Zsidó magyarok - akikre büszkék vagyunk

Melitta

Adminisztrátor
Fórumvezető
Rádiós

Zsidó magyarok - akikre büszkék vagyunk 26.


A XXVI. részben az XX. század második felének egyik legnagyobb színészének, Garas Dezsőnek az életrajza következzen:

Garas Dezső (születési nevén Grósz Dezső ; Budapest, Józsefváros, 1934. december 9.Budapest, 2011. december 30.) a Nemzet Színésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és kétszeres Jászai Mari-díjas magyar színész, rendező, érdemes és kiváló művész.

Életpályája

Grósz Lajos lókereskedő és Sirger Ilona gyermekeként született. Saját bevallása szerint "szerelemgyerek" volt, mivel édesapja zsidó vallású volt, édesanyja pedig régi, főpapi taggal is büszkélkedő római katolikus családból származott. A szülők megegyezése szerint Dezső fiuk apja vallását kapta, csak a holokauszt kezdetén keresztelkedett ki. 1944-ben életmentő beavatkozásra volt szüksége, amikor is pszichoszomatikus okokból eredő strúmával műtötték. Az operáció után nem sokkal leállt a légzése, és csak egy éppen odaérkező orvos tudta megmenteni, aki még azt sem engedte, hogy műtőbe vigyék Garast, hanem ott, a kórteremben gégemetszést hajtott végre rajta. A beavatkozás során Garas hangszála is károsodott, ezért volt szükség hangjának folyamatos és intenzív ápolására. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanult 1953-tól 1957-ig, majd a Nemzeti Színház szerződtette. 1965-től 1976-ig a Madách Színház tagja volt, majd egy évadot a 25. Színházban töltött. 1977-től 1980-ig a Mafilm munkatársa, majd 10 évig a Népszínház tagja. 1990-ig a Magyar Színházművészeti Szövetség tagja volt. 1990-1993 között a szolnoki Szigligeti Színháztagja, majd két évadig a Művész Színház vendégművészeként játszott. 1993-tól 2003-ig szabadfoglalkozású színész volt. 1999 és2002 között a budapesti Katona József Színházban játszott. 2003-ban egy évadra a Vígszínház tagja lett. 2004-től 2011. december 30-án bekövetkezett haláláig a Nemzeti Színház művésze volt. Szerepei utóéletéről saját maga gondoskodott.

Első színpadi rendezése 1982-ben vendég rendezőként volt a Józsefvárosi Színházban. Eduardo De Filippo: Ezek a kísértetekcímű darabját rendezte. Filmen először a Makk Károly rendezésében 1954-ben készült Liliomfiban játszott, az ifjú Schnapsot alakította. Utolsó filmes szerepe Frici megformálása volt a 2011-ben készült Világjobbítók című tévéfilmben. 2011 decemberében jelentette be, hogy visszavonul a színpadtól, ám döntését a nyilvánosság elé nem hozták. A Nemzeti Színházban utolsó előadása 2011. december 20-án volt, amikor Törőcsik Mari kérésére még eljátszotta az apa szerepét Fejes Endre–Presser Gábor Jó estét nyár, jó estét szerelem című darabjában. Munkássága során leginspirálóbb partnereinek Darvas Ivánt, Kern Andrást, Kútvölgyi Erzsébetet és Törőcsik Marit tartotta. Törőcsik Marihoz fűződő barátsága egész pályafutása során végigkísérte, először 1953-ban léptek együtt színpadra a Nemzeti Színházban.

Családja

Fia: Garas Dániel operatőr (1973), lánya: Garas Klára gyártásvezető (1983), menye: Balla Eszter színésznő (1980), unokája: Emma (2008)

Halála

Garas Dezső hosszú vesebetegség után 2011. december 30-án elhunyt, 77 éves korában, álmában érte a halál. 2012. január 11-én, a Farkasréti temetőben búcsúztak tőle családtagjai, pálya- és alkotótársai, barátai és a hőn szeretett „publikum”, a nézők százai. A ravatalnál Réthelyi Miklós, Alföldi Róbert, Törőcsik Mari és Sándor Pál emlékezett az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb magyar művészére. A sírnál Gordon Gábor, az Élet Menete Alapítvány elnöke, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége és az alapítvány képviseletében búcsúzott.

A Művész Parcellában Várkonyi Zoltán, Bubik István, Lengyel Balázs és Iglódi István szomszédságában talált végső nyugalomra.

Emlékezete

2012. március 25 -én, a Nemzeti Színház megnyitásának 10. évfordulóján adták át a nemzet színészeit ábrázoló falképet (graffiti) a Rákóczi híd pesti hídfőjénél.

Díjai, kitüntetései (kiemelkedők)

· Jászai Mari-díj (1963, 1965)

· Érdemes művész (1978)

· Kossuth-díj (1988)

· Örökös tag a Halhatatlanok Társulatában (1999)

· A Nemzet Színésze (2000)

· Budapest díszpolgára (2004)

· Prima Primissima díj (2004)

Színházi szerepei

A Színházi Adattárban regisztrált bemutatóinak száma: színészként:110, rendezőként:17.

Filmjei

Játékfilmes alakításainak száma: 74, tévéfilmben 29.

„Az embernek van egy belső iránytűje. Ha az megzavarodik, és észak helyett a délt mutatja, akkor az ember nagyon nagy bajba kerül. Hogy (...) milyen kompromisszumokra hajlandó és milyen kompromisszumokra képes, az egy más kérdés. A belső iránytű azért jó, mert az kihúzza a csávából. Ha nem, az baj. De hát, (...) mindegyikünk élete tele van kompromisszumokkal. Csak az ökör következetes! Nem?”

„A fiatalok álmodják mindig az igazit, de az ágyukat az öregek vetik meg.”

„Számomra furcsa, ahogy egyesek a kapcsolatrendszereikkel bánnak. Szinte csak úgy barátkoznak, hogy abból előnyük származzon, és csak azt nézik, milyen hasznot húzhatnak belőle, hogyan érvényesülhetnek általa.”

Forrás:

Wikipedia

Citatum
 

Melitta

Adminisztrátor
Fórumvezető
Rádiós
Zsidó magyarok - akikre büszkék vagyunk 25.


A XXV. részben annak a személynek életrajza következzen, aki Orwell mellett –talán- a legtöbbet tette a XX. századi totalitárius rendszerek ellen.


Arthur Koestler (született Kösztler Arturként), (Budapest, 1905. szeptember 5.London, 1983. március 1.), író- és újságíró, társadalomfilozófus, polihisztor.

Kezdeti évek

Koestler askenázi zsidó családból származott. Amikor elérte tizennegyedik évét, nagyiparos apja a családot Budapestről Bécsbe költöztette. Később Koestler beiratkozott a bécsi egyetem pszichológiai és elektromérnöki szakára, de tanulmányait nem fejezte be. Egyetemi évei alatt kapcsolatba került a cionista mozgalommal, és ennek hatására 1926-ban Palesztinába települt. Itt – egy évnyi sodródás után – újságírói állást kapott a németországi Ullstein-lapkiadó közel-keleti tudósítójaként. Jeruzsálem után Párizsba, majd Berlinbe helyezték át.

1931 decemberében belépett a németországi kommunista pártba, majd a következő évben tapasztalatszerzés céljából a Szovjetunióba emigrált. 1932 és 1933 között utazásokat tett a Kaukázusban és Közép-Ázsiában. Utazásai eredményeképpen, a Szovjetunió valós állapota és a szovjet propaganda közötti ellentmondás miatt hite a kommunista mozgalomban megdőlt, majd az 1936-ban kezdődő tisztogatások miatt a kommunizmus tanaitól is eltávolodott. Végül 1938-ban kilépett a pártból.

