Hétköznapi Furcsaságok, ...és Mindennapi Csodák.....

Érdekes dolog ez a szinkronicitás, mert amikor éppen történik, akkor nem is észleljük, csupán a végén derül ki, hogy jé, ennek ezért és ezért kellett történnie. Mindig meglepődök, amikor a megérzésemre hallgatok és működik, holott nem kellene. Van, hogy valakire gondolok, és az kis idő múlva jelentkezik. Vagy éppen, én hívok fel valakit, aki erre azt mondja, éppen most jutottál az eszembe.

prominent írta:

Érdekes dolog ez a szinkronicitás, mert amikor éppen történik, akkor nem is észleljük, csupán a végén derül ki, hogy jé, ennek ezért és ezért kellett történnie. Mindig meglepődök, amikor a megérzésemre hallgatok és működik, holott nem kellene. Van, hogy valakire gondolok, és az kis idő múlva jelentkezik. Vagy éppen, én hívok fel valakit, aki erre azt mondja, éppen most jutottál az eszembe.

Kattints a kibontásához...

Kedves Prominent!

Érdekes témát vetettél fel.
Mindenkinek vannak ilyen „megérzései” Aztán, - az ember vagy hallgat rájuk, vagy nem. Utólag pedig, akárhogy is alakultak a dolgok, - és akármi miatt, - az ember sok mindent belemagyaráz.
Ami a szinkronicitást illeti, - ….sajnos, az ezzel kapcsolatos ismereteim, - harmatosak. Ezért megpróbáltam kicsit utána olvasni. Érdekes dolgot találtam, Isten és szinkronicitás I-VI. címmel, az alábbi linken:
http://www.alomfejto.hu/?p=169#6

Sajnos, csak átfutottam, - nem volt időm végigolvasni, belemélyedni, és elgondolkodni rajta, - de hátha érdekel valaki mást, - akinek ideje is van rá.
Márta

Könyvrészlet...

Részlet, a hamarosan megjelenő elbeszéléskötetből.

