Versek

cyberboszi

Állandó Tag
Állandó Tag
Jatzkó Béla: Azóta

Feldúltuk egymás életét:
a zárt-ablakú nyugalomba
belerobbant, akár a bomba
és cafatokra tépte szét

az ál-boldogság függönyét
az az éjszaka, mely karomba
sodort, mígcsak a hajnal lomha
fényén nem foszlott a sötét.

Azóta minden más lett: a tervek,
álmok, országok, városok,
barátok, arcok és szemek,
s akik mellettünk fekszenek:

mert legjobban az változott meg,
ami semmit se változott...
 

cyberboszi

Állandó Tag
Állandó Tag
Jatzkó Béla: Egyszerű

"Jössz?" Persze... Talán...Nem reménytelen...
Ha délben sikerül X-et leráznom.
Ha Y-t meggyõzöm, hogy ne pofázzon
órákonát az értekezleten,

ha Z-vel a holnapi randevút
átrakhatom jövõ keddre-szerdára
s a szerelõ estig megreparálja
az autóm, s ha nem túl jeges az út,
akkor eheti a fene a fenét,
mégiscsak nyélbeütjük a találkát!
Egyszerû ez, akár az egyszeregy, -
s ha most nem megy, majd megy legközelebb...

 

Nóra-Flóra

Állandó Tag
Állandó Tag
Illyés Gyula: Ditirambus a nőkhöz

1.

Nem a kövek és nem a fémek.
Nem amik állják az időt!
Hanem a gyékény, a nád, a kéreg.
Nem az örök-élet-igéret cinkosai. Nem a kimértek.
Hanem a törékenyek s engedők:
a fű, a lösz, a sás
lett tiltakozás

A tettük után nyomban eltűnők.

2.

Nem a kövek és nem a fémek.
Nem az asszir, a szumir pillérek,
a talpukkal éveket gyűrűztetők.
Nem a bazaltból faragott gúla-tetők.
Hanem a haraszt, az avar, meg a fa:
a messziről igent integetők.
Nem a kemények,
hanem a fonhatók, a szőhetők
a dolgozó kezekre
kutya szemével figyelők -

Még messze, messze
valamennyi Isten előtt -

3.

Nem a kövek és nem a fémek.
Az első szót, a gügyögőt,
az első tanácsot a létnek,
ők kezdték szájba rágni, a
gyapjú, a gyanta, a szösz, a raffia.
A közlékenyek, a serények.
Ők, nem az égnek,
hanem a sári világnak védangyal-kara,
ők, az örökre többre készek.

Mert aki meg akarja tartani az életet, elveszti azt:
aki pedig kész elveszteni is, megtartja.

4.

A romlandók. A hínár, a moha.
A múlók. A hártya, a len fonala.
Nem az eleve valakik, hanem a törők,
de nyomban fölnevetők,
hogy megint csak összeilleszthetők,
az így szívósak, így nem engedők.
Az ág héja, a kecskeszőr, a háncs
lett útitárs -

Befogadván valami messze
- hogy mondjuk? - eszme?
rendeléséből a jövőt.

5.

Messze a kövek és a fémek
hatalomátvétele előtt.
A hajlíthatók és görbíthetők,
a szívósan gyengédek,
az ujjnyomásra már válasz-puha
anyagok, ők, a soha
vissza nem ütők
adtak halk jelet - kéz a kéznek -

velünk a Föld!

6.

Fú a szél, kopik a talaj,
fölkúszik, óriási hal,
az évszázadok mélyvizéből
a templom - íze, húsa nélkül.
Száll a por, vékonyul a föld,
emelődik ünnepi tálca
díszében a dög: a ledőlt
fejedelmi palota váza.
Hányingerelten köpdösi
vissza a tisztára szopott
bordát, ívet, oszlopot
az idő. Nem ez kell neki.

7.

Nem a kövek és nem a fémek.
Nem a bronzpajzsok, a porfiredények,
a hivalgók, a haszonélvezők.

