Luigi48 novellái és egyéb írásai

Rózsakvarc

Állandó Tag
Állandó Tag
Kedves Luigi!
Kellemesen elidőztem az elbeszéléseden,ma közel úgy 24 óráig,én is elolvastam az utolsó betűig, azt hiszem a Te életednek is meg határozó szakasza lehetett ez az időszak, amit nem fogsz tudni elfelejteni,vagy nem is akarsz. Ismét csak GRATULÁLNI tudok,maradj mindig ilyen,kívánok hozzá nagyon jó egészséget,vidám szép életet.
Baráti üdvözlettel:Rózsakvarc.
 

Darma

Állandó Tag
Állandó Tag
Szia Luigi! Köszönöm, hogy értesítettél :ugras:. Kicsit (sokat) mazsoláztam..... tetszenek írásaid :444:.
További szép nyarat kívánok sok szeretettel:......... "globálisan":grin:
 
F

FATA MORGANA

Vendég
Nagyon meghatódtam, olyan érzelmi reakciókat váltott ki belőlem ez a történet.Köszönöm az élményt!
 

Luigi48

Állandó Tag
Állandó Tag
Itália,Te drága!( Kalandos útleírás )

Ha külföldre utazunk, mindig nagy nálunk az izgalom, főleg két dolog miatt. Először is, hogy el ne aludjunk, mert ezeknél a buszos utazásoknál, -a korai indulás miatt- hajnalban kell felkelni. Így volt ez legutóbb is, amikor egy hároméjszakás kalandra indultunk Észak–Olaszországba.
Emiatt gondosan beállítottam az ébresztőórát, majd este tíz körül bekészítettem a kávét, és legyártottam a szendvicseket is. A másik fontos kérdés, hogy mit csomagoljunk az útra? Abban megegyeztünk a feleségemmel, hogy felesleges cuccot nem viszünk magunkkal, ráadásul, meleg holmit sem kell vinnünk, hiszen a „Napfényes Itáliába” készülünk. Ennek ellenére alig tudtam lezárni a nyári holmikkal megtömött bőröndöket. (a fele holmit érintetlenül vissza is hoztuk) Persze, utazás előtt ki tud az izgalomtól hamar elaludni? Nekem is nehezen ment. De végül annyira bealudtam, hogy nem az óra ébresztett fel, hanem a feleségem ráncigálása.
– Mi van? Nem kelsz fel? Már kettő múlt három perccel! El fogunk késni! – türelmetlenkedett aggódva. Végül mégis minden rendben volt, bár nagy szerencse, hogy a Domus parkoló csupán öt percre van a lakásunktól!
Pécsről Budapestre vittek fel bennünket, épp úgy, mint a Szeged, Debrecen, Miskolc és más városokból érkezőket. Ezek a transzferjáratok gyűjtötték össze a népeket.
- Azért ebben is milyen mázlisták a pestiek! – állapítottam meg morcosan és irigykedve - ők hatkor keltek, mi kettőkor, mert nekünk fel kellett utaznunk! Ez több mint kétszáz kilométerrel kevesebb utazást, és négy óra továbbalvást jelent az ő javukra!
Pesten, miután az összes járat befutott, mindenki átszállt egy másik buszba, amelyen aztán elindultak a valódi úticéljuk felé, amely akkor Olaszország, Ausztria, Lengyelország, Csehország, és Svájc volt. A mi buszunk Tornyiszentmiklósnál lépte át a magyar-szlovén határt, majd az ausztriai Klagenfurt felé vette az irányt, hogy ott, a híres Minimundus megtekintése után Velencét vegye célba.
Már mindenkinek sajgott a hátsó fertálya, és néhány boka is bedagadt, de a látvány mindenért kárpótolt bennünket. A Minimundus csodálatos hely, - így aztán nem meglepő, - hogy mindenkit elbűvölt. Az egész világon jól ismert építmények – várak, hidak, paloták, tornyok, templomok, szobrok, és más csodák - méretarányosan lekicsinyített másai között sétálgatva, csak ámult – bámult a magyar.
És még valami, ami talán nem is lepett meg túlságosan. Körbe - körbe, húsz méterenként voltak szépen kihelyezve a szemetes edények, hamutartókkal együtt. De a sétányokon volt néhány vízcsap is, sőt, a kutyák számára vízzel teli kis tálacskákat is láttunk, mellettük pedig egy fémdobozban műanyagzacskók és papírdobozkák a kutyagumi számára. A mosdók ragyogó tiszták, és természetesen ingyenesek voltak. Az volt a benyomásom, hogy ezek az osztrákok tudhatnak valamit, és azt a valamit jól is csinálják.
Amikor egy nagy adag élménnyel jóllakva visszaszálltunk a buszba, elindultunk déli irányba az olasz határ felé, hogy végre már elérjük Noventa di Piave városát, ahol a szállásunk volt. Amíg Ausztria területén kocsikáztunk, volt időnk az Alpok nyúlványaiban gyönyörködni, de ámulva néztük a rendezett falvakat, réteket, mezőket is. Érdekes, hogy ott nem volt kiszáradva semmi, élénkzöld és gondozott volt minden. (a szomszéd kertje mindig zöldebb?)
Este nyolc után, végre célba értünk. A Hotel Omnia előtt kászálódtunk le az autóbuszról és miután a recepción túléltük a formaságokat és hozzájutottunk a szobakulcshoz, (illetve az ajtónyitó kártyához) felvánszorogtunk a szobánkba. Azért annyi erőnk még volt, hogy kipakoljunk, és lemenjünk a szálloda elé még egy utolsó cigarettára, de kettő lett belőle. Ám ez csak rám értve igaz, mert a nejem csak egyet szívott el, majd felment a szobába.
