Virágok a Kedvesnek

Méltatlan Méltóságosaink




Amit szabad Lucifernek, nem szabad a kis ökörnek...tartja a mondás, de vajon felfogja-e Lucifer, hogy van, amit a kis ökörnek szabad, de Hozzá méltatlan?

Főhős nélkül mesélek, ha tehát valaki Ráismerni vél, az nem a véletlen műve.

Vagyunk mi, egyszerű földi halandók, akik pozíciót a sorstól, vagyont a szüleinktől és a kapcsolatainktól, szebben, magyarosabban csengő nevet Áldott emlékű nagyapánktól elviselni nincs szerencsénk.

Így csak bolygunk itt, őseink földjén, némi szikla bizonyságával csak nemzeti tudatunkba, felderengő múltunk szenvedélyes keresésébe és csöppnyi életünk ügyes-bajos megélésébe markolva lelkünk szenvedélyével.

Sírunk és üvöltünk a fájdalomtól, ha foszlani érezzük lelkünk-szívünk bús napokat takargató selymét, a szerelmet.

Káromkodunk és tombolunk, köpve a szavakat égre és földre, ha túlforr bennünk a saját kis porszemnyi tudatunkért érzett gyalázat.

Ölre indulunk barát ellen, s csak a barát ismerős mosolya árán roskadunk majd sírva kebelére, megvallva hitvány vakságunkat, mely ellene űzött minket.

Gyászunkat az egekig terítjük és a poklot leheljük magunk köré, mert vágyódás és hit igájában vergődve a józan észtől fosztott indulat munkál csak ereinkben, ha vészni látszik Kedves.

Tehetjük. Kis ökrök vagyunk.

Amit mi egeknek látunk, csak szobánk plafonja, de a mi világunk ott ér véget, mely jótékony sátrat húz családunk álma fölé.

Amit mi pokolként élünk meg, nem több statisztikánál a valós világban, felettünk fenn a magasban, hol Napot és Holdat rendező kezek mozgatnak sorsokat.

Kis ökrök vagyunk, akik sírnak, ha fáj. És mindig van, mi fájjon, de a mi jajszavunktól csak a kis szobánk borul sötétbe, csak a barátunk és a szeretteink vonásaiban mélyül el az árnyék.

Kis ökrök vagyunk. De ez az életünk, ez a sorsunk, s ha mi nem is tologathatunk csillagokat, idelenn épp oly teljes a vágy és tiszta a hit, mint odafenn.

Kis ökrök vagyunk. Ha hisztizünk, ha vergődünk, ha botlunk, ha elesünk, gyengeségünk jogán is hittel emelhetjük fel a szívünket, mert többen vagyunk, egymásra utalt kis ökrök.

Nincs attól kijózanítóbb látvány, mint egy hisztiző, vergődő, meg-megbotló Lucifer.

Mert tudja a kis ökör, hogy az ő hátán lesz végigverve, az ő botlásait marják majd ostor szavával a hátába, örök példaképp a többi kis ökör elméje elé: ne lásd meg az Urad hibáit.

Pedig milyen nagy a baj, ha egy hisztis Lucifer kerül a trónra! Mert az úgy játszik kis ökreivel, ahogy szeszélye kívánja, úgy tologatja a csillagokat, ahogy az ujjai remegnek...

s egyszer csak azt vesszük észre mi, kis ökrök, hogy Lucifer sem más, csak egy kis ökör, aki nagyra nőtt.

Hát lehet még hinni bármiben ezen a földön akkor?

Van egy ágyam, egy kis szerény, keskeny heverőm.
A falnak támaszkodik a könyvespolc alatt és álmodik velem nagyokat.
Álmodott már talán baldachint is magunk köré, szép, faragott rudakkal, s engem koszorúval a homlokomon tán istennek is képzelt magában. Pedig ő maga is csak egy vándort cipel az ölében, s boldog, hogy fönn, a polc titkos ereszeiből néha manna csöppen alá…Ady…Arany…Wass…József Attila…
Ám ő mégis megmaradt e pompában egyszerű, befogadó kis heverőnek, ringatva keblén a saját Attiláját…
S mégis…
Kis teste olykor átkarol, mesélni kezd. Nem vígasztal, nem ad reményt, csak van. Szavaiban mintha magyar ősfa gyökere fonódna csillagos-holdas éjszakába…tanít, nevel.

(Apám soha nem volt, Anyám csak bennem szépült idők homlokán, mert akartam, annyira akartam, hogy legyen…de sohasem volt…most tanít, nevel az ágyam.)

"Attila! Büszke vagyok, hogy hátamon mindig szerelem és eskü párosult kéjjel: alább ne add! Férfi a neved, magyar férfi. Ha büszkeséged meg is bokrosodna, hitvány sorsod fölibe kerekedik, s megálljt int a vívódásnak: tudd, mire kötelez magyarságod!
Szerelmet, Hazát soha el ne árulj!
Mert tudd meg, vannak sorsok, jelek, kapcsolatok, melyek együtt járnak kéz a kézben a magyar ég alatt, Isten köntösében, s jaj annak, aki dézsmálja az adományokat!
Üszök és szenny ne lepje álmod, bántó féreg ne nyüzsögjön nyoszolyádon!

Attila! Légy büszke, ha ártatlanok az éjszakáid, légy büszke, ha fáj a magány, mert olcsón nem adod magad!
De mégsem büszke légy inkább, hanem alázatos: ritka kincs ma már a férfi, ki várni tud, páratlan öröm a reá várónak majd az ajándék: tisztaság fogadja és becsület."

