Versek, mesék
- Téma inditó csipkebogyo
- Kezdés dátuma
- Státusza
szeder
Szia peterfii, én ezt küldöm neked:
Altató: Nyári éj
(Weöres Sándor-Kodály Zoltán)
Csillag süt a szederágra,
Lassan jön a pásztor álma.
Rezgő fő a feje alja,
Nyár éj ege betakarja.
Szia peterfii, én ezt küldöm neked:
Altató: Nyári éj
(Weöres Sándor-Kodály Zoltán)
Csillag süt a szederágra,
Lassan jön a pásztor álma.
Rezgő fő a feje alja,
Nyár éj ege betakarja.
Szia Ödike!
Nagyon köszönöm a versikéket. Ezeket nem ismerem, nagyon jók.
Nagyon köszönöm a versikéket. Ezeket nem ismerem, nagyon jók.
Sziasztok!
Mackós verseket, meséket, dalokat kersek, szóval mindent ami maci.
Ilyenkor febr2-án, amikor a medvét lessük ki jön-e a barlangjából, minden ami maci aktuális az ovisaimnak.
Előre is köszönöm: Zsuzsa
Mackós verseket, meséket, dalokat kersek, szóval mindent ami maci.
Ilyenkor febr2-án, amikor a medvét lessük ki jön-e a barlangjából, minden ami maci aktuális az ovisaimnak.
Előre is köszönöm: Zsuzsa
Melyik vagy Te?
Gyermekkorom kedvenc versikéi
Csatolás megtekintése 393236Csatolás megtekintése 393233Csatolás megtekintése 393234Csatolás megtekintése 393235Csatolás megtekintése 393237Csatolás megtekintése 393722Csatolás megtekintése 393245Csatolás megtekintése 393246Csatolás megtekintése 393247Csatolás megtekintése 393248Csatolás megtekintése 393249Csatolás megtekintése 393259Csatolás megtekintése 393260Csatolás megtekintése 393261Csatolás megtekintése 393263Csatolás megtekintése 393264
Gyermekkorom kedvenc versikéi
Csatolás megtekintése 393236Csatolás megtekintése 393233Csatolás megtekintése 393234Csatolás megtekintése 393235Csatolás megtekintése 393237Csatolás megtekintése 393722Csatolás megtekintése 393245Csatolás megtekintése 393246Csatolás megtekintése 393247Csatolás megtekintése 393248Csatolás megtekintése 393249Csatolás megtekintése 393259Csatolás megtekintése 393260Csatolás megtekintése 393261Csatolás megtekintése 393263Csatolás megtekintése 393264
Szia Zsuzsanna!
Küldök párat.
Kibújás, vagy bebújás? / Mentovics Éva
Barlangjának sötétjéből
barnamedve kitekint.
Körül kémlel: - Jó idő van?
Süt már a Nap idekint?
Hogyha a szél havat hord még,
egyértelmű, nem vitás:
visszafekszem a vackomra,
korai a kibújás.
Barnamedve /Mentovics Éva
Barna medve lépeget,
kémleli a kék eget.
Nem lesz itt már fagy, se hó.
Mézet falni lenne jó.
Medvetánc /Mentovics Éva
Felfaltam a lépes mézem,
vennék, hogyha volna pénzem,
de a pénzem mind elfogyott,
így ebédre halat fogok.
Lecammogok a tópartra…
úgy tudom, ott sok a harcsa.
Vígan járom medvetáncom,
csak a sok hal meg ne ártson.
Bánatos medve /Mentovics Éva
Dirmeg-dörmög ez a medve.
Miért van ily morcos kedve?
Elfogyott a lépes méze.
Mit eszik így estebédre?
Hullnak már a falevelek,
a mi medvénk így kesereg:
- Irgumburgum, itt van a tél.
Alig van a fákon levél.
Fogok egy-két szép nagy halat,
az lesz ám a finom falat.
Barlangomban vár a vackom,
a nagy telet végig alszom.
Szia Zsuzsanna!
Mi is a macival foglalkozunk az ovisokkal aktualitása révén!
Mondóka: Dirmeg, dörmög a medve,
Nincsen neki jó kedve,
Alhatnék, mert hideg van,
Jó lesz bent a barlangban.
Vers : Móricz Zsigmond: Jó a ropogó...
Jó a ropogó, piri mogyoró,
Mackóuram szereti,
bokrában felkeresi.
Egy tenyere,
tele vele,
A másikkal úgy csap bele.
meghámozza lám, lám,
és bekapja hám, hám.
Ha teleszed egy mancsot
vígan eszi és csámcsog.
Jó a ropogó, piri mogyoró.
Találós kérdés: Barlang mélye az én hazám,
Itt élem világom,
Télen alszom,
Nyáron meg a kerekerdőt járom,
Azt sem bánnám, ha az erdő
csupa mézzé válna!
Bár nem tudom, hogy akkor majd
Hol terem a málna! No ki lehetek? (medve)
Dalok: Brumm, brumm, Brúnó ...
Mackó brummog ...
A bundám szőrös, kócos ... (ezt zenehallgatásként énekeltem)
Most hirtelen ezek jutottak eszembe! Remélem picit tudtam segíteni!
Jó mackózást nektek!
Mi is a macival foglalkozunk az ovisokkal aktualitása révén!
Mondóka: Dirmeg, dörmög a medve,
Nincsen neki jó kedve,
Alhatnék, mert hideg van,
Jó lesz bent a barlangban.
Vers : Móricz Zsigmond: Jó a ropogó...
Jó a ropogó, piri mogyoró,
Mackóuram szereti,
bokrában felkeresi.
Egy tenyere,
tele vele,
A másikkal úgy csap bele.
meghámozza lám, lám,
és bekapja hám, hám.
Ha teleszed egy mancsot
vígan eszi és csámcsog.
Jó a ropogó, piri mogyoró.
Találós kérdés: Barlang mélye az én hazám,
Itt élem világom,
Télen alszom,
Nyáron meg a kerekerdőt járom,
Azt sem bánnám, ha az erdő
csupa mézzé válna!
Bár nem tudom, hogy akkor majd
Hol terem a málna! No ki lehetek?
(medve)Dalok: Brumm, brumm, Brúnó ...
Mackó brummog ...
A bundám szőrös, kócos ... (ezt zenehallgatásként énekeltem)
Most hirtelen ezek jutottak eszembe! Remélem picit tudtam segíteni!
