Versek

Tamás Péter:
Suhanunk

Suhanunk kijelölt tájakon.
Letérünk, ahol nem szabad.
Suhannánk még, de nincs tovább:
ott állunk, ahol a part szakad.

Tamás Péter:
Hangyák hangja

Lefekszem a földre, hogy halljam a hangyák hangját.
Egyetlen mód, mely feledteti emberlét ostoba rangját.
Egy szintre kerül végre minden munkának mestere.
„Hős, aki él.” és „Hangya hangyának embere.”

Tamás Péter:
Gyerekkorom

Békásmegyer. Betonporontyok
testes tömbök között.
Nagyot ugratok, szorongok,
osztály és otthon közt bolyongok.

Segítsetek!
Ezt a Robert Frost verset szeretném már egyszer végigolvasni magyarul! Az "Itt a földön" című filmben hallottam belőle egy részletet:

Robert Frost: Nyírfák

"Egykor nyírfákon hintáztam és arról álmodom, bárcsak újra megtehetném... Az élet ösvény nélküli erdő, ahol az arcodat nap égeti és leszakadt pókháló csiklandozza. És az egyik szemed sír a gallyak karcolásától. Elmennék a Földről egy időre, majd visszatérnék újrakezdeni... Szeretnék felmászni a nyírfára, fel a fekete ágakon a hófehér Mennyország felé, míg a fa nem bírná tovább. Ám lehajtaná koronáját és engem lerakna megint. Jó lenne elmenni, majd visszajönni. Van annál rosszabb is mint nyírfán hintázni."

Esti harmónia

Már jő a perc, midőn a rezge szár konyultán
minden virágkehely tömjént füstölve ég;
párfőmöt és zenét hintáz az esti lég:
óh, lenge, méla tánc, szédítő sodru hullám!

Minden virágkehely tömjént füstölve ég;
hegedűszó remeg, mint tört szív, üdve múltán;
óh, lenge, méla tánc, szédítő sodru hullám!
Nagy, díszes ravatal a csöndes esti ég.

Hegedűszó remeg, mint tört szív, üdve multán,
tört szív, amelyre les az éjszin öblü vég;
Nagy, díszes ravatal a csöndes esti ég.
immár lehullt a nap, alvadt vérébe fulván.

Tört szív, amelyre les az éjszin öblü vég,
még tűnt nyomot keres, hol fénnyel int a mult rám!
Immár lehullt a nap, alvadt vérébe fulván…
Csak emléked ragyog, mint szent oltári ék!

(Charles Baudelaire)

Áprily Lajos:Az őszre várj

***********

Nyáron ne járj az erdőn. Őszre várj,
mikor fel nem verik turista-szók,
arany ruhába öltözik a táj
s a magasból megjő a halk pirók.


Szél jár feletted, hosszú sóhajú,
bágyadt sugár becézi vén szived,
s a bronz erdő, a Tizian-hajú,
füledbe súgja: Most vagyok tied.

**********

Imre Flóra: Mégis

Honnét van ez a kínzó ragyogás
ebben a romlékony s nagyon esendő,
alig érett húsban? Miféle láz
sugárzik szét ebből a néma testből?

Ez az éppen feslő erotika!
A lélek rügypikkelyeit levetve
gáttalan gyönyörrel virágzik a
csupasz anyag a frissennyílt terekbe.

És körülötte minden lángra kap,
és minden érző lényt csontjáig éget
ez a vibrálón tömény tűz-alak:
izzása a lefogott reszketésnek.

És csak a test: a kéz, a váll, a comb,
de az egészen folyton újra s újra
átvillámlik a fénylő fájdalom,
ahogy érinti ujjamat az ujja -

S a gyöngédecske kézen átragyog
az a másik, a végképp lehetetlen.
A poligám érzékek itt vagy ott
mégis rádlelnek. Mégiscsak mi ketten.

Lányi Sarolta: Híd

Hidat ácsoltam, szögeztem hévvel
Hazug igékből
Versek szomorú, szegény díszével.

Hidat akartam, mely hozzád vezet
Szerelem hídját
Hívó, szédítő mélységek felett.

A fája hazugság, oszlopa bűn
Dallal ékítem
Érted építem buzgón, egyre, hűn.

De jaj, ha összedűl és engemet:
Bús rímek ácsát
A borzalomörvény eltemet!

Anna Ahmatova: Nincs a szív szívhez kötve tán



Nincs a szív a szívhez kötve tán,
Ha akarod, jobb, ha mész,
Boldogság itt arra vár csupán,
Aki elszánt, s útra kész.
Szót se szólok, s nem rimánkodom,
Boldogság rám nem talál.
Csók se kell, bú ül a vállamon,
Majd megcsókol a halál.
Szívem szörnyű kínokban búsong,
Fehér téllel élve már.
De mitől vagy te, mitől vagy te, mondd,
Jobb a választottamnál.