…ágyam, kis heverőm a fal mellett olykor szánakozva néz: "szeretnélek, Attila, olyan álommal ölelni, amely meggyógyít…de nincs olyan. De kívánom a saját halálomat. Szeretnék tűzifa lenni kandallóban, vagy szenes kályha kiparázsló testében…s nézni álmodat, amint összeölelkezik utódom felett igaz, hű társad álmával... Egy szálkát belőlem végy magadhoz, s majd mikor felriaszt emlékező szemem borzongása egykor, hogy hinnéd az éj sóhajtott Rád, e szálkámat emlékül dobd a tűzre…hogy nagyon boldog legyek."

Köszönöm, hogy magyarnak születtem, Istenem! Adsz-e még ily' álmokat földi ember lelkébe?

Kicsi ágyam!
Eltettem testedből egy darabot. Ott leszel velem, s ott halsz meg, mikor én a legboldogabb álomba indulok…az életbe.

De nem a tűzbe teszlek: nászágyamba temetlek, hogy álmod ott nyíljon tovább majd már családom hű szép ígéreteként…

Köszönöm, Isten, hogy magyarnak születtem!

A felesleges barát

Ha lesz majd egy őszinte, igaz barátom, akkor sem mondok majd rá gonosz dolgokat, ha elhagy.
Mert egy barát ugyan elveszíthet engem, de én soha nem fogom elveszíteni őt.

Egy barát nem híres emberek idézetéből áll, hanem húsból, vérből, szívből és lélekből. Akár csak én.

Ostobák vagyunk, mi emberek.
Istennek hisszük magunkat egy hangya fölött, de mikor az Öregisten a tenyerével reánk telepszik, hogy alázatra tanítson, bizony a hangya szemének látásáért még egyszer jaj de odaadnánk könnyeinket!...de ha barátot veszítünk, nem a másik fájdalmát látjuk meg előbb, hanem a saját veszteségünket.

Tudja a távoli, gazdag barát, hogy a szegény gondol rá? Miért tudná? Játék az neki? Nem játék. De van bőven, van szebb, van méltóságosabb hivatalban álló és van dörgölőzőbb.

Barát az ilyen? Igen, az. Különb, tisztább ember, mint sokan, ezért barát. Hát miért bánt? Hát miért ne bántson? Ki ne bántson nagyobb joggal, mint a barátom? Mert feltételezem, nem szándékosan, aljas módon bánt, még ha én úgy is akarom látni, hanem bánt, üt, ver, mert fájdalom van benne.

Ha én szeretem a barátomat, meghalnék érette. De a hétköznapokban nem kell áldozat. De tudom, az életemet adnám akkor is, ha ellök, ha eltaszít. Mert barátnak lenni nem azt jelenti, ő érdemes-e rá, hanem hogy én szeretem-e Őt.
Márpedig ha szeretem, azt szeretem, ami mindenek fölött vitathatatlan: a hazaszeretet, a becsület és még valami, amit soha, egy barát sem fejthet meg.

Hát vannak ilyen barátságok? Vannak. És nem szakadnak el?
De bizony, elszakadnak. Mert a szegény barát tudja, érti, hogy szerethet ő bármennyire egy másik embert, mégis csak felesleges barát.

Olyankor hátrahúzódik, és imádkozik, barátjának soha ne legyen szüksége az ő segítségére, de ha kell azért egy másikért egy életet áldozni, hát az övét vegye az Öregisten.

Betűk

Minden egyes betű, melyet Nemzeted épülésére leírsz, áldott lesz a mának és kívánatos gyümölcse a jövőnek.
Nem szabad egy érző szívű magyarnak töprengenie lelki jussán: amit hozományként Istenétől a szívébe-lelkébe kapott, azt megosztania nem lehetőség, nem kiváltság és nem tetszelgés dolga - hanem kötelesség.
Kötelesség szavak szárnyaira emelni Nemzetünkért érzett félelmünket, kötelesség az igazságot zászlóként lengetni szavainkban: minden egyes tehetségből, azaz isteni ajándékból nyert gondolat, mely Hazánk szerelmét, dicsőségét és tiszta szent valóságát megszolgálni igyekszik, jog és kötelesség erejéből napvilágot kell lásson!
Nem törheti meg kapott-nyert szavaink értékét sem önmagunk gyarlósága fölött érzett keserűség, sem magunk hibái, vétkei, bűnei felett érzett kesergés, szégyen.
Tiszteld, magyar író, imádd betűidben is Hazádat!
Ha szolgálni Nemzeted másként nem tudod, hát a lelkedben ragyogó tűzből vess egy maréknyit minden nap a Haza közös, nagy máglyájára. Egy mondat, egy szó, egy betű ne vesszen el az építő szándék e nemes közmunkájából, s legyenek szavaink lépcsőfokokká azon emberek talpai alatt, kik tetteikkel is képesek szolgálni Hazánkat!
A Magyar Gárda léptei alatt, míg lesz FÚSZ és Magyarerő, mindig lesznek kitartó, kemény és hálás betűkből kövek, pallók, hogy a tetteiket úgy kövessék, mint anya tekintete a gyermeke útját minden időkben.
Légy büszke, magyar író - ne az ujjaidban rejlő adományra, mely miután kigördül tollad alól, azt hirdetné:
"megszülettem!" - hanem légy büszke egy betűdre, mely nem a Tiéd, nem Általad lett s nem a Te dicsőségedet formázza - hanem a Haza, a Nemzet fejlődésének, jobbulásának és megtisztulásának útján egy macskakő, egy kavics, egy darab bitumen!
Magyar író, légy szolgább a szolgánál, mert áldozatod nem munka, nem fáradság: örömünnep minden betű odakészítése a magyar oltárhoz!
Tenni a Hazáért minden nap!
Betűk, szolgáljatok! Szavak, hirdessetek!
Magyar, imádd Hazádat minden betűddel!