Visszafelé menet udvariasan odaköszöntem a recepciós kisasszonynak.
– Buone notte! – mondtam neki, természetesen pécsi akcentussal.
- Buone notte! – válaszolta kedvesen mosolyogva, mire én ezt hallva, igen elégedetten szálltam be a liftbe.
- Lám – lám! Milyen előnyös, ha az ember nyelveket beszél… gondoltam büszkén. Csupán két olasz szó, és ez a kislány szinte elájult. Hátha még tudná, hogy negyvennyolc a tarsolyomban maradt!
Mire felértem, az asszonypajtás már megágyazott, és le is tusolt. Épp a TV távirányítójával bajlódott, amikor beléptem.
– Na, végre… melyikkel kell bekapcsolni? Mert a piros gombra nem reagál. – tudatta velem fáradt hangon. Azonnal kézbe vettem az ügyet, amit semmi perc alatt meg is oldottam. Miután lezuhanyoztam, újból magamhoz kaparintottam a távirányítót, majd én is lefeküdtem. Félálomban még hallottam a Jutka hangját, sőt, valamit még válaszoltam is neki.
– Jó, hogy végre már ágyba kerültünk – szólt valahonnan a messze távolból – de reggel, irány Velence,fater!
- Ja… - sóhajtottam. Csupán ennyi volt bennem a lelkesedés s már aludtam is.
Reggel, otthoni szokásomhoz híven, hatkor ébredtem. Sietősen, és csendben felöltöztem, leöblítettem a képemet és leosontam a lépcsőn. A kislány már a pultnál foglalatoskodott. Odaléptem mellé. (- Hát, ha ettől sem fogsz elájulni, akkor semmitől sem - gondoltam reménykedve)
– Buongiorno! Sono ungherese, é non parlo italiano. Vorrei un kaffe. Quanti euro?
(csupán két hétig gyakoroltam ezt a szöveget, mégis megértette!) Ez a monológ – legjobb tudomásom szerint, - nagyjából azt jelenti, hogy Jó napot, (az olasz nem használja a Jó reggelt köszönési formát) magyar vagyok, nem beszélek olaszul, kérek egy kávét, hány euróba kerül?
Miután megértette mit karattyolok, kedvesen a kávés-pulthoz invitált. Egy euro húsz centből megúsztam. Majd amikor a kölcsönös - Grazie is elhangzott, kivittem a poharat a hotel elé, és rágyújtottam. Egyszerűen képtelen vagyok kávézni cigaretta nélkül. A kávé, igazi dögös olasz kávé volt, egyből fel is ébredtem tőle. Mire végeztem, lassan szállingózni kezdtek az emberek a reggelihez. Az ebédlőben mindenki örömre fakadt, mert a jelzett kontinentális reggeli helyett, svédasztalos reggeli várt ránk. Persze a magyar, itt is magyar marad… Volt, aki ötször visszament megtömni a tányérját, és még speizolt is magának az útra.
A busz pilótája László, és Edina, az idegenvezetőnk már türelmetlenül toporgott a szálloda előtt, hisz késésben voltunk. De már Velence is türelmetlen reklamálásba kezdett.
– Hol vannak azok az aranyos, jóravaló magyar turisták? (kérdezte tőlem úgy, hogy más ezt ne hallja)
- Te csak ne aggódj semmit, jövünk! Készülj fel… (válaszoltam neki súgva, ám sokat sejtetően.)
Szóval, amikor végre - valahára mindenki elfoglalta a helyét, (notórius késők mindig vannak) kellő izgalommal és kíváncsisággal vártuk, hogy - a mindegy negyven kilométeres buszozás után – meglássuk a cölöpökre épített várost.
A kikötőbe begurulva egy kisméretű hajócskába szálltunk, és a tenger felől közelítettük meg Velencét. Akkorra már a „Napfényes Itáliából” vajmi keveset láttunk, mert beborult az ég, a szél is felkerekedett és hűvössé vált az idő. A tenger is hullámozni kezdett. A gyengébb idegzetű hölgyek aggódva konstatálták, hogy a hátsó fedélzetre fel-felcsapódó sós permetből még a fedett részen ülők is kapnak egy kis kóstolót. A köd miatt alig láttuk a partot és város épületeit, emiatt kérdésessé is vált a fotók minősége. Mert azt ugye mondanom sem kell, hogy a fényképezőgépek szinte megállás nélkül kattogtak.
Mindegy negyvenperces hajókázás után végre partot értünk. Az idegenvetőnk nagy nehezen összeterelt bennünket, majd lassú sétában elindultunk, hogy magunkévá tegyük Velence városát. Edina egész idő alatt lelkesen magyarázott és mutogatott, miközben ügyesen terelt minket a helyes irányba. Egy legelőn a vezérürü nyakában lógó kolomp hangja, vagy a terelőkutya rutinos munkája adja a birkák tudtára, hogy merre van a helyes út… De Velencében egy, - az idegenvezetőnk által magasan feltartott - esernyő volt a támpont. Azt az ernyőt kellett éberen figyelnünk, mert annyi turistacsoport tolakodott az utcákon, mint fűszál a réten, s emiatt gyakran el is keveredett néhány elbámészkodó csoporttársunk.
