Azt, hogy hajlandó értékelem. Pusztán úgy érzem, hogy ez már az utolsó, ha nem az utolsó utáni pillanat. Mert nagyjából évek óta próbálom vele megértetni, hogy egyedül nem fog tudni megbirkózni ezekkel a démonokkal, amikkel belül küzd. És mivel ennyire a leges legvégére sikerült belátnia magától, és elfogadnia a segítséget, közben bennem olyan sok minden indult el, hogy úgy érzem, évek óta mondom, hogy jön a szakadék, de ő már csak akkor hajlandó lassítani, amikor annyira közel van amennyire nem kéne, és akkor is csak a neki kényelmes tempóban. Tisztában vagyok vele, hogy ezeket a dolgokat nem lehet erőltetni.
Így is lehet értékelni, hogy szeret és értem teszi. És biztosan így is van. Csak az én agyam már azt mondja, amíg értem kellett volna tenni nem tett semmit, ellenben mára számára vált annyira terhessé a probléma, hogy érzi, ha nem változtat-attól függetlenül mi lesz a házasságunkkal- neki, mint egyénnek nagyon komoly problémákat, betegségeket okozhat.
Azt semmiképpen nem tenném, hogy a háta mögött az ő családját próbálnám "kibeszélni". Egyrészt, mert nem tudhatok mindent. Másrészt neki kell szembenéznie vele, nem nekem. Ha ő maga nem jön rá és nem tudja magában feloldani ezeket az ellentéteket én hiába kapálózom. Mellette lehetek, hogy támogassam, de csak ha igényli és nem terhes számára.
Félreértettél, vagy csak túl sok háttérinfo hiányzik a teljes képhez. Valószínűleg az én családomban is vannak rejtett gondok, csak számomra nem annyira nyilvánvalóak, és nincsenek nyíltan olyan következményei a jelenlegi életemre vonatkozóan, ahogyan nála. És itt a nyíltan vagy a tudottan a hangsúlyos. Pl. folyamatos lelki terror az apja részéről, "te nem viszed semmire, szar alak vagy stb.", aminek eredményeképpen kifelé egy nárcisztikus, már már beképzelt, öntelt személyiség (azok felé, akik nem ismerik), befelé pedig nagyon komoly önértékelési zavarokkal küzdő, "értéktelen szemétláda vagyok utálom magam, sosem vagyok elégedett semmivel stb.", 0 érzelmi intelligenciával rendelkező kisgyerek. És ez nem csak az én agyszüleményem, hanem a sajátja és a szakpszichológusok által is megerősített mondhatni diagnózis. Inkább úgy fogalmazok, hogy az ő alapvető "gyógyulása" az első lépés, hogy legalább elviselhető szintre kerüljön, konszolidálódjon a jelenlegi helyzet, amihez a későbbiekben hozzátehető az én oldalam. Tudod olyan, mint amikor valakinek van egy artériás vérzése és egy törött lába, nyilván nem a törött láb az első ellátandó feladat.
15 éve követem a folyamatos ingadozásait és mindent, ami ezzel jár. Egészen a mély depresszióig, hisztériákig. De egy idő után úgy érzed, elérkezett az a bizonyos utolsó csepp, ami ellen már tested lelked tiltakozik, és azt érzed, ha nem elég gyors a változás lecsöppen, és tudod, hogy onnan a te oldalad visszafordíthatatlan károsodást szenved. És ezt nem szeretnéd megvárni. Hozzáteszem, nem én vetettem fel a válás gondolatát, hanem ő. Mire én utolsó mentsvárként megemlítettem a párterápiát.
Az előző ilyen időszakából én egy pajzsmirigy daganattal szálltam ki. Nem szeretném újabb testrészeimet elveszíteni, megbetegíteni, az életemet veszélyeztetni. EZ tiszteletlenség lenne a gyerekeimmel és magammal szemben is. Amikor már csak azt érzed, hogy tested-lelked haldoklik az adott tehetetlen helyzetben. Ugyanakkor szereted ezt az embert és segíteni akarsz, de csak a hátát látod. És nem a helyzet a bosszantó, nem a problémája. Nem arról van szó, hogy megváltozott róla a véleményem a 15 év alatt. Ugyanúgy szeretem és fontos nekem. De 15 év nagyon hosszú idő úgy, hogy aki fontos neked kirekeszt az életéből, aztán egy váratlan pillanatban a fejedre borítja az egészet. Igyekeztem úgy írni, hogy a sorok közül ne az elégedetlenkedés és a türelmetlenség, hanem a tehetetlen kétségbeesés menjen át, de az írott szó sajnos nem visz át mindent.
