Azt hiszem amig az ember rá nem jön, hogy milyen egyszerű tapasztalni, görcsösen keresi a csendet...Amint valami görcsössé válik elnehezül,elterelődik,akadályoztatva lesz ...
(Állítólag a szülés is azért olyan rettenesen nagy kín, mert az ember azt hiszi össze kell rántania az izmait, ahelyett hogy elengedné, hagyná ellazulni őket...De bármilyen egyszerű mozdulat,amint ijedten keresni kezded görcsössé és esetlenné lesz: ritmustalan lesz a légzés, ügyetlen a járás, ha nem belülről keresed,hanem megpróbálod valahogy egy fejben élő külső képből megvalósítani.)
Mi szinészi gyakorlataink bevezetőjeként űztük a következőt (valószinüleg ismert gyakorlat számotokra is):
Átadtuk magunkat a külvilág zajainak: minden hangot külön tudatosítottunk,külön megfigyeltünk...S miután igy megkapta a császár azt a figyelmet,ami a császáré..., egyszercsak befelé vezetve a figyelmünket meg tudott szólalni a csend....
Remek, gondolatok között csendet provokáló gyakorlat a következő is (azt hiszem éppen E.Tolletól ered), én élveztem a huncut humorát: azt kérték tőlünk,hogy figyeljük meg a soron következő legelső gondolatunkat...
Amint a figyelem felébred elhallgat az elme és mi csodálkozva észleltük,hogy csend van, időbe telt,mig megszólalt az első gondolat....
)
Mindezeket csak azért irom, mert valahogy "bele kell zuhanni" ebbe az élménybe, és ha egyszer meg tud történni, aztán már ebből, vagy más megtapasztalásból egyre inkább újra és újra rátalál az ember maga is, míg életté nem válik...
Szeretettel: Csillagvirág