Minden ami a szívednek kedves

Január 19. - Mészöly Miklós születésnapja - 1921

Eredeti családi neve Molnár Miklós (1948-ban veszi fel írói névként az egyik felmenő ág Mészöly vezetéknevét).
Szekszárdon született 1921. január 19-én. 1938 és 1942 között a Pázmány Péter Tudományegyetem Jogi és Államtudományi Karának hallgatója, ahol jogászdoktori oklevelet szerez. 1943-44-ben frontkatona, szerbiai fogságban van. 1944-től munkásként, terménybegyűjtőként, malomellenőrként dolgozik. 1947-48-ban Szekszárdon laptulajdonos. 1951-52-ben a Bábszínház dramaturgja. 1956-tól szabadfoglalkozású író.
Az életmű gerincét elbeszélések, novellák, kisregények alkotják. Mészöly több esszé-, publicisztika-, dráma- és mesekötet szerzője. A korai rövidprózát a határozott szituációrajz, fegyelmezett szerkesztés, erőteljes atmoszféra jellemzi. A tömörítés, a távolságtartó narráció, a bölcseleti beállítottság és a formafegyelem szinte minden pályaszakasz meghatározója.
A Magasiskola (1956) a solymásztelep megjelenítésével a dokumentum tényszerűségét és a parabola utalásosságát egyesíti. Az atléta halála (1966) francia nyelven jelent meg először, majd a magyar kiadással egy időben német nyelven is. A Jelentés öt egérről (1967) realisztikus pontosságú, szilárd szerkesztésű s egyben példázatos történetek. „A szenvedélyes érdekeltség drámáját” követi az ószövetségi templomi nyomozó története, a Saulus (1968). E regényben a koncentrált elbeszélés, a parabolisztikus jelentéssűrítés a létélményt, személyiségállapotot nem mint pszichológiai anyagot, hanem formaalakító műalkotáselemet működteti. Az Alakulások (1975) két és fél évtized rövidprózáját átfogó, reprezentatív elbeszélés-gyűjtemény, a megújuló magyar próza sajátos dokumentuma. A Film (1976) regényformája „a kamera és rendezés reális fikcióvá” tételéből származik. A tágasság iskolája (1977), valamint az Érintések (1980) esszék, filozofikus fragmentumok, művészeti, elméleti reflexiók gyűjteményei.
A ’70-es évek második felének prózakoncepciójában változatlanul megtartja jelentőségét az utalásos beszéd, ám mindinkább a helyzetek, idősorok rétegessége, a folyamatos narrációt, az epikus kontinuitást felváltó töredékesség lesz jellemző. A különböző időkben-terekben folyó eseménysorok párhuzamos, egyidejűsítő elbeszélése válik meghatározóvá a Megbocsátás (1984) című kisregényben, a kilencvenes évek rövidprózájában és a Családáradás (1995) című regényben is.
1990 szeptemberétől a Magyar Írószövetség elnökségi tagja. 1991-ben a Budapesti Magisztrátus tagja. 1992 és 1994 között a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító elnöke.
Elhunyt 2001. július 22-én, hamvait 2001. augusztus 23-án helyezték örök nyugalomra a Farkasréti temetőben.

<table width="100%" border="0"><tbody><tr><td width="100%">

Babits Mihály

Cigány a siralomházban

</td> <td> </td> <td> </td> <td> </td> </tr> </tbody></table> Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt,
ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas
fényes, páncélos, ízelt bogarat.
Úgy született később az ajkamon, mint
a trombitahang, mint a trombitahang
katonák szomjas, cserepes ajkain.
De ma már oly halkan, elfolyva, remegve jön
mint beesett szemek gödreiben
remegve fölcsillan a könny.
Nem magamért sírok én: testvérem van millió
és a legtöbb oly szegény, oly szegény,
még álmából sem ismeri ami jó.
Kalibát ácsolna magának az erdőn: de tilos a fa
és örül ha egy nagy skatulyás házban
jut neki egy városi zord kis skatulya.
És örül hogy - ha nem bírja már s minden összetört -
átléphet az udvari erkély rácsán
s magához rántja jó anyja, a föld.
Szomorú világ ez! s a vers oly riadva muzsikál
mint cigány a siralomházban.
Hess, hess, ti sok verdeső, zümmögő, fényes bogár!
Ha holtakat nem ébreszt: mit ér a trombitaszó?
Csak a könny, csak a könny, csak a könny hull
s nem kérdi, mire jó?

