Vezess Naplót!

Találtam:


Sűrű hóesésben az utcán jártam.A hókristályok között egy jégszívet találtam.Tenyerembe vettem s meghatódva néztem.Soha-soha nem volt ilyenben részem.Próbáltam átnézni rajta,de nem engedte a karma.Sötét foltok voltak rajta.Nem először volt a Földön ő.Volt már hajnalban harmat réteken,majd szellő vitte fel az égbe,belekerült egy sötét felhőbe.Aztán meg tengerbe hullott és csepp lett belőle.Sok felé járt,vándorolt erre-arra,majd belekeveredett egy hóviharba.
Nézegettem, reszkető kezemmel ajkamhoz emeltem.Szeretetet leheltem reája, azt hittem ezt ő is imádja. Olvadni kezdett,s én csak néztem,nem tudtam mire véljem.Gondoltam , ha így szeretgetem tovább eltűnik a kezemből is talán. Nedves lett a kezem tőle. Ujjaim között cseppjei már hullottak a földre.Könnyem lett a gyászruhája,láttam ez már a halála.Félni kezdtem ekkor,hiszen csúszott lefelé olykor.A megolvadt szívet azért szorítottam,s reszkető kezemmel az ajkamhoz vontam.Ráleheltem utolsó csókomat,aztán a hóba temettem mint egy halottat.Vastag hópaplant terítettem reája,angyalok vitték lelkét a másik világba.
Ha valamikor ti is jégszívet találtok,az út mellett ott ne hagyjátok.Szeressétek és vigyétek haza,ha otthon olvad el legalább otthon marad nyoma.

ui:Jó esetben nem örök nyoma.

bea80 írta:

Szia Kokusz!
Mozgalmas lehet az életed,ha államtitokként őrzöd a naplód:na Én ilyenkor kezdek oltári kíváncsi lenni!
Mennyi titok,mennyi kincs amit hordozunk magunkban:aztán szépen elfelejtjük mert idővel minden kopik,átalakul!!
Most kifogsz nevetni,de Én is sokat járok ide:visszaolvasom a kis irományaimat és nagyon eltudok rajta gondolkodni.
Nem vagyunk egyformák és pont ezért jó lenne ha végre már más is néha firkálna ide pár sort:a végén még rólam fog szólni az egész!!
Érdekelne,hogy más hogyan gondolkodik:de amint látod még csak gyerekcipőben járok!!
Néha majd ha erre jársz ugorj be,lehet hogy ismerős lesz a történet,mert ezek minden napi dolgok annyi különbséggel,hogy itt úgy játszol a szavakkal,ahogy neked tetszik.

Köszi!

Kattints a kibontásához...

Nem államtitokként őrzöm, nem erről van szó. Csak hogyismondjam szégyellős vagyok. :$
Amit pár napja írtál: Egy szempár. Semmi több. címmel, hát attól frankón kirázott a hideg. Azóta elolvastam még egyszer. És újra. Majd elmesélem valamikor, a külön bejáratú szempáromat. De azt hiszem, hogy ennél is gyerekebb a cipőm.

Egy letűnt kapcsolat margójára:


Fontos a biztonság, a kényelem és a szeretet! De valami hiányzik! Már nem tudunk, mi ketten, beszélgetni egymással.
Úgy érzem egy szakadék született közöttünk, egy áthidalhatatlan mélység. Már nem mehet így tovább. Sajnálom Kedves,kettőnkön múlott és nem sikerült.
Igen, ez az igazság és tudod, hogy őszinte vagyok. Az élet szép volt veled, de nem maradhatok. Most egy útkereszteződéshez értem, választhatom az ismertebbet, a biztonságot, ami már nem jó számomra, vagy választhatom az ismeretlen utat, mely izgalmas és talán előrébb visz. Mennem kell tovább, talán, mert hajt a vérem az után amit mindenki keres.Magamra kell találnom!
Meg kell keresnem az életem értelmét.
Öregszem én is, mielőtt meghalok, tudnom kell a választ, miért is vagyok.
Azt mondod, nem vagyok "józan", nem vagyok normális, de ez is én vagyok, amit te nem értékeltél.
Nem tudtál mit kezdeni az optimizmusommal sem.
Szeretem az életet, mert az egy csoda. Élek én is, tehát magam is csoda volnék. S szerettelek téged, de nem maradok,magamat kell újra megtalálnom.
Okos vagy, megérted. Vagy nem? Sok időt kaptál tőlem, talán többet is, mint kellett volna. Fáj nekem a gyötrődés,szívem sajog, és tudom, őrültség, amire készülök, s fájnak a könnyek, de mennem kell, vár az út. Szívem búcsúzik a szívedtől, a lelkem a lelkedtől.Fontos lépés ez nekem és nincs már visszaút.
Búcsúzom Kedvesem, Isten veled!

...Halk zene szól, szívem játssza e dallamot, de többé már nem neked zenél...:neutral:

Történet egy esélyről:


Mindketten szenvedtek. Megismerkedésük előtt éppen eleget ahhoz, hogy mind a ketten meg tudjanak változni Önmagukban. Hogy felülemelkedve saját hibáikon képesek legyenek egy boldog, harmonikus kapcsolatra. Nem biztos, hogy az Igazit keresték, vagy a nagybetűs társat, főleg a férfi nem.
A nő inkább, mert ő amúgy is egy álomvilágban tengette hétköznapjait.
Aztán pont úgy, ahogy a mesékben lenni szokott, megismerkedtek egymással, mi több, nagyon nagy szerelembe estek mindketten.
Bár nagyon sok mindenen múlott kettejük boldogsága, próbálták elérni azt, hogy a Világ, s a kívülállók ne befolyásolják érzelmeiket, kettejük külön világát.
Pedig nagyon sok mindent le kellett nyelniük, vagy figyelmen kívül hagyniuk.
Egyikük sem volt független, s ráadásul még a gyerekeik is nehezítették kettejük kapcsolatát.
A férfi volt jóval idősebb.
Élték a hétköznapjaikat mindketten, amikor tudtak, találkoztak(a neten), s boldogan töltöttek el együtt néhány órát. Még el sem váltak, már a következő találkozásról és annak gyötrelmes hosszú kivárásól beszélgettek.
Persze külső körülményeik folyamatosan próbálták tönkretenni kapcsolatukat.
A nagy világi nyomás hatására a nő lába alól elkezdett kicsúszni a talaj. Nem tudta mitévő legyen... Folytassa-e a megkezdett harcot, a küzdelmet azért, hogy végre boldog legyen, vagy visszatáncoljon? Senki ne volt mellette. Hogy a saját félelmei befolyásolták-e döntésében, nem tudni. Mindenesetre döntött.
Főzött egy kávét, leült a konyhába, s miközben a kávét itta, odaképzelte magával szembe szerelmét. Tudta, hogy többet nem fognak találkozni, hogy vége van.
Könnyes szemekkel ült le a gépe elé és s bár a szíve szakadt bele tervébe belevágott.
Miután minden a helyére került,a nő iszonyatos lelkiismeret furdalások között végignézte,szenvedte,hogy imádott társa dühtől elvakulva kidobja.
Zokogott,összeomlott de tudta nem tarthatja meg szerelmét.
Kettejük között mindig volt egy olyan szakadék,amit ez a szerelem sem tudott áthidalni.
A nő ma is ott van a gépe elött,semmi nem változott:
-Csak megszakadt a szíve-

