Istar Pokoljárása
<meta http-equiv="Content-Type" content="text/html; charset=utf-8"><meta name="ProgId" content="OneNote.File"><meta name="Generator" content="Microsoft OneNote 12"> ISTAR POKOLJÁRÁSA
(Babylon rege)
Szeretett irányítóm,
a szabadkai mester emlékének
Ama honba, amit ismersz - honnan soha sincs visszatérés -
küldte vágyát Istar urnő, Hold leánya, emberek anyja,
vonuló felhők szép nővére, mint nyil-idegről, lőtte vágyát
árnyak házába, a sötétség hajlékába,
ama házba, hol a betérő befele fordul, vissza se pillant,
amaz útra, mely lefelé visz, vissza nem hoz sohatöbbé,
ama házba, hol a kapun világosság nem világol,
ama helyre, ahol porral táplálkoznak, iszapot esznek,
ama házba, hol madárként öltözködnek toll-ruhába,
ama partra, hol a sás közt hódként fészkelnek a lelkek,
ama házba, hol sirás sincs, féltés se sajog, vér se lüktet,
ajtó és zár porlepett.
Mikor Istar a határt elérte,
a kapu őrének kiáltott:
»Hej te, kapus te,
nyisd ki a kapudat!
Hogyha nem nyitod ki,
letöröm a lakatot, szétverem a kapufélfát,
fölvezetem a holtakat, hogy egyenek, éljenek,
az élőknél többen legyenek a holtak!«
Szólt Istarhoz a kapu őre:
»Állj meg, urnő - hej, ne rombolj!
Megyek, jöttödet megjelentem,
hadd tudjon róla Allatu asszony.«
Mikor Allatu hallotta beszédét,
a levágott fához, a levágott nádhoz
lett hasonló
és sikított:
»Mi vezette szívét hozzám?«
»Menj, víz őre, nyisd neki kapuidat,
bánj vele rendjén: áll a törvény.«
Ment a víz őre, nyitogatni kapuit.
Első kaput rányitotta, koronáját elrabolta,
»Mélység fia, koronámat mért veszed le rólam?«
»Csitt, te, szót se… jőjj be, jőjj be: Allatu parancsa.«
Másodikat rányitotta, ékes övét elrabolta.
»Mélység fia, ékes övem mért veszed le rólam?«
»Csitt, te, szót se… jőjj be, jőjj be: Allatu parancsa.«
Harmadikat rányitotta, mellkendõjét elrabolta.
»Mélység fia, mellkendõmet mért veszed le rólam?«
»Csitt, te, szót se… jőjj be, jőjj be: Allatu parancsa.«
Negyediket rányitotta, szõttes ingét elrabolta.
»Mélység fia, szőttes ingem mért veszed le rólam?«
»Csitt, te, szót se… jőjj be, jőjj be: Allatu parancsa.«
Hold leánya, emberek anyja, vonuló felhők szép nővére
szült-meztelen fényességben
álldogált a sötétségben.
»Siratni jöttem az ifjakat, kik szerelmük előtt elpusztultak,
siratni jöttem a lányokat, kik hasztalan vártak, elhervadtak,
siratni jöttem a férfiakat, kik asszonyuk mellõl földbe-rogytak,
siratni jöttem az asszonyokat, kik emberükrõl leszakadtak,
siratni jöttem a nyil halottait, kiontott vérükbe roskadókat,
siratni jöttem az aggokat, kik háznépük közt elszáradtak,
idejük előtt elpusztuló picinyeket siratni jöttem.«
Hömpölygette, kondította Istar hangját a pokol öble,
árnya oszlott, csöndje foszlott,
víz jött a magasból, láng tört a mélyből,
tűz hullt a magasból, víz tört a mélyből,
a halottakba élet nyilallott,
jajgatás, kiabálás verte a házat,
vergődtek a porban, nyüzsögtek a sárban,
bokáját húzták, térdét ölelték,
kezét kapkodták, lábát marták,
látták a fényességet és feléje tülekedtek,
Istar szívét átfogta a mélység.
Mikor látta Allatu asszony,
kiáltott Namtarnak, szolgájának:
»Vidd őt, Namtar, a zuhogóba lökd be,
szemét sujtom sötétséggel,
derekát sujtom dermedtséggel,
lábát sujtom súlyossággal,
szívét sujtom homályossággal,
fejét sujtom bénasággal,
egész erejét semmiséggel
mind e világ végeztéig.«
Vitte Namtar, a zuhogóba lökte:
hideg ér csordul a falakról,
üres visszhang csörög a mélyben,
ki itt alszik, ki itt alszik,
Hold leánya, ki itt alszik,
tiszta derekát nem fedi inge,
keblét kendő nem takarja,
fekszik a vízben, mint egy szikla,
mint ár ellen beledült szálfa,
halántékán zuhog a zúgó,
térdhajlásán zubog az örvény
mind e világ végeztéig.
Akkor fölkel Ea isten,
emeli fejét, szól fennszóval:
»Férfit alkotok, harcost teremtek,
Uddu-Sunamirt, a győzhetetlent,
fordítsa szemét az éj házára,
négy kapu nyíljék sorra előtte,
Allatu örüljön jövetelének:
hárfákkal vigadjon és fuvolákkal,
szálljon öröm az éj házára!«
Amint Allatu látja a harcost,
csipejét veri, ujját harapja,
rikoltoz a sötétségben:
»Ostoba dolgot kértél tőlem,
tünj előlem, Uddu-Sunamir,
a mélység iszapja legyen lakásod,
az út homokja legyen ételed,
szemétdombot túrj körmeiddel,
élő csontod kásává rohadjon,
véred megbüdösödjön,
fuldokolj saját szagodtól,
mert te házamba törtél,
odavan az én uralmam - «
»Kidöntöm a kapufélfát, szétzuzom a palotát,
beverem a boltozatot, kővel, érccel összelapítom,
tövig rontom a falakat!
recsegjenek a küszöbök, hulljanak az eresztékek,
égjen ami éghet, törjön ami törhet,
a kapukat széthasítom, forgáccsá verem!«
Majd Istarhoz megy a harcos:
megtört szemét megsimítja,
dermedt derekát megsimítja,
nehezült lábát megsimítja,
homályos szívét megsimítja,
béna fejét megsimítja,
ruháját, ékét visszaadja.
És majd fölkel Istar urnõ és majd fölkel és megindul,
nyomában az ifjak, lányok mennek a földúlt palotából,
tolongnak a férfiak, asszonyok, tódulnak a csecsemők, vének
és a nyíltól elesettek, kiontott vérnek halálát haltak
mennek-mennek nagy tömegben, áradatként föl a mélyből,
lobogó lángból, törmelékből, mennek-mennek énekelve,
majd ha fölkel Istar urnő, majd ha fölkel és megindul,
mennek mögötte hosszu sorokban, mint nagy folyamok hömpölyögve,
mennek-mennek koszorús fejjel, fadobokkal, fuvolákkal
s raknak négy szép magas máglyát édes-füstű ritka füvekből
s fényük mint a nagy erős dél, beragyogja a négy tájat,
látja Istar a máglyákat, táncol és tapsol örömében,
odalép az első tűzhöz, beledobja koronáját,
odalép a másodikhoz, beledobja ékes övét,
odalép a harmadikhoz, beledobja mellkendőjét,
odalép a negyedikhez, beledobja szőttes ingét,
szült-meztelen fényeségben
világol a teljességben.
E szépség után azt kell mondjam, hogy bocsánat ha már ez fent van, de lassan már nem lehet eligazodni.
