Édes anyanyelvünk, azaz "Mely nyelv merne versenyezni véled."
- Téma inditó Ile57
- Kezdés dátuma
Kodály Zoltán riadója
A. Jászó Anna
A N Y A N Y E L V Ü N K
Felemelő érzés részt venni Sátoraljaújhelyen az Édes anyanyelvünk versenyeken, s hallgatni a gimnazisták szép magyar beszédét. Évek óta alkalmam van a zsűriből figyelni őket, s ilyenkor mindig eszembe jut saját egyetemi szépkiejtési versenyem. Máig eldicsekszem azzal, hogy én várhattam Kodály tanár urat a portánál, s felkísérhettem a liften. Mindig ő volt a zsűri elnöke, szívén viselte a szép magyar beszéd ügyét, tulajdonképpen az ő nevezetes riadója indította el az egyetemi szépkiejtési versenyeket.
Emlékezzünk Kodály Zoltánra. Nemcsak azért, mert 125 éve született, s 40 esztendeje nincs közöttünk, hanem azért is, mert 1937-ben, hetven esztendeje tette közzé híres riadóját: „A magyar kiejtés romlásáról”. Érdemes felidézni az általa említett jelenségeket, s érdemes összehasonlítani a hetven évvel ezelőtti diagnózist egy maival.
„Bizonyos, hogy egy, nyelvben és stílusban kifogástalan szöveget magyartalanul is fel lehet olvasni. Vannak tehát a nyelvhelyességnek írásban nem rögzíthető, csak füllel felfogható elemei is. A nyelvnek nemcsak leírható része van kitéve romlásnak, hanem talán még inkább ez a jelekkel nem rögzíthető, csak hallható része” – írja Kodály Zoltán, majd így folytatja: „Valamikor szónok nemzet hírében álltunk. Ma lámpával kell keresni olyan szónokot, akinek beszéde a zenei elemek szempontjából kifogástalan.”
Az okok megemlítése után Kodály felsorol néhány tipikus hibát.
Elsőként az artikuláció és a ritmus kérdését említi meg. „Ha nem nyitjuk ki a szánkat, hanem félig csukva tartjuk, mint az angol, valamennyi hangzónk színe elváltozik.” Mássalhangzóink közül különösen az r romlik, s ez azért baj, mert az r sarokköve kiejtésünknek. „Ha meglazul, az egész épület inogni kezd.”
„A helyes magyar beszédben a rövid szótag a hangsúlyban is rövid marad, a súlytalan szótag pedig megtartja teljes intenzitását, ha pedig hosszú volt, nem rövidül meg. […] A szótagok egyenlő intenzitása egyik legfontosabb jelensége, sőt alaptörvénye a magyar beszédnek.” Nem szabad a hosszú mássalhangzókat megrövidíteni (a kellemes helyett nem mondhatunk „kelemest”, a „viszonthalásra” sem éppen a megfelelő búcsúzás). A rövid magánhangzók megnyújtása szó elején, hangsúlyos helyzetben szintén terjedő jelenség, ilyesmiket hallott Kodály tanár úr: vírág, kőszönöm.
A ritmus elleni vétségek után a hangszín elváltozásairól ír: „Egy világáramlat az utóbbi évtizedekben az ember minden hallható megnyilatkozását az éles és orrhangú színezet irányába tolta el. […] Egyelőre igen vékony rétegnél található. De lehet, hogy terjedni fog, főleg, ha bizonyos foghegyről való beszéddel párosul, amit sokan könnyen előkelőség jelének gondolhatnak. Ugyanis rendesen együtt jár a fent említett elmosódó, petyhüdt artikulációval.” Azt is írja Kodály, hogy az orrhangzós beszéd nem a francia, hanem inkább az amerikai beszédet utánozza.
Végezetül a hanglejtés hibáit, az idegenszerű dallamvezetést tárgyalja. „Most az a sajátságos helyzet, hogy a nyugati nyelvek hatása alatt kezd élénkülni a mi hanglejtésünk. Ez tán nem olyan veszedelem. De ha kikezdi a lejtés hagyományos, mélyen gyökerező irányvonalait: az ellen minden erővel küzdenünk kell.”
Ezek voltak Kodály Zoltán főbb észrevételei. Milyen jelenségeket figyelhetünk meg manapság?
Általában ötévenként elvégeztem egy felmérést főiskolai és egyetemi hallgatóim körében 1978 óta. A diagnózis szempontjai mindig azonosak voltak. Harminc év elég hosszú idő, alkalmas bizonyos tendenciák megfigyelésére. A legfeltűnőbb hiba a zárt szájú beszéd, s ennek következtében a hosszú magánhangzók rövid ejtése. Az arányok eltolódtak: másfélszeresére nőtt a mindent röviden ejtők száma, s háromszorosára azoké, akik az á és az é magánhangzókat is röviden ejtik. Ez már pattogó beszédet eredményez, amelyben a hangsúlyok is eltűnnek. Úgy tűnik fel, hogy a fiatalok beszédében nincsenek szó végi hosszú magánhangzók, sem toldaléktalan, sem toldalékos szavakban. Érdekes, hogy az ember észlelése a kiejtéséhez igazodik: a röviden ejtők meg sem hallják a hosszú hangokat. Hiába diktálom szabályosan a helyesírási dolgozatot, akkor is rövidet írnak, mert percepciós bázisuk ezt sugallja: hosszú hangok érkeznek a fülükhöz, de rövidnek hallják őket.
Az r ejtésével olyannyira baj van, annyira gyengült, hogy van már olyan tudományos fonetikánk, amely normatívnak tekinti az egypördületű, renyhe r hangot, mivel a szerző mindig ezt mérte. Olyan jelenséget is megfigyeltem, amelyről Kodály még nem írhatott. Az 1989-es felmérés után óvatosan állapítottam meg, hogy talán új jelenség a b mássalhangzó ejtésének gyengülése két magánhangzó közötti helyzetben. Olyan hang hallatszik, melyet az angol w-vel jelöl: szívdowogva. A v helyett is ezt a hangot lehetett hallani: szawakat, hajolwa, miwel. (Mint az angol well szóban.) Későbbi felmérések igazolták megfigyelésemet: mindegyik hallgató beszédében észlelhető volt ez a hang. A g esetében is megfigyeltem a hangeltolódást: például az igen szó közepén nem g, hanem másféle hang hallatszott, vagyis az erőteljes zárhang helyett laza réshang.
Tanítványaimnál szerencsére ritkán észleltem az orrhangzós beszédet. Azonban terjed ez a fajta beszédmód, a fiatalok körében is. Sajnos több tévébemondóra is jellemző.
A hanglejtésről szólva, tanítványaim felolvasását bizonyos monotónia jellemezte, s ez a gyors beszédtempó következménye is lehetett. Spontán beszédükben viszont gyakrabban volt hallható az idegenszerű hanglejtés, a mondatvégek felkapása, az úgynevezett kunkorítás. Itt megint a televízióra szeretnék hivatkozni: ott bizony a hanglejtés sokszor hibás, s gyakran együtt jár a hangsúlyeltolódással. A napokban úgy beszélt egy tudósító, hogy következetesen a toldalékokat hangsúlyozta: szemetelők, elfogták, parlamentben.
Azt hiszem, Kodály tanár úr második riadót is fújhatna odafentről.
Legyünk azonban igazságosak. Sok minden történt a szép kiejtés ügyében az elmúlt évtizedekben, elég csak Péchy Blanka mozgalmára, a Kazinczy-versenyekre, a Beszélni nehéz körökre, a tanító- és óvóképzőkbe bevezetett beszédművelésre gondolni – s a példákat sorolhatnám. De most mintha változott volna a világ. A kereskedelmi adókból és csatornákból árad a hadaró, orrhangzós, rossz hanglejtésű beszéd. Az iskolák még állnak a vártán, de van olyan új iskolai program, melynek egyik vezetője azt hangsúlyozza, hogy fölösleges a helyesírást tanítani, nyelvtan egyáltalán nem kell, a szép kiejtésről már nem is beszélnek. Vajon miért?
Hallgassuk csak, mit írt Kodály Zoltán 1937-ben: „Itt kell utalnom röviden a kiejtésnek és romlásának lélektani alapjára. A nyugati népeknél a saját nyelvük tökéletes, biztos tudása a kultúra elemi követelménye. (Nálunk tudjuk, nem az.) Hozzájárul bizonyos felelősségérzet: a beszéd szinte a nemzetért való testi kiállás egy formája. A nagy nemzeteknél rendszeresen kinevelt nemzeti öntudat teljessége beszédük magától értetődő biztonságában is megnyilvánul. Hol romlik a kiejtés? Ahol fogyatékos a nemzeti öntudat és a vele járó felelősségérzet. Ahol az idegen nyelvek tudása fontosabb, mint a nemzeti nyelvé.”
forrás: mno.hu
A. Jászó Anna
A N Y A N Y E L V Ü N K
Felemelő érzés részt venni Sátoraljaújhelyen az Édes anyanyelvünk versenyeken, s hallgatni a gimnazisták szép magyar beszédét. Évek óta alkalmam van a zsűriből figyelni őket, s ilyenkor mindig eszembe jut saját egyetemi szépkiejtési versenyem. Máig eldicsekszem azzal, hogy én várhattam Kodály tanár urat a portánál, s felkísérhettem a liften. Mindig ő volt a zsűri elnöke, szívén viselte a szép magyar beszéd ügyét, tulajdonképpen az ő nevezetes riadója indította el az egyetemi szépkiejtési versenyeket.
Emlékezzünk Kodály Zoltánra. Nemcsak azért, mert 125 éve született, s 40 esztendeje nincs közöttünk, hanem azért is, mert 1937-ben, hetven esztendeje tette közzé híres riadóját: „A magyar kiejtés romlásáról”. Érdemes felidézni az általa említett jelenségeket, s érdemes összehasonlítani a hetven évvel ezelőtti diagnózist egy maival.
„Bizonyos, hogy egy, nyelvben és stílusban kifogástalan szöveget magyartalanul is fel lehet olvasni. Vannak tehát a nyelvhelyességnek írásban nem rögzíthető, csak füllel felfogható elemei is. A nyelvnek nemcsak leírható része van kitéve romlásnak, hanem talán még inkább ez a jelekkel nem rögzíthető, csak hallható része” – írja Kodály Zoltán, majd így folytatja: „Valamikor szónok nemzet hírében álltunk. Ma lámpával kell keresni olyan szónokot, akinek beszéde a zenei elemek szempontjából kifogástalan.”
Az okok megemlítése után Kodály felsorol néhány tipikus hibát.
Elsőként az artikuláció és a ritmus kérdését említi meg. „Ha nem nyitjuk ki a szánkat, hanem félig csukva tartjuk, mint az angol, valamennyi hangzónk színe elváltozik.” Mássalhangzóink közül különösen az r romlik, s ez azért baj, mert az r sarokköve kiejtésünknek. „Ha meglazul, az egész épület inogni kezd.”
