Versek, mesék ‎

Státusza
További válaszok itt nem küldhetőek.

evicske

Állandó Tag
Állandó Tag
MINDENKINEK
Békés álmainkban ne csalódjunk soha
Oltalmazzon minket angyalok mosolya
Lelkünkben béke és szeretet virítson
Düh és gaz álnokság meg ne szomorítson
Ostoba szólamra ne hajoljon szívünk
Gazdagság kísérje minden vidám léptünk
Útjaink vigyenek igaz célunk felé
Jövendőnk munkája ne váljon keresztté
Éjszaka pompásan ragyogjon csillagod
Veled lehessek, amikor csak akarod
Egymásra találjon most minden kereső
Társával éljen minden egymást szerető
Közösen tegyük szebbé ezt a világot
Ízleljünk már most mennyei boldogságot
Váljon minden titkos, szép álmunk valóra
Áldott legyen minden együtt töltött óra
Nevetni tudjunk, és őszintén örülni
Odvas idő fogát messze elkerülni
Keveset mondok végül, de szépet: Kívánok Boldog Új Évet!
 

bedit

Állandó Tag
Állandó Tag
György Horváth László:Úgy szép a szó

Az egyik kedvenc versemmel kívánok Mindekinek békés, örömteli napokat az új esztendőre!
György Horváth László : Úgy szép a szó

úgy szép a szó ha jó
úgy szép a szó ha neked ( is ) való
úgy szép a szó ha igaz
úgy szép a szó ha vigasz
úgy szép a szó ha egész
úgy szép a szó ha nem csenevész
úgy szép a szó ha vág ( is)
nemcsak becéz
úgy szép a szó ha érthető
tiszta mint a forrás
a levegő
úgy szép a szó ha kifejező
úgy szép a szó ha kimondják
úgy szép a szó ha soha vissza
nem vonják
úgy szép a szó ha egyszerű mint a tett
úgy szép a szó ha üde mint a virág
melyből kinyílik a világ
úgy szép a szó ha igaz mint az Ige
mely soha nem kiált
a puszta semmibe
úgy szép a szó ha törvényeddé vált
mely megtorzulva se
tagadja meg önmagát
úgy szép a szó ha anyanyelved
jelened ő
mint volt őseidnek múltja
s lesz utódaidnak jövendő
úgy szép a szó ha életeden át
megtart és megáld
úgy szép a szó ha fegyver
hadd tisztelje az ember
úgy szép a szó ha ragyogó mint a tavaszi ég
úgy szép a szó ha nyugtató mint a tavaszi kép
úgy szép a szó ha ép
úgy szép a szó ha szép
 

csipkebogyo

Állandó Tag
Állandó Tag
Cinca Katica

Hópihe




Hópihe-tündér


Táncol a légben,

Libben a fátyla,

Úszik a szélben.



Nesztelenül pördül –

Fordul a lába,

Mennyei dallam

Víg kacagása.



Lassul a ritmus,


Fárad a táncos,

Reszkető fűszál

Ad neki vánkost


wwwtvnhu_f9203fac4dd3e6c4ef4bc654b3.gif

 

darton82

Állandó Tag
Állandó Tag
Szilveszter alkalmából az jutott eszembe,
Mi lenne, ha neked is jönne egy kis szerencse?
Búcsúztassuk együtt az óesztendőt,
S ünnepeljük együtt a sok jót, a jövőt.

Ünnepeljük meg azt, hogy egészségben élünk,
Ünnepeljük meg, hogy van akit szeressünk.
Gondoljuk végig ezt a régi évet,
Jövőre kívánjunk minden jót és szépet!

Éjfélkor millió sok pezsgődugó pukkan,
Petárda is szép számban: milliónyi robban.
Poharainkat egymással összekoccintjuk
És mindenkinek boldog új évet kívánunk!
 

Addii

Állandó Tag
Állandó Tag
Tréfás vers

Ime egy aranyos vers,amivel akár még a hét napjait is gyakorolhatjuk:

Ténagy Sándor: Bolondos mondóka

Hétfőn egy szem makkot leltem,
kedden délben földbe tettem,
szerdán este vödröt vettem,
csütörtökön öntözgettem,
pénteken csak nézegettem,
szombaton már büszkélkedtem,
s akár hiszed,
akár nem:
elérkezett vasárnap,
tíz ága nőtt a fának,
mind a tizet megmásztam,
száz szem makkot leráztam.
 

Addii

Állandó Tag
Állandó Tag
Szilveszter

Rövid szilvszteri vers kicsiknek:

Osváth Erzsébet: Mókás Ábéce

Ha szilveszter beköszönt,
boldog újévet köszön
egymásnak sok bácsi, néni.
Oly jól esik rájuk nézni.
Mind mosolygós,mind vidám,
mint a nyíló tulipán.
 

csilla68

Állandó Tag
Állandó Tag
Ismeri valaki, ha igen segitsetek

Domboldalon szaporán,
Fut szalada kicsi szán,
Tó vizében jég alatt...


Domboldalán szaporán,
repül már a kicsi szán,
Tó vizében, jég alatt
szundítanak a halak.


A tó jegén halihó
korcsolyázni csuda jó,
Tó vizében, jég alatt
Szundítanak a halak.



Rég nem énekeltem ezt, remélem jól emlékszem. Boldog Új Évet Csilla
 

hzsoci

Állandó Tag
Állandó Tag
Erelye, Derelye

Éhemnek elejét vettem,
Lekváros derelyét ettem,
Igy aztán nagy erős lettem,
Jöhetnek ellenem ketten.
Játékból birokra keltem,
Jaj, szegény derekam reccsen,
Szuszogva, két vállon fekszem,
Lehet, hogy túl sokat ettem?
 

hzsoci

Állandó Tag
Állandó Tag
Fúj az őszi szél,
-Miért vagy a fán kislevél?
Testvérkéd már lehullt rég,
Alszik az erdő és a rét.
Hivogatja levelem,
Szállj a földre le velem.
Mit csinálnál ott magad?
Jön a tél, a jég, a fagy.
Feleli a falevél:
-Hagyj itt engem őszi szél!
Itt a fán úr vagyok,
Kikacagom a fagyot!
Jön a tél, a jég, a fagy.
Húgom, bátyám merre vagy?
Felelik a levelek:
-Átalusszuk a telet.
Összebújni ó, de jó,
Ránk simul a puha hó!
Lelkendezve oda száll,
Húga, bátyja várja már!
Alszik a sok falevél,
Nem fáj a fagy, sem a tél!
 
Medve-nóta

Irgum-burgum, dörmög a medve
Meddig tart el még ez a tél
Lassan kifogy a tüzelőfája
Kint meg fú az északi szél

Irgum-burgum, dörmög a medve
Elfogyott a lépes méz
Nincsen táncolni sem kedve
Amíg a kamra üresen néz

Irgum-burgum, dörmög a medve
Ha nem jön a tavasz, sose lesz nyár
Vidámabban szólna a nóta
Ha zöldellne a téli határ
 
A népmeséknek nincsen párja...