A legtöbb időt természetesen a Szent Márk téren, és a Campanile tornyában töltöttük, majd kora délutántól a velencei utcákban csatangolva bámészkodott a magyar különítmény. Volt is mit csodálni! A gyönyörű paloták, a gazdag polgárházak, a szép terek, csillogó üzletek és éttermek, szobrok és egy csomó más szépségtől csak ámultunk, bámultunk, és fotózgattunk orrba –szájba, szinte megállás nélkül. Aztán, - mindegy két óra múlva – valamelyik bátor hölgy megkérdezte azt, amire már mindenki vágyott.
– Edina! Merre van egy illemhely, mert már nem bírom tovább! – érdeklődött, miközben a lábait furcsán összeszorította.
– Itt, nem is olyan messze tudok egy nyilvános WC-t – válaszolta az idegenvezetőnk, s már is a feje fölé emelte az esernyőt, mire aztán a csapat erőltetett menetelésbe kezdett. Legalább tíz percig vágtattunk egyik utcából a másikba, egyik sikátorból egy másik sikátorba. Végre, egy kisebb terecske sarkában megláttuk a nemzetközi feliratot, mely jelezte, hogy helyben vagyunk. Szinte egymást felborítva támadtuk meg a mosdót. Azzal most nem törődött senki, hagy a használatbavételi jog másfél euróba kerül. Azért, ez húzós nem?
Bár Edina előre figyelmeztetett bennünket, hogy Velence Olaszország legdrágább városa. Szerintem, igaza is volt. Amikor végre szabadjára engedett minket, megbeszéltük, hogy hat órakor Campanile tornya előtt találkozunk, aztán majd fél hét körül elmegyünk vacsorázni egy jó kis helyre. Nosza, gyerünk, mindent bele! Elindultunk arra, amerre csak láttunk. Mindenki levált mindenkiről, s párosával indultunk útnak. (összetartó nép a magyar)
Feleségemmel először is egy fagylaltozó után nyomoztunk. Öt perc múlva már kanalaztuk is a híres olasz fagyit, amit menet közben lapátoltuk be, mert ha beülünk valahova, nem ússzuk meg a 2x3 gombócot nyolc euróból. Séta közben azért nagyon sok szépet láttunk, bár nem tagadhatom le azt sem, hogy rengeteg szemetet is. Nincs mese, Velence nemcsak gyönyörű város, de elég koszos is. Az utcán milliónyi cigarettacsikk és másfajta szemét, a kanálisokban egymást érik a vízbe hajított műanyag üdítős palackok. Ha ezt, - az egyébként csodálatos - várost összehasonlítom a klagenfurti Minimundus tisztaságával, a különbség nagyon is mérhető, de nem Velence javára.
A laza séta közben persze minden kirakatokat megbámultuk. Az olaszok nagyon értenek a figyelemfelkeltésre, le a kalappal a kirakataik előtt. Tényleg. Amikor a Jutka lehorgonyzott egy ilyen előtt, én a másik oldalon lévő, különösen csicsás kirakatra lettem figyelmes. Azonnal oda is szóltam neki.
– Figyelj csak! Ha már itt vagyunk, menjünk be ebbe az üzletbe, megleplek valami ajándékkal. – biztattam lelkesen. Erre ő, reménykedve átsietett az én oldalamra, és a kirakatban lévő holmikra szegezte a tekintetét. De amikor az üzlet bejárata fölé pillantott és elolvasta az aranysárga betűkkel kiírt nagybetűs feliratot: TIFFANY, az arcáról azonnal lehervadt a reményteljes mosoly.
– Csak vicceltem – próbáltam kiengesztelni – gyere, inkább keressünk egy WC-t, és csavarjuk ki a vesénket. Kettőnknek, ha jól számolom, potom kilencszáz forint. Nagyon méltányos ár nem? – fűztem hozzá nem túl lelkesen.
Később aztán kerestünk egy olcsóbb kis üzletet, ahol vettünk kilenc darab hűtőmágnest. Négyet a rokonoknak, hármat pedig a szomszédoknak. A maradék lett a miénk. Tudják ugye, mit kell mondani, amikor átadjuk az ilyenfajta ajándékot a másik félnek?
- Jól nézd meg ezt a képet öregem, mert ez az a hely, ahová te soha a büdös életbe nem fogsz eljutni!
Nyugi- nyugi, ez csak vicc volt… De tuti, hogy ezt a lélekromboló szöveget is csak egy pihent agyú magyar találhatta ki.
Volt még időnk, így elhatároztuk, hogy beülünk valahová, és iszunk egy kávét meg egy vizet, de a Jutka víz helyett egy narancs jouce- ra vágyott. A rendelés nem okozott gondot, sőt, meg is fejeltem a szöveget két új szóval is, amikor a pincérlány tudtára adtam, hogy nem szénsavas vizet kérek: - Acqua naturale. – közöltem vele az óhajomat. ( de ettől ő sem ájult el)
Miután megittuk a kávét, és a többit, tizenkét eurót fizettem, amiből a jouce egymaga öt eurót kóstált. Elnézést, de ezzel be is fejezem, hogy mi mennyibe került, de csak jelezni kívántam, hogy mire számítsanak azok, akik még nem jártak Velencébe, de már készülődnek. Elmúlt a nap, mennünk kellet a Campanile elé, a találkahelyre. Természetesen most is voltak olyanok, akikre várni kellett, mert vagy eltévedtek, vagy csak az idegeinket húzták. Megfigyeltem, hogy egy ilyen társasutazáson mindig vannak olyanok, akik legelőször szállnak le a buszról, de legutolsónak szeretnek felszállni. Ezekre általában várni kell, ezek miatt késésben vagyunk, de ők mégis úgy viselkednek, mint a királyok, és meg vannak sértődve, hogy ha az idegenvezető finoman helyre teszi őket.