Hanem a pálmalomb kötények,
a kókuszcsészék, a zsuppháztetők.
Nem a katakombák, nem a tornyok.

Mert mit tudnak a csontok,
ha kifolyt közülük az élet?

8.

Ki mondta az első szót a jövőről,
a derűset, a szemen át
meggyőzőt, szívmelengetőt:
lehet remény, mást is rejt a világ,
mint amit mutatott először.
Az első fűszoknya övén
az első ráhímzett virág.

9.

Nem sziklakockából rakott erőd,
mit egybe csak a súly maltera köt.
Nem a gőg
kapui. Hanem a pelyva, a patics, a pihe,
hozott ide -
Igen ők, az épp mert lágyan
megnyílók lettek a legerősebbek.
Mint ágyék s keblek
a csont- és izom-védte várban:

donzsonjaitokban, asszonyi testek.

Mint akik lebírhatják az időt.

10.

Nem a szögletek, nem az élek,
nem a fegyverek, a szúrók s lövők,
nem a királyok s hadvezérek,
hanem az ebnél hamarabb
megokosult vályog-iszap,
a szőrme, az irha
lett vezető - nem is a férfiak,
hanem ők
a minden tagukban szem-viselők,
a nők kezeit idomítva.

11.

Rejti a márvány a szobrot. A Szépet!
De mitől éledt?
Kik voltak a nemzők s szülők?
És kik tették tisztába őt?

De a legelső, kisdedi mosolyt,
amivel szinte odaszólt,
ami a lélek válasza volt
a teremtésnek,
kik csalták oda, tétova
elsőt-mozduló vonásaira
a kőnek is, a fémnek?

Hallgat a sok apa s anya.

Nem, itt a sírok sem beszélnek.

12.

Szobrok, ti, már a méhben készek,
harsány-némák, lét-tömlöcök,
épp azáltal holtak, hogy épek,
temetkezőket temetők!

13.

Nem a kövek és nem a fémek.

Míg a fű újra fönt mindent beföd,
tisztítja máris lent a mélyet szorgos népeivel a föld.
Munkálnak a türelmes férgek,
a hullamosók, bűz-szűrők,
hír-fertőtlenítők, dicsvágy-vírus-ölők,
a mord erények, zord erélyek
bacillusgazdáit lemeszelők,
mind-mind az iszonyú pöcegödört
át-, hasznosan úgy-szétdögönyözők,

hogy kidugja, egyre merészebb
kedvvel fejét, az örömkeresőt,

egy hóvirágnyi élet.

14.

A szőlő-bakhátak-fésülte dombok
s nem a rom-fedte, a történelem -
lerondította bércek,
a felhő-kavarók, nem a látni is undok
mellvédek agyaros vigyora, hanem
a csibesövények,
nem a várárkok: a zsiba-borítók,
a kisajtó, a kallantyús kapu,
a csak fakilincs-záratú
verőcék, gally- és léc-cserények,
nem a lőrések,
hanem a kandikálásra szabott zsalu,
nem a torlaszolók, hanem a nyílók,
nem a tengeringerlő szirtfok,
hanem az öblök, a kikötők,
a borjú- és birka-nyalta mezők,
nem a keselyük, a denevérek, a solymok,
hanem a selymek, a fürj-fészkek, a méhek,
nem a dörgések, hanem az ének,
nem a kardok, a kardhüvelyek, a vértek,
hanem az ingek, a kendők, a harisnyakötők,
nem a villámok, nem a vulkánok, a rőt
ablakon át fény-bőgve beizzók,
a mélység düheit mennybeköpők,
hanem a hős mellbimbók,
a tövükhöz menekülők
megóvásában
bátran
meredők, tüzelők.

