Versek, idézetek...

myszty

Állandó Tag
Állandó Tag
love_058.jpg




"Barátot találni nem kőnnyű dolog,
Szerencse is kell hozzá, jól tudod,
Mert barát nem terem minden bokorban,
Ha hiszed ha nem, bizony ez így van.
Jóbarátok mindig igazat mondd,
Az őszinteségből nem lehet gond.
Játszani, tanulni vele, csak vele jó,
Hogy mennyire tán nincs is arra szó
Szülinapod, biztos nem felejti el,
És a névnapodon is téged ünnepel.
Jóban rosszban mindig melletted áll,
Ha süt a nap, vagy ha hó pihe száll.
Ha beteg vagy, szemében könny remeg
Ha öröm ér,együtt örül veled.
A barátság egész életre szól,
Ez arany igazság, jegyezd meg jól".



<sup>100 Folk Celsius : Barát dal</sup>
 

Yael

Állandó Tag
Állandó Tag
"Az időben fogan minden, lét és nemlét, bánat és öröm,
az idő megszül és ismét elpusztít minden életet,
az idő lángba vet mindent, majd kioltja a lángot is.
Időből ered jó s rossz, belőle lett, mi létezik,
megsemmisíti és ismét újjáteremti lényeit.
Ha minden alszik, ő virraszt, legyőzhetetlen az idő,
s minden lényben az oszthatatlan és azonos idő pereg."


/Mahábhárata/
 

Yael

Állandó Tag
Állandó Tag

GUILLAUME APOLLINAIRE

EGYIDEJŰSÉGEK
SIMULTANÉITÉS


Ágyúk dörögnek éjszaka
Hinnéd hullámok a sziveknek
Konok viharzó bánata
Mely újra s újra megremegtet
Csak nézni hogy vonulnak el
A foglyok ott Oly édes óra
A nagy zaj közepett amely
Vatták közt lágyan nő nagyobbra
Kezében a sisakja hogy
Köszöntse a francia kertek
A jázminok liliomok
Rózsák emlékét azt a percet
S rágondol gázmaszkja alatt
A sötét hajra És ki várja
A rakparton most Ó a nagy
Tenger sok mályvaszínü árnya
Élő diófa szép diók
Nagy őrület veri hiába
Szép barna lány halld a rigót
Válladról dalol a világba
Szerelmünk villanás melyet
A szív fényszórója irányít
A Fároszra mely tűzjelet
Szívünkkel felérőt világít
Emlékeim fárosz-világ
Feketehajú Magdaléna
Lővonalak vad fényvilág
Gyors tündöklések járuléka
Szép szemedhez ó Magdaléna


Vas István fordítása
 

Yael

Állandó Tag
Állandó Tag
MAGAM VAGYOK

Christine de Pisan

Magam vagyok és csak magányra vágyom,
magamra hagyott társam és szerelmem,
magam vagyok, nincs hű uram-barátom,
magam vagyok, haragvón, csendesedten,
magam vagyok gyötrő nehéz hevemben,
magam vagyok, hogy nálam senki jobban,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.
Magam vagyok, ha ablakom kitárom,
magam vagyok szobámba rejtezetten,
magam vagyok hallgatni nagy sírásom,
magam vagyok, letörve, ernyedetten,
magam vagyok, bár mind keservesebben,
magam vagyok kuporgón a sarokban,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.
Magam vagyok mindenütt a világon,
magam vagyok jártomban s megpihenten,
magam vagyok, hogy nincs ebben se párom,
magam vagyok mindentől elfeledten,
magam vagyok, ha sértést kell viselnem,
magam vagyok, ha könnyem elzokogtam,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.
Herceg, most gyűl a bánat csak felettem,
magam vagyok gyásztól fenyegetetten,
magam vagyok sziromnál hervadóbban,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.