Egyébként a beharangozott vacsora remek, az étterem hangulatos, a pincérek pedig profik voltak. Mindenki elégedett volt. Mire a szálláshelyünkre érkeztünk, már valamennyien nagyon kimerültek voltunk, és csak a Velence adta felejthetetlen élmény tartotta bennünk a lelket.
Másnap húzós nap állt előttünk. Padova után, a Garda tó és Sirmione, majd visszafelé Verona megtekintése volt a cél. Reggeli után, - bevárva a tolakodó későnjövőket – nekivágtunk az útnak. Olaszország szinte minden városában sok a gyönyörű templom, a régi palota és középület, valamint a szenteket ábrázoló szoborcsoport. Nem volt ez másképpen Padovában sem. De bevallom, nem igazán a Sant’ Antonio katedrális és a Piazza della Erbe szenteket bemutató szobrai érdekeltek, hanem a padovai villamos.
Aki nem tudja rólam, annak most elárulom, hogy rajongok a villamosokért. 1960 augusztusa óta haragszom Pécsre, illetve azokra, akik által a pécsi villamos megszűnt létezni. (ebben a témában - az iwiw-en - egy klubot is alapítottam a megszüntetett pécsi villamos emlékére)
De most a padovai villamossal kell foglalkoznom. Amint megláttam, azonnal bele is szerettem. Ami a legnagyobb csoda, hogy csupán egyetlen sínen közlekedik! Oldalt gumikerekei vannak. De nincsen áramszedője, és nincsenek fölötte kifeszített drótok sem, mert akkumulátorok működtetik. És nagyon szép. Hasonlít a Combinóra, csak ez sötétkék.
Amikor később Edinától kaptunk egy óra szabadságot, a feleségemmel elindultunk egy kávéház nyomára jutni.
Meg is találtuk Pepét. Pici kis kávézója volt, s mi pont egy ilyenre vágytunk. Jutkát leültettem a kávézó előtt lévő egyetlen asztalhoz, én pedig bementem rendelni. Egy kapucsínót és egy presszókávét kértem Pepe nyelvén. Az öreg (kb. mint én) barátságosan s kisséé elnézően mosolygott, amikor neki is elővettem a pécsi akcentusomat.
Pillanatokon belül jött is, csinos kis tálcán a kért holmikkal. S ami külön elismeréssel töltött el, az az volt, hogy egy-egy pohárka vizet is kaptunk a kávék mellé, úgy ahogy az dukál. Hiába, a régi iskola!
– Na, milyen? – fordultam a volt menyasszonyom felé.
– Te ! Ez irtó finom ! – sóhajtotta, miközben elégedetten kortyolgatott. Kényelmesen megkávéztunk, elszívtunk egy-két cigarettát is. Nem kellett rohannunk. Tíz perc elteltével azonban felkászálódtam és bementem Pepéhez.
– Quanti euro? – érdeklődtem bizalmasan.
– Quattro. - mosolygott a bajusza alatt.
- No! Cinque!- mondtam neki nagylelkűen, mire aztán még boldogabban kezdett el mosolyogni.
El is hiszem, hogy jó kuncsaftnak tartott, hisz négy euró helyett, ötöt kapott. De szerintem megérdemelte.
Miután Padova városával úgy-ahogy megismerkedtünk, a következő állomásunk a Garda tó és Sirmione volt. A városka tiszta, barátságos és gyönyörű. És persze drága. Az idegenvezetőnk megmutatta azt a házat, melynek lapos tetején van egy helikopter-leszálló pálya. A ház tulajdonosa pedig nem más, mint Michael Schumacher. Nem lepődtem meg. A Forma 1-ben nem minimálbért osztogatnak. De Edina azt a villát is megmutatta nekünk, amelyben valaha Maria Callas pihente ki a fáradalmait.
A városka szélén, a Garda tó partján, nyolcas csoportokban kis motorcsónakba ültetették bennünket, hogy megkerüljük a várost, hogy az idegenvezetőnk, Edina, kvázi ezzel is bizonyítsa , hogy Sirmione voltaképp egy sziget, melyet egy híd köt össze a szárazfölddel. Mi ezt fenntartások nélkül elhittük neki.
Csodálatos csónakút volt! Csupán egyszer kerültünk veszélybe, amikor a „tolakodók és későnjövők” közül négy hölgy meglátta Sirmione várát. Azonnal át is rohantak a csónak másik felébe, hogy másfél méterrel közelebb legyenek hozzá… Ezáltal a motorcsónak megbillent, egyikük majdnem a vízbe pottyant. Lett is nagy riadalom! Az olasz fickó, aki a csónakot vezette, rájuk is ripakodott, mire a megszeppent asszonyok rémülten a helyükre egyensúlyozták magukat.
Volt még egy érdekesség a nőkkel kapcsolatban. Pontosabban, a fényképezési stílusukat illetően. Legtöbbjük, a karját teljesen kinyújtva exponált a témára, így nem is láthatta tisztán mit is fényképez. És amikor visszanézte a felvételeket, csodálkozott, hogy a legtöbb kép ferde, és vagy az épület teteje, vagy pedig az alja maradt le… Az igaz, hogy kinyújtott karral harmincöt centivel közelebb került az objektumhoz… Jaj, Istenem, ez még nekem is fájt!
