Zseniális! – Egy különleges pad segít a magányos gyerekeknek, akiknek nincs kivel játszaniu

Na ez szuper. Sajnálom, hogy nem volt abban az iskolában, ahova annak idején én jártam... Bár a fene tudja, ha az osztálytársaimra visszagondolok, kitelt volna tőlük, hogy aki leül a padra, azt körbeveszik és csúfolni kezdik hogy „hú milyen ciki hogy ott ül”, stb.

Ettől függetlenül, egyetértek abban is, hogy jó volna sok ilyen pad mindenhova a felnőtteknek is. Kérdéses persze, hogy egy csaj le merne-e ülni egy ilyenre. Mert hát ugye, egy ilyen tett (hogy leülne egy ilyen padra) nyílt felszólítás minden arrajáró kalandornak... (és itt most nem elsősorban rám kell gondolni, mert bár én egy nagyon gonosz ember vagyok, de akadnak azért nálam messze rosszabbak is...)

advocatus_diaboli írta:

Na ez szuper. Sajnálom, hogy nem volt abban az iskolában, ahova annak idején én jártam... Bár a fene tudja, ha az osztálytársaimra visszagondolok, kitelt volna tőlük, hogy aki leül a padra, azt körbeveszik és csúfolni kezdik hogy „hú milyen ciki hogy ott ül”, stb.

Ettől függetlenül, egyetértek abban is, hogy jó volna sok ilyen pad mindenhova a felnőtteknek is. Kérdéses persze, hogy egy csaj le merne-e ülni egy ilyenre. Mert hát ugye, egy ilyen tett (hogy leülne egy ilyen padra) nyílt felszólítás minden arrajáró kalandornak... (és itt most nem elsősorban rám kell gondolni, mert bár én egy nagyon gonosz ember vagyok, de akadnak azért nálam messze rosszabbak is...)

Kattints a kibontásához...

Annak a felismerése, hogy te egy nagyon gonosz ember vagy, az az első lépésed a gyógyulásod felé!
Csak így tovább!

hombárfej írta:

Annak a felismerése, hogy te egy nagyon gonosz ember vagy, az az első lépésed a gyógyulásod felé!
Csak így tovább!

Kattints a kibontásához...

Csak az a baj ezzel, hogy én annyira nagyon de nagyon gonosz vagyok, hogy még gyógyulni se akarok, mert ha meggyógyulnék, nem gonoszkodhatnék tovább!

advocatus_diaboli írta:

Csak az a baj ezzel, hogy én annyira nagyon de nagyon gonosz vagyok, hogy még gyógyulni se akarok, mert ha meggyógyulnék, nem gonoszkodhatnék tovább!

Kattints a kibontásához...

Plusz, hogy ha meggyógyulnál, már másvalaki lennél. Pont így történne velem is, amit nem akarok.

burgum írta:

Plusz, hogy ha meggyógyulnál, már másvalaki lennél. Pont így történne velem is, amit nem akarok.

Kattints a kibontásához...

Nálad azért nem lenne olyan vészes, hehehe... Gondold el, burgum-ból meggyógyulnál és lennél „irgum”, majd visszatérnének a múlt emlékei, s lennél „irgum-burgum”... (bocs, nem bántásnak szántam, de olyan jópofa hogy nem lehet kihagyni. Tetszik a nicked egyszerűen).

Melitta írta:

A kanadai Willowgrove iskolában különleges módon oldják a gyerekek magányosságát: aki úgy érzi, nincs egyetlen barátja sem, leül egy különleges zöld padra, ahol biztosan nem lesz egyedül a szünetek alatt.

Az ötlet – ami eredetileg Németországból származik, s egyre több iskolában terjed el – ugyanis arról a kérésről is szól, hogy ha a gyerekek valakit a zöld padon látnak ülni, ahhoz menjenek oda, hívják játszani, barátkozzanak vele.

Elsőre furcsán hangzik mindez, de működik: a hétéves Matthew Henkelman azt meséli, csupán pár percig ült a padon, máris jöttek gyerekek, hogy bevegyék egy játékba. A gyerekek egyetértenek abban, hogy a különleges pad segít barátokat találni, amikor magányosnak érzed magad.