„A helyes magyar beszédben a rövid szótag a hangsúlyban is rövid marad, a súlytalan szótag pedig megtartja teljes intenzitását, ha pedig hosszú volt, nem rövidül meg. […] A szótagok egyenlő intenzitása egyik legfontosabb jelensége, sőt alaptörvénye a magyar beszédnek.” Nem szabad a hosszú mássalhangzókat megrövidíteni (a kellemes helyett nem mondhatunk „kelemest”, a „viszonthalásra” sem éppen a megfelelő búcsúzás). A rövid magánhangzók megnyújtása szó elején, hangsúlyos helyzetben szintén terjedő jelenség, ilyesmiket hallott Kodály tanár úr: vírág, kőszönöm.
A ritmus elleni vétségek után a hangszín elváltozásairól ír: „Egy világáramlat az utóbbi évtizedekben az ember minden hallható megnyilatkozását az éles és orrhangú színezet irányába tolta el. […] Egyelőre igen vékony rétegnél található. De lehet, hogy terjedni fog, főleg, ha bizonyos foghegyről való beszéddel párosul, amit sokan könnyen előkelőség jelének gondolhatnak. Ugyanis rendesen együtt jár a fent említett elmosódó, petyhüdt artikulációval.” Azt is írja Kodály, hogy az orrhangzós beszéd nem a francia, hanem inkább az amerikai beszédet utánozza.
Végezetül a hanglejtés hibáit, az idegenszerű dallamvezetést tárgyalja. „Most az a sajátságos helyzet, hogy a nyugati nyelvek hatása alatt kezd élénkülni a mi hanglejtésünk. Ez tán nem olyan veszedelem. De ha kikezdi a lejtés hagyományos, mélyen gyökerező irányvonalait: az ellen minden erővel küzdenünk kell.”
Ezek voltak Kodály Zoltán főbb észrevételei. Milyen jelenségeket figyelhetünk meg manapság?
Általában ötévenként elvégeztem egy felmérést főiskolai és egyetemi hallgatóim körében 1978 óta. A diagnózis szempontjai mindig azonosak voltak. Harminc év elég hosszú idő, alkalmas bizonyos tendenciák megfigyelésére. A legfeltűnőbb hiba a zárt szájú beszéd, s ennek következtében a hosszú magánhangzók rövid ejtése. Az arányok eltolódtak: másfélszeresére nőtt a mindent röviden ejtők száma, s háromszorosára azoké, akik az á és az é magánhangzókat is röviden ejtik. Ez már pattogó beszédet eredményez, amelyben a hangsúlyok is eltűnnek. Úgy tűnik fel, hogy a fiatalok beszédében nincsenek szó végi hosszú magánhangzók, sem toldaléktalan, sem toldalékos szavakban. Érdekes, hogy az ember észlelése a kiejtéséhez igazodik: a röviden ejtők meg sem hallják a hosszú hangokat. Hiába diktálom szabályosan a helyesírási dolgozatot, akkor is rövidet írnak, mert percepciós bázisuk ezt sugallja: hosszú hangok érkeznek a fülükhöz, de rövidnek hallják őket.
Az r ejtésével olyannyira baj van, annyira gyengült, hogy van már olyan tudományos fonetikánk, amely normatívnak tekinti az egypördületű, renyhe r hangot, mivel a szerző mindig ezt mérte. Olyan jelenséget is megfigyeltem, amelyről Kodály még nem írhatott. Az 1989-es felmérés után óvatosan állapítottam meg, hogy talán új jelenség a b mássalhangzó ejtésének gyengülése két magánhangzó közötti helyzetben. Olyan hang hallatszik, melyet az angol w-vel jelöl: szívdowogva. A v helyett is ezt a hangot lehetett hallani: szawakat, hajolwa, miwel. (Mint az angol well szóban.) Későbbi felmérések igazolták megfigyelésemet: mindegyik hallgató beszédében észlelhető volt ez a hang. A g esetében is megfigyeltem a hangeltolódást: például az igen szó közepén nem g, hanem másféle hang hallatszott, vagyis az erőteljes zárhang helyett laza réshang.
Tanítványaimnál szerencsére ritkán észleltem az orrhangzós beszédet. Azonban terjed ez a fajta beszédmód, a fiatalok körében is. Sajnos több tévébemondóra is jellemző.
A hanglejtésről szólva, tanítványaim felolvasását bizonyos monotónia jellemezte, s ez a gyors beszédtempó következménye is lehetett. Spontán beszédükben viszont gyakrabban volt hallható az idegenszerű hanglejtés, a mondatvégek felkapása, az úgynevezett kunkorítás. Itt megint a televízióra szeretnék hivatkozni: ott bizony a hanglejtés sokszor hibás, s gyakran együtt jár a hangsúlyeltolódással. A napokban úgy beszélt egy tudósító, hogy következetesen a toldalékokat hangsúlyozta: szemetelők, elfogták, parlamentben.
Azt hiszem, Kodály tanár úr második riadót is fújhatna odafentről.
Legyünk azonban igazságosak. Sok minden történt a szép kiejtés ügyében az elmúlt évtizedekben, elég csak Péchy Blanka mozgalmára, a Kazinczy-versenyekre, a Beszélni nehéz körökre, a tanító- és óvóképzőkbe bevezetett beszédművelésre gondolni – s a példákat sorolhatnám. De most mintha változott volna a világ. A kereskedelmi adókból és csatornákból árad a hadaró, orrhangzós, rossz hanglejtésű beszéd. Az iskolák még állnak a vártán, de van olyan új iskolai program, melynek egyik vezetője azt hangsúlyozza, hogy fölösleges a helyesírást tanítani, nyelvtan egyáltalán nem kell, a szép kiejtésről már nem is beszélnek. Vajon miért?
Hallgassuk csak, mit írt Kodály Zoltán 1937-ben: „Itt kell utalnom röviden a kiejtésnek és romlásának lélektani alapjára. A nyugati népeknél a saját nyelvük tökéletes, biztos tudása a kultúra elemi követelménye. (Nálunk tudjuk, nem az.) Hozzájárul bizonyos felelősségérzet: a beszéd szinte a nemzetért való testi kiállás egy formája. A nagy nemzeteknél rendszeresen kinevelt nemzeti öntudat teljessége beszédük magától értetődő biztonságában is megnyilvánul. Hol romlik a kiejtés? Ahol fogyatékos a nemzeti öntudat és a vele járó felelősségérzet. Ahol az idegen nyelvek tudása fontosabb, mint a nemzeti nyelvé.”
forrás: mno.hu
<center>
Ady Endre
Az Értől az Óceánig
</center> <table class="sorokcsoportja" width="100%" border="0" cellpadding="0"> <tbody><tr> <td style=""> <table class="sor" width="100%" border="0" cellpadding="0"> <tbody><tr> <td style="" width="100%" nowrap="1">Az Ér nagy, álmos, furcsa árok,</td> </tr> </tbody></table> <table class="sor" width="100%" border="0" cellpadding="0"> <tbody><tr> <td style="" width="100%" nowrap="1">Pocsolyás víz, sás, káka lakják.</td> </tr> </tbody></table> <table class="sor" width="100%" border="0" cellpadding="0"> <tbody><tr> <td style="" width="100%" nowrap="1">De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna</td> </tr> </tbody></table> <table class="sor" width="100%" border="0" cellpadding="0"> <tbody><tr> <td style="" width="100%" nowrap="1">Óceánig hordják a habját.</td> </tr> </tbody></table> </td> </tr> </tbody></table> <table class="sorokcsoportja" width="100%" border="0" cellpadding="0"> <tbody><tr> <td style=""> <table class="sor" width="100%" border="0" cellpadding="0"> <tbody><tr> <td style="" width="100%" nowrap="1">S ha rám dől a szittya magasság,</td> </tr> </tbody></table> <table class="sor" width="100%" border="0" cellpadding="0"> <tbody><tr> <td style="" width="100%" nowrap="1">Ha száz átok fogja a vérem,</td> </tr> </tbody></table> <table class="sor" width="100%" border="0" cellpadding="0"> <tbody><tr> <td style="" width="100%" nowrap="1">Ha gátat túr föl ezer vakond,</td> </tr> </tbody></table> <table class="sor" width="100%" border="0" cellpadding="0"> <tbody><tr> <td style="" width="100%" nowrap="1">Az Óceánt mégis elérem.</td> </tr> </tbody></table> </td> </tr> </tbody></table> <table class="sor" width="100%" border="0" cellpadding="0"> <tbody><tr> <td style="" width="100%" nowrap="1">Akarom, mert ez bús merészség,</td> </tr> </tbody></table> <table class="sor" width="100%" border="0" cellpadding="0"> <tbody><tr> <td style="" width="100%" nowrap="1">Akarom, mert világ csodája:</td> </tr> </tbody></table> <table class="sor" width="100%" border="0" cellpadding="0"> <tbody><tr> <td style="" width="100%" nowrap="1">Valaki az Értől indul el</td> </tr> </tbody></table> S befut a szent, nagy Óceánba.
Ady Endre
Az Értől az Óceánig
</center> <table class="sorokcsoportja" width="100%" border="0" cellpadding="0"> <tbody><tr> <td style=""> <table class="sor" width="100%" border="0" cellpadding="0"> <tbody><tr> <td style="" width="100%" nowrap="1">Az Ér nagy, álmos, furcsa árok,</td> </tr> </tbody></table> <table class="sor" width="100%" border="0" cellpadding="0"> <tbody><tr> <td style="" width="100%" nowrap="1">Pocsolyás víz, sás, káka lakják.</td> </tr> </tbody></table> <table class="sor" width="100%" border="0" cellpadding="0"> <tbody><tr> <td style="" width="100%" nowrap="1">De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna</td> </tr> </tbody></table> <table class="sor" width="100%" border="0" cellpadding="0"> <tbody><tr> <td style="" width="100%" nowrap="1">Óceánig hordják a habját.</td> </tr> </tbody></table> </td> </tr> </tbody></table> <table class="sorokcsoportja" width="100%" border="0" cellpadding="0"> <tbody><tr> <td style=""> <table class="sor" width="100%" border="0" cellpadding="0"> <tbody><tr> <td style="" width="100%" nowrap="1">S ha rám dől a szittya magasság,</td> </tr> </tbody></table> <table class="sor" width="100%" border="0" cellpadding="0"> <tbody><tr> <td style="" width="100%" nowrap="1">Ha száz átok fogja a vérem,</td> </tr> </tbody></table> <table class="sor" width="100%" border="0" cellpadding="0"> <tbody><tr> <td style="" width="100%" nowrap="1">Ha gátat túr föl ezer vakond,</td> </tr> </tbody></table> <table class="sor" width="100%" border="0" cellpadding="0"> <tbody><tr> <td style="" width="100%" nowrap="1">Az Óceánt mégis elérem.</td> </tr> </tbody></table> </td> </tr> </tbody></table> <table class="sor" width="100%" border="0" cellpadding="0"> <tbody><tr> <td style="" width="100%" nowrap="1">Akarom, mert ez bús merészség,</td> </tr> </tbody></table> <table class="sor" width="100%" border="0" cellpadding="0"> <tbody><tr> <td style="" width="100%" nowrap="1">Akarom, mert világ csodája:</td> </tr> </tbody></table> <table class="sor" width="100%" border="0" cellpadding="0"> <tbody><tr> <td style="" width="100%" nowrap="1">Valaki az Értől indul el</td> </tr> </tbody></table> S befut a szent, nagy Óceánba.
egy kis ráadás
........Az utolsó moldvai magyar pogocsás – kortársunk volt.......A Szeret menti Szabófalván (Sabaoani) hunyt el. Nevét, és amiket „pogocsált”, ismerték szerte Moldvában a csángó magyarok, pedig néhány évtizede már súlyos megpróbáltatás jár minden kiejtett magyar szóért. Az utolsó pogocsást Lakatos Demeternek hívták, amíg élt. Szülőfalujának temetőjében felállított keresztfájára azonban – néhány román szó kíséretében – a következő névfelirat került: Mitica Lacatusu (1911-1974). Csángó barátai szintén úgy ismerték – a magyar köznyelvet iskolában sohasem tanult népköltőt –, hogy „pogocsás ember”. Így nyilatkozott róla földije és barátja, Szászka Erdős Péter, ugyancsak írástudatlan, csángó magyar búcsúbeszédében. Ez a moldvai csángó magyar verselő, a kereszténységet megelőző pogocsások mai utóda, egyazon archaikus nyelven írt, beszélt, melyet Árpád-kori nyelvemlékeink őriztek meg számunkra. S melyről Horváth János most kiadott irodalomtörténete szól.
