Az utolsó szalmaszál/tizedik rész.
Az asszony lábujjhegyen a bejárati ajtóhoz osont, óvatosan lenyomta a kilincset, és kilépett a lépcsőházba. Az ajtót a lehető legkisebb zajjal csukta be maga után. Azt gondolta, hogy néhány percet várakozik, aztán majd bemegy. Addig ők hadd becézgessék egymást. Rákönyökölt a korlátra, behunyta a szemeit, s újból felidézte a hallottakat. Boldoggá tette, aminek az imént a fültanúja volt. De ezzel egyidőben eszébe jutott egy másik dolog is, pontosabban szólva egy olyan téma, amiről még soha nem beszélgettek Andrással, pedig nagyon fontos lett volna. Arra gondolt, hogy mi történik, ha teherbe esik? Bizony ez könnyen előfordulhat, mivel Andrásnak eszébe sem jutott, hogy vigyázzon, bár az is igaz, hogy erre soha nem is figyelmeztette. Ő boldogan szülne neki akár két gyereket is, mert nagyon szereti, és most már nem is tudná elképzelni az életét nélküle. A kislánya meg aztán végképp nem. De vajon a férfi mit szólna hozzá?
Mégis, inkább Kata miatt aggódott. Ő hogy fogadná a hírt, ha megtudná, hogy kistestvére fog születni? Nem lenne-e féltékeny rá, hiszen eddig ő volt a család szemefénye. Vele is beszélnie kell erről, méghozzá mielőbb.
Az asszony tisztában volt azzal, hogy amióta együtt élnek Andrással, tökéletes benne a lelki harmónia. Kiegyensúlyozott, nyugodt, türelmes, és boldog. Végre igazi nőnek érezheti magát, mert most már mellette van egy férfi, akiben megbízik, és akinek a karjaiban olyan örömökben van része, amelyeket szinte már el is felejtett.
Eszter, miután ezt a témát ilyen szépen megbeszélte magával, belépett a lakásba, és hangos szóval köszöntötte őket.
- Sziasztok, megjöttem! Minden rendben?
- Igen anya, de most légyszi, és gyere be a konyhába. – hallotta meg Kata türelmetlen hangját. – Aztán majd mutatunk neked valamit. Az asszony lepakolt, majd bement hozzájuk. Először Katát puszilgatta meg, aztán András szájára lehelt egy puha csókot. Ezek után a gyerek kézen fogta, és bevezette a szobájába.
– Hogy tetszik anya? – kérdezte kíváncsian. – Ugye milyen jól mutat ott a sarokban? Most bele is fogok pakolni.
Az anyja miután szemügyre vette a változást, elégedetten szólat meg.
– Tényleg jó helye lesz nálad édesem. – ismerte el. – Legalább nem lesz olyan magasan megpakolva az íróasztalod mindenféle holmival. – tette hozzá, majd az aggódva toporgó férfi felé fordult.
– Ezek szerint vettél egy könyvespolcot drága jó Bandikám? – nevette el magát, majd belekarolva már indult is volna, de férfi megállította, és egy kicsit csalódottan nézett rá.
– Azt hittem, először azt fogod megkérdezni, hogy felvettek-e?
– Ne haragudj, megkérdeztem volna, de már két órája tudom.
– Honnan? – ámult el a férfi.
- Onnan szívem, hogy az a bizonyos úr felhívta Magdikát, ő meg azonnal megtelefonálta nekem a jó hírt. Nagyon boldog vagyok. Már megvan a tervem is, hogy mire költjük az első fizetésed nagyobbik részét.
– Mire gondolsz Eszter? - nézett rá csodálkozva a másik.
– Arra, hogy felruházlak. Egy ilyen jóképű fickó legyen csinos is. Nyugi, én majd mindent lerendezek. Ne aggódj, jó ízlésem van. – mosolyogta el magát az asszony – Bizonyíték erre, hogy elhalásztalak mások elöl. Na de most lássam már az a könyvállványt. – Szeretem, ha ilyeneket mondasz drágám, de azért nem kell, hogy túldicsérj. És ami a polcot illeti, nekem tetszik. És Katának is! – tette hozzá a miheztartás végett.
Eszter alaposan szemügyre vette és megtapogatta András szerzeményét. Még az ujját is végigsimította a polcokon, de még a könyveken is, majd megnézte, tapadt-e akár egyetlen porszem is az ujjaira?
– Nedves ruhával letörölgettem a polcot és az összes könyv borítóját. Ha még nem elemlítettem volna, francia nevelőnőm volt. – nevette el magát András a nő alaposságán.
– Jól van, szép munkát végeztél és a polc is nagyon tetszik. Ügyes voltál, meg vagy dicsérve. Ez az első közös szerzeményünk tudod-e? De most irány a konyha. Már kopog a szemem az éhségtől. - reagált a nő.
– Hát még az enyém! – hallották meg Kata türelmetlen hangját, aki eddig csak szótlanul nézte a fejleményeket. Ebéd közben Eszter faggatni kezdte Andrást, s mindent elmeséltetett vele.
– És tudjátok, mi volt a legérdekesebb az egészben? Szerintem el sem fogjátok hinni. Mit gondoltok, hogy hívják a főnökömet? A másik kettő csak nézett rá, mert nem igen értették, hogy ez miért olyan fontos? A férfi látva a kérdő tekinteteket, segített rajtuk. – Hát Balogh Andrásnak. Szinte hihetetlen ugye? Csak ő közgazdász doktor. Eszter és Kata egy darabig csak pislogtak, de aztán elnevették magukat, mert valóban ritka véletlen egy ilyen névazonosság.
– András, ugye tudod, hogy ma estefelé lesz két fontos telefonod? El ne felejtsd! – figyelmeztette ellentmondást nem tűrő hangon a párja.
– Hát persze szívem, felkészültem rájuk. De azért nem ártana, ha közben mellettem lennél. Nagyobb biztonságban érezném magam. – nézett rá komoly ábrázattal. – Sőt, szeretném, ha te is váltanál velük néhány szót. Már csak azért is, mert akkor meg lennének győződve arról, hogy ez alkalommal az igazat mondom nekik. Eszter természetesnek találta a dolgot, hiszen ha nem is hivatalosan, de mégiscsak a leendő sógornőjéről és sógoráról van szó.
– Szerintem ez egy jó gondolat, tényleg jó. – helyeselt mosolyogva – De aztán az igazat mondd, és csakis az igazat! Bár van egy olyan érzésem, hogy most eszed ágában sem lesz mesélned az elmúlt egy évről, és a nagy vallomást az összejövetelre tartogatod? Jól sejtem, rossz fiú? A férfi hálás volt, hogy Eszter majd besegít, de azért megjegyezte.
– Hogy engem pont egy ilyen okos nővel hozott össze a sors… Jaj szegény fejemnek! – adta az ártatlant – de legbelül egész mást érzett. – Eszter, mit szólnál ahhoz, hogy a kávézás után elmennék Laci barátom munkahelyére, hogy visszaadjam neki a kulcsokat és megbeszéljem vele Joli nénit? Tudod, a dátumváltozás miatt.
- Az engedélyt megadom uram! – egyezett bele az asszony, s miután ezt a témát kitárgyalták, kimentek az erkélyre kávézni. Eközben jelent meg az Kata is, és közölte, hogy már lerendezte a leckét, és ezért aztán rengeteg szabadideje van.
–Jó, hogy itt vagy kislányom. Nagy újság van. Kíváncsi vagy rá? – ingerelte az anyja.
– Hát persze anya. Nagyon is.
– András estefelé fel fogja hívni a testvéreit és mesél nekik egyet, s mást. Még én is fogok velük beszélni. – közölte vele – De előtte a Laci bácsinak visszaviszi a kulcsokat.
A gyereknek a hallottak után máris volt ötlete. Ráadásul kettő is.
– Apa! Ugye elmehetek veled? Légyszi… - kérlelte Andrást, aki tanácstalanul tekintett Eszterre.
– Hm… mit szólsz ehhez drágám? – Felőlem? Menjetek csak. Úgyis ki kell mosnom egy adag ruhát. – bólintott rá. Ám Kata másik kérése után már ő is elbizonytalanodott, Andrásról nem is beszélve.
– De ugye én is itt lehetek, amikor telefonáltok? – kérdezte tőlük, s aggódó arccal várta a választ.
Ez azonban elég nehezen született meg, mert azok ketten csak egymásra nézve várták, hogy mikor fog valamelyikük megszólalni. Végül András vette kézbe az irányítást.
– Hát… nem is tudom? Végül is a leendő unokatesóid anyjáról és apjáról van szó. – te mit mondasz erre drágám? – fordult a nő felé, aki pillanatnyi habozás után beleegyezően rábólintott.
– Nem lesz abban semmi titkolnivaló, amiről szó lesz. Rendben. De ígérd meg, hogy végig csendben fogsz maradni. Megértetted?
– Köszönöm anyukám. – ölelte át a kislány, majd a férfi felé fordult.
- Felőlem indulhatunk. Szerinted megérdemelnék egy adag csokis fagyit az Ica néni fagyizójában apa? Annyira azért nem kell sietnünk ugye? – nézett rá olyan hamiskás mosollyal – amit András annyira szeretett.
– Én is pont erre gondoltam – nevette el magát a férfi – De magamnak is vehetek egy adaggal? Tudod, és is szeretem a fagyit. – tette hozzá, majd Eszterre nézett.
– Visszafelé hozunk neked is, műanyag pohárban. Milyet szeretnél?
– Ha van, akkor citromosat kérek. Köszi. – felelt rá az asszony, majd miután becsukta utánuk az ajtót, átöltözött, és nekiállt a mosásnak.
András és Kata jókedvűen sétáltak a cukrászda felé. Nagyon kellemes meleg volt, remek volt a hangulatuk. Néha egymásra néztek, és összemosolyogtak. Mindketten úgy érezték, mintha sokkal régebb óta egymáshoz tartoznának. Később, amikor már a fagylaltot nyalogatva, mentek Laci munkaterülete felé, a kislány váratlanul megszólalt, és olyan szívből jövő, tiszta és őszinte nyilatkozatot tett, amelytől András – már sokadszor – a világ legboldogabb emberének hitte magát.
– Tudod, hogy mennyire örülök annak, hogy te lettél az új apukám? De nem csak én, hanem az osztálytársaim, meg a tanító nénik is. Már eldicsekedtem veled. – közölte vele, gyermeki nyíltsággal, minden zavar nélkül. András nem is lepődött meg túlságosan, - mert azt tudta és érezte is, hogy a kislány mennyire szereti őt, - mégis megérintette a szívét ez a vallomás.
– Köszönöm, hogy ezt mondod kicsim, de remélem, te is tudod, hogy én milyen nagyon boldog vagyok, hogy olyan kislányom van, mint amilyen te vagy? És most már teljes család lettünk. – nézett Katára.
– Hát persze, hogy tudom. Épp ezért dicsekedtem el a többieknek. És mondd apa! Kérdezhetek tőled valamit? – tette fel a kérdését a kislány, amivel sikerült is annyira meglepni a férfit, hogy majdnem félrenyelte a tölcsér maradványit.