Az esetről készült videót 11 millióan nézték meg eddig, sok komment szól arról, hogy a felnőtteknek is kéne néhány ilyen barátság-pad.

http://www.cbc.ca/player/play/2685859877/

Csatolás megtekintése 1445197

Kattints a kibontásához...

*
Kedves Melitta,
ez egy nagyon okos, sőt utánozandó, kitünő ötlet. Több kisgyerek nem tud könnyen feloldódni, barátkozni, így ez a pad nagy segítség. Akárki ötlete volt, többszörösen csillagos ötöst adnék ezért.
G.B.

Egy bevált módszer a magányosság ellen:
A gyerekkel mindkét szülőnek nem túl ritkán el kell menni valamilyen közösségi programra, mondjuk egy gyerek-színházi előadásra, ahol több másik gyerek is "előfordul". Itt aztán még egészen kicsiny korban megtanulja a lurkó, hogy a hasonló korú ismeretlenekkel hogyan lehet valamilyen kapcsolatba kerülni, kommunikálni. Így működik ez a felnőtt társadalomban is csak ott ezt party, vagy valamilyen társasági rendezvénynek, összejövetelnek nevezik.
Szóval, ha ez a minta már egészen kis korban el kezd működni, akkor már az iskolában sem lehet akkora gond a magány elkerülése és már nincs is szükség "zöld színű pad"-ra.
Ja, ehhez még az is szükséges, hogy "Pöttöm Panna", vagy "Borsszem Jankó" ne tapadjon rá unaloműzésként naphosszat a mobiltelefon, vagy a számítógép játékprogramjára. És ez is a szülő felelőssége.

Ennyire egyszerű ez, vagy mégsem?

Verbovszki Sándor írta:

Egy bevált módszer a magányosság ellen:
A gyerekkel mindkét szülőnek nem túl ritkán el kell menni valamilyen közösségi programra, mondjuk egy gyerek-színházi előadásra, ahol több másik gyerek is "előfordul". Itt aztán még egészen kicsiny korban megtanulja a lurkó, hogy a hasonló korú ismeretlenekkel hogyan lehet valamilyen kapcsolatba kerülni, kommunikálni. Így működik ez a felnőtt társadalomban is csak ott ezt party, vagy valamilyen társasági rendezvénynek, összejövetelnek nevezik.
Szóval, ha ez a minta már egészen kis korban el kezd működni, akkor már az iskolában sem lehet akkora gond a magány elkerülése és már nincs is szükség "zöld színű pad"-ra.
Ja, ehhez még az is szükséges, hogy "Pöttöm Panna", vagy "Borsszem Jankó" ne tapadjon rá unaloműzésként naphosszat a mobiltelefon, vagy a számítógép játékprogramjára. És ez is a szülő felelőssége.

Ennyire egyszerű ez, vagy mégsem?

Kattints a kibontásához...

De jó lenne ha ennyire egyszerű lenne...
Látok szülőket akik ha viszik a gyereküket gyorsan oda majd vissza, szégyellik hogy nekik nem telik új ruhára, divatosra.
Hogy mennyit foglalkoznak a gyerekükkel?, Ez jó kérdés.
De mivel ők nem mennek az emberek közé így a gyereküket sem viszik.
Akkor pedig lehet hogy kell a zöld pad....

setni írta:

De jó lenne ha ennyire egyszerű lenne...
Látok szülőket akik ha viszik a gyereküket gyorsan oda majd vissza, szégyellik hogy nekik nem telik új ruhára, divatosra.
Hogy mennyit foglalkoznak a gyerekükkel?, Ez jó kérdés.
De mivel ők nem mennek az emberek közé így a gyereküket sem viszik.
Akkor pedig lehet hogy kell a zöld pad....

Kattints a kibontásához...

Pedig ez csak a szülőkön múlik, semmi máson. Akarom, vagy nem akarom "ez itt a kérdés" (Shakespeare után szabadon... )

Verbovszki Sándor írta:

Pedig ez csak a szülőkön múlik, semmi máson. Akarom, vagy nem akarom "ez itt a kérdés" (Shakespeare után szabadon... )

Kattints a kibontásához...