A rátóti csikótojás


Hol volt, hol nem volt az országban egy Rátót nevû község. Ebben a Rátótban a csõsz egyszer a mezõn egy hatalmas úritököt talált.

- Tyû, fékomadta-teremtette - csodálkozott -, nahát ez már megint mi? - Mert hosszú fõznivaló tököt már látott, de ilyen sütnivalót még soha.

Fölvette, megtapogatta, megszagolta. De a maga fejétõl csak nem tudta kitalálni, hogy mi. Bevitte hát a faluházára. Ott éppen együtt volt a kupaktanács. A csõsz letette a tököt az asztalra. A derék elöljárók is mind elszörnyülködtek. Csak nézték, hol a tököt, hol egymást.

Azt mondja a legöregebb, a legokosabb:

- Sok idõt megértem, de ilyen isten-teremtményét világéletemben nem láttam még. Mi lehet ez?

Azt mondja rá az idõben utána következõ:

- Én is sok mindenen keresztülmentem, de ilyent még én se ettem életemben.

S fordul kérdõ tekintettel a korban alatta állóhoz.

Az azt mondja:

- Ami azt illeti, én se vagyok már mai gyerek, de azt én se tudom hogy ez mi a csoda lehet. De azért bíró a bíró, hogy õ mindent tudjon.

Itt aztán a bíró is beleszólt:

- Hát, atyafiak, ez - ahogy a formája mutatja - csakis tojás lehet.

Erre aztán a többi feje is egyszeriben megvilágosult.

- Persze hogy tojás! Mert mi más is lehetne, ha nem tojás?!

A csõsz most már arra is emlékezett, hogy még egészen meleg volt, mikor a földrõl felvette.

A bíró nem hiába hitte magát okos embernek, mert most még azt is tudni akarta, hogy a tojás micsoda tojás.

- Egy gyíksárkányé! - mondta a legöregebb elöljáró.

- Lúdvércé!

De a bíró a csõszre hallgatott. Az pedig olyanképpen beszélt, hogy akkoriban, mikor a tojásra ráakadt, valami idegen négylábú nagy állat csatangolt a határban. Futott, sörénye volt, hosszú szõrû farka!

Annak a Rátótnak a környékén még ritka volt a ló. A parasztok tehénnel szántottak s fuvaroztak. Még a lakodalomba is tehén vonta szekéren mentek.

De a bíró látott már lovat is, csikót is. Felkiáltott hát:

- Csikó! Csikó tojta!

Most már az öregek is fújták:

- Úgy van Ezt a csikó tojta. Mert mi más tojhatott volna nekünk ekkorát?

Ebben mindnyájan megegyeztek.

- Eddig szerencsésen eljutottunk - szólott a bíró -, még csak azt mondjátok meg, atyafiak, most mitévõk legyünk?

- Kiköltetjük!

- Ki ám, de mivel? Nekünk nincsenek lovaink.

Mindenki törte a fejét. De hát csak a bírónak támadt jó gondolata.

- Tudják mit, atyafiak? Amondó vagyok, hogy ezt a drága szép tojást költsük ki magunk.

Ebben aztán megint megegyeztek.

Jó példának elõször a bíró ülte meg a tojást. Aztán sorra a többiek, amint kor szerint következtek. Ki-ki egy napig. Éppúgy, ahogy a kotlós tyúk a tojásokat.

Talán még ma is ülne valaki a tökön, ha a szomszéd faluban rebesgetni nem kezdték volna, hogy a rátóti kupaktanácsra rázápult a csikótojás! Merthogy csak nem kel ki! Erre aztán az elöljárók zúgolódni kezdtek, hogy õk bizony nem ülik tovább senki lova tojását.

A bíró nagyon elszomorodott. Szentül meg volt gyõzõdve, hogy a kiscsikó már mozog is a tojásban. Megrázta, megszagolta. Megszagoltatta az elöljárókkal is. De azok most már hitetlenek voltak. Az õ orruk szerint a tojásnak már szaga volt Záp!

Végtére is megállapodtak abban, hogy a záptojást kiviszik a határba egy hegyre, mert onnan épp a felé a falu felé gurítják, amelyik a rátóti tanács lebecsmérlésében leghangosabb volt.

Ennek a csodájára aztán egész Rátót kivonult. Mindenki látni akarta, hogy kapja meg a magáét az a rossz nyelvû falu. Elõhozták a tojást. Bizony szaglott már messzirõl is. Mikor az orrukat már valamennyien befogták, a bíró levette a talicskáról, s gurítani kezdte a csikótojást. A tojás gurult, gurult, s a domb alján belegurult egy galagonyabokorba. Ott valami kõbe ütközött, s rapityára törött szét. A bokorból pedig ugyanakkor kiugrott egy piciny nyúl, erre aztán egész Rátót adta a hangot, ahogy kinek-kinek torkán kifért:

- A pici csikó! Ni, né! Fut a pici csikó! Utána, emberek!

A sok nép a nyúl után eredt. A dombon csak a bíró maradt. Látva, hogy hasztalan a rohanás, mert a rohanó kis jószágot senki sem éri utol, szomorúan így sóhajtott magában:

- Nem megmondtam; hogy a csikó már mozog? Miért is nem ültük türelemmel még egy-két nap azt az istenadta csikótojást?
 
Mátyás király és a székely ember lánya


Mátyás királynak, amikor még legényember volt, volt egy hû szolgája. Gondolt egyszer valamit a király, s azt mondta ennek a hû emberének:

- Van kint az országút mellett egy kõ. Menj ki az országútra, állj a kõ mellé. És minden embert, aki csak az országúton elmegy, kerítsd oda, hogy azt a követ nyúzza meg. Ez a király parancsolata, ez a király akarata! Jutalmat ad érte! Így akarja kipróbálni a népe eszét!

Kimegy a hû szolga, s odaáll a kõhöz. S mondja a parancsot. Azzal s a jutalom ígéréssel sok embert odakerített, de mindmegannyi a vállát húzogatta. S mind csak azt mondta:

- Ugyan már! Hogy nyúzzunk meg egy követ?

Volt, aki próbálta, volt, aki meg sem próbálta.

Egyszer egy székely ember is ment arra a lányával. Azt is odakerítette a szolga, hogy segítsen azoknak, akik épp próbálták volna a nyúzást. Egyszer csak azt mondja a lányocska, ahogy a többiek ott nyúlkálódnak s tanakodnak:

- Apám, menjen fel kend Budára Mátyás királyhoz, és mondja meg neki, hogy vétesse elõbb a kõnek a vérit, akkor majd megnyúzzuk!