1936-ban, amikor a spanyol polgárháborúról tudósított, a spanyol nacionalisták elfogták és halálra ítélték, de a kiszabadítására szervezett nemzetközi kampány megmentette a haláltól. 1939 októberében – vélhetően kommunista múltja miatt – a francia hatóságok letartóztatták, és a Pireneusok lábánál fekvő Le Vernet-i internálótáborba szállították. Innen 1940 januárjában szabadult; ugyan Franciaországból kiutasították, a határozatot a háborús körülmények között nem tudták végrehajtani. Amikor a németek bevonultak Párizsba, bujkálni kényszerült, majd beállt a Francia Idegenlégióba. Miután a légióból megszökött, előbb Észak-Afrikába, aztán a semleges Portugáliába menekült. Végül Angliában bukkant fel vízum nélkül; ezért újra börtönbe került, ahonnan 1940 decemberében szabadult. Ezután belépett az angol hadsereg Pioneer Corps nevű alakulatába. Ez volt az egyetlen hely ahova ellenséges ország polgárait is besorozhatták: Koestler ebben az időben még magyar állampolgár volt.

Művei

Regények

A háború után Londonban végre otthonra talált, és megkezdte írói munkáját. Magyar és német anyanyelve mellett tudott angolul, franciául, oroszul és héberül is. Életrajzírója, David Cesarani szerint nagyapjától Koestler valamennyi jiddist is tanult talán.

Az 1935-ben írt The Good Soldier Schweik Goes to War Again befejezetlen maradt. Első regénynek felfogható műve, A gladiátorok (The Gladiators) 1939-ben került kiadásra. A könyv a Spartacus vezetése alatt kirobbant római rabszolgalázadásról szól. Ezt a regényét magyarul, a Sötétség délben címűt németül, míg későbbi munkái nagy részét angolul írta, tömör és világos újságírói stílusban.

A Sötétség délben (Darkness at Noon) 1940-ben, Angliában jelent meg először, de igazi sikerét a háború utáni Franciaországban érte el. A regény a sztálinizmus elleni megrendítő vádirat, mondanivalója Koestler a kommunista párttól való elszakadását és ideológiájának újjászületését tükrözi. Főhőse egy Rubasov nevű idealista bolsevik, aki a sztálini rémuralom áldozatává lesz. A történetet Koestler részben a saját börtönélményeire, részben a sztálini korszak kirakatpereire alapozta. A politikai regénnyel nemzetközi hírnevet ért el. Jean-Paul Sartre, aki akkor még hitt a kommunizmusban, ellenezte Koestler nézeteit. Ezért aztán – bár Koestler otthonosan mozgott a francia liberálisok körében – barátság közte és Sartre között nem tudott kialakulni.

Egyéb regényei:

· Érkezés és indulás (Arrival and Departure, 1943)

· Mint éjjeli tolvaj: egy kísérlet krónikája (Thieves in the Night, 1946)

· A vágyakozás kora (The Age of Longing, 1951)

· A szajhák (The Call Girls, 1972)

Prózai munkái:

Újság- és prózaírói tevékenysége szerteágazó tudásról vallott. Otthonosan mozgott a filozófiában,pszichológiában, az irodalmi, társadalmi, és történelmi témákban. Érdekelte a politika, a japán és hindu mitológia, a telepatikus jelenség kérdése, a különböző hallucinogén anyagok hatása az agyműködésre. Több alkalommal maga is részt vett az Edinburgh-i egyetem laboratóriumi kísérleteiben, és 1960 körül az amerikai Harvard és a Michigan-i egyetem hasonló programjaiban.

Számos német, angol, amerikai és francia újságnak dolgozott mint riporter, tudományos szerkesztő és tárcaíró. Ilyenek voltak Die Zukunft, a Vossische Zeitung, a berlini Ullstein kiadó, The Sunday Telegraph, és az Encounter, csak néhányat említve a sok közül.

Prózai írásai szoros összefüggésben álltak politikai nézeteivel. Tanulmányozta a cionizmust, harcolt a kommunizmus, a nukleáris fegyverkezés, és a halálbüntetés ellen, és a második világháború alatt írásain keresztül erőteljesen szembeszállt a náci rezsimmel. Koestler (egy maroknyi más európai íróval együtt) hitt abban, ha az újságok, a rádió, és a többi hírközlési fórum következetesen közölte volna a nácik atrocitásait, a nyugati világ bizonyára határozottabb lépett volna fel ellenük.

Támogatta Izrael létrejöttét, és javasolta, hogy a zsidóság vagy teljes egészében költözzön új hazájába, vagy olvadjon be születési helyének kultúrájába (ld.: "Judah at the Crossroads" című tanulmányát a The Trail of the Dinosaur esszégyűjteményéből.) Megítélése szerint a héber abc-t is ésszerű lett volna rómaira átültetni.

David Cesarani szerint Koestler szándékosan igyekezett magát eltávolítani zsidó származásától, úgyis mint meggyőződéses ateista. The Thirteenth Tribe (1976) című könyvében Koestler kidolgozott egy sokat vitatott elméletet: azt állította, hogy az Askenázi zsidóság nem az ókori izraelitáktól, hanem a kaukázusi kazároktól származik. Szerinte a kazárnép, miután a 8. században áttért a zsidó vallásra, a mai Oroszország, Ukrajna, és Lengyelország felé kényszerült vándorolni. Saját kijelentése szerint Koestler a könyv megírásával megkülönböztető vonalat akart húzni az európai és a bibliai zsidóság között azzal a céllal, hogy némileg enyhítse az Európában uralkodó zsidóellenes érzelmeket.

Tudományos, illetve filozófiai munkáihoz tartozik az Alvajárók (The Sleepwalkers, 1959), mely a korai csillagászat története (Newtonig), és az 1955-ös The Trail of the Dinosaur.

Életének utolsó harminc évében Koestler sokat foglalkozott tudományos szinten a parapszichológia jelenségeivel is. Legismertebb tudományos értekezése az 1970-es "Roots of Coincidence", mely az érzékelésen kívül eső jelenségekkel foglalkozik. Végrendeletében kutatási célokra az Edinburgh-i egyetemre hagyta vagyona jelentős részét. (Ironikus módon, miután David Cesarini életrajza [Arthur Koestler: The Homeless Mind] 1998-ban megjelent, az író szobrát az egyetem területéről eltávolították.

1968-ban Sonning-díjat kapott a Koppenhágai Egyetemtől. A dán díjat kétévenként adják mindazoknak, akik jelentősen hozzájárulnak az európai kultúra fejlesztéséhez. Ugyanebben az évben Koestlert a kanadai Queen's University, (Ontario állam), tiszteletbeli doktorrá avatta.

Főbb prózai írások:

· Párbeszéd a halállal /Spanyol testamentum/ (Spanish Testament/Dialogue with Death,1942)

· A Föld söpredéke (The Scum of the Earth, 1941) Önéletrajzi munka

· A jógi és a komisszár (The Yogi and the Commissar, 1945)

· Nyílvessző a végtelenbe (Arrow in the Blue, 1952)

· A láthatatlan írás (The Invisible Writing, 1954) Második kötete egy önéletrajzi munkának az 1932-40-es évekről.

· The Sleepwalkers: A History of Man's Changing Vision of the Universe. An account of changing scientific paradigms., Hutchinson 1959

· Alvajárók. Európa Könyvkiadó. Budapest. 2007 (fordította Makovecz Benjamin,

· The Act of Creation, 1964. magyarul Teremtés, Európa Könyvkiadó. Budapest. 1998

· Szellem a gépben (The Ghost in the Machine, 1967)

· A tizenharmadik törzs /A kazár birodalom és öröksége/ (The Thirteenth Tribe, 1976)

· A lótusz és a robot I. /India/ (1999)

· A lótusz és a robot II. /Japán/ (1999)

· Achilles sarka (The Heel of Achilles, 1968-73) esszék

Életrajzok

· Atkins, J., 1956. Arthur Koestler

· Buckard, Christian G., 2004. Arthur Koestler: Ein extremes Leben 1905-1983.