Bizonyságul álljon előttünk egy rövidke, befejező szakasz Lakatos Demeter egyik legszebb írásából, melynek címe:
Mesze ot hul nap szentul le
Nem feleitem el szoho szem
Apómat
Kishike det voltam nekem
Mit mondot
Ot vagyand a mük országunk
Tud meg iul
Ot hul a nop minden eszte
Leszentul.
Így érzett és dalolt az utolsó magyar pogocsás, akinek ősei iránti olthatatlan szeretete csak szájhagyományból táplálkozott, magyar szót iskolában nem tanulhatott. Szeret-parti sírja fölött naponta fogy a magyar szó ereje. Míg élt a költő, hangja áthallatszott Erdélybe is. Jövőt idézően.
Verseskötetének megjelenését évtizedeken át tervezték Romániában. De nem került rá sor. ....... 1986-ban, az ELTE Magyar Nyelvtörténeti és Nyelvjárási Tanszéke, valamint az MTA Nyelvtudományi Intézete kiadta az idehaza összegyűjtött, feltalált költeményeket, gazdag szómagyarázatokkal kísérve és Udvardy Frigyes bibliográfiájával ellátva őket. Sajnos, a kötet könyvárusi forgalomba nem került. Nagy kár, mert az utolsó pogocsás művei és életsorsa az egész csángó magyarság jelenét példázza.
Hajdú Demeter Dénes
Magyar Nemzet, 1988. augusztus 16.
........Az utolsó moldvai magyar pogocsás – kortársunk volt.......A Szeret menti Szabófalván (Sabaoani) hunyt el. Nevét, és amiket „pogocsált”, ismerték szerte Moldvában a csángó magyarok, pedig néhány évtizede már súlyos megpróbáltatás jár minden kiejtett magyar szóért. Az utolsó pogocsást Lakatos Demeternek hívták, amíg élt. Szülőfalujának temetőjében felállított keresztfájára azonban – néhány román szó kíséretében – a következő névfelirat került: Mitica Lacatusu (1911-1974). Csángó barátai szintén úgy ismerték – a magyar köznyelvet iskolában sohasem tanult népköltőt –, hogy „pogocsás ember”. Így nyilatkozott róla földije és barátja, Szászka Erdős Péter, ugyancsak írástudatlan, csángó magyar búcsúbeszédében. Ez a moldvai csángó magyar verselő, a kereszténységet megelőző pogocsások mai utóda, egyazon archaikus nyelven írt, beszélt, melyet Árpád-kori nyelvemlékeink őriztek meg számunkra. S melyről Horváth János most kiadott irodalomtörténete szól.
Bizonyságul álljon előttünk egy rövidke, befejező szakasz Lakatos Demeter egyik legszebb írásából, melynek címe:
Mesze ot hul nap szentul le
Nem feleitem el szoho szem
Apómat
Kishike det voltam nekem
Mit mondot
Ot vagyand a mük országunk
Tud meg iul
Ot hul a nop minden eszte
Leszentul.
Így érzett és dalolt az utolsó magyar pogocsás, akinek ősei iránti olthatatlan szeretete csak szájhagyományból táplálkozott, magyar szót iskolában nem tanulhatott. Szeret-parti sírja fölött naponta fogy a magyar szó ereje. Míg élt a költő, hangja áthallatszott Erdélybe is. Jövőt idézően.
Verseskötetének megjelenését évtizedeken át tervezték Romániában. De nem került rá sor. ....... 1986-ban, az ELTE Magyar Nyelvtörténeti és Nyelvjárási Tanszéke, valamint az MTA Nyelvtudományi Intézete kiadta az idehaza összegyűjtött, feltalált költeményeket, gazdag szómagyarázatokkal kísérve és Udvardy Frigyes bibliográfiájával ellátva őket. Sajnos, a kötet könyvárusi forgalomba nem került. Nagy kár, mert az utolsó pogocsás művei és életsorsa az egész csángó magyarság jelenét példázza.
Hajdú Demeter Dénes
Magyar Nemzet, 1988. augusztus 16.
<CENTER>Molnos Angéla
HAZATÉRÉS AZ ANYANYELV BOMLADOZÓ KÖZEGÉBE
</CENTER>Kedves angliai ismerősöm megkérdez: "Hát aztán, hogy érzed Magad itt, az anyanyelv élő közegében?" Torkomon akad a válasz. Mit mondjak? Hiszen tudja, mennyire sóvárogtam a tisztán csengő, ékes magyar szó után.
Hiába éltem több, mint harminc évet angol nyelvterületen Londonban és Kelet-Afrikában, nyolcat a spanyol nyelvű Argentínában és Uruguayban, hetet Németországban és a német Svájcban, hatot Olaszországban; hiába írtam könyveket angolul és németül, verseket olaszul és spanyolul, egy nyelven sem éreztem, hogy én én vagyok. Mintha mindig álarc mögött éltem volna, vagy valami folytonos szerepjátszásra ítélt volna a végzet. Pedig vonzottak ezek az álarcok és serényen karban is tartottam őket. Egyik-másik néha a megtévesztésig ráforrott a lelkemre.
Mégis mindez színjáték volt. Ma már tudom, hogy csak egy nyelvet lehet tökéletesen elsajátítani, az anyanyelvet. Ha az ember egyáltalán megtanulja, mert nem könnyű és hallatlanul hosszú időbe telik. Életünk első évében csak hangokkal kísérletezünk. Azután kinyögjük az első szót, ami valójában egy egész mondat. A felnőttek, akik minden fontos dolgot gyorsan elfelejtenek, szónak nézik, mert rövid. Az első "Mama!" körülbelül azt jelenti, hogy "Maradj velem. Ne is álmodj arról, hogy itt hagysz, mert ha csak egy lépést is teszel, olyan irdatlanul üvöltök, hogy megszakad bele a szíved és örökre megbánod. De az is lehet, hogy egyszerűen megöllek." Évtizedek telnek el, mire mindezt így szépen, részletesen szavakba tudjuk foglalni. Közben pedig csak tanulunk, tanulunk. Mindenki körülöttünk figyeli, élvezi döcögő, dadogó, selypítő, tétovázó, zökkenős haladásunkat. A bárgyubbak leszállnak a mi szintünkre és velünk együtt idétlenkednek. Ezekre nem kell ügyelni. A többség javít és oktat.
Az asztalnál a kisfiú azt kérdezi, hogy ez mi. "Saláta" szól a válasz. Mire ő: "Azt tudom, de ez mi?", és ujjával egy salátalevél felé bök. Megint ugyanaz a válasz, és megint ugyanaz a nem tágító kérdés. Segíteni akar a már-már türelmét vesztette szülőnek, és negyedszerre nem mutat, hanem két kis ujjával kiemel egy zöld levelet: "De, ez mi?" Erre elcsattan a nagy pofon pimaszságáért. A felnőtt nem fogja fel, hogy ez a gyereknek egy rendkívül fontos, szellemi fejlődésébe vágó kérdés volt. Ismerte a paradicsom-, az uborka-, a pityóka- és még néhány más salátát, és meg is tudta nevezni, hogy mi van bennük. Csak most nem, mert nem értette, hogy mit tettek ebbe a salátába. Nem tudta, hogy a "saláta" nemcsak étel, amit elkészítve elébe raknak, hanem kint a kertben egy bizonyos növény neve is. Még arra sem ébredt rá eddig, hogy ugyanannak a szónak több jelentése lehet. Azt sem sejtette, hogy a nyelv nem az ő kis következetes agya törvényei szerint működik, hanem tele van ellentmondásokkal. Él és hullámzik, változik a saját rejtett irányelvei szerint térben és időben, századokon, ezredéveken át. Egyedül a művelt nyelvérzék képes ezt a hatalmas természeti jelenséget, amely emberi mivoltunk alapja, teljes egészében felfogni, és követni. E nyelvérzék az élet első éveiben fejlődik ki.
Egyszer adódik mindenki életében az a bódító élmény, hogy közvetlen környezetünkkel együtt fedezhetjük fel az anyanyelvet és így az egész világegyetemet. Minden egyes benyomás, amit az érzékek sugallanak, a mélyen lélekbe hatoló dallamok, zajok, zörejek, ütemek, az ízek, szagok és illatok, a bársonyos, érdes, selymes, puha, kemény, meleg és hűvös felületek, a szivárvány minden színe és árnyalata, amire a gyermek felajzott érdeklődése, kielégíthetetlen kíváncsisága irányul, egyenként elkülönül, kibontakozik az egészből, fogalommá sűrűsödik, és nevet kap. A gyerek örül a felfedezéseinek, játszik velük és játszik magával a nyelvvel. Élvezi édes anyanyelve adta szellemi hatalmát. Az életkedv és a nyelv szeretete egymásba fonódnak.
Áldom a sorsot, hogy tizenhárom éves koromig volt időm az anyanyelvemmel fölnőnöm. A komoly idegennyelv-tanulás csak azután kezdődött. Károsul és nem nyer az a gyermek, aki már zsenge korában két-három idegen nyelvet tanul egyszerre, és ugyanakkor sem a család, sem az iskola nem vezeti be őt kellőképpen a magyar nyelv erős várába, hallatlanul gazdag kincsestárába. Ez gátolja a gondolkodási képességet, mely egy nyelven fejlődik a legjobban. A nyelven keresztül gondolkozik az ember. A szellemi képesség az anyanyelvben bontakozik ki a legteljesebben, föltéve, hogy azt folytonosan óvjuk, műveljük, és nem zavarjuk meg több más nyelv túl korai tanulásával. Egy vagy két idegen nyelv még használhat is a már jól megalapozott anyanyelvi tudásnak, ha azzal együtt gondozzuk és ápoljuk őket. Minden nyelvet úgy kell művelni, mint egy szép és hasznos kertet, melyet állandóan figyelünk, és amikor kell, locsolunk, táplálunk, tisztítunk, gyomlálunk és részben újra beültetünk. Nem vadon vagy őserdő, amit magára lehet hagyni.