kokusz31 írta:

Nem államtitokként őrzöm, nem erről van szó. Csak hogyismondjam szégyellős vagyok. :$
Amit pár napja írtál: Egy szempár. Semmi több. címmel, hát attól frankón kirázott a hideg. Azóta elolvastam még egyszer. És újra. Majd elmesélem valamikor, a külön bejáratú szempáromat. De azt hiszem, hogy ennél is gyerekebb a cipőm.

Kattints a kibontásához...

Talán kezd úgy,hogy milyen volt egy napod.
Ez egy napló,ide bármit lehet írni.
Ha írsz egy kicsit az még nem bűn és ha mást nem:engem érdekelne.
A felszín alatt mindig több van,pár mondat már sokat mesél.
Nekem biztos!!!
Mellesleg Én is szégyellős vagyok,de egyszer akkor is írók,
valami igazán megbotránkoztatót:mert miért ne????

Nem akarlak újrafesteni.

Csak átfut rajtam a tekinteted, de a másodperc abban a törtrészében, mikor a szememben időzöl, teljes lényeddel ott vagy és tudom maradnál tovább is, csak nem mersz. Mintha attól félnél, hogy belém szeretsz.
Rám nézel, s közben mindig kinyitod lelkednek egy-egy ablakát, de arra már nem hagysz időt, hogy közelebb hajolva saját tükörképemen kívül mást is láthassak.
Rezgések
Bőröd egy röpke pillanatig a bőrömhöz ér.
Persze
ez véletlen
mellékes
senki nem látta
és mégis: már megérte reggel felkelni. Micsoda bolondság!
Nem: ez halálosan komoly.
Épp csak átszalad rajtam az a leírhatatlan borzongás, talán ha egy másodpercig tart...több hónapja őrzöm és éltet ez az emlék.
Bók
Ritkán, de kitüntettél vele. Visszhangjuk végtelen.
Magány
A közös négyzetméterek összetartó ereje megnő és egyre gyakrabban találkozunk össze. Tudom rólad, hogy kedvelsz és te is tudod, hogy én is kedvellek, szeretettel bánunk egymással, barátságosan, de kicsit megkötözve. Én a szívem száját tapasztom be, nehogy elszólja magát, te pedig továbbra is tartod a három lépésről immár egyre csökkentett távolságot.
Általában távolról figyellek, mint anya féltve őrzött gyermekét.
Beszélsz, nevetsz. Szórakoztató vagy.
Hallgatsz, bambulsz. Máshol vagy.
Szervezkedsz, kiabálsz. Erős vagy.
Felém nézel.Messze vagy.
Az az igazság, hogy egyre halványulsz. Kétségbeesetten keresem a nyomaid, de a bőröm gyorsabban felejt, a képek homályosodnak. Nem akarlak újrafesteni, kiszínezni a körvonalakat, mert az már nem valóság. Elég volt már az álmokból, én az unalmas mindennapokat, az igazságot akarom.
Veled.
Tudom, hogy találkozunk még és azért is megpróbálom a valóságba rángatni az álmaim.
Most ott vagyok, ahol eddig is voltam, ugyanaz az falu, ugyanaz az utca, ugyanazok az emberek... semmi de semmi nem változott, a körülmények ugyanazok, csak én, én, én...
Csak te nem vagy itt, én itthon vagyok, hazaértem, és mégis... honvágyam van.

Kaptam egy e-mailt:

Kaptam egy emailt, ami nem egy nagy dolog, hiszen több millió hasonszőrű illető kap elektronikus levelet a világon. A " Gondolj valamire, és küld tovább " típusúakat egyenesen a kukába szoktam továbbítani, de ez más volt.
Ezt egy komoly és igaz barátom küldte, ezért örömmel olvastam.
Működik!!!!!!!!!!!!! Már a cím nagyon gyanús volt, hiszen nekem sosem működnek a kívánságok. Olvastam a kommenteket, volt egy doktor , és az ő intézményének a címe is. Gondolom agytúrkász lehetett az illető és pácienseket keresett magának a sok félresikeredett elmeállapotú emberek között. Valószínűleg működik, mert a lányom kívánt valamit, továbbküldte és másnap értesítést kapott, hogy nyert egy Nissan Qashqai-t írta egy másik. Gyerekek! Én nem szoktam ilyenekbe belemenni, de tegnap mégis megcsináltam. És ha hiszitek, ha nem, fél óra múlva működött.
Na ez volt a kommentek lényege.
Ha ennyi embernek sikerült, miért ne sikerülne nekem is.
Kívántam én is, először arra gondoltam, valami nagyot kellene. Mondjuk azt, hogy szerelmesen fogadjon a világ legszebb pasija. Ami higgyétek el, tényleg nagy kívánság lenne.
Előbb száll el a Vértes tetejéről a Turul- madár, mint ez a vágyam teljesülne.
Egy jó állást, aminek valamivel nagyobb az esélye.
Olyan kívánságok, amiknek realitásuk majdnem egyenlő a nullával. De szerény ember lévén nem szerettem volna mást a legjobban, mint azt, hogy végre találkozzak egy olyan gondolkodásmódú emberrel mint Én.
Eltelt azóta egy hónap és a várva-várt csoda csak nem akar megérkezni!!!
De mit is várhatnék, hiszen ilyen az én formám. Még egy aprócska kívánság sem teljesül, hiszen nem a szerencse csillagjuk alatt készítettek a szüleim. Lehet sorsomat örökre elkíséri a kudarc és csalódások hosszú sora vár még reám.
Nem marad számomra más, mint keményen dolgozni, és vért izzadni a sikerért.
Vagy lehet, hogy önzőnek kellene lennem és egy sokkalta nagyobb dolgot kellene kívánnom?