Jó mackózást nektek!
[FONT="]Osváth Erzsébet: Minek a medvének bunda?
[/FONT]
Minek a medvének bunda?
Hisz a telet átalussza.
Bebújik a barlangjába,
A hidegre fittyet hányva.
Mellette a kicsi bocsa,
Vígan horkol a sarokba.
Álmodik jó édes mézről.
Mackók kedvenc ételéről.
Csámcsog hozzá egy kicsit,
Pedig hát ez nem illik.
[/FONT]
Minek a medvének bunda?
Hisz a telet átalussza.
Bebújik a barlangjába,
A hidegre fittyet hányva.
Mellette a kicsi bocsa,
Vígan horkol a sarokba.
Álmodik jó édes mézről.
Mackók kedvenc ételéről.
Csámcsog hozzá egy kicsit,
Pedig hát ez nem illik.
Donászy Magda - Mackó bácsi
Mackó bácsi megsebesült,
Egy fatörzsön kesereg.
- Tüske ment a tenyerembe.
Segítsetek gyerekek!
Nem kellet ám kétszer szólni,
Máris ott volt Jancsika,
Kezében a mentőláda,
valóságos patika.
Kivette a rózsatüskét,
kötést tett rá ügyesen,
Már nem is fáj,
nem látszik a helye sem.
Mackó bácsi megsebesült,
Egy fatörzsön kesereg.
- Tüske ment a tenyerembe.
Segítsetek gyerekek!
Nem kellet ám kétszer szólni,
Máris ott volt Jancsika,
Kezében a mentőláda,
valóságos patika.
Kivette a rózsatüskét,
kötést tett rá ügyesen,
Már nem is fáj,
nem látszik a helye sem.
Bródy János: Medve – nóta
[FONT="]Irgum-burgum, dörmög a medve
Meddig tart el még ez a tél
Lassan kifogy a tüzelőfája
Kint meg fú az északi szél.
Irgum-burgum, dörmög a medve
Elfogyott a lépes méz
Nincsen táncolni sem kedve
Amíg a kamra üresen néz.
Irgum-burgum, dörmög a medve
Ha nem jön a tavasz, sose lesz nyár
Vidámabban szólna a nóta
Ha zöldellne a téli határ.[/FONT]
[FONT="]Irgum-burgum, dörmög a medve
Meddig tart el még ez a tél
Lassan kifogy a tüzelőfája
Kint meg fú az északi szél.
Irgum-burgum, dörmög a medve
Elfogyott a lépes méz
Nincsen táncolni sem kedve
Amíg a kamra üresen néz.
Irgum-burgum, dörmög a medve
Ha nem jön a tavasz, sose lesz nyár
Vidámabban szólna a nóta
Ha zöldellne a téli határ.[/FONT]
http://kekmadarkati.freeblog.hu/archives/2010/01/02/Mikola_Klra_A_telhetetlen_mack/
Mikola Klára: A telhetetlen mackó
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy, kerek erdő. Ebben az erdőben lakott egy fiatal mackó a szüleivel. Ubul — így hívták az ifjoncot — kezdetben vidáman, sok-sok játékkal töltötte napjait. Az erdő összes állata kedvelte, mivel kedves, udvarias bocs volt.
Ahogy nőtt, növögetett, egyszer csak azt vette észre, hogy sokkal erősebb a játszópajtásainál. Már senki sem akart vele pirospacsit játszani, sem pedig szkanderezni, hiszen ez egyre veszélyesebb vállalkozássá vált.
A mackó hamar észrevette, hogy a többiek tartanak tőle. „Erősebb vagyok, mint bárki más. Én vagyok az erdő ura” — gondolta.
Ez még nem is lett volna akkora baj. Nagyobb gondot jelentett, hogy a mi mackó barátunk kezdett egyre többet követelni saját magának. Megtiltotta a többieknek, hogy a málnából egyenek, és a vadméhektől elszedte az összes mézet.
Történt egyszer, hogy a málnabokorra rászállt egy kismadár, és csipegetni kezdett. Ubul dühösen rohant oda.
— Hogy merészelsz enni az én málnámból? — kiáltott rá a kővé dermedt szárnyasjószágra. — Nem tudtad, hogy ez az én málnám?!!!
A mackó egy rántással kitépte a földből a bokrot, szegény madárka alig tudott elmenekülni.
Másnap a mackó arra lett figyelmes, hogy egy őzike ivott a közeli forrásból.
— Hogy mersz inni az én engedélyem nélkül? — mordult fel a mackó. — Takarodj innen!
Mérgében egy nagy földrögöt próbált hozzávágni az őzikéhez, de az ügyesen arrébb szökkent, a föld pedig beleesett a forrásba.
— Ti is, mind takarodjatok az erdőből! Itt minden az enyém! — kiáltott rá az időközben összesereglett állatokra.
Az állatok riadtan ugrottak arrébb. Mivel látták, hogy a mackó nem tréfál, szomorúan útnak indultak új otthont keresni.
Másnap Ubul elégedetten ébredt. "Végre enyém az egész erdő!" — gondolta. Kiment a forráshoz, hogy igyon, de a forrás eldugult a tegnapi földrögtől, csak egy zavaros vizű pocsolya volt a helyén. Továbbment a málnáshoz, de látta, hogy a bokor helyén már csak a kiszáradt maradványa maradt. Úgy gondolta, megvigasztalja magát egy kis mézzel, de szomorúan látta, hogy a méhek elköltöztek, csak az üres odú maradt a helyükön. Ubul leült egy kidőlt fatörzsre, és bánatos orrlógatásba fogott.
— Ubul, Ubul, mit csináltál? — szólalt meg egy mély hang a háta mögött. Édesapja fejcsóválva nézte az üres, megsebzett erdőt.
— Én nem ezt akartam! Én azt hittem...
— Azt hitted, hogy te vagy az erdő ura? Azt hitted, mert erős vagy, minden téged illet? — vágott a szavába az apja. — Valamikor én is azt hittem — folytatta szomorú hangon. — Nekem is a saját káromból kellett okulnom.
— És most mit csináljak?!! — Ubul panaszos hangjára csak a visszhang felelt. Az erdő teljesen kihalt volt, a madarak elmentek a többi állattal együtt.
— Légy szerény, és reménykedj, hogy még kijavíthatod a hibádat! — mondta az apja.