Az idegenmajmoló úgy fitogtatja tudását, hogy az angol-amerikai kifejezések korcs magyar változatát a lehető leggyakrabban bedobja beszédébe. Ebben egész környezete megerősíti. Mert nálunk divat az anyanyelvnyúzás. A divat csak terjed, terjed. A nyelvbomlasztás ragályos betegség, sőt nemzeti öngyilkosság is, de a legtöbben nem így látják. Pedig, jaj annak a négy-öt évesnek, aki a mai utcai föliratokon gyakorolja első olvasási kísérleteit. Mire folyékonyan ír és olvas, már nem tud se angolul, se magyarul.
Igen hazajöttem több, mint fél évszázad után az anyanyelv közegébe ... "Szuper!" - mondja mellettem egy jól öltözött fiatal asszony a postán, miután a hivatalnok biztosítja afelől, hogy levelét másnap megkapja a címzett. Eszébe sem jutna olyasmi, hogy "Nagyszerű!" vagy "Nagyon jó!" Megfordulok és íme szembeötlik a felirat az új bolt fém és üveg homlokzatán: "POSTASHOP". Kimegyek. Amerre csak nézek, mindenütt "akció"-ba ütközöm. Bámészkodom a kirakatoknál. Ott is: "Akció!" A sarkon találkozom egy ismerőssel. Megkérdezem, hogy mi ez a nagy tevékenység mindenütt. Értetlenül néz rám és kérdi: "Hol?" "Hát itt, ez a sok 'akció'". Nem érti, hogy tényleg nem értem. A végén rájön. Én is. Ez az egy szó mindent jelent, mindent helyettesít: a tavaszi, nyárvégi, őszi, téli vagy alkalmi árleszállítást, az előnyös vagy kedvezményes árakat, a végkiárusítást, az IFOR csapatok bevetését, a mozgalmas amerikai filmeket, az utcai tüntetéseket Belgrádban, a karácsonyi jótékonysági gyűjtést, a rendőri rajtaütést és még sok, sok mást. Minek szaporítjuk a szót? Egy szó elég ... "Ez már beépült a nyelvbe. Nem lehet kifogásolni. Különben az idegen behatás nemcsak a szavakat érinti, hanem a mondatszerkezetet is." - teszi hozzá. Mintha nem tudnám. Belül fölkavarva, udvarias mosollyal megköszönöm a felvilágosítást és hazamenekülök.
Bekapcsolom a rádiót, a tévét. A torz szavak tömege árasztja el meleg otthonomat. Mindegyik két-három, de sokszor húsz-harminc gyönyörű magyar szót tuszkol ki emlékezetünkből. Kosztolányi Dezső (1971, 63 o.) gyűlölte a "fantasztikus" szót és sohasem mondta ki vagy írta le. Szerinte a következő szavaink rovására használjuk: fellegjáró, elképesztő, boszorkányos, csodálatos, délibábos, döbbenetes, egetverő, elbűvölő, hátborzongató, hihetetlen, hökkentő, káprázatos, kísérteties, kitűnő, lidérces, megrökönyítő, nagyszerű, óriási, regényes, regeszerű, tündökletes, varázsos, stb.
A műsorvezetők érezhetően élvezik a lehetőséget, hogy a nagy nyilvánosság elé tárják ezt a latin-angol-magyar nyelvzagyvalékot, amiből természetesen az angol látogató egy árva szót sem ért. De nekem ezt most meg kell tanulnom. Megtanultam, hogy Hajdú-Bihar megyét már nem így hívják, hanem "régió"-nak. De lehet, hogy félreértettem, és talán a Tiszántúlt vagy egész Kelet-Magyarországot illő így szólítanunk, velősen latinul. Megtudom, hogy a közegészségügy "szektor", vagy, ha jobban tetszik, "szféra" (még nem nyomoztam ki a különbséget), a maradi szemlélet nyilvánvalóan nem divat és ehelyett azt mondjuk, hogy "retrográd" vagy "retrospektív perspektíva", de a pénzelés, a tőkebefektetés, az anyagi támogatás, a fedezet sem divat már, mert itt csak "finanszíroz"-nak és "szponzorál"-nak. A magánosítás is szűnőfélben van. Annál erőteljesebben halad a "privatizálás" és a még divatosabb "privatizáció", amiből végre született egy új magyar szó: "tocsikol". Pontos jelentése még nem egészen világos, de legalább ennek az egy szónak magyar a hangzása.
Hogyan érzem magam az anyanyelv élő közegében? Drága, jó barátom, bevallom, fuldoklom és lehet, hogy bele is betegszem. Különben Debrecen levegője jó, nekem egészséges, és nagyon szeretem. Nyelvünket is meg lehetne menteni. Ez az egyetlen kincsünk, melyet mindenki megtarthat és gyarapíthat. Nem kell hozzá se pénz, se hatalom. Csupán egyéni elhatározás dolga, hogy gondozzuk ezt az egyedi és drága nyelvet. Elmúlt nemzedékek lelkét és szellemét hordozza magában. Ők ápolták és művelték sokszor nagy áldozatok és szenvedések árán. Óvjuk meg mi is az eljövendő nemzedéknek.
<CENTER></CENTER>
[SIZE=-1]A fenti cikk először a Hajdú-Bihari Napló irodalmi melléklete, a "Szó-Kép"-nek 1997. február 12-iki számában jelent meg a következő bevezetéssel: "... cikkünk szerzője lélekgyógyász, aki több mint fél évszázados külföldi tartózkodás után települt vissza Magyarországra. 1994-ben alapítványt hozott létre a lélektani szaknyelv magyarítására. Behatóan foglalkoztatják a magyar nyelv megőrzésének kérdései. Angliában nagy sikert aratott szakkönyve, Az idő kérdése, februárban jelenik meg idegen szavaktól mentesen a Kossuth Egyetemi Kiadónál. Írásában a hazatelepülése - 1996 májusa - óta eltelt idő nyelvi élményeit foglalta össze a Szó-Kép számára. (A szerkesztő)"[/SIZE]
[SIZE=-1]Másodszor megjelent 1997. június 12.-én a Szabadság című kolozsvári közéleti napilap "művelődés" oldalán. A szerkesztő, Németh Júlia, többek között a következőket fűzte hozzá: "Molnos Angéla rendkívüli életútját, pályájának alakulását a rövid lélekelemző kezelés lényegét ismertető, Az idő kérdése című, a Debreceni Egyetemi Kiadónál 1997-ben napvilágot látott kötete alapján összegeztük. A szakkönyv ismertetésére visszatérünk. - Lapunk olvasói Molnos Angélát, a költőt ismerik. A Csodavárás című, 1992-ben, Londonban megjelent kétnyelvű kötetéből készült válogatás nagy sikert aratott annak idején. 'Visszanézni / csak későn fogok, / csak egyszer utoljára, / ha majd összeszedem / a nagyvilágban / szerteszét hagyott / énemet, / mert örök búcsúzás / volt az életem' - vetette papírra 1950-ben, Buenos Airesben. Hogy negyvenhat évre rá elérkezettnek lássa az időt a visszatérésre. Hogy véget vetve az örök búcsúzásnak visszatérjen oda, ahonnan valójában sohasem, egy pillanatra sem szakadt el. Szülőföldjére. 'Miután fél évszázadon át kísérleteztem más nyelveken írni, visszatértem a magyar nyelvhez. Akármennyire elhanyagoltam, mégis elevenebben lüktet bennem, mint a többi, később tanult nyelv' - írja. S hogy ez mennyire igaz, bizonyítja a Hajdú-Bihari Napló irodalmi mellékletében megjelent, de lapunknak is elküldött fönti vallomása az anyanyelvről. A szerzőnek az anyaországi nyelvhasználatra vonatkozó, a magyar nyelv szerető féltéséből eredő bíráló megjegyzései, sajnos, Erdélyben is időszerűek. És hatványozottan megszívlelendők." [/SIZE]
HAZATÉRÉS AZ ANYANYELV BOMLADOZÓ KÖZEGÉBE
</CENTER>Kedves angliai ismerősöm megkérdez: "Hát aztán, hogy érzed Magad itt, az anyanyelv élő közegében?" Torkomon akad a válasz. Mit mondjak? Hiszen tudja, mennyire sóvárogtam a tisztán csengő, ékes magyar szó után.
Hiába éltem több, mint harminc évet angol nyelvterületen Londonban és Kelet-Afrikában, nyolcat a spanyol nyelvű Argentínában és Uruguayban, hetet Németországban és a német Svájcban, hatot Olaszországban; hiába írtam könyveket angolul és németül, verseket olaszul és spanyolul, egy nyelven sem éreztem, hogy én én vagyok. Mintha mindig álarc mögött éltem volna, vagy valami folytonos szerepjátszásra ítélt volna a végzet. Pedig vonzottak ezek az álarcok és serényen karban is tartottam őket. Egyik-másik néha a megtévesztésig ráforrott a lelkemre.
Mégis mindez színjáték volt. Ma már tudom, hogy csak egy nyelvet lehet tökéletesen elsajátítani, az anyanyelvet. Ha az ember egyáltalán megtanulja, mert nem könnyű és hallatlanul hosszú időbe telik. Életünk első évében csak hangokkal kísérletezünk. Azután kinyögjük az első szót, ami valójában egy egész mondat. A felnőttek, akik minden fontos dolgot gyorsan elfelejtenek, szónak nézik, mert rövid. Az első "Mama!" körülbelül azt jelenti, hogy "Maradj velem. Ne is álmodj arról, hogy itt hagysz, mert ha csak egy lépést is teszel, olyan irdatlanul üvöltök, hogy megszakad bele a szíved és örökre megbánod. De az is lehet, hogy egyszerűen megöllek." Évtizedek telnek el, mire mindezt így szépen, részletesen szavakba tudjuk foglalni. Közben pedig csak tanulunk, tanulunk. Mindenki körülöttünk figyeli, élvezi döcögő, dadogó, selypítő, tétovázó, zökkenős haladásunkat. A bárgyubbak leszállnak a mi szintünkre és velünk együtt idétlenkednek. Ezekre nem kell ügyelni. A többség javít és oktat.
Az asztalnál a kisfiú azt kérdezi, hogy ez mi. "Saláta" szól a válasz. Mire ő: "Azt tudom, de ez mi?", és ujjával egy salátalevél felé bök. Megint ugyanaz a válasz, és megint ugyanaz a nem tágító kérdés. Segíteni akar a már-már türelmét vesztette szülőnek, és negyedszerre nem mutat, hanem két kis ujjával kiemel egy zöld levelet: "De, ez mi?" Erre elcsattan a nagy pofon pimaszságáért. A felnőtt nem fogja fel, hogy ez a gyereknek egy rendkívül fontos, szellemi fejlődésébe vágó kérdés volt. Ismerte a paradicsom-, az uborka-, a pityóka- és még néhány más salátát, és meg is tudta nevezni, hogy mi van bennük. Csak most nem, mert nem értette, hogy mit tettek ebbe a salátába. Nem tudta, hogy a "saláta" nemcsak étel, amit elkészítve elébe raknak, hanem kint a kertben egy bizonyos növény neve is. Még arra sem ébredt rá eddig, hogy ugyanannak a szónak több jelentése lehet. Azt sem sejtette, hogy a nyelv nem az ő kis következetes agya törvényei szerint működik, hanem tele van ellentmondásokkal. Él és hullámzik, változik a saját rejtett irányelvei szerint térben és időben, századokon, ezredéveken át. Egyedül a művelt nyelvérzék képes ezt a hatalmas természeti jelenséget, amely emberi mivoltunk alapja, teljes egészében felfogni, és követni. E nyelvérzék az élet első éveiben fejlődik ki.