Érdekes pozitív-negatív napom volt ma. Egy csomó ember tett rám különféle benyomást, és leginkább csak úgy sodortak az események, de mégis... néha valaki lefelé, valaki meg felfelé húzott.



Egy kisebb nőgyógyászati műtétem volt. Kezdődött azzal, hogy reggel elkéstem a szakadó hó miatt (késett a vonat). Végülis mindegy volt, mert beértem a kórházba, és a nővér pultnál nem voltam rajta a listán. Menjek az irodába. Ott sem. Ja, hát töltsem csak ki a papírokat, majd utánajárnak. Jól utánajártak, hogy igen, igen, tényleg. De fáradjak már át egy másik épületbe, mert a leleteim... átfáradtam. Ott megnyertem egy db papírt, és közölték, hogy a többi nincs náluk. Ja, jó. Mondta a sebészet.

Természetesen utolsó lettem, hát persze. Nem is vártam mást ezek után, hisz valószínűleg a szerencsétlen osztály úgy suvasztott a menetrendbe, hisz azt se tudták még reggel, hogy a világon vagyok, nem az ő bűnük.

A szobatársak tudomást se vettek rólam, mindenki csacsogott mindenkivel, de mintha ott sem lennék. Nem baj, nem vagyok kötelező. Nézelődtem.

Érdekes volt a sokféle reakció ahogy kihozták a műtőből őket. Egyikük kényszeresen dumálni kezdett, mindenféléről, de senki nem értette. Másikuk vihorászott mintha betépett volna. Az első emberi szót a műtős szólta hozzám.

A műtőben érdekes volt, az aneszteziológus hülyeségeket kérdezett, majd közölte, hogy nincsenek meg a leleteim. Az orvosra kentem az ügyet, ő tagadott. Nem értették miért duzzogok. Azután megkérdezték miről szeretnék álmodni. Na vajon? Egy barna szempárról. Ez jutott eszembe, pont ennek a naplónak a kapcsán. Ajánlgattak valami tengerpartot, hogy hú hát a napfény meg a szellő. Vigyorogtam.

kokusz31 írta:

Érdekes pozitív-negatív napom volt ma. Egy csomó ember tett rám különféle benyomást, és leginkább csak úgy sodortak az események, de mégis... néha valaki lefelé, valaki meg felfelé húzott.

Egy kisebb nőgyógyászati műtétem volt. Kezdődött azzal, hogy reggel elkéstem a szakadó hó miatt (késett a vonat). Végülis mindegy volt, mert beértem a kórházba, és a nővér pultnál nem voltam rajta a listán. Menjek az irodába. Ott sem. Ja, hát töltsem csak ki a papírokat, majd utánajárnak. Jól utánajártak, hogy igen, igen, tényleg. De fáradjak már át egy másik épületbe, mert a leleteim... átfáradtam. Ott megnyertem egy db papírt, és közölték, hogy a többi nincs náluk. Ja, jó. Mondta a sebészet.

Természetesen utolsó lettem, hát persze. Nem is vártam mást ezek után, hisz valószínűleg a szerencsétlen osztály úgy suvasztott a menetrendbe, hisz azt se tudták még reggel, hogy a világon vagyok, nem az ő bűnük.

A szobatársak tudomást se vettek rólam, mindenki csacsogott mindenkivel, de mintha ott sem lennék. Nem baj, nem vagyok kötelező. Nézelődtem.

Érdekes volt a sokféle reakció ahogy kihozták a műtőből őket. Egyikük kényszeresen dumálni kezdett, mindenféléről, de senki nem értette. Másikuk vihorászott mintha betépett volna. Az első emberi szót a műtős szólta hozzám.

A műtőben érdekes volt, az aneszteziológus hülyeségeket kérdezett, majd közölte, hogy nincsenek meg a leleteim. Az orvosra kentem az ügyet, ő tagadott. Nem értették miért duzzogok. Azután megkérdezték miről szeretnék álmodni. Na vajon? Egy barna szempárról. Ez jutott eszembe, pont ennek a naplónak a kapcsán. Ajánlgattak valami tengerpartot, hogy hú hát a napfény meg a szellő. Vigyorogtam.

Kattints a kibontásához...

Hát ez nagyon szuper volt!!!!
Élveztem minden sorát!!!!
Végre van egy író társam!!kisskiss
Azért várunk mindenkit szeretettel akinek van annyi bátorsága,hogy írjon és játszon a szavakkal.:777:
Köszönöm Kokusz!!!Nagy vagy!!!!:656::656:

Álarcunk:

Bálványként tekintettem rá és ő bálványként tekintett rám. Rezzenéstelen bambultuk egymást, mintha más dolgunk nem is lenne. Csüngtem a szavain. Imádva lestem, ahogy minden reggel felhúzza míves álarcát, és az emberek tömegéből sugárzik, mert Ő egyéniség. Isten azt akarta, hogy így legyen. De Isten szeszélyes. A bálványoknak pedig valamilyen magas polcon a helyük, hogy minél többen csodálhassák őket.

