Zsanetthez
Két hete már,
hogy szívem egy részét halálra ítélve
kimondtam a rettegett szót: vége.
Tizenhat nappal, tizenhat éj
érintésed nélkül, s a szenvedély,
forró ajkad hiánya… hiába már.
Szerelmünk lángja, mely pislákolva csak miránk várt,
néha égett; fékezhetetlen lobogott, ha vihar dúlt,
tomboló vihar lángja most végleg kialudt.
Emlékszel még, hányszor keltettük életre?
Újra meg újra, évről-évre.
Emlékszel még az első csókra?
Akkor fülembe súgtál, s megváltó módra
megváltoztattad életem.
„Ma én vagyok az első?”
Ó, ha tudnád mit éreztem,
Mintha villámok erdejében vitt volna jégsodrás…
Az első voltál aznap, s azóta sem volt más.
Aztán jött a lobbanások, s kiégések sorozata,
reményteli napok, száz és száz álmatlan éjszaka,
Ha akartalak, nem kellettem,
Ha akartál, nem kellettél,
Újra akartalak, s te másé lettél…
S én lassan szenvedélyek rabjaként,
pénzt, agysejtet, s mihaszna létemet
nem sajnálva elfeledtem, mi is a remény.
S mikor kellett, te újra jöttél,
Menthetetlen voltam, ismét megmentettél.
„Négy hónap mámor
Négy hónap tönkre tesz, rémálom
Négy hónapom ott hagyom de nem bánom
Mert jött ő, a nő, a legszebb álmom”
Emlékszel még, e sorokat látva mit kérdeztél?
„Ez én vagyok?”
Ó, buta lány, ki más lett volna?
Én megváltóm! Léteztem, mert te léteztél.
S jött újabb négy hónap az előző ellenpárjaként,
te és én, minden álmunk, minden vágyunk párjaként
teltek napjaink.
Emlékszel még? Mikor az ágyon ülve némán
csak néztünk egymás szemébe szoborként, bénán,
szemünkkel mosolyogtunk, s mindketten tudtuk:
Erre vártunk eddig.
Az első beteljesülés; lehetett nappal, éj,
az együtt töltött idő, gyertyafény,
vörös rózsák halma;
hidegben összebújva,
vagy izzón összeforrva
egy testként izzadni.
Ezt nem adnám semmiért.
Ez örökre miénk marad,
mosolyod és könnyed egyként
őrzöm meg; Oly sok emlék!
Mondd, emlékszel még?
De akkor miért lett mégis vége?
Nehéz. Nehéz az érthetetlent szavakba önteni.
„Túl jó minden, túl tökéletes. Ez való nem lehet.”
Talán tényleg így volt.
Tökéletes voltál egy mihaszna senkihez.
Hisz mi a szerelem lényege: elfogadni a másik hibáit.
De hát neked nincs semmi hibád!
Kívül-belül csiszolt gyémánt,
ki ne fogadna el?
Hát én nem tettem. Miért? Nem tudom.
Száz emberből csak egy van, kinek nem kell e gyémánt.
De ki az az egy?… Miért pont én vagyok?…
Mögöttem összetört szívet hagyok,
s feloldozást nem is remélek.
Szerelmünk lángja… immár kiégett.
Kimondtad a rettegett kérdést: Miért?
S én ismét „Kérdésedben keresek választ”
De üres most sem te… én vagyok.
(2004. 06. 30.)
Két hete már,
hogy szívem egy részét halálra ítélve
kimondtam a rettegett szót: vége.
Tizenhat nappal, tizenhat éj
érintésed nélkül, s a szenvedély,
forró ajkad hiánya… hiába már.
Szerelmünk lángja, mely pislákolva csak miránk várt,
néha égett; fékezhetetlen lobogott, ha vihar dúlt,
tomboló vihar lángja most végleg kialudt.
Emlékszel még, hányszor keltettük életre?
Újra meg újra, évről-évre.
Emlékszel még az első csókra?
Akkor fülembe súgtál, s megváltó módra
megváltoztattad életem.
„Ma én vagyok az első?”
Ó, ha tudnád mit éreztem,
Mintha villámok erdejében vitt volna jégsodrás…
Az első voltál aznap, s azóta sem volt más.
Aztán jött a lobbanások, s kiégések sorozata,
reményteli napok, száz és száz álmatlan éjszaka,
Ha akartalak, nem kellettem,
Ha akartál, nem kellettél,
Újra akartalak, s te másé lettél…
S én lassan szenvedélyek rabjaként,
pénzt, agysejtet, s mihaszna létemet
nem sajnálva elfeledtem, mi is a remény.
S mikor kellett, te újra jöttél,
Menthetetlen voltam, ismét megmentettél.
„Négy hónap mámor
Négy hónap tönkre tesz, rémálom
Négy hónapom ott hagyom de nem bánom
Mert jött ő, a nő, a legszebb álmom”
Emlékszel még, e sorokat látva mit kérdeztél?
„Ez én vagyok?”
Ó, buta lány, ki más lett volna?
Én megváltóm! Léteztem, mert te léteztél.
S jött újabb négy hónap az előző ellenpárjaként,
te és én, minden álmunk, minden vágyunk párjaként
teltek napjaink.
Emlékszel még? Mikor az ágyon ülve némán
csak néztünk egymás szemébe szoborként, bénán,
szemünkkel mosolyogtunk, s mindketten tudtuk:
Erre vártunk eddig.
Az első beteljesülés; lehetett nappal, éj,
az együtt töltött idő, gyertyafény,
vörös rózsák halma;
hidegben összebújva,
vagy izzón összeforrva
egy testként izzadni.
Ezt nem adnám semmiért.
Ez örökre miénk marad,
mosolyod és könnyed egyként
őrzöm meg; Oly sok emlék!
Mondd, emlékszel még?
De akkor miért lett mégis vége?
Nehéz. Nehéz az érthetetlent szavakba önteni.
„Túl jó minden, túl tökéletes. Ez való nem lehet.”
Talán tényleg így volt.
Tökéletes voltál egy mihaszna senkihez.
Hisz mi a szerelem lényege: elfogadni a másik hibáit.
De hát neked nincs semmi hibád!
Kívül-belül csiszolt gyémánt,
ki ne fogadna el?
Hát én nem tettem. Miért? Nem tudom.
Száz emberből csak egy van, kinek nem kell e gyémánt.
De ki az az egy?… Miért pont én vagyok?…
Mögöttem összetört szívet hagyok,
s feloldozást nem is remélek.
Szerelmünk lángja… immár kiégett.
Kimondtad a rettegett kérdést: Miért?
S én ismét „Kérdésedben keresek választ”
De üres most sem te… én vagyok.
(2004. 06. 30.)
