A Mese...(könyv részlet...)
A MESE... "
Egyszer volt, hol nem volt...".- Így kezdődnek a mesék, - meg az igaz történetek is.....-
A gyermeknek mese kell, - de a felnőtteknek sem árt.
Én is mesélek, - nekem is meséltek, másnak is meséltek, ... és mások is mesélnek, - én pedig szerettem, és szeretem őket hallgatni.
Egyszer volt,... hol nem volt...-
Egyszer volt,... hol nem volt...-
A mesék, varázserővel bírnak, - felnőttre és gyerekre egyaránt hatnak. Megfognak, és fogva tartanak bennünket. Helyzeteket mutatnak be, példát adnak, megoldást nyújtanak. Csak az ember fantáziáján múlik, hogy meddig megy el, - meddig viszi a mese, hová jut el.
"A mese, a történet, szárnyalás, ilyenkor a láb, nem éri a földet"...- mondta egy csodálatos mesélő-író-ember ismerősöm, Kiss Lajos István.
Az igazi mesék egyszerűek, tiszták, - és mindenki számára érthetőek. A bennük lévő tanulság, világos: - az emberek vagy jók, - vagy rosszak. A jó, - mindig győzedelmeskedik, a gonosz felett, - és akkor minden rossz jóra fordul.
Egy gyereknek, nincs is szüksége másra. Ebben a hitben nő fel, - és meg is őrzi magában ezt a hitet felnőtt korára is, - hogy egyszer végül, mindig, minden jóra fordul. Aztán, - vagy jóra fordul, vagy nem.
A hitre azonban, szüksége lesz egész életében. Mert enélkül a hit nélkül, - talán élni sem lehet.
"Egyszer volt, hol nem volt...".-
A meséket, nemcsak a gyerekeknek, - hanem réges-régen, felnőttek mesélték, felnőtteknek, - nálunk, Magyarországon is. Aztán ez a szokás valahogy alábbhagyott, majd szép lassan kiveszett az életünkből.
Amikor a falvakban elvették az emberek földjét, és megalakultak a Tsz.- ek, megszűnt a kukoricafosztás. A háztájiban, - alig volt kukorica, sem a töréshez, sem a fosztáshoz nem kellett segítség. Miután nem volt kukorica, liba sem volt már. Így aztán, nem volt toll sem, - nem volt mit fosztani.
Mesélni pedig, - nem ültek már össze az emberek.
Felperegtek az események, az életünk egyre hajszoltabb lett, - semmire sem volt idő, - mesére meg pláne.
Emlékszem azonban, - sokszor hallottam róla, - hogy réges-régen,... - ( meg nem is olyan nagyon régen!... ) - téli estéken a fonóban, vagy a tollfosztóban, meg a kukorica-fosztóban, - meséltek még a felnőttek.
A szüleim, nem jártak el ilyen összejövetelekre, - egyszer azonban a Mama, nem bírt ellenállni egy invitálásnak, és elment a tollfosztóba.
Mivel a Papa nem volt otthon, - engem is magával vitt, meg Büdöst, a kutyánkat is.
Büdöst, - sajnos nem eresztették be, mivel a kutyának kint a helye, - de én bemehettem, - bár, gyereknek ilyenkor ágyban a helye, - s mivel mindenkit ismertem, elég jól éreztem magamat. Más gyerek azonban nem volt ott.
A tollfosztó, - a felnőttek szórakozása.
A ház előtti gangon, a sötétben, a házigazda nagypapa pipázott békésen, és simogatta Büdöst, aki ezt nagyon szerette. Számtalanszor kirohantam megnézni, - hogy simogatja-e még? Simogatta.
Ilyenkor, beszélgettünk egy kicsit a nagypapával, - aki nem volt az én nagypapám, sőt nem is volt a rokonunk, de ez nem baj, mert így is nagypapának hívtam, és ő nem bánta.
- Aztán ha bemész, hajolj a toll fölé, és ordíccsál jó nagyot, hogy ,,pompos"! - mondta - ...de az se baj, ha azt ordítod a tollba, hogy ,,fon-fos"! Csak ordíccsál bele, el ne feledd!...-
Általában szófogadó voltam, ha nem lehetett kikerülni, de az a szó, hogy fonfos, nem mondott nekem semmit, nem is tetszett nekem, - a pompost pedig úgy ismertem, hogy kicsike kenyér, kenyérke. Ezért aztán, jó nagyot sóhajtottam a toll fölött, és beleleheltem a fosztott tollba, hogy kenyérke.
Azonkívül, hogy tele lett a szám pehellyel, - amitől köhögni, meg öklendezni kezdtem, - nem történt semmi. Lemásztam akkor az asztal alá, - pont a Mama lábára, - jól megöleltem, és elaludtam.
Félálomban voltam, amikor a ,,Lúdvércről" kezdtek mesélni, - vagyis a lidércről, - meg a láp szelleméről.
Már nem tudom, mi volt belőle a mese, és mit álmodtam hozzá, - de valahogy az egész félelmetes, és hátborzongató volt. Sohasem felejtettem el. Így maradt meg bennem, a kettő együtt. Az Álom-Ludvérc.