– Mikor fog megszületni a kis tesóm? – nézett rá kérdő tekintettel. – Mert az osztályban minden gyereknek legalább egy testvére már van.
– Mit kérdeztél kislányom? – kérdezett vissza egy idő múlva a férfi, miután kissé magához tért. S miután Kata elismételte a kérdést, csak egy olyan választ tudott kicsikarni magából, amivel a szülei kábították Imrét és Ildikót harminckét évvel ezelőtt.
– Kata édesem, ezt azért meg kell beszélnünk otthon is, nem gondolod? És ha anya beleegyezik, és te is szeretnéd, akkor írhatsz a gólyának egy levelet, és tuti, hogy teljesíti a kérésedet. A gyereken látszott, hogy nem hisz a fülének. Hitetlenkedve meresztette a szemeit a férfira, majd szabályosan kinevette.
– Ugye most viccelsz? – nézett rá úgy, mint ahogy egy nagy ostobaságot mondó emberre szoktak nézni. – Nemsokára harmadikos leszek, de már nagycsoportos koromban elmesélte nekünk az óvó nénink, hogy a baba az anyukájuk hasában növekedik, és később pedig megszületik. Apa, ugye az előbb csak vicceltél? – kacagott rá a fejét csóválva.
Andásnak kapóra jött ez a megjegyzés, azonnal le is csapott rá.
– Hát persze, hogy vicceltem. Azt szerettem volna, ha nevetsz egy jót. De akkor is… meg kell beszélni ezt anyával is. – tette hozzá megkönnyebbülve. Ebben is maradtak. Mire befejezték ezt az érdekes beszélgetést, épp ahhoz a házhoz értek, ahol Laci irányította a munkát. A kövér ember, miután észrevette őket, leállította a munkálatokat, és odament hozzájuk.
– Sziasztok!- köszöntötte őket jókedvűen, majd leguggolt, és egyenesen a gyerek felé intézte a szavait.
– Szóval, te vagy az. Örülök, hogy megismertelek. A barátom már nagyon sok szépet mondott rólad. Ahányszor csak összetalálkoztunk, folyton csak rólad beszélt. De megértem. Valóban szép kislány vagy, és mint hallottam tőle, nagyon okos is. Épp olyan lehetsz, mint anyukád, csak kicsiben. – nevetett egy nagyot Laci a saját szövegén. Kata teljesen odavolt.
– Ez komoly? Mert anyukám tényleg nagyon szép, és nagyon okos is. De az is igaz, hogy apa is szép meg okos. És hétfőn már dolgozni is fog. – válaszolt rá Kata őszintén, és közelebb húzódott Andráshoz. Lacinak hirtelen fel kellett állnia. Ennek a nagydarab fickónak nemcsak a szíve volt hatalmas, de a lelke is. Egyszerűen meghatódott ezektől a szavaktól, és el kellet fordulnia, nehogy ezt a kislány észrevegye. De néhány pillanat múlva már ismét a régi volt.
- Mondd csak pajtás, a bulira meghívás még áll? Mert van egy kis gondunk az időponttal. Pár napja derült ki, hogy épp akkor a Balcsin leszünk, mert máskor nem tud fogadni az ismerősünk. Valami külföldi rokona fog abban az időben ott nyaralni. Július első és második vasárnapján is ott leszünk.
András egy pillanatig gondolkodott, majd felderült a képe.
– Szerintem nem probléma. A Colosék biztos ráérnek két héttel előbb is, a Joli néninek tök mindegy, Imrével és Ildikóval pedig még ma este meg fogom beszélni telefonon. Oké. Akkor tehát június utolsó vasárnapja. Most mennünk kell Lacikám, de még foglak hívni. Ja, a csudába is! Majd el is felejtettem. Tessék, itt vannak a kulcsok, kösz szépen. Szia barátom.
Hazafelé is olyan remek hangulatban voltak, mint idejövet.
Kata megjegyezte, hogy tetszik neki ez az ember, mert olyan jópofa és barátságos.
- Lehet is kedvelni. Nagyon rendes srác. Nyolc évig ő volt a legjobb barátom. Ha ő nincs, és nem segít rajtam, akkor soha nem találkoztunk volna kicsim. Akkor minden másképpen alakul.
– Igen. Szerintem is így van. – gondolkodott hangosan a kislány. – Mert akkor soha sem jártál volna az iskola felé, és akkor most nem is ismernénk egymást ugye?
- Bizony kicsim. Látod, milyen fontosak a véletlenek? Az ember egész addigi életén képesek változtatni. De nekünk szerencsénk volt. – válaszolta a férfi. Ezután egy ideg meg sem szólaltak. A cukrászda előtt András így szólt.
– Kislányom, te add le a rendelést Ica néninek jó? –mosolygott Katára.
- Igen apa, ahogy óhajtod – nevetett rá a kislány, s belépett az ajtón.
– Ica néni, kérünk három gombóc citromfagyit műanyag pohárba, és három szép nagy franciakrémest is. – mondta, majd félve tekintett Andrásra, mert a krémesről eddig egy árva szó sem esett. Azt csak úgy hozzátette.
De ő csak mosolygott, egy csöppet sem neheztelt érte. Fent a lakásban Eszter már kiteregette a mosott ruhát, egy óra alatt végzett mindennel. Ezután kiültek az erkélyre és megvárták, amíg az asszony elnyalogatja a fagylaltját. S miután kivégezték a krémeseket is, András sokatmondó pillantással a kis asztal közepére helyezte a mobiltelefonját.
– Csak még egy perc. Lehet, hogy még haza sem értek a munkából. – nézett rájuk szinte idegesen. – Nem baj, ha addig elszívok még egy cigit?
– Be vagy tojva mi? – nevetett rá Eszter a fejét csóválva – oké, kapsz még öt percet. Különben én hívom fel őket! – figyelmeztette, mire a férfi öt perc múlva megadta magát.
Ildikóval kezdte. Őt gondolta kevésbé veszélyesnek, bár már akkor tisztában volt azzal, hogy a legnehezebb dolog a beszélgetés kezdete lesz. Amikor a kicsengés után meghallotta nővére hangját, bizony elszorult a torka.
– Tóthné Balogh Ildikó, tessék. – hallotta meg a kedvesen lágy hangot.
– Szia, én vagyok. – csak ennyit tudott kinyögni. A vonal másik végén hosszú csend következett. Hallotta Ildikó lélegzését, de a nővére nem szólat meg. – Én vagyok. – ismételte meg, miközben Eszterre tekintett, aki a szája elé tartotta a kezét, s szinte megdermedve nézett rá.
– Jaj, Istenem! Te vagy azt Bandikám? Ez nem lehet igaz!- hallotta Ildikó kiáltását, és azt is, ahogy a nővére sírni kezd. De ezt épp úgy hallotta Eszter is, és Kata is. Az asszony elsírta magát, Kata pedig ráhajtotta fejét a férfi vállára, ott kezdett el szipogni. Rohadtul kemény pillanatok voltak.
– Amióta Csepelre költöztél, csak egyszer hívtál fel, amikor Bécsbe készültetek. Azt sem tudtuk, mi van veled? – hallották Ildikó szemrehányó szavait. Ez volt az, amire András leginkább számított.
– Az a helyzet drága nővérkém, hogy soha életemben nem jártam Csepelen. Bécsben meg pláne nem. De azt kellett hazudnom neked is, és Imrének is.
– Micsoda? – kiáltotta a kagylóba Ildikó - Végig hazudtál nekünk? De miért?
– Ígérem, hogy mindent el fogok mesélni nektek, és akkor talán meg tudtok nekem bocsájtani. – felelte nyugodtabb hangon az öccse. – Most csak annyit mondok, hogy rendeződött az életem, és együtt élek egy gyönyörű asszonnyal, aki elfogadott párjának, és egy tündéri kislánnyal, aki apának szólít. Hidd el, nagyon boldog vagyok.
Ildikó egy darabig hallgatott, mielőtt válaszolt volna. A hangja már nyugodtabb lett, de még kételkedett.
– Ha így van, akkor annak nagyon örülök, de ha megint csak hazudozol? Miért higgyek neked, meg tudnád mondani? – kérdezte bekeményítve. Eszter és Kata persze mindent hallott, mert András nem szorított a füléhez a telefont, és Ildikó különben is jó hangosan beszélt.
– Add csak ide nekem azt a telefont – szólt rá ellentmondást nem tűrő hangon – Beszélni akarok vele, nekem biztos hinni fog. A férfi szinte megkönnyebbült, amikor átadta neki a készüléket.
– Szia, Ildikó, Eszter vagyok. Örülök, hogy legalább telefonon keresztül megismerjük egymást. Jogos a kételkedésed András szavait illetően, de hidd el, most tényleg igazat mond a drágalátos öcséd. Megszerettük egymást, és elhatároztuk, hogy együtt éljük le az életünket. A kislányunk, Kata is nagyon megszerette. – mondta el Ildikónak azt, amit feltétlen közölni akart vele.
Jóleső volt hallania a vonal másik végéről a felszabadult sóhajtást.
– Szia, Eszter, köszönöm. Nagyon-nagyon boldog vagyok ettől a hírtől. De hidd el, már régóta aggódunk miatta. Már azt hittük, hogy valami nagy baj érte. A gyerekek is teljesen odavannak, és nagyon hiányolják.
– Hát az igaz, hogy baj érte, de kikecmergett belőle. – nevette el magát Eszter. – Majd mindent el fog mesélni. Legalább is azt ígérte. De hogy mikor, azt legjobb, ha ő közli veled. Vissza is adom neki a szót.
András amikor visszakapta a mobilját, már könnyedebb hangon folytatta.
– Ildikó, hallom, hogy végre megnyugodtál, és már hiszel is nekem. Tudod, a fejembe vettem valamit, és azt szeretném meg is megvalósítani. Arra akarlak kérni benneteket, hogy várjatok még három hetet, mert június utolsó vasárnapjára tervezek egy nagy összejövetelt. Tudom, hogy ez nagyon hülyén hangzik, de azt találtam ki, hogy összejövünk azokkal a barátaimmal, akiknek köszönhetem, hogy most így állok. Ha ők nem lettek volna, talán még ma a kukákban turkálnék, és vagonokban kellene aludnom.
– Mi van? Csak nem hajléktalan voltál majdnem két évig? – szörnyülködött Ildikó hangosan. – Remélem, hogy rosszul értettem, amit most mondtál!
– De bizony így volt, bár csak egy évig. De mondom, mindent el fogok mesélni nektek. Nagyon érdekes történet. – válaszolt higgadtan – Épp ezért kérem a megértéseteket. Előtte való nap felhívlak benneteket, hogy hol fogunk találkozni. Lesz vagy húsz ember, családostól. Ti is hozzátok el a fiúkat. Az időpont rendben lesz?
A nővére még jó darabig kapkodta a levegőt, mire meg tudott szólalni.
- Hát erre aztán tényleg nem számítottam – szólat meg végre, s András hallotta, hogy megint síróssá válik a hangja. – Hajléktalan voltál ennyi időn keresztül? De hát miért nem jöttél el hozzánk, vagy Imréékhez?