Lehet, hogy a szülő nem is akarja, a gyerek meg vágyik a társaságra, csak nem látja a szülői mintát, hogy hogyan is kéne csinálni.

m-o-n írta:

Lehet, hogy a szülő nem is akarja, a gyerek meg vágyik a társaságra, csak nem látja a szülői mintát, hogy hogyan is kéne csinálni.

Kattints a kibontásához...

Ismerős a képlet. Sokszor találkoztam azzal a kifogással, hogy " Dolgozunk látástól vakulásig, hogy a gyereknek jó legyen. Van külön szobája, videója, lézeres lejátszója, a kocsit is akkor viheti amikor akarja és látja semmit sem ér, Rossz társaságba keveredett".
Ilyenkor mindig megkérdeztem: "Tessék mondani mikor tetszettek utoljára a gyerekkel együtt színházba, vagy moziba menni?"
A válasz:"Jaj, hát olyan fáradtak vagyunk, hogy arra már nem jut erő..."
A GYEREKRE NEM JUT!
Érti ezt valaki? a GYEREKRE.

Verbovszki Sándor írta:

Ismerős a képlet. Sokszor találkoztam azzal a kifogással, hogy " Dolgozunk látástól vakulásig, hogy a gyereknek jó legyen. Van külön szobája, videója, lézeres lejátszója, a kocsit is akkor viheti amikor akarja és látja semmit sem ér, Rossz társaságba keveredett".
Ilyenkor mindig megkérdeztem: "Tessék mondani mikor tetszettek utoljára a gyerekkel együtt színházba, vagy moziba menni?"
A válasz:"Jaj, hát olyan fáradtak vagyunk, hogy arra már nem jut erő..."
A GYEREKRE NEM JUT!
Érti ezt valaki? a GYEREKRE.

Kattints a kibontásához...

Nem biztos, hogy mindenki, aki nem jár a gyerekével színházba, vagy moziba, az nem tölt vele időt. Én pl. színházba nem vittem, mert olyan városban lakom, ahol csak hétköznap délelőtt és inkább óvodáknak szervezett előadások vannak, a moziba meg ritkán vetítettek érdekes, gyereknek való filmet. Nem is tudom, pl. egy 8-10-12 éves gyereknek milyen film lehet érdekes.
Tudom, hogy nyitott, társaságot kedvelő embernek nehezen felfogható, de vannak, akik inkább otthon érzik jól magukat. Nekem pl. a családi körön kívül nincsenek igazi barátaim, nem járok vendégségbe, és hozzám se jön senki. Próbáltam városi sporteseményeken vagy pl. kézimunka szakkörben "barátkozni", de ott is egyedül éreztem magam. Nem is érzem hiányát. Viszont nem szeretném, ha a gyerekeim is ilyen maguknak valók lennének, de nem tudok nekik segíteni, mert én sem tudom, hogy kéne csinálni. Én már nem ülnék ki a zöld padra, de egy gyerek még nyitottabb, elfogadóbb.

Verbovszki Sándor írta:

Egy bevált módszer a magányosság ellen:
A gyerekkel mindkét szülőnek nem túl ritkán el kell menni valamilyen közösségi programra, mondjuk egy gyerek-színházi előadásra, ahol több másik gyerek is "előfordul". Itt aztán még egészen kicsiny korban megtanulja a lurkó, hogy a hasonló korú ismeretlenekkel hogyan lehet valamilyen kapcsolatba kerülni, kommunikálni. Így működik ez a felnőtt társadalomban is csak ott ezt party, vagy valamilyen társasági rendezvénynek, összejövetelnek nevezik.
Szóval, ha ez a minta már egészen kis korban el kezd működni, akkor már az iskolában sem lehet akkora gond a magány elkerülése és már nincs is szükség "zöld színű pad"-ra.
Ja, ehhez még az is szükséges, hogy "Pöttöm Panna", vagy "Borsszem Jankó" ne tapadjon rá unaloműzésként naphosszat a mobiltelefon, vagy a számítógép játékprogramjára. És ez is a szülő felelőssége.

Ennyire egyszerű ez, vagy mégsem?

