Sziasztok.
Olvastam jónéhány közzétett írásotokat, és nagyon tetszett. Remélem nem veszitek rossz néven, de szeretnék hozzájárulni, ennek a szavakból festett tarka virágcsokornak a hangulatához.
gitar
A vers
Tarka szóruhákban pompázó gondolat,
Mely úgy tör fel a mélyből, miként forrás fakad.
Széthinti lelkünk fájó sebeit,
Az örömkönnyek boldog cseppjeit,
S szívünk rejtett kincseivel dúsan megrakodva,
Szárnyaló sasként tör fel a magosba,
Majd egy röpke perc,-és fáradtan lehull,
Mint arcunkon a mosoly, lassan elcsitul
Olykor fagyos lehelet, dermedten csikorgó hó,
Másszor lágyan csengő, hullámzó halk muzsikaszó,
Amint féltett titkainkból egy apró darab,
Felszakadva lassan a felszín felé halad,
Hogy megfesse a világ szürkülő egét
És betöltse fénye, minden szegletét
S hol végigzúdul e szikrázó szópatak
Életre kel tőle sok hervadó gondolat
Ez hát a vers, szavak gyújtotta láng, mely sistereg
Olykor meg édes méz, mely lelkünk mélyéből pereg
Sándor Gyula
Levél a feleségemnek
Este van hát megint, csendes este van.
Felsír a müezzin az apró faluban,
S toprongyos vén hívek, esdekvén Allahnak,
A szent Mekka felé, mélyen hajlonganak.
Csak fölöttem szürke a csillagtalan ég,
Rámborul terhével a súlyos messzeség,
S magányos bolyongó, megsebzett szívem,
Hogy érted ég csupán, tudnod kell kedvesem.
És letépve gyászos függönyét az égnek,
Ismeretlen fényű új hajnalok jönnek.
Zörgő utak tűnnek, és végtelen folyók,
Kolduló gyermekek, nyomorult vén apók,
Pálmafák, és fogakközt csikorgó homok,
S a falvak csupán, mint pusztuló romok,
Lagymatag szamarak, mezítlábas népek,
A roskadt falak közt tétlen heverésznek.
Hajdan zöld mezők, már elhervadtak régen,
A Tigris Eufrátesz ringó bölcsőjében.
Itt vagyok hát megint, alattam a kerék száguldva suhog,
Mily távol vagy tőlem, de szerelmem mindig feletted ragyog,
És elkísér majd bárhová, miként hold szokta a földet,
S a róla hulló fényes szőnyeg, arannyal fedé léptedet.
Ásítva előttem a hatalmas sivatag,
Forró száraz mély sírjában ott szunnyad a mag,
S vele alszik a vágy az álmodozás,
A fájdalmas csend, az őrült rohanás,
A remény, hogy e kanyargós messzi végtelen,
Ott nálad végződik majd, melletted kedvesem.
Sándor Gyula 1984 Bagdad
Séta a korzón
Megyünk kéz a kézben, meg megállva,
Ránk borul csendesen, az alkony izzó fátyla,
S míg fürdik a táj a langyos estben, csillagok gyúlnak a végtelenben.
Te mosolyogsz kedvesen, mint virág a tavaszra,
Mint lágyan zengő madárdal, nyári pirkadatra,
Kérlek, jöjj kedvesem, jöjj kicsit közelebb,
Köröttünk a város szunnyad, szendereg,
S fodrai lent a vén Dunának,
Csendes sóhajjal partra szállnak.
Mily szép is most itt lenni veled,
Érezni édes forró leheleted,
Remegő ajkad lángoló tüzét,
Mely kioltja bennem a szenvedést.
Álom, vagy valóság, már nem is tudom,
Csak azt, hogy maradj még, azt akarom,
Hogy elébed állva, boldogan csendesen,
Azt mondjam, szeretlek,- szeretlek kedvesem.
Sándor Gyula 1987 Budapest
Hajnal az utcán
Köröttem lángoló pirkadat a táj,
Az égen milliónyi szivárványfonál,
S midőn ébredni kezd az értelem,
S a tarka álmok köde elpihen,
Kitárja vértjét a fényes napkorong
Csupán egy megkésett denevér bolyong,
Gyors szárnya közt hűvösen átsüvít a lég,
Mígnem lágyan elfedé, a türkiz messzeség,
S valahol egy fáradt kémény küszöbén,
Megkopott bágyadt szürke füst halóz, henyél,
A harmatos világra tétován tekint,
Vár kicsit, majd nyújtózva elindul megint.
Az út porát kutatva kering a szél,
Hűs keze pajkosan lombokkal zenél,
Mellettem hallgatag szótlan emberek,
Sietnek, hajnalban ők is csendesek.
Sándor Gyula 1975 Budapest
Az ősz
Halk sóhaj a néma csendben,
Zizzenve hulló sárga falevél,
Édes csókját már a nyárnak,
Elvitte rég, a zúgó ősz szél.