A VENDÉG…

A vendég, - minden előzetes bejelentés nélkül, - csak úgy beesett az ajtón. Egy percre meghökkentem, - de aztán szívesen láttam.
A „vendégségre”, azonban, nem voltam felkészülve.
A hölgy, régi ismerős volt. Egy magyar származású bécsi asszony, aki a férjemnek, valaha nagyon kedves páciense volt. Nekem, csak ismerősöm.
Férjem, - rég nem élt. Jókat tudtunk, - és szoktunk - róla a bécsi asszonnyal, beszélgetni.
Szóval, beesett az ajtón teljesen váratlanul, és,…mit tehettem volna? Fogadtam.
Akkoriban, teljesen egyedül éltem, - nem igazán volt háztartásom, nem laktam itt, csak időnként leruccantam Bp.-ről a balatoni házba.
Örökös időhiánnyal küszködtem, és állandóan rohantam. A váratlan vendég megjelenése tehát, - ( aki közölte, hogy szívesen maradna pár napig, és eljárna a közeli gyógyfürdőbe, - de csak akkor, ha megteszem neki azt a szívességet, hogy közben vigyázok a kutyájára… ) - és a kérés, a meglepetésen kívül is - elég nagy gondot okozott. Ennek ellenére, - igent mondtam, természetesen.
Igen, - gondoltam, - mit tehetnék mást?...-
Vigyázok a kutyájára. Igen, vigyázok a kutyájára…-
De, - akkor még, nem gondoltam, nem sejtettem, hogy ez, milyen hatalmas feladat.
Persze, - miközben vigyázok a kutyájára, - majd azért megoldom a többi gondot is valahogy, amit egy váratlan vendég előfordulása okoz.
Igazából azonban, bele se gondoltam az egészbe, máris, pánikolni kezdtem.
- Át kell takarítanom gyorsan a vendégszobát, - gondoltam, - meg a hozzátartozó zuhanyozót, és ágyneműt kell felhúzni. Gyorsan, gyorsan. Ablakpucolásról szó sem lehet, - viszont, be kellene fűteni egy kicsit. A hölgy nem mai csirke, ráadásul, betegek a csontjai. Aztán, be kell vásárolnom, szintén nagyon gyorsan, ebédhez is, meg a következő napok reggeli ebéd-vacsorájához, - és némi torkoskodáshoz is. Igen.
Ha már a dolgok így alakultak. Ha már egyszer így alakultak.
Az volt a baj, hogy szinte semmi sem volt otthon, mivel ebben a házban, csak nagyon ritkán tartózkodtam. Hát, most a kedves vendég, - éppen kifogta. Most, ki.
De én is kifogtam. Én is. A francba. A francba…- Meg még, ráadásul a kutya…-
A kutya…-
- Nincs vele gond…- mondta a hölgy, mintha olvasott volna a gondolataimban, - pici még. Csaknem kölyök. Elég, ha leülsz vele, öledbe veszed, és simogatod. Akkor majd elalszik, és ha nem mocorogsz, akkor sokáig fog aludni. Meg, ha nincs zaj, mert azt nem szereti. Zavarja. Ezért inkább ne nézz TV-t, és ne hallgass rádiót, mert nem szereti. Mert az, zaj. A telefont se szereti. A telefont le kell halkítani teljesen, mert a csörgésétől mindig megijed. Legjobb, ha nyitva hagyod a kaput is, nehogy csöngessen valaki, mert attól is megijed. A huzatot se szereti. Csukd be az ablakokat, nehogy huzatot kapjon. Különben, nincs vele gond, nincs, - megmondanám, ha lenne. Nincs vele gond. Nincs. Hidd el. Ha simogatod, akkor elalszik. Alvás közben is simogathatod, őt nem zavarja. Sőt. Szereti. Akkor legalább tudja, hogy nincs egyedül. És annyira, de annyira aranyos, majd meglátod. Majd meglátod. És, majd meglátod, hogy mennyire fogod te őt szeretni. Majd meglátod. Na megyek, és behozom…-
És ment. És behozta, - és azonnal a kezembe nyomta.
A frászt hozta rám. Olyan váratlanul tuszkolta a kezembe, - hogy ijedtemben majdnem leejtettem.
Kicsit idegenkedve tőle, eltartottam magamtól, hogy lássam is, - mi a fene van a kezemben?
Tényleg, - mi a fene? Mert akárhogyan néztem is, kutyához, - a szerencsétlen - nem igen hasonlított.
Pici volt, fehér volt, a tövig nyírt göndör szőre alól kilátszott a rózsaszínű bőre. Lábain, fülein nagy pamacsok lógtak, farkincáján bojt, - és ahogy elnéztem, leginkább, egy mini oroszlánra hasonlított.
De remegett szegény, - és akkor megsajnáltam. Gyorsan megöleltem hát, és bedugtam az angóra kardigánom alá. Azonban, ott is remegett tovább. Remegett, megállás nélkül.
Ezért, leültem vele a legközelebbi fotelbe, - és mégjobban bebugyoláltam a kardigánomba.
- Nnna ugye, - én mondtam. Én, megmondtam…- jegyezte meg az „anyja”, mosolyogva. Nagyon meg fogod szeretni, hidd el, …- és hogy fogod te ezt sajnálni, ha már muszáj lesz hazamennünk…-
Előre ugyan nem tudhattam, hogy fogom-e szeretni a kutyát, és sajnálni, azt, ha elmegy, - de voltak kétségeim.
Én, a kutyaformájú kutyákat szerettem, - nem az ilyen oroszlánnak formált, kicsike majmokat. Ez a kis szerencsétlen, eredetileg, talán törpe uszkár lehetett, - és hogy most nem az, arról, az „anyja” tehet, nem ő.
Sajnáltam. Igen.
Az ölemben is csak remegett, csak remegett. Így aztán, - simogattam. Megállás nélkül simogattam. Mit tehettem volna mást?
- Akkor most én megyek, - mondta az „anyja”, - nem tudom, mikor érek vissza. Nem baj. A táskájában van kutyakaja, azt eszik, elég, ha csak egy kis dobozkával adsz neki. Az is elég. De jól mosd el a tányért, amiből enni adsz neki, nehogy valami baja legyen tőle. Nem hoztam el az edényét, minek cipeljük ugye, arra a pár napra? Bár, ha akarod, maradhatunk tovább is. Adjál neki inni, ne felejtsd el, légy szíves, - és a vizes edényt is jól mosd el. Fel kell forralni a vizet, nehogy beteg legyen tőle. De csak akkor add neki, ha már kihűlt. Melegen nem szereti. Na, megyek. Ugye milyen aranyos? Ugye? Látom, jó helyen lesz nálad. Nnna, megyek. Majd jövök,… nem tudom hogy mikor, majd meglátom…-
Aztán, - ment. Ment.
Tényleg elment.
Én meg ott ültem, ölemben a reszkető kis oroszlánnal, - és azt se tudtam, hová legyek. Elkezdtem gyorsan simogatni, - hátha elalszik, és akkor tehetem a dolgomat tovább. De, nem aludt el, - reszketett tovább.
Így aztán, csak ültem, …csak ültem, csak ültem, - és simogattam. De nem aludt el. Akkor sem aludt el. Csak reszketett tovább.
Végül, nem tehettem mást, levettem a kardigánomat, mégjobban bebugyoláltam, - és visszatettem a fotelbe. Aztán, hoztam egy pehelypárnát, mert az puhább és melegebb, - arra tettem rá. Aztán, hoztam egy könnyű gyapjútakarót, és körbetekertem vele, hogy ne fázzon. De csak remegett tovább.
Hiába, nem tehettem mást, - ott kellett hagynom. Dolgom volt.
Reméltem, hogy szokott, sőt talán tud is aludni simogatás nélkül, - és előbb vagy utóbb majdcsak elnyomja az álom.
Gyorsan elrohantam a boltba, és kapkodva bevásároltam, hogy mihamarabb visszaérjek, - nehogy féljen a kutya egyedül.
Akkor, ott, amikor kiszálltam a házunk előtt, - még megvolt a slusszkulcsom, - azt biztosan tudom. Mégis, - többé sohasem került elő.
Már hazafele, útközben eldöntöttem, hogy raguleves lesz, - és lekváros bukta. Ez volt a vendég kedvence régen,…( - valamikor régen... - ) baracklekvárral.
- Semmi gond, megcsinálom. Meg. Hadd örüljön….- gondoltam.
A kutya, - aminek a nevét se tudtam, mert az „anyja” nem mondta meg, én pedig elfelejtettem megkérdezni, - ott volt, ahol hagytam. Nem aludt. Ugyanúgy reszketett.
Gondoltam, - előbb-utóbb abba fogja hagyni, mert majd felmelegszik. De akárhányszor megnéztem, - még mindig nem hagyta abba, még mindig nem melegedett fel. Még, mindig reszketett.
Hiába, nem ülhettem le vele, dolgom volt.
Feltettem az ebédet, bekevertem a tésztát, - tartós élesztővel. Hadd keljen. De a konyha, hideg volt, - a tészta pedig meg se moccant. Kivittem hát a teraszra.
A lépcsők melegek voltak, jól odasütött a nap. Gondoltam, ott majd gyorsabban kel a tészta, ha kap egy kis napot. Hogy többet kapjon, levettem róla a szalvétát is.
Aztán, pattogtam, - rendbe tettem a zuhanyozót, meg a vendégszobát, felhúztam az ágyneműt, és kinyitottam az ablakokat, - hadd szellőzzön.
Nem volt huzat. Nem. Nem akartam, hogy a kutya huzatot kapjon, - mert nem szereti. Meg az „anyja” sem.
Közben, ki-be rohangásztam. Megnéztem a kutyát, - reszketett.
Aztán, a ragulevest kellett megnéznem, és azzal kellett foglalkoznom. Nem baj, - csináltam.
Utána elkészítettem az asztalt, meg az abroszt, meg a gyúródeszkát, sodrófát, tepsit, meg ami stb. kellett a tésztához.
Igencsak csipkedtem magamat, hogy mielőbb készen legyek, és dajkálhassam végre a kutyát, - hiszen megígértem.
Akkor,…hirtelen, eszembe jutott a kutya. Jaj, a kutya. Jaj, a kutya, - meg kell nézni!
A kutya….-
A kutya. Igen.
Gyorsan berohantam, hogy lássam, reszket-e még? Vagy alszik-e már?
De nemcsak, hogy nem reszketett, pláne nem aludt, - hanem ott se volt.
Szélvészként rohantam végig a lakáson, és kerestem mindenhol, ahol csak el lehetne bújni, - de nem volt meg.
Hívtam volna, szólongattam volna, - de nem tudtam a nevét. Nem ordíthattam utána, hogy:
- Te kutya, te kutya,... - merre vagy? Büdös kutya, büdös kutya, hol vagy?...-
Nem tehettem mást, - kerestem tovább. Szó nélkül, hang nélkül, de egyre idegesebben. Kerestem mindenhol, - de nem lett meg.
Közben már mégiscsak elkezdtem hívni, és szólongatni, hogy:
- Pici kutya, okos kutya, hooool vagy? Hooool az okos kutya? Na, hooool az okos kutya?!!...- de nem jött elő.
Akkor kirohantam, és elkezdtem keresni a kertben is. Benéztem minden bokor alá, minden nagyobb növény alá, - de nem lett meg. Aztán, szétnéztem a melléképületben, - de nem volt ott.
Hirtelen, - eszembe jutott a leves. Azt is meg kellett néznem. Berohantam, - és éppen időben. Még nem futott ki.
Akkor, - erről, eszembe jutott a tészta is. Kiszaladtam megnézni a teraszra, mielőtt kikelne a vajdlingból.
És akkor láttam meg. Szinte hanyatt vágtam magamat a meglepetéstől.
A tészta, kikelt és csordogált a vajdlingból, - a kutya viszont benne volt. Ült békésen, - nyakig a langyos kelt tésztában, - és napozott.
Egy pillanatig, nem hittem a szememnek. Aztán a fülemnek se, - mert benne ült a kelt tésztában, napozott, igen, - és panaszosan nyüszített.
Hirtelen felkaptam a vajdlingot, - és kiöntöttem belőle a kutyát. Tele volt nyúlós kelt tésztával mindenhol. Egy pillanatig, nem tudtam, hogy sírjak-e, vagy nevessek. Olyan látványt nyújtott.
Aztán meg azt nem tudtam, hogy most, mi a frászt csináljak?
Csak toporogtam tehetetlenül. Odavan az ebéd, - meg a kutya is.
A kiskutya azonban, valahogy furcsa volt. Nagyon furcsa volt, - nem állt lábra, hanem kifeküdt. Akkor láttam meg, hogy olyan nagy a hasa, mint egy kishordó.
- Jézusom, - gondoltam, - ez nem csak belemászott, belefészkelt, - ez, még meg is ette a tésztát….-
Ahogy a tésztát elnéztem, vagyis, ami maradt, - bizony, jócskán belakmározhatott belőle. Ijedten tapogattam meg a hasát, -…kemény volt, mint a kő.
- Jézusom, - gondoltam - Most mi a frászt csináljak?...Mit?...Se ebéd, se kutya…-
Tudtam, hogy tennem kell valamit azonnal, - mielőtt az „anyja” visszaér.
- Állatorvos, …- gondoltam - most rögtön,…azonnal, állatorvos…-
Nekiestem a kutyának, és kézzel leszedegettem róla, amit tudtam, aztán hoztam egy jó nagy törölközőt, betekertem vele a kutyát, csak a feje látszott ki. Közben eszembe jutott, hogy az állatorvost mégiscsak fel kellene hívnom, mielőtt odamegyek. Otthagytam a kutyát, gyors telefon, - elmondtam neki, hogy miről van szó. Rendben, mondta, még vagy egy órát rendel, menjek azonnal.
Nagyszerű, - gondoltam - ez éppen jól jön. Pont jól. De azért rohannom kell.
Kiszaladtam a konyhába, félrehúztam az ételt a gázon, - úgyis hamar visszaérek. Aztán meggondoltam magamat, hogy hátha nem, - és visszarohantam, eloltottam a gázt alatta.
Aztán rohanás tovább, - mert nincs meg a slusszkulcsom, a francba, ...- aztán nincs meg a lakáskulcs sem. Pedig az előbb még meg volt.
Mindegy, rohannom kell. El kell érnem az állatorvost. El. Nincs messze, gyalog is odaérek, - csak két utcányira van a rendelő. Oda fogok érni. Igen. Nincs messze. Oda fogok érni időben. Igen…-
Oda is értem.
Leültem. Voltak még előttem. Kivártam türelemmel. Aztán végre sorra kerültem.
- Keszcsóklom, …- mondta az orvos - …Kutya?
És akkor döbbent belém a gondolat, hogy az a szerencsétlen eb, nyakig frottírtörülközőbe csomagolva, kint fekszik a teraszon. Valószínűleg, teljesen elveszetten.
- Rögtön hozom, - nyögtem - rögtön hozom, mert otthonfelejtettem…-
Bármennyire csodálkozott is az orvos, - nem szólt egy szót sem.
Én pedig, - fénysebességgel rohantam haza. Felkaptam a kutyát, és aztán nyúlcipő.
A kapuban ütköztem bele a vendégbe. Tele voltam bűntudattal, - egy szót se szóltam neki, csak köszöntem, - aztán elvágtattam mellette a kutyával. A kutyájával. Nem volt idő magyarázkodásra. Oda kellett érnem, a rendelési idő végéig.
Oda is értem.
Egyszer se néztem vissza, nem láttam, hogy a vendég is utánam iramodott, - ill. inkább a kutyája után.
Nem tudom hogy mit gondolt, mit hitt, - lehet, talán azt, hogy el akarom rabolni a kutyáját, vagy a kukába viszem, vagy a fene se tudja hová, - de utánunk eredt.
Alighogy beértünk a rendelőbe, ott volt már a kutya „anyja” is, - szinte berobbantotta az ajtót ránk, és magából kikelve ordított:
- Micsinálsz te a kutyámmal, micsinálsz?!!...Nem akarom elaltatni, nem, csak a vőm akarja, a vőm, a vőm, a vőm!! Hol van a vőm?! Hol?..Megölöm a gazembert, megölöm!!...-
Aztán, hirtelen, kifogyva minden erejéből, beleroskadt a doki székébe, és sírva fakadt.
Csak álltunk és bámultunk.
Végül, - nagyon halkan, és nagyon bűntudatosan, elvékonyodott hangon kezdtem el magyarázkodni.
- Szó sincs elaltatásról,…szó sincs,…belefeküdt a vajdlingba, és bezabált a kelttésztából…-
Egy pillanatig, értetlenül bámult rám, - aztán kifakadt.
- Miért adtál neki kelttésztát?! Miért?!...- ordított dühösen - Megmondtam, hogy kutyakaját adjál neki!…És miért etetted vajdlingból, mikor megmondtam, hogy tányérból eszik?!!... -
- Az úgy volt, ...- kezdtem volna, de a doki közbeszólt:
- Nézzük meg a kutyát…-
Hát, megnéztük. Megnéztük. Kibontottam, és megnéztük.
És akkor, abban a pillanatban, egyszerre mindenkiből, elemi erővel tört ki a röhögés.
A kutya, még mindig tésztás volt, - helyenként már megszáradt morzsák tapadtak a szőrére, különösen a pamacsaira, - máshol viszont még nyúlós tészta csüngött rajta. A hasa pedig, - olyan volt, mint a dob.
A doki felkapta, az „anyja” odaugrott melléje, - én meg kirohantam, mert nekem, hirtelen, - úgy éreztem, - hánynom kell.
Aztán csak vártam. Csak vártam. Nem akartam visszamenni a rendelőbe. Nem. Elég volt ez nekem a mai napra.
Végül, - nagy sokára, - már jóval a rendelési idő után, - mosolyogva jöttek ki. Minden rendben volt. Talán még a kutya is.
Gondolom, sokba kerülhetett, - de rendben volt. Rendben. Tényleg rendben volt. Látszott rajtuk. A dokin is, meg a kutyán is.
Az „anyja”, visszacsomagolta a törülközőbe, - és rám mosolygott.
- Jól van, - mondta - jól van, nem baj, … menjünk haza. Mucikának aludnia kell. Akarod vinni? Odaadom szívesen…-
Így aztán, megkaptam tőle megint, és átvettem Mucikát.
Először, idegenkedve messze tartottam magamtól,…- aztán megenyhültem. Nem ő volt a hibás. Nem. Ezért, megsimogattam. Többször is egymás után.
Mire hazaértünk, Mucika elaludt.
- Le ne tedd addig, amíg alszik, - mondta az „anyja”, mert akkor felébred. Ülj le vele valahová nyugodtan, és simogasd. Ha felébred, etesd meg, de ne vajdlingból, - és ezt már mondtam neked - mert ő tányérból eszik. Tányérból, érted? Én meg, elmegyek egy kicsit sétálni. És ne adjál neki kelt tésztát, még ha szereti, akkor se. Ő, kutya. Kutyakaját eszik, mondtam már. Akkor most elmegyek,…el,…és nem tudom, mikor érek vissza…-
És lőn. Elment. Elment sétálni, nyugodtan. Elment, - de nem bántam. A fene se bánta.
Mucika aludt.
Ültem vele egy fotelben, és simogattam. Nyugodtan.
Elhatároztam, meg se moccanok addig, amíg ki nem aludta magát. Elhatároztam.
Kelt tésztát se adok neki, - vajdlingból meg pláne, mert ő tányérból eszik, ha jól ki van mosva…-
Elhatároztam, hogy meg se moccanok. Igen. Hadd aludjon. Hadd.
Aztán hirtelen megcsörrent, - szép halkan - a telefon, és csörgött tovább kitartóan, - szép halkan. Muszáj volt felvennem.
Mucika nem ébredt fel. Letettem a fotelbe, és kirohantam a telefonhoz. Még mindig csörgött, szép halkan.
A lányom volt.
Gyorsan elmondtam neki, hogy mizujs. Jót nevetett, nagyon jót nevetett, - ami könnyű volt neki, -… nekem, nem annyira.
Aztán, beszélgettünk még egy kicsit, majd befejezve a beszélgetést, szép halkan - hogy fel ne ébresszem Mucikát, - visszalopakodtam a fotelhoz.
Ölbe akartam venni, hogy simogassam egy kicsit, - szép nyugodtan, hogy hadd aludja ki magát, -... szép nyugodtan. Miközben én majd elgondolkozom, hogy most aztán mi a frászkarikát csináljak, - szép nyugodtan, - mert kelt tészta már vacsorára sem lesz, nemhogy ebédre.
Bementem hát Mucikához, szép nyugodtan, hogy simogassam egy kicsit,…Igen. Azért.
Közben meg hátha kitalálok valamit.
Bementem, igen, - és nem hittem a szememnek.
Mucika, - nem volt ott.
Elkezdtem ordítozni utána:
- Múúúúciii!..Mucikaaa,…Mucikaaa!!
De, - nem jött elő. Nem volt a lakásban.
Akkor szélvészként kirohantam a teraszra. Ott volt.
Igen. Ott volt. Szép nyugodtan.
Ült a vajdlingban, napozott, és jó étvággyal falta a maradék kelt tésztát…-