A szél

Mikor elfárad a szél a Kárpátok fölött, leereszkedik a dombok szép arcára és sóhajt egy nagyot.
Olykor telesírja a völgyeket dús zöld illatával, de aztán telekacagja virágokkal is.
Ha éjjel érkezik, ha napsugárral köszön, álmokat takargat szépséges szárnyaival. Szivárvány alatt csatangol, búvik a ködök alá, melyek alig moccanó paplanában vágyódnak a doromboló imák füstjei.
Ide hazajön a szél, karjain hazatalál a napfény. Ha bölcs ősz vetkőzteti az ifjú nyarat, vagy szigorú tél szüli mámortól hajlongó tavaszát, az itthoni szél édes ízeit nem lopja el dühöngő láz, sem fagyott penge-mosoly.
Mindig szép, mindig kedves, mindig máshogyan - de mindig hazatér.
Fűszálat emel vagy emberi sorsot?
S ki mondja meg, melyik nehezebb?
Tó szemén kékes-zöldes álmokba gyűrni az ég mosolygó arcát, vagy erdő gúnyájában ágakat roppantani a vadász körül körbe-körbe, míg elhabzik remegő lábakon meglesett áldozat a barnás tenger rejtekén?
Jön a szél, fáradt vándor, ismerős érintés. Hívó szavú, boldog társ. Lelkembe karol, sétálni visz.
Az otthon illatát szórja.
Itthon vagyunk. Ide tartozunk.

Magyar Pitypang

Elfáradhat-e a lélek hitében, ha a világ átkát cipeli a szív? Bizony nem.
Vannak rossz természetűnek mondott emberek, mint magam is - vajon hát rossz vagyok teljesen? Vajon hitem az Istenben, a Hazámban és a Nemzetemben rossz, kiirtandó?
Kiirtandó vagyok a Nemzet talajából, mert nékem az Isten kertjében nem jutott csak pitypang-lét?
Én azt gondolom, rossz kertész nem lehet az Öregisten, ha engem ilyen szívvel épp ebbe az Ő gyönyörű portájába ültetett. Szándéka van mindenkivel, akin rajta tartja a kezét: én pedig nap mint nap érzem az igazsága súlyát. Olykor megrogyik a lelkem, de mindig támasztott az Úr mellém erősebb lelkeket, akik belém karoltak, felsegítettek. De ezek a lelkek sem a saját módjukból lettel erősebbek, Nekik is az Isten adott mankót, míg eljutottak oda, ahol engem felemelhetnek.
Kicsi, gyönge kis teremtménye vagyok én e kertnek, s hogy miért ilyen, nem tudom. Vannak az embernek természetes határai - kinek észben, kinek idegekben, lélekben, akaratban, vagy csupán szerencsétlen egybeesések folytán - amely határokat tán a jó szándék kissé kitolhat, a barátok társasága megnövelhet, kiszélesíthet, de az ember, ha egyedül marad, csak annyi tud lenni, amennyi.
Én most egyedül maradtam - sosem voltam magányosabb. Ám van valami, amit elveszíteni nem tudok, nem akarok, nem is lehetne a pusztulásom nélkül: az a kis gyönge, szélbe kapaszkodó kis vékony szárú pitypang-tudatom, ami akkor is vagyok, ha a liliomok között őriz a tavasz, és akkor is, ha csak a kerítés túloldaláról bólogatok piciny fejemmel.
Mert Isten nem húzott kerítést e birtok körül, azt az emberek rakták. S rakják is, míg világ a világ, át- meg átrakják, s nem kérdezik a magamfajta csúfságot, kinn marad-e vagy bevágyik… de az Öregisten földje markolja a gyökereim, az Ő lehellete fésüli pimasz bozontomat.
Ha egyedül kell kihúznom a derekamat a Himnusz hangjaira, az épp olyan harmatot áldoz a szemeimből s épp olyan édes lesz szívemen Székelyföld távoli sóhaja.
Ha egyedül, hát egyedül: de magyarnak lenni és Nemzetemért tenni, írni - kötelesség.
Hogy nem dicsőség, nem koszorús diadalmenet a Hazáért küzdő szó útja, tisztelettel elfogadom.
Csak az Öregisten tartsa az én bokámat, és üssön a számra, ha testvéreimet bántanám - hisz ők is csak virágok, de magyar virágok.
Adj nekem, Uram, erőt, de ne adj több barátot - elveszíteni ne adj több barátot!
Adj nekem, Öregisten, tiszta szívet és szavakat, de ne dicsérj engem többé - csak igazságos kezedet érezzem mindig!
Adj nekem, jó magyarok Istene munkát és fáradságot - és más kezébe add a kenyeret, amelyet megszolgálok: a felnövő, új magyar Nemzetnek add édes kenyeredet örökül: a szabadságot!

Kertemben puha csönd

Kertemben puha csönd. Itthon vagyok.
Virágaim apró arcán mosoly, s mintha hegedű sírna a Vén Tölgy szép levelei közt. Pedig csak a lelkem az, széllel játszik, hittel, alázattal bujkál pajkosan. Testem a fakéregnek dől, szívem Isten lábai elé térdel.