A Ludvérc után aztán, - jött a Kígyó. A Tete kígyó, - a Kígyók Királya.
A kígyókat, mindenki utálta, - de ezt a kígyót, - mégis mindenki megsiratta a tollfosztóban. Még én is, - félálomban, - mert ez egy olyan kígyó volt. Igen.
- ,,Az úgy volt, - mesélte az erdészné, aki az előző erdésznétől hallotta, aki az előző erdésznétől hallotta,...aki azt, az előző erdésznétől hallotta. -... szóval az úgy volt, hogy az erdészlak körüli hatalmas erdőrengetegben, élt egyszer egy kígyó.
Több is élt ott, de ilyen hatalmas egy se, mert ez, - ez az egy volt a kígyók királya. Egyesegyedül ez. Igen.
Történt aztán, hogy a fiatal erdészéknek született egy gyönyörűséges, szép szőke kisfiúk. ( Az erdészné ismerőse azt mondta, hogy azér nem volt ám, az olyan nagyon szép, - csak a szülei látták annak, de mindegy.) A kisfiút aztán az erdészné, reggelenként, mindig kitette az erdőszélre, a hatalmas tölgyfa alá, szundikálni. Néha-néha rápillantott, de közben tette a dolgát.
Amikor a kutya veszett nagy ugatásba csapott, - akkor éppen nem ment ki, hogy rápillantson, mert nem ért rá. Hanem később, azér mégiscsak megnézte, minek ordít az a dög folyton-folyvást. Hát aztán meglátta, meglátta.
A kutya, veszettül futkosott a kisfiú bölcsője körül, és be nem állt a szája, - mert a bölcső mellett egy hatalmas kígyó ágaskodott, és éppen a bölcsőbe tekintgetett bele, folyton-folyvást. Aztán elkapta a fejét a bölcsőtől, amikor a kisfiú utánanyúlt,... és várt, -...utána meg megint belekukucskált. Így játszadoztak, így.
A kisfiú, visongva nevetett, és kapkodott a kígyó nyaka után, - de az, nem hagyta magát megfogni. A kutya, a közelükbe se mert menni, mert annyira félt, - de nem csak az, hanem az erdészné is.
Aztán mégis, - miután már képes volt megmozdulni, - összeszedte magát, fölkapta az udvarsöprűt, és elkergette a kígyót. Hanem a gyerek, - nem örült ennek, és azonnal sírva fakadt, alig lehetett megvigasztalni.
Másnap aztán erdészné, megint kitette a gyereket, - de lesben állt a férje, meg az ő emberei, - és figyelték, hogy jön-e a kígyó.
És az, - jött azonnal, amikor a gyerek hívta. Jött.
És ez, így volt, - és igaz volt, mert nekem a másik erdészné mesélte, aki ismerte azt az erdésznét, aki neki mesélte, és az ismerte azt az erdésznét, aki...- Szóval ez így volt, ez így igaz. Igen.
Csak kitették a gyereket az erdőszélre, és az, azonnal elkezdte hívogatni a játszópajtását, hogy:
- ,,Tete!...Teteeee!!!" -
Az meg már jött is. Jött.
Jött, Tete, a Kígyók Királya, - és kezdődött a játszadozás. Messzire hallatszott a kisfiú boldog, sikongató nevetése. Úgy nevetett, hogy csak úgy döcögött. Igen.
És akkor aztán nagy hirtelen, lerohanta a kígyót az erdész, meg az ő emberei, és azon nyomban agyon is verték, ott helyben. A kisfiú, pedig, - másnap már hiába hívogatta jópajtását, hogy: - ,,Teteee!...Teteee!! ...Teteee!!" -
Nem jött.
Hiába hívogatta, - igen, - a Kígyók Királya nem jött többé. Nem, - mert már nem élt. Meg volt dögőve. Agyon volt verve.
A kisfiú, keservesen sírt. Aztán nem ivott, nem evett, csak szomorkodott.
Három nappal később pedig, meghalt az erdészék gyönyörű gyereke. Belehalt a bánatba.
Azt is mondják, hogy a Kígyók Királya, Tete, - eljött a pajtása lelkéért, és magával vitte azt. Most aztánnék, fönn ülnek a felhők tetején, és odafönt játszadoznak, néha még a jó időben le is hallatszik, a sikongató nevetésük, -...igen.
És a szegény szomorú erdészné, amikor csak lehet, kimegy az erdőszélre, és könnycsurgatva hallgatja őket...."
Hát, ez volt a mese, igen. És mondhatom, mi is könnycsurgatva hallgattuk. Szipogott az egész tollfosztó.
Ezeket a meséket, történeteket, mindenki a maga módján, és a maga értelmezése szerint jegyezte meg, majd adta tovább. A mese, - megváltozott, - és folyton változott.
Az enyémet, én is az álmommal fűszerezve őriztem meg, és adtam tovább.
A mesemondásnak, a szabad mesemondásnak, - évezredes előzményei vannak. Amikor az emberek még nem tudtak írni, - akkor a mesék, a történetek, - szájról-szájra terjedtek, - így őrízték meg, és így adták tovább az emberek.