Ettől kezdve Ubul teljesen megváltozott. Mindenek előtt kitisztította a forrást, szerencsére meg is eredt belőle a víz újra, mint azelőtt. Aztán rendberakta a málnabokrokat, kiszabadította őket a többi növény fogságából. Aztán végignézte az odúkat, azokat is kitisztogatta, néhányat még fakéreggel is kibélelt, arra számítva, hogy beköltözik egy madárcsalád vagy egy mókus, hiszen már nagyon unta magát, nagyon hiányoztak a régi barátai.
— Kéhem szépen, foglalt ez az odú? — szólalt meg a feje fölött egy vékony, raccsolós hang.
— Ki vagy te? — szólalt meg Ubul örvendezve.
— Én egy mókus vagyok, aki lakást kehes. A szomszéd ehdőben ugyanis nincs egy áhva szabad odú, amit béhbe vehetnék.
— Ide nyugodtan beköltözhetsz! Gyere nyugodtan, mókus testvér! Hozd magaddal a családodat is!
— Még nincsen ahám, de ha jók lesznek a köhülmények, kehesek magamnak egy hölgyet, akivel megoszthatom szehény hajlékomat — mondta a mókus.
Ubul ettől kezdve vidámabban jött-ment az erdőben. Alig telt el néhány nap, és egy csapat vadméhre lett figyelmes, amint egy odúban ténykedtek. A mancsa már ösztönösen indult volna a reménybeli édesség irányába, de aztán megállt félúton. — Nyughass, Ubul — intette le saját magát —, ne bántsd őket, nekik is szükségük van arra a kis mézre!
Minden nap újabb és újabb örömöt hozott Ubulnak. Lassan visszatértek a madarak, a sünök, az őzikék és az erdő összes állata. Ubul pedig soha többé nem fenyegette meg őket. Az erejét csak akkor használta, ha segíthetett valamelyik kis barátján, az erdő teremtményein.
Mikola Klára: A telhetetlen mackó
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy, kerek erdő. Ebben az erdőben lakott egy fiatal mackó a szüleivel. Ubul — így hívták az ifjoncot — kezdetben vidáman, sok-sok játékkal töltötte napjait. Az erdő összes állata kedvelte, mivel kedves, udvarias bocs volt.
Ahogy nőtt, növögetett, egyszer csak azt vette észre, hogy sokkal erősebb a játszópajtásainál. Már senki sem akart vele pirospacsit játszani, sem pedig szkanderezni, hiszen ez egyre veszélyesebb vállalkozássá vált.
A mackó hamar észrevette, hogy a többiek tartanak tőle. „Erősebb vagyok, mint bárki más. Én vagyok az erdő ura” — gondolta.
Ez még nem is lett volna akkora baj. Nagyobb gondot jelentett, hogy a mi mackó barátunk kezdett egyre többet követelni saját magának. Megtiltotta a többieknek, hogy a málnából egyenek, és a vadméhektől elszedte az összes mézet.
Történt egyszer, hogy a málnabokorra rászállt egy kismadár, és csipegetni kezdett. Ubul dühösen rohant oda.
— Hogy merészelsz enni az én málnámból? — kiáltott rá a kővé dermedt szárnyasjószágra. — Nem tudtad, hogy ez az én málnám?!!!
A mackó egy rántással kitépte a földből a bokrot, szegény madárka alig tudott elmenekülni.
Másnap a mackó arra lett figyelmes, hogy egy őzike ivott a közeli forrásból.
— Hogy mersz inni az én engedélyem nélkül? — mordult fel a mackó. — Takarodj innen!
Mérgében egy nagy földrögöt próbált hozzávágni az őzikéhez, de az ügyesen arrébb szökkent, a föld pedig beleesett a forrásba.
— Ti is, mind takarodjatok az erdőből! Itt minden az enyém! — kiáltott rá az időközben összesereglett állatokra.
Az állatok riadtan ugrottak arrébb. Mivel látták, hogy a mackó nem tréfál, szomorúan útnak indultak új otthont keresni.
Másnap Ubul elégedetten ébredt. "Végre enyém az egész erdő!" — gondolta. Kiment a forráshoz, hogy igyon, de a forrás eldugult a tegnapi földrögtől, csak egy zavaros vizű pocsolya volt a helyén. Továbbment a málnáshoz, de látta, hogy a bokor helyén már csak a kiszáradt maradványa maradt. Úgy gondolta, megvigasztalja magát egy kis mézzel, de szomorúan látta, hogy a méhek elköltöztek, csak az üres odú maradt a helyükön. Ubul leült egy kidőlt fatörzsre, és bánatos orrlógatásba fogott.
— Ubul, Ubul, mit csináltál? — szólalt meg egy mély hang a háta mögött. Édesapja fejcsóválva nézte az üres, megsebzett erdőt.
— Én nem ezt akartam! Én azt hittem...
— Azt hitted, hogy te vagy az erdő ura? Azt hitted, mert erős vagy, minden téged illet? — vágott a szavába az apja. — Valamikor én is azt hittem — folytatta szomorú hangon. — Nekem is a saját káromból kellett okulnom.
— És most mit csináljak?!! — Ubul panaszos hangjára csak a visszhang felelt. Az erdő teljesen kihalt volt, a madarak elmentek a többi állattal együtt.
— Légy szerény, és reménykedj, hogy még kijavíthatod a hibádat! — mondta az apja.
Ettől kezdve Ubul teljesen megváltozott. Mindenek előtt kitisztította a forrást, szerencsére meg is eredt belőle a víz újra, mint azelőtt. Aztán rendberakta a málnabokrokat, kiszabadította őket a többi növény fogságából. Aztán végignézte az odúkat, azokat is kitisztogatta, néhányat még fakéreggel is kibélelt, arra számítva, hogy beköltözik egy madárcsalád vagy egy mókus, hiszen már nagyon unta magát, nagyon hiányoztak a régi barátai.
— Kéhem szépen, foglalt ez az odú? — szólalt meg a feje fölött egy vékony, raccsolós hang.
— Ki vagy te? — szólalt meg Ubul örvendezve.
— Én egy mókus vagyok, aki lakást kehes. A szomszéd ehdőben ugyanis nincs egy áhva szabad odú, amit béhbe vehetnék.
— Ide nyugodtan beköltözhetsz! Gyere nyugodtan, mókus testvér! Hozd magaddal a családodat is!
— Még nincsen ahám, de ha jók lesznek a köhülmények, kehesek magamnak egy hölgyet, akivel megoszthatom szehény hajlékomat — mondta a mókus.
