Zsidosag

Melitta

Adminisztrátor
Fórumvezető
Rádiós
Milyen atyai nevet viselnek a betérők, hiszen a zsidó név az ember saját nevéből és az apja nevéből áll össze. -

Az előző héten tárgyaltuk azt a háláchát, miszerint a betérő egyértelműen Ávrahám leszármazottjának számít. Ebből következik az a szabály (SÁ EH 129:20.), hogy a betérő neve, amit pl. a ketubájába vagy a getjébe írunk, az „ben Ávráhám ávinu”, vagy „bát Ávráhám ávinu” – vagyis Ábrahám ősapánk fia vagy lánya.

Ha csak „ben/bát Ávrahám” szerepel, akkor nem érvényes a ketubá, mert úgy néz ki, mintha Ábrahám nevű ember gyermeke lenne (Bét Smuél uo. 39.).

A Tóraolvasásnál azonban, ami kevésbé „formális” dolog, lehet csak „ben Ávrahám”-ot mondani (SÁ OC 139:3. RöMÁ). Ha valakinek nem ismert, hogy ki az apja, vagy ha nem-zsidó az apja, akkor is „ben Ávrahám” néven hívjuk fel a Tórához (SÁ uo., Turé záháv 1.). Vannak, akik ilyenkor az anyai nagyapa nevét használják (lásd SÁ és Turé záháv uo., ahol vita van erről). Azonban ketubában, ami egy hivatalos okmány, semmiképén nem lehet ilyen szimbolikus nevet írni, ami nem az apjának a valódi neve (lásd SÁ EH uo. 9. végén, Bét Joszéf responsum Gitin vögérusin 2. fejezet). Azonban „ben/bát Ávráhám ávinu” se lehet, mert akkor úgy tűnik, hogy betérő (Bét Joszéf uo.). Egy vélemény szerint ilyenkor kivételesen csak a saját nevét írjuk a ketubára apai név nélkül, más vélemény szerint ebben az esetben az anya nevét használjuk. (Ocár háposzkim 18. kötet 45. oldal 129. paragrafus).

Ha azonban egy betérő később eltávolodik a micvák gyakorlásától, úgy a getjében (válási okirat) nem a „ben/bát Ávrahám” formulát fogjuk használni, hiszen nem követi „apja” útját. Ilyenkor a „hágér’” vagyis „a betérő” kiegészítés kerül a neve mellé, apai név nélkül (Misnát hágér 14:14.).

Ide kapcsolódik még az a szokás, hogy a betegért való imában a beteg anyjának a nevét említjük (lásd Zsoltárok 116:16., Jábiá omer responsum OC 2. kötet 11. fejezet). Logikusan a betérő esetén azt kéne mondanunk: XY „ben/bát Szárá iméjnu”, vagyis XY Sára ősanyánk fia vagy lánya. Két vélemény van erről (lásd Micvát bikur cholim 69–70. oldal, Misné háláchot responsum 18. kötet 86. fejezet): az egyik szerint attól, mert Ábrahám mindenkinek az atyja, még nem lesz Sára mindenkinek az anyja. A második vélemény azonban ezzel ellentétes, így a beteg betérőkért Sára ősanyánk nevével imádkozunk.

Üdvözlettel:

Oberlander Báruch
 

Melitta

Adminisztrátor
Fórumvezető
Rádiós
A betérő imája

A bikurim, a zsengék kapcsán (5Mózes 26:2.) van egy micva, miszerint annak bemutatásakor a következő kijelentést kell tenni: „Kijelentem ma az Örökkévaló, a te Istened előtt, hogy elérkeztem az országba, melyről megesküdött az Örökkévaló őseinknek, hogy nekünk adja.” (5Mózes 26:3.) Erre a Misna (Bikurim 1:4.) azt mondja, hogy bár a betérő is hozhat zsengéket, de nem mondhatja a fenti mondatot, mert az ő őseinek nem ígért Isten semmit. [Ez egy ún. névtelen Misna, amiket a Talmud szabályai szerint mindig Méir rabbinak tulajdonítunk (Szánhedrin 86a.). Érdekesség, hogy rabbi Méir maga is betérők gyermeke volt (Gitin 56a.).]

A Jeruzsálemi Talmudban (Bikurim uo.) azonban Jehudá rabbi véleményét olvashatjuk, aki egy másik Tórai idézetre hivatkozva azt mondja, Ábrahám a betérők atyja is: „…népek tömegének atyjává teszlek Én téged.” (1Mózes 17:5.) Ebből a népek atyja utal arra, hogy Ábrahám azoknak is az őse, akik átveszik a tanításait, vagyis betérnek a zsidóságba (lásd Misnát hágér 172. oldal 58. lábj.).

A háláchá Jehudá rabbi véleményét fogadja el (Maimonidész, A zsengék bemutatásának szabályai 4:3.). Ezt látjuk a Sulchán áruchban is (OC 53:22.), ami szerint nem elfogadott az a vélemény, miszerint a betérő nem imádkozhat elő, mert nem mondhatja, hogy „őseink Istene”. Mind a személyes imában, mind előimádkozóként mondhatja ezt, mert egyértelműen a zsidó ősök leszármazottjának számít (lásd még Maimonidész, Sut HáRáMBáM 2. kötet 293. fejezet).

Üdvözlettel:

Oberlander Báruch

 

Melitta

Adminisztrátor
Fórumvezető
Rádiós
Fény az ujjra, bor a szemre-
Kedves Rabbi!

Néhány hete láttam, hogy van ahol szokás, hogy Hávdálá után mindenki belemártja a kisujjait a kiömlött borba, és egy kicsit a szemére, fülére stb. és a zsebeibe ken. Mi ennek a szokásnak a lényege, és mennyire elterjedt? Csak askenazi zsidók csinálják, vagy mások is?

Köszönöm, Miklós

Kedves Miklós!

A Sulchán Áruch (Orách Chájim 296:1.) írja, hogy szokták a bort az arcra kenni ezzel „mutatva a micvá iránti szeretetet”. Lehet, hogy ez kapcsolódik ahhoz is, ami említve van (Mágen Ávrahám, Orách Chájim 271:23.), hogy aki a kidus bort a szemére teszi, az annak egészségére szolgál. Érdekes, hogy csak a Hávdálá bor szokása terjedt el, míg a kidus boré nem.

Láttam már olyanokat, akik más testrészekre is kennek, illetve hintenek a zsebeikbe egy-egy csöppet, hogy az mindig tele legyen sok jóval, de nem vagyok biztos ennek pontos forrásában, illetve, hogy létezik-e ennek forrása.

A hávdálá része még a gyertya lángjának a használatára mondott áldás is. Ezt akkor lehet megtenni, ha olyan közel van az ember a tűzhöz, hogy a fényénél meg tud különböztetni két pénzérmét (SÁ uo. 298:4.). Csakhogy, amikor kimegy a sábesz, nincs az ember zsebében két pénzérme, ezért az a szokás, hogy ránézünk az ujjainkra, hogy meg tudjuk-e különböztetni a körmöt a bőrtől a gyertya fényében (RSZ uo. 298:6.). Ez azt is szimbolizálja, hogy kezdődik a munkahét – a kapálással és más kétkezi munkákkal.

Oberlander Báruch

 
Oldal tetejére