Új felvonás következett. Isten új bábokat faragott. Színesebbeket, élénkebbeket, mint amilyen én vagyok. Olyanokat, akiknek szintén álarc függ nyakukon. Én még mindig bálványként tekintettem rá. Oly sok ékes dísz között, ő mégis más. Talán csak a szívem csalt meg. Olyan függönyt húzott a szemem elé, melytől nem láttam a vég közeledtét. Bálványom és új játszótársai nevetni, sírni tanultak és együtt csiszolódtak. Itt nekem helyem nincsen. Én csak egy megkopott bábu vagyok, akit csak a szív hív néha haza. Sikítottam volna. Toporzékolva löktem volna félre bárkit, hogy egy kicsit velem is játsszon úgy, mint régen. De nem lehet, hiszen az régen volt, s most új idők jöttek. Olyan idők, melyek ezer évben csak egyszer jönnek. S én csendben, megadón hallgattam, s néztem, ahogy egyre távolabb kerül a helytől, amit egyszer úgy hívtunk, otthon.

Évek teltek el, de a csillogás nem hagyott alább. Egyre többen jöttek. Nézni a bálványom, hogyan csillog tündöklően egy kormos sötét teremben, ahol a szívet és a lelket viszik porondra. Senki nem tudja, min ment át a bábu. Senki nem tudja, hogyan nyúzták le bőrét, hogyan hántották fa gerincét, hogy illeszkedjen az új ruhába. Mennyi gyötrelem, mennyi önfeledt mámoros pillanat vezetett a színész születéséig. Nem tudhatom én sem, hisz nem voltam ott vele. Nekem kopott képek maradtak. Ismeretlen jelek és jelszavak, melyeket csak a beavatottak füle ismer és ért. Nem panaszkodom, hisz nem lettem elfelejtve. Ott lapulok még a szívében, ha odáig el nem értek. Lehet csak egy vonás lettem az álarcon. Egy emlékeztető, hogy volt valaki, aki csüngött a szaván, mikor még csak egy volt a sok közül.

Itt ülök. Mellettem ezer ember, masszává gyúrt hullámokban sír, nevet, könnyezi meg minden mozdulatát és hangját. Kétszer sírok. Egyszer a büszkeségtől, egyszer holmi emberi bolondság, a szív önző lénye miatt. Azt érzem elvesztettem. Leminősített az élet. Én magamat. Nem vagyok bálvány. Már senki nem csüng az ajkamon, lesi vajon jól vagyok-e. Megszűnt bálvány létem. Ők, ott fent, azok. Ott fent van Ő is. Azonban nem lát engem. Néz bele a fényességbe és talán csak szívével sejti, hogy van ott egy megkopott baba, a sok hang között, aki a legszebb szavakat suttogná a fülébe, ha ugyan hallaná. Valaki, akinek minden bálvány közül, ő a legigazabb. Az előadásnak vége, megyek, hazai színpadra, ott ahol egyedül vagyok, magam.

Bepillantás a férfiak naplójába:

Nehéz dolog a nőkről írni, pláne úgy, hogy az embernek felesége is van, és a feleségnek sodrófája. Azért néhány gondolatot megpróbálok papírra vetni.
Egy kapcsolat kezdetén egy férfi nem tud akkora marhaságot mondani élete kiválasztottjának, amitől a hölgy nem kezd el legalább kuncogni, és nem jegyzi meg, hogy milyen jópofa vagy. Később nem tudsz olyat mondani neki, amitől legalább kuncogna, egyszerűen közli, hogy megint a hülyeségen jár az eszed. Vajon mi okozza ezeket a változásokat?
Egy házasság létrejötte miért vált ki a nőkből egyre gyakrabban ismétlődő időzített fejfájást?
Megannyi kérdés, amit nem igazán merek most kifejteni, tekintettel nejem közelségére. Nekem rengeteg kapcsolatom volt nőkkel, de sajnos nagy százalékban csak, mint barátság. Na nem én akartam barát lenni, nem volt választásom.
- Ó te olyan jópofa vagy és aranyos, ne rontsuk el ezt szexszel.
Na ilyenkor szoktak a szemeim vérben forogni. Ki hallott már ilyet? Ez olyan, mint egy jó erősen lezárt üvegben, valami nagyon finom. Tudom, hogy ott van, szeretem is, látom is, és mégsem jutok hozzá. Ez, azért férfiszemmel, disznóság. Vannak kérdések, amire egy férfi nem igazán tud jó választ adni. Például:
- Emlékszel, amikor először megláttál?
A gyanútlan válasz:
- Természetesen igen drágám.
- És akkor most meséld el, mi tetszett rajtam először?
Na itt lehet kezdeni izzadni, mert azért azt mégsem lehet mondani, hogy téged ugyan észre sem vettelek, de a melleid, azt igen. Jobb, ha egy férfi az első randi után azonnal naplót kezd írni, mert az emlékek bármikor számon kérhetőek, és természetesen mindig a legváratlanabb pillanatban. Ki emlékszik már arra, hogy milyen ruhát viselt, volt-e masni a hajában vagy sem. Pedig ezek az információk rengeteg fejfájástól megvédenek.
Például, egy nő rögtön észreveszi egy legénylakáson, hogy járt-e ott másik nő. A takarítás a titka az egésznek. A nők előszeretettel törölgetik a port. Eleve vesztes vagy, ha felviszel egy új lányt, és nincs por a lakásban. Egy férfi nem takarít így, egy férfinak szüksége van a porra, különben honnan tudná, hogy mit, és hova kell visszatenni. Ez egy kód, amit a nők előszeretettel megsemmisítenek. Nem is takarításnak nevezném, inkább megjelölik a birodalmukat. A mosatlan edények tervszerű elhelyezése a másik dolog. Ha nincs mosatlan edény, az gyanús, ha pezsgőbontáshoz elővett poháron nincs egy-két pötty, az is. Ilyen apróságokra figyelni kell.
A következő életveszélyes kérdés az az:
- Apukám, nem gondolod, hogy híztam egy kicsit?
Nincs jó válasz. Ha azt mondod, hogy én pont így szeretem, akkor te vak vagy, hogy azt az extra 5 kilót sem veszed észre, nem figyelsz és különben is. Ha azt mered állítani, hogy észrevetted, véged van. Akkor jönnek azok a mondatok, amik kivétel nélkül úgy kezdődnek, hogy bezzeg... És ez sokáig tart. Csak egy nő képes olyan bővített mondatok szerkesztésére, ami délután négytől este tízig tart. Viszont csak egy férfi képes ezt úgy meghallgatni, hogy szemét le sem veszi kedvese szájáról, és mégsem hallja, hogy mit beszél. Én már többször lebuktam. Nejem rafinált. Néha visszakérdez. Ha nem reagálsz, véged van.
A következő, nem elhanyagolható dolog a ruhásszekrény. Órákig képesek állni előtte, tanácstalanul szemlélve a rengeteg moly-eledelt, majd felháborodottan közlik, hogy nincs egy rongyom sem, amit fel tudnék venni. Ilyenkor csak a teljes megértés segít, és már tudjuk, hogy hamarosan nagy bevásárlásnak nézünk elébe. Azt meg se próbáljátok mondani, hogy ha nincs mit felvenni, akkor talán selejtezni kellene. Azonnal minden kinccsé válik. Nejem, például 35 napszemüveggel rendelkezik, pedig gondos utánaszámolásnál is csak egy fejet találtam. A cipőket nem említeném, de egy százlábút simán elláthatnánk cipővel.
- Ezt most nem veszem fel, mert magas a sarka, ez meg alacsony, az meg kényelmetlen, de mind kincs.
- Ez még tiszta jó, alig hordtam mert kicsi, de új cipőt nem dobunk ki és hátha jó lesz egyszer.
Jobb, ha megértően bólogatunk.
Az évek múlásával a szexuális élet is változik, szépen, lassan elmaradnak az akrobatikus mutatványok, kialakulnak a kényelmes pozíciók. Közös megegyezéssel bevezetődik a "minden pénteken" című társasjáték, ami később egy napra esik a migrénnel.
Pár év leforgása alatt a férfi nemi szerv, organikus Jehova tanújává silányodik, aki minden hétvégén kopogtat, és senki nincs otthon.
Azért valljuk be, a "se veled, se nélküled" szindróma itt lép életbe. Ha otthon vagyunk, azért morgunk, mint a bolhás kutya, de ha nincs otthon, és nem tudjuk, mikor érkezik, a nyavalya esz minket. A szerelem szeretetté alakul, szépen lassan megtanuljuk elviselni egymás bogarait.
Megtanulunk együtt élni, egymás hóbortjaival. Legalábbis így kellene, s mint a mesében boldogan élnénk, míg meg nem halnánk.
(Szerző:Arthemis)