Ubul ettől kezdve vidámabban jött-ment az erdőben. Alig telt el néhány nap, és egy csapat vadméhre lett figyelmes, amint egy odúban ténykedtek. A mancsa már ösztönösen indult volna a reménybeli édesség irányába, de aztán megállt félúton. — Nyughass, Ubul — intette le saját magát —, ne bántsd őket, nekik is szükségük van arra a kis mézre!
Minden nap újabb és újabb örömöt hozott Ubulnak. Lassan visszatértek a madarak, a sünök, az őzikék és az erdő összes állata. Ubul pedig soha többé nem fenyegette meg őket. Az erejét csak akkor használta, ha segíthetett valamelyik kis barátján, az erdő teremtményein.
Miért alszik télen a medve?
Réges-régen történt, amit most itt elmesélek, egy tavasszal a világ leghatalmasabb rengetegének közepén. Valamennyi állat összegyűlt az erdei tisztáson, hogy megválasszanak valakit, aki a méhkaptárakra felügyel. A méhecskék ugyanis panasszal fordultak az erdő lakóihoz, hogy valamiféle ismeretlen tettes a távollétükben folyton dézsmálja a mézet.
Mindenki ott volt bizony, aki valamit is számított az erdőben. Ott volt az ezermester harkály, ott volt a róka, ott voltak az őzek, a farkasok, mert ebben a régi, mesebeli időben még békességben éltek egymás mellett valamennyien.
Egy hosszú fülű nyuszi volt az értekezlet elnöke.
- Azért gyűltünk itt össze - pislogott álmosan -, hogy kinevezzük a méhkaptárak őrizőjét. Ugyan ki vállalkozna erre a megtisztelő feledatra közületek?
A meghívottak között ott volt természetesen Miska medve is, vadonatúj, pompás barna öltönyében. A nyuszi kérdését néma csend követte, senki sem sietett jelentkezni, mert hiszen mindenki éppen eléggé el volt foglalva az erdőben.
- Nos hát ha senki nem vállalja - dörmögte Miska medve -, én hajlandó vagyok meghozni ezt az áldozatot az erdő lakóinak kedvéért!
Az egybegyűltek közfelkiáltással nevezték ki Miska medvét az erdei mézek őrizőjévé. Méltóságteljesen, szorgalmasan látta el feladatát - legalábbis ezt híresztelte magáról -, mert bárki merészkedett a méhkaptárak közelébe, mindenkit sorra elzavart.
Mindez a nagy fáradtság hiábavaló volt mégis, mert a méhek ismét elmentek az állatok tanácsához, és bejelentették, hogy érthetetlen módon mindennap kevesebb lesz a méz a kaptárakban. Egyben azt is kérték, hogy mielőbb sürgősen vizsgálják ki az ügyet.
Egy reggel három kiküldött: egy róka, egy nyúl és egy veréb, anélkül, hogy Miskát erről értesítették volna, váratlanul megjelent leltárt csinálni. A veréb előreröpült, s méghozzá olyan nesztelenül, hogy Miska nem vette észre. Pedig ha észrevette volna, biztosan abbahagyja a torkoskodást, mert talán mondanom sem kell: ő volt ám a méhkaptárak dézsmálója!
A veréb sietve repült vissza, és mindezt iziben közölte a rókával meg a nyuszival. Újra összehívták tehát az állatok tanácsát, és az összes állat jelenlétében megfosztották Miskát mézőrzői tisztségétől. Sőt büntetésből száműzték egész tavaszig a barlangjába, ott kellett tartózkodnia egész télen át - ezt a bölcs ítéletet hozták -, hogy semmiféle újabb kópéságot ne követhessen el őkelme.
Azóta alszik - mert mi mást is tehetne? - a medve télen mindig a barlangjában. Azonban hiába tiltották el a méztől, azért ő bizony mégis szereti, és amikor csak hozzájuthat, nem veti meg még ma sem. És hacsak teheti: jól a mézesköcsög aljára néz manapság is őkelme.
/átdolgozta: Végh György/
Réges-régen történt, amit most itt elmesélek, egy tavasszal a világ leghatalmasabb rengetegének közepén. Valamennyi állat összegyűlt az erdei tisztáson, hogy megválasszanak valakit, aki a méhkaptárakra felügyel. A méhecskék ugyanis panasszal fordultak az erdő lakóihoz, hogy valamiféle ismeretlen tettes a távollétükben folyton dézsmálja a mézet.
Mindenki ott volt bizony, aki valamit is számított az erdőben. Ott volt az ezermester harkály, ott volt a róka, ott voltak az őzek, a farkasok, mert ebben a régi, mesebeli időben még békességben éltek egymás mellett valamennyien.
Egy hosszú fülű nyuszi volt az értekezlet elnöke.
- Azért gyűltünk itt össze - pislogott álmosan -, hogy kinevezzük a méhkaptárak őrizőjét. Ugyan ki vállalkozna erre a megtisztelő feledatra közületek?
A meghívottak között ott volt természetesen Miska medve is, vadonatúj, pompás barna öltönyében. A nyuszi kérdését néma csend követte, senki sem sietett jelentkezni, mert hiszen mindenki éppen eléggé el volt foglalva az erdőben.
- Nos hát ha senki nem vállalja - dörmögte Miska medve -, én hajlandó vagyok meghozni ezt az áldozatot az erdő lakóinak kedvéért!
Az egybegyűltek közfelkiáltással nevezték ki Miska medvét az erdei mézek őrizőjévé. Méltóságteljesen, szorgalmasan látta el feladatát - legalábbis ezt híresztelte magáról -, mert bárki merészkedett a méhkaptárak közelébe, mindenkit sorra elzavart.
Mindez a nagy fáradtság hiábavaló volt mégis, mert a méhek ismét elmentek az állatok tanácsához, és bejelentették, hogy érthetetlen módon mindennap kevesebb lesz a méz a kaptárakban. Egyben azt is kérték, hogy mielőbb sürgősen vizsgálják ki az ügyet.
Egy reggel három kiküldött: egy róka, egy nyúl és egy veréb, anélkül, hogy Miskát erről értesítették volna, váratlanul megjelent leltárt csinálni. A veréb előreröpült, s méghozzá olyan nesztelenül, hogy Miska nem vette észre. Pedig ha észrevette volna, biztosan abbahagyja a torkoskodást, mert talán mondanom sem kell: ő volt ám a méhkaptárak dézsmálója!