Nagyon jót mosolyogtam a történeten

Köszönöm szépen.

Azért a végén kicsit elgondolkodtam, azon vajon miért ilyenek némely emberek, akik egy pillanatra se gondolnak bele abba, hogy esetleg mekkora terhet raknak megjelenésükkel a vendéglátóra.

Kedves Márta.
Elolvastam a könyvedet. Időközben csak azért raktam le, hogy pihentessem a szememet.
Csodálatos élmény volt a világot látni gyerekszemmel. Egy 7 éves kisleány rácsodálkozása a világra, a maga ártatlanságával, őszinteségével.Elfogadta a váratlan feladatokat, és a maga módján helyt is állt.
Ahogy próbált beilleszkedni a váratlan helyzetekbe, mindenkinek megfelelni, s mindenben csak a jót látni.
S olvasás közben tudni, hogy ez bizony igaz történet....

Édes Márta, ugye megmaradt benned ez a gyermeki ártatlanság, valahol mélyen?
Üdítő volt olvasni soraidat, már várom a folytatást.
Én nem vagyok a szavak embere,nem tudom jól kifejezni azt amit érzek. Ezen a könyvön átsüt a szeretet, a hit, a család összetartozása, s a szülők szeretete.
Egyik-másik történetnél összeszorult a torkom, még bizony könnyeztem is. Valahogy azt vártam, hogy minden szép, s jó lesz, mint a mesékben.
De ezt a történetet az élet írta.....
Hálás szívvel mondok neked köszönetet, sok szeretettel: Apolika

Nekem inkább megérzéseim szoktak lenni, amik igen sokszor beigazolódnak. És persze az álmok...

Szamira írta:

Nagyon jót mosolyogtam a történeten

Köszönöm szépen.

Azért a végén kicsit elgondolkodtam, azon vajon miért ilyenek némely emberek, akik egy pillanatra se gondolnak bele abba, hogy esetleg mekkora terhet raknak megjelenésükkel a vendéglátóra.

Kattints a kibontásához...

Kedves Szamira!

Köszönöm.
Tudod, - nem minden ember gondol arra, hogy mit zúdít a másik nyakába. Fel se méri. - Arra meg pláne nem gondol, hogy a másik ember, azt hogyan viseli. Az emberek sokfélék.
Nem akarok belebonyolódni, hogy miért, -...pedig lehetne a kérdést taglalni. De nagyon jó válasz erre a Te mottód is, - ...a személyes példamutatás, ugye, vagy éppen, - annak a hiánya.
Jövök egy történettel nemsokára, a meggymagozásról, - amit útáltam, - de mégis nekiláttam anyám mellett, a kedvéért...-

Köszönet...

apolika írta:

Kedves Márta.
Elolvastam a könyvedet. Időközben csak azért raktam le, hogy pihentessem a szememet.
Csodálatos élmény volt a világot látni gyerekszemmel. Egy 7 éves kisleány rácsodálkozása a világra, a maga ártatlanságával, őszinteségével.Elfogadta a váratlan feladatokat, és a maga módján helyt is állt.
Ahogy próbált beilleszkedni a váratlan helyzetekbe, mindenkinek megfelelni, s mindenben csak a jót látni.
S olvasás közben tudni, hogy ez bizony igaz történet....

Édes Márta, ugye megmaradt benned ez a gyermeki ártatlanság, valahol mélyen?
Üdítő volt olvasni soraidat, már várom a folytatást.
Én nem vagyok a szavak embere,nem tudom jól kifejezni azt amit érzek. Ezen a könyvön átsüt a szeretet, a hit, a család összetartozása, s a szülők szeretete.
Egyik-másik történetnél összeszorult a torkom, még bizony könnyeztem is. Valahogy azt vártam, hogy minden szép, s jó lesz, mint a mesékben.
De ezt a történetet az élet írta.....
Hálás szívvel mondok neked köszönetet, sok szeretettel: Apolika

Kattints a kibontásához...

Drága Apolika!