(Illyés Gyula fordítása)
 

Yael

Állandó Tag
Állandó Tag
ARRÓL, AKI EGYSZER ELJÖN

Cecilia Meirelles

Oly későn jön majd, hogyha eljön egyszer,
Olyan későn és oly magánosan,
Hogy ráismerni még az este sem mer
És az út se, amelyen átoson...
Oly későn jön majd és magánosan.

A lámpát én addigra már eloltom
És míg elborít búsan a setét,
Magányom mélyén az álomba fojtom
A várakozás keserű hevét,
Amíg elborít búsan a setét.

S mikor szememben már kérdés se rebben
És minden emlék fénye kialudt,
Tán éppen akkor gondol rám a csendben,
Kit lassan-lassan hoz felém az út...
Mikor már minden emlék kialudt.

Talán az ajtómon is bekopogtat,
Nevét nem mondja, szótlanul belép,
A bánat addig már félholtra koptat
S már nem várom senki jövetelét,
Mikor az ajtón szótlanul belép.

Ugy jön a csendes esti pillanatban,
Mint elkésett, régvárt illúzió,
A szerelemről mond majd gondolatban
Bűvös szókat, miket hallgatni jó,
Mint elkésett, régvárt illúzió.

Lehet, hogy majd felébreszt a sötétben
Szava, mely lágyabb lesz, mint a homály,
És ott maradnánk halkan, szótlan, tétlen,
Hogy kik is voltunk, azt se tudva már
Körülöttünk hallgatna a homály...

 

Yael

Állandó Tag
Állandó Tag
William Butler Yeats

A VILÁG RÓZSÁJA
The Rose Of The World

A tűnő szépség, jaj ,ki álma volt?
S hogy elfakul e gőgös ajkakon,Mert csoda nem terem, se irgalom
A pompás-gyászú Trója is halott,
És Usna-háza:rom.

Veled múlunk, fájdalmas földgolyó
Imbolygó lelkek árja útat ad.
Ahogy a sápadt téli víz szalad,
Tűnünk a csillag-tajtékkal folyó,
Magányos ég alatt.

Még arkangyal sereg se tündökölt,
S más szív se vert, de egy fáradt-szelíd
Valaki már, művébe kezdve itt,
Akarta:füves út legyen a föld,
Felfogni lépteid.

Rab Zsuzsa fordítása
 

Yael

Állandó Tag
Állandó Tag

John Keats

ÓDA EGY GÖRÖG VÁZÁHOZ

Oh, tűnt derűk arája, íme még
itt állsz, s dajkál a vén idő s a csend
s mesélsz: füzérid közt rajzos regék
lágy dalnál édesebb lejtése leng:
oh, lombdiszed közt mily legenda él?
mily istenségek, vagy mily emberek?
Árkádia, vagy Tempe-völgy e táj?
vagy más ég s föld? kik e vad némberek?
őrültet űznek? vagy harc sodra kél?
síp andalog? dob döng? kéj láza fáj?

Édes a hallott dal, de mit a fül
meg sem hall, még szebb: halk sipocska, zengd!
Ne testi fülnek! gyöngyözd remekül
lelkembe ritmusát, mely csupa csend!
Szép ifju! nótád tündér lomb alatt
örökre szól s örök a lomb a fán!
S te, vad szerelmes, kinek ajakad
bár oly közel, édes célt mégsem ér,
ne bánd, bár vágyad kéjt hiába kér,
örök, szép vágy lesz s nem hervad a lány!

Oh, boldog lombsor, el nem száradó,
melynek a tavasz búcsút sohsem int,
oh, boldog pásztor, sohsem fáradó,
fújván örök sipod szived szerint,
s oh, százszorosan boldog szerelem,
örökre hév s örök örömre kész,
zsibongó, zsenge vágy: még! egyre még!
- Mily más a bús, halandó gyötrelem,
melytől a szív megundorúl s nehéz
s a nyelv kiszárad és a homlok ég.