A veréb sietve repült vissza, és mindezt iziben közölte a rókával meg a nyuszival. Újra összehívták tehát az állatok tanácsát, és az összes állat jelenlétében megfosztották Miskát mézőrzői tisztségétől. Sőt büntetésből száműzték egész tavaszig a barlangjába, ott kellett tartózkodnia egész télen át - ezt a bölcs ítéletet hozták -, hogy semmiféle újabb kópéságot ne követhessen el őkelme.
Azóta alszik - mert mi mást is tehetne? - a medve télen mindig a barlangjában. Azonban hiába tiltották el a méztől, azért ő bizony mégis szereti, és amikor csak hozzájuthat, nem veti meg még ma sem. És hacsak teheti: jól a mézesköcsög aljára néz manapság is őkelme.
/átdolgozta: Végh György/
A bánatos medve
Mesélő: JÁNOS, TOMI : Volt egyszer egy medve, sose volt jó kedve. Dirmegett–dörmögött, mintha semmi másra nem lett volna oka, csak búslakodásra.
Ha mézet nyalogatott, nem volt elég édes.Ha a nap kisütött, nem volt elég fényes. Még az odúját is szűknek találta, kint aludt inkább egy bokor aljába. Bezzeg tüsszögött is reggelre kelve – s akkor meg emiatt dörmögött őkelme.
Egy szép napon aztán maga is megunta, hogy mindig csak szomorkodik, mint egy viseltes bunda. Elhatározta hát azon minutában, hogy megy, s megtekinti: mi van a világban.
Mikor a rengeteg erdő szélére kijutott, egy kicsi lepkével összetalálkozott.
Medve: KARCSI: – Hová? Hová?
– Messzire, messzire! Nap süti a réteket. Oda megyek. Ég veled!
Mesélő: Nagyot nézett a medve. Mindjárt jobb lett a kedve.
Medve– KARCSI: Rétre menni jó lehet. Menjünk együtt, megyek veled.
Mesélő: De a lepke szót se szólt, rippen–röppen elrepült.
Mit tehetett medve koma, egymagában elindult. Hát amint ment, mendegélt, dimbes–dombos réthez ért. Nyílt a réten annyi virág, mint erdőn a leveles ág.
Medve– KARCSI „No, itt megállok, szedek egy csokor virágot!”
Mesélő: neki is látott nyomba, nem gyorsan, csak medve módra.
Egyszerre azonban a szemét mereszti: valami hegyeset lát a fű közt meredezni!
– Medve– KARCSI „ Hát ez meg miféle?– Tán kóró? Majd elbánok vele! Semmi szükség az ilyen csúfságra…
Mesélő: S azzal odacammog, hogy tövestül kirántsa. De uramfia! A kóró mekegni kezd, s fölugrik egy kecske! Szegénynek a szarvát törte le a medve…
kecske: ALEX:– Ó, te golyhó, nem vagyok én kóró! Hát nem látsz? Vagy elment az eszed? Fél szarvval sétáljak most? Világcsúfja legyek?
Mesélő: A medve csak állt – hej, beborult a kedve.
Medve– KARCSI – Én szerencsétlen, minek is születtem?– Mindig csak baj lesz abból, ha jót akarok. Nesze, itt a szarvad. Ha tudnám, visszaragasztanám. Ha meghalok egyszer, neked adom a bundám Mesélő: Azzal fülét megvakarta, orrát megdörzsölte – és máris kicsordult a könnye.
kecske: ALEX – Ne sírj, no!
– Szép szarvacska volt, igaz… Nem girbe, nem görbe. De ha sírsz–rísz folyton, a másikat én töröm le. Gyere inkább, nyújtsd a mancsod, kössünk igaz barátságot!
– Medve– KARCSI – Köszönöm, hogy nem haragszol…
Mesélő: S mivel más nem jutott eszébe, egy pipacsot tűzött a csepke szarv helyébe.
Aztán összeölelkeztek, de úgy ám, hogy még a szőr is összekócolódott a medve feje búbján.
S mikor hazament, csodálkozva látta, hogy semmi oka a búslakodásra: a mézecske édes, a napocska fényes, s micsoda csuda: nem szűk az odúja!
Mesélő: JÁNOS, TOMI : Volt egyszer egy medve, sose volt jó kedve. Dirmegett–dörmögött, mintha semmi másra nem lett volna oka, csak búslakodásra.
Ha mézet nyalogatott, nem volt elég édes.Ha a nap kisütött, nem volt elég fényes. Még az odúját is szűknek találta, kint aludt inkább egy bokor aljába. Bezzeg tüsszögött is reggelre kelve – s akkor meg emiatt dörmögött őkelme.
Egy szép napon aztán maga is megunta, hogy mindig csak szomorkodik, mint egy viseltes bunda. Elhatározta hát azon minutában, hogy megy, s megtekinti: mi van a világban.
Mikor a rengeteg erdő szélére kijutott, egy kicsi lepkével összetalálkozott.
Medve: KARCSI: – Hová? Hová?
– Messzire, messzire! Nap süti a réteket. Oda megyek. Ég veled!
Mesélő: Nagyot nézett a medve. Mindjárt jobb lett a kedve.
Medve– KARCSI: Rétre menni jó lehet. Menjünk együtt, megyek veled.
Mesélő: De a lepke szót se szólt, rippen–röppen elrepült.
Mit tehetett medve koma, egymagában elindult. Hát amint ment, mendegélt, dimbes–dombos réthez ért. Nyílt a réten annyi virág, mint erdőn a leveles ág.
Medve– KARCSI „No, itt megállok, szedek egy csokor virágot!”
Mesélő: neki is látott nyomba, nem gyorsan, csak medve módra.
Egyszerre azonban a szemét mereszti: valami hegyeset lát a fű közt meredezni!
– Medve– KARCSI „ Hát ez meg miféle?– Tán kóró? Majd elbánok vele! Semmi szükség az ilyen csúfságra…
Mesélő: S azzal odacammog, hogy tövestül kirántsa. De uramfia! A kóró mekegni kezd, s fölugrik egy kecske! Szegénynek a szarvát törte le a medve…
kecske: ALEX:– Ó, te golyhó, nem vagyok én kóró! Hát nem látsz? Vagy elment az eszed? Fél szarvval sétáljak most? Világcsúfja legyek?