Ránézett a székely ember a lányára, s bólintott. S ment egyenest Budára, Mátyás királyhoz.

Azt mondja Mátyás király a székely embernek, feleletül a kérésre:

- Hát te honnan tanultad ezt, te székely ember, hogy én elõbb vérét vétessem a kõnek? Furfangos egy ember vagy te!

A székely ember nem akart más tudásával díszelegni, még a lányáéval sem. Elmondta szépen, hogy van egy lányocskája, annak a fejébõl való ez a gondolat.

Mátyás király nézett egyet. De tetszett neki az egyenes szó. Adott a székely embernek egy csomó pénzt, meg két szem diót.

S azt mondta neki:

- Vidd el ezt a lányodnak. Ültesse el õket, de olyan földbe, hogy fa nélkül megnõjenek. Akkor jöjjön fel hozzám. Mert jutalmul talán feleségül is veszem!

A székely ember, mit tehetett, hazavitte a két diót, s odaadta a lányának. Azt mondta neki:

- No, most neked is adott Mátyás király bajt eleget!

A lányocska azonban csak mosolygott. Egyszeribe föltörte, s megette a két diót.

És csak várt. Mátyás király is várt. De most már csak a lány válaszát várta, nem a kõ megnyúzását. Amellõl a hû szolgáját is visszarendelte.

Egy idõ múlva azt mondja a lány az apjának:

- No, most már menjen fel apám Mátyás királyhoz. Mondja meg neki, hogy már kifejlõdtek a diók.

A lány két kis keblecskéje volt az.

A székely ember fölment most is szépen Budára, megvitte Mátyás királynak az üzenetet.

Mátyás király meghallgatta az üzenetet. Gondolkodott, s adott a székely embernek két szál kendert. S õ meg, Mátyás király, azt az üzenetet küldte a székely lánykának, hogy abból a két szál kenderbõl, s nem többõl, csináljon fõkötõt a királyi rezidenciának. S adott most is a székely embernek egy csomó pénzt.

A székely ember azt a két szál kendert szomorúan vitte haza a lányának: hogy csinál az abból fõkötõt? Mondta is a lányának:

- Most adott csak a király bajt neked!

S szóról szóra elmondta a király parancsát.

De a lány látott az udvaron két szál forgácsot. Felvette, s azt mondta az apjának:

- Vigye fel kend ezt Mátyás királynak, és mondja meg neki, hogy csináljon elõbb õ ebbõl a két forgácsból szövõszéket, csöllõt, vetélõ fát. Akkor majd én is csinálok rajta fõkötõt abból a két szál kenderbõl, amennyi kell.

A székely ember ismét megjárta Budát. Mátyás király most azt felelte:

- Mondd meg a lányodnak, tele van a padlásom lukas korsóval. Ha azt mind befoldja, herceget kap férjül!

Visszaüzent erre a székely ember lánya, hogy õ szívesen megfoldja a korsókat, de csak a visszájukról. A király fordíttassa ki elõbb a korsókat, mert színérõl semmit sem lehet szépen megfoldani.

Mátyás király erre azt üzente a székely emberrel, annak a jó eszû kislánynak:

- Mondd meg a lányodnak, hogy ha igazán olyan nagyon okos, akkor jöjjön föl õ is Budára hozzám, de úgy, hogy se az úton, se az útfélen, se öltözve, se öltözetlen, s ha olyan dolgos is, mint okos, én magam veszem feleségül. Hozzon ajándékot is, mégpedig úgy, hogy mégse hozzon, amikor pedig belép, köszönjön is, ne is!

- No, most már tetézve adott bajt neked a király! - mondta otthon a szegény székely.

De a lány egyszeribe fogott egy verebet, szitába tette: az lesz az ajándék. Volt az apjának egy nagy hálója, ruhaként azt vette föl. Volt az apjának egy szamara, annak megfogta a farkát, elindította maga elõtt, s ment a nyomán. Így nem az ország útján ment, hanem a szamár nyomán.

Amikor odaért a királyhoz, épp csak meghajtotta magát, de nem szólt, vagyis köszönt is, nem is. Ruha helyett hálóban volt, vagyis föl is volt öltözve, nem is. Elõvette a szitát, megmutatta a verebet. Az persze rögtön elrepült.

Vagyis volt ajándék, s mégse lett.

Mivel pedig nemcsak okos volt, hanem dolgos is, meg szép is, Mátyás király rögtön fölkelt a trónusáról, egyszeribe megcsókolta, kezet fogott vele, megmátkásodtak. Meglett a nagy bál, olyan bál volt, hogy a Duna vize egyszer s akkor válott volt borrá, mikor Mátyás királynak a lakodalma volt.

Nagyon jól éltek egy darabig, míg új házasok voltak! De egyszer nagy sokadalom lett a városban. Nagy vásár Budán! Amint a szekerek összegyúróztak, egy szegény embernek a kancája lefeküdt, és csikót ellett, de egy más embernek a szekere alatt. Mikor a szegény ember meglátta, hogy a kancája megcsikózott, ki akarta húzni a csikót a másik szekér alól, amely elõtt nem is voltak lovak. De az ember, akié a szekér volt, nem engedte: azt mondta, hogy a csikót az õ szekere csikózta!

Felpanaszolták végül a királynak is a dolgot. De bizony azt mondta Mátyás király is, hogy azé a csikó, akinek a szekere alatt találták.

Nagyon megbúsulta a szegény kárvallott ember magát. No de, ahogy kijönnek a törvényház*ból, mit hall? Azt, hogy a királyné még okosabb, mint az ura. Elhatározta, hogy bemegy a királynéhoz, és attól kér tanácsot, sõt igazságot. Be is ment rögtön Mátyás király feleségéhez, és elpanaszolta neki a baját.

Azt mondja neki a királyné, a hajdani okos székely lányka:

- Ó, te, szegény ember! Látszik, hogy szegény ember vagy! No de én segítek rajtad! Menj el, és szerezz egy hálót és egy evezõt, olyant, amivel a vízben szokás halászni s evezni. Menj ki a mezõre, és ott a homokban csapkodj az evezõvel, mintha a halat kergetnéd a háló felé, a hálóval pedig úgy csinálj, mintha halásznál.

Úgy is tett a szegény ember. És a király arra járt, meglátta. Rögtön behívatta, hogy micsoda szamár ember kend, hogy a homokban halat keres!

Mondja rá a szegény ember azt, amire a királyné tanította:

- Bizony nincs ott hal! De a szekér aljának sincsen csikója!

- Hej, te szerencsétlen ember, tudom, hogy a feleségem tanácsolta neked ezt! No, neked ez nem baj, neked visszarendelem a csikódat. De a számadásnak nincs vége a megszégyenítése*mért!