Sylvia Plath: Hajsza

Pursuit

Egy párduc üldöz szüntelen,
Rögtön megöl, ha utolér.
Fákat perzsel a sűrű vér,
Jár, mint a nap, fenségesen.
A nyomomban van, közeleg,
Lépked feketén és puhán,
Varjú károg a tüskefán:
Vad, végzetes vadászat ez.
Szédít a forró, déli nap,
Szikla szaggat és tüske tép.
Vérében miféle sötét,
Érzéki vágyak izzanak?

Övé a föld: mindent befal,
Lohol az ősi bűn nyomán,
Felüvölt: vért, friss vért kíván,
A szája nyílt seb: húst akar.
A foga fényes és fehér,
Szép szőre forró és feszes,
A csókja perzsel, karma metsz,
Vak szomja végzettel felér.
Mohó nagymacska: asszonyok
Forró vérétől részegül,
A testük ég el étekül,
Ha szörnyű étke fellobog.

Most árny remeg a dombokon,
Az éjfél forr a fák felett;
Ő puha talpakon követ,
Sötét szerelmével befon.
Álmom bozótján meglapul
A fényes karmú karcsú test:
A comb feszes, prédára les,
Vad éhe sosem csillapul.
Heve megperzsel, meggyúlok,
Rohanok égő fák alatt,
Hol oltsam izzó lázamat,
Ha sárga szempár billogoz?

Vérrel próbálom hűteni,
Odavetem a szívemet,
De ez sem elégíti meg:
Az egészet követeli.
Dorombol, csábít, szédülök,
Az erdő lángol, csonkig ég;
Szomjazom szörnyű közelét,
És mégis elmenekülök.
Félelmem szűk toronyszoba,
Oda kerget a bűntudat.
Sorra zárom a zárakat,
De gyorsul vérem ritmusa:

A lépcsőn párduc lépeget,
Hallom: jön, jön, jön, közeleg.

Emily Bronte: nem érhet kétségbeesés

Anna de Noailles: Ha egyszer meghalok

Ha egyszer meghalok, e könyv hirdesse majd:
szívből szerettem én az örömöt s a dalt, -
hadd lássa a jövő, hadd mondja el az ének:
mily kedves volt nekem e víg világ, az élet.
A munkás rétet és tanyát figyeltem én
a négyszer változó esztendő ütemén,
mert szép a föld, a víz s a láng, ha égbe reszket,
szép mindenütt, de benn, lelkemben ott a legszebb.
Elmondtam mind, amit éreztem s láttam itt,
nem félte szívem az igazság láncait,
oly szerelem lakott szivemben, oly tüzesség,
méltó, hogy néha még holtában is szeressék,
s egy ifju egykoron, olvasván versemet,
érezze, hogy szive megdobban, megremeg,
és hús-vér asszonyát, az élőt, elfelejtve,
csak engem hívjon és öleljen át a lelke...

Anna de Noailles: Hajnali mise Velencében

A velencei nők, mikor fölkel a nap,
térdelnek suttogón a Szent Márk-templomában,
sötét kendőjük a zöld boltívek alatt:
fekete mákvirág egy drága amforában.

Győzelmes szenvedő, Bizáncnak Jézusa,
mily mézzel enyhíted e szegény lángolókat,
kik hogy imádjanak, otthagyják sorra ma
a gyümölcs-piacot, amelyet sátrak óvnak?

Ha érzékeny szívük gyötrődve kéjre vár
s szerelmük nyugtalan vay bűnös tán s ha gyászol
s ha tétován a vér, mit lángra gyújt a nyár,
ábrándozik a csók kába zuhatagáról,

Uruk és IStenük, mit felelsz majd nekik?
Maguk hallják csak ők esőn elég borulva
s azt hiszik: sugaras, távoli szemeid
mosolyognak majd gerlice-panaszukra.

- Ah, bármilyen legyen a vágy, a bűn, amit
eléd tárnak s mitől a szívük olyan megvert,
halmozd örömel el térdüket, karjaik.
mert csupán a gyönyör gyógyítja meg az embert.

(Rónay György)

Anna de Noailles: Egy este majd meghalsz

Egy este majd meghalsz, ha beborul az ég.
Hirtelen jön. A suttogó és szörnyű restség
rád tör és nem hagy győzni, ölel remegőn.
A kábaságot, a sírt nem jósolta semmi.
Talán álmodsz is. Én leomlok, lásd, ennyi,
s a vak halál túllép minden megtörténhetőn.

(Kovács Anikó)

Alfonsina Storni: Aludni térek

<dl><dd> <dl><dd><small>Aludni térek</small></dd></dl> </dd></dl> <small>Virágok foga, harmat hajhálója,
gyógynövények karja, te, tökéletes dajkám,
ágyazz meg nekem a földlepedőkkel
és a kócos mohák pehelypaplanjával.</small>
<small>
</small>
<small>Aludni térek, dadám, fektess az ágyba.
Állíts egy lámpást a fejem mellé;
egy csillagképet; amelyiket szeretnéd;
bármelyik jó lesz; tedd egy kicsit lejjebb.</small>
<small>
</small>
<small>Hagyj egyedül: hallod, ahogy a rügyek kipattannak…
egy égi láb ringat el felülről
és madár rajzolja meg a mintát neked</small>
<small>így tán elfeledsz… Köszönöm. Ó, és még egy kérés:</small>
<small>
</small>
<small> ha újra telefonál,
mondd el neki, ne próbálja többször. Elmentem…</small>

Alfonsina Storni: Aludni térek

<dl><dd> <dl><dd><small>Aludni térek</small></dd></dl> </dd></dl> Virágok foga, harmat hajhálója,
gyógynövények karja, te, tökéletes dajkám,
ágyazz meg nekem a földlepedőkkel
és a kócos mohák pehelypaplanjával.