Mesélő: A medve csak állt – hej, beborult a kedve.
Medve– KARCSI – Én szerencsétlen, minek is születtem?– Mindig csak baj lesz abból, ha jót akarok. Nesze, itt a szarvad. Ha tudnám, visszaragasztanám. Ha meghalok egyszer, neked adom a bundám Mesélő: Azzal fülét megvakarta, orrát megdörzsölte – és máris kicsordult a könnye.
kecske: ALEX – Ne sírj, no!
– Szép szarvacska volt, igaz… Nem girbe, nem görbe. De ha sírsz–rísz folyton, a másikat én töröm le. Gyere inkább, nyújtsd a mancsod, kössünk igaz barátságot!
– Medve– KARCSI – Köszönöm, hogy nem haragszol…
Mesélő: S mivel más nem jutott eszébe, egy pipacsot tűzött a csepke szarv helyébe.
Aztán összeölelkeztek, de úgy ám, hogy még a szőr is összekócolódott a medve feje búbján.
S mikor hazament, csodálkozva látta, hogy semmi oka a búslakodásra: a mézecske édes, a napocska fényes, s micsoda csuda: nem szűk az odúja!
Donászy Magda: Odvas fában
Odvas fában vadméhek
Don-diri-dongó
Zongó-bongó
Gyűjtik a zamatos,
Friss mézet.
Éhes mackó széjjelnéz:
Brummogi mackót
Irgum-burgum
Csalja a zime-zum
Lépesméz.
Zengő méhek, nézzétek!
Brummogi mackó
Torkos mackó
nyalja a zamatos,
Friss mézet.
Loncsos mackó, megjárod!
Zümmögi méhek
Nem sajnálják
Tőled a zime-zum
Fullánkot.
Odvas fában vadméhek
Brummogi mackót
Százan szúrják,
Vége van a falánk
Kedvének.
Odvas fában vadméhek
Don-diri-dongó
Zongó-bongó
Gyűjtik a zamatos,
Friss mézet.
Éhes mackó széjjelnéz:
Brummogi mackót
Irgum-burgum
Csalja a zime-zum
Lépesméz.
Zengő méhek, nézzétek!
Brummogi mackó
Torkos mackó
nyalja a zamatos,
Friss mézet.
Loncsos mackó, megjárod!
Zümmögi méhek
Nem sajnálják
Tőled a zime-zum
Fullánkot.
Odvas fában vadméhek
Brummogi mackót
Százan szúrják,
Vége van a falánk
Kedvének.
[FONT="]Csukás István: Mackómese[/FONT]
[FONT="][/FONT]
Mackó brummog: irgum-burgum,
bundám rongyos, ezért morgom.
Elballagott a szabóhoz,
de a szabó pénzért foltoz.
A mackónak nincsen pénze,
elköltötte akácmézre.
Szegény mackó, mi lesz veled,
hogyha megjön a nagy hideg? [FONT="][/FONT]
[FONT="][/FONT]
Mackó brummog: irgum-burgum,
bundám rongyos, ezért morgom.
Elballagott a szabóhoz,
de a szabó pénzért foltoz.
A mackónak nincsen pénze,
elköltötte akácmézre.
Szegény mackó, mi lesz veled,
hogyha megjön a nagy hideg? [FONT="][/FONT]
Kányádi Sándor: Édes málna, kásás vackor
Málnásznak a medvebocsok,
hol négy lábon, hol két lábon.
Így szokott ez lenni minden
áldott nyáron.
Ha elfogy a málna, akkor
osz jöttével vackorásznak,
ha a földön nincs még vackor,
fára másznak.
Egymás hátán kapaszkodva,
ágak felé ágaskodva,
föltornásszák egyik a mást
a magosba.
Megrázintják a vackorfát,
hull a kásása potyogva,
s majszolják a mackók, mintha
málna volna.
Édes málna, kásás vackor
hizlalja a bocsok talpát.
Télen átal, mint a mézet, nyalogatják.
Málnásznak a medvebocsok,
hol négy lábon, hol két lábon.
Így szokott ez lenni minden
áldott nyáron.
Ha elfogy a málna, akkor
osz jöttével vackorásznak,
ha a földön nincs még vackor,
fára másznak.
Egymás hátán kapaszkodva,
ágak felé ágaskodva,
föltornásszák egyik a mást
a magosba.
Megrázintják a vackorfát,
hull a kásása potyogva,
s majszolják a mackók, mintha
málna volna.
Édes málna, kásás vackor
hizlalja a bocsok talpát.
Télen átal, mint a mézet, nyalogatják.
Kányádi Sándor: A jámbor medve
Februárban föl szokott
ébredni a medve,
s elindul a barlangból,
lassan lépegetve.
Úgy lépeget, mint aki
nincs mezítláb szokva,
s karjaival kalimpál,
folyton kapaszkodva.
Nem is csoda, szegénynek
érzékeny a talpa,
kivékonyult, télen át
álmában is nyalta.
Álmos is meg gyönge is
ilyenkor a medve.
Lézeng, cselleng egy kicsit,
ha volna mit, enne.
De csak azért jön elő,
lássa, mi a dolga.
Ha süt a nap, visszamegy,
mert a nap csalóka,
hátra még az igazi
zimankós hadd-el-hadd,
hátra még a tél java:
kíméljük a talpat.
Ha pedig az idő zord,
künn marad a medve.
Itt a tavasz, amire
visszaszenderedne.
Legénykedik csak a tél,
mutatja hatalmát,
holott nyílni készülnek
a rügyek s a barkák.
Künn marad a medve, és
talpát nem kímélve,
elcammog a még jeges
kis patak vizére.
Node amíg odaér,
nagy ügyetlenkedve,
hadd mondom el, mint került
kötélre a medve.
Egyszer épp egy ilyen zord
februári reggel,
erdőlni indult el egy
falubeli ember.
Hát amint megy, mendegél
felfelé a hegyre,
szembe véle jődögél
jámboran a medve.
Megtorpan az emberünk,
ám a medve báván
s ártatlanul néz reá,
mint egy szelíd bárány.
Áll, tűnődik emberünk,
majd egyet gondolva,
válláról a fának szánt
kötelet leoldja.
"Nem volt nekem soha még
életemben medvém,
mi lenne, ha ezt most én
szépen hazavinném."
Veti hát a kötelet
a medve nyakába,
s vezeti, mintha tinót
vinne a vásárra.