<style type="text/css">p { margin-bottom: 0.21cm; }</style> Ezt én írtam, és nagyon kedves a számomra. Van még pár ilyen, remélem tetszenek majd.



retesz


új nap virradt
a láthatáron
forog az iszonyú kerék
keresni kezdek
kutatni agyamban
keresve
mesét álmot mámort
de a kietlen űr
megtagad és szembeköp
a kirakósjáték
egy darabja
még mindig hiányzik
a tenger habja
tisztára mossa
a mocskosakat
a beledobott palack
hányódik
és már tudom
nem érhet célba az üzenet
a láthatáron
tovább forog
az iszonyú kerék
de én meghalni sem
tudok immár
kattan a zár
csukódik a retesz
az egér fogva van
és mindörökké
fogva lesz

Még van

<style type="text/css">p { margin-bottom: 0.21cm; }</style> barátság


mikor egyedül
félve hallgatom
lépteit a sötétnek
árnyképek rebbennek szét
ha a leveledre gondolok
morzsolgatom
mint riadt hívő
rózsafüzér-álmait
agyam mint bolond imamalom
össze-vissza forog
emléked hajtja
hívtalak, de a számok
üresen peregtek
és fejemre hullottak
utolső őszünk levelei
nem értelmetlen
nem céltalan
nem reménytelen
maradsz szívembe zárva
onnan hívsz majd
mert vagy
ami voltál
barát
barátság
mindörökké

És még egyet mára

<style type="text/css">p { margin-bottom: 0.21cm; }</style> reggel


ócska foszlott göncök
mint a gyolcs
a felhő felhasad
nem fog a toll
és csikorog a gondolat
mint kenetlen fogaskerék
úgy kattog
a parton a habok
ha eloszlanak
fölém hajol és megnyílik
a sós köd
a palackot vízbe hajítva
talán célba ér az üzenet
vackomba visszabújva
számolom mi hátravan
az üzenet
örvénylő messzeségbe zuhan
névtelen
címzetlen
kérdem benne
én vagyok-e én
és csak forog a nap
mint iszonyú kerék
megvirrad a holnap
lassan és csendesen
de nem észrevétlenül
holnap lesz
és ha lesz
jut nekem is

Csak úgy: Szoríts, benned létezem


sietve lépkedek, ha hozzád megyek
messziről, kutatom
- hol van, merre láthatom-
s megpillantom,
most fordul felém,
mosolya villan,
- ő az , " az enyém"!
futni volna kedvem,
léptem még gyorsabban halad
eszem súgja- ej Te, fékezd magad!
már hallok egy dallamot,
szíved kalapálta édes szólamot
selymes lágy muzsika zenge
ahogy libben a fülembe
szavad bariton bársonya leng
"megjöttél Édes jöjj közelebb"
ahogy ajkam ajkadhoz ér
az a "KEZDET "a "HABOS FEHÉR"
s mélyen belenézek,
barna két szemedbe
úszva beljebb és beljebb,
végleg bele veszve
vonz magába,
mint a mágnes, csak zuhanok
szív, akár a vákuum
ellenállni nem tudok, nem akarok
álmokból szőtt
szivárvány lepel
mi most valóságként
betakar, átölel, felemel
mint forróságban
hűsítő nyári zápor
úgy ontja karod
az életet magából
s bennem szikrázó
virágzó tavaszt
s bimbódzó rügyeket
csobbanó patakot fakaszt
testünk ahogy összeér
ízig - vérig egybe kél
elragad a vágy, belsőm szaggatva
vérem felbugyog
magával ragadja
csókjaid heve
s a szenvedély égi ereje
lángol , táncol,
szüntelen dalol
sejtjeink egybeforr,
csillag robban valahol...
ha hang nélkül, szótlanul,
lelkeddel kérdezel
én meghallom, bárhogy is
s szám helyett, génem felel
összegyűjtöm szívemmel,
a fényt, a napot
s rád borítom két karommal
mint szerelmes harmatot
Estem vagy édes,
lelkem virágkelyhe
csak ölelj szüntelen
szoríts, egyre-egyre
hagy éljem még
e forró a csodát Veled
fonj át, belsőmbe bújj,
s én benned létezek.