– Azért, mert szégyelltem magam. Megfogadtam, hogy csak akkor fogok jelentkezni, amikor már nem kell hazudoznom nektek.
– Hát jól van. Jaj, de nagy kő esett le a szívemről most, hogy megtudtam, minden rendben van. - nevette el magát végre Ildikó is. – Persze, hogy ott leszünk, bár még most sem értem, mi a fenének kell három hetet várnunk. De ha te úgy akarod, ám legyen.
Ebben a pillanatban Kata, aki eddig szó nélkül hallgatta ezt a nem mindennapi beszélgetést, odasúgott Andrásnak.
- Szeretnék én is köszönni neki. Ugye megengeded? – kérlelte. A két felnőtt tanácstalanul pillantott egymásra, mert nem tudták, hogy most mi volna erre a legjobb válasz? De András hamar döntött.
– Nővérkém, figyel ide egy picit. Kata szeretne köszönni neked. Rendben?
- Naná, hogy rendben. Nagyon is kíváncsi vagyok rá. – jött a válasz, erre aztán a kislány a kezébe is kapta a készüléket.
– Szia, Ildikó! Tudod, én vagyok a Kata, az apa kislánya. Én is nagyon örülök, hogy megismerhettelek – mondta a világ legtermészetesebb hangján, és nemigen értette, hogy erre az üdvözlésre miért hallja azt, hogy Ildikó hangosan elsírja magát.
– Jaj, édes kis szívem, ha tudnád, hogy milyen nagyon szeretlek, amiért ezt mondtad. Most már értem, hogy az öcsém miért olyan boldog veletek. Már alig várom, hogy megölelhesselek benneteket. – hallották az örömteli szavait.
– Azt hiszem, én is szeretni foglak téged. – felelte a kislány őszintén, mire valamennyien, - beleértve Ildikót is, - olyan nevetésbe tört ki, amilyenre senki sem számíthatott ennek a beszélgetésnek az elején. Nagyon jó érzéssel köszöntek el tőle, s a jól végződött beszélgetés után valamennyien csodásan érezték magukat.
– Hát ez a beszélgetés már annyira hiányzott, hogy azt nem is tudom szavakkal kifejezni. – szólalt meg András – Kata szívem, most is remekeltél.
A kislány örült a dicséretnek, csak azt nem nagyon értette, hogy ezért miért jár elismerés, hiszen ő nem csinál semmi különöset. Egy kis pihenés, és egy jóleső cigaretta elszívása után Imre következett. Ő már keményebb diónak bizonyult. Neki is hasonlóképpen adta elő a meséjét, mint Ildikó esetében. Mialatt András menteni próbálta a menthetőt, néha erélyesen közbeszólt, sőt, bizonyos részeknél egy cifra káromkodást is megeresztett. Ilyenkor megszeppent barátunk bölcsen hallgatott, és teljes erővel szorította füléhez a telefont, nehogy a bátyja nyomdafestéket nem tűrő szövege közkinccsé váljon. Imre természetesen nem fakadt sírásra, bár amikor lecsillapodott hangon beszélt, néha azért az ő hangja is megremegett.
– Jól van öcsém, elhiszem, amit mondasz, de a teljes igazságot akarom. És ha majd összejön a csapat több kérdést is fel fogok tenni. A seggberúgásra is számíthatsz, ha eljön az ideje. Azt nem fogom kihagyni, ne aggódj.
– Bevállalom, ha már annyira ragaszkodsz hozzá. – nevette el magát András, és megnyugodva hallotta, hogy Imre is ugyanezt teszi. Ezután, mint aki jól végezte a dolgát, kinyomta a telefont. Erre az asszony, de Kata is elég szemrehányóan nézett rá.
– Miért tetted le? Vele is szerettem volna pár szót váltani. – méltatlankodott csalódottan, mire Kata is rá tett egy lapáttal.
– Meg én is. – nézett rá összeráncolt szemöldökkel.
– Ne haragudjatok, hülye voltam. – mentegetőzött a férfi, s miután együk sem cáfolta meg ezen kijelentését, folytatta. – Szerintem most fel fogja hívni Ildikót, vagy ő hívja Imrét, és beszámol arról, amiről még a bátyám nem tud. De ha ragaszkodtok hozzá, visszahívom. – próbálta kiengesztelni őket, de a másik kettő végül elfogadta a magyarázatát. András ettől aztán végleg megnyugodva kikereste a menüből a Colos telefonszámát, és rányomott.
– Szevasz, haver! Már nagyon vártam a hívásodat. – hallotta meg a barátja hangját.
– Szia, te csavargóból lett boldog családapa! Mi van veletek? Minden oké?
- Ja. Minden oké Kapitány. A meló kóser, elég jól is keresek, a Zsuzsa pedig augusztus végéig fogja maga előtt tolni a pocakját. Az öregek egyre türelmetlenebbül várják az unokájukat, aki apám után a Miklós nevet fogja kapni. Hát ennyit tudok mondani öregem. – válaszolta kimerítően.
– Azért hívtalak Colos, mert a megbeszélt dátum még sem jó. A találkozót előrehoztuk június utolsó vasárnapjára. Mit szólsz hozzá?
– Semmi gond haver. Még jobb is lesz. Zsuzsa is könnyebben bírja majd az utazást. Hozok egy-két üveg jó bort, és a Zsuzsa süt egy adag sós süteményt. Így rendben lesz ugye? – kérdezte különösebb aggodalom nélkül.
– Príma! Kösz Colos. De most átadnám a telefont, mert Eszter is és Kata is szeretne néhány szót váltani veled. De ha úgy gondolod, hogy ezt nem akarod, én le is tehetem – tette hozzá, s kíváncsian várta a Colos mit szól ehhez? El is tartotta a fülétől a kagylót, hogy a másik kettő is hallja. Jött is a válasz rendesen.
– Meg ne próbáld kinyomni a telefont te gazember, mert Pécsig is elfutok, hogy szétrúghassam a segged haver! – üvöltötte a Colos mérgesen, és csak akkor értette meg, hogy András most alaposan beugratta, amikor meghallotta Eszter és Kata kacagását. Erre aztán ő is röhögött egy nagyot.
– Semmit sem változtál cimbora. De jól van, elnézem a hülyeségeidet. De most ha jót akarsz, azonnal add az asszonykádat. Eszter még mindig nevetgélt, amikor a kezébe vette a telefont.
– Ez nem volt semmi kedves Colos, jól szórakoztunk ezen a dialóguson.
– Jó napot hölgyem. Elnézést, de én már csak ilyen vagyok. – mentegetőzött nem túl meggyőzően a másik, de a nő leintette.
– Maradj is olyannak, amilyen vagy, nagyon is jól áll ez neked. – válaszolta Eszter tegező formában – Tudom, hogy a barátod mennyit köszönhet neked. És aki András barátja, az nekem is barátom, és ha jól tudom, a barátok nem magázzák egymást?
– Nagyon köszönöm, ha így gondolod kedves Eszter. Azt már nagyon sokszor hallottam a Kapitánytól, hogy gyönyörű, okos, és megértő asszony vagy, és ezt el is hittem neki. És nagyon szurkoltam a srácnak, hogy ti ketten végleg összekerüljetek. Én kurv… illetve nagyon örülök, hogy ez végre sikerült nektek – válaszolt a Colos, és maga is meglepődött azon, hogy milyen kulturáltan, és milyen szép szavakat használva fogalmazott.
Eszternek olyan jól estek ezek a szavak, hogy végleg a szívébe zárta ezt az embert, pedig már előtte is kedvelte, az Andrástól hallottak alapján.
- Most adom a kislányunkat, mert már nagyon fészkelődik. Kata, miután megkaparintotta a készüléket, minden teketória nélkül, bele is vágott a közepébe. – Szia, Colos! Ugye nem baj, ha azt mondom, hogy Colos? – ezzel kezdte.
– Szia, te kis drága! – hallották a másik hangját – Csakis Colosnak szólíts, mert különben összeakad a bajszunk. Bár igaz, hogy nekem nincs is bajuszom, és remélem, neked sincs? – nevetett egy nagyot a saját humorán, de a kislány is akkorát kacagott, hogy majdnem kiesett András öléből.
– Jaj, Colos, te tényleg egy vicces ember vagy! De én szeretek nevetni.
– Örülök neki kicsi Kata. Tudod, hogy a barátom mennyit mesélt rólad? Be nem állt a szája, ha szóba jöttél.
– Ez komoly? Mert én is sokat meséltem róla anyának. – vallotta be neki a gyerek – Már nagyon várom, hogy találkozzunk, és majd megint jól megnevettetsz jó?
– Majd igyekszem, és mindent beleadok. – ígérte neki – de most elköszönök tőletek, mert viszem az én drága Zsuzsámat a szokásos sétára. Sziasztok! Ez után három halaszthatatlan beszélgetés után jóleső érzéssel vonultak be a konyhába megvacsorázni. Örültek, hogy sok minden tisztázódott és Imre, valamint Ildikó is tisztábban látták a helyzetet és némileg meg is nyugodtak.
– Végre, hogy legalább idáig eljutottunk. Kellet ez már a lelkiismeretemnek, most már jobban érzem magam. – sóhajtott fel András megkönnyebbülten.
– Azt el is hiszem. – bólintott rá az asszony – Nagy kő eshetett le a szívedről drágám, de túlélted. Innen kezdve, minden jobb lesz. Még az üzemben kell mindennel és mindenkivel megismerkedned, aztán már semmi gondunk nem lehet. És onnan kezdve tényleg egy igazi család leszünk. Nekiállunk pénzt gyűjteni, és egy-két éven belül akár még kocsink is lehetne.
– Nekem pedig egy kistesóm. Arra nem is gondoltatok? – kérdezett rá Kata, de amikor azt látta, hogy a másik kettő - megdöbbenve a váratlan követeléstől- csak bámul, de szólni nem tud, tovább folytatta.
– Képzeld anya, amikor hazafelé jöttünk, apa azt akarta velem elhitetni, hogy a gólya hozza a babákat. Meg hogy írjak neki levelet, és akkor hoz nekem egy tesót.
Az anyja igen csak furcsa arckifejezéssel nézett a gyerekre, aztán pedig Andrásra. A tekintete arról árulkodott, hogy tanácstalan. Úgy érezte, hogy ezek után már Kata akar mindent lerendezni. Vagy csupán egy természetes kérdés, illetve kérés ez az ő részéről?
– És mondd csak édesem, tényleg nagyon szeretnél egy kistestvért?
- Hát persze, hogy szeretnék. És mindegy, hogy kisfiú, vagy kislány születne, egyformán szeretném. – mosolygott szinte reménykedve – És én majd segítenék fürdetni, etetni, meg ilyesmi.
Eszter hálásan nézett a gyerekre. Megpuszilgatta Kata szép kis pofiját, majd az ölébe vonta, és kérdő nézett a férfi szemébe. András megértette az asszony tekintetét, és egyáltalán nem jött zavarba, mert biztos volt abban, hogy a másik kettő is ugyanazt szeretné, amire ő annyira vágyott.