Mily áldozatra gyűl emitt a nép?
A zöld oltár elé szent pap vonat
szelíd üszőt, amely bődülve lép
s borítja lágy szőrét virágfonat.
Mily apró város az, mely halk habok
partján, vagy békés várövü hegyen
tárt utcákkal e jámborokra vár?
- Oh, kicsi város, néped elhagyott
s közűlük hírt regélni nem megyen
csöndedbe vissza soha senki már.

Oh, antik karcsuság, szelíd ivek,
márványfiúk s lányok kecses köre,
oh, sűrü ágak, eltiport füvek,
oh, formák csöndje, anda gyönyöre
az öröklétnek: hűs pásztormese!
Ha rajtunk múlás űli már torát,
te megmaradsz s míg új jajokkal ég
az új kor, nékik is zengsz, hű barát:
"A Szép: igaz s az Igaz: szép! - sohse
áhitsatok mást, nincs főbb bölcseség!"

Tóth Árpád fordítása
 

Yael

Állandó Tag
Állandó Tag
John Keats


UTOLSÓ SZONETT


Bár volnék, mint te, Csillag, oly örök -
nem a magas ég magányos tüze,
hogy türelmesen a világ fölött
vigyázzam, mint álmatlan remete,
a mozgó tengert, mely papként szelíden
mossa a föld emberi partjait
vagy nézi a friss havat, melynek ingyen
fehérébe hegy s mocsár öltözik -
nem - én kedvesem érő kebelén
vágynék lenni szilárd s változhatatlan,
hogy annak lágy, lélekző melegén
őrködjem örök-édes izgalomban:
azt szeretném, azt hallgatni, örökkön,
ott élni mindig - vagy meghalni rögtön.

SZABÓ LŐRINC
 

Yael

Állandó Tag
Állandó Tag

Edgar Allan Poe

IZRAFÉL

És Izrafél angyal, akinek szívhúrja
lant s akinek Isten tertmtményei közt
legédesebb a hangja

Korán


Mennyben egy szellem él,
"Szive húrján zenél."
Jobb dalt tud bárkinél
Ez angyal, Izrafél.
S őt hallva (így szól a rege)
Az ég keringő serege
Elnémul, szólni fél.

Fenn az égi bolton
Járva, a tetőn,
Vágyón, szeretőn
Pír fut át a holdon.
S a cikázó láng, a rőt
(S a Plejád, az egybe szőtt,
Ki hét volt azelőtt)
Megáll, hogy hallja őt.

S mondják (a fénysereg
S kik hallják, mind a lények),
Hogy mely lantján remeg,
A lüktető ideg
Ad ily dalt Izrafélnek
S hogy furcsa és meleg
Kobzán a húrok élnek.

S az angyal-járta menny,
Hol a nagy eszme tisztség,
S trónt ül a Szerelem
És huri-szem tekint szét -
A szépségtől megárad,
Mely csillagnak sugárt ad.

Izrafél, így igaz,
S jogos, ha megveted
A dalt, ha nem izzik az.
Minden babért neked!
Jó és bölcs éneked;
Soká légy szent vigasz.

Mi fenn önkívület,
Jól dalolod, te lángszavú -
A vágy, a kéj, a kín, a bú
Mind lantodon hevülhet,
S ne szóljon hang kivűled!

Tied az ég: de itt alul
Méz s üröm a világ:
Virágunk csak - virág
S mi rád mint üdvöd árnya hull,
Napfényként száll miránk.

Laknám csak én,
Hol Izrafél
Lakott s ő jönne le,
Oly vad gyönyörrel éneke
Itt lenn nem zengene,
S dalom merészebb ütemén
Az égbolt rengene.

Gáspár Endre fordítása
 

gevi1981

Állandó Tag
Állandó Tag
"Galambot fogtál és élsz
Ha elrepül, meghalsz.
De ugye nem félsz, nem nyírod le a szárnyát?
Nem kötöd meg a lábát?
Hagyd, hogy megpihenjen a kezedbe,
És megsimogatod, mielőtt elrepül."