Kiszálláskor Edina szélnek eresztette védenceit. Öt perc elteltével mindenki csak két dologgal foglalkozott. Vagy fotózott, vagy fagylaltot nyalt. Azért arra is maradt idő, hogy megbámuljuk a drágábbnál drágább szállodákat is.
Másfél óra múlva össze lettünk terelve, mert indulnunk kellet Veronába. Érdekes, most kevesebb volt a tolakodó- későnjövő mint eddig. Az út vége felé visszafogták magukat. Verona nem volt messze, így aztán valamennyien frissek voltunk, amikor a buszunk leparkolt Júlia városában.
Verona nagyon hangulatos és kellemes hely, tele műemlékkel. Mi is láttunk néhányat. Például megcsodáltuk az Arénát, és Júlia erkélyét. De láttuk Dante szobrát is, mialatt körbesétáltuk a belvárost. Veronában az utolsó esemény az volt, hogy elmentünk egy kiülős étterem elé, hogy végre megkóstoljunk egy igazi olasz pizzát. Edina előre lerendezte a dolgokat, a pincérek már tudták, hogy jönni fogunk. Amikor először megláttuk a pizzákat, mindenki rémülten meredt rájuk, mert akkorák voltak, mint egy malomkerék.
– Besegítesz majd ugye? – nézett rám a feleségem tétován.
–Hát persze, bízd csak rám nyugodtan. – feleltem neki, bár teljesen feleslegesen, mert mire én teletömtem magam az én adagommal, ő már csak a morzsákat csipegette. Ezek szerint ízlett neki, s a mennyiséggel is meg tudott birkózni. Ez az utolsó nap is szépen gazdagította az élménytárunkat. Már erősen sötétedett, amikor célba vettük Noventa di Piave városkát, s azon belül is az Omnia hotelt. Azért nem voltunk túl boldogok, hogy holnap reggel haza kell mennünk, mert bármilyen fárasztó is egy ilyen rohanás, de ezekért a felejthetetlen élményekért megéri.
A szobánkba felérve szép kényelmesen elcsomagoltuk a cuccainkat. Volt még a hazaulról hozott Pickszalámiból és sajtból, zsömlét meg vettünk egy veronai pékségben, úgyhogy, mielőtt lementünk volna a szálló elé dohányozni, gyorsan befaltunk mindent. Reggel persze a Jutka (szokásához híven) először szépen beágyzott, majd mindent elpakolt és letörölgetett. – Nem vagyok hajlandó koszosan átadni a szobát. – magyarázta, amikor morogni kezdem.
– Oké, én akkor leviszem a csomagokat, és majd találkozunk az étterem előtt. – mondtam, s gyorsan le is léptem. Az étterem még nem nyitott ki, emiatt a népek közül néhányan még jóízűen szívták a cigarettájukat. Én természetesen legelőször a recepciós kisasszonyhoz léptem, - s mint mindig, most is - az anyanyelvén kértem a kávémat, de immár utoljára.
A terv az volt, hogy reggeli után Trieszt felé indulunk el. Ott majd megállunk egy-két órára nézelődni s ezután Szlovénián végigbuszozva, ismét Tornyiszentmiklósnál fogjuk átlépni a szlovén-magyar határt. A busz mellet várakozva volt még időnk egy cigarettára. A tolakodó-későnjövők még nem futottak be, szerintem egy nagy adag kaját még bespájzoltak maguknak a svédasztal kínálatából. Közben megszemléltem a gyülekező társaink ruházatát és azt látva, csodálkozva fordultam az asszonyhoz.
- Figyeled ezeket? Mi a csudának öltöztek így be? Azokon ott melegítő van, a debreceni házaspáron meg széldzseki.
– Ja, látom. A kecskemétieken még kapucnis holmi is van – helyeselt a feleségem - majd később nekivetkőznek, ha nem akarnak leizzadni.
Ez esetben azonban mindketten nagyot tévedtünk. Ugyanis, amikor a közeli Triesztben leszálltunk a buszról, olyan hideg idő, és olyan erős, sőt, szinte viharos szél fogadott minket, hogy azonmód vacogni kezdtünk. Meg kellet kérnünk a sofőrt, hogy nyissa le az autóbusz oldalát, hogy kivegyünk a bőröndből egy-egy pulóvert. A többiek persze könnyebben tűrték a zimankót.
– Te Jutka, szerintem nem ők voltak a hülyék, nem gondolod? – szegeztem neki a kérdést morcosan, mire ő szemérmesen hallgatott. Tudnillik a feleségem tévesnek bizonyult időjárás- előrejelzésének köszönhetően öltöztünk ilyen lengén. Triesztben, miután megnéztük a felejthetetlen szépségű Szent Justus székesegyházat, és a Giuseppe Verdi színházat, a társaság szétvált azzal az ígérettel, hogy pontban déli tizenkettőkor fogunk találkozni a parkolóban. Oldalbordámmal bátran, szinte már rutinosan vágtunk bele a városnézésbe, dacolva a széllel, amely továbbra is keményen végezte a dolgát, olyannyira, hogy egy motorkerékpár parkolóban - hatalmas robajjal és csörömpöléssel döntött fel egy gyönyörűségesen csillogó - villogó Herley Davidsont.
– Menjünk már , és keressünk egy kenyérboltot, mert vacsorára, és a reggeli mellé is kell majd – javasolta a Jutka – és kereshetnénk egy kávézót is, mert gondolom, neked is kell… mert nekem nagyon!- tette hozzá, s én rögtön kitaláltam, hogy mire gondolhat.