A király úgy megharagudott, hogy a felesége ilyen tanácsot adott a szegény embernek, hogy rögtön bement a feleségéhez, ráripakodott, hogy eltakarodjék azonnal a házból, a nap meg ne süsse ott többet!

Azt mondta erre csöndesen az asszony, ismerve az ura hirtelen természetét:

- Nem bánom, elmegyek, akár tüstént, csak engedd meg, hogy amit legjobban szeretek s kedvelek, azt is elvihessem magammal!

Azt mondta erre a király:

- Azt jó szívvel megengedem.

Még aznap elköltözött az asszony egy kis házba, amelynek még üveg sem volt az ablakán, csak hártya. Tudta, hogy az urának olyan szokása van, hogy ha este lefekszik a paplanos ágyba, rögtön igen mélyen elalszik. Hát ahogy este lett, négy emberrel odament, a paplannak a négy szegét megfogatta, és elvitette a királyt is oda, ahová õ költözött, abba a hártyás ablakú házba. Mikor Mátyás király másnap megébredett, és látja, hogy alig lát ki az ablakon, azt mondja:

- Mi az? Hol vagyok? Ki merte ezt tenni velem?

Azt mondja csöndesen a királyné:

- Megengedted, hogy elvigyem magammal, amit legjobban szeretek; hát elhoztalak magammal!

Erre megcsókolták egymást, és bár máig se haltak volna meg!
 
Mátyás király meg az igazmondó juhász


Elment a burkus király Mátyás királyhoz. Mint pajtások köszöntötték egymást. Mondja a burkus király:

- Azt hallottam, hogy magának aranyszõrû báránya van!

- Igaz - mondja Mátyás -, van nekem a juhaim közt egy aranyszõrû bárányom, meg van egy olyan juhászom, hogy az még sosem hazudott.

Mondja a burkus király:

- Én megmutatom, hogy fog hazudni!

- De - mondja Mátyás király - nem hazudik ez, olyan nincs!

- De én megmutatom, hogy hazudik, mert én megcsalom, de úgy hogy muszáj, hogy hazudjon.

- Fogadok akármibe, hogy nem hazudik - mondja Mátyás király. - Fele országomat odaadom.

- Én is odaadom fele országomat, ha nem hazudik - mondja a burkus király.
mtys%20kirly%20s%20az%20igazmond%20juhsz.jpg
Illusztráció: Farkas Helga - Mátyás Király és az igazmondó juhász

Jó, kezet fognak. Avval jó éjszakát mond a burkus király, és megy haza, a szállására. Ott felöltözött a burkus király közönséges parasztgúnyába, és indult ki rögtön a tanyára, a juhászokhoz. Köszönti a juhászt. Az visszaköszönti:

- Isten hozta, király uram!

- Honnét ismersz te engemet, hogy én király vagyok?

- Megismerem én a szaván, hogy maga király - mondja a juhász.

Azt mondja a burkus király:

- Adok én neked sok pénzt, ráadásul hat lovat meg hintót, csak add nekem az aranyszõrû bárányt.

- Jaj - mondja a juhász -, a világért se adnám, mert felakasztana Mátyás király.

Még több pénzt ígért neki a burkus király. De nem, a juhász nem állt kötélnek.

Hazamegy nagy búsan a burkus király a szállására, és csak búsul és búsul. Ott volt a lánya is.

- Ne búsuljon - mondja az a lány -, mert elmegyek én ahhoz a juhászhoz egy csomó színarannyal: én majd megcsalom!

Vitt egy ládácska színaranyat a lány és egy üveg bort, jó mézesen, hogy a juhászt megcsalja. De azt mondja neki a juhász, hogy neki nem szûkös a pénz! Mátyás király meg felakasztja, ha megtudja, hogy hova lett az aranyszõrû bárány.

Addig-addig beszélt a lány, addig incselkedett, hogy végül megitták a bort is. De a lánynak kellett elõbb inni belõle. Látni akarta a juhász, nem tett-e valami étõt beléje. Nem. A bortól olyan kedve kerekedett aztán a juhásznak, hogy utoljára azt mondja: odaadja a bárányt, ha a lány hozzámegy rögtön feleségül. Pénz néki nem kell, mert pénze van elég.

Sokat szabódott a leány, de végül mégis beleegyezett. Azt mondja aztán a lány a juhásznak:

- Nyúzd meg a bárányt, a húst edd meg, mert nékem a húsa nem kell, csak a bõre!

Megnyúzta a juhász. Hazavitte a lány nagy örömmel az apjának az aranyszõrû báránynak a bõrét. No, örvendezett az apja, hogy a lánya meg tudta csalni a juhászt.

Eljött a reggel, búsult a juhász, hogy mit mondjon õ most Mátyás királynak, hogy ne tudja meg, hogy az aranyszõrû bárány elveszett. Indult a kastélyba, és útközben elpróbálta, hogyan is fog hazudni, ha a király elé kerül. Beszúrta botját egy egérlyukba, a kalapját reátette a botra. Elhátrált aztán tõle, meg feléje ment, köszöntötte király uramnak. Mondta a király nevében saját magának:

- Mi újság a tanyán?

Mondta erre õ, a maga nevében:

- Ott biz nincs más, csak az, hogy az aranyszõrû bárány elveszett; a farkas megette!

Mikor kimondta, megijedt.

- Hazudsz, mert akkor a többit is megette volna!

Avval kivette a botját, és ment tovább a király kastélya felé. Ismét talált egy egérlyukat, ismét beletette a pálcáját, reá a kalapját, és köszöntötte király uramnak a botot.

- Mi hír a tanyán?

- Nincs egyéb, csak az aranyszõrû bárány bedöglött a kútba.

- Hazudsz - vélte hallani a király hangját -, mert a többi is bedöglött volna.

Ismét kivette a pálcáját, és ment tovább, a kastély felé. Harmadszor is talált egy egérlyukat, belétette a pálcáját, reá a kalapját, és köszöntötte király uramnak a botot.

- Mi újság a tanyán?

- Ellopták az aranyszõrû bárányt.

- Hazudsz - mondta a király -, mert a többit is ellopták volna.

Kivette most is a kalapját meg a botját, és ment tovább, Mátyás király palotájába. A burkus király is ott ült az asztalnál a lányával. Bemegy a juhász, és köszönti a két királyt és a lányt is. A bõrt már odavitte volt. Mátyás királynak a burkus király, és most várták mind, hogy hazudik-e a juhász. Mert ha hazudott volna, Mátyás király a fogadással elvesztette volna a fele királyságát.

- Mi újság a tanyán? - kérdi Mátyás király.

- Nincs semmi egyéb, mint hogy az aranyszõrû bárányt egy szép fekete báránnyal elcseréltem.

Nagy volt Mátyás király öröme.

- Hát hozd bé a bárányt! - mondja a juhásznak.

De azt mondja a juhász:

- Ott ül középhelyt, a két király közt.