Nagyon szépen köszönöm, a visszajelzésedet. Köszönöm, azt, hogy ilyen mély beleérzéssel, szívvel olvastad a könyvemet.
A történet, egyszerű, hétköznapi történet. Hasonlót, sokan, sokszor megéltek, megélhettek, - különösen azokban a nehéz időkben, - és sokan, talán meg is őrizték magukban, azokat az emlékeket.
Én, - kimondtam, - leírtam, legfőképpen azért, - mert ma is nehéz időket élünk, habár másképpen. El kellett mondanom azt, hogy töretlen Isten hittel, erős akarattal, a szívünkben élő szeretettel, - még akkor is sikerül felülkerekedni a nehézségeken, ha a fizikai erőnk nincs meg hozzá, - de erős a lelkünk.
Sokat, nagyon sokat, - mindent elveszíthetünk az életünkben, - ahogy majdnem mindent elveszítettem az életemben én magam is. Egy dolgot azonban soha, - a hitemet, - és azt a szeretetet, amivel mindig keblemre szerettem volna ölelni, nem csak a családomat, barátaimat, a körülöttem élőket, a falumat, - hanem az egész világot is, úgy ahogy van.
Így aztán, - ebben benne van az is, hogy sohasem tagadtam meg azt a mélyen Istenhívő, - de vele is perbeszálló, - mosdatlan szájú, nagyon rossz, ám jó szándékú kislányt, aki valaha voltam. Az emberek, nem csupán jók vagy rosszak, nem csupán angyalok és ördögök. Bennünk van minden. A rosszaság is.
Köszönöm Apolika, - szívből köszönöm! - hogy értetted azt, ami éreztem, - és azt, amit mondani akartam.
Köszönöm, hogy értő és érző olvasója vagy a könyvemnek!
Jövök a folytatással nemsokára. Egy részlettel pedig, még ma.
Nagyon sok szeretettel: Márta

apolika írta:

Kedves Márta, csellengtem itt a Canadahun-on, s rátaláltam a weblapodra. Nagy meglepetés volt, mert erről nem beszéltél...nagyon tetszik a kollázs, festmények... az én izlésem szerint valók...gratulálok hozzá. Csak azért nem oda írtam, mert nekem nem jól jönnek be a betűk...

Kattints a kibontásához...

Kedves Apolika!

Köszönöm a látogatásodat, a Web-oldalamon. Mostanában, nem igen jártam ott, - az állandó időhiány miatt, - amivel folyton küszködöm.
Nagyon örülök, hogy tetszenek a képek. Különösen közel állnak hozzám a kollázsok, szeretem őket.
Ez, talán meg is látszik rajtuk, - legfőképpen a témaválasztáson.
Érdekes módon, - néha megjelenik rajtuk, valaki más, vagy valami más, egy arc, egy fej, egy alak, vagy egy kép, - amit nem én festettem oda. Mindig megdöbbenek ilyenkor.
Nem tudom, - hogy ez, hogyan lehetséges, - talány, de tény. Mint ahogy az is, - hogy nem mindenki látja.
Ezen a képrészleten, a lány közelében, - egy angyal van, a folyó felett, - még a glóriája is látszik, - de nem én festettem oda.
Az egyik unokám látja, - a másik meg nem, - de nem keresem az okát.
<O</O
Mégegyszer köszönöm a látogatásodat, szeretettel: Márta

Könyvrészlet...

