Az élet (azért is) szép !

„Különös, minden válság idején hogyan is jön segítségünkre egy
kifejezés, s bár nem illik a helyzethez, makacskodik ebben
– büntetéséül, hogy elaggott civilizációban élünk, jegyzetfüzettel
a zsebünkben.
Az idő egyetlen ponttá csúcsosodik.
Mint pohárból valami súlyos üledékkel teli csepp,
az idő lecsöppen.
Ezek az igazi ciklusok, az igazi események.
Aztán, mintha visszahúzódna a légkör szórt fényessége,
megpillantom a meder fenekét.
Látom, amit eltakar máskor a megszokás.
Napokig lustán heverek csak az ágyban; egyáltalán, tátogok,
mint a tőkehal.
Arra sem törekszem, hogy befejezzem mondataimat,
mozdulataimat, melyek általában is eléggé bizonytalanok,
ugyanakkor gépiesen pontosak.
Ülök itt, mint egy lábadozó, mint egy végképp egyszerű ember,
aki egy szótagú szavakat ismer csak.
„Süt a nap” – mondom. „Vág a szél.” Úgy érzem magam,
körbe forgatnak, olyan vagyok, mint egy rovar a föld tetején,
s itt ülve arra is megesküdnék, érzem a föld keménységét is,
forgását magát.
Semmi vágyam eltávolodni a földtől.
Az igazság az, nem vagyok olyan ember, aki egyetlen valakiben
vagy a végtelenségben megleli kielégülését.
Untat az intimitás zárt tere, de ugyanígy az ég is.
Dolgok hulltak le rólam.
Túléltem jó néhány vágyat; jó barátokat veszítettem;
van, akit halála révén; s vannak, akikhez épp csak nem vagyok
képes átmenni az utca túloldalára.”​

***​

Virginia Woolf: A hullámok​

"Minden ideiglenes: a szerelem, a művészet, a Föld, te meg én.
A halál elkerülhetetlen, mindenkit meglepetésszerűen ér.
Ki tudja, hátha pont ez az utolsó napod?
Azt hiszed, van még időd.
Aztán egyszer csak vége, megfulladsz, lejárt a kiszabott idő.
A találkozás a halállal az egyetlen, ami nincs előjegyezve a
határidőnaplódban."


***

Frédéric Beigbeder:

Egy zavart fiatalember emlékiratai

(mémoires d'un jeune homme dérangé)​

Avetik Iszahakjan

(Örmény költő szül: 1875)

Jaj, ki zokog az éjek éjjelén


Jaj, ki zokog az éjek éjjelén,
Téli vihar kit tép kopár hegyen?
Magányosan, farkas vonyít szegény,
Szívet tépőn, fázva éhesen...

Jaj, tépett szív, sebzett boldogtalan!
Az ember, én -hozzád hasonlítok.
A kín s a gyász világában magam,
Akárcsak te, olyan kivert vagyok

Akárcsak te, gyötört s kivert vagyok,
Sorsunk közös: sivárság, förtelem.
Farkas-testvér, jöjj, és velem zokogj,
Az életet átkozva sírj velem!...
​

Dylan Thomas

Csöndben ne lépj az éjszakába át


Csöndben ne lépj az éjszakába át,
Szikrázzon vén korod, ha hull a nap.
Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.

A bölcs, bár végül rendjén lát homályt,
Mert nem volt villám-cikázó ajak,
Csöndben ne lépj az éjszakába át.

A jó, ki hullám-üttön jajt kiált,
Hogy zöld öblön csepp tett is lángra kap,
Dúl-fúl, ha megszakad a napvilág.

A vad, ki naphoz kapdos s búg imát,
S ím késve eszmél: csupa kín a nap,
Csöndben ne lépj az éjszakába át.

A zord tudja, bár verje vaksiság,
Hogy lehet meteor-szemű ki vak,
Dúl-fúl, ha megszakad a napvilág.

Apám, míg lábad bús oromra hág,
Düh s könny között átkozd vagy áld fiad.
Csöndben ne lépj az éjszakába át,
Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.


***

Nagy László fordítása ​

Kosztolányi Dezső

A játék.