· David Cesarani, 1998. Arthur Koestler: The Homeless Mind

· Hamilton, Iain, 1982. Koestler: A Biography.

· Koestler, Mamaine, 1985. Living with Koestler

· A bukott Isten (The God that Failed, 1949) In: Bojtár Endre (szerk.): Folytatásos önéletrajz;

· Levene, M., 1984. Arthur Koestler.

· Mikes, George, 1983. Arthur Koestler: The Story of a Friendship

· Pearson, S. A., 1978. Arthur Koestler

Halála

Idősebb korában Koestler Parkinson-kórban és fehérvérűségben szenvedett. Hitéhez hűen, mely szerint az egyénnek jogában áll dönteni saját sorsa felett, Koestler harmadik feleségével együtt öngyilkosságot követett el 1983 márciusában. Bár egészséges – és nála jóval fiatalabb – felesége kijelentette, hogy nem tud férje nélkül élni, Koestlert sokan vádolták azért, mert beleegyezett élettársa döntésébe.


"Születtem Magyarországon, nevelkedtem Ausztriában, életem formáló éveit Franciaországban töltöttem, brit állampolgárrá vedlettem" - írja Arthur Koestler A lótusz és a robot című írásában.

Forrás:

Wikipédia

www.koestler.hu
 

Melitta

Adminisztrátor
Fórumvezető
Rádiós
Zsidó magyarok - akikre büszkék vagyunk 23.




A 23. részben a XX. század egyik legnagyobb komikusának, Latabár Kálmánnak az életrajza következzen:

Latabár Kálmán (Kecskemét, 1902. november 24.Budapest, 1970. január 11.) Kossuth-díjas magyar színművész, érdemes és kiváló művész, ahogy rajongói – főként a gyereknézők – nevezték: Latyi, talán a legnépszerűbb magyar komikus volt a 20. században. Híres színészdinasztia leszármazottja: dédapja Latabár Endre, nagyapja Latabár Kálmán Árpád, apja id. Latabár Árpád, mindannyian neves színészek voltak. Fia, ifjabb Latabár Kálmán szintén színész.

Szülei Latabár Árpád színész és Deutsch Ilona színésznő. Apja öccse, ifj. Latabár Árpád születését (1903) követően egy évvel elhagyta a családot, így anyjuk nevelte egyedül a két gyermeket. Az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumban érettségizett. Az ifjú Kálmán Rákosi Szidi színésziskoláját végezte el, és 1922-ben a Várszínházban táncos komikusként lépett először közönség elé. Kezdetben a Fővárosi Operettszínházhoz szerződött, majd 1927-1933 között Árpád öccsével együtt zenés artistaszámokkal turnézott külföldön. Többek között a világhírű rendező, Max Reinhardt színházában is felléptek (A két Ajax;Offenbach: Szép Heléna), aki az európai fiatal színésznemzedék legjobbjának tartotta a testvérpárt. A kritikusok Buster Keatonhoz és Chaplinhez hasonlították őket. Hazatérését követően különböző fővárosi zenés színházakhoz szerződött, első filmje 1937-ben készült el. 1937. augusztus 28-án Budapesten,feleségül vette Walter Katalint, Walter István és Brandeisz Erzsébet lányát.

Latabár Kálmán akkor már híres színész volt, így esküvője nagy társasági eseménynek számított, apja viszont már kiöregedett a szakmából. Kálmán megüzente az apjának, hogy gondoskodik róla hátralevő életében anyagilag, ha megteszi azt, hogy esküvőjén karonfogva jelenik meg beteg, de még mindig hites feleségével.

Így történt azután, hogy idősebb Latabár Árpád betoppant egykori, rég nem látott feleségéhez a Népszínház utcába, kezet csókolt, karját nyújtotta és gyengéd udvariassággal viselkedett vele a szertartás alatt. A Bristol-beli ebéden a tósztok végén az öreg Latabár fölkelt pohárköszöntőt mondani. Megindítóan szép szavakkal szólította fel a jelenlevőket, hogy ürítsék poharukat annak az asszonynak az egészségére, aki a fiatal férjnek életet adott, áldozatkészen dolgozott érte és nagyszerű nevelésben részesítette. Könnyekig hatott meg mindenkit a vén lump érzelmes megtérése. Miközben könnyeiket törölgették, Latabár oldalt fordult, s mint színész a nagyjelenete után, úgy kérdezte: "Milyen voltam?"

A születendő gyermekek megegyezésük szerint az anya vallását követték, így fiukat, az 1938-ban született Kálmánt - aki ugyancsak a színészmesterséget választotta hivatásul, - római katolikusnak keresztelték. A vészkorszakot (zsidóüldözést) Kálló Ferenc tábori esperesnek (akinek rajta kívül Básti Lajos, Egri István, Karinthy Ferenc, Képes Géza és Weinstein Pál is) valamint dr. Konrády László belgyógyásznak köszönheti megmenekülését, akik 1984-ben, ill. 2004-ben kapták meg az Igazak kitüntetést a Yad Vashem intézetben.

Latabár Kálmán 1945-től haláláig a Fővárosi Operettszínházban játszott. Máig emlékezeteset alakított mint Menelaosz (Offenbach:Szép Heléna), Bóni (Kálmán I.: A Csárdáskirálynő), Frosch (Strauss: A denevér), Nyegus (Lehár: A víg özvegy).

Kiváló tánctudású komikus volt, akinek rögtönző és karikírozó készsége féktelen komédiázó kedvvel párosult. Méltatlankodó hanghordozása, félszeg mozgása, virtuóz „ügyetlensége”, egyéni humora nagy népszerűséget biztosítottak számára. Gyakran lépett fel Árpád testvérével groteszk duett számokban. Minden szerepére hallatlan gonddal készült, színpadi „rögtönzései” sikerének titka a sokszoros próba, a pontos begyakorlás volt. Játékával senkit sem állított pellengérre, szerette az embereket, felszabadult kacagásukat. Munkásságát 1950-ben Kossuth-díjjal ismerték el, ugyanabban az évben érdemes művész, 1953-bankiváló művész lett.

Egyre súlyosbodó cukorbetegségben szenvedett, az eredményes kezelést nehezítette a színészi mesterséggel járó állandó stressz és a rendszertelen életmód. Állapota 1970-ben válságosra fordult, január 11-én végleg eltávozott, de kiváló alakításainak emlékét máig őrzi az utókor.