A MESE…

Nem sokkal a háború után, - amikor már visszajöttem a messzi nővéremtől, - anyám, éppen meggyet tett el.
Hatalmas edény meggy volt előtte, - amit ki kellett magozni. Rá se szerettem nézni.
Sajnos, ki kellett magozni, igen, az volt a baj, - mivelhogy dzsemnek akarta a mama eltenni.
Semmi kedvem sem volt ahhoz, hogy segítsek önként, - pedig meggyet magozni én is tudtam. Mert meggyet magozni, mindenki tud.
Csupáncsak az volt a baj, hogy nem volt kedvem hozzá. Egyáltalán.
Küszködtem a lelkiismeretemmel.
Mama pedig, - nem kért meg rá. Pedig, vártam.
Nagyon vártam.
Szerettem volna neki megmondani őszintén, hogy nincsen kedvem hozzá, - nem magozok. Nem. Szó sem lehet róla, egyáltalán.
Mama azonban hallgatott.
Nézte a meggyet, magvalt, - és hallgatott.
- Nem akarok meggyet magozni, - gondoltam, - nem. Nem akarok. Egyáltalán. Olyan sok. Sose fogy el. Rá se bírok nézni. Őszintén…-
Meg fogom ezt mondani a mamának. Igen.
A mama azonban, - hiába vártam, - nem szólt egy szót sem, nem kért meg, sőt, rám se nézett. Magozta a meggyet. Azt nézte, nem engem.
És akkor, - megsajnáltam.
Itt van ez a dögnagy kupac meggy. A mama nekünk csinálja, sőt, főleg nekem, én meg nem sajnálom eléggé, mert nem akarok magvalni. Nem. Pláne nem ekkora, dögnagy kupacot.
Nem is szeretem így látni a meggyet, kupacban. Nem. Magvalni meg pláne.
Megfogja a kezemet a meggy. Kukac is van benne. Rohadt is van benne. Ahhoz sincsen kedvem. Meg még sok is.
Tisztára elfárad a fenekem az ülésben. Állva pedig, nem lehet meggyet magvalni. Ki hallott már olyat?
Meg még unatkozni is fogok, előre tudom, - mert utálom a meggyet. Rá se bírok nézni, pláne így, kupacban. Lehet, hogy enni se szeretem, még télen sem, - de majd mégis azt fogok kapni, mert sok van belőle. Méghozzá abból, amit a mama magvalt egyedül, - merthogy én nem akarok. Nem. Nincsen kedvem hozzá. Egyáltalán. És akkor, amikor majd eszem, - ez eszembe fog jutni. Igen. És akkor le se megy a torkomon az a rohadt meggylekvár, már előre tudom.
De, - akkor sincsen kedvem hozzá.
Lehet, ugyan, hogy a mamának sincs kedve, de mégis magval, - mert neki ezt kell csinálni. Mert neki ez a dolga.
Pedig, - neki se mondta senki. Mégis csinálja. Mégis. De én, - akkor se akarok.
Mama, nem nézett rám, nem szólt, nem kért meg, hogy segítsek, - hanem csak magvalt. Pedig, pontosan tudta, hogy én is tudnám, ha akarnám. De, azt is tudhatta, hogy nem akarom. Igen. Mert a mama mindent tud.
Neki is bordó volt már a keze a meggytől, mégis csinálta tovább. Pedig, biztos nem szerette ő sem, - sőt, kedve se lehetett hozzá, mégis csinálta. Igen.
Nem szólt, nem kért meg engem, nem nézett rám. A meggyet nézte, és szótlanul tette a dolgát.
És akkor, - megsajnáltam. Igen. Nem akartam ugyan, megsajnálni, nehogy nekem is meggyet kelljen magozni, - de mégis megsajnáltam. Így aztán, hosszú vívódás után, én kérdeztem meg:
- Segítsek, Mami?
- Csak ha akarsz…- mondta ő.
Ettől, teljesen elhűltem.
Ha megmondom az igazat őszintén, - hogy a fene se akar, a fene se, - akkor talán elszomorítom vele. Ezt pedig nem akartam. Nem mondtam hát semmit.
Elszántan levágtam a fenekemet vele szemben egy másik hokedlire, - és nekirontottam a meggynek, hogy minél előbb elfogyjon a szemem elől. Ne is lássam.
Csináltam egy darabig, keményen összezárt szájjal, szó nélkül, becsülettel, - szinte beleizzadtam.
Anyám pedig, szintén szó nélkül, gyakorta törülgette az arcát, magozás közben, mert a fene nagy igyekezetemmel, - folyton az arcába fröccsentettem a meggy levét.
Nem szólt, letörölte. Magozott tovább.
Már nagyon fájt a fenekem. Tudtam én ezt előre. Számítottam rá. Nem is kellett volna nekiállnom magvalni. Nem.
Nem is akartam. Csak megsajnáltam a szótlanul magvaló mamát. Azért. Igen. Csakis azért.
Most is úgy csinálta. Szótlanul.
De valahányszor ránéztem a bordó pöttyös, meg maszatos arcára, - mindig elfogott a nevetés. Alig bírtam visszatartani.
Szégyelltem magamat ezért.
Így aztán, az asztal fölé hajoltam, és magvaltam, - ahogy csak bírtam.
Nagy kupac volt már a tálban is, - látszott, hogy ketten dolgozunk. És akkor, a mama, elmosolyodott, és mégiscsak megszólalt.
- Nem fáradtál el? - kérdezte.
Egy pillanatig, hatalmas harcot vívott bennem az őszinteség. Aztán inkább visszavonult, nem tört ki belőlem.
- És te?...- kérdeztem vissza.
- Nem gondolok rá…- mondta a mama.
Ezen meglepődtem. Nagyon meglepődtem. Ez hát a titok. Ez.
Lehet, hogy nekem is azt kellene csinálnom, - hogy nem gondolok rá. Lehet, hogy arra se kellene gondolnom, hogy már nem csak a magvalást utálom, meg a meggyet, - hanem már a meggyfát is utálom. Úgy ahogy van. Meg a Lidi nénit is utálom, aki nekünk a meggyet idehozta. Igen, a Lidi nénit is utálom, úgy, ahogy van.
Nem gondolok rá. Nem.
Az lesz a legjobb.
Mama is úgy csinálja.
Pedig, meglehet, - könnyen meglehet - hogy a mama is utálja a meggyet, meg a meggyfát, sőt még a Lidi nénit is utálja, aki nekünk a meggyet idehozta. Mégis teszi a dolgát. Igen.
Lehet, hogy csak így lehet ezt csinálni. Hogy nem gondolok rá.
Mama aztán elmosolyodott, - én meg azonnal, készségesen vissza.
- A meggyre pedig nem akarok gondolni, - határoztam el. - Nem. A meggyfára sem. Lidi nénire meg aztán pláne, hogy nem…-
A mama, már egyvégből mosolyog. Így aztán én is. Ugyanazt csináljuk mind a ketten. Nem gondolunk rá,…- a meggyfára sem, meg a Lidi nénire sem. A meggy, meg szépen fogy.
A ronda, szaros meggy. Az.
Cseresznyében is van ilyen, csakhogy azt úgy hívják, hogy fosóka, - és azt nem is lehet magozni. Hála istennek, - nekünk nincs is olyan, sőt, talán még a Lidi néniéknek sem. Tiszta szerencse.
Csak mosolygunk, és magvalunk, mosolygunk és magvalunk.
Mivel annyira szépen tud a mama mosolyogni, és olyan jó, ha így néz rám, ahogy most néz, - olyan jól érzem magamat.
Már nem is érdekel az a szaros meggy, - ami sose akar elfogyni.
Már nem is baj, nem, - mert a mama, annyira szépen tud rám nézni, meg mosolyogni, - amikor ideje van. És most, - velem szemben, elég sok ideje van, a sok szaros meggy mellett, ami, sose fog elfogyni.
Nem baj. Nem gondolok rá.
Arra gondolok, hogy mennyivel jobb lenne most valahol messze a konyhától, mondjuk valahol a sziklák tetején, ahol nem látom ezt a sok szaros meggyet.
Vagy mondjuk, mennyivel jobb lenne, kint biciklizni Miskával az utcán, - akkor se látnám ezt a sok szaros meggyet.
Vagy esetleg olvashatnék a szobámban valamit, mondjuk mesét, - és akkor se látnám ezt a sok rohadt, szaros meggyet. Ami nem akar elfogyni sehogyan se. Sőt, most mintha egyre több lenne, mintha szaporodna.
Nem akarok rágondolni, nem.
Mese, - gondoltam hirtelen - mesét kellene mondani.
Anyám, megint rám mosolygott, erre én vissza.
Egy pillanatig, átfutott az agyamon, hogy megalkudhatnánk,…- én olvasnék neki mesét, - hogy ne unatkozzon, - ő meg csak magvaljon ha akar, - mert én úgyse szeretek.
Mama csak mosolygott, - én meg lubickoltam a kedves mosolyában. És ez, olyan jó volt. Olyan jó. Igen.
Akkor hirtelen elöntött a nagylelkűség, - én is meg akartam ajándékozni őt valamivel.
- Mesélek neked, - ragyogtam rá…- mesélek, hogy ne unatkozzál, és, hogy ne kelljen gondolnod erre a…aaaa, sok…szaros meggyre. Mesélek, jó?...-
Anyám, igencsak meghökkent, - levegőt is alig kapott, egy pillanatra megállt a keze a levegőben, de aztán rábólintott. Én pedig folytattam:
- Akármit mesélhetek, amit csak akarsz, a Skultéty bácsitól, vagy a Barbarics bácsitól, - de az a baj, hogy a Barbarics bácsi, csak szomorút tud mesélni, az árvagyerekekről, meg a világgá ment kisinasról, és akkor te is szomorú leszel, meg még sírni is fogsz, és akkor a könnyeid bele fognak potyogni a lekvárba, és a fene se eszi meg. Ezért inkább, mondd meg, hogy mit meséljek, - a fejemből is mesélhetek neked, ha akarod. A Miska is azt szereti, és akkor nem fogsz tőle szomorkodni, meg sírni,…és bőgni. A Miska se szokott…-
Anyám keze a meggyel, megint megállt egy kis időre. Látszott, hogy mennyire meglepődött.
Aztán megint elmosolyodott.
- Köszönöm. - mondta - Akármit mesélhetsz, amihez kedved van,…hallgatom,…-
- Zöldbékát?...-
Egyszerre nevettük el magunkat. Az a Kati néném meséje volt, - és úgy szólt, hogy nem szólt sehogy:
- „Zöldbékáról mesét mondok, - mondta a néném - hallgatod?...”-
- „Hallgatom…”-
- „Én is…”-
Ennyi a mese. Sose mondta el. Mindig csak hallgattuk, ő is, meg én is.
Néha volt valami változás, amikor a „Zölddisznó”- ról mesélt, pontosan ugyanígy. Azt is hallgattuk, - ő is, meg én is.
Mamával, csak nevettünk, és magvaltunk. Nevettünk és magvaltunk, - és mostmár fogyott, fogyott, - hála Istennek fogyott a kupac.
Lehet, hogy másképpen néztem rá. A kupacra.
Akkor, hirtelen, eszembe jutott, hogy a mama akkor se unatkozna, ha mondjuk, táncolnék neki a konyha közepén, vagy énekelnék,…vagy verset is mondhatnék, a konyha közepén, - és akkor nem tudnék magvalni, hiába is akarnék, mert messze lenne az asztal, a sok szaros meggyel.
Aztán, ránéztem a mamára, és annyira tele volt várakozással, hogy úgy gondoltam, nem táncolhatok. Nem.
Magvalnom kell. Meg mesélni. Az lesz a legjobb, meg az, - ha nem gondolok rá.
A mesére kellene gondolnom, - de az most sehogy se akart az eszembe jutni, mert semmi másra nem tudok gondolni, mint a sok szaros meggyre előttem, ami sehogyan se akar fogyni, sőt, mintha egyre szaporodna. De nem gondolok rá, - nem.
Törtem a fejemet, hogy mit is meséljek.
Akkor a hátunk mögött hallottuk, hogy nyílik a kapu.
Papa jött haza a munkából.
Lassan jött, fáradtnak látszott, mégis mosolygott. Anyám azonnal felkelt és elébe ment. Én meg, magvaltam tovább.
Legfőképpen azért, hogy megdicsérjen a papa.
- Akkor, megmelegítem az ebédedet…- mondta a mama.
Papa, egy pillantással felmérte, mi van az asztalon, hogy nézünk ki. Aztán azt mondta:
- Ráér angyalom, előbb fejezzük be ezt, itt…-
Elment, megmosta a kezét, aztán leült egy másik hokedlira mellénk, - és mosolyogva, szó nélkül nekiállt magvalni, bár senki se kérte meg rá.
Pedig, még az is lehet, hogy ő se szerette csinálni. Mégis csinálta, és nem látszott rajta, hogy szenvedne ettől, - vagy, hogy utálná a meggyet, meg a kupacot, meg a meggyfát, és a Lidi nénit, aki a sok rohadt meggyet nekünk idehozta.
Papa, tette a dolgát, - pont úgy, ahogy a mama. Amit meg kell tenni, - azt meg kell tenni. Az a helyzet. Akár van kedve hozzá az embernek, - akár nincs.
És akkor én, ott, - elszégyelltem magamat.
Mindenki tette a dolgát, akár volt kedve hozzá, akár nem. Mert azt úgy kell csinálni, igen, másképpen nem is lehet. Legfeljebb nem gondolunk rá, - de akkor is meg kell tenni.
Lehet, hogy így van ez, minden mással is, - gondoltam - de mindegy. Nem baj.
Ránéztem a meggyre, - fogy a kupac, - rögtön kész az egész. Hála Istennek,...kész. Rögtön kész.
És akkor azonnal el fogom felejteni azt, hogy valaha is láttam meggyfát, meg meggyet, meg a Lidi nénit. Feszegetett az öröm.
Rögtön elfogy. El.
És akkor megszólalt a Mama:
- Azt mondta a Lidi, hogy holnap reggel, elhozza a másik felét, - máma meg leszedi…-
Azt hittem, hogy ijedtemben leszédülök a székről. Hát soha nem lesz ennek vége?...Soha?
És akkor a mama folytatta:
- A másik feléből kompót lesz, azt nem kell magozni…-
Papa megbiccentette a fejét, és összemosolyogtak. Csatlakoztam hozzájuk. Mázsás súly zuhant le szívemről, éreztem, hogy fülig ér a szám.
Mert a kompót, az jó. Nagyon jó. Pláne télen, és pláne, ha beteg vagyok. És pláne, hogy nem kell magozni. Mert a kompóthoz, nem kell a meggyet magozni, - csak utólag. Ami nem baj. Sőt, tiszta szerencse.
A világ,…- hirtelen visszazökkent a helyére. Én is.
Elkapott az öröm. Felugrottam az asztaltól, - már nem volt szükség a segítségemre.
- Táncoljak?...Énekeljek?...Verset mondjak, vagy meséljek? …- perdültem a konyha közepére.
- Énekelj,.. - mondta a papa
- Táncolj, ..- mondta a mama
- Akkor mesélek…- bólintottam én
- Zöldbéka…- nevetett a mama.
- Zölddisznó…- mondta a papa.
Aztán, egyszerre kezdtünk el nevetni, - és szinte egyszerre hallgattunk el.
Mert ezt a mesét, - hallgatni kell.
Hát, hallgattuk.
Hallgattuk nagy figyelemmel, és teljes odaadással.
Hallgattuk,…és néztük egymást, fülig érő szájjal...-