Ismeretlen szerző
 

gevi1981

Állandó Tag
Állandó Tag
"Embertől emberig, lélektől lélekig,
Szívemtől szívedig szeretet a dallam is.
A szeretet út és híd."

Ismeretlen szerző
 

gevi1981

Állandó Tag
Állandó Tag
"Eldönteni, hogy gyermeket szeretnénk egy pillanat műve csupán. De a döntés, hogy szívünk a testünkon kívül dobok, örökre szól."
 

Yael

Állandó Tag
Állandó Tag
Jacques Prévert
(1900-1977)


LES FEUILLES MORTES

Oh! je voudrais tant que tu te souviennes
des jours heureux où nous étions amis,
en ce temps-là la vie était plus belle
et le soleil plus brûlant qu'aujourd'hui.
Les feuilles mortes se ramassent à la pelle,
tu vois, je n'ai pas oublié...
Les feuilles mortes se ramassent à la pelle,
les souvenirs et les regrets aussi.
Et le vent du Nord les emporte
dans la nuit froide de l'oubli.
Tu vois, je n'ai pas oublié
la chanson que tu me chantais.

C'est une chanson qui nous ressemble,
toi qui m'aimais et je t'aimais.
Et nous vivions tous deux ensemble
toi qui m'aimais moi qui t'aimais.
Mais la vie sépare ceux qui s'aiment
tout doucement sans faire de bruit.
Et la mer efface sur le sable
les pas des amants désunis.


HALOTT LEVELEK

Jusson eszedbe, mi oly messze tűnt,
az az idő, mi csak tiéd s enyém,
ó, sokkalta szebb volt az életünk,
és ragyogóbb, hisz dőlt ránk a fény.
Kupacban áll a sok hol falevél -
a tűnt nyarak emléke int,
kupacban áll már a sok holt levél,
mint könnyeink és örömeink.
És az őszi szél elhordja mind,
hol feledésnek éje vár,
de lásd, tudom még szó szerint
azt a dalt, mi oly messze már...

E dal miénk, hozzánk hasonló,
tiéd e dal s enyém, szivem,
nincs két sziv még oly egybehangzó,
mint szíved és az én szivem.
Csendben válnak el, egy szót se szólva,
kiket az élet űz tovább,
és az ár, a tengerár lemossa
a tűnt szeretők lábnyomát.
 

Yael

Állandó Tag
Állandó Tag

Lao-Ce: Tao Te King (részlet)

A legfőbb jó a vízhez hasonló:
mindennek hasznos, de nem harcos;
az alantasban is jelenlevő:
a víz az út-hoz hasonló.
Az élet a földet kövesse,
a sziv a benső melyet kövesse,
a barátság az emberit kövesse,
a beszéd a valót kövesse,
az uralom a rendet kövesse,
a szolgálat a lehetőt kövesse,
a tett a kellő időt kövesse.
Ha készséges, de nem erőszakos:
nem kél zúgolódás semerre.

Weöres Sándor fordítása
 

Yael

Állandó Tag
Állandó Tag
Victor Hugo
(1802-1885)


CETTE VILLE

Cette ville
aux longs cris,
qui profile
son front gris,
des toits frêles
cent tourelles
cloche grêle -
c'est Paris.


E VÁROS

Hosszu fütty
fonja át
füstezüst
homlokát,
karcsu, rőt
háztetők
s csengettyűk
Párizsát.
 

Yael

Állandó Tag
Állandó Tag
Jules Vallès
(1832-1885)