Szerepei

Főbb színpadi szerepei

· Bóni (Kálmán I.: A Csárdáskirálynő)

· Mujkó (Sárközy I.: A szelistyei asszonyok)

· Menelaos (Offenbach: Szép Heléna)

· Fritz (Jacobi V.: Leányvásár)

· Baracs Matyi (Gárdonyi G.: A bor)

· Saint Hyphotèse (Hervé: Lili)

· Zsupán Kálmán (Kálmán I.: Marica grófnő)

· Bumm tábornok (Offenbach: A gerolsteini nagyhercegnő)

· Bogdán Szuszik (Miljutyin: Havasi kürt)

· Pietro (Suppé: Boccaccio)

· Dániel (Barabás–Gádor–Kerekes: Állami áruház)

· Nyegus (Lehár: A víg özvegy)

· Frosch (Strauss, J.: A denevér)

Főbb filmszerepei

· Sportszerelem (1936) – első filmje – Cserepes Szigeti

· Fizessen, nagysád! (1937) – Bukovác Pál, tornatanár

· Pénz áll a házhoz (1939) – Ficek Benő, táncművész

· Karosszék (1939)

· Cserebere (1940) – Tatár István

· Csákó és kalap (1940)

· Ismeretlen ellenfél (1940)

· Édes ellenfél (1941) – Lacika Ödön

· Behajtani tilos (1941) – Mihály

· Egy bolond százat csinál (1942) – Dömötör, egy kitalált főúr / Rod Igor Szu Ares gróf (kettős szerepben)

· Egy szoknya, egy nadrág (1942) – Sóváry Péter, színész / Ál-dúsgazdag madridi özvegy (kettős szerepben)

· Afrikai vőlegény (1944) – Kökény Tóbiás

· Könnyű múzsa (1947) – Demeter Pál, zeneszerző – nem mutatták be

· Mágnás Miska (1948) – Pixi gróf

· Janika (1949) – Fenek Jenő, író-színpadi szerző

· Dalolva szép az élet (1950) – Seregély Bálint, bűvész

· Civil a pályán (1951) – Karikás

· A képzett beteg (1952)

· A selejt bosszúja (1951) – Ede

· Péntek 13

· Állami Áruház (1952) – Dániel, az áruház női konfekciójának vezetője

· Ifjú szívvel (1953) – Matejka bácsi

· Fel a fejjel (1954) – Peti bohóc

· Micsoda éjszaka (1958) – Tőrös Antal tanár úr

· Nem ér a nevem (1961) – Gyárfás, a SZOT-üdülő kultúrosa

· Egyiptomi történet (1963, m.–egyiptomi koprodukció) – Calvarossi, bűvész

· Latabár Kálmán-est (1968, televíziós show)

· Irány Mexikó! (1968) – Csoró

· Bözsi és a többiek (I-II., 1969, televíziós film)

Díjai

· Kossuth-díj (1950)

· Érdemes művész (1950)

· Kiváló művész (1953)


A végére egy rá jellemző anekdota:

Rózsahegyi Kálmán vadászkalandokat mesél a törzsasztalnál, amikor egyszerre csak megszólal Latabár Kálmán és büszkén mesélni kezd…
- Én már vadásztam medvére is.

- És el is találtad? – kérdezte gyanakodva Rózsahegyi Kálmán bácsi.

- Azt nem mondtam egy szóval se.

- Hogy lehet egy olyan állatot nem eltalálni? – szólt közbe valaki.

- Naiv ember – fordult az illetőhöz a kis Latyi és legyintett egyet -, hiába nagy a medve, ha az a vacak puskagolyó olyan kicsi.

Forrás:

Wikipédia

M.G.P.: Latabárok

http://www.hdke.hu/node/7978
 

Melitta

Adminisztrátor
Fórumvezető
Rádiós
Zsidó magyarok - akikre büszkék vagyunk 22.


A huszonkettedik részben Vészi Endrének, a méltatlanul elfeledett költő, író életrajza következzen:


Vészi Endre (Budapest, 1916. október 19.Budapest, 1987. július 9.) Kossuth-díjas magyar költő, író.

Életpályája

Apja szappanfőző volt. A polgári iskola elvégzése után a vésnökmesterséget tanulta ki, a Geduldiger cégnél dolgozott 1932–1938 között. 1934-től jelentek meg versei a következő újságokban: Népszava, Nyugat, Szép Szó, Pesti Napló,Magyar Csillag, Munka, Válasz. Első verseskötete 1935-ben jelent meg. 1937-től közéleti cikkei, szociográfiai riportjai. Első regénye, a Felszabadultál 1937-ben elnyerte a Pantheon könyvkiadó Mikszáth-díját. 1942-től munkaszolgálatos, koncentrációs táborok foglya. 1945-ben tért haza, és még ugyanebben az évben a Népszava munkatársa lett 1951-ig. 1948-tól folyamatosan jelentkezett kötetekkel, hangjátékokkal, színdarabokkal, filmekkel, tévéjátékokkal. 1950-ben feleségül vette Dlabola Margitot. Az Írószövetség titkára 1955–1956 között. 1956-ban lemondott tisztségéről. Az Irodalmi Újság 1956. Szept. számának betiltása után lemondott tisztségéről.
1948-től folyamatosan jelentkezett kötetekkel, hangjátékokkal, színdarabokkal, filmekkel, tévéjátékokkal: Az elveszett fátyol (hangjáték 1948), A titkárnő (színmű, 1955-ben a Katona József Színház), Különös ismertetőjel (film, 1955). Angi Vera c. regényéből világsikert aratott film készült (1978), Statisztika c. hangjátékát világszerte sugározták (1964), Távolsági történet c. tévéjátéka (1969) elnyerte a Monte Carlo-i filmfesztivál legjobb forgatókönyv díjat, az Arany Nimfát.
A magyar novellahagyomány mesteri folytatója. Ember és árnyék (válogatás 1975), Árvai bolyongásai (válogatás 1987), Angi Vera és a többiek c. novellagyűjteményével elindult összes műveit tartalmazó életmű-sorozat (Magvető, 1979).
A Magyar Televízió portréfilmet készített róla (1981, 1986).
Levelezése és műveinek bibliográfiái összeállítása a Petőfi Irodalmi Múzeumba került.

Művei

Versek

· Végy Oltalmadba (1935)

· Ünneprontó (1936)

· A fekete rév (1944)

· Boldog grafikon (1949)

· Csillagtérkép (1956)

· Fohász szigorúságért (1961)

· Arckép ezer tükörben (1964)

· A varázsló kalapjában (1967)

· Visszapillantás a jelenbe (1969)

· Jövő teleim emléke (1972)

· A teljesség igézetében (1974)

· Titokzatos párhuzamok (1977)

· Farsangi király (1979)

· Értünk is fussatok paripák (1981)

· Folytatólagos vallomás (1981)

· Hattyú az udvar fölött (1983)

· Hány perc a nyár? (1986)

· Az ittmaradó város (1989)

· A magyar költészet kincsestára 70.kötet V.E. válogatott versei (1998)

Prózák

· Felszabadultál (1937)

· Gyerekkel a karján (1938)

· Elsüllyedt Budapest (1946)

· Muszka Pista (1946)

· Egy lopott ló története (1946)

· Mire tavasz lesz (1947)

· A két vöröshajú (1948)

· Lakoma hajnalban (1960)

· Darazsak támadása (1964)

· Aranyszoba (1966)

· Vendég az esküvőn (1968)

· Kőzene (1969)

· A hosszú előszoba (1970)

· A túsz zavarbaejtő halála (1972)

· Tériszony (1973)

· Ember és árnyék (1975)

· Bukósisak (1973)

· Inkognitóban Budapesten (1976)

· Nyitott ház (1977)

· Angi Vera (1977)

· Angi Vera és a többiek (1979)

· A tranzitutas (1979)

· Estély az Izabellán (1980)

· A messziről jött ember (1982)

· Tűréshatár (1982)

· Ember a retikülben (1984)

· A gyökérember és a sziréntulajdonos (1984)

· Kéz a levegőben (1985)

· Le az öregekkel (1985)

· Árvai bolyongásai (1987)

· Forró drót (1989)

· Az ezüst kehely (1995)

Színművek

· A titkárnő (1955 Katona József Színház)

· Fekete bárány (1957 Jókai Színház)

· Varjú doktor (1959 Madách Színház)

· Árnyékod át nem lépheted (1960 Jókai Színház)

· Don Quijote utolsó kalandja (1962 Jókai Színház, 1986 Gyulai Várszínház és Veszprémi Petőfi Színház)