Kattints a kibontásához...

*
Kedves Verbovszki Sándor,
a gyerekeink a viselkedésük nagy részét magukkal hozzák. Van olyan gyerkőc, aki nem szeret a másik gyerekhez közelíteni, vagy irigy a játékaira, mert nagyon vigyáz rájuk. A lányomra is de sokszor ráragasztották, hogy írigy, pedig csak vigyázott a játékaira, igazi szűz csillagjegyes. Igaz, a másikéval sem játszott, ilyen volt, sőt ma is ilyen. De ettől függetlenül mindig voltak barátai, akiket kiválasztott magának. Nyíltságra neveltem, már amit tudtam rajta alakítani, mert, mint említettem, nagyon pici az, amit nevelni tudunk...
Eddig még nem panaszkodott, hogy rosszul neveltem.
A fiam pedig olyan szemlélődő típus volt, már egészen kicsi korában is. Az oroszlán jegyben született, s ez nagyon is illik rá. Nem tűrte, ha bárki fölébe akart volna kerekedni, bármi okból. Nagyon szeretett olvasni, ma is kedvenc szabadidős foglalkozása, ha éppen nem ezermesterkedik.
A felelősség nagy a szülőkön, mert nagyon is igaz az a mondás, miszerint: "ne legyél túl édes, mert megesznek. De keserű sem, mert akkor kiköpnek"... Ezeket a dolgokat meg kell tapasztalni, hogy kellő helyen és időben meg tudjuk húzni a saját, és a másik határvonalait. Enélkül nem tudom elképzelni az életet sem a magán-, sem a munkahelyi létben.
G.B.

Georgina Bojana írta:

gyerekeink a viselkedésük nagy részét magukkal hozzák

Kattints a kibontásához...

Ez pontosan így van. A mintát mindig a mikrokörnyezetükből hozzák, onnan, ahol a viselkedést, a szokást, a beszéd stílust, a másokhoz történő hozzááláást, a megnyilvánulásokat tapasztalják. Ez az elsődleges. Aztán jön a következő "lépcső" az óvoda az, iskola, ahol szintén tanulnak és megtapasztalnak valamit, majd ezt követően belépnek az élet, a felnőtt kor kapuján és ott egy újabb adag tapasztalni való rogyik a nyakukba és sok esetben úgy, hogy teljesen az ellenkezőjét élik meg, mint a korábbiakban. És itt ki-ki a belé rögzült minta alapján próbál meg élni, élni hagyni, vagy nem élni hagyni.
Csak egy példa: Az egyetemen az egyik tantárgy arról is szólt, hogy a piaci verseny során történő tárgyalások során optimálisan kell törekedni a "győztes-győztes" elmélethez. Az élet pedig azt mutatja, hogy a piaci fölény birtokában túlsúlyban a "győztes- vesztes" gyakorlata valósul meg.
Szerinted egy hasonló szituációban egy a becsület és korrektséget magával hozó ifjú ember mikor ébred rá arra, hogy más, amit a családi körből hozott - a jó szándék - és egészen más a saját létének megélése. Ha pedig még a munkahelyi elvárás is az, hogy a cégnek kell nyernie, akkor alakul ki egy fajta skrizofénia, amiből jó esetben egy fejfájással jön ki, rossz esetben pedig elveszíti az önbecsülését és nem ritkán a munkáját is.

Pedig igenis sok igazság van abban, hogy szülők amiatt nem mennek valahova, mert szégyellik a megjelenésüket. Mert ugye operába öltönyben „illik” menni (ki találta ki ezt a baromságot? Én simán képes lennék farmerben...) és erre nekik nem telik. Talán autójuk sincs. Stb.

Emlékszem, gyermekkoromban megtudtam, hogy Kádár János szeret sakkozni. Gondoltam, írok egy levelet az öregnek, hogy azt én is nagyon szeretek, és nagyon jól tudok is (ez igaz!), s remélem egyszer leülhete vele egy meccsre.
Amikor a szüleim megtudták e tervemet, megtiltották, hogy csak ne írjak, mert lehet hogy akkor kijön hozzánk vagy Kádár, vagy legalábbis valaki akárki más, és milyen lenne már az ha meglátják, miként élünk, annak ellenére, hogy mérnök az apám... (holott nem is ő tehetett róla hogy akkoriban egy mérnök mint „értelmiségi”, gyakran kevesebbet keresett, mint egy melós a „munkásosztályból”.)

advocatus_diaboli írta:

igenis sok igazság van abban, hogy szülők amiatt nem mennek valahova, mert szégyellik a megjelenésüket.