A legrégebbi már leírt történetek és mesék, a Bibliában találhatóak, amelyeket számtalanszor olvasunk, olvasgatunk, - és újra és újra értelmezünk. Ilyen a Gilgames-legenda is.
Minden bizonnyal, mielőtt ezeket a történeteket leírták, - már mesélték őket. Mert a mesére, minden időben szükség volt.
A mese, a történet, szellemi és lelki-táplálék, amire mindenkinek szüksége van, gyereknek, felnőttnek egyaránt.
A mese szavai, kifejezései erősen hatnak, - kép és helyzetteremtő erejük van. A világ tárul elénk.
A gyerekek, - de talán a felnőttek is, - tiszta szívvel-lélekkel hallgatják a mesét. A mesét igaznak hiszik, és teljes beleérzéssel sírnak nevetnek, szenvednek, és örülnek a mesealakkal.
Amikor mesélünk, mi magunk is résztveszünk a mesében, teljes átéléssel benne vagyunk a mese világában, - és a mesét hallgatók világában, - benne vagyunk az örömben, az aggodalomban, a könnyekben, a szenvedésben, a szomorúságban, - de a sikerben és a boldogságban is.
Benne élünk a mesében, igen, - és a jó sikere benne, a mi sikerünk is. Mi is szenvedtünk, könnyeztünk és harcoltunk érte, - de a győzelem, megérte a harcot.
Így van ez a valóságos életben is. A jó győzelme, - megéri a harcot.
A mese, - maga az élet. Felkészít a harcra, - és biztatást ad, hitet, hogy a jó győzni fog.
A mese, maga az élet, - igen.
Bruno Bettelheim írja:
,,Mert a mesék olyan elevenek, mint az élet, olyan régiek, mint az öregek, olyan ifjak, mint a gyerekek, olyan kegyetlenek, mint saját esztelenségeink, és olyan bölcsek, mint az igazság, amit keresünk. Aki valóban meg akarja érteni őket, mernie kell elhagyni korábbi álláspontját, hagynia kell magát elragadni a mese által"....-
A mese, - utat mutat.
Egy mesekutató fejezte ezt ki egyszer így:
"Akárhogy kérdezi az ember a mesét, az mindig válaszol..."-
Mert a mese, - maga az élet. Igen.
unctuationKerning/> <w:ValidateAgainstSchemas/> <w:SaveIfXMLInvalid>false</w:SaveIfXMLInvalid> <w:IgnoreMixedContent>false</w:IgnoreMixedContent> <w:AlwaysShowPlaceholderText>false</w:AlwaysShowPlaceholderText> <w
ther; mso-font-pitch:variable; mso-font-signature:0 0 0 0 0 0;} @font-face {font-family:Calibri; panose-1:2 15 5 2 2 2 4 3 2 4; mso-font-charset:0; mso-generic-font-family:swiss; mso-font-pitch:variable; mso-font-signature:-1610611985 1073750139 0 0 159 0;} /* Style Definitions */ p.MsoNormal, li.MsoNormal, div.MsoNormal {mso-style-unhide:no; mso-style-qformat:yes; mso-style-parent:""; margin:0cm; margin-bottom:.0001pt; text-align:center; mso-pagination:widow-orphan; font-size:11.0pt; font-family:"Calibri","sans-serif"; mso-ascii-font-family:Calibri; mso-ascii-theme-font:minor-latin; mso-fareast-font-family:Calibri; mso-fareast-theme-font:minor-latin; mso-hansi-font-family:Calibri; mso-hansi-theme-font:minor-latin; mso-bidi-font-family:"Times New Roman"; mso-bidi-theme-font:minor-bidi; mso-fareast-language:EN-US;} .MsoChpDefault {mso-style-type:export-only; mso-default-props:yes; mso-ascii-font-family:Calibri; mso-ascii-theme-font:minor-latin; mso-fareast-font-family:Calibri; mso-fareast-theme-font:minor-latin; mso-hansi-font-family:Calibri; mso-hansi-theme-font:minor-latin; mso-bidi-font-family:"Times New Roman"; mso-bidi-theme-font:minor-bidi; mso-fareast-language:EN-US;} .MsoPapDefault {mso-style-type:export-only; text-align:center;} @page Section1 {size:612.0pt 792.0pt; margin:72.0pt 72.0pt 72.0pt 72.0pt; mso-header-margin:35.4pt; mso-footer-margin:35.4pt; mso-paper-source:0;} div.Section1 {page:Section1;} --> </style><!--[if gte mso 10]> <style> /* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Table Normal"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-priority:99; mso-style-qformat:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; text-align:center; mso-pagination:widow-orphan; font-size:11.0pt; font-family:"Calibri","sans-serif"; mso-ascii-font-family:Calibri; mso-ascii-theme-font:minor-latin; mso-fareast-font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-theme-font:minor-fareast; mso-hansi-font-family:Calibri; mso-hansi-theme-font:minor-latin;} </style> <![endif]--> 