Rekedt varjak kárognak a tájra,
Szikkadt torkukban a hang, nincs remény,
Bús merengés száll a csupasz fákra,
Tudatlan, támolygó lidérc az erény.
Forró könnycsepp hull a földre,
Egy ősz anyóka a padon,
Édes álom száll a csendbe,
S letűn egy régi alkonyon.
S mint röpülve szárnyal az idő,
Barázdált, kérges, megtört a tenyér,
S nehéz már a padlás, a lépcső,
Egyre több lesz a pincébe a szén.
Egykor zöld fűszálak merednek az égre,
S imbolygó árnyuk harmatról mesél,
Üszkös száraz testük hamvadó körébe,
Lassú méltósággal elpihen a dér.
Sándor Gyula
Kedvesem
Csak járom az utcát, a csendet hallgatom,
Halvány sápadt fények rezzenek a havon,
Köröttem a város szunnyadva pihen,
Alszik a vágy, a gond, a szerelem,
És sértett szívekben a gyűlölet,
Mert reggelig még az is szendereg,
Szürkén simul fölibém a csillagtalan ég,
Talpamtól olykor felsikolt a jég,
Amint fogynak egyre az ábrándos méterek,
S vállamra pajkos hópihék telepszenek,
Rád gondolok kedves, bőröd illatára,
Édes ajkad forró, remegő szavára,
Amint bársony két karod lágyan átölel,
S tengernyi vágyak röpítnek egyre fel,
Hol mi vagyunk csupán, s a végtelen,
Lüktető, mámoros, boldog szerelem.
Sándor Gyula 1967
Ezt a verset 1978.-ban írtam, a nyár, és az ősz évszak váltását próbáltam szavakkal lefesteni.
Évszakok...
Menned kell, mert hát itt vagyok,
S nyomomban nyirkos zord fagyok,
Bújnak a hömpölygö fáradt ködökbe,
S a fákon a lombok dideregve,
Símulnak egymáshoz utószor talán.
Menj hát testvérem ez már az én hazám.
igen- tudom, tudom már menni kell,
Indulnék is, de lábam nem visz el.
Ó csak láttad volna a lángoló tavaszt,
Mit rám bízott féltve- hogy dédelgettem azt.
s mind mind mit ezernyi csókkal halmoztam el,
Veszítsem hát megint, cserébe semmivel?
Hagyjam itt mind azt mi eddig éltetett?
Mint édes forrás a csorduló eret?
Trillázó madarak, had hallom hangotok,
Mielött e szent földtől végsőn búcsúzok.
Mert messze délen másként zengnek,
S ott a dal csupán fülemnek-
Hullámzó moraly.
Haj beszélsz csak, haj,
S ki elötted leborult,
mond, tudtad e viselni úgy?
A vihart ki küldte rája mond perzselö sziket,
S a kövér szántókból ráncos ugar földeket,
Hol véres patákkal a vad szomjan kóbórolt.
mind ezt büntettlen ki tette felej hát ki volt?
S pirkadtak bár néha kellemes napok,
De ah ne gondold, hogy csak ezekről tudok.
Ne folytasd kérlek hisz így is fáj nekem,
Hiába tudnám már úgy sem tehetem.
Mert ki hinné a hamis kutyának,
Hogy holnaptól tőle nyugton járnak.
Lám, a tarka bokrok vetkőznek a réten,
Elmúlt hát végleg, egyik legszebb évem.
S ha levették mind a lombruhákat,
Testvérem,- kérlek altasd el-e tájat.
Had pihennyjen mélyen, mint szunnyadó gyermek,
Felfrissülni egy új boldog kikeletnek.
Mely nem lesz majd talán oly szertelen
És símogatva lágyan szelíden,
Ébreszti az álmodó rügyet,
A nyújtózó hamvas réteket.
De indulok már, hisz időm lejárt,forró szelek röpítnek sebesen,
Majd ráborúlt még egy szál hervadt virágra,
S csókolta fájón könnyesen.
És tétova némán az őszi csend,
A sárguló lombok közt elmereng.
Itt ott még megkésett tücsük dalol,
Fázósan,- megbújva valahol...
Sándor Gyula...
A következő versemet 1975-76.-ban írtam.
Vihar...
Gyülnek már, gyülnek már sűrű nagy halomba,
Kövér döjfös felhők kélyes esti torra.
Mert elfedé már az éj a lángoló napot,
Mely, hogy szét nézhessék köztük rendet rakott.
S éltető hevének csillgó patakja,
Szabadon folyhassék a zöldelő tavaszra.
Most örvendenek, lucskosan nagyokat dördülve,
Cikázó vad fényes vonókkal hegedülve.
S jeges lehheletük iramló futással,
száguld a lombok közt sajgó púsztítással.
A szelíd békés vizek, futva menekülnek,
S a hosszú síma parton holtan elterülnek.
Majd vissza csúsznak lágyan a testvér habokba,
Hogy űzött vadként szálljanak ismét a magosba...
Sándor Gyula...
Baráti üdvözlettel Sándor Gyula Budapest.