· Madarak (1962)

· Hajnali beszélgetés (1963 József Attila Színház)

· Ember a szék alatt (1964 Pécsi Nemzeti Színház)

· Statisztika (1967 Irodalmi Színpad)

· Kettévált mennyezet (1968 Győri Kisfaludy Színház)

· Üvegcsapda (1969 Budapesti Katona József Színház)

· A hosszú előszoba (1972 Madách Színház)

· Szuperhallás (1979 Győri Kisfaludy Színház)

· A sárga telefon (1984 Játékszín)

· Le az öregekkel (1987 Nemzeti Színház)

Filmek

· Az utolsó kör (1968, rendező: Gertler Viktor)

· Tiltott terület (1969, rendező: Gábor Pál)

· Angi Vera (1978, rendező: Gábor Pál)

· Kettévált mennyezet (1982, rendező: Gábor Pál)

Összegyűjtött hangjátékai

· A piros oroszlán (1962)

· Hangok és sorsok (1966)

· A piros oroszlán (1971)

· Félhomályos zóna (1976)

· Jóisten farmerben (1985)

Díjai

· Mikszáth-díj (1937)

· József Attila-díj (1950, 1955, 1965)

· SZOT-díj (1970)

· Kossuth-díj (1978)

· Pro Urbe-díj (1982)

„..Ennek az írásnak, saját versemet idézve, adhatnám ezt a címet is: Hazám az anyanyelvem. Vagy kibővítve: honosítási okiratom. Kisgyerekkoromtól mind a mai napig, szüleim helyzetét is élesen figyelve, úgy éreztem, sorsom a körkörös védtelenség lenne, ha nem ruházott volna fel valami belső megmásíthatatlan rög-eszmém azzal a nagyzoló, de mindenképpen megindító hittel, hogy személves balsorsomban, helyenként életem nyílt fenyegetettségében, a magyar költészetet is bántalom éri.

Erre gondoltam 1945 április első napjaiban - ki tudja hanyadikán! - amikor egy sokkilométeres deportált láncban, kavargó hóesésben keresztültántorogtam az eisenerzi hágón, motoros SA és SS őrök kíséretében. Kétoldalt, a reszkető hó mögött, az osztrák Alpok, a halál , bástyafalai. Kart karba kellett öltenünk, testünket egymásba lakatolva, biztonsági okokból, minden szökési kísérlet megelőzése végett. S ekkor, abban a kékesfehér gomolygó lázban, egy félkarú őr, megmaradt bal kezével ritkítani kezdte a dülöngő menetet, mint aki így is bizonyítja, a félkéz is teljes értékű tud tenni egy fanatikus őrjöngés szolgálatában. S hogy a fogyatkozó fejadagban nem méltatlanul részesül! Így lőtték ki karomból azoknak a hónapoknak tüzében edzett barátomat. Keze kicsúszott a karomból, s amikor visszapillantottam, ott ült az úton, a puhán kékesfehér hóesésben, csodálkozó arccal, szája sarkában a vér vastag fonalával.

Félóra alatt ötvennégy ember esett áldozatául egy célozni és ölni képes bal kéz rémuralmának, míg végül - a háború utolsó heteiben voltunk-egy Gestapo-tiszt sárga kisgépkocsiján soraink mellett végigrohanva, erélyesen véget vetett a gyilkolásnak.

Ha engem is lekaszál, gondoltam a következő éjjelen az eisenerzi Gőring-acélművek egyik barakkjában, megöl egy magyar költőt.

Miért szedem elő valamelyik titkos zsebemből a rettenetnek ezt a megdermedt cseppkövét? Mert származástörténetem egyik adalék. Holott beszélhetnék másról is, mindenekelőtt a gyerekkoromról. Az ötemeletes bérházról az Akácfa utcában, ahol egy udvarra nyíló, kisméretű kétszobás lakás félhomályában megszülettem. Anyám gyengéden előd-tisztelő kívánságának megfelelően, egy bábaasszony segítségével. A csecsemő körül családi és baráti gyűrű. Barna anyám aranyszőke húga, aki szerint (ma 84 éves), burokban születtem, tehát szerencse fia vagyok; apám, nagyszámú testvéreivel, valamint apám társai, kollégái a hivatásban, szappanfőző segédek, kismesterek, meg a nálam hét évvel idősebb fivérem. És magasba emelkedett apám kezében a kispohár, amelyen megcsillant a villanyfény, telitöltve egy ma már alig ismert lengyel pálinkával, az ánizsos benyovkával. Kellő öntudattat hajolhatott az újszülött fölé, már évek óta a maga embere volt, mester, főbérlő. Korán önállósította magát, tizenöt éves korában jóval idősebb nővéréhez költözve, elhagyta a fanatikus, ótestamentumian szigorú apai házat és inasnak állt.

Végigvándorolt a Meister szappangyár, a KIein és Fiai, a Schön testvérek, a Baeder Illatszergyár, a Flóra és a Hutter és Lever üzemein, hogy a maga két vagy három elemijével a szappanfőző szakma egyik kiváló mesterévé legyen. S akit mindhalálig 1945 októbere így is tartottak számon.

Korai gyerekkorom. Elsősorban szülőutcám, az Akácfa utca, amely a Rákóczi útból indul, felső horizontján a már eltűnt Nemzeti Színház, szép tömör épületével, torkolatában a kúriasárga Teréz-templommal, amelynek bölcs, életszerető plébánosa a monda szerint zsidó származású volt és így a nyilas korszakban Jézussal együtt az üldözöttek közé számított.

Ez a hol keskeny, hol kitáguló kőmeder, benne a csarnokkal, amelynek tetőzete átível a Klauzál térre, a Búfaló nevezetű vendéglővel, ahol egy-egy kiadósabb verekedés közben pisztolylövés is dörrent, a tizennégyes számú múlt századi földszintes házzal, öblös udvarában minden fuvarra kész négykerekű kézi vontatású kocsikkal - igen ez az utca, ellentétben szép nevével, egyetlen szál zöldet, lombot, virágot sem nevelt. Akácfa-utca, sosem volt akácfa!

Az előbb említett földre lapuló házban nagyrészt cigánycsaládok laktak, muzsikusok, házalók, alkalmi munkások. Itt nevelkedett egy gyerekkori barátom, később neves prímás, Torma Tóni, aki a fölszabadulás után nekem és szerelmemnek, Margitnak, a Trombitás nevű vendéglőben már nem is a fülünkbe, de a homlokunk mögé muzsikálta nótáit, népdalait, slágereit. …”


(Hattyú az udvar fölött: Pályám emlékezete, részlet)

Forrás:

Wikipédia

www.veszi.hu
 

Melitta

Adminisztrátor
Fórumvezető
Rádiós

Zsidó magyarok - akikre büszkék vagyunk 21.




A huszonegyedik részben a XX. század egyik legnagyobb atomfizikusának, Teller Edének az életrajza következzen:


Teller Ede (Budapest, 1908. január 15.Stanford, Kalifornia, 2003. szeptember 9.) magyaramerikai atomfizikus, aki élete jelentős részét az Amerikai Egyesült Államokban élte le, és sikereit is főként ott érte el. Legismertebb a hidrogénbomba-kutatásokban való aktív részvétele, e miatt, mint a „hidrogénbomba atyja” vált közismertté.


Bár zsidó vallású családban nőtt fel, később agnosztikussá (filozófiai értelembe vett szkeptikussá) vált.