Aludni térek, dadám, fektess az ágyba.
Állíts egy lámpást a fejem mellé;
egy csillagképet; amelyiket szeretnéd;
bármelyik jó lesz; tedd egy kicsit lejjebb.


Hagyj egyedül: hallod, ahogy a rügyek kipattannak…
egy égi láb ringat el felülről
és madár rajzolja meg a mintát neked
így tán elfeledsz… Köszönöm. Ó, és még egy kérés:


ha újra telefonál,
mondd el neki, ne próbálja többször. Elmentem…

Emily Bronte: A Remény

Félénken szállt a Remény,
leült kalitkám elé,
s mint egy önző szivű lény,
sorsom dőltét figyelé.

Irgalmatlan volt, ha félt:
rács közt egy zord téli nap
kilestem rá, s ő fejét
félrefordította csak!

Hamis, önző volt valóban,
béke! súgta harc hevén,
énekelt, midőn zokogtam,
s elhallgatott, ha lestem én.
Hamis volt s kérlelhetetlen,
amidőn már csupa rom
volt a vágyam, vert a kedvem,
s sírt a Bú is sorsomon:

a Remény - bár vad kínomra
balzsam lett volna szava -
égbe szállt szárnyát kibontva,
s nem láttam többé soha!

/Ford.: Tótfalusi István/

Emily Bronte: Az este gyorsan száll tova

Az este gyorsan száll tova,
nyugoszni int neked:
mit hagy az elmúlt nap sora,
milyen érzéseket?

"Az elmúlt nap? Csak ennyi volt:
kínkeserves robot:
nagy áron váltott csöpp haszont
és tenger bánatot.

Az Idő keserűn perel
a Halál küszöbén,
s a Lelkiismeret ezer
vádat zihál felém:

rágalmazók, hisz Sorsomat
illetik vádjaik,
de elvakít a Bűntudat
s kiszolgáltat nekik!"

Nem örülsz, hogy pihenni fogsz,
s nem hányódsz tengeren,
s lehorgonyozza bánatod
a csöndes Végtelen?

Senki nem szán, ha távozol,
nem sír: "Isten veled!",
s maradni vágynál ott, ahol
szíved úgy szenvedett?

"Porhüvelyünk rabságra vet,
a kötelék ezer:
halogat mind, aki szeret,
amikor halni kell:

Pihenni édes, ha babér
illetheti a hőst,
de szégyen nevéhez ha fér,
hadd küzdjön meg előbb!"

Küzdöttél mindig, mindenütt,
küzdesz, mióta élsz,
Csaló és Gyáva keserült:
mért vagy még vívni kész?

"Igaz, merészebb célokat
kar meg nem vívhatott:
adakoztam s tettem sokat,
de tűrni nem tudok!"

Fő, végső ellened tekintsd,
sírod, mely eltemet -
ha visszafojtod könnyeid,
tűröd keservedet.

Nagy harc, mely pusztulásba vitt,
méltón viselt csapás -
alkonyod lehet még szelíd,
éjed megvirradás.

/Ford.: Kiss Zsuzsa/

Emily Bronte: Hallottam, jő a szél dagadva

Hallottam, jő a szél dagadva,
mily isteni öröm!
Oly mély, hogy lelkem elragadta
a forró könny-özön.

Magányos, téli esteken
idéztem, mint adott
a zsenge ifjukor nekem
sok szépet, csupa jót.

S mit hozhatnak még az idők
szépet s jót, afelett
csillagokként ragyognak ők,
betöltve az eget.

/Ford.: Szegő György/

Imre Flóra: Szerelem

A szűk völgyben szögesdróttal lezárt út.
Bronzpatájú, verítékes lovak,
Kékesvörösben hullámzik a hátuk,
Rohannak a láthatatlan hómezőkön,

Felnyilallik a föld a lábuk alatt.

És ég és hegy. És árnyékuk a víz.
A szem egy pillanatra visszahőköl.
Más ég és hegy, más színű itt a víz.

Valami kiált a nyers levegőben.
Egy percnyi görcsbe rándult némaság.
Feszülések. Az érdes semmin át
Egy sejt homályos magja fényre döbben.

A hártyák lassan áttetszőre válnak,
És rezgésük frekvenciája nő.
Gyorsuló, sötét hullámokban árad
A kétféle sűrűségű idő.

A szív a csupasz bordákon dörömböl,
Ledobja sebhetetlen részeit
Ritkás juharligetbe érkezik:
Valami szél kúszik végig a földön.

Az ajtóra hirtelen holdvilág hull,
S a hajszálrepedéseken benéz.
Az arc a feslő csillagokba tárul,
És rásimul a gyöngéd ébredés.