– Drágáim, én lennék a legboldogabb, ha ez megtörténne. És ha már így alakult, lenne egy javaslatom, kislányom. Hagyjuk ki ebből az egész dologból a gólyát. Egyetértesz?
– Hát persze! Tudom én, hogy csak vicceltél – nevetett fel felszabadultan a gyerek. – Különben sem hittem el a mesédet.
A most kialakult helyzet sem volt egy közönséges pillanat, hiszen épp most döntötték el, miként fog alakulni közös életük további sora. Hasonló volt az érzésük, mint amikor végérvényesen eldőlt, hogy András velük fog élni. Most sem volt örömtánc, vagy ahhoz hasonló megnyilvánulás, pedig épp most nyilvánították ki azt, amit mindhárman szerettek volna, és ami előbb vagy utóbb meg is fog történni. Most is ment mindenki a dolgára. András bevállalta a mosogatást, Eszter elment, hogy megágyazzon, Kata pedig – szokásához híven – elsőnek vette birtokba a fürdőszobát. Lefekvés után, amikor a férfi szerelmesen magához ölelte asszonyát, megkérdezte tőle.
- Eszter… úgy gondolod, vagy úgy érzed… szóval… talán már… Tudod, vagy csak… azt hiszed… hogy… szóval - kezdett el furcsán dadogni, pedig most nem is volt zavarban, csak simán boldognak érezte magát. Eszter mielőtt válaszol volna, felnevetett majd még szorosabban hozzábújt.
– Az a helyzet, hogy nem vagyok benne biztos. Már évek óta rendszertelen ez nálam. Vagy késik, vagy ki is marad. Megvárom a következő ciklust, és ha akkor sem történik semmi, elmegyek a nőgyógyászomhoz. Én nagyon bízom abban, hogy pozitív választ kapok, és gyarapodni fogunk egy kis emberkével.
– Csodálatos lenne. Emlékszel arra, amikor arról meséltem, hogy a Colos, amikor megtudta, hogy gyereket szül neki a Zsuzsa, örömében felugrott a levegőbe, és a mai napig is ott röpköd össze-vissza?
- Nyugodj meg, te is át fogod élni ezt az érzést – suttogta szerelmesen, majd még szorosabban odabújt a férfihoz, de olyannyira, hogy a végén már valóban eggyé váltak. Persze, ezekben a boldogító percekben nem gondoltak, de nem is gondolhattak arra, hogy az a bizonyos jó hír már nem is várat olyan túl sokat magára.
A következő három napban semmi különös nem történt. Élték a kellemes életüket. De aztán elérkezett a hétfő, András első munkanapja. Nem volt ideges, de azért némi drukk volt benne. Eszter, mielőtt útjára engedte volna, a biztonság kedvéért csinált neki pár szendvicset, nehogy éhen maradjon ez a szegény ember.
– Ha jól tudom, van az étterem mellet egy kis bolt is. És ne felejtsd el befizetni az ebédet. – ölelte meg gyorsan a férfit, mielőtt az kilépett volna a lakásból.
András előbb indult el, hogy belője az időt, és nehogy elkéssen már az első napon. Amikor a Serfőzde kapuján belépett, már tudta, hogy ráér hét negyvenkor elindulni, mert tíz perc bőven elég ahhoz, hogy időben ideérjen. Elsőnek ért a laboratórium bejárata elé, ami természetesen zárva volt. Öt perc toporgás után megérkezett Jani bácsi, kezében a kulcsokkal. Rögtön András elé lépett, és keményen megszorította kezét.
– Jó reggelt András. Tóth János vagyok – üdvözölte barátságosan – de csak szólíts bátran Jani bácsinak, persze tegezve. A lányok is befutnak hamar. Az egyik, az a kis dundi, a Valika, a másik pedig Andrea. Ő a Kiskabos lánya. Mind a kettő szorgalmas, aranyos, jókedvű. Ha jól tudom, te leszel majd az András, és a Kiskabos a Bandi.
– Igen, ezt a főnök is külön kihangsúlyozta. – hagyta jóvá a férfi, és örült, hogy végre ő is megszólalhatott. Az öreg szimpatikus volt neki, és biztos volt abban is, hogy mielőtt nyugdíjba megy, megtanítja őt a laboratóriumi munka minden fortélyára. Ahogy körülnézett, felfedezte, hogy a labor felszereltségét illetően nem érte meglepetés, és jól ismer minden tárgyat és minden más eszközt, ami itt jelen van.
Nyolc előtt három perccel befutott a két lány is. A kölcsönös bemutatkozás után mindketten, - de különösen Vali – érdeklődő pillantásokat vettet az új emberre. Amikor a sietve bekapott reggeli után a munkájukkal kezdtek el foglakozni, Andrea, a Kiskabos Bandi lánya, odasúgta a másiknak.
– Igaza volt az apámnak, ez tényleg egy szívdöglesztő srác.
- Szerintem is. - hagyta jóvá ezt a megállapítást Vali – Csak egy a baj.
– Mire gondolsz? Arra, hogy a faterom szerint szerelmes a nőjébe?
- Az még nem is volna olyan nagy gond. – nézett rá Andreára, de olyan tekintettel, hogy a másik azonnal rájött arra, hogy ez a tény cseppet sem zavarja Valit.
– Akkor meg mi a bajod ezzel? – türelmetlenkedett a másik.
– Hát nem tudod? Mi vagyunk a házinyulak… - világosította fel Andreát, mire sajnálkozva összenevettek.
Jani bácsi először is a labor felszerelési tárgyaival ismertette meg Andrást, de hamar meggyőződött arról, hogy az új kollégának jók az ismeretei. Aztán arról beszélt egy órát, hogy a mintavételt miként kell megejteni, és hogy mely anyagokat, milyen gyártási fázisban, és milyen időközönként kell megvizsgálni, és a kapott értékeket hogyan kell regisztrálni, valamint a napi jelentést milyen formában és kinek kell leadni. Tíz óra felé megragadta Andrást, és végigvezette az üzem összes termén, a raktároktól kezdve a palackozóig. Közben mindenkinek bemutatta az új munkatársát, s valamennyi részlegben kellő alapossággal elmagyarázta, hogy ott milyen munkálatok folynak. Dél körül ettek valamit, aztán tovább folytatták az üzemlátogatást.
– Ezt a bejárást egy héten keresztül, minden nap megcsináljuk. Azt akarom, hogy addigra önállóan tudj dolgozni. Nem lesz semmi gond, mert úgy látom, érdekel a dolog, és azt is látom, hogy jó eszű gyerek vagy. – adta András tudtára az öreg, amikor négy óra előtt visszamentek a laborba.
– Köszönöm Jani bácsi, hogy így látod a dolgokat. – nézett hősünk az öregre, majd megkérdezte, hogy mikor lehet befizetni az ebédet.
– Péntek reggel kilencig, az étteremben. Ezen a héten hideget kell enned.
Az üzem kapuján kilépve az öreg balra, az Alkotmány utca felé indult el, míg a két lány jobbra, az egyetem irányába eredt útnak. Andrásnak a harmadik irányban kellett elindulni, hogy célhoz érjen. Magában, - jóleső érzéssel - a következőt gondolta.
– Egy dolgozó ember vagyok, aki siet haza a családjához…
Ettől a gondolattól igen csak feldobódva, az útjába eső virágboltban vett egy szép csokor virágot Eszternek, és ABC- ben egy Chocito nevű csokoládét Katának. Ugye mindenki ismeri a reklámot a Chocito – ról? Ronda, de finom! Pont ez volt Kata véleménye is, miután beleharapott.
András először is lelkiismeretesen begyűjtötte az ajándékokért kapott puszikat, majd szép sorban beszámolt mindenről. A végén az jött ki, hogy nem lesz itt semmi gond, egy-két hónap alatt mindent el tud sajátítani, nem olyan ördöngös ez a munka. Biztos, hogy élvezni fogja, amit csinál, és különben is, nagy benne a becsvágy.
– Hát ez remek! – örült meg az asszony a jó hírnek, sőt, olyan jó kedvre derült, hogy olyat mondott neki, ami megint csak zene volt András fülének. - És mondd csak kedves párom, nem éheztél meg egy kicsit sem? Mert ha igen, máris tálalok neked valami nagyon finomat. – nézett rá kacéran.
A férfi majd elolvadt ezektől a szavaktól. Ölébe ültette az asszonyt és most ő intézett hozzá egy kedves bókot.
– Nagyon köszönöm drága asszonykám, de vacsoráig kibírom. De ha lennél szíves, és feltennél egy kávét, azt hálásan megköszönném. Ezek a mondatok a gyereknek is nagyon tetszettek. Ragyogó arccal nézte őket, örömében még megszólalni is elfelejtett. Ez pedig nagyon ritka eset volt nála.
Szép lassan teltek a napok. András egyre jobban elsajátította a munkáját. Tudomására jutott, hogy a főnökei elégedettek vele. Jani bácsi halkan megsúgta neki, hogy ha minden jól megy, november elsejével, amikor ő nyugdíjba vonul, Andrást nevezhetik ki a helyére, mert a két lánynak csak érettségije van, míg ő, vegyésztechnikusi végzettséggel rendelkezik.
Kata is jó hírrel tért haza az iskolából az évzárót megelőző héten. Akkor már biztossá vált, hogy magaviseletből is megkapja az ötöst, és kitűnő tanuló lesz. Nagy volt az öröm. Mindenki mindenkire büszke volt. Délutánonként, vacsora előtt, eljártak sétálni, vagy beültek Ica néni cukrászdájába. Minden este felváltva hívták egymást Ildikóval és Imrével, akik még most sem értették a nagy titkolózást András részéről, de ő, nem engedett a negyvennyolcból. Ilyenkor a gyerekek is bekapcsolódtak a beszélgetésekbe, és ilyenkor Kata elemében volt. Néha annyit lafatyolt velük, hogy úgy kellett kirángatni a kezéből a telefont. A hat gyerek, három fiú-három lány már türelmetlenül várták, hogy végre személyesen is láthassák az új unokatestvérüket.
A tanévzáró napján Andás kísérte el Katát, mert Eszternek a saját iskolájában, a saját osztályával kellett lennie. Ez némileg rontott a hangulatokon, de nem volt mit tenni. Megbeszélték, hogy az ünnepség után otthon találkoznak, aztán majd elmennek sétálni, és utána beülnek Ica néni cukrászdájába. A Köztársaság téri iskola udvarán kellő izgalommal sorakoztak fel a tanulók és a tanárok. Elől sorakoztak az osztályok, mögöttük pedig a szülők népes tábora szorongott. Minden gyerek egy szál virágot szorongatott a kezében, úgy hallgatta az igazgatónő beszédét. A beszédet követő taps után egy csomó gyerek, - akik a jó tanulmányi eredményük alapján könyvjutalomban részesültek – büszkén masíroztak ki a pódiumhoz, hogy átvegyék a jutalmat. A II.C - ből hárman kaptak könyvet, s ebben háromban – András nagy örömére - Kata is benne volt. Ezt követően minden osztály a saját tantermébe vonult. Addig a szülők és a hozzátartozók a meleg napon süttették magukat. Már mindenki türelmetlenkedni kezdett, amikor végre ismét megjelentek a gyerekek és a tanárok. Az osztályok szétszéledtek, mindenki igyekezett megtalálni a hozzátartozóját. Kata nagy örömmel futott Andráshoz, és boldogan mutatta meg neki az ajándékkönyvet, amely a Ha én felnőtt volnék címet viselte, és írója a kiváló tollú Janikovszky Éva volt.