Egyszer adódik mindenki életében az a bódító élmény, hogy közvetlen környezetünkkel együtt fedezhetjük fel az anyanyelvet és így az egész világegyetemet. Minden egyes benyomás, amit az érzékek sugallanak, a mélyen lélekbe hatoló dallamok, zajok, zörejek, ütemek, az ízek, szagok és illatok, a bársonyos, érdes, selymes, puha, kemény, meleg és hűvös felületek, a szivárvány minden színe és árnyalata, amire a gyermek felajzott érdeklődése, kielégíthetetlen kíváncsisága irányul, egyenként elkülönül, kibontakozik az egészből, fogalommá sűrűsödik, és nevet kap. A gyerek örül a felfedezéseinek, játszik velük és játszik magával a nyelvvel. Élvezi édes anyanyelve adta szellemi hatalmát. Az életkedv és a nyelv szeretete egymásba fonódnak.
Áldom a sorsot, hogy tizenhárom éves koromig volt időm az anyanyelvemmel fölnőnöm. A komoly idegennyelv-tanulás csak azután kezdődött. Károsul és nem nyer az a gyermek, aki már zsenge korában két-három idegen nyelvet tanul egyszerre, és ugyanakkor sem a család, sem az iskola nem vezeti be őt kellőképpen a magyar nyelv erős várába, hallatlanul gazdag kincsestárába. Ez gátolja a gondolkodási képességet, mely egy nyelven fejlődik a legjobban. A nyelven keresztül gondolkozik az ember. A szellemi képesség az anyanyelvben bontakozik ki a legteljesebben, föltéve, hogy azt folytonosan óvjuk, műveljük, és nem zavarjuk meg több más nyelv túl korai tanulásával. Egy vagy két idegen nyelv még használhat is a már jól megalapozott anyanyelvi tudásnak, ha azzal együtt gondozzuk és ápoljuk őket. Minden nyelvet úgy kell művelni, mint egy szép és hasznos kertet, melyet állandóan figyelünk, és amikor kell, locsolunk, táplálunk, tisztítunk, gyomlálunk és részben újra beültetünk. Nem vadon vagy őserdő, amit magára lehet hagyni.
Az idegenmajmoló úgy fitogtatja tudását, hogy az angol-amerikai kifejezések korcs magyar változatát a lehető leggyakrabban bedobja beszédébe. Ebben egész környezete megerősíti. Mert nálunk divat az anyanyelvnyúzás. A divat csak terjed, terjed. A nyelvbomlasztás ragályos betegség, sőt nemzeti öngyilkosság is, de a legtöbben nem így látják. Pedig, jaj annak a négy-öt évesnek, aki a mai utcai föliratokon gyakorolja első olvasási kísérleteit. Mire folyékonyan ír és olvas, már nem tud se angolul, se magyarul.
Igen hazajöttem több, mint fél évszázad után az anyanyelv közegébe ... "Szuper!" - mondja mellettem egy jól öltözött fiatal asszony a postán, miután a hivatalnok biztosítja afelől, hogy levelét másnap megkapja a címzett. Eszébe sem jutna olyasmi, hogy "Nagyszerű!" vagy "Nagyon jó!" Megfordulok és íme szembeötlik a felirat az új bolt fém és üveg homlokzatán: "POSTASHOP". Kimegyek. Amerre csak nézek, mindenütt "akció"-ba ütközöm. Bámészkodom a kirakatoknál. Ott is: "Akció!" A sarkon találkozom egy ismerőssel. Megkérdezem, hogy mi ez a nagy tevékenység mindenütt. Értetlenül néz rám és kérdi: "Hol?" "Hát itt, ez a sok 'akció'". Nem érti, hogy tényleg nem értem. A végén rájön. Én is. Ez az egy szó mindent jelent, mindent helyettesít: a tavaszi, nyárvégi, őszi, téli vagy alkalmi árleszállítást, az előnyös vagy kedvezményes árakat, a végkiárusítást, az IFOR csapatok bevetését, a mozgalmas amerikai filmeket, az utcai tüntetéseket Belgrádban, a karácsonyi jótékonysági gyűjtést, a rendőri rajtaütést és még sok, sok mást. Minek szaporítjuk a szót? Egy szó elég ... "Ez már beépült a nyelvbe. Nem lehet kifogásolni. Különben az idegen behatás nemcsak a szavakat érinti, hanem a mondatszerkezetet is." - teszi hozzá. Mintha nem tudnám. Belül fölkavarva, udvarias mosollyal megköszönöm a felvilágosítást és hazamenekülök.
Bekapcsolom a rádiót, a tévét. A torz szavak tömege árasztja el meleg otthonomat. Mindegyik két-három, de sokszor húsz-harminc gyönyörű magyar szót tuszkol ki emlékezetünkből. Kosztolányi Dezső (1971, 63 o.) gyűlölte a "fantasztikus" szót és sohasem mondta ki vagy írta le. Szerinte a következő szavaink rovására használjuk: fellegjáró, elképesztő, boszorkányos, csodálatos, délibábos, döbbenetes, egetverő, elbűvölő, hátborzongató, hihetetlen, hökkentő, káprázatos, kísérteties, kitűnő, lidérces, megrökönyítő, nagyszerű, óriási, regényes, regeszerű, tündökletes, varázsos, stb.
A műsorvezetők érezhetően élvezik a lehetőséget, hogy a nagy nyilvánosság elé tárják ezt a latin-angol-magyar nyelvzagyvalékot, amiből természetesen az angol látogató egy árva szót sem ért. De nekem ezt most meg kell tanulnom. Megtanultam, hogy Hajdú-Bihar megyét már nem így hívják, hanem "régió"-nak. De lehet, hogy félreértettem, és talán a Tiszántúlt vagy egész Kelet-Magyarországot illő így szólítanunk, velősen latinul. Megtudom, hogy a közegészségügy "szektor", vagy, ha jobban tetszik, "szféra" (még nem nyomoztam ki a különbséget), a maradi szemlélet nyilvánvalóan nem divat és ehelyett azt mondjuk, hogy "retrográd" vagy "retrospektív perspektíva", de a pénzelés, a tőkebefektetés, az anyagi támogatás, a fedezet sem divat már, mert itt csak "finanszíroz"-nak és "szponzorál"-nak. A magánosítás is szűnőfélben van. Annál erőteljesebben halad a "privatizálás" és a még divatosabb "privatizáció", amiből végre született egy új magyar szó: "tocsikol". Pontos jelentése még nem egészen világos, de legalább ennek az egy szónak magyar a hangzása.
Hogyan érzem magam az anyanyelv élő közegében? Drága, jó barátom, bevallom, fuldoklom és lehet, hogy bele is betegszem. Különben Debrecen levegője jó, nekem egészséges, és nagyon szeretem. Nyelvünket is meg lehetne menteni. Ez az egyetlen kincsünk, melyet mindenki megtarthat és gyarapíthat. Nem kell hozzá se pénz, se hatalom. Csupán egyéni elhatározás dolga, hogy gondozzuk ezt az egyedi és drága nyelvet. Elmúlt nemzedékek lelkét és szellemét hordozza magában. Ők ápolták és művelték sokszor nagy áldozatok és szenvedések árán. Óvjuk meg mi is az eljövendő nemzedéknek.
<CENTER></CENTER>
[SIZE=-1]A fenti cikk először a Hajdú-Bihari Napló irodalmi melléklete, a "Szó-Kép"-nek 1997. február 12-iki számában jelent meg a következő bevezetéssel: "... cikkünk szerzője lélekgyógyász, aki több mint fél évszázados külföldi tartózkodás után települt vissza Magyarországra. 1994-ben alapítványt hozott létre a lélektani szaknyelv magyarítására. Behatóan foglalkoztatják a magyar nyelv megőrzésének kérdései. Angliában nagy sikert aratott szakkönyve, Az idő kérdése, februárban jelenik meg idegen szavaktól mentesen a Kossuth Egyetemi Kiadónál. Írásában a hazatelepülése - 1996 májusa - óta eltelt idő nyelvi élményeit foglalta össze a Szó-Kép számára. (A szerkesztő)"[/SIZE]
[SIZE=-1]Másodszor megjelent 1997. június 12.-én a Szabadság című kolozsvári közéleti napilap "művelődés" oldalán. A szerkesztő, Németh Júlia, többek között a következőket fűzte hozzá: "Molnos Angéla rendkívüli életútját, pályájának alakulását a rövid lélekelemző kezelés lényegét ismertető, Az idő kérdése című, a Debreceni Egyetemi Kiadónál 1997-ben napvilágot látott kötete alapján összegeztük. A szakkönyv ismertetésére visszatérünk. - Lapunk olvasói Molnos Angélát, a költőt ismerik. A Csodavárás című, 1992-ben, Londonban megjelent kétnyelvű kötetéből készült válogatás nagy sikert aratott annak idején. 'Visszanézni / csak későn fogok, / csak egyszer utoljára, / ha majd összeszedem / a nagyvilágban / szerteszét hagyott / énemet, / mert örök búcsúzás / volt az életem' - vetette papírra 1950-ben, Buenos Airesben. Hogy negyvenhat évre rá elérkezettnek lássa az időt a visszatérésre. Hogy véget vetve az örök búcsúzásnak visszatérjen oda, ahonnan valójában sohasem, egy pillanatra sem szakadt el. Szülőföldjére. 'Miután fél évszázadon át kísérleteztem más nyelveken írni, visszatértem a magyar nyelvhez. Akármennyire elhanyagoltam, mégis elevenebben lüktet bennem, mint a többi, később tanult nyelv' - írja. S hogy ez mennyire igaz, bizonyítja a Hajdú-Bihari Napló irodalmi mellékletében megjelent, de lapunknak is elküldött fönti vallomása az anyanyelvről. A szerzőnek az anyaországi nyelvhasználatra vonatkozó, a magyar nyelv szerető féltéséből eredő bíráló megjegyzései, sajnos, Erdélyben is időszerűek. És hatványozottan megszívlelendők." [/SIZE]
Nyelvédesanyánk gazdagságáról</NAME>
</FIELD>
<FIELD name="lead">
Czakó Gábor topolyai közönségével (Szabó Anikó)
[SIZE=+0],,A nyelvrégészet lényegében belső kutatás. A nyelvben megőrzött fogalmak, képek, elképzelések, eszmék stb. alapján következtet régmúlt dolgok meg- illetve hogyanlétére. Tehát nem a szavak eredetét, rokonságát kutatja, hanem a jelentéseket, a hang- és alakváltozások ellenére bennünk megőrzött szemléletet, összefüggéseket” – olvasható Czakó Gábor író Beavatás a magyar észjárásba című esszékötetében. A szövegről tartalmi ismertetővel maga az író szolgált topolyai közönségének. [/SIZE]
</FIELD>