A látványpékségben nagyon kellemes meglepetésben volt részünk. A bő választéktól és a friss kenyérillattól elkábulva. egy ideg nem is tudtunk választani, csak tanakodtunk és mutogattunk. Aztán, amikor ránk kerület a sor, arra gondoltam, hogy még utoljára elkápráztatom ezt a szép fiatal olasz lányt, aki kérdőn nézett ránk, és már mondtam is volna neki, hogy Buongiorno, de megelőzött.
– Ugye maguk magyarok? – kérdezte kristálytiszta magyarsággal.
– Igen, azok vagyunk. – nyögtem ki meglepődve.
– Budapestről? – tette föl a következő kérdést, miközben a kezünkbe nyomta a kenyeret, és visszaadta az aprópénzt.
– Nem, mi Pécsiek vagyunk. – válaszoltam neki, amikor már kifelé sasszéztunk, utat engedve a következő vevőnek.
– Ez nem lehet igaz! – kiáltott fel örömmel – én is pécsi vagyok! Még ilyet!
– Mi a vásárcsarnok mellett lakunk – kiáltottam vissza amikor már a bejáratnál voltunk.
– Én meg Kervárosban! – adta tudtunkra, szintén hangos szóval, boldog arccal nevetve. Az utcán egy darabig némán mentünk egymás mellett, de aztán meg kellett szólalnom.
– Na mit szólsz? Egy magyar lány itt dolgozik, egy trieszti kenyérboltban. Talán egyetemista, és kijött pénzt keresni.
– Nem kizárt, hogy így van. – nézett rám jókedvűen a feleségem – de nagyon aranyos volt ugye?
– Az bizony! Tényleg az volt. Szerintem ő is örült, hogy összetalálkoztunk, látszott is rajta. -válaszoltam - és úgy érzem, hogy ettől valahogy szebb lett a mi napunk is. – tettem hozzá őszintén, mert valóban így is volt.
A hideg szél ellenére feldobottak voltunk az iménti kalandtól, és sokkal jobb kedvvel kerestünk magunknak egy kávézót. Két utcával odébb rá is akadtunk egy amolyan „gyorskávézóra”, ahol azt láttuk, hogy berohant egy vendég, akinek szinte azonnal a kezébe nyomták a friss kávét, ő villámgyorsan felhörpintette, aztán kifelé menet fizetett. Ezt a stílust követtük mi is. Meglepetésünkre, a kávé finom és olcsó volt. S mindössze egy euro nyolcvan centbe került a kettő! (csak az volt a bajunk, hogy itt nem volt mosdó)
Kávézás után egy darabig az utcákat jártuk és fotózgattunk, de negyedóra múlva kezdtünk megéhezni. Be is tértünk egy bűfébe, ahol sültkolbász és főtt csülök finom illata terjengett. És ami fontos, a sarokban egy mosdót is láttunk.
A feleségem leült az egyik szabad asztalhoz s maga mellé tette a műanyagzacskóba rakott kenyeret amit a magyar lánytól vettünk. Én ezalatt a pultnál leadtam a rendelést. Két szendvicset kértem, amely egy méretes zsömléből és benne egy hosszában elvágott kolbászból állt.
Ezután besiettem a mosdóba, és keresni kezdtem a falra szerelt porcelántárgyat. De nem volt.
Helyette egy kb. 15 centiméter átmérőjű lyukat találtam, abba kellett belecéloznom. Bármilyen tiszta is volt a WC, ezt a megoldást azért furcsállottam. Ráadásul, koedukált mellékhelyiség volt. A Jutka el sem akarta hinni. A lyukat pláne nem. Azt hitte, hülyéskedek. Nem is akart bemenni, de végül mégis csak meggondolta magát. Hiába, a szükség nagy úr! Valamennyire csillapodott az éhségünk, amikor kiléptünk a friss levegőre. Igyekeznünk kellett, már alig volt tíz percünk, hogy a parkolóhoz érjünk, de mint máskor, most is várnunk kellett a tolakodó-elkésőkre. Amikor rágyújtottam, feleségem hirtelen felkiáltott:
- Hol hagytad a kenyeret?
– Én? Hát nem te raktad le magad mellé a székre? – kérdeztem vissza meglepetten. Menjek vissza érte? – ajánlottam fel neki.
- Nincs már arra időnk! És azt nem szeretném, ha miattunk nem indulna el időben a busz – próbálta magát nyugtatni a párom, bár láttam rajta, hogy kissé mérges. Világossá vált, hogy ebben az ügyben már nem tehetünk semmit. Isten veled két euro…
Mindenki örült, amikor végre elindultunk az olasz- szlovén határ felé. Végig autópályán mentünk, így aztán igen hamar elbúcsúztunk Olaszországtól, és innen kezdve már a szlovén tájakban gyönyörködtünk. Furcsa módon, a szomszéd kertje itt is zöldebb volt, épp úgy, mint Ausztriában.
Néhány társunk annyira el volt már gyengülve a négynapos rohanástól, hogy békésen elszenderedtek és csak akkor ébredtek fel, amikor a határ előtt, még a szlovén oldalon megálltunk egy bevásárlóközpontnál, hogy mindenki elkölthesse a maradék pénzét valamilyen ajándékra. Mi is vásároltunk még a rokonoknak és a szomszédoknak egy-egy tábla csokit, meg valamilyen likőrfélét. És persze egy szép formás kenyeret is, de most más nagyon vigyáztunk rá! Tornyiszentmiklós után végre magyar földön autóztunk. Furcsa, de valahogy jóleső érzés volt.