Az osztályfőnöknő minden egyes szülővel beszélt néhány szót. Amikor Andráshoz is eljutott, közölte a férfival, hogy igen elégedett a kislánnyal, aki egész évben nagyon szorgalmas volt, bár a tanév első harmadában többször is rá kellett szólnia óra alatt, de a negyedik szakaszban a helyzet gyökeresen megváltozott, és onnan kezdve példás lett a magaviselete. Ez után megkérte Katát, hogy maradjon ott ahol van, majd belekarolt Andrásba, és két-három méterrel arrébb sétált vele.
– Tudja uram, én az összes kisdiákomat úgy szeretem, mintha a sajátom volna. Épp ezért szeretném magának megköszönni, amit Katáért tett.
– Én? – álmélkodott el a férfi – Nem tettem én semmit, csupán nagyon szeretem. Ennyi az egész, kedves tanárnő. Semmi mást nem tettem.
– Hát, pont ez az! – nevetett rá az asszony – Épp erre volt szüksége. Egy férfira, akit ő is szeret, és akit az apjának tekint. Eddig is nagyon jól tanult és szorgalmas is volt, de most már boldog is. És akár tetszik, akár nem, ezt magának köszönheti.
Andrásnak megint csak elszorult a torka. Alig tudott megszólalni.
– Örömmel hallom, amit mond, de ez az érdem éppúgy megilleti Katát és Esztert is. De azt már most megígérhetem önnek, - ha rajtam fog múlni, pontosabban az iránta érzett szeretetemen, - akkor Kata a nyolcadik osztályt is kitűnő eredménnyel fogja zárni.
– Ebben biztos vagyok. – mosolygott rá kedvesen a tanárnő, – De most menjen vissza a kislányához, mert látom, hogy milyen türelmetlenül várja magát. Nekem még van egy kis dolgom.
Hazafelé menet finoman, de kitartóan adagolta a dicsérő szavakat Kata felé, aki igen elégedetten vigyorgott rá. Amikor úgy érezte, hogy már szép nagyra hízott a feje a bókoktól, előállt egy javaslattal.
– Apa, én olyan éhes lettem, hogy az nem is igaz. – nézett rá ravaszul. – Úgy megennék most egy franciakrémest, vagy egy orosz krémtortát.
– Édesem, az nem fog menni anya nélkül. Majd otthon megvárjuk, amíg hazaér. Nélküle nem megyünk sehova. – nézett rá szigorúságot mutatva, de a kislányt ez nem zavarta. Sőt, nevetve fordult feléje.
– Azt hiszem nem érdemes hazamennünk, mert anya ott áll a sarkon. És valóban, Eszter ott toporgott húsz méterre tőlük. Andrásék, - útban a cukrászda felé - egymás szavába vágva mesélték el, hogy mi történt az évzárón. Az asszony arcáról sugárzott az öröm, annak ellenére, hogy a kislány osztályfőnöke már mindenről tudatta. Amikor helyet foglaltak a cukrászda egyik asztalánál, a gyerek nagy boldogságára, Ica néni két tányért is eléje rakott. Az egyikben a franciakrémes, a másikban pedig az orosz krémtorta várt arra, hogy Kata éhségét csillapítsa. András és Eszter kávét ivott, és mellé egy konyakot, illetve egy csokilikőrt is rendeltek. Mégiscsak ünnepnap volt ez a mai! Ica néni is tudott az évzáróról, mert az unokája egy iskolába járt Katával.
– Neked hogy sikerült ez az év kicsikém? Mert a mi Norbinknak sajnos becsúszott egy négyes. A matekkal gyűlt meg a baja. – sopánkodott neki, de látszott rajta, hogy azért mégiscsak büszke az unokájára.
- Én kitűnő lettem. – válaszolta a kislány miután sikerült egyben lenyelnie a krémtorta felét. Még az orra hegye is habos lett.
– Gratulálok! Jutalmul a te részedet én fizetem. Egy törzsvendégnek, aki ráadásul kitűnő tanuló, ennyi megjár. Amikor Eszter és Kata kifelé indultak, a férfi a pulthoz ment, hogy fizessen.
– Ica kedves, nagyon köszönöm, de ezt nem fogadhatjuk el. – tiltakozott, de az asszony gyorsan leintette.
– Aztán miért nem? Megtehetem. – nézett rá értetlenül. – Nézze, ha még sokáig erősködik, és mégiscsak kifizeti Kata részét, hát készüljön fel arra, hogy ide többé nem teszi be a lábát. Na, erre mit lép? – nézett rá szigorú tekintettel, bár egyáltalán nem látszott mérgesnek.
Végül aztán András beadta a derekát. A vita lezárult. Miközben fizetett, összemosolygott Ica nénivel, s mindketten nagyon elégedettek voltak.
Vacsora után András felhívta Imrét, Eszter pedig a sajátján Ildikót, és jól eldiskuráltak egymással. Később telefont cseréltek, és a másik partnerrel folytatták a csevejt. Kata meg, hol az egyikük, hol a másikuk kezéből kapta ki a telefont, hogy belekotyogjon a beszélgetésekbe, de ilyenkor főleg a gyerekekkel diskurált.
Ez a mozgalmas nap mindhármukat alaposan kifárasztotta. Kilenckor már pizsamában nézték a televíziót, de félóra múlva már abban versenyeztek, hogy melyikük tud nagyobbat ásítani. Amikor egymásra néztek, egyikük máris ásított egy hatalmasat, mire a másik is képtelen volt visszatartani. Nem is bírták sokáig. Három perc múlva mindhárman ágyban voltak.
– Hú, de kimerített ez a mai nap. – sóhajtotta az asszony fáradtan.
– És sem vagyok valami friss – vallotta be a férfi.
– Szeretlek – lehelte a másik, de már hunyta is le a szemét.
– Én is szeretlek – suttogta András, miközben a kezébe fogta a nö kezét. Néhány másodpercen belül, így, kéz a kézben aludtak el.
A következő hét két okból is különbözött a korábbiaktól. Egyrészt, mert kitört a vakáció, s emiatt Katának bonyolultabb lett az élete, mivel nem maradhatott egyedül a lakásban. A másik ok, hogy Eszter esetében a vakáció nem azt jelentette, hogy most aztán szeptemberig szabad a pálya. Ezen a héten például naponta be kellett járnia az iskolába, ahol a tanév lezárásával sem állt meg az élet. Számos dolog van, amit július elejéig, és augusztus utolsó két hetében meg kell tennie. Például a tanévet papíron is le kell zárni, aztán teremrendezés, naplók lezárása, statisztikák készítése. Augusztus vége felé pedig a következő évfolyamra való felkészülés vár rá. Tankönyvek elolvasása, tanulmányi sablonok és a tanterv elkészítése, pótvizsgára való felkészítés, esetleg valamilyen továbbképzésen való részvétel. A gyermeküdültetésben való felügyeletet Kata miatt már korábban sem tudta elvállalni.
Ami Andrást illeti, ilyen gondok nem gyötörték. Egyre jobban megszerette a munkáját, és egyre nagyobb rálátással bírt a sörgyártás technológiájára. Feltűnően gyorsan tanult bele a dolgokba. Már jóval kevesebbszer szorult Jani bácsi szakmai segítségére, s kezdett önállóan dolgozni. Az öreg azért mindig ott állt mellette, és figyelte. Ha úgy látta, hogy a fiatal kolléga bizonytalan valamiben, jószándékkal segített neki. András már a két lányt is elkezdte idomítani, s ők ezt el is fogadták tőle. Tudták, hogy előbb utóbb ő lesz a főnökük. De nem csak emiatt fogadtál el, hanem mert egyre jobban elismerték a szakmai tudását. Azt is díjazták, hogy mindig tisztelettel szól hozzájuk, és sokszor megnevetteti őket a humoros szövegével. Jó kis csapat lett belőlük. Már azt is megbeszélték egymással, hogy ha a Jani bácsi november elsejével nyugdíjba vonul, összedobják a pénzt, és vesznek neki egy míves zsebórát ezüstlánccal, amilyenre mindig is fájt az öreg foga. András, amikor egy szerdai napon az érlelőben összefutott a nagyfőnökkel, a Kiskabos elégedetten karolt belé.
– Nos, pajtikám, még néhány nap, és állandó munkatárssá válsz. Annyi jót hallottam már rólad Andreától, hogy az már szinte sok is. – nevetett rá barátságosan – Úgy látszik, jó boltot csináltunk veled. De azzal a Vali lánnyal vigyázz, nehogy elcsavarja a fejed.
– Nyugodj meg Bandikám, tudok én vigyázni magamra. – zárta le a témát András, majd másfelé terelte a szót. – Inkább annak örülök, hogy a kislányunk kitűnően zárta a tanévet, és annak, hogy ő is és Eszter is nagy örömmel várja a gólyát. Mert mostanában azon fáradozok, hogy Katának kistestvére szülessen – nevetett rá cinkosan.
– Hé, pajtikám! – vigyorgott rá a másik – Még hogy fáradozol? A csudába! Ennél kellemesebb fáradozást el sem lehet képzelni.
– Nem hát! Épp azért igyekszem is! – nyugtatta meg a főnökét a férfi, majd miután elköszönt tőle, jókedvűen fütyörészve ment vissza a laborba.
Mire hazaért a munkából, szerettei már várták. Kata azonnal a nyakába ugrott, és jó ideig nem is volt hajlandó visszatérni a földre. A férfi ide-oda cipelte, be a konyhába, ki a konyhából, ki az erkélyre, majd irány a Kata szobája. Eközben a két felnőtt egymással beszélgetett. Kölcsönösen tájékoztatták egymást a mai nap történetéről, miközben Eszter elkészítette a kávét. Kint a szűk kis erkélyen végre rágyújthattak, és a gyerek is nyugton maradt, igaz, nem sokáig. Egy darabig ugyan hallgatott, és látszott rajta, hogy valamin erősen gondolkodik. És ez egy kicsit gyanús volt. De a végén csak kibökte, hogy mit is akar.
– Anya, apa, kérdezhetek tőletek valamit? – nézett rájuk azzal az ártatlan arckifejezéssel, amilyennel hasonló esetekben szokott.
– Most mivel akarsz boldogítani kislányom? – nézett rá Eszter aggódva.
– Egész nap azon gondolkodtam, hogy ha megszületik a tesóm, mi lesz majd a neve? Mert szerintetek sem mindegy ugye? – tette fel a kérdést.