Sosem mondtad, Uram, hogy könnyű az élet. Sohasem hitegettél, hogy én erősebb lennék a többinél. De meztelen hagytad a lelkem, csupaszon a szívem, és azt mondtad, járjak így s öltözzem ember-szép ruhákba.
Azt mondtad, öltözzem tisztességbe. Szebb ruha nincs, mint a becsület, köpönyegem legyen az igazság.
Meztelen vagyok, Uram, csupasz, mint egy béka. Gyengeségeim fáklyaként vonzzák a rabló karmokat, éles fogával mar belém az irigy és a gonosz - hát mit vehetnének el tőlem?
Lám, panaszkodom, pedig nincs gazdagabb ember nálam a földön, mert akit Isten szeret, az nem szegény. Panaszkodom, mert gyenge vagyok, csak ember. Sírok, mert a könnyek mintha lemosnák belül a férfit is.

Alszik alattam a gyep, alszanak az ágyások, árnyékos álom a délután öle. Az ágyások hantok is, s a sírhantok bölcsők. Vajon fölém emel dombot az emlékezet?

Barátom egy Kicsivirág, olykor gondolataimmal megsimogatom mosolyát, olykor szirmain felejtem a könnycseppjeimet.

Álmodni kéne, hogy ez az élet is csak álom. Álmodom helyette új életet, új életbe új álmokat…mert milyen új élet az, ahol a régi álom még lakó lehet?

Sosem mondtad, Uram, hogy könnyű az élet.

Szobám Buda fölöt

Mint szomorú őz szeme, olyan a szobám. Árva, mint én. Belépek, s mintha lennék része homályos gondolatnak, mely nem vezet sehová. Nyitott ablakomon ma belép a nyár, de selyme vádló, cinikus. Néha megkérdez egy-egy fénysugár: ki vagy te?
Nem tudom. Nem tudom, hogy kerültem erre földre, nem tudom, miért van bennem szó és láng, mely kicsap lelkemből.
Vagyok.
Vagyok, min Te. Vagyok utánozhatatlan hézag az idő rácsain, vagyok semmi kis szellentés a tér himnusza alatt.
Olykor jó lenne nem lenni, olykor jó lenne, ha az egész Föld siratná nincsemet.
Ki vagyok én?
Az vagyok, aki bánat az ünnepedben. Ünnepelnék Veled én is, de Te nem engeded. Érzed kesernyés illatom, ami a magány, és félsz tőlem.
Az vagyok, akivé teszel. Örömeid felett köröző turulmadár is lehetnék, de Te nem engeded. Félsz, hogy rázuhanok hétköznapod szabásaira, s összegyűrődik életed.
Félsz belém élt vasalni?
Félsz tőlem, mert gyengeségem tükör gyanánt fogadna?
Játék, röpke szó az élet. Játssz velem, kérlek!
Fogadj el, ahogy vagyok, hisz nem vagyok rossz, csak rossznak látsz!
Szeretlek.
Kis szobám lebeg Óbuda fölött, nem tartja már semmi hit. Vékony láncokon csüng varázslatom. Ez vagyok én. Ez, akivé tettél, aki mindig is voltam.
Úszom a csillagok alatt.
Szemeid fényeiben olykor könny lehetek?

Budapest, leköp ma Téged az Úristen

Imádom az esőt Budapesten. Mocskos, kukaszagú böfögéssel él ilyenkor némely részein, de ezek napfényben is valami nyomorúságos lehelettel matatnak maguk körül, űzik gyorsabb léptekre az odatévedt lelkeket. Ott a házak összehajolnak kékes-barnás közömbösséggel, nem féltés vagy összetartozás végett, hanem mert így örökölték a bánatot, egymás árnyékait. Foltok ezek a város ruháján, mint szerte az országban oly sok rongyos szakadás dicsekszik halott illatával falvak, városok küszöbe előtt. Folyton ezekbe botlik az ember.
Budapest mégsem ez.
Arca csöndes jóság, figyelő szeretet tud lenni. Őrző idők ritmusa, s a szemerkélő esőben ez az Óvárosban terjengő dallam fenséges húrokat penget a magyar szívében.
Budán és Pesten az eső idejére megszakad az élet, amit a lakói festenek cifra, kikeri színekkel rohanásuk lázában. Szürke apostoli köpenyt dob a városra a Teremtő, s minden mintha elcsendesedne, titokká szelídülne.
A Duna kezd csak valami boldogabb sietésbe, mintha hűs menyasszonya, az ég csókja gerjesztené új vággyal hullámait. A hidak lépte megkönnyül, szinte vágyódó a mély után, pedig vállaik nőnek, nőnek fel a fellegek piszkos szemei felé.
Buda felett a dombok lassú hullámzása zöld óceán. Az ember szinte vágyik lelkét kicsapni e mennyei rétek legelőire, hogy fussanak szabadon a gondolattal, bújócskázzanak erdők oszlopcsarnokaiban.
Odalenn templomok harang-dalai indulnak kéregetni a füstös, csüngő menny alatt megtérést, megbocsájtást, szeretetet. Aztán elfogynak ők is az esőben - ki tudja, megtaláltak-e valakit sóhajaikkal?
Az aszfaltcsíkok mintha magukba húzódnának, a terek mintha megnőnének az eső fátyola alatt. Párájuk lobogó ének a természet intim közelsége után, egy távoli emlék visszacsengő rímei. A levegő nehéz, mint a macskakövek csatakos arca.
Azon az éjjelen a Batthyányi-téren álltam, esett, meleg, jóleső foltokban terjedt egy álom.
Szemben az Országház lépett egyet.
A víz kópia-függönyén át is látszott józan, öngyilkos fehérsége. Tornyain tompa mozdulás az ősi múlt. Lépett egyet a Duna felé, s körülöttem az emberek szemében megdöbbent az éjszaka…hát mégis?...
Három lépés volt neki a folyópart, talán mert három a magyar igazság. Ott, akkor a gigász a mély fölé hajolt, s mi, apró csillagok a túlsó parton éreztük, ugrani készül.
De csupán megnézte magát benne, hosszan, mozdulatlan koronákkal, mint aki tudatában van a látvánnyal. Majd felemelte csipkés homlokát, és egyenesen a szívünkbe nézett.
Fájt.
Beleborzongtam, mert érteni véltem.
Éreztem Benne az építő szép eszme mára fájdalommal dagadt dühét. Tán Néki is ezt felelte a Duna tükre igazul, nyers őszinteséggel: miért engem bámulsz, ha magad látni akarod? Magadat kérdezd meg, mivé lettél?...
De a súlyos Ház reánk nézett, a mi szívünkbe lőtte nyilait: mivé tettetek?...
Mindahányszor esik az eső Budapestre, az én lelkemben ez az átkozott tekintet koppan.
Leköpi Isten ma a magyart.
Hát milyen ember vagyok én, és milyen ember a magyar? Annyi minden fűz minket egy igába, közös sorsba, mégis képesek vagyunk eltaszítani magunktól testvéreinket…hát nem magunkat taszítjuk véle el?...
Átok, de milyen átok ez a magyarságon!
S esik, egyre esik boldogtalan cseppekben hull az eső. Betakarja szelíd holló-hajával a Várost az alkony, s mi magyarok, mint árnyékok ázunk Isten tenyerén. Budapesten, 2008-ban.