- Éljen! - mondta Mátyás király a juhásznak. - Nem hazudtál! Ezért néked adom a burkus királynak a fél országát, amit tõle elnyertem.

- No - mondja a burkus király -, én is odaadom a lányom, úgyis megszerették egymást.

És így lett a juhászból burkus király.
 
Mátyás király meg az öreg ember


Egyszer Mátyás király nagy urakkal járta az országot. Kedves volt mindenkihez, nem nézte, ki-mi, megszólított mindenkit. Megszólított egy öreg embert is. Az öreg valamikor a katonája volt. Egy-két szó után rögtön rá is ismert, mert Mátyás király megismerte esztendõk múlva is, hogy ki szolgált nála.

- Tisztességben, öreg! - mondta a király.

- Köszönöm az asszonynak! - felelte az öreg.

- Hány pénzért dolgozol? - kérdezte a király.

- Hatért! - felelte rá az öreg.

- Hányból élsz?

- Kettõbõl!

- Hát négyet hova teszel?

- A sárba dobom!

- Hány még a harminckettõ?

- Már csak tizenkettõ!

- Meg tudnád-e fejni a bakkecskét?

- Meg én!

Az urak csak bámultak. Egy szót se értettek ebbõl a beszédbõl. Látta ezt a király, s nevetve még azt mondta:

- Míg a képemet meg nem látod, addig meg ne magyarázd senkinek!

Azzal a király továbbment. Az urak utána. Rögtön tudakolni kezdték:

- Mi szót váltott fenséged ezzel az öreg paraszttal? Nem értjük!

Felelt Mátyás király:

- Találjátok ki. Aki kitalálja, nagy jutalmat kap!

Az urak gondolkodtak, de hasztalan! Erre gyorsan visszamentek az öreghez. Körülvették, kérték, unszolták, hogy magyarázza meg azokat a kérdéseket.

- Addig nem mondhatok semmit, míg a király képét nem látom - mondta az öreg.

- Hol? Milyen képét? - kérdezték az urak.

- Ami az aranypénzen van kinyomva - mondta az öreg.

Megállapodtak tíz aranyban.

Az öreg most már elkezdte a magyarázatot.

- "Tisztességben, öreg!" - ez azt jelenti, hogy az asszony mossa rám a ruhát. Márpedig a tiszta ruha tisztesség, azért vagyok tisztességes. S ezért mondtam, hogy köszönöm az asszonynak.

- De miért dobod a pénzt a sárba? A hat közül négyet? - kérdezték az urak.

- Hat pénzt keresek. Kettõbõl magam élek, négyet a fiamra költök, az pedig annyi, mintha a sárba dobnám! - felelte az öreg.

- Hát az mit jelent: "Hány még a harminckettõ?"

- Megmondom tíz aranyért!

Leolvasták az öregnek az urak azt a tíz aranyat is.

- Legénykoromban harminckét fogam volt, de most már csak tizenkettõ van, ez azt jelenti - felelte nevetve az öreg.

Már csak egy kérdés volt hátra. Az urak azért se sajnálták a tíz aranyat.

- Hát az mit jelent, hogy "a bakkecskéket hogyan fejed meg?"

- Az azt, ahogyan most az urakat megfejtem!
 
Tündérszép Ilona és Árgyélus


Volt egyszer egy király és annak három fia. Volt a királynak egy almafája, amelyen aranyalmák termettek. Olyan különös fa volt az, hogy éjjel virágzott, s meg is ért rajta az alma minden éjjel. Így a király gazdagsága napról napra annyira szaporodott, hogy oly gazdag király nem volt az egész világon.

Egyszer azonban a király, amikor szokása szerint korán reggel kiment sétálgatni gyönyörûsé*ges kertjébe, az aranyalmáknak csak a hûlt helyét lelte. Így történt ez másnap is, harmadnap is.

Összehívta a király erre az egész udvart, s kihirdette, hogy ha olyan emberel találkozik, aki az aranyalmákat megõrzi, fele vagyonát neki adja.

Az õröknek sem kellett egyéb, odaállottak az almafához. De hiába volt minden, mert éjféltájban mély álom ereszkedett reájuk, és alig múlt el negyedóra, mire felébredtek, az aranyalmák mind eltûntek. Egyszer azután a tanácskozásban felszólalt a három királyfiú, és megjelentették, hogy õk fogják õrizni az almafát.

Legelõször is a legidõsebb ment õrködni. De vele is csak ugyanaz történt, ami a többivel.

A középsõ sem járt jobban.

Végre a legkisebb vállalkozott, Argyélus királyfi. Legelõször is dohánnyal jól megtömött aranyszelencét dugott a zsebébe, így ült le az almafa alá.

A holdvilág szépen világított Argyélus királyfi arcára, már érezni kezdte, hogy az álom össze akarja a szemét húzni, szippantott hát egy kis dohányt, jól megdörzsölte a szemét, nagyokat prüsszentett. Aztán másodszor is nagyot szippantott a dohányból, még egyszer megdörzsölte a szemét. Egyszer csak halk suttogást hallott. Feltekintett, hát a feje felett tizenkét hollót látott repülni. Egyenest az almafához tartottak; a tizenharmadik holló mint vezér, elöl repült. Árgyélus megkapta a tizenharmadik hollónak a lábát, s felkiáltott:

- Megvagy, tolvaj!

De midõn rátekintett, hát látja, hogy karja közt gyönyörû szép lány fekszik, arany fürtjei eltakarják szép fehér vállát.

- Ki vagy te, szép tolvaj? - kérdi a királyfi. - Soha többé el nem eresztelek!

- Én Tündérszép Ilona vagyok - mondta a szép lány -, ezek a hollók pedig a lánypajtásaim. Mulatságból minden este iderepülünk, hogy a sok aranyalmákat leszedjük. De nálad nem maradhatok, pedig megvallom hogy te vagy, akit soha felejtenem nem lehet, mert csak téged szeretlek!

- Maradj nálam - kérte Árgyélus.

- Nem maradhatok - felelte Tündérszép Ilona -, de megígérem, hogy ezentúl mindennap el fogok jönni, de az almákat többé el nem viszem. Légy mindig itt, ha látni akarsz!

Ezzel nagy robajjal elrepült a tizenhárom holló.

Másnap az egész udvar nagy csodálkozására az aranyalmák mind meg voltak. A király homlokon csókolta a fiát. Árgyélus csak azt kérte az apjától, engedje meg, hogy tovább is õrizhesse az almafát.

tunderilona.jpg
Ki is ment minden éjjel Árgyélus királyfi õrködni, hogy láthassa Tündérszép Ilonát.