Azok ketten rosszabbra számítottak, így aztán csak mosolyogtak a kérdésen.
– Még nem tudjuk, erről még nagyon korai volna beszélni – kezdte bele az anyja, ám a gyerek zavartalanul folytatta.
– Én több szép névre is gondoltam, de majd attól is függ, hogy kisfiú lesz-e, vagy kislány. – nézett maga elé Kata gondterhelten. András, aki eddig csak hallgatott, kitalált valamit.
– Tudod mit szívem? Írd fel egy papírra azokat a neveket, amikre gondoltál, és dugd a szekrényedbe. Úgy gondolom, három – három név elég is volna. Aztán, ha arra kerül a sor, mi is felírunk egy pár nevet és összehasonlítjuk a te papíroddal. Ha lesznek azonos nevek, azokból már könnyebben tudunk választani, hát nem?
Ezen a megoldáson nemcsak a kislány, de Eszter is elgondolkodott.
– Szerintem, van ebben valami. Mit szólsz hozzá kicsim?
– Szerintem is jó lesz. – válaszolta látható elégedettséggel Kata, s miután mindkettőnek adott egy puszit, Eszterék legnagyobb csodálatára önként bevonult a szobájába.
– Azt hiszem, a neveken töri a buksiját. – nevette el magát az asszony, majd hagyta, hogy társa odahajoljon hozzá és megcsókolja.
– Drágám! Mit szólnál ahhoz, hogyha ma este is gondoskodunk arról, hogy legyen kinek nevet keresni, nem gondolod? – kérdezte ártatlan képpel a férfi, majd ismét megcsókolta. Eszter meglepetten nézett rá, de kitalálta a választ.
– Nekem eddig úgy tűnt, hogy a gondoskodásoddal nincs semmi probléma te csibész. – nézett rá olyan kihívó tekintettel, ami csak olaj volt a tűzre.
– Tudom, de ez most más. Ez egy különleges nap.
– Oké, kénytelen vagyok megadni magam. – sóhajtott mosolyogva Eszter, ám a tekintetétől ezt lehetett kiolvasni: Rendben van drágám, de most azt ajánlom, alaposan kösd fel a gatyádat, mert este kinyuvasztalak!
A következő hét is hasonlóan múlt el, mint az előző, azzal a különbséggel, hogy András az egyik nap délutánján felvitte Katát az állatkertbe. A gyerek nagyon élvezte a dolgot, hiszen óvódás korában volt utoljára a Mecseken. Az állatkert után felvitte a TV toronyba is. A kislány teljesen odavolt.
- Milyen messzire el lehet látni! – ámult el szájtátva.
– Látod, azok ott már a villányi hegyek. És mögöttük, nem is olyan messze, Horvátország van. – mutatott a távolba András. – Majd egyszer, ha sikerül összespórolnunk annyi pénzt, leutazunk a tengerhez.
– De jó is volna! – sóhajtozott Kata – Biztosan szép lehet a tenger. Majd megtanítsz úszni?
– Hát persze, hogy megtanítalak kislányom. A nyáron majd elviszlek a Hullámfürdőbe és ígérem, hogy egy óra múlva úgy fogsz úszni, mint egy hal.
Egy ideig még gyönyörködtek a tájban, aztán szép lassan elindultak hazafelé. Már hét óra is elmúlt, mire a lakásba értek.
– Pont jókor jöttetek – fogadta őket a háziasszony – sütöttem egy jó adag forgácsfánkot. Remélem, jól fog esni egy ilyen nagy kirándulás után.
– Anya képzeled el, apa megígérte nekem, hogy a nyári szünetben megtanít úszni – újságolta a kislány, majd mindenkit megelőzve, azon nyomban neki is látott a fánkevésnek.
Egyre közeledett a nagy összeröffenés napja, a beígért randevú Joli néninél. Szombat kora este András minden érintett családot felhívott. és ugyanazt a szöveget adta elő.
– Tehát holnap fél háromkor várlak benneteket a Megyei Kórház előtti buszmegálló mellett. Bevárunk mindenkit, aztán együtt elsétálunk a Garai utcába. A beígért cuccokat nem elfelejteni! – figyelmeztette valamennyit. Valamennyin megígérték, hogy pontosak lesznek, ne aggódjon.
Ezután Joli nénit hívta, és tájékoztatta az ügymenetről.
– Rendben van Bandikám. Már be is szereztem a hiányzó asztalt és a székeket. Ha tudnád, hogy mennyire izgulok! – lelkesedett az öregasszony.
– Gondolhatja Joli néni, hogy én sem vagyok a nyugalom szobra. – nevette el magát András – de azt hiszem, minden rendben lesz.
– Higgadj már le édes fiam, csak nyugi. – parancsolt rá a másik erélyesen, majd egy meglepő bejelentést tett. – Képzeld el, nekem is lesz egy kis beszédem a társasághoz, de hogy mi, azt most nem kötöm az orrodra.
– El nem tudom képzelni, hogy mire készül Joli néni – hitetlenkedett András, - de biztos vagyok benne, hogy megvan rá az oka.
– Majd meglátjátok! – hallotta a vonal másik végéről a nevetést. - És most megyek, mert van még egy csomó teendőm mára.
A férfi még egy ideig morfondírozott ezen a beszélgetésen, majd felállt, és bement a lányokhoz, és elmesélt nekik mindent.
– Talán valami nagy titokról fog lehullani a lepel? – tűnődött el az asszony, ám arra álmában sem gondolt, hogy milyen közel jár az igazsághoz. Vasárnap reggel kilenc órától beindult a konyhában a nagy sürgés-forgás. András megpucolt és feldarabolt mindent, amit az asszony eléje tett. Eszter a húslevessel kezdte, majd a sütemény összeállításával folytatta. Kata pedig ügyesen a kezük alá dolgozott.
– Anya, mit fogsz sütni? – érdeklődött kíváncsian.
– Egy olyat, amit már évek óta nem sütöttem. Még a nagyanyámtól tanultam gimnazista koromban. Remélem sikerülni fog.
– És mi a neve a sütinek? – faggatta tovább a gyerek.
– Női szeszély. Komolyan. – nevette el magát a háziasszony, mire András hirtelen felkapta a fejét.
– Női szeszély? Nem mondom, érdekes lehet az a sütemény, amelyik ezt a nevet viseli. Én eddig meg voltam arról győződve, hogy olyan, mint női szeszély nem is létezik. Úgy értem, a való életben. – tette hozzá óvatosan.
– Még hogy nincs? Majd meg fogod ismerni. Eddig visszafogtam magam, nem akartam rád ijeszteni. – vallotta be nevetve az asszony, mire Kata hevesen tiltakozni kezdett.
– Jaj, apa! El ne hidd ezt a butaságot! Anya soha nem szeszélyes. – védte meg az anyját
– Én az voltam, de az már régen volt, még ovis koromban. Vagy szeleburdi voltam és nem szeszélyes? – bizonytalanodott el – Arra már tényleg nem emlékszem.
Ezen a Katás megjegyzésen persze megint jót derült a család, a kislány pedig nagy örömmel vette, hogy ismét egy olyan jót mondott, amely jókedvre derítette mindhármukat. A női szeszély elkészítésében, a gyerek is kivette a részét.
– Édesem, ott van egy darab tészta. Abból csinálj olyan sufnudli forma izéket, de annál vékonyabbakat. Olyan vastag legyen csak, mint a kisujjad. Először egy picit, aztán egy nagyobbat, és így tovább. Ezeket kell ferdén rátenned a belekvározott tésztára, azután ugyanez kell a másik oldalra is, de ellenkező irányban. Vagyis, egy ferde rácsozatot kell készítened. – magyarázta el neki a dolgot, majd figyelte, hogy Kata hogy boldogul. Elégedetten látta, hogy egész jól csinálja. Csupán egyszer volt egy kis gond, amikor egyik ilyen „izé” kettészakadt, mert a gyerek túl rövidre szabta, s emiatt meghúzta, hogy hosszabb legyen. De rájött arra, hogy egy kicsivel vékonyabbra sodorja, pont méretes lett.
– Jaj, anya, azt hiszem belőlem soha nem lesz olyan konyhaművész, mint amilyen te vagy – kezdett el sopánkodni, de Eszter leintette.
– Remekül csinálod. Amikor én annyi idős voltam, mint te, csak akkor mentem be a konyhába, amikor enni hívtak – vallotta be neki őszintén. Erre aztán Kata is megnyugodott, sőt, büszke is volt magára.
Egy óra körül ettek egy keveset. Aztán Eszter berakta a tepsit a sütőbe, és elment fürödni. Addig András elmosogatott, Kata meg szépen eltörölgetett. Mindkettőjükön látszott, hogy az idő múlásával azonos arányban fokozódik bennük az izgalom. András már szeretett volna túl lenni az egészen, Kata viszont nagyon kíváncsi volt már a szereplőkre. Csak ezek a gondolatok jártak a fejükben, emiatt aztán alig-alig szóltak egymáshoz. Közben Eszter végzett a fürdőszobában, majd mielőtt átöltözött volna, egy pillanatra beugrott a konyhába, hogy megnézze, hogy áll a sütemény, majd elindult a ruhásszekrénye felé, hogy szemlét tartson. Később, amikor már mindhárman kellően ki voltak csinosítva, végre megsült a sütemény is. Eszter csak addig hagyta hűlni, hogy ne legyen tűzforró, mert úgy nem lehet olyan szépen felszeletelni.
Negyed három volt, amikor a Kórház térre értek. Ott gyorsan beszaladtak egy kis boltba, ahol vásároltak egy üveg kékfrankost, és hat tábla csokit a gyerekeknek, valamint majd a sarki virágárusnál vettek egy csokor virágot Joli néni számára. Egyszer csak András meglátta, hogy a 2-es buszról leszáll a Colos és Zsuzsa, de közvetlen utánuk Laci is a feleségével, és a két lányával együtt. Egymás mögött mentek a zebra felé mind a hatan, de nem beszélgettek egymással, ami nem is volt meglepő, mert az igaz, hogy tudtak egymásról, de még soha nem találkoztak. Az volt a nagy a meglepetés, amikor mind a hatan lehorgonyoztak Eszterék előtt. De mire tisztázhatták volna a dolgokat, a Colos már fel is kapta Andrást.
– Nahát, Kapitány, becs szó, alig ismerek rád! – kiáltotta nagy örömmel, s miután a földre tette, alaposan körbe is járta, majd Eszter felé fordult és őt is magához ölelte, de százszor finomabban, mint a barátját.
– A Kapitány igazat mondott drága Eszter, te tényleg gyönyörű vagy! Még ilyet! Bár azt is el kell ismerni, hogy néhai csavargótársam sem hasonlít a Norte Dame-i toronyőrre. – nevetett egy hatalmasat, s ezzel a hasonlattal fel is oldotta feszültséget. A többiekre is átragadt a nevetés, András meg ezalatt arra gondolt, hogy a Colosról sok mindent megtudott, amíg együtt voltak, de azt, hogy az általános műveltségével sincs semmi baj, meglepte. De az is, hogy milyen visszafogott a szövege, és már válogatott kifejezéseket is használ, annak ellenére, hogy cifra káromkodás, és a szinte már alpárinak mondható stílus sem áll olyan távol tőle. Talán Zsuzsa megkezdte a leendő apa „nevelését?”