Még egy kicsi szösszenet

A másik oldalra nem emlékszem, de aztán eltöltöttem egy kis időt valami furcsa, mesterséges félálom fél-ébrenlétben.

Nagyon ködös, hogy az orvos beszél hozzám, hogy a műtős megsimogatja az arcomat. Azután arra ébredtem, hogy sírok. Na mondom vérciki.A nővér mosolyog, megkérdi elmúlt-e a fejfájásom, ami reggel óta tartott. Nem. Suttogtam. Kaphatok egy papírzsepit? Magyarázkodtam, hogy nem tudom mivan. Erre megnyugtatott, hogy van aki sír, van aki nevet, van aki akármit csinál, kinek, hogy jön ki a lépés ilyenkor altatás után.

Pár perc múlva megjelent egy injekcióval, és megkérdezte melyik oldalamra szeretnék fordulni, hogy beadhassa. Mondom igaziból nem szeretnék megmozdulni, valami hihetetlenül kényelmes pozicióban tettek ide le, lehet, hogy hátralévő életemben inkább így maradnék. Örült, hogy megvan a humorom. Fordultam kicsit. Azt mondta, a fejfájásomra hozta, ne féljek nem Algopyrin. Jó, nem félek. Van még valami? Nem, csak kicsit nagy a vértócsa amiben fekszem. Megnézte, azt mondta nem vészes. Filmszakadás.

Amikor felkeltem, már képben voltam. Megnéztem a telefonom. Jééé, küldtem 3 sms-t miután visszahoztak ide. Nagyjából egy órája. A franc tudja mielőtt vagy miután, de az egyikre válasz is van. Az álombéli barna szempár tulajdonosa azt írta, jóccakát. Amikor ezt olvastam, a nővér azt mondta: Jó reggelt. Elmúlt a fejfájása? Igen, köszönöm. Mosolyogtam.

Az a barna szempár!


Olvasgatva Kokusz naplóját újra leragadtam annál a barna szempárnál,,nem mintha ez szokatlan lenne Tőlem.
Még mindig ott tartok:nappal még elvagyok de éjjel úgy üldöz,követ mint egy kísértet.
Az első pillantás óta kényszert éreztem, hogy magam mellett tudjam a gyönyörű, barna szempár tulajdonosát és megadjak neki mindent, amire csak szüksége van – egy barátot, testőrt, játszótársat vagy éppen szerelmet. Cserébe pedig ő olyan volt számomra, mint az oxigén, a napfény vagy a víz. Létezésem elengedhetetlen alapköve…
Látni, ahogyan a mogyoróbarna szempár felcsillan, mikor meglát, felért bármivel.
Kedvesen nézett rám. Mélyről jövő, sürgető vágyat éreztem, a sejtjeimben dörömbölt, hogy ez a férfi kell nekem!
A barna szempár magával ragadott és fogva tartotta enyéimet. Engem bámult végig, és én is őt. Felemeltem a kezemet, meg akartam érinteni őt.
De nem lehet: elfordítod a fejed,. és megszakítod a bűvöletet.
Ennyi volt az őrület:
Ennyi,egy vers maradt belőled-emléknek:
Csak egy mézédes barna szempár,
körülvesz és magába zár.
Magamra hagyott, elszállt.
Remélem lesz még, hogy rám talál.

Talán, még maradhatok.
Talán még nem kell itt hagynom hónapok óta zsugoriként őrzött kincsemet.
Azt a szempárt, ami Nekem ragyogott fel.
A mosolyokat, az erőtlen, majd lágy hangokat.