Így ballagnak csendesen
egészen hazáig,
már emberünk zsindelyes
kapuja is látszik.
Ki csak látja, nem akar
hinni a szemének,
szó ki nem jön torkukon,
szájukkal is néznek.
Vakkantásuk lenyelik
a kutyák, s a ludak
ámultukban mind egy-egy
hosszú nyakká nyúlnak.
De minderre jóformán
rá sem hederítve
lépked a mi emberünk
s mellette a medve.
Elérik a kaput is,
be is mennek rajta.
- Nézd, mit hoztam, feleség! -
kiált be a gazda.
Jön az asszony s vele a
gyermekek is nyomban,
de a kapu előtt már
fél falu is ott van.
Ám a medve meg nem áll,
egyenesen hátra,
mintha menni akarna
a disznópajtába.
Megy vele a gazda is,
húzza most a medve.
- Még valami kárt csinál,
jaj, el ne eressze.
Nem csinált az semmi kárt,
még csak meg sem mordult,
egyenesen a disznók
vályújának fordult.
A vályúba éppen még
párolgott a moslék,
beledugta orrát, és
ki sem vette onnét.
De nem amíg fenékig
be nem kebelezte.
Akkor aztán fölállott
két lábra a medve.
Bődült egyet, nyilván a
reggelit köszönte.
Kifordult a kötélből
s ledobta a földre.
Azzal át is lépett a
deszkakerítésen,
és megindult, merről jött,
vissza az ösvényen.
Már messzire járt, mikor
fölocsúdtak végre
a gazda és ámuló
egész háza népe.
Elkezdtek a kutyák is
ugatni, s a ludak
mind egy-egy nagy éktelen
gágogássá nyúltak.
Állt a gazda, s tán ma is
ott állna, ha élne,
kezében ott lógna az
üres kötél vége.
Kányádi Sándor: NyírbocskorFebruárban föl szokott
ébredni a medve,
s elindul a barlangból,
lassan lépegetve.
Úgy lépeget, mint aki
nincs mezítláb szokva,
s karjaival kalimpál,
folyton kapaszkodva.
Nem is csoda, szegénynek
érzékeny a talpa,
kivékonyult, télen át
álmában is nyalta.
Álmos is meg gyönge is
ilyenkor a medve.
Lézeng, cselleng egy kicsit,
ha volna mit, enne.
De csak azért jön elő,
lássa, mi a dolga.
Ha süt a nap, visszamegy,
mert a nap csalóka,
hátra még az igazi
zimankós hadd-el-hadd,
hátra még a tél java:
kíméljük a talpat.
Ha pedig az idő zord,
künn marad a medve.
Itt a tavasz, amire
visszaszenderedne.
Legénykedik csak a tél,
mutatja hatalmát,
holott nyílni készülnek
a rügyek s a barkák.
Künn marad a medve, és
talpát nem kímélve,
elcammog a még jeges
kis patak vizére.
Node amíg odaér,
nagy ügyetlenkedve,
hadd mondom el, mint került
kötélre a medve.
Egyszer épp egy ilyen zord
februári reggel,
erdőlni indult el egy
falubeli ember.
Hát amint megy, mendegél
felfelé a hegyre,
szembe véle jődögél
jámboran a medve.
Megtorpan az emberünk,
ám a medve báván
s ártatlanul néz reá,
mint egy szelíd bárány.
Áll, tűnődik emberünk,
majd egyet gondolva,
válláról a fának szánt
kötelet leoldja.
"Nem volt nekem soha még
életemben medvém,
mi lenne, ha ezt most én
szépen hazavinném."
Veti hát a kötelet
a medve nyakába,
s vezeti, mintha tinót
vinne a vásárra.
Így ballagnak csendesen
egészen hazáig,
már emberünk zsindelyes
kapuja is látszik.
Ki csak látja, nem akar
hinni a szemének,
szó ki nem jön torkukon,
szájukkal is néznek.
Vakkantásuk lenyelik
a kutyák, s a ludak
ámultukban mind egy-egy
hosszú nyakká nyúlnak.
De minderre jóformán
rá sem hederítve
lépked a mi emberünk
s mellette a medve.
Elérik a kaput is,
be is mennek rajta.
- Nézd, mit hoztam, feleség! -
kiált be a gazda.
Jön az asszony s vele a
gyermekek is nyomban,
de a kapu előtt már
fél falu is ott van.
Ám a medve meg nem áll,
egyenesen hátra,
mintha menni akarna
a disznópajtába.
Megy vele a gazda is,
húzza most a medve.
- Még valami kárt csinál,
jaj, el ne eressze.
Nem csinált az semmi kárt,
még csak meg sem mordult,
egyenesen a disznók
vályújának fordult.
A vályúba éppen még
párolgott a moslék,
beledugta orrát, és
ki sem vette onnét.
De nem amíg fenékig
be nem kebelezte.
Akkor aztán fölállott
két lábra a medve.
Bődült egyet, nyilván a
reggelit köszönte.
Kifordult a kötélből
s ledobta a földre.
Azzal át is lépett a
deszkakerítésen,
és megindult, merről jött,
vissza az ösvényen.
Már messzire járt, mikor
fölocsúdtak végre
a gazda és ámuló
egész háza népe.
Elkezdtek a kutyák is
ugatni, s a ludak
mind egy-egy nagy éktelen
gágogássá nyúltak.
Állt a gazda, s tán ma is
ott állna, ha élne,
kezében ott lógna az
üres kötél vége.
Télen által addig nyalta,
elvásott a medve talpa.
Így most aztán pipiskedve
illeg-billegél a medve.
Elbilleg egy vén nyírfához,
és nem sokat hímez-hámoz;
lerántja róla az irhát,
meghántja a korhadt nyírfát.
Hajtogatja, gyűri-tűri,
de nem akar sikerülni.
Odaszökken a kis mókus:
nem úgy kell azt, hókusz-pókusz!
Erre egy lyuk, kettő arra,
venyigével összevarrja.
S máris pompás nyírfakéreg
bocskora van a medvének.
Kányádi Sándor: Február
Reggel Reggel
az ember
ki se lát,
annyi, de annyi
jégvirág
nyílott az éjjel
az ablakon.
És szánkáz a szél
az utakon.
Délfelé
Ereszt
az eresz:
csöpp-csöpp-csurr!
Izzad a hó és
kásásul.
Fázik a hóember,
didereg.
Kacagnak rajta
a verebek.