Az különös.
Gömbölyű és gyönyörű,
csodaszép és csodajó,
nyitható és csukható,
gomb és gömb és gyöngy, gyűrű.
Bűvös kulcs és gyertya lángja,
színes árnyék, ördöglámpa.
Játszom ennen-életemmel,
búvócskázom minden árnnyal,
a padlással, a szobákkal,
a fénnyel, mely tovaszárnyal,
a tükörrel fényt hajítok,
a homoknak, a bokornak,
s a nap - óriás aranypénz -
hirtelen ölembe roskad.
Játszom két színes szememmel,
a két kedves, pici kézzel,
játszom játszó önmagammal,
a kisgyermek is játékszer.
Játszom én és táncolok,
látszom én, mint sok dolog.
Látszom fénybe és tükörbe,
játszom egyre, körbe-körbe.
Játszom én és néha este
fölkelek
s játszom, hogy akik alusznak,
gyerekek.​

Gondolatok az olvasásról...​

Balzac: Akarjátok tudni, milyen ember volt ?
Nem olvasott. ​

Szerb Antal: Vannak akik szórakozásból olvasnak, és vannak,
akik műveltségüket akarják olvasmányaikkal gyarapítani.
De én a harmadik olvasóra gondolok, arra, akinek az olvasás
életfunkció és ellenállhatatlan kényszer
- csak ez az igazi olvasó. ​

Daróczi Zoltán : A számítógép segítségemre van, …. de nem
látok benne annyi fantáziát.
Azt az elemi élményt, hogy bemegyek egy könyvtárba és
leveszek a polcról egy könyvet, belenézek és azt mondom,
hogy ezt most el fogom olvasni, nem adja meg nekem a
számítógép ​

Hunyadi Mátyás: Mi másért olvassuk a könyveket, ha nem
azért, hogy jó példákat látva a jót kövessük, a rosszat pedig
kerüljük. ​

Bacon: Olvass, de ne azért, hogy legyen mit cáfolnod és
tagadnod, ….
hanem, hogy legyen mit fontolóra venned és elmédben forgatnod. ​

Leonardo da Vinci : Csak eszednek és lelkednek olvasás
útján nyert kincse jelenti az
igazi gazdagságot, mert ez nem vész el és nem
hagy el soha. ​

Arany János: Az olvasás által napról napra ragad valami az emberre.​

Benedek Marcell : Tanulok valamit minden könyvből, amit
elolvasok ​

Cervantes: A jó könyvet a gyermekek kezükbe veszik, az ifjak
olvassák, a férfiak értik, s az öregek magasztalják. ​

Nemes Nagy Ágnes​

Között ​

A levegő nagy ruhaujjai.
A levegő, amin szilárdan
támaszkodik madár s madártan,
az érvek foszló szélein a szárny,
egy percnyi ég beláthatatlan
következményű lombjai,
az élő pára fái, felkanyarodva
akár a vágy, a fenti lombba,
percenként hússzor lélegezni
a zúzmarás, nagy angyalokat.
-
És lent a súly. A síkon röghegyek
nagy, mozdulatlan zökkenései,
amint feküsznek, térdenállnak
az ormok és a sziklahátak,
a földtan szobrai,
a völgy egy percnyi figyelem-lazulás,
aztán megint a tömbök és a formák,
meszes csonttól körvonalig
kővé gyűrődött azonosság.
-
Az ég s a föld között.
-
A sziklák roppanásai.
Amint a nap átlátszó ércei
már-már magukba, fémmé a követ,
ha állat járja, körme füstölög,
s köröznek fent a sziklafal fölött
az égő paták füstszalagjai,
aztán az éj a sivatagban,
az éj, amint kioltja s kőmivolta
magváig ér, fagypont alatti éj,
s amint hasadnak és szakadnak
a porcok, forgók, kőlapok,
amint feszítik véghetetlen,
széthasgató önkívületben
a fehér s a fekete mindennapos
néma villámcsapásai –
-
A nap s az éj között.
-
A szaggatások, hasgatások,
a víziók, a vízhiányok,
a tagolatlan feltámadások,
a függőlegesek tűrhetetlen
feszültségei fent és lent között -
-
Éghajlatok. Feltételek.
Között. Kő. Tanknyomok.
Egy sáv fekete nád a puszta-szélen,
Két sorba írva, tóban, égen,
két sötét tábla jelrendszerei,
csillagok ékezetei –
-
Az ég s az ég között.​