Kattints a kibontásához...

Ez nem az igazság, hanem szubjektum azért, mert ezt a szülő gondolja így, hogy ezt szégyellni kell és ezt plántája bele a gyerekbe is, mert "szerinte" ez az igazság. Aztán pedig jön az a hozzáállás, hogy "dolgozzon meg a gyerek érte, én is megdolgoztam". És innentől jön a helyben járás, mert ahelyett, hogy segítené, ezzel visszateszi arra a 0 pontra, ahonnan ő kezdte. Szép kilátás ez egy gyereknek aki azt reméli, hogy a szülő azért (is) van, hogy segítse, nevelje.

setni írta:

De jó lenne ha ennyire egyszerű lenne...
Látok szülőket akik ha viszik a gyereküket gyorsan oda majd vissza, szégyellik hogy nekik nem telik új ruhára, divatosra.
Hogy mennyit foglalkoznak a gyerekükkel?, Ez jó kérdés.
De mivel ők nem mennek az emberek közé így a gyereküket sem viszik.
Akkor pedig lehet hogy kell a zöld pad....

Kattints a kibontásához...

*
Kedves Setni!
Itt, ahol élek, van egy jó ismerősöm, egy nálamnál 2 évvel idősebb asszony. Az ő leányának van egy kisfia, immár 2. éves. Autóval közlekednek, időnként Ceglédre mennek a másik nagymamához. A gyereket a fiatalasszony NEM VISZI ki az utcára, mondja, hogy nincs senki, akivel tudna beszélgetni. Meg nem értem, itt az utcánkban is van egy kismama, nagyon kedves, fiatalasszony. Neki egy kisleánya van, a két gyerek között 2 hét különbség van. Már ajánlottam, hogy miért nem barátkozik ezzel a kisleányos anyukával, erre az elkényeztetett fiús mama azt jelentett ki, hogy ő nem ismerkedik senkivel. Úgy élnek, olyan elzártan, hogy azt fel sem fogom ésszel. Figyelmeztettem, nagy gond lesz, ha majd a kisfia óvodás lesz, azt nem úszhatja meg, mert jelenlegi kormányunk "kőbe véste", hogy a gyerekeknek ha tetszik, ha nem 3 éves koruktól KÖTELEZŐ az óvoda. Ezt így leírták, törvénybe vették. Aki nem viszi be, attól elvonják a családi pótlékot, no meg egyéb macera, macera hátán... Hiába beszéltem, már nem is érdekel. Azt csinál, amit akar. De azt borítékolnám, hogy a fia ordítani fog, mert senkit nem ismer. Nincs belenevelve a közösségi lét, nem ismeri azt, hogy együtt játszani, együtt firkálni.
Szerencsémre, NEM az én unokám, így szívből sajnálom ezt az idősebb asszonyt, aki pontosan tudja, mi vár az unokájára, ha betölti a 3. életévét. Ő tudja, de a gyereknek az anyja nem fogja fel ésszel. Vannak dolgok, amelyek előtt csak állok a számomra érthetetlen, megmagyarázhatatlan dolgok előtt.
*
Jaj, valami eszembe jutott. Leányomnak a csodálatosan szép babája ott ül a beágyazott heverőm tetején. EszterZsuzsannám nagyon, de nagyon vigyázott a dolgaira. Ezt a babát soha nem vitte be az óvodába, egyszer rá is kérdeztem, hogy miért nem? Azonnal hárított, emlékszem, ahogyan a két kicsi kezét a derekára tette, mint egy kis kofa: "hát tudod Mamuska (ez volnék én), a gyerekek összefirkálják a babákat. Nem szabad olyat csinálni, már mondtam, de ők nem hallgatnak rám".
Bementem másnap az óvodába és az óvónőt megkértem, mutassa meg a babákat. Valóban, minden baba össze volt firkálva golyóstollal. Azt nem tudom, hogyan, miképpen tudták, tudta bármelyik gyerek azt a tollat becsempészni, tény, hogy sikerült. Aztán minden babát módszeresen kidekorált.
Az óvónő nagyon el volt keseredve, no erre én is. Kérdeztem tőle, ezt mikor csinálták a gyerekek? Tudja-e? Azt mondta, hogy fogalma nincs, mert ő a valamilyen kimutatást csinálta. A babákat biztos a délutáni pihenő alatt firkálták össze, talán a pokróc alatt? No erre kikerekedett a szemem. Ott ül a teremben és nem látja, mit csinál valamelyik gyerek? No ezt valahogy sikerült megemésztenem. Aztán a következő kérdésem az volt, hogy tudja-é, hogy az a gyerek, vagy gyerekek miért csinálták? Óvónő erre: passz. A válaszommal megleptem, azért, mert náluk, otthon a családban biztosan az a szokás, hogy ki vannak tetoválva a családtagok. Az óvodás ezt látta, ezt látja nap, mint nap, neki ez a természetes. Így akarta jelezni, hogy a baba "még nem szép", mert nincs rajta "tetko".
Akkor és ott tudtam újat mondani és mutatni az óvónőnek. Csak ennyit erről, hogy milyen óvónők is vannak. No ez ilyen-olyan volt... De vannak ehhez hasonlatos elemi iskolás tanító nénik is. Figyelmetlenek, nem törődnek a gyerekkel, nekik a gyerek nem személy, csak egy munka. Ez a szomorú.
G.B.