[SIZE=+0]Az elmúlt hét végén [/SIZE][SIZE=+0]Czakó Gábor [/SIZE][SIZE=+0]író, az elsősorban Amerikában ébredező nyelvrégészet tudományának első magyarországi művelője volt vendége a topolyai Népkönyvtárnak. A nagyszámú érdeklődőt vonzott összejövetelen elhangzott előadás címe megegyezett az alkotó [/SIZE][SIZE=+0]Beavatás a magyar észjárásba [/SIZE][SIZE=+0]címmel megjelent kötetének elnevezésével. A vendéget [/SIZE][SIZE=+0]Náray Éva [/SIZE][SIZE=+0], a Népkönyvtár igazgatója köszöntötte, felidézve Czakó Gábor szövegeivel való személyes befogadásélményeit, valamint előrevetette: a közönség kérésének eleget téve már érlelődik a meghívó egy újabb Czakó-könyvbemutatóra Topolyán. A rendezvényen a szerző kutatási területének felvázolása és megállapításainak példákkal történő alátámasztása során rámutatott: a történelem, a kultúrtörténet, régészet, a néprajz, a mitológia, a nyelvészet és még számos más tudomány eredményeire támaszkodva vizsgálja az emberi hagyatékot. Czakó utalt a magyar nép zenéje és beszéde között fennálló viszonyrendszerre. Nyelvédesanyánknak nevezte a magyar nyelvet, melynek lelkületéről is szólt. Felhívta a figyelmet arra, továbbá példákkal is igazolta, amit Czuczor Gergely és Fogarasi János nyelvészek, A magyar nyelv szótárának írói állapítottak meg: a magyar nyelv – a jövevény és betűszavaktól eltekintve –, gyökökből áll, amelyek nemzetségeket, családokat alkotnak. Rokonságuk a közös képen alapszik. A gyökszókkal való játék után, mely fejtörő foglalatosságba az előadó a közönséget is bevonta, Czakó többek között számelméleti ismereteket közölt, például a szám szavunknál időzött el hosszasan. Arra mutatott rá, hogy az említett [/SIZE][SIZE=+0]szám [/SIZE][SIZE=+0]nemcsak mennyiségi fogalomra utal, hanem minőség is képlik benne. A könyvtárban zajló rendezvényen, ahogy könyve ajánlásában is, az író kiemelte: a nyelvrégészet nyitott tudomány, a kutatás lehetősége mindannyiunknak adott! [/SIZE]
</FIELD>
<FIELD name="lead">
[SIZE=+0],,A nyelvrégészet lényegében belső kutatás. A nyelvben megőrzött fogalmak, képek, elképzelések, eszmék stb. alapján következtet régmúlt dolgok meg- illetve hogyanlétére. Tehát nem a szavak eredetét, rokonságát kutatja, hanem a jelentéseket, a hang- és alakváltozások ellenére bennünk megőrzött szemléletet, összefüggéseket” – olvasható Czakó Gábor író Beavatás a magyar észjárásba című esszékötetében. A szövegről tartalmi ismertetővel maga az író szolgált topolyai közönségének. [/SIZE]
</FIELD>
[SIZE=+0]Az elmúlt hét végén [/SIZE][SIZE=+0]Czakó Gábor [/SIZE][SIZE=+0]író, az elsősorban Amerikában ébredező nyelvrégészet tudományának első magyarországi művelője volt vendége a topolyai Népkönyvtárnak. A nagyszámú érdeklődőt vonzott összejövetelen elhangzott előadás címe megegyezett az alkotó [/SIZE][SIZE=+0]Beavatás a magyar észjárásba [/SIZE][SIZE=+0]címmel megjelent kötetének elnevezésével. A vendéget [/SIZE][SIZE=+0]Náray Éva [/SIZE][SIZE=+0], a Népkönyvtár igazgatója köszöntötte, felidézve Czakó Gábor szövegeivel való személyes befogadásélményeit, valamint előrevetette: a közönség kérésének eleget téve már érlelődik a meghívó egy újabb Czakó-könyvbemutatóra Topolyán. A rendezvényen a szerző kutatási területének felvázolása és megállapításainak példákkal történő alátámasztása során rámutatott: a történelem, a kultúrtörténet, régészet, a néprajz, a mitológia, a nyelvészet és még számos más tudomány eredményeire támaszkodva vizsgálja az emberi hagyatékot. Czakó utalt a magyar nép zenéje és beszéde között fennálló viszonyrendszerre. Nyelvédesanyánknak nevezte a magyar nyelvet, melynek lelkületéről is szólt. Felhívta a figyelmet arra, továbbá példákkal is igazolta, amit Czuczor Gergely és Fogarasi János nyelvészek, A magyar nyelv szótárának írói állapítottak meg: a magyar nyelv – a jövevény és betűszavaktól eltekintve –, gyökökből áll, amelyek nemzetségeket, családokat alkotnak. Rokonságuk a közös képen alapszik. A gyökszókkal való játék után, mely fejtörő foglalatosságba az előadó a közönséget is bevonta, Czakó többek között számelméleti ismereteket közölt, például a szám szavunknál időzött el hosszasan. Arra mutatott rá, hogy az említett [/SIZE][SIZE=+0]szám [/SIZE][SIZE=+0]nemcsak mennyiségi fogalomra utal, hanem minőség is képlik benne. A könyvtárban zajló rendezvényen, ahogy könyve ajánlásában is, az író kiemelte: a nyelvrégészet nyitott tudomány, a kutatás lehetősége mindannyiunknak adott! [/SIZE]
"Anyanyelvünk veszélyben van. Nyelvédesanyánk melegét meg kell éreznünk. Nyelvédesanyánkat magunkhoz kell ölelni, mint az élet nagy szenvedélyeit. Ne adjuk el az anyanyelvünket. Az anyanyelv joga a legmagasabb törvény, sőt az anyanyelv joga a törvények fölött áll."
Dobos László - Szlovákia
(forrás: Szabad Újság Felvidéki magyar hetilap 2008. febr.25.)
Dobos László - Szlovákia
(forrás: Szabad Újság Felvidéki magyar hetilap 2008. febr.25.)
Kultúra
Duna TV – Matula Ágnes Nívó-díjat kapott
[ 2009. február 24., 15:49 ]
Ma, február 24-én, kedden 13 órakor Matula Ágnes, a Duna Televízió Nyelvőrző című műsorának szerkesztője Nívó-díjat kapott. A rangos elismerést Cselényi László, a közszolgálati adó elnöke a televízió aulájában tartott ünnepség keretében adta át, abból az alkalomból, hogy a Nyelvőrző 350. adását ünnepli.
Cselényi László szavaival Matula Ágnes a Nívó-díjat „lelkiismeretes, fáradhatatlan küzdelmeiért kapta, hogy helyesen használjuk és vessük papírra őseinktől örökségül kapott szavainkat, hogy beszédünk tisztán, szépen csengjen. És azért, mert minden műsorával, a Nyelvőrző 350 adásával azt hirdette, a nyelvtan nem öncélú agytorna, hanem aranyfedezete az értelem és logika szövevényének, amit úgy hívunk: ANYANYELV.”
- Televíziós pályafutása előtt közel három évtizedig rádiósként dolgozott. Hogyan került a Duna Televízióhoz, és honnan származott az ötlet, hogy nyelvőrző műsort indítson?
Matula Ágnes:
- Én magam nem gondoltam rá, hogy pályát módosítsak, de Sára Sándor megkeresett, és megkérdezte, hogy lenne-e kedvem a csatornához szerződni. Igent mondtam. 1993 októberében léptem be a Duna Televízióhoz, és akkor merült fel, hogy olyan, fiataloknak szóló anyanyelvi műsort készítsek, amely a többi korosztály számára is élvezetes. Először Nyelvédesanyánk címmel indítottunk havi magazin, amely 30 adást ért meg. Később megszületett egy másik műsor gondolata, amely elsősorban a napi nyelvhasználat kérdésével foglalkozik, de a különböző anyanyelvi rendezvényekről, eseményekről is tudósít, valamint folyóiratokat, könyveket szemléz, ugyanakkor vannak benne nyelvi érdekességek is - vagyis felkelti az emberek érdeklődését anyanyelvünk iránt. Ez lett a Nyelvőrző. A magazinban játékos nyelvi sorozatok, társasjátékok is szerepeltek gimnazista fiatalok részvételével. Ezek az egykori fiatalok ma már felnőtt emberek, de még mindig részt vesznek a műsorban. A különböző feladatok kapcsán állandó levelezésben állunk a nézőkkel, az elmúlt évek során rengeteg visszajelzést kaptunk, számtalan megerősítést, bíztatást is, amely ékesszólóan bizonyítja, hogy szükség van a műsorra.
- Ez lenne a titka a Nyelvőrző sikerének?
- Talán igen, valamint az, hogy nyelvünk egyre romló állapotokat mutat. A napjainkban lezajló társadalmi változások rányomják bélyegüket a nyelvhasználatra is. Nem lehet a véletlenre bízni azt, hogy a soron következő generációk ne egy hatszáz szavas globális szókinccsel rendelkezzenek, amelynek csak a kötőszavai magyarok.
- Nem érzi a munkáját időnként szélmalomharcnak?
- Dehogynem. Deme professzornak van egy találó aforizmája erre, ezzel szoktam erősítgetni magam. „Sziklaszilárdan kell hinnünk abban, amiben magunk sem bízunk, mert a hit ereje hegyeket mozgat meg, de legalább egy kicsit lecsiszol belőlük.” Abban bízom, hogy felnő egy olyan gyermek-generáció a közelünkben, amelyben mégis megmarad az igényesség, és tovább viszi az anyanyelv ápolásának igényét. És amit még nagyon fontosnak érzek: a Nyelvőrzőben nem csak beszédnevelés vagy nyelvtantanítás folyik, nagy hangsúlyt fektetünk a magatartáskultúrára, nyelvi illemtanra, a jellem formálására is. Szinte egy nagy családként működünk. Nemrégiben született meg első nyelvőrző unokám, vagyis a nyelvi játékokban résztvevő törzsgárda egyik tagjának gyermeke, amire nagyon büszke vagyok. Ezek az egykori gimnazisták olyanok számomra, mintha a gyermekeim lennének.
- Gondolt arra 1995-ben, hogy 350 adást fog megérni a műsor?
- Bizony nem, akkor még egy év is hosszúnak tűnt. De nagyon jó érzés, Cselényi László elnök úr fejedelmi gesztusa pedig különösen meghatott. Amikor élő adásban közölte velem, hogy Nívó-díjjal tüntet ki munkámért, elállt a lélegzetem. Mert egy kitüntetés önmagában is óriási dolog, de ezzel a dramaturgiával még nagyobb örömet okozott. És habár én kaptam a díjat, ez nem csak az én érdemem, kollégáim nélkül ma nem tartanánk a 350. adásnál. Ahogy Parancs János mondja egy versében: „egyedül mit sem ér a szó”, mert egymagában az ember nem beszél, és műsort sem készít.
Pap Vera-Ágnes/Duna Televízió
Duna TV – Matula Ágnes Nívó-díjat kapott
[ 2009. február 24., 15:49 ]
Cselényi László szavaival Matula Ágnes a Nívó-díjat „lelkiismeretes, fáradhatatlan küzdelmeiért kapta, hogy helyesen használjuk és vessük papírra őseinktől örökségül kapott szavainkat, hogy beszédünk tisztán, szépen csengjen. És azért, mert minden műsorával, a Nyelvőrző 350 adásával azt hirdette, a nyelvtan nem öncélú agytorna, hanem aranyfedezete az értelem és logika szövevényének, amit úgy hívunk: ANYANYELV.”