Valamikor boldogságról álmodoztam. Azt hittem, hogy az egy könnyed, boldog, lebegő állapot. Ma már tudom, hogy a pillanatok buborék-gyöngysora.
Valamikor féltve óvtam gyöngyeimet, aztán kitárt ujjaim között lassan szétpörgettem. Üres a markom, - de karomat így könnyebb ölelésre tárni.
Már csak egy álmom maradt. Végtelen mezőn állok, lábamnál két kutyám hentereg. És nem fog fájni a hiány, ha végleg elmegyek.
Talán meg fogja érezni a testetlen ölelést, ha szívére hajtom a fejem.
Talán csak esőcseppnek érzi majd szemére hullott könnyemet.
Talán nem lesz majd nehéz, nem gyötör meg a fájdalom.
Talán még kapok egy kicsi időt.
Csak annyit, hogy láthassam visszatükröződni magam egy barna szempárban!!

Csillagok.



-Látod az égen azokat a csillagokat?
-Nem, nem látom őket. Hol vannak?
-Igazad van, már sehol sincsenek. Én sem látom őket. Hullócsillagok lettek.
-Akkor... ez azt jelenti, hogy meghaltak?
-Igen, meghaltak.
-Pedig ők voltak a remény, ugye?
-Ők voltak a remény. De eltűntek már.
-És mit csinálsz most majd remény nélkül?
-Mit csinálnék? Élek tovább. Úgy élek majd, ahogyan megjelenésük előtt tettem.
-De akkor nem volt jó...?
-Nem igazán. És most sem lesz az. Mert a csillagok elvittek magukkal egy szép darabot belőlem, amit sose fogok visszakapni.
-Sose?
-Nem. Mert a csillagok olyan messzire mentek, ahonnét már nem fognak visszatérni. Magamra hagytak.
-Becsaptak téged?
-Én úgy érzem. De ők erről nem tehetnek, tudom. Az élet rendje, hogy minden egyes új csillag születésével egy másik meghal. Semmi sem állandó. Beletörődöm ebbe.
-Meg tudtad volna tenni azt, hogy tovább éljenek a csillagok?
-Azt hiszem igen. Bár, nem vagyok biztos ebben. Tudod, fura csillagok voltak ezek. Nappal is fénylettek.
-Akkor különlegesek voltak neked.
-Igen. Különlegesen fontosak. De most már nincsenek. Tovább élnek majd nélkülem egy másik világban.
-És te is tovább élsz majd...
-Muszáj lesz.
De soha nem fogom elfelejteni ezeket a csillagokat!

Akkor:


Ülök a szobában. Merengek a semmibe, réveteg, élettelen tekintettel.
A hiányodon rágódom. Azon, hogy mit is jelentettél, jelentesz számomra,
amit nem tudtam felfogni, míg mellettem voltál.
Már arra sem emlékszem, hogy volt idő, mikor nélküled éltem.
Éltem, léteztem úgy, hogy te semmit nem tudtál rólam, én semmit nem tudtam rólad. Éltünk. Külön.
Aztán valami történt. Megismerkedtünk, s szép lassan az idő folyásával együtt összenőttünk. Egymás életének részeivé váltunk.
Lényem részévé váltál.
Hiányzol. Hiányzik a szép szemed boldog tekintete, mellyel rám néztél, s bűvöletbe ejtettél. Már nem nézel rám, csak hamisan s vádlón. Boldog volt a szemed akkoriban.
Hiányzol. Hiányzik a hangod,hiányzik szerelmi vallomásod, hiányzik azaz egy szó, mely már Isten tudja, mikor hagyta el utoljára ajkaidat úgy, hogy nekem mondd: szeretlek...
Hiányzol. Az életet jelentetted számomra, maga voltál a létezés csodája.
De én csak mellékszereplője voltam, mint ahogy az életem is mellékessé vált számodra.
Annyira hiányzol, mint vak embernek, hogy lássa a napfelkeltét, mert te az élet vagy nekem. Benned leltem magamra, ahogy te is magadra leltél bennem. Már nem így van. Hagyjuk, hogy miért, hogy ki tehet róla. Én megpróbáltam megtenni a lehetetlent, megpróbáltam újra szívedben élni, de sajnos csak üres szoba volt szíved, amit épp más rendez be magának. Nem lakhatok ott már többé, ahogy lakásom sincs, ahol azt mondom, otthon, haza. Szíved sincs már, mi menedéket nyújtana szívemnek. Mert hiányzol,de nincs már semmi, mi velem összekötne.
És most:


Nem kíméltél, nem hagytad, hogy felejtsek... újra, és újra megjelentél, szavakat köpködve, szerelmedet bizonyítva, én pedig mindig hittem neked. De semmit nem adtam....nem szerettelek, de hittem neked és ezzel követtem el a legnagyobb hibát. Gyűlöllek, mert miattad kellett rájönnöm arra, mennyire gyenge vagyok. Mennyire vágyom a szerelemre, mennyire kell nekem az, hogy szeressenek.
Kihasználtalak....te sosem számítottál, rólam szólt az egész. Próba volt, hogy vajon vagyok-e olyan elkeseredett, hogy megadjam magam, hogy elhitessem magammal, hogy ez jó lesz majd nekem, nekünk, de nem.
Megnyugtató volt a tudat, hogy még az érzelmeim is üvöltve tiltakoztak ellened. Egyetlen porcikám sem akart téged. Akkor volt a legjobb veled lenni, mikor ott sem voltál. Mikor felhívtál,hogy a te hangodat halljam utoljára, hogy rólad szóljon majd az álmom. Hinni akartam benne, simogatott a tudat, hogy van, akinek kellek, de ez sem volt elég....
Sosem álmodtam veled. Sőt, csak álmatlan éjszakákat okoztál. Forgolódtam, nyugtalanul riadtam föl és te jutottál eszembe. Akkor még nem tudtam az okát, ma már sejtem.
Egyetlen percet sem kellett volna rád pazarolnom. Végig szerepet játszottál, olyan voltál, amilyennek szerinted kellett lenned, ahhoz, hogy beléd szeressek. Azt hiszem ez volt a legnagyobb hibád....megvetettem minden tetteted!
S ami maradt mára:a szánalom.Már csak sajnállak...

Ma van egy kis időm kedves Bea és ha nem bánod,én is rád szabadítom a gondolataimat.kiss



Kormim.
A cicát a mellettünk lakó doktoréktól örököltük, ugyanis amikor elköltöztek innen, nem mutatott hajlandóságot elhagyni a megszokott helyet. Akkor már nálunk is gyakran időzött, ezért amikor harmadszor is visszaszökött hozzánk, megegyeztünk, maradjon nálunk, szívesen befogadjuk.