Verbovszki Sándor írta:

Ez nem az igazság, hanem szubjektum azért, mert ezt a szülő gondolja így, hogy ezt szégyellni kell és ezt plántája bele a gyerekbe is, mert "szerinte" ez az igazság. Aztán pedig jön az a hozzáállás, hogy "dolgozzon meg a gyerek érte, én is megdolgoztam". És innentől jön a helyben járás, mert ahelyett, hogy segítené, ezzel visszateszi arra a 0 pontra, ahonnan ő kezdte. Szép kilátás ez egy gyereknek aki azt reméli, hogy a szülő azért (is) van, hogy segítse, nevelje.

Kattints a kibontásához...

Nem értem mit akarsz mondani. „szubjektum” - ez meg mi a szösz?! „subject” - ez tudtommal nyelvészeti kategória, ha jól tudom a magyar „alany” megfelelője. Párja lenne az „object” mint „tárgy”, de „objektumot” én csak mint hadászati fogalmat ismerek, vagy az OOP programozási nyelvekből. Szóval lécci, érthetőbben... Én annyit fogtam fel abból amit írtál, hogy esetleg azt akarod közölni (ha félre nem értettelek) hogy ez nem szégyen, csak a szülő érzi annak. Ez azonban nem cáfolja azt amit én írtam, mert ha szégyennek érzi akkor szégyenkezik és nem teszi, s én épp ezt írtam fentebb.

advocatus_diaboli írta:

Nem értem mit akarsz mondani. „szubjektum” - ez meg mi a szösz?! „subject” - ez tudtommal nyelvészeti kategória, ha jól tudom a magyar „alany” megfelelője. Párja lenne az „object” mint „tárgy”, de „objektumot” én csak mint hadászati fogalmat ismerek, vagy az OOP programozási nyelvekből. Szóval lécci, érthetőbben... Én annyit fogtam fel abból amit írtál, hogy esetleg azt akarod közölni (ha félre nem értettelek) hogy ez nem szégyen, csak a szülő érzi annak. Ez azonban nem cáfolja azt amit én írtam, mert ha szégyennek érzi akkor szégyenkezik és nem teszi, s én épp ezt írtam fentebb.

Kattints a kibontásához...

Kissé megcsavartam a mondani valómat, de jól értetted amit akartam mondani. A szülő csak ne plántálja a gyerekbe, hogy szerinte mi a szégyen. A szegénység nem szégyellni való, csak Lázár János szerint.