Így olvasgatva a topicot midig eszembe jut, hogy néha milyen furcsa dolgok történnek az emberrel. Nálam nagyon sokszor van deja vue érzés vagy az egyszer már átéltem. Mikor tudom, mi fog következni. Bár sosem élesen, de homályosan, mintha már láttam volna...
Elmesélek egy érdekes sztorit. Egyik barátnőm lefénképezte magát webkamerával. Ezzel nincs is gond, de a háttérben a falon egy méretes rózsafüzér van. Méghozzá ezüst és sárga kövek vannak benne. A probléma ott kezdődik, hogy sehol nicns a házban hasonló füzér, amikor a képet készítette, nem volt a falon semmi és nem is photoshop kép. A rózsafüzér lóg a levegőben, de van árnyéka a falon... én különösnek találtam és egyben hátborzongatónak is, mivel nem ismerem a jelentést, amivel a rózsafüzér bír...

Zsanacisza írta:

Így olvasgatva a topicot midig eszembe jut, hogy néha milyen furcsa dolgok történnek az emberrel. Nálam nagyon sokszor van deja vue érzés vagy az egyszer már átéltem. Mikor tudom, mi fog következni. Bár sosem élesen, de homályosan, mintha már láttam volna...
Elmesélek egy érdekes sztorit. Egyik barátnőm lefénképezte magát webkamerával. Ezzel nincs is gond, de a háttérben a falon egy méretes rózsafüzér van. Méghozzá ezüst és sárga kövek vannak benne. A probléma ott kezdődik, hogy sehol nicns a házban hasonló füzér, amikor a képet készítette, nem volt a falon semmi és nem is photoshop kép. A rózsafüzér lóg a levegőben, de van árnyéka a falon... én különösnek találtam és egyben hátborzongatónak is, mivel nem ismerem a jelentést, amivel a rózsafüzér bír...

Kattints a kibontásához...

Kedves Zsanacisza!

Valóban érdekes. A deja vu érzést, - amit mellesleg sokan ismerünk, és sokan megtapasztaltunk, - sokféleképpen magyarázzák.
Még az is lehet, hogy az ember az őseinek nemcsak a tulajdonságait, adottságait, - stb. örökli, - hanem az emlékeit is, valamilyen formában, - …s meglehet, hogy amikor valamit éppen ”átél” az ember, azt esetleg a dédanyja is átélte már valamikor, pont ugyanúgy, - erre réved vissza, - és ezért a „ráismerés”. Ki tudja?
Nem vagyok a témában tájékozott.
Ami a fotón megjelenő idegen képet illeti, - az is nagyon érdekes. Nem tudnád elhozni, nekünk is bemutatni?
A jelentésétől nem félnék, a rózsafüzér, - nálunk katolikusoknál, - kegytárgy. Rossz tartalmat nem hordozhat.
Márta

bubamama írta:

Érdekes módon, - néha megjelenik rajtuk, valaki más, vagy valami más, egy arc, egy fej, egy alak, vagy egy kép, - amit nem én festettem oda. Mindig megdöbbenek ilyenkor.
Nem tudom, - hogy ez, hogyan lehetséges, - talány, de tény. Mint ahogy az is, - hogy nem mindenki látja.
Ezen a képrészleten, a lány közelében, - egy angyal van, a folyó felett, - még a glóriája is látszik, - de nem én festettem oda.
Az egyik unokám látja, - a másik meg nem, - de nem keresem az okát.
<O</O

Kattints a kibontásához...

Hú én is látom a képen az angyalt!!!

Ez tényleg nagyon érdekes!

Szép a kép

Az Átok...( könyvrészlet )

<TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width="100%" border=0><TBODY><TR><TD width="100%" colSpan=3></TD></TR><TR><TD width="1%"></TD><TD width="98%">Könyvrészlet, a rövidesen megjelenő elbeszélés kötetből:

AZ ÁTOK...

- Átok?...Átok?...-
Hát, nem is tudom,...nem is tudom...-

Fogalmam sincs róla, hogy a kutyánk, - a Büdös-Vitéz, -...aki egy csodálatosan szép, - sőt lehet mondani, hogy gyönyörű - szófogadó, okos német juhászkutya volt, -... hogyan tudta eldönteni, hogy kitől kell félteni, és kitől nem.
Az biztos, hogy el tudta dönteni. Jobban, mint én.
A gyerekektől, nem féltett. A gyerekeket szerette. A felnőtteket azonban, nem annyira. A falusiakat ismerte, és nem volt baja velük. Meg azoknak se, ővele. A falusiak, ismerősök voltak, - hozzánk tartoztak, mi pedig hozzájuk.
Hanem, idegen, ismeretlen felnőttnek nem volt tanácsos, egy méternél közelebb jönnie hozzám. Büdös, azonnal fenyegető magatartást vett fel. Hegyezte a füleit, morgott, idegesen csóválta a farkát, majd közénk állt. Egyszerűen, - beállt közénk.
Ilyenkor pontosan tudtam, hogy jelez valamit a magatartása, és hallgattam rá. Mindig. A háború alatt, meg utána, ez sokszor előfordult. Nem is történt semmi baj.
Egy darabig.
Volt, egy szikrázóan szép, nagy, - nem is gyereknek való - nagyon értékes antik fülbevalóm, fehér aranyból, gyémántokkal, amit a keresztanyámtól kaptam születésemkor.
Amíg beteg nem lettem, nem viselhettem, mert a fülbevaló, annyira feltűnő volt. Meg annyira drága.
Betegségem után azonban, - mivel ,,úgy de úgy" szerettem volna, - megengedték, hogy a fülembe tegyem, majd azt is, hogy hordjam. Így aztán, többé ki se vettem a fülemből.
- Figyelj rám,...- mondta akkor Anyám Vitéznek, nagyon komolyan - aztán vigyázz ám a lányra, meg a fülbevalóra, mert nagyon drága mind a kettő, és baj lesz belőle, ha valamelyik elveszik...-
Hogy megértette-e Vitéz, azt nem tudom, de félrehajtott fejjel hallgatta Anyámat és valamit még válaszolt is a maga módján.
Talán azt, hogy:..."ajjaj..."-
Egy biztos, vigyázott a fülbevalómra. Jobban, mint én. Sőt, rám is vigyázott, jobban, mint én magamra.
Egyszer, amikor éppen a vasútállomás közelében bóklásztunk vele, - kellemetlen helyzetbe kerültem.
Egy, - nem akarom megmondani ,,milyen"- asszony - kérdezősködni kezdett tőlem mindenfélét. Én meg illedelmesen, a gyanakvás legkisebb jele nélkül válaszolgattam. Így került sor a fülbevalómra is. Arról is érdeklődött.
Hát, "ajjaj" volt, - az biztos.
Én ugyanis, összefoglalva, amit csak tudtam a fülbevalómról, egyszerre, mindent elmondtam neki. Nagyon közlékeny és nagyon cserfes kislány voltam.
- Szép, nagyon szép, igen, - mondtam - a születésemre kaptam. A keresztmamámtól. Még szikrázik is a fényben,...a szikrájának meg mindenféle színe van, még kék is, mint a szivárványnak, ...és én a szivárványt nagyon szeretem. A fülbevalómat is nagyon szeretem, és a tükörben szoktam nézegetni, amikor ráérek. Nagyon tetszik nekem. Sajnos, csak nem rég óta viselhetem, mert a szüleim eddig nem engedték meg. Vigyázni kell rá. Azért, mert gyémántból van, és nagyon drága. Mert egy ekkora gyémánt, az egy kisebb fajta vagyont ér, és nem viselheti az ember a fülében a vagyonát, azt mondta a Mamám...- Hadartam egy szuszra.
Nem kellett volna.
A néni ugyanis, - nem akarom megmondani, hogy milyen, - hirtelen körülnézett, majd odakapott a fülemhez. Nem kellett volna.
A köztünk álló Vitéz ugyanis, abban a pillanatban elkapta a karját, és el se engedte többé. Nem harapta meg, de nem is engedte el. Fogta. Keményen, szorosan.
A néni persze azonnal elengedte a fülemet, meg a fülbevalómat is.
Az asszony ütötte, rúgta a kutyát, ahogy csak bírta, és még köpködött is, meg ordított is torkaszakadtából, - de hiába. Vitéz nem engedte el.
Azon a ponton voltam, hogy közbe avatkozom. Én is bele fogok rúgni a nénibe, ahogy csak bírok, és megcibálom a haját teljes erőmből, ahogy csak bírom, ha még egyszer hozzányúl a kutyámhoz. Az én kutyámhoz. Az én Vitéz kutyámhoz, a Büdöshöz...-
Vitéz azonban tudott magára vigyázni. Kicsit szorosabbra fogta. A néni lerogyott a földre, és ordított. Továbbra is, torkaszakadtából.
Az asszony ordítására kinézett az irodából egy vasutas bácsi, az állomásépületből. Aztán, azonnal oda is rohant hozzánk. Benne, megbízott a kutyánk. Csak egyszer kellett kérni.
- Ereszd el na,...ereszd el, jó kutya,...- Büdös, azonnal elengedte.
Meglehet, hogy az én kérésemre is elengedte volna, én azonban egyszer se kértem.
Féltettem a fülbevalómat. A vagyonomat, ami a fülemben van. Meg az én szép szivárványomat, -...mert az is a fülemben van. Jobb volt, hogy fogta Vitéz a nénit. Jobb volt.
Az asszony azután, amikor kiszabadult Vitéz szorításából, - szidalmak és félelmetes átkok sokaságát, áradatát zúdította ránk, fröcskölő szájjal, majd elkezdett szaladni a sínek mellett.
Olyan csúnyákat mondott, és olyan szörnyű átkokat, hogy alig bírtam megállni, hogy utána ne küldjem a kutyát. Ma már azt gondolom, - kellett volna is.
Mert akkor is átkozódott még, - amikor már messze járt. Átkozódott, ameddig csak hallottuk. Lehet, hogy még utána is.
Abból, amit ordított, az, ,,hogy a ,,rosseb a húsodat egye le csontig" meg, hogy a "kukacok rágják a szíved gyökerit"...az, - az még a szelídebbek közé tartozott.
És, -...ki tudja, meddig ér az átok?
Ki tudja, meddig jön velünk?
Ki tudja?...-
Én, nem. Az biztos.
Pár nappal később meghalt az "örök barátnőm", - agyhártyagyulladásban. Én pedig hazavittem a fertőzést tőle, - és majdnem belehalt a nővérem és a sógornőm. Hosszú hetekig harcolt Apám és Anyám, a bátyámmal együtt az életükért. Sikerrel, - ...de szinte belerokkantak.
Amikor a lányok már túl voltak az életveszélyen, Édesanyám kétoldali tüdőgyulladást kapott, - és akkor arra, még nem volt gyógyszer, - majdnem belehalt.
Ezt követően, - az oroszok, lelőtték a kutyámat, - majd az imádott nagynénémet.
Utána pedig, - elvesztettük az otthonunkat, - menekülnünk kellett a kitelepítés elől.
Nem tudtam másra gondolni, - csak az átokra.
Az Átokra.
Magamat hibáztattam.
Mert, -...ki tudja, meddig ér az átok?
Ki tudja, meddig jön velünk?
Ki tudja?...-
Én, - nem tudtam. Az biztos.