Üres kis írás ez, csak visszhang lelkemből, néktek semmi.
Nem vagyok méltó költő, aki megénekelje a budapesti esőt.
Nem vagyok dicső író, ki nászcsokorba kösse a lélekből fakadó zápor-dalok virágait.
Ess, eső, ess.
Tán holnap is lesz nap.

Ha találkozol álmaimmal

Még álmodom Veled. Puha csönd, édes asszony-illat vagy. A szemeid néznek, s tudom, ilyenkor látod bennem az igaz embert. Mosolyod zöld csillagokban lüktet, és a magányom szétterül a földön, mint a szerelem. Álmos fák barnasága hajol lelkemig, s csak álmodom, álmodom őriző tekinteted.
Valami súlyos-súlyos űr szakadt belém, valami véghetetlen üresség, hiány. Az idő nem gyógyít. Az idő csak épít, de az űr helyére nem rak új álmokat, az otthagyott kert régi illatára nem szór idegen szirmokat. A kert pedig mozdulatlan szépül egyre, s vissza-visszacsal egy-egy simogatásra, érintésre. Színes, boldog virágok játszanak velem, múlt-rózsák, tegnap-gerberák, volt-liliomok nyílnak álmaimon.
Egy nagy-nagy zsákba kéne rakni minden álmomat, az égre futni és kiszórni a világ fölött kincseim. Némely, mint a pillangók, könnyű szárnyakon lelnének menedéket felhők dunyháiban. Néhány, mint az édesétől búcsúzó falevél, pörögne alá újraszületni befogadó avar melegébe. Lenne esőbe öltöző, napfényben vetkőző, holdsugárban lüktető és harmattal csillanó.
Csak ezt az űrt nem téphetem ki magamból, s csak vélem együtt zuhanhat le a csillagok közül. De ott lesz majd leple árnyékomban is, és a világ nem tudja majd meg soha, hogy én egyszer az égre szaladtam, kiszórtam álmaimat és én is aláhulltam végül. Az emberek csak esőt látnak és hóesést, éjt és nappalt, tavaszt és őszt.
Ki gondol majd arra, mikor végigszalad arcán egy esőcsepp, hogy az én egyik álmommal találkozott?