Siófoknál még megálltunk egy technikai szünet erejéig, de itt egy másik gépkocsivezetőt is kaptunk. A csoport megköszönte Lászlónak a biztonságos és kellemes utaztatást, és a korrekt hozzáálását a dolgokhoz, valamint a türelmét, melyet irányunkban tanúsított. Ezek után folytattuk az utat Bubapestre, abba a parkolóba, ahol a transzferjáratok majd hazaszállítanak bennünket. Nekünk, Velencéből hazatérőknek szerencsénk volt, mert nem lellet átpakolni a csomagjainkat egy másik busza, mert ugyanez vitt le bennünket Pécsre. Miután a más országokból érkező, de Pécs irányába utazók bepakoltak, végre elindulhattunk hazafelé.
– Azért a pestiek most is jobban jártak – fordultam a feleségem felé – fél óra alatt hazaérnek, míg mi, legalább két és fél órát fogunk még szenvedni.
– Valahogy csak kibírjuk. – sóhajtotta a nejem fáradtan – de ha nyerünk a lottón, akkor veszünk egy kis garzont Budán ugye?
- Inkább egy másfelest… tudod, a TV miatt – válaszoltam neki, majd szunyókálni kezdtem. Még nem volt éjfél, amikor hazaértünk és beszálltunk a liftbe.
A lakásba érve, - miután a sarokba hajítottuk a cuccaink, - a Jutka egy meglepő kijelentést tett.
– Tudod ki fog most kipakolni! Majd reggel. De remélem, neked sem az lesz az első, hogy bekapcsolod a számítógépedet! – tette hozzá fenyegetően.
– Eszem ágában se sincs! – tiltakoztam határozottan. – bakapunk valamit, s már zuhanunk is be a saját kis ágyikónkba.
Erre mi történt? Miután bekaptunk pár falatot, az asszony elkezdte kipakolni a cuccot, én pedig bekapcsoltam a számítógépemet, hogy megnézzem, hány emailt kaptam az elmúlt négy napban? A hetvennyolcból néhány érdekesnek tűnőt megnéztem, párat pedig – anélkül, hogy megnéztem volna, - azonnal kitöröltem.
Aztán, úgy fél óra múlva kiosontam a konyhába, hogy megnézzem, miért ég még mindig a villany? Nem is nagyon lepődtem meg azon amit láttam. Oldalbordám épp akkor lépett ki a szobájából. Hóna alatt a laptopját, kezében pedig a fényképezőgépét szorongatta.
– Csak arra vagyok kíváncsi, hogy sikerültek-e a képek? – nézett rám bűnbánóan.
- Oké, akkor én is ezt fogom tenni. Ráérünk felkeli, nem hajt bennünket a tatár! – válaszoltam nagy okosan, s már vettem is elő a fényképezőgépemet, hogy mielőbb nekilássak a munkának. Mire feltöltöttük, átméreteztük és kijavítottuk a képeket, jól elment az idő. Negyed három volt már, mire ágyba kerültünk.
Nos, körülbelül ennyi történt velünk - dióhéjban - négy nap alatt, indulástól a megérkezésig. Volt ebben a kirándulásban sok szépség és csoda, s izgalmas esemény, de váratlan meglepetések is. Épp úgy, ahogy ez lenni szokott.
– Arrivederci, napfényes Itália ! Velence, és Ti, többiek… Jövőre, - veletek, - ugyanott! ( vagy inkább Róma?)
 

Luigi48

Állandó Tag
Állandó Tag
Az utolsó szalmaszál / első rész /

Ugye valamennyien tudjuk, hogy a létért folytatott szűnni nem akaró harc a legtöbb embernek sikerül, de jó néhányan belebuknak ebbe a küzdelembe? A nagy kérdés az, hogy az elbukottak közül kinek maradt még annyi ereje, hogy újból feltápászkodjon, és kihívja az életet egy újabb, sorsdöntő menetre.
Az a fiatalember, akiről ez a mese szól, a körülmények áldozata lett. Amikor fellépett az élet rögökkel teli, girbegurba utakon bukdácsoló futószalagjára, egy darabig még stabilan egyensúlyozta magát a nagy tülekedésben, de aztán, egy hirtelen jött, s váratlanul éles kanyarban leszédült róla és alaposan megütötte magát. Ettől az ütéstől került abba a megalázó helyzetbe, amelyből az ő számára valóban kilátástalannak látszott a menekülés.
Ám a körülmények, - vagy ha úgy tetszik a sors, - nemcsak büntetni tud, néha jutalmazni is képes. Valami ehhez hasonló dolog történt a mi hősünkkel is. No, de ne menjünk annyira a dolgok elébe, hisz amíg a sors megjutalmazza emberünket, még sok víz fog lefolyni a Dunán, és történik körülötte jónéhány váratlan, embert próbáló esemény.
Hogy rövidebbre fogjam a történetet, csupán nagy vonalakban ismertetem azt, hogy ez a fiatalember milyen úton, s milyen okok miatt került egy magabiztos egzisztenciából a szakadék szélére. Igazából, onnan kezdve tanulságos ez a történet, amely arról a kilátástalannak tűnő, s egyre elkeseredettebb harcról szól, melyből a kimenekülést, csak abba a bizonyos „utolsó szalmaszálba” való belekapaszkodás jelentette az ő számára.
Balogh András értelmiségi családból származott. Az apja okleveles könyvvizsgáló, anyja pedig gyógyszerész volt. Egy szép, háromszobás, kertes családi házban laktak Pécs délnyugati részén, a Kovácstelepnek nevezett városrészben.