Orbán Ottó ​

Öreg szerelmesek ​

Az idő; a titkos ügynök már rég beépült szervezetünkbe;
házasságunk annyi veszélyen átcsempészett mikrofilmjén
meszes gerincünk röntgenképét látni.
Húsz év - sok is egy átlagos, értelmiségi párnak.
Van bennünk valami vérlázító:
Rómeó és Júlia egy újabb reformnemzedékből,
őszen, mérsékelt súlyfölösleggel -
inkább egy burleszkfilmbe illenénk,
mint a szűk világváros zsúfolt kriptájába,
ahol most már csak egymás szemébe nyílik a titkos alagút …
imbolygó fény … a hatvanas évek …
a testünk éppolyan átlátszó, mint a tervünk,
melyet kínjában ötlött ki a méregkeverő, kontár barát …
A fiatalság lebukik, ha túl soká él; ez a sorsa.
Kispárnánkat a fejünk alá gyűrve lassan süllyedünk.
De ha gyülemlő ráncaink harisnyaálarcát lehúznánk,
előragyogna mögüle az ifjú koponya,
s kézfejünkön az őrült tetoválás: VAN FÖLTÁMADÁS!​

Nemes Nagy Ágnes​

A szomj ​

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
– Ha húsevő növény lehetne testem,
belémszívódnál, illatomba esten.
Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
kényes kezed, amivel magad őrzöd,
s mely minden omló végső pillanatban
elmondja: mégis, önmagam maradtam.
Enyém karod, karom fölé hajolva,
enyém hajad villó, fekete tolla,
mely mint a szárny suhan, suhan velem,
hintázó tájon, fénylőn, végtelen.
Magamba innám olvadó husod,
mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
és illatod borzongató varázsát,
mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.
És mind magamba lenge lelkedet
(fejed fölött, mint lampion lebeg),
magamba mind, mohón, elégitetlen,
ha húsevő virág lehetne testem.
– De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.​

***
1944​

Jól ügyelj e napra​

mottó: Zsoltárok 68:20 ​

Jól ügyelj e napra
mert ő az élet
minden élet élete​

Rövid folyásában
ott nyugszik
létünk minden
valósága és igazsága
ébrenlétünk gyönyöre
a tettek nagysága
az erő pompája​

A tegnap
csak álom
a holnap
csak vízió
a ma
ha jól éled
minden tegnapot
boldogsággal teli
álommá
és minden holnapot
reménytől teljes
vízióvá tehet.​

Ezért hát
jól ügyelj e napra
mert ő az élet​

Szanszkrit eredeti nyomán​

Lászlóffy Aladár​

Éjfél ​

Ajándék papírom. Levél van
rajta. Viszi a tegnapi szél.
Az, hogy mindent tudok már, az, hogy
mindent tudnék, ha életem nem feledkezne
bele a részletekbe. Az, hogy rólad tudok, aki
messziről világítasz nekem a távol ruhái
alatt nappali fehéren. Nyári éjféli szél
a posta, mellyel most egyetlen szóval
betakarhatlak, ott, ahol vagy, ahol rám se
gondolva alszol a semmi ölében, ismeretlen.
Látod, itt ez a papír az egyetlen ruhád:
a kép, mellyel folyóiratban, életrajzregényben,
filmben majd megjelenhetsz a távoli jövő
reggelein és délutánjain, merengő idegenek
előtt. A semmi, ha asszonyi társa van,
megmarad egyetlen időket átütő akaratból.
Van ilyen ajándék szerelem, egyetlen szóval
betakarlak, ha nem kell, ha kell, ha én
akarom, ha mégis akartad.​