Álmodom Hazámat

Ma is itt ül a nyár a budai dombokon, forró csókja Budapestre tapad. Köntöse alatt lomha sóhaj a Duna, arany hajszálai végigcsorognak a házfalakon, az irodaépületeken, a játszóterek kacagásán. Az árnyékokba beszorul a vasárnap csöndje, csak pincekocsmákból susog elő az élet. A mellékutcákban galambok totyognak az emberek szemetes élet-morzsái között.
Én Hazámat álmodom, mint rendesen mindig. Milyen Hazát álmodjak magamnak?
Csak olyan legyen, mint egy család, mint egy tisztességes magyar család háza. Legyen benne családfő, aki tekintélyével és bölcsességével kormányoz. Legyen benne jó anya, aki szeretve nevel és rendben tartja a közös fészket. Ők ketten, akik vállalják a hétköznapok terheit, s az ünnepek, vasárnapok nyugalmát, szentségét kicsíráztatják az utódaik lelkében. Legyen benne sok-sok gyermek, rokon, barát, ismerős. Teli legyen nevetéssel és tréfával, s ha olykor a fájdalom vagy a gyász meg-megül az asztal körül, a hit és a remény szelídítse jó emlékké a könnyeket is. Legyen testvér a testvérnek gyóntatója, támasza.
A falon legyen íj és kard, de egymás ellen ne forduljon a házban akarat, ám megvédeni az otthont sose legyen gyáva a rettegő lakó sem. Félni szabad, de a félelemnek engedni sohasem.
Legyen nagy-nagy kert a házhoz, rengeteg virággal, hová megigazulni elröppenhet a kemény férfi szív is, s a nők mosolya ültessen, ápoljon ott drága lélek-virágokat.
Legyen istálló, benne ló, de sohasem menekülésre, hanem mindig a szabadság barátjaként - ha szélnek tudja adni csak az ember a bánatát. Legyen kutya és macska, legyen bohóc állatsereg és legyen komoly illata a munkának a földeken, játékos íze az együttlétnek a házban.
Álmodom Hazámat…
Az ember már csak ember marad. A gyermek sohasem nő fel a szülei szemében és némely gyermek többet kap Istentől áldást, némely többet örököl az elesettségből. Mégsem választ a szülő, csak ad. A gyermek pedig visszafizet azzal, hogy van. Nem kell több, csak legyenek egymásnak.
Olykor büntetni kénytelen a szülői szigor, de a fegyelem bilincse a szeretet.
Álmodom Hazámat…
Minden embernek van egy nagy-nagy igazsága, de a legnagyobb igazság mégis az, hogy egy nemzetnek csak egy Hazája van. Ahol pedig a nemzetből egyre többnek kell álmodnia a Hazáját, ott valami nagyon nagy baj van.
Mert nem a nyelv, nem a kultúra és nem a törvény jelöl ki határokat.
A tudat.
Egyre kevesebb a magyar, s egyre kevesebben tudják, hol is van a Haza. Mert milyen szülő az, aki azt nevelné a gyermekeibe, hogy már a házuk tornáca is a szomszédé? S milyen szülő az, aki hagyja, hogy hazavágyó édes magzatait saját udvarán a szomszéd nevelje? Milyen szülő az, aki előbb maga eszik, aztán megvendégeli a falut, s csak a maradékot szórja a gyermekei közé? Milyen szülő az, akire a gyermekei dolgoznak a földeken, míg ő maga a Házban mulat idegenekkel?
S a gyermek tudatában ott fészkel az igazság. De vajon ő milyen szülővé válik, milyen utat választ?
Én csak álmodom. Álmodom a Hazámat, és tudom, egy napon valóra válik. Mert hiszek az igazság erejében. Egy nemzet, a magyar nemzet óriási igazában.

Magyarkodom… 1.

Kinn most vihar játszik az est dunyhájában, végigveri a házakat, tereket, tán az emberek álmát igyekszik megszentelni, ha már az életüket Istennek sem engedik.

Mert úgy van ez, hogy lassan belefáradtak az emberek a jólétbe, tudniillik a hatalmasok, a vezetők jólétébe. Aztán, hogy a saját hülyeségüket korrigálják, amivel ilyen vérszívókat ültettek a saját nyakukba, azzal igyekeznek vigasztalni magukat, hogy sok rossz közül a kisebbet választották. Amikor lassan -lassan rádöbbentek, hogy talán nem is olyan kicsi az a rossz, hát nagy fáradtságukban ráébredtek, hogy a szomszédjuk még inkább hibás, sőt: tulajdonképpen mindenki hibás, és szép virtussal lám, egymás torkának esett a magyar.

Persze a hatalom él, virul és kacag a népen: amíg egymást ütik, minket kevésbé ütnek - mondják.

A nemzet pedig van olyan szíves, és megteszi azt a szívességet a saját hóhérainak, hogy akiket ön közülük a hatalom nem gáncsolt még el, elgáncsolják maguk. Mert a nemzet lobogóját vinni kizárólagos jog, privilégium.

Egymás után szépen, mint a gombák, kinőttek a jajból és a muszájból a különböző gárdák, szövetségek, egyletek - egy közös van bennük: mind nemzetinek, magyarnak vallja magát, s a Haza érdekeit és feltámasztását tetszhalott állapotából - ha külön-külön módon is - tartja legfontosabb feladatának.

Hogy miért nem egyetlen egységbe tömörülnek ezek a hazafiak? Miért nem olvasztja egyetlen gárdába, testületbe vagy kimondom: ellenzékbe a magyart a muszáj és a sürgető hazaszeretet?

Talán mert ezek a csoportosulások nem befogadó, hanem kirekesztő szerveződések. Talán mert túl sok magyart, érző és tenni vágyó magyart kirekesztenek személyes bosszúból maguk közül ezzel az egy bélyeggel: magyarkodik.

Nem tudom, létezhet-e nagyobb sértés magyarra, keserűbb gyalázkodás, mintha ezt vágják a szemébe: magyarkodsz. Gyurcsány Ferenc magyarkodik a Himnusz alatt szívtájékra helyezett tenyérrel - mert póz az, üres póz, szinte nyilvános gúnyolása a Nemzetnek.

S magyarkodom én is, mert magyarságomról, elkötelezett hitemről és esetleges áldozatvállalásomról vallok nyíltan - de nem vagyok tagja sem pártnak, sem szervezetnek, de még egy iciri-piciri kis nemzeti sejtnek sem: ugyanis annyi rossz tulajdonságom van, annyi gonoszságot követtem már el igaz, tiszta lelkű és teljességgel fedhetetlen, erkölcsiségében megkérdőjelezhetetlen, makulátlan múlttal bíró és tökéletes magyar szívű emberek ellen, hogy én hiába is vallom magam magyarnak, az ő szemükben idegen szívű vagyok.

Magyarkodom.

Vajon hányan vagyunk, akiket testvéreink bélyegeztek meg magyarkodónak a Nemzet, a Haza nevében? Vajon hányan lesznek még, akik szívvel-lélekkel tennének szervezett keretek között is az Egyetlenért, de már keményedik szemükben a lélek fénye, s néznek szét maguk körül: hát magyarkodom? Hát ezt üzeni vissza a Haza: magyarkodom?