Hatalmas kandúrrá fejlődött, gyönyörű, fényes-fekete szőrű állat hófehér nyakkendőjével és fehér papucsban-csizmájában peckesen járt-kelt a ház körül és az udvarban. Ha a gyönyörű fénylő sárgászöld szemével valakire ránézett, mintha megigézte volna. Nagyon okos, értelmes állat; nem csak azt, amit mondtunk, de még a gondolatainkat is megértette, kitalálta.

Egy látogatót a nappali szobában fogadtuk, ott ültük körül az asztalt. Nemsokára Kormi bejött, azonnal elhelyezkedett szemközt a vendéggel, s ott leült, vele szemközt, és kitartóan, szemét rámeresztve kezdte figyelni. Beszélgettünk, aztán észre vettem, hogy a vendéget kezdi zavarni komi folyamatos kitüntető figyelme. A cica viszont nem tágított, csak nézte, meg sem moccant, talán még a lélegzetét is visszafojtotta.

Mi már jól ismertük a szokását, én alig bírtam visszatartani a nevetésemet.
Aztán a látogató készülődni kezdett, felállt, és búcsúzkodott.
Kormi cica pedig azonnal, mint a nyíl, amit kilőttek, elfoglalta a helyét, ahol a vendég ült. Erre már én sem bírtam tovább, nevetni kezdtem, s akkor elmondtuk a vendégünknek, hogy ő ott szokott pihenni, s azért figyelte olyan kitartóan. Biztosan arra gondolt, hogy merészeli valaki elfoglalni az ő helyét?
Ugyanis nemrég' történt, hogy egyeduralma megszűnt, több sérelem érte.

A társasház udvari nagykéménye mellett talált otthonra már több éve egy gyönyörű szürke cirmos anyamacska. A házból többen is, rendszeresen elláttuk étellel-itallal, s ő jól érezte magát télen is a meleg kémény mellett. Ott élt népes családjával, ugyanis igyekezett, nehogy a macska-nemzetség kihaljon, nyaranta kétszer is világra hozott 5-6 kismacskát. Az egész környék állatbarát ismerőse a bő választékból szerezte be házi kedvenceit.

Később a cica már megtanulta, hol laknak azok, akik őt ellátják, s időnként meglátogatott bennünket. Amikor megjelent, megkínáltam a Kormi ételeiből, s italként egy kis tejjel. A szelíd állat hagyta magát simogatni, lábunkhoz dörgölődzött, s dorombolt nekünk, azzal hálálva meg az ellátását. Később fölvette azt a szokását, hogy a megszületett néhány napos kiscicáit szájába fogva, egyenként felhordta, s letette őket az ajtónk elé. Olyankor kénytelenek voltunk vigyázni a még alig mászkáló kis állatokra, nehogy lepotyogjanak a folyosó betonjának nyílásán, amíg az összes cicakölykét felhozza nekünk - bemutatni. Amikor mind az 5-6 kis állat fenn volt, peckesen sétálgatott mellettük, büszkén mutogatva őket. Akkor aztán a szomszédasszonyommal együtt kezdtünk telefonálgatni ismerősöknek, s kínálgattuk a cicákat örökbefogadásra.

A cica talán megunta a lépcsőjárást, egyszer aztán - amikor utódai mind gazdára leltek - megfigyelte, Kormi cica hogyan közlekedik ki- és be a lakásba. Ugyanis őuraságának külön bejáratot készíttettünk, a konyha bukóablaka mellé egy cicabejárót, ahol télen-nyáron szabadon, tetszése szerint mászkálhatott.

A család ült a szobában, s egy alkalmas pillanatban beugrott Kormi után a cicalyukon, s besétált a szobába, ahol vacsora után a TV híradót néztük. Aztán fogta magát, otthonosan az ölembe ugrott, és dorombolni kezdett. S lehet egy ilyen teremtményt kidobni, s nem befogadni? Nem lehet!

Nos, Kormi ezt meglátva, láthatóan vérig sértődött, ugyanis addig minden este ő pihent az ölemben. Most meg egy senkiházi, udvari proli-macska, képes elfoglalni az ő helyét! Ezért nekem hátat fordítva, leült tisztes távolban, így mutatta ki jogos sérelmét.
A szürke cica pedig valóban igyekezett Kormi minden megszokott helyét kipróbálni, nem törődve érzékenységével.

Ettől függetlenül, békességben éltek egymás mellett, a szürkét Macának neveztük el. A legközelebbi alomból magunknak megtartottunk egy cicafiút, s ő lett Gigi, aki aztán Kormitól - öregsége idején - örökölte az Óvárost-tér fennhatóságát.

S mint a mesében, boldogan éltek együtt, amíg az IDŐ engedte: Kormi 21 évig, Gigit sajnos 6 éves korában egy éjszakai kalandja idején baleset érte, mindkettőjüket Maca élte túl; 18 évet töltött nálunk, kedvességével derűssé téve napjainkat.

Átolvasgattam kicsit a naplódat.
Nagyon tetszett.
Egyszer szeretnék én is ilyen nehéz dolgokat írni.
Nagyon mély,érzelmes minden bejegyzésed.
Hasonlóakat még jó régen írtam,egyet elő is kotortam a fiókból.
Különbözik egy kicsit,de a mondanivaló megegyezik.

"Odajött hozzám, azután, hogy adott két nagy pofont a szívemnek... Könnyes szemembe se méltatott tekinteni, inkább csak a vállam fölött elnézett és siváron ennyit szólt:
- Blabla!
Én meg csak lestem rá. És mikor nem szóltam, újra megismételte:
- Blablabla blabla!
Miközben mondta, éreztem, ahogy könnyem végigsimítja az arcomat. Erre belőle is kitört a sírás, a szemembe nézett és ezt mondta:
- Kérlek, ne haragudj rám, őszintén bánom ami történt! - És végre értettem amit mondott. Igaz, sokat változtatott a mondandóján, hiszen az utolsó mondata nem a hangszálaiból és a tüdejéből jött csupán.
Ez a szívéből... Válasznak nem kellett blabla, megtöröltem a szememet, és átöleltem."

bíborszél írta:

Átolvasgattam kicsit a naplódat.
Nagyon tetszett.
Egyszer szeretnék én is ilyen nehéz dolgokat írni.
Nagyon mély,érzelmes minden bejegyzésed.
Hasonlóakat még jó régen írtam,egyet elő is kotortam a fiókból.
Különbözik egy kicsit,de a mondanivaló megegyezik.