Csak úgy: hajnal

Sétám egy ködös hajnalon,
mint megannyi lélek sóhaja,
tüzes pára, vágy lehellete
Melyben bebúrkolózva
csendben lelülök egy kis padon
s fülemben hallgatom
az elnem csókolt csókok
hajnali súgó, síró szavát

Szergej Jeszenyin : HIDEG HOLDFÉNY


Hideg holdfény szinte folyva önt el
rideg rónát, rajta bú lebeg -
így láttalak, hazám, ifjú fővel;
átkoztalak, bár szerettelek.
Odvas fűzfák bús útmenti rendje,
kenetlen kordék gyász-éneke -
fognám fülemet a tenyerembe,
ha megint hallgatnom kellene.
Kis kunyhó-ablak, már nem világítsz,
nem hatol szívemig sugarad.
A szirom-zúzmarás almafát is
gyűlölöm sivár helye miatt.
Lelkemet más vonzza már. A vén hold
tüdőbajos világa alatt,
szülőhazám, kőből és acélból
látom nőni új hatalmadat!
Réti Oroszország! Béke már rád!
Szíken tolni szúvas faekét?
Szenvednének ők is, hogyha látnák,
a szép sor nyírfák és jegenyék.
Nem tudom, mire végzem... Megeshet,
nem értem az új élet szavát -
szeretném látni mégis erősnek
ezt a bús, szegény orosz hazát.
Hallgatom, hogy csahol közel-messze
a motor, amíg bőg, zeng az ég.
Fognám fülemet a két kezembe,
ha megint a kordék kezdenék!

aludj


elernyedt ruhák
a szárítókötélen
alvó cipők
sötét szívek
harangzúgás
tücsökzene
üres utcák
lélegzetének
fojtott
visszhangja


aludj

Szergej Jeszenyin : FÉNYEK SZÁRNYA VERDES


Fények szárnya verdes esti lázban,
kék köd altat gyér sövényeket.
Ne szomorkodj fehérfalú házam,
hogy megint csak én vagyok veled.
Újhold szökken arany zsupptetőre,
szarvát feni házam ereszén.
Eljött a lány, s nem mentem elébe.
Egymaga ment haza is szegény.
Az idő majd elfújja keservét,
év megy, év jön, mindent elcsitít.
Másnak őrzi az a lány a lelkét,
másnak adja édes kincseit.
Nem az erős, ki örömöt koldul,
hanem akit gőg forrósit át,
kinek szíve társán meg nem indul,
s félredobja, mint a nyűtt igát...
Majd az idő esztendőket perget,
hó falkáját szél teregeti,
eljön akkor újra és bezörget,
gyermekét itt megmelengeti.
Bundáját és kendőjét megoldja,
tüzem fénye rebben kisfián,
s ő nyugodtan, nyájas szóval mondja,
hogy a gyermek hasonlít reám.

<table width="100%" border="0"><tbody><tr><td width="100%">Ady Endre - ÜDVÖZLET A GYŐZŐNEK

</td> <td> </td> <td> </td> <td> </td> </tr> </tbody></table> Ne tapossatok rajta nagyon,
Ne tiporjatok rajta nagyon,
Vér-vesztes, szegény, szép szivünkön,
Ki, ime, száguldani akar.


Baljóslatú, bús nép a magyar,
Forradalomban élt s ránk-hozták
Gyógyitónak a Háborút, a Rémet
Sírjukban is megátkozott gazok.


Tompán zúgnak a kaszárnyáink,
Óh, mennyi vérrel emlékezők,
Óh, szörnyű, gyászoló kripták,
Ravatal előttetek, ravatal.


Mi voltunk a földnek bolondja,
Elhasznált, szegény magyarok,
És most jöjjetek, győztesek.
Üdvözlet a győzőnek.

<table width="100%" border="0"><tbody><tr><td width="100%">Ady Endre - AZ UTOLSÓ HAJÓK

</td> <td> </td> <td> </td> <td> </td> </tr> </tbody></table> Szabad, hű tenger volt a lelkem,
Nem érdemeltem,
Hogy most legyen fáradt, hullámtalan, holt,
Mert igazam volt, igazam volt.


Szabad volt minden lobogónak
S a mentő csónak
Tengeremen mindig meglelte partját.
Gaz fátumok másként akarják.


De két hajó szeli még küzdve,
Lesve és űzve
Egymást tépett lobogókkal: a fáradt
Félelem s a hetyke utálat.


De mit utáljak, mitől féljek,
És miért éljek?
Elsülyesztem még ezt a két hajómat,
Lelkem adom a Titkolónak.


A Titkoló, a Sors, az Isten,
Ez a sok Nincsen,
Ne bántsanak: meghalt ez a hű tenger
S ásít sós, hideg, únott szemmel.