Odakinn néha megtorpan a szél, de aztán rohan tovább durcás agyarakkal, neki fáknak, bokroknak, tán egy perc múlva az Országház falát veri könnyeivel. Elképzelem, hogy egy nap fogja az Öregisten azt az épületet, a Duna fölé emeli és belerázza mind, aki nem odavaló és azt mondja: csak kiszórom a szemetet.

Mert amíg nem lesz egyetlen nagy egység a magyarok közt, addig a magamfajta magyarkodó álmodik, nézi a vihart, s benne várja az Öregisten keze mozdulatát. De ha végre megrázná már valami kéz azt a Házat a Duna fölött…bánom is én, dobjon aztán a habokba engem is.

Magyarkodom... 2.

Tulajdonképpen melyik országban lakunk mi? Magyarországot mi, magyarok irányítjuk még? Van-e igazán beleszólási és ellenőrzési joga az ország irányításába a Magyarországon élő magyaroknak?



Nevében Magyarország. Ez elvileg azt jelentené, hogy egy olyan elhatárolt földdarab, amelyet egy többségében magyarságtudattal rendelkező nemzet lakik, akik társadalmukat hagyományaik, erkölcsük és törvényeik által önmaguk berendezték, működtetik, megvédik. Bukfenc.



Nézz körül Hazánkban: a társadalom, az élet működtetéséhez és fenntartásához szükséges alapvető szolgáltatások kiknek a kezeiben vannak? Vedd tudomásul, magyar, még azért vagy életben, mert életben hagytak. Mert a munkádra, az energiádra szükség van. Nem Te gyarapodsz, nem Te élvezed munkád gyümölcsét. Látszólagos jóléted ingatag, erkölcsi sorvadásod döbbenetes. Magyarságtudatodat jólelkű kevesek kertek alatt, lopva kénytelenek hordozni háztól házig, családtól családig, mert a globalizáció fitymáló gúnnyal képes nemzeti értékeket is bolondos meséknek hitetni.



Törvényeink személyválogatóak, Alkotmányunk csupán gyurma az Érdek ujjai között. Vezetőink a hatalmat nem szolgálatként, hanem jogos jussként tekintik, s már nem is igyekeznek a látszólagosságot sem fenntartani becstelen országlásukban. Ugyanis tény, hogy minden hatalom alapja a pénz, a magyar közéleti politikát pénzelők pedig érdekeik érvényesítésére és piacaik megtartására bármire képesek.



Urald a médiát, és uralod a tömeget. A tájékoztatás egyoldalúságára nem szükséges bizonyítékokat sorolnom. Ma ott tartunk, hogy az állam által felügyelt és irányított "közszolgálati" média asszisztálása mellett a hatalom bármit, hangsúlyozom: bármit megtehet. Bármi elképzelhető, s e felvetések úgy jutnak el az egyszerű polgárokhoz, mint szélsőségesek dühödt fantáziálása.(lásd pl. a Hír TV munkatársainak esetét) Ó, igen, ott tartunk, hogy a hazaszeretet ma már szélsőséges magatartás.



Na és a cigánykérdés. Hogy egy cigány származású ember is lehet jó és igaz magyar, vitathatatlan, mint ahogy egy ős-magyar családban született hazánk fia is lehet kapcarongy lelkű hazaáruló. De nem ez a jellemző. És van egy óriási különbség. A magyar, ha gyenge, gyámoltalan vagy rosszindulatú, gonosz - akkor is a nemzet gyermeke, akit felkarolni, segíteni vagy bűnei miatt kitagadni a magyarság joga és felelőssége. Ott elszámolni az indulataival a Nemzetnek önmagával kell. De a cigányság életmódjával és felfogásával önmagát kirekesztő népcsoport, véleményem szerint vendégek e földön, akik túlságosan otthon kezdik érezni magukat. Vendégként nem tudtak mit kezdeni a jogaikkal, de gazdának alkalmatlanok, s vezetőik uszítására talán olyan helyzetbe hozzák magukat, amelyet ők maguk sem kívántak soha.




Én pedig csak magyarkodom és bűnös vagyok: bűnös hazaszeretetemben, bűnös a pofázásommal és az uszításommal. Legyek bűnös. Legyek átkozott és magyarkodó. De egy az igazság:




A Haza szent.

Mennyit fedez egy jótettünk?



Három hónapra Győrbe vezényeltek egy tanfolyam elvégzésére a Seregtől - hja, kérem, aki nem tudna könyvet írni a katonaságban ellébecolt hónapok történéseiről, az...nem is tudom: sajnálom a mai fiatalságot, amely nemzedék már nem élheti meg azokat az időket a saját sorsa szerint a jelenében. Rá is lehet nézni a mai gyerekekre: nyámnyila, tutyi-mutyi disco-patkányok, orrvérzésig telenyomva anyaggal és szesszel: de mulatni és inni nem tudnak mégsem. Szar kis alakokkal van tele a suli: verik a tanárt és hívják a papát is. Ezeket a kis köcsögöket nációtól függetlenül papástól az ájulásig kéne pofozni nagyszünetekben...na, mindegy. De vallom: ez a nemzedék az, amely a saját anyját is eladja majd agy használt kondomért.

Szóval, Egerből felgerjedtünk a győri laktanyába okosodás céljából. Persze át kellett szállnunk egy nagy faluban, ahol, mint kiderült, a parasztokat uraknak hívják, a cigányt romának titulálják, és ha szép, tiszta, érthető magyar szót akarsz hallani, keresned kell egy székelyt.