Apja, Teller Miksa jónevű ügyvéd volt a fővárosban, édesanyja, Deutsch Ilona művelt asszony, jól zongorázott, jobban beszélt németül, mint magyarul, és tudott franciául, spanyolul, olaszul is. Teller Ede azt vallja magáról, hogy ötéves kora körül egyetlen dologban volt otthonos: a számokban. Elemi iskolai osztályait magániskolában végezte, majd a Trefort utcai Mintagimnáziumba járt. A német és magyar nyelv mellé nevelőnőjétől hamar megtanulta az angolt. Ellentétben szerencsésebb középiskolai környezetbe került kortársaival (Wigner, Neumann) matematikai tanulmányaihoz itt nem kapott segítséget, osztálytársai és matematikatanára nem szerették, mert tehetségesebb volt környezeténél. Szerencsére azért akadtak, akik számára fontos volt Teller matematikai fejlődése.

1925-ben beiratkozott a Királyi József Műegyetemre, a Budapesti Műszaki Egyetem elődjébe, Bár a matematika érdekelte, apja kívánságának megfelelően a vegyész szakon tanult, hasonlóan a néhány évvel idősebb Wigner Jenőhöz és Neumann Jánoshoz. A gondos apa ekkor mutatta be nekik és Szilárd Leónak. Miután 1926. január 2-án engedélyt kapott rá, elhagyta az országot abban a hitben, hogy Németország mentesebb lesz az antiszemitizmustól, mint a Horthy-korszak Magyarországa a Numerus clausus törvényét követően.


Németországban


Karlsruhéban folytatta tanulmányait, ahol a kémiai oktatást a német vegyipar támogatta. 1928-ban apja is belenyugodott abba, hogy érdeklődése nem a kémiához köti, ezért átment a müncheni egyetemre, a fizika szakra. Itt érte egy villamos baleset, amelynek következtében elveszítette jobb lábfejét. Felgyógyulása után mivel A. Sommerfeldnek, a klasszikus fizika egyik utolsó nagy alakjának előadásai nem nyerték meg a tetszését a következő tanévet Lipcsében folytatta, ahol Heisenberg adott elő. Őróla mondja, hogy nagyon mély hatást gyakorolt rá.

1930-ban doktorált fizikából (a molekuláris hidrogénionról írta értekezését), és ezután Göttingenben kapott kutatói állást. Ahhoz a kutatói körhöz csatlakozott, amelynek Heisenberg, Bohr és Einstein voltak a vezéralakjai, de baráti kapcsolat fűzte diáktársához, Karl von Weizsäckerhez is.

Hitler uralomra jutása után, 1934-ben először Dániába ment, Niels Bohr kutatócsoportjába. Még ebben az évben házasságot kötött Harkányi Augusztával (Mici). Két évet töltött a Göttingeni Egyetemen, majd 1934-ben elhagyta Németországot, a Zsidó Kimenekítő Tanács segítségével. Bohr intézetében találkozott a szintén politikai menekült orosz fizikussal, Gamowval, aki hamarosan professzori állást kapott a George Washington Egyetemen és egy év múlva, amikor Teller már Londonban dolgozott, meghívta maga mellé társprofesszornak.


Emigráció az Amerikai Egyesült Államokba

Teller 1935 augusztusában érkezett az Egyesült Államokba és 1941-ben az állampolgárságot is megkapta. Washingtonban Gamow és Teller szorosan együtt dolgoztak. Megfogalmazták az ún. Gamow-Teller tételt, amely a szubatomi részecskék tulajdonságait írja le a radioaktív bomlás során. Vizsgálták az asztrofizika atomi folyamatait is. 1937-ben közös dolgozatban írtak arról, hogy a Nap energiatermelése atommagfúzión alapszik. Ez a munka mutatja, hogy Teller már ekkor elkezdett foglalkozni a magfúzió elméleti kérdéseivel.

Teller egyike volt azoknak, akik azonnal felismerték annak veszélyét, hogy német tudósok 1939-ben felfedezték az atommaghasadást. Az emiatti félelmet erősítette, hogy tudták, a német nukleáris programot maga Heisenberg vezette. Szilárddal, Wignerrel együtt részese annak az akciónak, amelyben Einsteint rávették egy Roosevelt elnöknek szóló figyelmeztető levél írására. Így 1941-ben bekapcsolódott az amerikai Manhattan-tervbe, amelynek célja az atombomba előállítása volt. Chicagóban Fermivel, majd Berkeley-ben dolgozott, de hamar a Los Alamos-i laboratóriumba kerül, ahol Oppenheimer vezetésével készítették az első atombombát. Jelentős számításokat végez a bomba hatásaira vonatkozóan.

Már 1940-ben vizsgálta azt a lehetőséget, hogy a maghasadáson alapuló atombomba keltette hő begyújthatja-e a még nagyobb teljesítményű termonukleáris reakciót, a hidrogénbombát. Reménykedett abban, hogy Los Alamosban mindkét fegyveren dolgozni lehet, de az atombomba-fejlesztés nehézségei miatt a fúziósenergia-kutatásokat időlegesen törölték. Ez súrlódásokhoz vezetett közte és Oppenheimer, a laboratórium igazgatója között.

1945-ben tagja, 1947-től elnöke a Reaktorbiztonsági Bizottságnak. Felismerte az urán-grafit-víz típusú reaktorok veszélyforrását (Teller-effektus), és sikerült leállíttatnia az USA-ban az olyan grafitos reaktorok működtetését, mint amilyen például később a csernobili erőmű lett. (Csernobilban többek között a Teller-effektus vezetett a katasztrófához.) Részt vett az inherensen biztonságos (bolondbiztos) TRIGA reaktorok kifejlesztésében.

Amikor a Szovjetunió felrobbantotta első atombombáját, Truman elnök elrendelte a fúziós fegyver kidolgozását Los Alamosban, és 1952-ben sikeresen ki is próbálták az első amerikai hidrogénbombát. A robbantás kapcsán jelentős ellentét keletkezett az amerikai atomtudósok között. Teller látva, hogy a Los Alamos-i tudósok nincsenek egyértelműen a következő fegyvergeneráció kifejlesztése mellett, nagy energiával küzdött egy új termonukleáris kutatólaboratórium létrehozásáért. Ennek eredményeképpen az amerikai Atomenergia Bizottság Észak-Kaliforniában megalapította a Lawrence Livermore Laboratóriumot, amelynek Teller tanácsadója, igazgatóhelyettese, végül igazgatója lett. Az Oppenheimerrel való ellentét tovább mélyült, és amikor Oppenheimert biztonsági okokból megvádolták, néhányan Tellert is okolták emiatt, bár ő semmiféle vádat nem emelt.

Szülei és Emmi húga Magyarországon maradtak. Húgának férje és édesanyjának bátyja 1944-ben a holokauszt áldozatai lettek, a többiek a pesti gettóban érték meg a felszabadulást. Édesapja 1950-ben meghalt, édesanyját, húgát és unokaöccsét 1951-ben kitelepítették Tállyára, ahonnan másfél év múlva térhettek vissza Pestre, de lakásukat közben elvették. Unokaöccse 1956-ban elhagyta az országot. Szilárd Leó 1958-ban rá akarta venni, menjen el Moszkvába vele a Pugwash Konferenciára, hogy beszélhessenek a szovjet atomfizikusokkal a nukleáris leszerelésről. Ő azonban elutasította, rokonai magyarországi fenyegetettségére hivatkozva. Ezt Szilárd elmondta Moszkvában a szovjeteknek és a magyar küldöttnek, Jánossy Lajosnak is, mint abszurd dolgot. Három hét múlva édesanyja és húga megkapta az útlevelet és találkozhatott Tellerrel San Franciscóban. Szilárd levélben köszönte meg Jánossynak a közbenjárását.