Estefelé
Bújnak a cserepek
alá a verebek:
csip-csirip.
Hideg van, hideg a
mindenit!
Az ablak üvege
citeráz, szaporáz.
Az ajtón ijedt kis
szelecske kotorász.
Brummog az erdő is,
dörmögő hanglemez.
Morog a medve.
ébredez.
[FONT="]Weöres Sándor: Medve-nóta
[/FONT] [FONT="]Kinn voltam a rengeteg erdőn,
[/FONT] [FONT="]Medvét láttam kúszni a lejtőn,
[/FONT] [FONT="]Tíz körömmel másztam a fára,
[/FONT] [FONT="]Megszökött a medve vacsorája.
[/FONT] [FONT="]Lompos medve brummogva ballag:
[/FONT] [FONT="]„Mászni könnyű ilyen fiatalnak,
[/FONT] [FONT="]Mennyi szégyen ér most vén-koromba,
[/FONT] [FONT="]Kulloghatok éhesen odúmba.”
[/FONT] [FONT="]Weöres Sándor: Mackó brummog
[/FONT] [FONT="]Mackó brummog:
[/FONT] [FONT="]– Irgum-burgum,
[/FONT] [FONT="]bundám rongyos,
[/FONT] [FONT="]ez abszurdum!
[/FONT] [FONT="]Weöres Sándor: A medve töprengése
[/FONT] [FONT="]Jön a tavasz, megy a tél,
[/FONT] [FONT="]barna medve üldögél,
[/FONT] [FONT="]kibújás vagy bebújás?
[/FONT] [FONT="]Ez a gondom, óriás!
[/FONT] [FONT="]Ha kibujok, vacogok,
[/FONT] [FONT="]ha bebujok, hortyogok;
[/FONT] [FONT="]ha kibujok, jót eszem,
[/FONT] [FONT="]ha bebujok, éhezem.
[/FONT] [FONT="]Barlangból kinézzek-e?
[/FONT] [FONT="]Fák közt szétfürkésszek-e?
[/FONT] [FONT="]Lesz-e málna, odú-méz?
[/FONT] [FONT="]Ez a kérdés, de nehéz.[/FONT]
[/FONT] [FONT="]Kinn voltam a rengeteg erdőn,
[/FONT] [FONT="]Medvét láttam kúszni a lejtőn,
[/FONT] [FONT="]Tíz körömmel másztam a fára,
[/FONT] [FONT="]Megszökött a medve vacsorája.
[/FONT] [FONT="]Lompos medve brummogva ballag:
[/FONT] [FONT="]„Mászni könnyű ilyen fiatalnak,
[/FONT] [FONT="]Mennyi szégyen ér most vén-koromba,
[/FONT] [FONT="]Kulloghatok éhesen odúmba.”
[/FONT] [FONT="]Weöres Sándor: Mackó brummog
[/FONT] [FONT="]Mackó brummog:
[/FONT] [FONT="]– Irgum-burgum,
[/FONT] [FONT="]bundám rongyos,
[/FONT] [FONT="]ez abszurdum!
[/FONT] [FONT="]Weöres Sándor: A medve töprengése
[/FONT] [FONT="]Jön a tavasz, megy a tél,
[/FONT] [FONT="]barna medve üldögél,
[/FONT] [FONT="]kibújás vagy bebújás?
[/FONT] [FONT="]Ez a gondom, óriás!
[/FONT] [FONT="]Ha kibujok, vacogok,
[/FONT] [FONT="]ha bebujok, hortyogok;
[/FONT] [FONT="]ha kibujok, jót eszem,
[/FONT] [FONT="]ha bebujok, éhezem.
[/FONT] [FONT="]Barlangból kinézzek-e?
[/FONT] [FONT="]Fák közt szétfürkésszek-e?
[/FONT] [FONT="]Lesz-e málna, odú-méz?
[/FONT] [FONT="]Ez a kérdés, de nehéz.[/FONT]
[FONT="]Zelk Zoltán: Kelj fel medve[/FONT]
[FONT="] [/FONT]
[FONT="]- Kelj fel, medve, kelj fel már,[/FONT]
[FONT="]hoztunk mézet csöbörrel![/FONT]
[FONT="]- Nem kelek én, álmomban[/FONT]
[FONT="]eszem teli vödörrel![/FONT]
[FONT="] [/FONT]
[FONT="]- Kelj fel, medve, jaj de szép[/FONT]
[FONT="]a hó a hegy tetején![/FONT]
[FONT="]- Szebbet látok, álmomban[/FONT]
[FONT="]zöld erdőben járok én![/FONT]
[FONT="] [/FONT]
[FONT="]- Kelj fel, medve, nóta szól,[/FONT]
[FONT="]varjú mondja: kár, kár, kár…![/FONT]
[FONT="]- Szebbet hallok, álmomban[/FONT]
[FONT="]vidám tücsök muzsikál![/FONT]
[FONT="] [/FONT]
[FONT="]- No, ha így van, hát aludj:[/FONT]
[FONT="]tavaszig ne bújj elő![/FONT]
[FONT="]- Nem is bújok, csak ha majd[/FONT]
[FONT="]kicsal Gyertyaszentelő![/FONT]
[FONT="] [/FONT]
[FONT="]- Kelj fel, medve, kelj fel már,[/FONT]
[FONT="]hoztunk mézet csöbörrel![/FONT]
[FONT="]- Nem kelek én, álmomban[/FONT]
[FONT="]eszem teli vödörrel![/FONT]
[FONT="] [/FONT]
[FONT="]- Kelj fel, medve, jaj de szép[/FONT]
[FONT="]a hó a hegy tetején![/FONT]
[FONT="]- Szebbet látok, álmomban[/FONT]
[FONT="]zöld erdőben járok én![/FONT]
[FONT="] [/FONT]
[FONT="]- Kelj fel, medve, nóta szól,[/FONT]
[FONT="]varjú mondja: kár, kár, kár…![/FONT]
[FONT="]- Szebbet hallok, álmomban[/FONT]
[FONT="]vidám tücsök muzsikál![/FONT]
[FONT="] [/FONT]
[FONT="]- No, ha így van, hát aludj:[/FONT]
[FONT="]tavaszig ne bújj elő![/FONT]
[FONT="]- Nem is bújok, csak ha majd[/FONT]
[FONT="]kicsal Gyertyaszentelő![/FONT]
- Státusza
Hasonló témák