Az aluljáró lépcsőjén egy barna bőrű nő ült vacogva, ölén egy csecsemővel. Előtte egy fehér műanyag pohár, amiben a kávét adják elvitelre.
Koldult.

Én nem láttam koncentrációs-táborok borzalmát, nem éltem át háborút, nem tudom, milyen az. De a 90-es évek elején, Budapesten, Európa szívében megálltam a lépcsőn és nem láttam mást, csak egy csecsemőt az éjszakában és embereket, akik rezzenetlen arccal, közömbösen kerülgették ezt a látomásnyi torz valóságot.

Vettem nem messze tejet meg valami kaját és visszavittem, odaadtam. Nem éreztem semmit, csak valami végtelen utálatot az anya iránt és hát a Csöpp...valami értelmetlen fájdalmat. Ezt azóta is érzem.

Ezt a fájdalmat azóta is érzem. Csináltam már azóta bizony hitvány dolgokat, melyek lelkemre tapadtak-égtek letörölhetetlenül, ám mégis...

Gyakran tudom, hogy Isten segít, ha nagy bajban vagyok. Nem magamért talán, nem is azért a pár forintért, amit Azokra költöttem.

Azért, amit akkor éreztem. Azért, mert szerettem valakit. Azt a Csöppet, azt a tenni sem tudó kis ártatlant, azt a szerencsétlen lelket.
Bárhol is legyen most, kívánom, hogy jobb ember legyen, mint én valaha lehetek. De szeretném, ha lenne végre egy olyan Budapest, egy olyan Magyarország, ahol nem torpan meg egyetlen kiskatona sem tébolyodott hitetlenséggel egy gyermek fölött: egy aluljáró lépcsőin, december és a nyomorúság rabságában.


Bp.
21:05 2008.11.13.

Levelek 1-2

Kedves Barátném!
Hosszú-hosszú dalok bolyonganak bennem - Hozzád. Elveszett napok kiáltanak értem az időkön túl, s elmém meg-megtorpan, visszaérez a múlt ringó gyümölcsei felé: szerelem ez, halkult, lázától legyengült, de élő, balzsamos érintésű szerelem még.
Lopni e kegyet, hogy mint virágok illatából májusi szél szakít harmóniát, úgy vágyom én is e kellemet még mindig egy-egy pillanatra magaménak tudni.
A lélek borzong belé, ha villanások tűhegynyi mámorában felcsap, szinte valósággá lesz egy megélt pillanat a mában. Elém térdel s megmosakszik tisztaságunkban az emlék, s mi, boldog ölelkezők: lám, messze-messze egymás tudatától és lététől bennem újra egymásra lelünk.
Hiányzol?
Soha nem hagytál el egészen.
Szeretni nem pillanat műve, az az örökkévalóságnak szól. Olykor kiröppen lelkem, isten tudja, milyen szárnyakon, ki győzött néki lebbenő hitet és akaratot varázsolni, de nyugton nem marad - megkeres képzelt világomban Téged s Hozzád simul...
---------------------------------
Ajándék az életed
Olykor csak bolygunk, megfáradt utazók a lét reánk szabott ösvényén. Felrebbenő tekintetünk riadtan bukdácsol sorsunk hegyekkel és szakadékokkal ölelő karjai között s gyöngének, védtelennek érezzük ványadt csöpp valónkat az Úristen lábainál.
Pedig e világ értünk sóhajtja nyári esték illatát s boldog mosolyunknak irigye a tavasz.
De mi kishitűek vagyunk. Azt tagadjuk épp, amit a Teremtés ünnepel: az Embert, önmagunkat. Mert erőnk az embert Emberré váltó szép jellemünkben lángol, a tetteinket mozgató kiváltságos hit és az alkotás gyönyörű lelke emel két lábra bennünket, s e küzdelemben hőssé avat minden egyszerű jámbort a tulajdon sorsán jobbítani igyekvő akarat.
Ajándék az életed - Neked s nekem is.
Benned szépülök és jobbulok meg én, mert torz valómat csak a Te lelked tükrében igazítva lehetek csak képes árnyaim fényre cserélni.
Szeretlek Téged.
Bevallom és úgy hajlok nap mint nap meg előtted, mint szélben szárítkozó hajnali fűszál: harmat mosta arcom látják könnyáztatta, fásult naplementének mások, pedig ez csupán egy új reggel didergető ébredése. Fűszál voltam alkony karján, az maradtam pirkadat keblén. Szellő voltál csillagok alatt, az maradtál napfény ízeit szórva délelőtt mosolyában.
De derekam köré csavart az Úristen játéka, s nekem kacagás csak metsző dalod éleimen...



B.-tér
16:01 2008.11.14.

Wass Alberttől olvastam egy könyvet a HÉV-en, amikor megláttam egy lánynál egy kiköpött olyan kötetet, mint az enyém. Számodra talán megdöbbentő lehetett volna a felfedezés, ami engem nem lepett meg: a két könyvben, az enyémben és a lányéban pontosan ugyanazok az írások voltak, sőt: ugyanazokkal a sorokkal, szavakkal, betűkkel...
Nos, kedves Kóbor Angyal, van egy másik titka is ám a dolgoknak: a könyvekért pénzt szokás adni, amiből a szerzőnek is csurran némi adomány szellemi teljesítményéért.
Az interneten Te ingyen olvashatod nagyon sok szerző művét. Egyenlőre.
Vagyis ha máskor egy "ingyenélő" író művével több honlapon is találkozol, jusson eszedbe a bibliai idézet: ha semmit nem szóltál volna...
Maradok szeretettel