​

Szabó Magda​

TERÍTSD ARCOMRA ÁLMODAT ​

Ó álmodó, micsoda álmokat
szoríthatsz fáradt szemhéjad alatt,
míg a nappalok szörnyű szőttesét
meg nem nyugvó agyad úgy fejti szét,
hogy mégis, újra, szebben összeáll,
rívó élet és mosolygó halál
a képen összebékél, elpihen,
s magára lel a sértett értelem.
A múltra hág az új fényben derengő
puha szájú és érzékeny jövendő,
s nyomában ott léptet félénk lovon
a rózsás talpú, szelíd hajadon,
a hajnali reménység, szép húga;
az ég meggyűrődik, alázuhan,
a szél csücskeit összehúzza,
meg is köti, botjára szúrja,
elindul vele vándorútra,
s a föld ott marad egymaga,
se teteje, sem ablaka,
s akkor kinyitja viola
szemét a bársony szerelem,
s ott lebeg súlyos mosolya
a föld felett, mint kupola.
Ó, álmodó, nincs hit szívemben,
nincs isten, aki óvna engem,
anyámnál is öregebb lettem,
s a halál egyre közelebb,
terítsd arcomra álmodat majd,
mint egy szemfödelet!​

Giosuè Carducci
1835-1907​

NAPFÉNY ÉS SZERELEM​

Fehér felhőcsapat vonul nyugatra,
a nedves égre utca, tér nevet fel,
a nap jóságosan tekint az ember
művére, szép győzelmet így aratva.​

Tornyait rózsatündöklésbe tartja
a dóm s ezer aranyszobrot emel fel -
hozsannát fénylik, míg madársereg ver
tanyát tülekedőn s csivogva rajta.​

S mert gondjaim felhőit messze-messze
űzi szerelmem édes mosolyával,
a lelkem napra szárnyal, szinte mennybe,​

hiszen az élet szent eszménye rávall:
itt minden gondolat úgy csendül egybe,
hogy minden érzés egyetlen csodás dal.​

Giovanni Pascoli
1855-1912​

TENGER​

A tengert nézem, tárva áll az ablak,
a rezgő vízből csillagkép dereng fel,
ott fönn a csillag, lenn a hullám ballag.
Fény hívogat. És lüktet rá a tenger.​

Sóhajt a szél, együtt sóhajt a vízzel,
s az ár felett - ím - híd ezüstje ível.​

Szép színezüst híd, tiszta habra vetve.
Kit vár vajon? S hová visz útja? Merre?​

Puccini​

Pillangókisasszony​

BUTTERFLY:​

Sírni, de miért? De mért?
Semmi bizalmad nincsen?... Halljad:
Lásd, egy szép nap végre
Füstfelhő száll az égre,
Ott a távoli láthatáron
Hajó jön habzó áron,
Vakító szép színben
Surran most a révbe.
A vezényszó harsan,
Látod? megáll szép lassan.
Nem megyek én elébe,
Nem én,
Azt mondom, szépen, csendesen várom
A dombon,
A- vágyakozás nem égeti szívem,
Csak várom híven...
Ott lenn a város telve tarka néppel,
Egy pont, egy pici hangya,
Egy férfi a dombra lépdel,
Ki jön ott? Ki jön ott?
fm hallatszik a hangja,
Mit is mond? Mit is mond
fgy kiált: Butterfly!
Tisztán megértem...
Ám én egy szót sem szólok,
Hadd rejtsenek a lombok,
Bujósdit játszom és úgy félek,
Hogy nyomban meg kell halnom...
Ő akármeddig hívhat százszorszép neveken
Te icipici asszony, te áprilisi illat,
E szép neveket mind ő adta nékem...
Mindez úgy leszen, mintha csak most lenne...
Ám félj, ha szíved gyenge,
Én híven bízom benne
És várom!...​

***​

http://href.hu/x/7kpw​

Giovanni Pascoli​

A MÚLT

A helyeket, hol sírtam, újra látom:
mosolynak tetszik mindenik sírásom.
S látom a helyeket, hol mosolyogtam:
ó, mennyi könny van minden mosolyomban!​

Ne legyen a napnak
olyan órája​

Ne legyen a napnak olyan órája,
mikor azt kell mondanod:
nincs, ki megfogná kezem
Ne legyen a napnak olyan órája,
mikor azt kell mondanod:
nincs, ki félelmemben bátorít
Ne legyen a napnak olyan órája,
mikor azt kell mondanod:
nincs, ki megvigasztal
Ne legyen a napnak olyan órája,
mikor azt kell mondanod:
nincs, ki velem nevessen​

Nincs a napnak olyan órája,
mikor karjába ne zárna
az Úr.​

Máté 28:20​