A fülbevalóm, azután, - sokáig megvolt még. Egészen nyugdíjas koromig. Akkor azonban, eltűnt.
Szomorú, de akkor, éppen az évekig hozzám járó takarítónő lopta el, - akiben, teljes mértékben megbíztam, már csak a férje állása miatt is. Mert a férje, ,,olyan"...állásban volt. Rajta volt a falu szeme, ahol laktak. Ez azonban, nem akadályozta meg őket a lopásban.
Amint hallottam, - később sem, és máskor sem.
Jól alakították a becsületes embert, - mert én, soha de soha nem kételkedtem bennük.
Csak az Isten tudja, mi mindenem, főként pedig mennyi pénzem, vándorolt így az évek folyamán hozzájuk.
Amikor a fülbevalóm eltűnt, nem gyanakodtam senkire. Amikor elveszett, tócsát sírtam ugyan magam köré, - de nem gyanúsítottam senkit. Legkevésbé a takarítónőt. Ő, ugyanis,...- velem sírt. Sőt, zokogott. Úgy tűnt, - szívből, igazán. A végén, - már én vigasztaltam, őt.
Egyszer azonban családjával együtt, - útközben, a pillanatnyi szorult helyzetükben - véletlenül tértek be hozzám.
Kifogyott a benzinjük, és kölcsönt kérni jöttek hozzám. Miután átadtam a pénzt, a teraszon ültettem le őket, és kávét akartam készíteni nekik. Amikor, - a legnagyobb megdöbbenésemre! - szikrázni, csillogni, villogni kezdett a fülbevalóm, - a nagylányuk fülében, ahogy rásütött a nap. Mintha csak jelezni, szólni akart volna nekem a fülbevaló, hogy:
- ,,Héééé,...hé,...hé, ide nézz,...itt vagyok! Nézzél rám,...én vagyok!"...-
Remegni kezdett a lábam. Azt hittem, kimegy alólam a föld. Azonnal felismertem. Volt rajta egy jel is. Egy parányi sérülés, a fehérarany foglalaton.
A fülbevalóm, legalább 2 évvel korábban tűnt el. És, lassan belenyugodtam már az elvesztésébe. Nagyon felkavart, amikor megláttam.
A pillanatnyi sokk után, még egyszer megnéztem, és nem volt kétségem felőle: ez itt, az én fülbevalóm volt. Igen. Semmi kétség, az enyém!
Felálltam hát, odaléptem a lányhoz és egyszerűen, kivettem a füléből. Azzal a megjegyzéssel, hogy:
- Ez itt az én fülbevalóm, ami 2 éve tűnt el az ékszerdobozomból, - és most mondja el szépen kislány, hogy honnan szerezte?...-
- Anyukámtól kaptam,...- mondta ő, magabiztosan, -...a buszállomáson találta...- tette még hozzá.
- Soha életemben nem jártam a buszállomáson, - mondtam - ...ott tehát nem találhatta. Ezt a fülbevalót a tükörről vette el az anyukája, az ékszerdobozomból...-
Hallgattak.
- Ha azonban azt állítja, hogy ,,ez a fülbevaló", nem ,,az a fülbevaló", - akkor, kapják össze magukat, de azonnal, és találkozunk 10 perc múlva a rendőrségen. Én tudom, hogy a fülbevalóm egyedi, tudom, hogy mi a különös ismertetőjele, és legalább három olyan tanúm van, aki ismeri ezt az ékszert. Köztük még az is, - akitől kaptam...-
A lány sírt, az anyja sírt, a férjet pedig, - aki csak vörösödött, vörösödött - úgy tűnt, a guta kerülgeti, sőt talán menten meg is üti, - de nem szólt egy szót sem. Hiszen ez a dolog, az állásába kerülhetett volna.
Az asszony tagadott, szemrebbenés nélkül, következetesen, és irult pirult. A lány meg bőgött.
Rápislantottam a kezemben lévő fülbevalóra. Rajta volt a jel.
- Akkor most, irány a rendőrség....- mondtam
Szó nélkül felálltak, beültek a kocsijukba és eltűntek. Se köszönés, se bocsánatkérés, se magyarázat, se mentegetőzés, se semmi.
Többé, - nem láttam őket, - meg persze a pénzt se, amit kölcsönkértek.
Én is kocsiba ültem és azonnal elmentem a rendőrségre. Vártam ott rájuk, kb. 2 órát. Ők azonban nem jöttek. Nyilván, meg volt rá az okuk.
Végül is, nem tettem feljelentést. A fülbevalóm pedig megvolt.
Egy darabig.
Azonban, ezt követően sem volt vele szerencsém.
Hosszabb külföldi utazásra készültem, és, - miután széfem nem volt - és a bp.- i lakásban sem akartam őrizetlenül hagyni, a közelben pedig nem volt senki, akire rábízhattam volna, - az összes ékszeremet beadtam egy Majakovszkíj utcai Bizományi Áruházba, arany árban, jelképes összegért, - megőrzésre.
Nem a pénz, hanem az őrzés volt a fontos. A biztonság. Az, hogy ott jó helyen van, - jó helyen tudom, - ott vigyáznak rá.
És, - ez volt az én nagy tévedésem.
Amikorra visszatértem, éppen azt a boltot rabolták ki. Éppen azt. És elvitték az összes ékszert. Az enyémet is, természetesen. Az összeset. Nem maradt semmim.
Kaptam valamiféle jelentéktelen összegű kártérítést. Közölték velem, hogy nagy erővel folyik a nyomozás, s ha lesz valami, - akkor majd értesítenek.
Természetesen, - nem lett semmi. És, természetesen, - nem értesítettek. Máig sem.
A fülbevalóm, pedig soha többé nem lett meg.
Hát, - gondolom én -...valakinek, az a valamikori átka, - ami a fülbevalóhoz kapcsolódott, - úgy látszik, hatott.
Úgy látszik, még ennyi év után is, hatott.
Ha átok volt, - akkor az ördög játéka volt. Az ördögé, - akinek mindig ellene mondtam
Az ördögé, aki, ha tehette, és amikor tehette, - jól megtaposott.
Mindig olyankor, amikor legjobban fájt, és mindig úgy, ahogyan legjobban fájt.
Én, ennek ellenére is, - ellene mondok az ördögnek, - mindig, - ameddig csak élek.

Könyv megrendelés:
http://a-zarda.freeweb.hu/






</TD><TD width="1%"></TD></TR><TR><TD width="100%" colSpan=3></TD></TR></TBODY></TABLE>

Köszönet...