Ezek után a Colos villámgyorsan felkapta Katát, és egy rövid szakaszon le-föl sétálgatva mondta neki a magáét, ő meg kacarászott.
Végre Zsuzsa és Laciék is szóhoz juthattak. Szép sorjában összeölelkeztek, és bemutatkoztak. Mindenki megállapította, hogy Zsuzsának milyen jól áll a nagy pocak, ahogy büszkén tolja maga előtt. S valóban… Ugye mindenki megfigyelte már, hogy a gyermeküket váró kismamák hogy kivirulnak, és szinte megszépülnek a terhesség ideje alatt?
Miután Laci, Andrea, és a két lányuk is összeismerkedett a többiekkel, már csak Ildikó és Imre családjára kellett várni, de két perc múlva ők is befutottak. András, amikor már csak öt méterre voltak tőlük, kilépett a csoportból, Ildikóhoz lépett, és hosszú ideig csak ölelte és csókolgatta. Mindenki látta, ahogy a nővére a férfi vállára hajtja a fejét, és felzokog. A jelenlévő asszonyok és lányok persze azonnal elsírták magukat, de a férfiak és a fiúk is furcsán kezdtek el pislogni. Még a Colos is, aki időközben átadta Katát az anyjának, és Zsuzsa mellé lépve átölelte asszonyát.
Aztán, amikor András és Ildikó szétvált egymástól és Imre következett, kiderült, hogy nem lesz itt semmi a beígért seggberugásból, csak némán megölelték egymást. A városi népek, akik épp arra jártak, semmit sem értettek az egészből. Itt egy rakás ember, akik hol sírnak, hol pedig nevetgélnek, miközben egyre csak ölelgetik egymást. Hát ki érti ezt?
Végre aztán mégiscsak elindultak. Elöl mentek Andrásék, a sort Laciék zárták, mellettük Zsuzsa és a Colos bandukolt. Mire a csapat Joli néni háza elé ért, egyértelművé vált, hogy a két férfi baráttá fogadták egymást. Nem is kellett erőlködniük, ez csak úgy magától jött. Útközben csak egyedül Kata futkározott ide-oda, a többiek nyugton maradtak. Amikor szép libasorban beléptek a kapun, máris meglátták Joli nénit, aki az udvar végén a két összetolt asztal körül tüsténkedett, s aki most a zajra felfigyelve felegyenesedett, és mosolyogva elindult feléjük.
– Na, végre! Már azt hittem, soha nem fogtok ideérni. - kezdte korholni a társaságot, - majd így folytatta. – Ha valamelyikőtöket zavar, hogy letegezem, az máris fordulhat vissza megértettétek? Na azért! – nevette el magát az öregasszony, majd egyenként megölelte őket. Ez - a szokásostól kissé eltérő, és kifejezetten Joli néni egyéniségére szabott – üdvözlő szöveg megadta az alaphangot. A jókedv, már jelen volt. Az asztal körül a tizenkét felnőtt kapott helyet, a nyolc gyereknek jutott a hosszú pad, meg a fűre terített plédek. A vendégek sietve kipakolták azt, amit magukkal hoztak. Az asztal szinte roskadozott a különböző italoktól és süteményektől. Az első említésre méltó mozzanat az volt, amikor Joli néni egy kupica pálinkával kínálta meg a férfinépet, az asszonyok csokilikőrt kaptak, míg a gyerekek háromféle üdítőből válogathattak.
– Hát akkor, legyetek üdvözölve itt nálam gyerekek. Nagy öröm számomra, hogy eljöttetek, és remélem, hogy mindenki jól fogja magát érezni. – kezdte el hosszúra szerkesztett monológját az öregasszony, majd folytatta. – Azt tudom, hogy leginkább az én drágalátos Bandikámnak a beszámolója miatt vagytok itt, de, hogy össze tudja szedni a gondolatait, előtte én is mesélek pár szót magamról. És most fenékig azokkal a felesekkel! Közben persze egyetek és igyatok. – adta ki a parancsot, aminek a többiek – egy kivételtől eltekintve - eleget is tettek. Ez az egy pedig Zsuzsa volt, aki terhessége hetedik hónapjában járt.
– Jól van, kezdem is, de ígérem, rövid leszek. Szóval, cirka ötvenöt éve volt annak, hogy elvégeztem a bábaképzőt. Takaros, formás lány voltam. Aki nem hiszi, kihozom a fényképalbumot. A szülészeti klinikán dolgoztam le az életem legjavát. Közben sokan udvarolgattak, még néhány orvos is próbálkozott velem. Teltek az évek, és én annyira válogatós voltam, hogy a végén, öreglány maradtam. Én, aki nem is tudom, hány ezer gyereket etettem, fürösztöttem, szeretgettem, elaltattam, ugyanezt a sajátommal nem tehettem meg, mert soha nem mentem férjhez. – fejezte be Joli néni a rövid élettörténetét, majd a gyerekek felé tekintett, mert nem szerette volna, hogy ők is meghallják, amit még szeretne hozzátenni. Ők azonban nem figyeltek oda, annyira lekötötte őket a saját dolguk. – De azért egy csöppet se aggódjatok gyerekek! Igaz, hogy soha nem mentem férjhez, de azért mindig gondoskodtam a betevő falatról. – fejezte be a vallomását ezzel a frappáns mondattal, amire olyan harsány kacagás volt a válasz, hogy talán még a Megyei Kórház portása is meghallotta.
Ezután a nagy derültség után, Joli néni és Eszter bementek a konyhába, és nekiálltak kávét főzni. A többiek beszélgetni kezdtek, eszegettek, iszogattak, és dohányoztak. Időnként felharsant a Colos szívből jövő röhögése, amihez képest a hét gyerek zsibongása suttogásnak tűnt. Egyre jobb lett a hangulat. Zsuzsa sós süteményei, és az öregasszony híres pogácsája osztatlan sikert aratott, és fogyott is rendesen. Imre feleségének, Olgának a máglyarakásai és Eszter női szeszélye szinte pillanatokon belül eltűnt az asztalról, s szinte az összes a gyerekek gyomrában végezte be földi pályafutását. És akkor még nem esett szó a Laci által hozott krémesekről. Jött a kávé, amelynek elfogyasztása után, mindenkinek hiányérzete támadt, és ezt kifejezve az összes szempár kérdően meredt Andrásra.
Amikor felállt, síri csend lett. A gyerekek közelebb húzták a padot, és tátott szájjal várták, hogy elkezdje. András ezt megelőzően már elmesélte a történetét Lacinak, a Colosnak és Eszternek, de olyan alapossággal, mint most, úgy még soha. Szinte hónapokra, hetekre és napokra lebontva adta elő a vele történteket. Hosszan mesélt mindenről. A szülei haláláról, a hagyatéki tárgyalásról, a munkája elvesztéséről, Barbara viselkedéséről, a Joli néninél eltöltött időkről, a munkakeresés reménytelenségéről, a soha nem volt csepeli munkahelyéről, és a magányos csavargó életéről, és a kirablásáról. Aztán beszélt a Colossal, Zsuzsával és Lacival kötött szoros baráti kapcsolatáról, majd kellő alapossággal ecsetelte Katával, majd később Eszterrel való találkozását, amely által oly nagy fordulat következett be az életében. Az asztalnál ülők nem szóltak közbe, nagy odafigyeléssel hallgatták a beszámolót. Néha Ildikó, Eszter és Joli néni megtörölgette a szemét, sőt, egyszer még Zsuzsa is elpityegte magát, amikor olyan szépeket mondott róla.
És ekkor jöttek a gyerekek. Volt néhány kérdésük hozzá. A sort Imre legidősebb lánya, a tizenhárom éves Dóri kezdte.
– Igaz András, hogy volt olyan is, hogy három hétig nem mostál lábat? – vigyorgott rá, mire a többi lány fintorogni kezdett, de fiúk, - s leginkább a Colos, - felröhögtek.
– Hát bizony, gyakran volt ilyen. Gondolhatjátok, milyen szagot árasztottam magamból, főleg, ha azt is hozzáteszem, hogy a fürdéssel való szoros kapcsolatomat is fel kellett függesztenem egy időre. El tudjátok képzelni, hogy amikor Zsuzsa albérletében végre belefeküdhettem a kádba, és egy jót fürödhettem? Olyan volt az számomra, mintha a mennyországba kerültem volna. Csodás érzés volt.
– És az is igaz, hogy télen még vízaknában is aludtál? – tette fel a következő kérdést Dani, aki Ildikó középső fia volt.
– Az csak pár alkalommal volt. – világosította fel András a fiút. – De egyszer előfordult, hogy éjszaka, amikor a legvastagabb csövön ülve aludtam, lecsúsztam róla, és a bokáig érő vízben találtam magam, teljesen átázott a nagykabátom. Kint meg mínusz kilenc fok volt. Egész nap abban a vizes nagykabátban jártam a várost, és túrtam a kukákat.
Legvégül Laci kisebb lánya, Zsófi is hozzátette a magáét. – Én annak örülök nagyon, hogy apukám tudott neked segíteni. – mondta ki a szívből jövő őszinte szavakat, majd ráhajtotta a fejét az apja vállára.
– Ugyan kislányom, nem volt az olyan nagy dolog. – szólalt meg Laci szinte tiltakozva a dicséret ellen.
– Már hogyne lett volna nagy dolog! – szólt közbe az, akinek a hangját eddig még senki sem hallotta. Ez a valaki Balázs volt, Ildikó férje. Fura egy ember volt, olyan tudós féle ábrázattal. A családja után, a fizika és a csillagászat volt az ő nagy szerelme, komoly szaktekintélynek számított ezen a területen. Egy kutatóintézetben dolgozott, s gyakran írt cikkeket különböző tudományos lapokba. Keveset beszélt, de ha megszólalt, az be is talált.
– Igenis, nagyon fontos volt. Mert gondoljatok csak bele, mi történt volna, ha nem találkoznak össze? András élete teljesen másképp alakul nem? Ki tudja, hol köt ki, ha Laci nem segít rajta? Pénzhez és szálláshoz jutott nem igaz? De ott van a Colos is. Például, ha András két perccel később ér oda, ahol az a fára akasztott nagykabát lógott, soha nem lett volna az övé, mert a Colos szépen elsétál vele. Ezért aztán össze sem ismerkedtek volna egymással. – amikor idáig eljutott, körbenézett, majd amikor látta az elégedett tekinteteket, folytatta.