Teller a hetvenes években szorgalmazta a fúziósenergia-kutatásokat, majd a nyolcvanas években ő kezdeményezte a csillagháború néven ismertté vált rakétaelhárító-rendszer kifejlesztését. Mindig is az erős katonai védelem szószólója volt. Wigner Jenő a tudomány egyik leginkább gondolattelibb államférfiának nevezte őt. 1975 óta a Stanford Egyetem Hoover Intézetének kutatója, és Palo Altóban Kaliforniában élt.

A molekulaspektroszkópiai problémák megoldásánál alkalmazott kvantummechanika és a magfizika területén számos elméleti eredménye született, mégis, legismertebb munkái nagyon is gyakorlati jellegűek. Maga is azt mondta: „Az igazi eredményem nem elméleti problémák megoldása... egyedül álltam ki a hidrogénbomba mellett. Hozzájárultam a hidegháború megnyeréséhez, amikor a rakétaelhárításon dolgoztam.” Az utóbbi évtizedekben kifejtett tevékenysége elsősorban az üregvédelemre, az atomerőművek biztonságának növelésére irányult.

1962-ben John Fitzgerald Kennedy elnöktől átvehette az Enrico Fermi-díjat a kémia és a fizika terén elért eredményei, a termonukleáris kutatásban játszott vezető szerepe és a nemzetbiztonság erősítése terén végzett munkájának elismeréseként. A Reagan-Gorbacsov puhatolózások idején Reagant határozottan biztatta, ne engedjen a csillagháború kérdésében, mert a szovjeteknek nincs ilyen elektronikájuk.

1936 után 1990-ben járt újra Magyarországon és utána minden évben hazalátogatott, s az atomenergia békés felhasználásának világhírű pártolójaként, egy ízben a Paksi atomerőműbe is, ahol - széleskörű műveltségét bizonyítandó - az Energetikai Főiskola auditóriumában, zongorán Mozartot játszott a hallgatóságának. 1994. április 23-án Göncz Árpád köztársasági elnöktől átvehette a Magyar Köztársasági Érdemrendet. 1997-ben megkapta az akkor elsőként kiosztott Magyarság Hírnevéért kitüntetést.

Díjai


· Albert Einstein-díj, 1958

· Enrico Fermi-díj, 1962

· National Medal of Science (Nemzeti Tudományos Medál)

· A Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja, 1990

· A Magyar Köztársaság Rubinokkal Ékesített Zászlórendje, 1990

· Ignobel Béke-díj, 1991

· A Budapesti Műszaki Egyetem díszdoktora, 1991

· Az Eötvös Loránd Tudományegyetem tiszteletbeli professzora, 1991

· Az Eötvös Fizikai Társulat tiszteletbeli tagja, 1993

· A Fizikai Szemle Nívódíja, 1994

· A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal, 1994

· A Magyar Nukleáris Társaság Szilárd Leó Érme, 1994

· A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem díszdoktora, 1995

· Magyar Örökség díj, 1996.

· A Magyarság Hírnevéért Díj, 1997

· Magyar Corvin-lánc, 2001

· Presidential Medal of Freedom (Szabadság Elnöki Medál)

· Bolyai-díj, 2004 (posztumusz)

· Budapest díszpolgára (2012) (posztumusz)


Emlékezete

· Róla nevezték el az 5006 Teller kisbolygót.

· Teller Ede út: a világon elsőként Csepelen neveztek el közterületet a világhírű tudósról. 2013. november 5-én ugyanitt avatták fel a mellszobrát is, Magyarországon elsőként.

Forrás:

Wikipédia

Omikk
 

Melitta

Adminisztrátor
Fórumvezető
Rádiós

Zsidó magyarok - akikre büszkék vagyunk 20.




A huszadik részben a XX. század egyik világszerte leghíresebb fotográfusának, haditudósítójának, Robert Capának élettörténete következzen:


Robert Capa (eredeti nevén Friedman/n/ Endre) (Budapest, 1913. október 22.Indokína, Thai Binh, 1954. május 25.) magyar származású fotográfus.


Élete

Friedman Endre néven született Budapesten, középosztálybeli családban. A 20. század egyik legjelentősebb fotósa, elsősorban dokumentaristaként, haditudósítóként tartják számon. Rövid élete során öt csatatéren fotózott (a spanyol polgárháborúban, a japánok kínai inváziójakor, a második világháború európai hadszínterein, az első arab-izraeli háborúban és Indokínában). A második világháború folyamán Londonban, Észak-Afrikában, Olaszországban, a normandiai partraszállásnál az Omaha Beachen és Párizs felszabadításakor is ott volt és dokumentálta a háború eseményeit.

Szülei szabók voltak. Egy bátyja (László) és egy öccse (Kornél) volt. Öccse később szintén fényképész lett és Cornell Capa néven futott be szép karriert. A Budapesti Madách Gimnáziumban végezte középfokú tanulmányait. Az 1920-as évek végén csatlakozott a Kassák-féle Munkakörhöz. 1931. júliusában előbb Bécsbe, majd Prágába, aztán Berlinbe költözött, ahol a Német Politikai Főiskolán újságírást tanult, ahonnan zsidó származása miatt 1933-ban távozni kényszerült. Egy rövid időre visszatért Budapestre, de hamarosan Párizsba emigrált.

Capa (ekkor még Friedmann) még Berlinben sajátította el a fotózás és az ügynökségi munka alapjait, itt kötötte később is fontos szakmai kapcsolatait, melyekre Párizsban is építhetett. 1934-ben kapta első megbízását a VU-től. 1936-ban felvette a Robert Capa nevet. Valószínűleg Gerda Taróval együtt találhatták ki, Gerda eredeti neve ugyanis Gerta volt. Taro kezdetben Capa tanítványa később alkotótársa. 1937. július 25-én Taro Capa nélkül fotózott. Egy bombatámadás elől menekülve érte a végzetes baleset, a kocsinak, amin utazott egy tank rohant, másnap belehalt sérüléseibe. Névválasztásáról nincsenek egyértelmű információk. Besnyő Éva szerint gyerekkorában cápa volt a beceneve, mások szerint az volt a fontos, hogy a szó hasonlított az akkoriban népszerű amerikai filmrendező, Frank Capra nevére. Capa fennmaradt, 1947-es interjúja szerint több nyelven is kiejthető, "amerikai hangzású" nevet keresett. Ettől remélt több megbízást újságíróként vagy fotósként.

A várakozása sikerrel járt, de nemcsak az új név miatt. Capa haditudósítóként vett részt a spanyol polgárháborúban, a japán-kínai háborúban, a második világháború észak-afrikai és olaszországi hadjárataiban, a franciaországi (normandiai) invázióban, az izraeli harcokban. Capa, mikor nem a harcmezőkön fotózott, nagykanállal habzsolta az életet. Egyik szeretője Ingrid Bergman volt, akivel 1945-ben ismerkedett meg Párizsban. Ingrid azt állította, hogy Capáért a férjét is képes lenne elhagyni, de Capa nem vette feleségül.

1954-ben a Life Indokínába küldte, hogy tudósítson a francia gyarmati harcokról. Május 25-én délután 3 óra előtt 5 perccel meghalt.

A haditudósító

1936-1937-ben Gerda Taróval tudósítottak a spanyol polgárháborúból, a francia, baloldali Regards nevű hetilap, majd a Ce Soir megbízásából. A Spanyolországban készült felvételei, köztük például A milicista halála című képe meghozták számára a világsikert. A képet első alkalommal 1936. szeptember 23-án a francia VU magazin közölte, majd több más fotója kíséretében a LIFE is megjelentette, de több korabeli, nemzetközi propagandakiadványban is megjelent. A kép befogadásának története érdekes, de a fotó készítésének körülményei máig nem tisztázottak. (A hetvenes évektől több szerző azt próbálta bizonyítani, hogy a kép nem dokumentum, hanem egy megrendezett, beállított felvétel.)