"Odajött hozzám, azután, hogy adott két nagy pofont a szívemnek... Könnyes szemembe se méltatott tekinteni, inkább csak a vállam fölött elnézett és siváron ennyit szólt:
- Blabla!
Én meg csak lestem rá. És mikor nem szóltam, újra megismételte:
- Blablabla blabla!
Miközben mondta, éreztem, ahogy könnyem végigsimítja az arcomat. Erre belőle is kitört a sírás, a szemembe nézett és ezt mondta:
- Kérlek, ne haragudj rám, őszintén bánom ami történt! - És végre értettem amit mondott. Igaz, sokat változtatott a mondandóján, hiszen az utolsó mondata nem a hangszálaiból és a tüdejéből jött csupán.
Ez a szívéből... Válasznak nem kellett blabla, megtöröltem a szememet, és átöleltem."

Kattints a kibontásához...

Kedves Reni.
Örömmel olvastam soraidat:tetszett az egész.
Ezért szeretem ha más naplójából is szabad olvasni.
Mert emberek vagyunk,mégis döbbenetesen különbözünk.
És ez a legjobb az egészben!!
Köszönöm,hogy itt jártál és minden szépet amit hoztál.

Bennem van:


Van bennem egy, ki meghalni szeretne.Lefeküdni mint a kutya,aki tudja,hogy rosszat tett, mancsaival eltakarva szemét. Ne lássa a világ...Szeretne csendben elbújni,s csak sokára visszajönni,mire elül a sistergő suttogás mögötte.

Van bennem egy,ki hatalmas kézre vágyik,amely megsimogatná arcát. Olyan szempárra,melynek tiszta tükréből hangtalanul hallhatná a"szeretlek"-et. S egy ismerős illatra,melybe belefúrhatnám kócos fejem,válla megnyugtatna és elrendezne mindent szótlanul,hiszen ha ott állok karjaiban,lecsendesül a vihar.

Így is lecsendesült-pusztán a tudattól,hogy létezik a Kéz,a Szem,a Váll,az Illat-hogy létezel

Van bennem egy,ki most elkerülné az összes embert. Rónákon barangolna egymaga,tétován,céltalan,kuszán,míg elcsitulna benne a sok miért.Menne úton,s ott,hol véget ér bokrok közt,hegytetőre fel,gerincen,lába alatt süppedő vörös föld vagy lapos kövek,nem nézne egyetlen pillanatra sem vissza,lépkedne csak ritmusra,kőkemény kopogó menekülésbe,egyenes vonalban minél távolabb...S tóparti halk mohameséken,fehérlő felhők égi szántóin békét találna a lengő szélben,árnyas napnyugtában hűvös enyhet,s lelkét teleszívva az erdő szeretetével kimért léptekkel,hálával indulna vissza a völgybe.

S van bennem egy,melynek szemébe könny szökne a félhomálynál éjibb halott szobán,ki párnáin forgolódva soká hiába várná az enyhet adó álom öntudatlan fátylát.S a sötétben bámulva a sűrű fénytelenséget-oly fáradtan,amilyen fáradt csak teher alatt roskadt vándor lehet-nyögne néma,rázó könnycseppekkel,holtként fekvő testébe zárva-várva a feloldozást.

Játszom!!??


Szárnyak nélkül repültem és hittem:elérem majd a fényes csillagot és a szikrázó napot.De mindig leállt a hinta...Feljutottam akkor a csúcsra:mászóka vagy egy fa. Ahonnan mindig leugrottam...:Örömmel, magam szántából. Érdekes,a csúszdára felérni maga volt a pokol,oly távol voltak egymástól a fokok. S akkor még élveztem:mily hamar le tudok csúszni.Már nem akarom...és mégis...löknek...

Homokvárat építettem,volt rajta nemzeti lobogó,szökőkút kerttel és alagút az egyik végéből a másikba,hogy ki lehessen jutni,ha már bejutottam.Volt árok és csapda a betolakodók ellen,aztán jött valaki és rátaposott sártengerré változott.De volt úgy is,hogy én döntöttem romokká.Miért? Nem is tudom.Talán elment a kedvem,vagy végleg belefáradtam..."?"

Az üveggolyók egyenesen gurultak.Néha elérték a célt,néha eltévedtek.Mi is most a cél?
Játszottam bújocskát, elrejtőztem,megtaláltak,néha magamtól is előjöttem...ha tehettem:Már nem jövök elő...

Báboztam is,s láttam milyen a színház,mikor az ember nem maga,hanem egy más.Az élet csak egy színpad hiába tagadnánk... de mi is a szerep?

De játszottam papást-mamást,volt benne minden mit felnőtt nem is lát:család szeretet...

Sakkoztam is,hova kellett egy kis ész is,ki mivel lép és hogyan reagál. Mikor ütnek le:fejben vesztes csaták...Malmoztam néha,s nem voltam léha,a pajtásomat néha jól körbe zártam. Lépni tovább nem tudott:ma már Én nem tudok...

Volt,hogy kergetőztem jó messze futottam,bizony néha hiába,mégis elkaptak.-Mindig elkapnak-... Szedtem a réten sok-sok ibolyát,illatozott is nekem, igaz nem soká,halványult és elszáradt e kedves virág.-Minden múlandó...-Én is-.

Felnőttem,még mindig játék az élet.
Nyerek majd:tudom,-vagy egyszerűen végleg elbukom-.

naplóírás

Valóban jó úgymond feszültséglevezetőként is, ha kiírjuk magunkból, ami kikívánkozik. Ugyanakkor az intuitív ötletek, adhoc bölcseletek lejegyzése is hasznos lehet épülésünkre. Még jobb, ha meg is tudjuk beszélni valakivel. Erre egyedülélőként szívesen vagyok partner.