Ajánlás

Nem a zablák, nem a csengések,
hanem a kosáron a fül:
nem az ostromok, a bekerítések:
hanem a korall-sor a nyak körül,
meg a tűzhely körüli székek:
nem a viharok, a mének, a diadalzengések,
hanem a szitaszél-veregetések,
ha a liszt megtömörül,
hanem a néma kitekintések
a téli ablak függönye mögül:
nem a havasok, a jeges meredélyek,
hanem a kézimunkázó vetések,
a vasárnap is orsópörgetők,
hanem a csecsemő lebegtetések,
hanem a csermelyek, a csevegők,
nem a vezényszó: Rohamra! s Imához!
Hanem a megfordított vánkos.
 

Nóra-Flóra

Állandó Tag
Állandó Tag
Kosztolányi Dezső: Rapszódia [Trianon emléknap]

Kosztolányi Dezső: Rapszódia [Trianon emléknap]

Nincs, ahova hazatérjek,
ténfergek, mint a kísértet
éjszaka.

Süt a napfény, mégse látnak,
a magyar a nagyvilágnak
árvája.

Megy az élet, jő az élet,
ebek vagyunk és cselédek,
bolondok.

Jajgatok, de nincs, ki hallja,
vizes a kalapom alja
a könnytől.

Jaj, ha szám egyet kiáltna,
kitűzném a kapufára
szívemet.

Csak csöndesen, szívem aludj,
jó nekem így, jó nekem úgy,
akárhogy.

Így végezték bús hatalmak,
olcsó víz a magyar harmat,
sárba hull.

Mit bánják ők? Nevetnek ők,
várnak akácos temetők
mireánk.

Édesanyám, minek szültél?
Elhervadtál, megőszültél
hiába.
 

annepage

Állandó Tag
Állandó Tag
Tóth Ágnes[FONT=Arial, Helvetica, sans-serif]-Transzplantáció után
[/FONT] [FONT=Arial, Helvetica, sans-serif]Ha tőlem kérdezed: hogy vagyok?
Súlya van a szónak,
jelentősége annak,
hogy VAGYOK.
hogy még, hogy mégis, hogy újra.
S ha azt mondod: egy az élet
- És egy a halál
Én mosolygok: számtalan!
És az új életnek új íze van.
Új öröme, új jelentősége a szónak,
hogy
VAGYOK.
Hogy újra tanultam mindent, mindent:
Enni, inni, nevetni, sírni
Járni, örülni, szeretni, félni
S nem várni a holnapot.
Örülni a ma minden percének
Minden mosolynak napsugárnak
Minden apró bosszúságnak.
Te nem tudod
Milyen jó mindent újra látni,
Nem félni, hogy holnap meghalok
Ne kérdezd hát tőlem, ha nincs időd meghallgatni, hogy
HOGY VAGYOK![/FONT]
 

BáJu

Állandó Tag
Állandó Tag
Radnóti Miklós:
<center>[SIZE=+1]ÉJSZAKA [/SIZE]</center>
<table align="center"><tbody><tr><td> Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,
alszik a pókháló közelében a légy a falon;
csönd van a házban, az éber egér se kapargál,
alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály,
kasban a méh, rózsában a rózsabogár,
alszik a pergő búzaszemekben a nyár,
alszik a holdban a láng, hideg érem az égen;
fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.
1942. június 1.
</td></tr></tbody></table>
 

BáJu

Állandó Tag
Állandó Tag
Radnóti Miklós
<center>[SIZE=+1]TÉTOVA ÓDA [/SIZE]</center>
Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben.
1943. május 26.
 

lindus

Állandó Tag
Állandó Tag
Németh Tibor: Fényt szeretnék

Ott akarok élni, ahol a lélek él,
világom zajáról, nekem csak csend beszél,
hol a test öröme belső életet kér
s a fénylő öntudat szívnek mutat utat.

Ott fogok majd élni, ahol a lélek él,
s felejtett hitekről csak a fohász beszél,
hol börtönébe zárt titkom rabláncon él
s a régi szerelmek bekötözött sebek.

