ütötte a kislány szépsége, és egyből úgy döntött, inkább őt fogja megenni.
Felajánlotta, hogy elviszi őt egy babazsúrra, és sem a kislányt, sem az ősz hajú, őszszakállú kedves bácsit nem látta többé senki.
Az ügyet végül lezárták, de egyszer csak 1934-ben különös levél érkezett Budd-ékhoz. „
Kedves Mrs. Buddsom!”, kezdődött a levél, majd a későbbiekben az állítólagos Mr. Howard leírt egy bizarr történetet, miszerint 1894-ben Kínában éhínség volt, és a húsboltokban a kampókra akasztott fiatal fiúk és lányok testét árulták hús gyanánt. Mr. Howard öreg barátja, John itt kóstolta meg először az emberhúst, majd visszatérve New Yorkba, beszerzett magának két kisfiút, akiket napokig kínzott, hogy finom legyen a húsuk, majd megsütötte őket egymásután.
Mint Mr. Howard írta, barátja addig-addig unszolta, milyen jó is az emberhús, míg végül gusztusa támad rá neki is.
Ekkor kereste fel a Budd családot, és ismerte meg az „ennivaló” Graciet.
Aztán Mr. Howard részletesen leírja, hogyan ölte meg a kislányt, hogyan darabolta fel, és milyen finom volt megsütött húsa.
Kilenc napig ette a kislányt.
Hogy valami jó hír is legyen a levében, végül megnyugtatta a mamát, hogy nem erőszakolta meg a kislányt, csak megette.
Kezdetben annyira őrültnek tűnt a levél hat évvel Gracie eltűnése után, hogy nem vették komolyan.
Csak egy nyomozónak tűnt fel, hogy a „
Szürke Ember” látogatása milyen pontosan van leírva.
A borítékról szerzett információk alapján hamarosan eljutottak Fish-hez, aki éppen egy albérletben lakott.
Fish vallomásában részletes recepteket is lediktált amolyan „
végy két újhagymát, egy friss sárgarépát…” stílusban. Elmondta, hogy egész életében vágyott arra, hogy fájdalmat okozzon, ill. hogy neki fájdalmat okozzanak.
Mindkettő sikerült neki. Legalább 15 kislányt ölt és evett meg, s több családnak is elküldte lelkes élménybeszámolóját.
Saját magába tűket szurkált a legérzékenyebb ágyéki tájékra, melyeket a hitetlenkedő pszichiáter kérésére röntgennel meg is találtak. 55 éves korában hallucinálni kezdett, Jézust és angyalait látta.
Lassan kialakult az a rögeszméje, hogy Isteni parancsra öli és eszi meg áldozatait.
Amikor Fish részletezte egy áldozata elfogyasztását, a pszichiáter azt jegyezte fel róla, hogy egyfelől olyan volt, mint egy háziasszony, aki kedvenc receptjét mondja el, másfelől Fish arcán átszellemült kielégülés látszódott.
Fish azzal védekezett, hogy ha Isten nem akarta volna a gyermekek halálát, megakadályozta volna, ahogy tette ezt, amikor Ábrahám fel akarta áldozni Izsákot.
Villamosszéket kapott, de kivégzésekor a testébe szúrt rengeteg tű miatt rövidzárlat keletkezett.
*
Az igazi rémtörténet az, ami tényleg meg is történt.
Kannibálok voltak és lesznek, ezt már a génjeinkben hordozzuk. Aki húst eszik, mit szépítsük, bűnrészes egy gyilkosságban.
A húsevés közelebb van a kannibalizmushoz, mintsem azt gondolnánk.
A civilizált ember kínosan ügyel arra, hogy ez a kis különbség óriásinak tűnjön.
Mindenesetre kerüljük a mentőcsónakos magányos tengerészeket az óceán közepén, csak leprásnak álcázva utazzunk bizonyos vidékekre, és a hentesnél jól nézzük meg, mit kapunk.
Utólag mindig nehezebb reklamálni.
Szendi Gábor:
Modern kannibálok
/