De volt a király udvarában egy Vénbanya, aki Argyélus királyfit nagyon szemmel tartotta. A király is kezdett kíváncsi lenni, mi lehet az oka hogy Argyélus annyira szeret az almafánál õrködni. Magához szólította hát a Vénbanyát, és így szólt hozzá:

- Látom, hogy Argyélus királyfit te szemmel tartod. Vigyázd meg egyszer, mikor az almafánál õrködik!

A Vénbanya úgy tett. Mikor Argyélus az almafához ment õrködni a Vénbanya a bokrok mögé bújt. Másnap korán reggel már jelentette a királynak:

- Meglestem Argyélus királyfit. Gyönyörûséges aranyhajú lánnyal láttam az almafa alatt ülni; holló képében jött az almafára, úgy lett belõle aranyhajú lány.

- Hazudsz, Vénbanya! - mondta a király. - Nem igaz!

- De úgy van az, felséges uram. Ha kell, holnap jelet is hozok arról hogy igazam van.

Másnap este Árgyélus és Tündérszép Ilona megint egymással mulattak. Maguk sem tudták, hogyan történt, mélyen elaludtak mind a ketten. Ekkor elõcsúszott a Vénbanya, és egy aranyfürtöt levágott Tündérszép Ilona hajából, azután lassan elment.

Felébredt tündérszép Ilona, sírni, jajgatni kezdett, felébredt erre Árgyélus is.

- Mi bajod van, kedvesem?

- Jaj, Árgyélus, élj boldogul, én téged soha többé nem láthatlak, nálad nem maradhatok; a házadban tolvajok laknak, nézd, aranyfürtjeimbõl egyet levágtak.

Ezzel megölelte Árgyélust, ujjáról egy gyûrût vett le, és Árgyéluséra húzta.

- Neked adom - mondta -, errõl akárhol megismerlek.

Ezzel összecsapta kezét, hollóvá változott és elrepült.

Másnap reggel a Vénbanya megmutatta az aranyfürtöt a királynak. Nagyon csodálkozott a király, és tüstént magához hívatta Árgyélus királyfit.

- Édes fiam, testvéreidet már mind kiházasítottam, megjött az hogy téged is megházasítsalak; gazdag királylányt kerestem számodra, azt hiszem, nem lesz ellenvetésed.

- Kedves atyám, én meg fogok házasodni, de csak úgy, ha én választok magamnak feleséget. Már találtam is. Tündérszép Ilona lesz a feleségem!

A királynak nem tetszett a felelet, de bármint akarta is lebeszélni Árgyélust a kívánságáról, az nem engedett. Kardot kötött az oldalára, és elment hogy Tündérszép Ilonát megkeresse. Az egész udvar gyászba borult utána.

Már majdnem az egész világot összejárta Árgyélus, de Tündérszép Ilonának még a nyomára sem talált.

Egyszer egy kis házhoz jutott, a házban egy vén anyóra talált. Illendõen köszöntötte. A vén anyó széken ült, csodálkozva kérdezte Árgyélust:

- Hol jársz erre, ahol a madár se jár?

- Öreganyám - mondta Árgyélus -, nem tudná nekem megmondani merre lakik Tündérszép Ilona?

- Nem biz én, édes fiam, de talán ha hazajön az uram, a Nap, mindenüvé odasüt, az talán meg tudja mondani. De bújj el, mert meglát, felfal!

Erre elbújt Árgyélus. Hazajött a Nap, belép a szobába, mindjárt kezdte:

- Pfû, pfû, anyó, emberhús, büdös!

Erre kimászott az ágy alól Árgyélus, s köszöntötte a Napot.

- Szerencséd, hogy szépen köszöntöttél - mondta a Nap -, másként felfaltalak volna! Tündérszép Ilonáról nem tudok semmit, de talán Hold bátyám tud felõle valamit.

Elment hát Árgyélus oda is. Ott is úgy járt, mint a Napnál. Az a Szélhez utasította.

Oda is eljutott, szépen beköszöntött, és a Széltõl is megkérdezte, hogy nem tud-e valamit Tündérszép Ilona felõl.

- Én - mondta a Szél - nem tudok semmit, de nem messze tõlem abban az erdõben lakik az Állatkirály, az talán tud valamit.

Ment, mendegélt újra Árgyélus, már egészen beesteledett, úgy, hogy majdnem semmit sem látott, felmászott egy fára, szétnézett, nem lát-e valahol világot. Csakugyan messze távolban észrevett egy kis világocskát, egy szép kastélyból szüremlett. Bekopogott, kinyílott az ajtó, és egy óriás jött elébe, akinek a szeme a homlokán volt.

- Jó estét, felséges király - köszönt Árgyélus -, nem tudnál te nekem Tündérszép Ilonáról valamit mondani, hol lakhat?

- Szerencséd, hogy úgy köszöntöttél, mint illik, másként halálfia lettél volna! Én az Állatkirály vagyok. Tündérszép Ilonáról nem tudok semmit, de talán az állataim közül valamelyik tud felõle valamit.

Ezzel egyet füttyentett, és az egész palota azonnal tele lett mindenféle állattal. Megtette a király a kérdést, de az állatok közül sem tudott senki semmit. Végre is elõkullogott egy sánta farkas:

- Én - mondta a sánta farkas - tudok Tündérszép Ilona felõl valamit.

A Fekete-tengeren túl lakik, ott törték el a lábamat.

- Nahát, akkor vezesd oda ezt a szegény királyfit - mondta a király.

A sánta farkas azonnal odaállt, hogy Árgyélus üljön rá. Így mentek száz meg száz esztendeig. Egyszer csak letette a farkas Árgyélust.

- Már én tovább nem vihetlek, oda most már magad is eltalálsz, hisz nincs már messzire, csak száz esztendõt kell még menni! - ezzel elbúcsúzott tõle, és elsántikált.

Ment, mendegélt Árgyélus tovább, egyszer csak egy völgyet lát mely három heggyel volt körülvéve. A völgyben épp három ördög verekedett. Odament hozzájuk, és kérdezte tõlük, miért verekednek.

- Az atyánk meghalt, s maga után ezt a köpönyeget, ostort és a bocskort hagyta. Ez a köpönyeg olyan köpönyeg, hogyha magadra veszed, és aztán a bocskort a lábadra húzod, és ezzel az ostorral egyet csattantasz, és azt mondod: "Hipp-hopp! Ott legyek, ahol akarok" ott vagy azonnal; ezen nem tudunk mi megegyezni. Nem tudjuk, kire mi jusson.

- No - mondta Árgyélus -, ha csak az a baj, majd elosztom én köztetek; hanem egyik hágjon fel erre a hegyre, a másik arra, a harmadik meg amarra!

Az ördögök felmentek a hegyre. Árgyélus pedig felvette magára a köpönyeget és a bocskort, az ostorral egyet csattintott, és azt mondta: "Hipp-hopp! Ott legyek, ahol akarok, legyek azonnal Tündérszép Ilonánál!"