Szeretnék élni, hol léleknek nem lehet,
naponta kitépni másokért szívemet,
találjon rá a fény, és minden Istenek
ha lángol a remény, hogy lelkem mégis él.
 

tavinarcisz

Állandó Tag
Állandó Tag
Tóth Árpád [SIZE=+0]Esti sugárkoszorú[/SIZE]

Előttünk már hamvassá vált az út
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szívembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le
S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek, -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szívembe visszatér,
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!
 

balintka23

Állandó Tag
Állandó Tag
Bálint István:Árnyéka az életnek és bölcsőnek

Öled mélyén fogantam.
Szültél az élet kihalt porába.
Lélegeztem azt, amit te is.
Adtál értelmet az életemnek.
Kebleiden hordoztál mikor beteg voltam,
Ágyamhoz jöttél mikor lázban fetrengtem,
Dolgoztál, mikor beteg voltál,
Akkor is mikor tudtad, hogy ez így nem mehet tovább.
Mégis adtál és csak adtál.
Én nem tudtam bizonyítani, hogy segíthetek neked.
Nem tudom már pótolni azt, amit adtál az életedből.
Életed alkonyatán már ideje pihenned,
Add nekem az igádat, hogy én húzzam tovább
Azt, amit elkezdtél.
Pihenj, mert várnak rád,
Fáradtan ne indulj el, légy kipihent.
Nekem a te igád fél vállas,
De viszem tovább, hogy ne nyomjon agyon téged.
 

liokinej

Új tag
Nagy Krisztina - Kalitka ha nyitott

Kalitkában van,
pintyőke otthona,
nyitva van az ajtó,
de nem repül soha.

Ételt adnak neki,
friss vizet, szeretetet,
itt nem bántja senki,
ő már hazaérkezett.

Megvédik őt a rácsok,
ragadozóktól távol,
itt kerülik a gáncsok,
hát éden ez javából.

Az ajtóra fittyet hány,
csicsereg vidáman,
nem tudjátok milyen,
egy nyitott kalitkában.
 

weqas

Állandó Tag
Állandó Tag
Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka – háromkor – abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok itt, mint a részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.

Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipõjük, a ruhájuk,
s õk a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de – mondhatom – ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec.
Egy keltõóra átketyeg a csendbõl,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: "ébredj a valóra."

A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derûs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerûség,
reszketve és szilárdul, mint a hûség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekzõ lelke csöndesen ragyog
a langyos õszi
éjjelbe, mely a hideget elõzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
õk, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten, s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az elõcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsõn bucsúzott,
elõkelõ úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás
halk nõi suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklõ,
pazar belépõ,
melyet magára ölt egy drága, szép nõ,
és rajt egy ékkõ,
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szûzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tûzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyûcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradatig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tûnik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj, ötven éve – szívem visszadöbben –
halottjaim is itt-ott, egyre többen –
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élõ, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szívem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kirõl nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és görönyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.
 

balintka23

Állandó Tag
Állandó Tag
Bálint István:Lélekdaráló

Add a lelked nekem,
Hogy tudjalak kínozni,
Fájjon az, amit velem csináltál.
Ha darabokra tépem a húsod,
És élve gyújtalak meg
Az engem még nem boldogít.
Ha már apró darabokra tépettem minden részed,
És már csak kis cafatokat látok belőled
Akkor egy kicsit megnyugszom,
De újból neki futok, és addig kínozom a lelked, hogy a pokolban is híre lesz
Fájjon, még amit velem csináltál.
AZ ÉN LELKEM MÁR ROMOKBAN,
A TIÉD MÉG ÉP,
DE MEGÖLÖM A LEKED HOGY FÁJJON NEKED IS.
 

dinuska95

Új tag
Ady Endre:Jóság síró vágya

Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.

Buzgóságban sohasem lohadni,
Semmit se kérni, el se venni,
Nagy hűséggel mindent szeretni:
Milyen jó volna mindig adni.

Még az álmokat se hazudni,
Mégis víg hitet adni másnak,
Kísérő sírást a sírásnak:
Milyen jó volna áldni tudni.

Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.
 

dinuska95

Új tag
/Vámos Róbert:Szeretni úgy is lehet/

Szeretni úgy is lehet,
hogy nem mutatod meg,
Szeretni úgy is lehet,
hogy lábad megremeg,
Szeretni úgy is lehet,
hogy csókolni nem mered,
Szeretni úgy is lehet,
hogy könnyed megered,
Szeretni úgy is lehet,
hogy mindened neked.
Szeretni úgy is lehet,
hogy nincsen ott veled.
Szeretni úgy is lehet,
hogy küldesz verseket,
Szeretni úgy is lehet,
hogy tudod,hogy szeret,
Szeretni úgy is lehet,
hogy viszontszeretnek,
Szeretni úgy is lehet,
ahogy én szeretlek.
 

Nóra-Flóra

Állandó Tag
Állandó Tag
Babits Mihály: ZSOLTÁR GYERMEKHANGRA

***********

Az Úristen õriz engem
mert az õ zászlóját zengem,
Õ az Áldás, Õ a Béke
nem a harcok istensége.
Õ nem az a véres Isten:
az a véres Isten nincsen.
Kard ha csörren vér ha csobban,
csak az ember vétkes abban.
Az Úristen örök áldás,
csira, élet és virágzás.
Nagy, süket és szent nyugalma
háborúnkat meg se hallja.
Csöndes Õ míg mi viharzunk
békéjét nem bántja harcunk:
Az Úristen õriz engem,
mert az Õ országát zengem.
Az Õ országát, a Békét,
harcainkra süketségét.
Néha átokkal panaszlom
de Õ így szól: "Nem haragszom!"
Néha rángatom, cibálom:
tudja, hogy csak õt kívánom.
Az is kedvesebb számára,
mint a közömbös imája.
Az Úristen õriz engem
mert az Õ zászlóját zengem.
Hogy daloljak más éneket,
mint amit Õ ajkamra tett?
Tõle, Hozzá minden átkom:
hang vagyok az Õ szájában.
Lázas hang talán magában:
kell a szent Harmóniában.
S kell, hogy az Úr áldja, védje
aki azt énekli: Béke.

*************
 

Goldensea

Állandó Tag
Állandó Tag
Végh Sándor:A csend benned van.


Lepelként borul rád a vérző hajnal,
cseppenként hullnak eléd fájdalmaid,
megannyi ormótlan ölelt kötél szakad szét,
hittel vett remények adják ajándékba
életed értelmét.
Rosszkedved egén gyilkos villámok,
miért szaggatják a szépség üdvösségét?

Köntösével omlik a tájra az éj,
csend hallatja álmot adó énekét.
Szépsége álom, párnádra dőlve
ne hagyd, hogy az idő vegye vissza
örömeidet,
s életedet add az elmúlt percekért!

Hiszem, hogy lelked temploma,
a boldogság imáját visszhangozza!
Hiszem, hogy szereteted minden atomja,
szivárványként öleli át a közöny sötét egét!
- közben fiatalságunk zuhan arcomra-
Hiszem, hogy meghallod a csend halk szavú,
furcsa énekét, az őszinte, igaz érzelmekért!
 

tavinarcisz

Állandó Tag
Állandó Tag
Nagy László: Ki viszi át a szerelmet

Nagy László:
KI VISZI ÁT A SZERELMET


Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezővé a sziklacsípőket
ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!
 

Nor61

Állandó Tag
Állandó Tag
Nadányi Zoltán Árvaság

<meta http-equiv="CONTENT-TYPE" content="text/html; charset=utf-8"><title></title><meta name="GENERATOR" content="OpenOffice.org 3.1 (Win32)"><style type="text/css"> <!-- @page { margin: 2cm } P { margin-bottom: 0.21cm } --> </style> [FONT=Times New Roman, serif]Nadányi Zoltán[/FONT]
[FONT=Times New Roman, serif]ÁRVASÁG[/FONT]