VINGT-HUIT MAI

Vingt-hui mai:
La bataille allait être finie.
Les canons éreintés hurlaient notre agonie.
Mais il restait encor quelque part, par là-bas,
Un drapeau qui saignait sur des pavés en tas.
J'allai de ce côté, chancelant, las de vivre...
Les autres étaient morts - personne pour me suivre!
Je râlais, épuisé par la lutte en fureur
Noir de crasse et de poudre et saoulé de douleur.
La rue où je passais était calme et déserte;
Même quelques pavés avaient la barbe verte,
Un bout de treille en fleur s'étirait contre un mur;
Là-haut un soleil cru flambait dans un ciel dur,
Que les boulets rayaient comme des hirondelles.
L'incendie étalait l'or rouge de ses ailes!
Entre la terre chaude et le ciel aveuglant
Le vaincu s'arrêta pâle, las et sanglant...
A quoi pensa-t-il donc? - J'ai perdu la mémoire
Le souvenir s'éteint dans la nuit de l'histoire;
Mais tandis qu'il était ainsi seul et debout,
Le yeux vers l'horizon, le coeur je ne sais où,
Les doigts tachés de rouge et la tête livide,
Avec des airs de fou serrant son fusil vide,
Un bruit se fit entendre en ce calme profond
Que coupait seulement les hoquets du canon.
Et machinalement je relevai la tête...
Je vis sur un balcon, accoudée et coquette,
Une femme aux cheveux dorés, aux grands yeux bleus.
La femme et le vaincu se fixèrent tous deux,
Elle avait un peignoir avec des noeuds groseille
Et portait, en cocarde, un oeillet sur l'oreille...
Ce ne fut qu'un rayon, une flamme, un éclair!
J'entendis une voix qui déchirait l'air clair,
Et je n'eus que le temps de tourner la muraille
Feu!... cria-t-on. - C'étaient les soldats de Versailles.
J'ai toujours dans les yeux l'éclair de cet oeil bleu,
Je revois ce peignoir enrubanné de feu,
Dans l'air chargé de mort cette allure de fête,
Cette coquetterie au fort de la tempête,
Et je mêle toujours quand je deviens songeur,
L'odeur de notre poudre à l'odeur de sa fleur.


MÁJUS HUSZONNYOLC

Május huszonnyolc.
Már a harc csitult, a fáradt,
vén ágyúk öblösen bőgték agóniánkat,
de még lengve tüzelt az utcakő-hegyen
egy zászló, lángszinű, megtépve, véresen.
Elindultam oda, bicegve, meggyötörten,
elhullt a többi mind - senki sem járt köröttem,
oly ádáz volt a harc, lankadt voltam, beteg,
részegített a kín, a por beszennyezett.
Csak léptem kopogott, meg-megtörte a csöndet,
zöld moh-szakálla volt némelyik utcakőnek,
virágzón egy falon szőlőlugas virult,
a mord égen a nap vad lángolásra gyúlt.
Fönn kartácsrepeszek röpködtek, mint a fecskék,
szárnyuk rőt aranyát tüzek kiterjesztették,
parázsló, forró föld s vakító ég között
a legyőzött megállt, fehér volt s meggyötört.
Mire gondolt vajon? Nem tudhatom. Az élmény
s emlék fénye kihúny az idő éje mélyén...
Ott állt, magányosan - merev szeme a tág
horizontra szegült, szíve is messze járt,
ökle vörösbe-vont, csak állt halottfehéren,
nézése eszelős, üres fegyver kezében -
s neszt hallott, kicsi neszt, a csöndben furcsa zajt,
melyet csak pár löveg dörrenése zavart.
És akkor hirtelen fejemet fölemeltem,
lángvörös hajú nő jelent meg, ím, felettem,
fönn állt egy balkonon, kacéran kihajolt,
a legyőzött s a nő nem moccant, szót se szólt.
Ribizkés pongyolát viselt, haján meg árva,
piros szegfű virult, mint vérszinű kokárda,
egy sugár volt csupán, egy láng, egy villanás...
S hang csattant hirtelen, mint puskadurranás,
alig jutott időm egy fal mögé beállni...
Tűz! - hallatszott. Megjöttek Versailles vad katonái.
...És mindig látom én a kék szem sugarát,
a tűztől ékitett, pirosló pongyolát,
halállal mérgezett tavaszban azt a flörtöt,
bájos kacérkodást, míg a vihar dühöngött.
S álmomban úgy kísért: összefonódva ma
a puskaporszag és a szegfű illata.
 
Oldal tetejére