Capa 1938-ban a második kínai–japán háború miatt Kínába, 1940-ben Mexikóba utazott.

A sors furcsa fintora, hogy „a világ leghíresebb háborús fotósa” egészen 1943-ig nem kapott megbízást, hogy a világháborúról tudósítson (a Blitzkrieg idején Londonban volt, de nem mint tudósító), ettől kezdve azonban szinte végig az első vonalakból küldte képeit a LIFE magazinnak. Előbb Észak-Afrikában, majd Szicíliában kísérte az amerikai katonákat.1944. június 6-án hajnalban ő volt az egyetlen fotós, aki a partraszállók első hullámával Normandia földjére lépett. 6 tekercs filmet (106 kockát) fotózott el, majd délután 2-kor, amikor már biztosnak látszott a hídfőállás, az első kórházhajóval visszatért Portsmouthba. A filmtekercseket bevitte a LIFE londoni irodájába, majd lefeküdt aludni. A laborban az egyik asszisztens állítólag annyira kíváncsi volt a képekre, hogy az előhívás után a szokásosnál magasabbra állította a szárítóban a hőmérsékletet, hogy gyorsabban száradjanak a negatívok. A hő azonban leolvasztotta az emulziót, 8 teljes kép és további 3 kocka bizonyos részeinek kivételével teljesen megsemmisültek a felbecsülhetetlen értékű, megismételhetetlen fotók, a megmaradtak is elmosódtak. Mindazonáltal a LIFE június 19-én leközölt 10 képet "slightly out of focus" ("enyhén életlen") magyarázkodó képaláírással. Ez annyira felbosszantotta Capát, hogy később ezt a címet adta eredetileg forgatókönyvnek szánt háborús emlékiratainak is. (Ez a kötet 2006 októberében jelent meg magyarul Kissé elmosódva – Emlékeim a háborúból címmel a Park Könyvkiadó gondozásában.) Ezek a fotók – mint egyedüli hiteles vizuális dokumentumok – inspirálták később Steven Spielberget a Ryan közlegény megmentése c. film nyitó képsorainak megalkotásakor.

1947-ben megalakította a Magnum fotóügynökséget, amelynek elnöke is lett, alapító kollégái barátja Henri Cartier-Bresson, David Seymour, George Rodger és William Vandivert.

1948-ban Magyarországon is fényképezett, a háborús pusztítást és a kommunista befolyás nyomait rögzítette. Budapesti beszélgetés című cikke megjelent a Holiday magazine 1949. novemberi számában.

Halála

1954-ben Japánba utazott egy induló japán újság szerkesztőinek meghívására, ekkor kérte fel a LIFE magazin, hogy „ha már úgyis ott van”, tudósítson az Indokínában (Vietnamban és a környező Laoszban és Kambodzsában) akkor már nyolc éve zajló függetlenségi háborúról. Május 25-én reggel egy francia ezreddel gyalog indultak el a laoszi határvidéken egy felderítő útra. Útközben a francia katonákat, leégett, kifosztott falvakat és a temetetlen halottakat fotózta. Délután 3 óra előtt 5 perccel (az alakulat parancsnokának határozott figyelmeztetése ellenére) egy kis dombra kapaszkodott fel, hogy látképet készíthessen a környékről. Taposóaknára lépett, amely felrobbanva azonnal megölte.

Hagyatéka

A magyar kulturális kormányzat 2008-ban lehetővé tette, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum megvásároljon 985 Robert Capa fényképet a New York-i International Center of Photography gyűjteményéből. A 985 darabból 48 egykorú, eredeti Robert Capa papír pozitív, 937 pedig az ún. Robert Capa Master Selection (mestersorozat) III. Az 1974-ben alapított International Center of Photography őrzi a minden idők legkiemelkedőbb haditudósító fotóriporterének számító, magyar származású Robert Capa körülbelül hetvenezer negatívját. 1995-ben ezekből a negatívokból válogatta ki a 2008-ban elhunyt Cornell Capa (Robert öccse) és Richard Whelan (Robert Capa barátja és életrajzírója) a fényképész életútját reprezentáló 937 negatívot, amelyekből három egyforma, kiváló minőségű, 40x50 cm nagyságú pozitívból álló, Robert Capa szárazbélyegzőjével ellátott sorozat készült, egyúttal limitálva, hogy több sorozat nem készülhet. A három sorozatból egy maradt New Yorkban, a második Japánba, a Tokyo Fuji Art Museumba került, a harmadik pedig – ezzel a vásárlással – Magyarországra. Ez a sorozat egyrészt átfogóan reprezentálja az életművet, másrészt kiállításokon lehetővé teszi a magyar közönség számára, hogy kimagasló kvalitású képeken keresztül szerezzen vizuális élményt a XX. század kiemelkedő eseményeiről. A 937 felvétel 4 földrész 23 országában készült. A második világháború előtti 461 felvétel, ezek között a spanyol polgárháború képei a legfontosabbak. 276 fotográfia a világháború frontjain készült – elég csak a normandiai partraszállás, Steven Spielberg filmrendezőt is megihlető, megrázó erejű képeire emlékeztetnünk. A világháború után 154 fotográfia ábrázolja az újabb harcokat, szenvedéseket: Izrael állam megalakulását, az indokínai háborút. 46 képen pedig olyan hírességeket láthatunk, mint Gary Cooper, Ingrid Bergman, Alfred Hitchcock, John Steinbeck vagy Pablo Picasso, akiknek portréi egy másik nézőpontból villantják fel Capa sokrétű tehetségét. A megvásárolt képekhez az ICP ajándékul adott 20, a sorozatban meglévő, de kiemelkedő fontosságúnak ítélt, ezért nagyobb méretben is nagyított fényképet, továbbá 5 Robert Capát ábrázoló portrét. Így összesen 1010 fotográfiával gazdagodott a nemzeti gyűjtemény.

Robert Capa haditudósító riporter volt, akiben a kiváló újságíró valamennyi fontos tulajdonsága: szívósság, a szükséges erőszakosság a helyszínekre eljutásban, találékonyság és a kapcsolatteremtő képesség jó arányban párosult egy nagy művész adottságaival: nagyfokú érzékenységgel, témafelismerő és -kiválasztó képességgel, valamint kompozíciós készséggel. Félelmet ismerve, de bátran volt jelen a XX. század közepének valamennyi nagy háborújában, s küzdött az újságírók és fotóriporterek örök kínjával: „hiénaként" ott lenni és megmutatni az eseményeket, de nem részt venni, nem segíteni a menekülőnek, az elesettnek. Hivatása, amelyet a legnagyobb intenzitással művelt, örök belső morális küzdelemre késztette, s ugyanakkor kényszerítette arra, hogy megmutassa, amit igazán fontosnak tartott. Azt és úgy, ahogyan más nem tette, mert nem volt elég közel. Ő közel volt a milicista halálakor, benne volt a normandiai partraszállás első hullámának vérfürdőjében, s természetesen közel volt az indokínai háborúban, amikor rálépett a végzetes taposóaknára. Intenzív, szenvedélyes, mindent bírni akaró, (hazárd) játékos életet élt; olyan életet, amelyben kódoltan a gyermektelenség, a társasági magányosság, az otthontalanság és a sorsszerű halál is benne volt. Valószínűleg csak így lehetett egyszerre megélni és megmutatni mindazt, ami körülvette.

„Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel” – mondta több interjúban is a sokat látott, de tragikusan rövid életű riporter.

Forrás.

Wikipédia

http://www.lumu.hu/site.php?inc=kiallitas&menuId=43&kiallitasId=476

http://index.hu/nagykep/2013/10/21/capa_100/
 
Oldal tetejére