- Televíziós pályafutása előtt közel három évtizedig rádiósként dolgozott. Hogyan került a Duna Televízióhoz, és honnan származott az ötlet, hogy nyelvőrző műsort indítson?
Matula Ágnes:
- Én magam nem gondoltam rá, hogy pályát módosítsak, de Sára Sándor megkeresett, és megkérdezte, hogy lenne-e kedvem a csatornához szerződni. Igent mondtam. 1993 októberében léptem be a Duna Televízióhoz, és akkor merült fel, hogy olyan, fiataloknak szóló anyanyelvi műsort készítsek, amely a többi korosztály számára is élvezetes. Először Nyelvédesanyánk címmel indítottunk havi magazin, amely 30 adást ért meg. Később megszületett egy másik műsor gondolata, amely elsősorban a napi nyelvhasználat kérdésével foglalkozik, de a különböző anyanyelvi rendezvényekről, eseményekről is tudósít, valamint folyóiratokat, könyveket szemléz, ugyanakkor vannak benne nyelvi érdekességek is - vagyis felkelti az emberek érdeklődését anyanyelvünk iránt. Ez lett a Nyelvőrző. A magazinban játékos nyelvi sorozatok, társasjátékok is szerepeltek gimnazista fiatalok részvételével. Ezek az egykori fiatalok ma már felnőtt emberek, de még mindig részt vesznek a műsorban. A különböző feladatok kapcsán állandó levelezésben állunk a nézőkkel, az elmúlt évek során rengeteg visszajelzést kaptunk, számtalan megerősítést, bíztatást is, amely ékesszólóan bizonyítja, hogy szükség van a műsorra.
- Ez lenne a titka a Nyelvőrző sikerének?
- Talán igen, valamint az, hogy nyelvünk egyre romló állapotokat mutat. A napjainkban lezajló társadalmi változások rányomják bélyegüket a nyelvhasználatra is. Nem lehet a véletlenre bízni azt, hogy a soron következő generációk ne egy hatszáz szavas globális szókinccsel rendelkezzenek, amelynek csak a kötőszavai magyarok.
- Nem érzi a munkáját időnként szélmalomharcnak?
- Dehogynem. Deme professzornak van egy találó aforizmája erre, ezzel szoktam erősítgetni magam. „Sziklaszilárdan kell hinnünk abban, amiben magunk sem bízunk, mert a hit ereje hegyeket mozgat meg, de legalább egy kicsit lecsiszol belőlük.” Abban bízom, hogy felnő egy olyan gyermek-generáció a közelünkben, amelyben mégis megmarad az igényesség, és tovább viszi az anyanyelv ápolásának igényét. És amit még nagyon fontosnak érzek: a Nyelvőrzőben nem csak beszédnevelés vagy nyelvtantanítás folyik, nagy hangsúlyt fektetünk a magatartáskultúrára, nyelvi illemtanra, a jellem formálására is. Szinte egy nagy családként működünk. Nemrégiben született meg első nyelvőrző unokám, vagyis a nyelvi játékokban résztvevő törzsgárda egyik tagjának gyermeke, amire nagyon büszke vagyok. Ezek az egykori gimnazisták olyanok számomra, mintha a gyermekeim lennének.
- Gondolt arra 1995-ben, hogy 350 adást fog megérni a műsor?
- Bizony nem, akkor még egy év is hosszúnak tűnt. De nagyon jó érzés, Cselényi László elnök úr fejedelmi gesztusa pedig különösen meghatott. Amikor élő adásban közölte velem, hogy Nívó-díjjal tüntet ki munkámért, elállt a lélegzetem. Mert egy kitüntetés önmagában is óriási dolog, de ezzel a dramaturgiával még nagyobb örömet okozott. És habár én kaptam a díjat, ez nem csak az én érdemem, kollégáim nélkül ma nem tartanánk a 350. adásnál. Ahogy Parancs János mondja egy versében: „egyedül mit sem ér a szó”, mert egymagában az ember nem beszél, és műsort sem készít.
Pap Vera-Ágnes/Duna Televízió
<big>Petőfi Sándor
RONGYOS VITÉZEK</big>
Föl tudnám én is öltöztetni
Szép rím- s mértékbe versemet,
Amint illő meglátogatni
A társasági termeket.
De eszméim nem henye ifjak,
Kik élnek, hogy mulassanak,
Hogy felfürtözve, kesztyűs kézzel
Látogatóba járjanak.
Nem cseng a kard, nem dörg az ágyú,
A rozsda-álom lepte meg;
De tart a harc... a kard s az ágyú
Helyett most eszmék küzdenek.
Ott állok én is a csatában
Katonáid közt, századom!
Csatázok verseimmel... egy-egy
Harcos legény minden dalom.
Rongyos legények, de vitézek,
Mind bátran harcol, bátran vág,
S a katonának bátorsága
Teszi díszét, nem a ruhák.
S nem kérdem én, hogy költeményim
Túlélnek-e majd engemet?
Ha el kell esniök talán e
Csatában: ám hadd essenek.
Még akkor is szent lesz a könyv, hol
Meghalt eszméim nyugszanak,
Mert hősök temtője az, kik
A szabadságért haltanak.
Pest, 1847. április
RONGYOS VITÉZEK</big>
Föl tudnám én is öltöztetni
Szép rím- s mértékbe versemet,
Amint illő meglátogatni
A társasági termeket.
De eszméim nem henye ifjak,
Kik élnek, hogy mulassanak,
Hogy felfürtözve, kesztyűs kézzel
Látogatóba járjanak.
Nem cseng a kard, nem dörg az ágyú,
A rozsda-álom lepte meg;
De tart a harc... a kard s az ágyú
Helyett most eszmék küzdenek.
Ott állok én is a csatában
Katonáid közt, századom!
Csatázok verseimmel... egy-egy
Harcos legény minden dalom.
Rongyos legények, de vitézek,
Mind bátran harcol, bátran vág,
S a katonának bátorsága
Teszi díszét, nem a ruhák.
S nem kérdem én, hogy költeményim
Túlélnek-e majd engemet?
Ha el kell esniök talán e
Csatában: ám hadd essenek.
Még akkor is szent lesz a könyv, hol
Meghalt eszméim nyugszanak,
Mert hősök temtője az, kik
A szabadságért haltanak.
Pest, 1847. április
Kedves Ile57!
Gyönyörű az ünnepi képeslap! Már több mint ezer szép gondolat, idézet, édes anyanyelvünkről.....gratulálok, és köszönöm, hogy gondját viseled a topiknak.kiss
Szeretettel:
msmester
Petőfi Sándor: Mily szép a világ!
Kedves Ile57!
Én is csatlakozom az ünnepléshez. Fogadd szeretettel Petőfi versét.
Üdvözlettel:
h_agnes
Petőfi Sándor
<big>Mily szép a világ!</big>
Én hittem-e egykor
Átoknak az éltet?
Én bolygtam a földön,
Mint éji kísértet?
Elégeti arcom
A szégyeni láng! -
Mily édes az élet,
Mily szép a világ!
Vad ifjúkoromnak
Szélvésze kitombolt,
Kék, tiszta szemével
Mosolyg le a mennybolt,
Mint gyermekeikre
Az édesanyák -
Mily édes az élet,
Mily szép a világ!
Minden napom egy bút
Gyomlál ki szivembül,
Kert újólag e szív,
Mely széltire zöldül,
És benne virít a
Sok tarka virág...
Mily édes az élet,
Mily szép a világ!
A bizodalom, kit
Oly rútul elűzék,
Két karral újonnan
Lelkemre fűződék,
Mint távoli útról
Jött régi barát...
Mily édes az élet,
Mily szép a világ!
Jertek közelembe,
Jó régi barátok,
Nem néz a gyanúnak.
Kancsal szeme rátok,
Elvertem az ördög
Ez atyjafiát...
Mily édes az élet,
Mily szép a világ!
Hát még ha eszembe
Jut ifjú virágom,
A barna leány, e
Szép hajnali álom,
Kit én úgy imádok,
S ki engem imád -
Mily édes az élet,
Mily szép a világ!
Szalonta, 1847. június 1-10.
Kedves Ile57!
Én is csatlakozom az ünnepléshez. Fogadd szeretettel Petőfi versét.
Üdvözlettel:
h_agnes
Petőfi Sándor
<big>Mily szép a világ!</big>
Én hittem-e egykor
Átoknak az éltet?
Én bolygtam a földön,
Mint éji kísértet?
Elégeti arcom
A szégyeni láng! -
Mily édes az élet,
Mily szép a világ!
Vad ifjúkoromnak
Szélvésze kitombolt,
Kék, tiszta szemével
Mosolyg le a mennybolt,
Mint gyermekeikre
Az édesanyák -
Mily édes az élet,
Mily szép a világ!
Minden napom egy bút
Gyomlál ki szivembül,
Kert újólag e szív,
Mely széltire zöldül,
És benne virít a
Sok tarka virág...
Mily édes az élet,
Mily szép a világ!
A bizodalom, kit
Oly rútul elűzék,
Két karral újonnan
Lelkemre fűződék,
Mint távoli útról
Jött régi barát...
Mily édes az élet,
Mily szép a világ!
Jertek közelembe,
Jó régi barátok,
Nem néz a gyanúnak.
Kancsal szeme rátok,
Elvertem az ördög
Ez atyjafiát...
Mily édes az élet,
Mily szép a világ!
Hát még ha eszembe
Jut ifjú virágom,
A barna leány, e
Szép hajnali álom,
Kit én úgy imádok,
S ki engem imád -
Mily édes az élet,
Mily szép a világ!
Szalonta, 1847. június 1-10.
E klézsei nagy hegy alatt
Kedves Ile57!
Csatlakozok az előttem szólókhoz.Örülök,hogy megszületett az ezredik idézet Édesanyanyelvünkről.Nagyon jó,hogy gondoskodsz a topicról.Gratulálok!
Üdvözlettel: István
E klézsei nagy hegy alatt...
E klézsei nagy hegy alatt
Van egy forrás titok alatt,
S eki abból vizet iszik,
Hazájátul elbúcsúzik.
Met ién abból vizet ittam,
S e hazámtul elbúcsúztam.
Igy elbúcsúztam hazámtul,
Mend e levél ez ágátul<SUP> 1</SUP> .
Hazám, hazám, iédes hazám,
Bárcsak határid láthatnám!
Látom füstjit, de csak elig,
Hogy ez iégen zengedezik.
Nekem az es de jól esik,
Nekem az es de jól esik.
Azt gondolom, hogy e füstje,
Csak az erdő borult ködbe.
<SMALL>1. mint a levél az ágától</SMALL>
Kedves Ile57!
Csatlakozok az előttem szólókhoz.Örülök,hogy megszületett az ezredik idézet Édesanyanyelvünkről.Nagyon jó,hogy gondoskodsz a topicról.Gratulálok!
Üdvözlettel: István
E klézsei nagy hegy alatt...
E klézsei nagy hegy alatt
Van egy forrás titok alatt,
S eki abból vizet iszik,
Hazájátul elbúcsúzik.
Met ién abból vizet ittam,
S e hazámtul elbúcsúztam.
Igy elbúcsúztam hazámtul,
Mend e levél ez ágátul<SUP> 1</SUP> .
Hazám, hazám, iédes hazám,
Bárcsak határid láthatnám!