– Mert tudjátok meg, az egész élet, és minden, ami benne történik, nem más, mint véletlenek sorozata. Ezt nevezem én sorsnak. De menjünk csak tovább. Talán a legfontosabb véletlen az volt, hogy bajbajutott sógorkám épp abban az időben ült azon a bizonyos padon, amelyik mellett minden nap elsétált Kata. De bármibe lefogadom, ha akkor, pont abban a pillanatban nem kapja el a sírás, a kislány soha nem szólítja meg. De hála a Jóistennek, ő egy kíváncsi gyerek, és megtette. Ha ők, akkor nem kerülnek beszélő viszonyba egymással, akkor szerény véleményem szerint ma nem ülnénk itt az asztal körül. Mégpedig azért, mert Andrásnak most nem volna se családja, se munkája, mert a véletlenek, vagyis a sors, másfelé irányította volna… Hát nekem ennyi lett volna a megjegyzésem. És most iszom egyet, mert teljesen kiszáradt a torkom. – fejezte be eszmefuttatását, amellyel igen nagy sikert aratott a többiek körében.
– Igaza van. Tényleg, mennyi minden múlik a véletleneken… Erre még nem is gondoltam… - ilyen, és ehhez hasonlókat mondogattak egymásnak az asztal körül ülők. Egy ideig még emésztették Balázs mondatait, aztán sorban felálltak az asztaltól, és kisebb csoportokba verődve sétálgatni kezdtek az udvarban. András, Colos, Laci és Imre egymással volt elfoglalva, beszélgetés közben néha hátbaveregették egymást, és nagyokat nevettek. A nők egykupacban állva, egyre csak Zsuzsával és születendő kisfiával voltak elfoglalva. Osztogatták is neki szép sorban a jobbnál jobb tanácsokat, amikre ő mosolyogva bólogatott, és látszott rajra, hogy milyen hálás ezért.
– És mondd, Eszterkém, ti hogy álltok Andrással ebben a témában? Mikor akartok egy közös babát? Szerintem Kata is örülne neki. – szólalt meg Olga, Imre felesége, aki szintén olyan ritkán megszólalós fajta volt, akárcsak Balázs. Most viszont egy nagyon jót kérdezett. Eszter nem nagyon lepődött meg ezen a kérdésen, mert sejtette, hogy előbb-utóbb úgyis rákérdez valaki. De mivel csak az előző nap tudta meg azt, amiben eddig csak reménykedett, már konkrét választ tudott adni.
– Képzeljétek el, tegnap, titokban, András tudta nélkül elmentem a nőgyógyászomhoz. – kezdte titokzatosan, szinte suttogva.
– Na és, mi van? Mondd már! – sürgették egyre, és még Joli néni is besegített nekik.
– Az a helyzet, - és kérlek benneteket, András és Kata előtt egy szót sem, mert csak este akarom elárulni nekik. Szóval, az történt, hogy otthon elvégeztem a terhességi tesztet, két egymást követő héten is, s mindkét esetben pozitív lett. De mivel biztosra akartam menni, kértem egy ultrahangos vizsgálatot is. Ez alapján a bébi 6 hetes. Már kimutatható a szívverése is.– újságolta örömtől könnyes szemekkel.
Az asszonyok valamennyien nagy szeretettel ölelgették, miközben nagyokat nevettek. Erre figyelt fel a férfiak társasága.
– Mi ennek a boldog nevetésnek az oka lányok? – kérdezte kíváncsian a Colos. – Remélem, nem rajtunk ártatlan báránykákon nevettek ilyen jót?
– Á, dehogy! Én mondtam nekik egy jó viccet, amit tegnap este kaptam az egyik kolléganőmtől email- ben. – mentette meg a helyzetet Olga.
– Hát akkor mire vársz anyukám? Mondd el nekünk is, oké? – bíztatta Laci – Ha már nekem nem adtad elő tegnap este.
– Várj, odamegyek, hogy mindenki jól hallja. – s már be is állt a kör közepébe. A helyszín egy gyógyszertár, ahol a patikus így szól a szomorú képű vevőhöz. - Drága uram! Értse már meg! Ahhoz, hogy arzént adjak ki önnek, recept is kellene. Nem elég az anyósa fényképe.
Mondanom sem kell, hogy erre a gyerekek kuncogni kezdtek, az asszonyok nagyot nevettek, de a férfiakat szinte röhögési roham fogta el, tekintettel arra, hogy ők imádtak minden anyósviccet.
Ez a jelenet méltó befejezése volt ennek az összejövetelnek. Szép lassan kezdtek is összecihelődni. Mindenki lehajtott még egy utolsó búcsúpohárral, aztán mindenki megölelt, és összepuszilgatott mindenkit. Ez azért eltartott néhány percig. A legvégén, amikor már kifelé indult a társaság, Joli néni még szólni kívánt.
- Gyerekek! Én kezdtem a beszédet amikor bejöttetek, és most, hogy kifelé mentek, én is fogom befejezni. – kezdte egy picit megilletődve – Nagyon szép volt ez a mai nap, köszönöm, hogy eljöttetek. És még valami. Remélem, nem ez volt az utolsó találkozásunk. Ajánlom azt is, ha valamelyikőtök erre jár, bejön hozzám egy kis időre, mert ha a fülembe jut, hogy itt volt dolga a közelben, és mégsem csöngetett be, hát annak leverem a derekát. És Colos, most te figyelj! Mihelyt meglesz a csemetétek, azonnal telefonálsz, mert ha nem, akkor neked annyi. Világos? – tette hozzá fenyegetőn.
– Bízzon bennem drága Joli néni, azonnal felhívom épp úgy, mint ahogy a többieket is. Sőt, ha a gyerek megerősödik, elhozzuk, hogy ő is megmutassa magát. – ígérte a nagydarab fickó, s ezt mindenki el is hitte neki.
Az utcára kilépve Eszter ragaszkodott ahhoz, hogy mindenki, - ha csak egy percre is, - de felugorjon hozzájuk. Valamennyien azonnal igent mondtak, csak Zsuzsa és a Colos váratott magára, de végül megegyeztek abban, hogy nem a martonfai busszal mennek haza, hanem a nyolcórás pécsváradi járattal, amely csak az elágazásnál áll meg. Majd felhívják a szomszédjukat, hogy jöjjön ki értük. Amikor a tíz felnőtt és a kilenc gyerek betódult az ajtón, azonnal kiderült, hogy ez a kis lakás a maga negyven négyzetméterével enyhén szólva is szűk ennyi ember számára. De azért megvoltak. András gyorsan előkapott egy üveg vörösbort, Eszter pedig a gyerekek elé tett egy doboz bonbont.
– Nagyon csinos kis lakásotok van – állapította meg Laci – Bőven elfértek itt hárman.
– Négyen is jól megleszünk majd, nem gondoljátok? – nézett rájuk Eszter nyugodt tekintettel – ám erre bejelentésre az asszonynép már nem vágott csodálkozó arcot, csak mosolyogva nézték az elképedt férfiakat.
András fel sem tudta igazából fogni, hogy most mi van? Tátott szájjal bámult körbe -körbe, végül aztán Eszter elé lépve nagy nehezen megszólat.
– Ez azt jelenti, hogy… drágám… tehát most azt akarod mondani, szóval… - kezdett el ismét dadogni, mint azt tette már néhány esetben.
– Pontosan azt. Igen. Tegnap megvizsgált az orvos. 6 hetes terhes vagyok András. Gyerekünk lesz. – mondta, s már folytak is a könnyei. A férfi szívét olyan csodálatot öröm és boldogság kerítette hatalmába, amilyet még sohasem érzett. Most nem a szerelem varázsa tette boldoggá, hiszen az már ott volt a szíve csücskében, hanem az a tudat és érzés, hogy hamarosan apa lesz. Semmit sem tudott mondani, csak ölelte Esztert, aki még akkor is csendesen sírdogált.
Kata arca viszont úgy ragyogott, mint a felkelő napsugár. Ő nem fakadt sírásra, mert gyerekfejjel nem tudta átérezni azt, hogy ez az örömhír mit is jelent valójában Eszter és András életében. Nem tudhatta, hogy az ő esetükben ez a hír, ez az állapot sokkal többet jelent, mint azt bárki is gondolná. Kata csak azt értette meg, hogy nemsokára kistestvére fog születni, akit majd nagyon fog szeretni. Ő ettől volt boldog. Az egész kompánia meghatottan nézte őket. Amikor Andás elengedte Esztert, kissé szemrehányó tekintettel fordult a többiek felé.
– Ti tudtatok erről? – kérdezte.
– Mi nem. – néztek rá a férfiak csodálkozva.
– Mi sem – mondta egyszerre a gyerekhad.
– De mi igen! – felelte az asszonykórus nevetve.
Igazából ez, a lakásban elhangzott beszélgetés és az abból fakadó érzelmi hatások tették fel a koronát erre a mai napra. Felejthetetlen élmény volt ez valamennyiük számára. A Balogh családban végre helyreállt a rend, és ráadásul ma új barátságok is kötődtek, a régiek pedig még szorosabbá váltak. Mindenki meggyőződhetett arról, hogy Andrásnak sikerült megküzdenie a sorsával, s ma már boldog családban él, és hamarosan apa lesz, méghozzá két gyermek büszke apja.
A vendégeket András kísérte ki a kapun. Még gyorsan megbeszélték, hogy holnap este körbetelefonálják egymást, hogy bővebben kielemezzék ez a mai napot, aztán elbúcsúztak egymástól. Mire a boldog apajelölt felért a lakásba, Eszter és Kata épp egy beszélgetés kellős közepén voltak.
– Anya azt még nem is mondtad, hogy kisfiú, vagy kislány fog születni? Én csak a neve miatt kérdezem. – érdeklődött a kislány.
– Édesem, azt még nem lehet tudni – próbálta úgy magyarázni, hogy azt Kata is megértse. – Körülbelül akkor tudjuk meg, amikor harmadikos leszel, és még egy kicsi.
– Értem anya, akkor lesz még időm gondolkodni milyen nevet adjunk majd neki – nyugodott meg a kislány és bevonult a fürdőszobába.
Amikor végre a két felnőtt is ágyba került, a férfi azzal kezdte, hogy egy ideig csak az asszony kezét csókolgatta, aztán hirtelen mást gondolt ki. Kitakarta Esztert, és először szép lassan feltolta a pizsama felsőjét egy darabig, aztán alsó részt is letolta a köldöke alá. Eszter egy darabig csak mosolyogva tűrte, de aztán fáradt hangon megszólalt.
– Drága Andrisom, jól tudod te is, hogy nagyon szeretem, amikor ilyesmit teszel velem, de ma olyan nagyon kifárasztott a mai nap izgalma, hogy inkább aludni vágyom. Majd holnap, oké?
– Nem is azt akarom édesem, mert bevallom, én még fáradtabb lehetek, mint te. Csak egy percig tart, de még azt sem bánom, ha ezalatt elalszol.
Azzal nagy óvatosan elkezdte simogatni és puszilgatni az asszony pocakját, de olyan óvatosan, ahogyan még soha. Az egész hasát végigbarangolta, többször is. Egy idő után már Eszter halk szuszogását is hallotta, de mégsem hagyta abba. Nem kellett volna olyan nagyon óvatosnak lennie, de az volt. Talán azért, mert tudta, hogy odabent, legbelül, a világ legbiztonságosabb rejtekében, már ott dobogott egy pici szív...
VÉGE
Csak megerősíteni tudom az Ő válaszaikat 