Azonnal egy kristálytiszta palota elõtt termett.

Éppen kitekintett az ablakon Tündérszép Ilona egyik játszótársa, meg ismerte Árgyélust, beszaladt hangosan Tündérszép Ilonához:

- Itt jön Árgyélus!

Tündérszép Ilona azt hitte, hogy csak játszanak vele, pofon vágta a lánypajtását.

De jött a másik, a harmadik, a negyedik, a tizenegyedik, de úgy jártak mind a tizenegyen, mint az elsõ.

Árgyélus bekopogott az ajtón. Egy öregasszony jött ajtót nyitni. Nagy csodálkozással nézett Árgyélusra. Aztán a csodálkozása nagy örömmé változott.

- Jaj, de jó, hogy itt vagy, Árgyélus, legalább megszabadítod a királykisasszonyunkat! Most nem lehetsz vele, csak éjféltájban, mert csak akkor járhat szabadon. Akkor, ha te háromszor megcsókolod, a Varázslónak nem lesz több hatalma rajta. Most éppen jókor jöttél, mert nincs itthon, másként halálfia lennél.

- Nem félek én tõle sem - mondta Árgyélus -, megvívok én vele!

Az öregasszony behívta Árgyélust, selyemágyat vetett neki, pompás vacsorát készített számára, aztán azt mondta:

- Minden-éjjel eljön ide Tündérszép Ilona, ne aludj el!

De az öregasszony gonosz boszorkány volt. Volt egy sípja, melyet ha megfújt, akit akart, elaltatott vele. Most is kihúzta a sípot, elfordult és sípolt, és attól Árgyélus úgy elaludt, hogy azt sem tudta, hogy a világon volt-e valaha. Éjféltájban eljött Tündérszép Ilona, meglátta a kedvesét, és felkiáltott:

- Ébredj fel, kedvesem! Ha háromszor megcsókolsz, megszabadulok a varázslattól.

De Árgyélus nem ébredt fel. Reggel azt mondja a vén banya:

- Itt volt Tündérszép Ilona, de te aludtál, mint a bunda.

Másnap is úgy történt, harmadnap is.

De egyszer, amint a Vénboszorkány elbóbiskolt, Árgyélus meglátta a nyakán a sípot. Leoldotta, és kíváncsiságból belefújt. Hát látja ám, hogy az egész cselédség elaludt tõle.

Ekkor tért észre, hogy azért aludt õ is olyan mélyen, mikor a vén banya sípolt. Most a maga nyakára akasztotta a sípot, és valahányszor a Boszorkány fel akart ébredni, õ mindannyiszor sípolt egyet. Így volt éjfélig.

Ekkor jött Tündérszép Ilona. Árgyélus háromszor megcsókolta, és azonnal az egész vár kivilágosodott, minden ajtó felnyílt, a Vénboszorkány elsüllyedt.

De hogy másodszor megcsókolta volna Árgyélus Tündérszép Ilonát, elõbb tizenegyszer pofon vágta.

- Ez azért van, mivel te tizenegy játszótársadat pofon vágtad, mikor igazat mondtak.

- Megérdemlem - rebegte Tündérszép Ilona.

Ekkor Árgyélus karjába vette Tündérszép Ilonát, felhúzta a köpönyegét és bocskorát, ostorával egyet csattantott.

- Hipp-hopp! Ott legyek, ahol én akarok, legyek az apám várában!

Azonnal odarepültek egy szempillantás alatt.

Árgyélus hatalmas király lett, Tündérszép Ilona hatalmas tündér; ha meg nem haltak, most is élnek.
 
A kis kakas gyémánt félkrajcárja


farkas%20helga-a%20kiskakas%20gyemant%20flkrajcarja.jpg
Farkas Helga A kiskakas gyémant félkrajcárja

Volt a világon egy szegény asszony, annak volt egy kis kakasa. Csak ott keresgél, csak ott kapargál a kis kakas a szeméten, egyszer talál egy gyémánt félkrajcárt. Arra megy a török császár, meglátja a kis kakasnál a gyémánt félkrajcárt, azt mondja neki:

- Kis kakas, add nekem a gyémánt félkrajcárodat.

- Nem adom biz én, kell a gazdasszonyomnak.

De a török császár erõvel is elvette tõle, hazavitte, betette a kincseskamarájába. A kis kakas megharagudott, felszállott a kerítés tetejére, elkezdett kiabálni:

- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

A török császár, csak hogy ne hallja, bement a házba, de akkor meg a kis kakas az ablakába repült, onnan kiabálta:

- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

Megharagudott erre a török császár.

- Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, hogy ne kiabáljon, vesd belé a kútba.

A szolgáló megfogta, kútba vetette. De a kis kakas csak elkezdi a kútban:

- Szídd fel begyem a sok vizet, szídd fel begyem a sok vizet! - Arra a begye mind felszítta a vizet a kútból.

A kis kakas megint felszállott a török császár ablakába.

- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

Megint azt mondja erre a török császár a szolgálójának:

- Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, vesd belé az égõ kemencébe.

A szolgáló megint megfogta a kis kakast, az égõ kemencébe vetette. De a kis kakas megint csak elkezdi:

- Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet! Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet!

Erre a begye mind kieresztette a vizet, eloltotta a tüzet. Akkor megint csak felszállott az ablakba.

- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

Még nagyobb méregbe jött erre a török császár.

- Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, vesd belé a méhes kasba, hadd csípjék agyon a darazsak.

A szolgáló belévetette a kis kakast a méhes kasba. Ott megint elkezdi a kis kakas:

- Szídd fel begyem a darázst; szídd fel begyem a darázst!

Arra a begye mind felszítta a darázst. Akkor megint felszállott a török császár ablakába.

- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

Már a török császár nem tudta, mit csináljon vele.

- Eredj, te szolgáló, hozd ide azt a kis kakast, hadd tegyem ide a bõ bugyogóm fenekébe.

Megfogja a szolgáló a kis kakast; a török császár beteszi a bõ bugyogója fenekébe.

Akkor a kis kakas megint csak elkezdi:

- Ereszd ki begyem a darázst, hadd csípje meg a farát; ereszd ki begyem a darázst, hadd csípje meg a farát!

A begye mind kieresztette a darázst, azok jól megcsipkedték a török császár farát. Felugrik erre a török császár.

- Jaj, jaj, a fránya egye meg ezt a kis kakast! Vigyétek hamar a kincseskamarába, hadd keresse meg a maga gyémánt félkrajcárját.

Bevitték a kis kakast a kincseskamarába, ott megint elkezdi a maga mondókáját:

- Szídd fel begyem a sok pénzt, szídd fel begyem a sok pénzt! - Erre a begye mind felszítta a török császár három kád pénzét. A kis kakas hazavitte, odaadta a gazdasszonyának; gazdag asszony lett belõle, még máig is él, ha meg nem halt.
 
kis ködmön


rp2-0272.jpg
Volt a világon, hol nem volt, volt egy jómódú parasztember, annak volt egy felesége meg egy leánya. Egyszer odament egy szép fiatal legény másodmagával háztûznézni.