Látom füstjit, de csak elig,
Hogy ez iégen zengedezik.
Nekem az es de jól esik,
Nekem az es de jól esik.
Azt gondolom, hogy e füstje,
Csak az erdő borult ködbe.
<SMALL>1. mint a levél az ágától</SMALL>
Kedves István!
Ne szerénykedj! Nélküled soha sem érte volna el ezt a számot a topik! Te annyit dolgoztál itt, hogy tulajdonképpen ketten voltunk itt a topik gazdái. Köszönöm Neked. Hajrá! Így tovább! És segíts tovább is, hogy létezzünk! Együtt könnyebb!
Üdvözöl: Ile
Tavaszi szél vizet áraszt,
virágom, virágom.
Minden madár társat választ,
virágom, virágom.
Hát én immár kit válasszak,
virágom, virágom
Te engemet s én tégedet,
virágom, virágom.
Zöld pántlika, könnyű gúnya,
virágom, virágom.
Mert azt a szél könnyen fújja,
virágom, virágom.
De a fátyol nehéz ruha,
virágom, virágom.
Mert azt a bú hajtogatja
virágom, virágom.
Magyar népköltés
virágom, virágom.
Minden madár társat választ,
virágom, virágom.
Hát én immár kit válasszak,
virágom, virágom
Te engemet s én tégedet,
virágom, virágom.
Zöld pántlika, könnyű gúnya,
virágom, virágom.
Mert azt a szél könnyen fújja,
virágom, virágom.
De a fátyol nehéz ruha,
virágom, virágom.
Mert azt a bú hajtogatja
virágom, virágom.
Magyar népköltés
Publicisztika
A pityóka becsülete
[ 2009. március 04., 14:11 ]
Mióta a krumpli – előkelőbb nevén burgonya – nevezetű növény a spanyol hódítók jóvoltából a 16. század vége felé elindult diadalútjára és a 18. század végén gyökeret vert tájainkon is. Azóta nálunk, Székelyföldön, a pityóka nevezetű gumó népszerűsége töretlen. Így becsülete sem szenvedett s nem szenved csorbát. A pityóka nem „finnyás”: a zordabb éghajlatú Csíkországban és Gyergyóban épp oly vidáman megterem mint Udvarhelyszéken. S amíg odaát, Magyarországon a belőle készült étkeket olyan előkelő nevekkel illetik mint, burgonyapüré, krumplipaprikás, hasábburgonya, rakott burgonya, addig minálunk, székelyeknél ezek nemes egyszerűséggel pityókapire, pityókatokány és szalmapityóka néven kerülnek az egyszerű halandók asztalára.
Aki a magyar államhatárok közül egyszer is Erdély eme tájaira téved, az maximum egy nap alatt egyenlőségjelt tett a burgonya és a pityóka szó közé, és többé nincs szüksége arra, hogy izzadva fellapozza a székely – magyar szótárt, ha a vendéglátó háziasszony pityókalevessel kínálta. Ugyanígy a Pannonföldre tévedt székely atyafi is hamar elsajátítja, hogy ami otthon murok az odaát sárgarépa, és nem süteményről álmodik, ha a „magyarok” mákos tésztával kínálják. Legfennebb annyit mond, hogy „na, me laska!”.
Egy nemzet lennénk, egy nyelvet beszélünk, megértjük egymás szavát szótár nélkül is, még akkor is, ha néhanapján az olyan tájszavaink, mint a pityóka bezavarnak a képbe. Ez így van rendjén, gondoltam én, a balga. Mindaddig, amíg ebben a hitemben meg nem rendített egy váratlan „felfedezés”. Minap egy idegen szó magyar jelentése után kutatva, ráakadtam az Idegen Szavak Gyűjteményére. A keresett idegen szót sikeresen „magyarítottam” is, s gondoltam, szétnézek egy kicsit még. Akkor ütött belém a ménkű, amikor a ciszticerkózis, szignifikáns, onomatopeitikus, konszolidáció, tripanoszómiázis és egyéb kimondhatatlan nyelvgyötrők bábelében megláttam, hogy ott árválkodik a mi pityóka szavunk is. Abban a szent minutumban fellobbant bennem a székely virtus, s rittyentettem is egy levelet azonsmódulag a honlap szerkesztőjének, hogyaszongya:
Tisztelt szerkesztők!
Nagyon jó és hasznos, hogy létezik egy ilyen honlap, ahol „megfejthetők" az idegen szavak. Minap azonban döbbenten vettem tudomásul, hogy az itt nálunk, Székelyföldön (ahol a bab neve is „fuszulyka" vagy „paszuly"), oly ízes és nagyon gyakran használt „pityóka" szó is idekeveredett. A pityóka nevében kikérem ezt a bakit magamnak, ugyanis, legjobb tudásom szerint a tájszó nem minősül idegen szónak. Amennyiben Önök is így gondolják, kérem tisztelettel, hogy jelezzék. Üdvözlettel, stb.
A válaszra nem kellett sokáig várnom:
Üdvözlöm Emese!
Teljesen igaza van, töröltem a pityóka szót!
Köszönjük a segítségét, aláírás, stb.
A sikeres becsületmentési akció, amelynek során sikerült megmenteni a pityóka szavunk becsületét, s visszahelyezni őt ősi rangjába, orcámon önelégült mosollyal pötyögtettem válaszomat:
A csíki „pityókások” nevében is hálás köszönettel,
Lázár Emese
Hargita Népe
A pityóka becsülete
[ 2009. március 04., 14:11 ]
Aki a magyar államhatárok közül egyszer is Erdély eme tájaira téved, az maximum egy nap alatt egyenlőségjelt tett a burgonya és a pityóka szó közé, és többé nincs szüksége arra, hogy izzadva fellapozza a székely – magyar szótárt, ha a vendéglátó háziasszony pityókalevessel kínálta. Ugyanígy a Pannonföldre tévedt székely atyafi is hamar elsajátítja, hogy ami otthon murok az odaát sárgarépa, és nem süteményről álmodik, ha a „magyarok” mákos tésztával kínálják. Legfennebb annyit mond, hogy „na, me laska!”.
Egy nemzet lennénk, egy nyelvet beszélünk, megértjük egymás szavát szótár nélkül is, még akkor is, ha néhanapján az olyan tájszavaink, mint a pityóka bezavarnak a képbe. Ez így van rendjén, gondoltam én, a balga. Mindaddig, amíg ebben a hitemben meg nem rendített egy váratlan „felfedezés”. Minap egy idegen szó magyar jelentése után kutatva, ráakadtam az Idegen Szavak Gyűjteményére. A keresett idegen szót sikeresen „magyarítottam” is, s gondoltam, szétnézek egy kicsit még. Akkor ütött belém a ménkű, amikor a ciszticerkózis, szignifikáns, onomatopeitikus, konszolidáció, tripanoszómiázis és egyéb kimondhatatlan nyelvgyötrők bábelében megláttam, hogy ott árválkodik a mi pityóka szavunk is. Abban a szent minutumban fellobbant bennem a székely virtus, s rittyentettem is egy levelet azonsmódulag a honlap szerkesztőjének, hogyaszongya:
Tisztelt szerkesztők!
Nagyon jó és hasznos, hogy létezik egy ilyen honlap, ahol „megfejthetők" az idegen szavak. Minap azonban döbbenten vettem tudomásul, hogy az itt nálunk, Székelyföldön (ahol a bab neve is „fuszulyka" vagy „paszuly"), oly ízes és nagyon gyakran használt „pityóka" szó is idekeveredett. A pityóka nevében kikérem ezt a bakit magamnak, ugyanis, legjobb tudásom szerint a tájszó nem minősül idegen szónak. Amennyiben Önök is így gondolják, kérem tisztelettel, hogy jelezzék. Üdvözlettel, stb.
A válaszra nem kellett sokáig várnom:
Üdvözlöm Emese!
Teljesen igaza van, töröltem a pityóka szót!
Köszönjük a segítségét, aláírás, stb.
A sikeres becsületmentési akció, amelynek során sikerült megmenteni a pityóka szavunk becsületét, s visszahelyezni őt ősi rangjába, orcámon önelégült mosollyal pötyögtettem válaszomat:
A csíki „pityókások” nevében is hálás köszönettel,
Lázár Emese
Hargita Népe
<TABLE class=contentpaneopen><TBODY><TR><TD vAlign=top colSpan=2>Sulyok Vince:
maradék szavai – miért
őrködöm oly féltőn fölöttük
továbbra is, hisz fél százada már,
hogy a sors kitépte gyökerüket
a szülőföldből, s ami élve maradt
közülük, dugdostam mindegyiket
sietve az idegen földbe, idegen
északi kertem hideg talajába.
Egyikük-másikuk készségesen
gyökeret eresztett az új
helyben is, ágakat-leveleket
az északi tavaszban, s hoztak
gyümölcsöket is, bár másmilyeneket,
mint aminőkről egykor álmodtam.
Vitathatatlan mégis rokoni
eredetük, egymáshoz tartozásuk,
bár vannak, kik létjogsulságukat
kétségbe vonnák esetleges idegenes
szófűzésük, szókincsük, ritmusuk
miatt. Én azonban tovább
gondozom és ápolom őket,
mintha a létük tőlem függene,
mert létük valóban csak tőlem függ.
Ügyelek is rájuk nappal-éjjel,
s arra is, hogy másokéival
ne nagyon keveredjenek,
mert ezek a szavak az én
anyanyelvem maradék szavai,
anyámtól örököltem őket, apámtól,
falumtól, hazámtól s a hazám
költőitől és pásztoraitól.
Azóta velem korosodnak és kopnak.
És most már örökjogon enyémek.
Hazámból csak ők maradtak velem.
Hazámból csak ők jöttek el velem.
S halálunkban is egyek maradunk.
</TD></TR></TBODY></TABLE>
Anyanyelvem maradék szavai
A szavak, anyanyelvem
maradék szavai – miért
őrködöm oly féltőn fölöttük
továbbra is, hisz fél százada már,
hogy a sors kitépte gyökerüket
a szülőföldből, s ami élve maradt
közülük, dugdostam mindegyiket
sietve az idegen földbe, idegen
északi kertem hideg talajába.
Egyikük-másikuk készségesen
gyökeret eresztett az új
helyben is, ágakat-leveleket
az északi tavaszban, s hoztak
gyümölcsöket is, bár másmilyeneket,
mint aminőkről egykor álmodtam.
Vitathatatlan mégis rokoni
eredetük, egymáshoz tartozásuk,
bár vannak, kik létjogsulságukat
kétségbe vonnák esetleges idegenes
szófűzésük, szókincsük, ritmusuk
miatt. Én azonban tovább
gondozom és ápolom őket,
mintha a létük tőlem függene,
mert létük valóban csak tőlem függ.
Ügyelek is rájuk nappal-éjjel,
s arra is, hogy másokéival
ne nagyon keveredjenek,
mert ezek a szavak az én
anyanyelvem maradék szavai,
anyámtól örököltem őket, apámtól,
falumtól, hazámtól s a hazám
költőitől és pásztoraitól.
Azóta velem korosodnak és kopnak.
És most már örökjogon enyémek.
Hazámból csak ők maradtak velem.
Hazámból csak ők jöttek el velem.
S halálunkban is egyek maradunk.
</TD></TR></TBODY></TABLE>
Hasonló témák