Drága Mamaci!

Szívből köszönöm. Örülök, hogy meglátogattál, - mert legnagyobb bánatomra, - olyan üres lett ez a topik, mintha kisöpörték volna.
Szomorú vagyok miatta, - mert nagy örömmel csináltam, - és fogalmam sincs róla, miféle hibát követhettem el.
Szeretettel ölellek: Márta

Megdöbbentő...

<TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width="100%" border=0><TBODY><TR><TD width="100%" colSpan=3></TD></TR><TR><TD width="1%"> </TD><TD width="98%">Ma kaptam, - Emailben :

Téma: Megdöbbentő!!!
Az aszpartam-(édes )mérgezés:

Az aszpartam-mérgezés a nyolcvanas évek óta jól őrzött titok!Számos kutatás és a tapasztalatok egyértelműen kimutatták mérgező és betegségeket előidéző hatását. Az aszpartam egy veszélyes adalékanyag, ami a testbe kerülve rákkeltőanyagokra bomlik és elmegy modernkori horrornak, amit odabent művel. Vajon miért nem lehetett hallani erről eddig? A diéta-ipar egy dollármilliárdos üzlet. Az ember azt gondolná,hogy a könyvek szerzői, vagy az élelmiszeripari cégek húzzák a nagy hasznot belőle. És nem. Persze nekik sem megy rosszul, de a játszma igazi nyertese a gyógyszeripar. Hogy hogy jön a gyógyszer az aszpartamhoz? Egyszerű.
Egy gyógyszercég kutatója fedezte fel véletlenül az aszpartamot, egy fekély elleni szerrel való kísérletezés közben. A cég pedig a G..D. Searle, aki gyógyszergyártó létére képes volt 28 millió dolláros veszteséget elkönyvelni és többszáz, a gyógyszereik miatti káros mellékhatások ügyében indított pert elveszteni. Ugye, milyen megbízhatónak tűnnek? A Searle egyik leányvállalatát végül a Monsanto vásárolta meg ésNutraSweet néven dobta piacra az édesítőszert.
Izgalmuk érthető volt, hiszen ez a szer többszázszor édesebb a cukornál, fillérekbe kerül előállítani és a diéta-nemzet minden ilyenre vevő. A probléma ott kezdődött, hogy az amerikai Élelmiszer- és Gyógyszerellenőrző Hivatal, az FDA nem óhajtotta engedélyezni a felhasználását, lévén az anyag bizonyítottan rákkeltő és az idegeket is károsítja. Később valahogy eltűntek a vizsgálati dokumentumok, a kísérletekhez használt egerek nem voltak hozzáférhetőek boncolásra és a kormányhoz eljuttatott dokumentumokban már csak néhány homályos következtetés szerepelt. Ennyi elég is volt a frissen megválasztott Reagan elnöknek, aki beiktatása másnapján(!) leváltotta az FDA addig tiltakozó elnökét és Arthur Hayest ültette a helyébe, aki azonnal felülvizsgálta a "túl szigorú" megkötéseket és engedélyezteaz aszpartam használatát a száraz élelmiszerekben.

Nem sokkal később elindult az a rémálom, ami a mai napig nem hajlandó alábbhagyni. 1992-re a Nutra-Sweetnek már engedélye volt az aszpartam üdítőitalokban és gyerekvitaminokban való felhasználására, szerződést kötöttek a Coca-Cola és a Pepsi céggel, mint a cégek kizárólagos aszpartam-ellátója és az FDA ekkor fogadta el a NutraSweet kérvényét az aszpartam nagy mennyiségű, szabad forgalomba hozataláról. Ekkoriban kezdődött, hogy emberek megmagyarázhatatlan betegségekkel, tünetekkel fordultak orvoshoz és a tudomány széttárta a karját: nem tudtak rájönni, mi okozza a bajt. Az aszpartam mellékhatásai lehetnek fokozatosak, vagy azonnali reakciók is.

Dr. Lendon Smith amerikai orvos szerint rendkívül sok ember szenved az aszpartam káros mellékhatásaitól, de fogalmuk sincs, hogy a gyógyszerek, kezelések és gyógynövények miért nem enyhítik a tüneteiket.
Több, mint 90 mellékhatást tulajdonítanak az aszpartam fogyasztásának.
Hihetetlennek tűnik, nem? Pedig nagyon igaz. Hogy képes egyetlen vegyi anyag ekkora kárt okozni?

Az aszpartam a vérbe kerülve lebomlik, és így képes keresztülutazni az egész testen, és bármilyen szövetbe lerakódni.

A ciklamáttal vagy a szacharinnal ellentétben az aszpartamot megemészti a szervezet. Elfogyasztása után a benne lévő metanol (faszesz) formaldehiddé, majd hangyasavvá változik. A formaldehid belégzése halálos, rákkeltő.
További összetevői, a fenil-alanin és az aszparginsav pedig mérgezőek. Ha a később felsorolt mellékhatásokból többet is észleltél már magadon, esetleg fizikailag megmagyarázhatatlanul gyengülsz, azonnal tedd le a diétás kólát.. És ha még semmilyen reakciót nem észleltél, azon szerencsések közé tartozol, akik visszafordíthatatlan károsodások nélkül úszhatják meg az eddigi aszpartam-fogyasztást, már amennyiben egy életre elfelejted az ezzel édesített élelmiszereket.

És ez nem vicc. Az FDA-hoz mindössze néhány év alatt több, mint tízezer NutraSweettel kapcsolatos panaszbejelentés érkezett , amely az összes beérkező panasz 80 százalékáttette ki. Ennek ellenére az Élelmiszer-és Gyógyszerellenőrző Hivatal semmit nem tett annak érdekében, hogy tájékoztassa a közönséget, akik egyértelműnek gondolják azt, hogyha egy termék agyon van reklámozva, az csakis egészséges lehet. Az aszpartam-ellenesek elnöke szerint: "Az aszpartam az egyetlen olyan génmanipulált termék, amelyről ténylegesbizonyítékaink, világos nyilvántartásaink és esettörténetek vannak, melyek azt bizonyítják, hogy tömegbetegségeket és halált okozhat".

Valószínűleg nem véletlen, hogy a gyógynövényből nyert és teljesen ártalmatlan szteviát, mint elterjedt versenytársat viszont betiltották jó időre az Egyesült Államokban. Épp pár hónappal az előtt, hogy a NutraSweet, mint asztali édesítő forgalomba került volna. És talán az sem véletlen, hogy Új-Zélandon ma már tiltott adalékanyagnakszámít az aszpartam. Hogy miért nem mindenhol? Szenzációs PR-úthengert vezet a NutraSweet. Nagyon meggyőzőek, és ahol az aszpartam ellen szólók felütik a fejüket, "ők megjelennek és elhiteltelenítik a forrást. Azért a több milliárdért évente ...â01D Szerencsére az Egyesült Királyság és az Európai Unió is elfogadta azt a javaslatot, hogy végezzenek független kutatásokat az aszpartam "biztonságos" mivoltával kapcsolatban.

Ha ez mind hihetetlennek is hangzik számodra, "biztos, ami biztos" alapon azért olvasd el a címkét és légy résen mindennel, ami "light", mert aki cukormentesen szeretne táplálkozni, lépten-nyomon csak aszpartamba botlik.
Néhány tipikus termék, amit ezzel édesítenek:
- szénsavas és rostos üdítőital,
- joghurt,
- fagylalt,
- reggeli készítmények,
- pezsgőtabletta,
- sportital,
- gyerekvitamin(!),
- lekvár,
- szinte minden rágógumi és diabetikus termékek,
- kevés kivétellel maguk az édesítőszerek akár folyékony, tabletta, kristályos és por alakban .

Az aszpartam néhány mellékhatása :
látászavarok, szemfájdalom, fülcsengés, hallásgyengülés, epilepsziás görcsök, migrénes fejfájás, egyensúlyzavarok, memóriavesztés, állandó álmosság, végtagzsibbadás, részleges bénulás, remegés, depresszió, ingerlékenység, agresszió, álmatlanság, fóbiák, szapora szívverés, légzési nehézségek, hányinger, hasmenés, véres széklet, hasfájás, nyelési fájdalom, bőrviszketés, kiütések, asztma, herpesz, tályog, menstruációs zavarok, a haj elvékonyodása, hajhullás, hirtelen súlyvesztés, fokozatos súlygyarapodás, fájdalmas vizelés, túlzott szomjúság , bedagadt lábak, visszafordíthatatlan agykárosodás, születési rendellenességek, gyomorfekély, izületi fájdalmak.

Megkérek mindenkit a dolgok súlya miatt, - hogy minden közvetlen ismerősének ezt küldje el körlevélként, hadd tudódjon ez ki.




</TD></TR></TBODY></TABLE>

Hozzám is eljutott ez a szörnyűség! Egyből végig futott az agyamon mi mit fogyasztunk ezekből a termékekből rendszeresen? Nem sokat de mégis. Milyen érdekes hogy a szervezetem tiltakozik az édesítőszerek ellen! Rosszullét hányinger vesz elő ha véletlenül édesítőszert viszek be üditővel vagy egyébb mással!