Mindjárt kínálták õket tyúkkal, kaláccsal. Borért is leküldte az ember a leányát a pincébe. Lement a leány, elkezdte vigyázni, hogy melyik a legnagyobb hordó, hogy abból vigyen, mert azt mondta az apja; amint ott vizsgálódik, szemébe ötlik egy nagy káposztáskõ a pince egyik oldalához támasztva. Elgondolkozott a leány, hogy õérte most itt vannak a háztûznézõk, õ most férjhez megy, lesz majd neki egy kisfia, annak õ vesz egy kis ködmönt a vásárban, a kisfiú egyszer le talál szökni a pincébe, csak ott ugrál, csak ott ugrál a káposztáskõ körül, a káposztáskõ eldõl, a kisfiút agyonüti, kire marad akkor a kis ködmön? Ezen a leány úgyannyira elkeseredett, hogy leült az ászokra, ott sírt.

Már odafönt nem gyõzték várni; leküldte hát az ember a feleségét is:

- Ugyan, anyjuk, eredj le már, nézd meg, mit csinál az a leány ennyi ideig abban a pincében. Tán a bort folyatta el, azért nem mer feljönni.

Lement az asszony, látja, hogy ott sír a leánya az ászokon.

- Hát téged mi lelt, hogy oly keservesen sírdogálsz?

- Hogyne sírnék, édesanyám, mikor így meg így elgondoltam jövendõbeli állapotomat. - Azzal elbeszélte, hogy mit gondolt hát el. Az asszony, amint ezt meghallotta, leült a lánya mellé, õ is rákezdte a sírást.

Nagyon megharagudott már odafönt a gazda, nem állhatta meg káromkodás nélkül.

- Ejnye szedte-vette, már bizonyosan a bort folyatták el! Elmegyek, megnézem, hová vesztek.

Lement az ember is, még akkor is ott zokogtak azok egymás mellett, az ember sehogy se tudta elgondolni, hogy mi bajok akadt.

- Hát ti mit sírtok-rítok? Mi bajotok esett ilyen hirtelen?!

- Jaj, kedves apjukom, hogyne sírnánk-rínánk - felelt rá az asszony -, mikor milyen szomorú dolog jutott az eszünkbe!

Itt elbeszéltek neki mindent, úgyannyira elkeserítették, hogy az is közibük ült, segített nekik a sírásban.

A kérõ se gyõzte õket tovább várni, kapta magát, lement utánok a pincébe. Sose tudta mire vélni, mikor meglátta õket, hogy mit sirathatnak olyan keservesen. Kérdezi aztán tõlök, azok elbeszélték neki. A kérõ, csak kicsibe múlt, hogy hanyatt nem vágta magát, olyan jóízût nevetett.

- No - azt mondja -, még ilyen bolond embereket nem láttam. Hanem most elindulok, addig megyek, míg három ilyen bolondra nem akadok, mint kendtek hárman, ha aztán akadnék, akkor visszajövök, elveszem a kendtek leányát, ha az Isten is úgy akarja.

Elindult a legény, azokat otthagyta a pincében, hogy sírjanak, amíg nekik tetszik. Ment aztán, mendegélt hetedhét ország ellen, talált egy embert, aki egy nagy rakás diót vasvillával akart a padlásra felhányni, közelebb megy hozzá, megszólítja:

- Hát kend, atyafi, mit csinál azzal a dióval?

- Én bizony nagy munkában vagyok. Már fél esztendõ óta mindig hányom ezt a diót, de sehogy se tudom fölhányni, szegény ember vagyok, de adnék annak az embernek száz forintot, aki valami módon felszállítaná.

- No hát majd felszállítom én - mondja a kérõ. Azzal elõvett egy vékát, félóra alatt mind felhordta a diót. Mindjárt megkapta a száz forintot, továbbment vele.

"No - gondolta magában -, akadtam már egy bolondra."

Megint ment, mendegélt, talált egy embert. Csak nézte, csak nézte, hogy mit csinál. De sehogy se tudta eltalálni. A kezében volt egy teknõ, azzal hol kiszaladt, hol be egy olyan házba, amelyiknek nem volt ablaka, csak egy kis lyukforma ajtója; odamegy hozzá, megszólítja:

- Jó napot adjon Isten, földi! Hát miben fáradozik kend?

- Fogadj Isten, atyafi! Hát biz én a tavasszal lesz egy esztendeje, hogy ezt a házat csináltattam, nem tudom, miféle istencsudája, hogy olyan sötét, csak elnézem, hogy a másé milyen világos, pedig semmit se csinál neki; én meg, mióta készen van, mindig azt csinálom, hogy hordom bele a világosságot teknõvel, látja kend, most is abban munkálkodom; de adnék is száz forintot annak az embernek, aki világossá tudná tenni.

- No, majd világossá teszem én - mondja rá a legény. Elõvett egy fejszét, vágott a házon két ablakot, az ajtót is nagyobbra vette, mindjárt világos lett a ház. A legény megkapta itt is a száz forintot, azzal ezt is otthagyta.

"No - gondolta magában -, akadtam már második bolondra is."

Megint mendegélt, talált egy asszonyt, aki a kiscsirkéit erõvel dugdosta volna egy kotló alá. Megszólítja a legény:

- Hát kend, nénémasszony, mit csinál?

- Biz én, öcsém, ezeket a csirkéket dugdosnám a kotló alá, mert attól félek, hogyha szerteszéjjel szaladgálnak, elkapja valamelyiket a héja, de sehogy se tudom aládugni, mert ha egyik felõl bedugom, a másik felõl kibúvik. Adnék is száz forintot annak az embernek, aki jó tanácsot tudna adni, hogy mitévõ legyek velök.

- Én megmondom, nénémasszony, sose dugdossa kend azokat a csirkéket a kotló alá, majd ha a kotló héját lát, dugdosás nélkül is maga alá veszi õket.

Az asszony nagyon megörült a jó tanácsnak, mindjárt odaadta a legénynek a száz forintot. Az is megörült neki, mindjárt visszaindult.

"No, hála Istennek - gondolta magában -, megtaláltam mind a három bolondot."

Mihelyt hazaért, mindjárt elkendõzte a leányt, két hét múlva a lakodalmat is megtartották. Többet aztán nem is hallottam felõlök, csak annyit, hogy lett nekik egy kisfiúk, vettek is neki ködmönt, hanem azért a káposztáskõ nem ütötte agyon. Még most is élnek, ha meg nem haltak.
 
Státusza
További válaszok itt nem küldhetőek.
Oldal tetejére