[FONT=Times New Roman, serif]Azt hittem, hallgatózol,
meghallod azt a dalt
és még halkabbra fogtam
a hangom, csak te halld.
[/FONT]
[FONT=Times New Roman CE, serif]Azt hittem leskelődöl,
forró nyárdélután
a nád közt meztelen vagy.
Ledobtam a ruhám.
[/FONT]
[FONT=Times New Roman CE, serif]Azt hittem, várakoztatsz,
nem elég perzselő
a nyár még és a szomjam,
azért nem lépsz elő.
[/FONT]
[FONT=Times New Roman CE, serif]Azt hittem, itt se vagy még,
hosszú az út nagyon,
te térdig hóban állsz most,
én meg égő napon.
[/FONT]
[FONT=Times New Roman, serif]Azt hittem, rámtalálsz majd,
azért élsz, csak azért
és hogy mindenki másnak
szava bánt, hangja sért.
[/FONT]
[FONT=Times New Roman, serif]Azt hittem, a szemed kék,
a hajad színarany,
a melled rózsabimbó,
viharban nyugtalan.
[/FONT]
[FONT=Times New Roman, serif]És szép hosszú a lábad,
hajlós a derekad
s a szíved éppen arra
való, hogy nekem add.
[/FONT]
[FONT=Times New Roman, serif]Keresel is, meg vársz is.
Én is kerestelek
és vártalak és múltak
üres nyarak, telek.
[/FONT]
[FONT=Times New Roman, serif]Tudom már, jaj, tudom már,
nem vársz, nem keresel,
világra se születtél,
nem vagy és nem leszel.
[/FONT]
 

Nor61

Állandó Tag
Állandó Tag
<meta http-equiv="CONTENT-TYPE" content="text/html; charset=utf-8"><title></title><meta name="GENERATOR" content="OpenOffice.org 3.1 (Win32)"><style type="text/css"> <!-- @page { margin: 2cm } P { margin-bottom: 0.21cm } --> </style> [FONT=Times New Roman, serif]Baranyi Ferenc -Őrangyal[/FONT]

[FONT=Times New Roman, serif]Ha könnyes szemekkel térsz éjjel nyugovóra,
Mert közelsége nélkül telt el egy újabb óra,
Ha a bánat már nagyobbra nőtt, mint a szerelem,
Ott leszek és meggyógyítom darabokra tört szívedet.

Ha az életedet veszed újra fontolóra
És a szívedet próbálod meggyőzni, hogy végleg leteszel róla,
Mert a bánat már nagyobbá vált, mint a szeretet,
Ott leszek és megmentem összetört lelkedet.

Bízz bennem, én elkaplak, ha zuhansz,
Feltárom előtted az utat, amelyet hiába kutatsz,
Széttárom szárnyaimat és elrepülök veled oda,
Ahol minden egyes pillanat egy valóságos csoda,
Mert én vagyok az Őrangyalod.

Ha eleged lett már a magányos éjszakákból
És semmi jót már nem vársz a nagyvilágtól,
Összeroskadva sírsz, nem tudva mit kaphatsz még a sorstól,
Ott leszek és megvédelek a bizonytalan holnaptól.

Ha elveszted a hited és nem tudod, merre szaladj,
Jussak eszedbe újra és ismét felém haladj.
Mondj csak annyit, hogy társaságra vágysz
És én ott leszek mindig, hogy szívemmel újra játssz.

Higgy nekem, nem hagyom, hogy leess!
Boldogságot adok, hogy mindig csak nevess,
A végső pillanatban fogom meg a kezed
És az egész világot odaajándékozom neked,
Mert több, mint a barátod vagyok...

Bízz bennem, én elkaplak, ha zuhansz,
Feltárom előtted az utat, amelyet már régóta kutatsz,
Széttárom karjaim és szorosan beléjük zárlak,
Hozzám mindig futhatsz, tudod, hogy szívesen várlak.

És ha a két szemed fénye már újra boldogan ragyog,
Akkor biztosan tudni fogod, hogy én vagyok az Őrangyalod.
[/FONT]
 
Oldal tetejére