András bátyja, Imre, miután az uránbányában robbantómesterré lépett elő, megnősült, s hamarosan meg is született az első gyermekük. Amikor pedig a bánya jóvoltából hozzájutott egy kétszobás uránvárosi lakáshoz, a családjával el is költözött hazulról. Ildikó, a középső gyerek, vezető óvónőként dolgozott egy belvárosi óvodában. Amikor férjhez ment, ő is kirepült a szülői pár védőszárnyai alól, és egy másfél szobás szövetkezeti lakást vásároltak az uránvárosi piac mellett. A fiú tehát egyedül maradt a szüleivel a kovácstelepi házban. Andrásból aztán vegyésztechnikus lett. Az egyetemi felvételije három ponton múlt, de nem várt egy újabb évet, hogy ismét próbálkozzon, inkább szakmát, illetve szakmákat tanult. Huszonöt éves korára, - a vegyésztechnikusi oklevele mellett, - nyomdász és könyvkötő szakvizsgával is rendelkezett. Egy kisebb nyomdaipari kft.-nél kapott állást. A munkáját szerette, és igen szépen is keresett. Akkor még minden rendben volt körülötte. Káros szenvedélye nem volt, szeszes italt csak alkalmanként ivott, és cigarettából naponta tíz szál elég volt neki.
Viszont volt egy szenvedélye,- amely ugyan igazából nem is nevezhető károsnak, - sőt, az ő szemszögéből nézve, akár dicsőséges tettnek is számított. Nevezetesen, hogy a nőkkel való intim kapcsolataiban, -direkt módon,- az egyéjszakás kalandokra állította be magát. A falinaptárán strigulázta a hódításait, és egy kis piros karikával jelölte be a sikeres akciókat. Év végén aztán az összegyűjtött piros jeleket összegezte, majd a kapott értéket gondosan átvezette a következő évre. Szabályos könyvelést vezetett. Így ment ez hat-hét éven keresztül, amikor az apja ezt a dolgot megsokallva, egy szép napon maga elé rendelte a fiát.
- Figyelj Bandikám, megmondom őszintén, nem tetszenek nekem a te nőügyeid - kezdte el az öreg a fejmosást – még összeszedsz valami nyavalyát magadnak. Ideje volna már feleség után nézned, hisz maholnap harmincegy éves leszel. Mi a jó fenére vársz még? Imre és az Ildikó rég családot alapított, és meg is ajándékoztak bennünket három-három gyönyörű unokával. De mi anyátokkal azt szeretnénk, ha mihamarabb kilenc lurkó szaladgáljon a kertben, amikor összejön a família. Ugye értesz engem?
-Tudom apa, de mielőtt megnősülnék, szeretnék minél nagyobb rutinra szert tenni a nők terén – nevette el magát András, bár tudta, hogy az apjának valószínűleg igaza lehet.
- Fiacskám, te már olyan sok éve vagy a rutinpályán, itt az ideje, hogy végre megtanulj vezetni is! – dohogott még sokáig az öreg.
A fiú ettől a naptól fogva azon igyekezett, hogy minél előbb eleget tegyen az apja kérésének. Felhagyott az egyéjszakás kalandokkal, és hamarosan összeismerkedett egy számára megfelelő szép, és kedves lánnyal, akiről azt gondolta, ő lesz majd az igazi. A lány szüleinek a Mecsekoldalban - a Surányi úton - volt egy kétszintes házuk, nagy kerttel, garázzsal, s az udvar végében egy tízméteres medencével. Barbara apja nyugalmazott katonaezredes volt, az anyja könyvtárigazgatóként vonult nyugdíjba. Barbara pedig egy magyar-német közös vállalatnál volt műszaki fordító, és üzletkötő. Ebben a minőségében elég gyakran utazgatott Pécs és Berlin között. Bőven volt mit a tejbe aprítaniuk, mert igazi jólétben éltek.
A fiatalembert eleinte zavarta is ez a kvázi osztálykülönbség, de mivel Barbara és a szülei is szerették őt, hamar megbarátkozott a gondolattal, hogy egy ilyen jómódú családba fog belecsöppenni. Alig egyhónapi ismeretség után András fogta a holmiját és beköltözött a nagy házba. Szépen alakultak a dolgok, remekül megértették egymást Barbarával, nagy volt a szerelem. Már az esküvő napját is kitűzték, pedig még csak három hónapja ismerték egymást.
De aztán történt egy olyan esemény, egy olyan tragédia, amely minden eddigi tervet romba döntött. András szülei, - a balatoni nyaralásból hazafelé autózva - halálos balesetet szenvedtek. Tamási közelében, egy éles kanyarban az öreg Wartburg kisodródott, és egy nagy fának ütközött. Mindketten azonnal szörnyethaltak. András testvéreit és a hat kis unokát, de még Barbarát és az ő szüleit is nagyon megrendítette ez a tragédia.
A hagyatéki tárgyalást megelőzően a három testvér,- András kérésére - összeült egy fontos megbeszélésre. Itt, a fiú határozottan kijelentette, - hogy mivel az ő jövője már be van biztosítva, - emiatt, nem tart igényt az örökség egyharmadára.
- Úgy tudom, egyikőtök sem akar a régi házba visszaköltözni, ezért majd eladjuk, és a pénzt szépen elfelezitek. – jelentette ki ellenmondást nem tűrő hangon – Nektek sokkal nagyobb szükségetek van a pénzre. Barbarának és nekem viszont nincsenek és nem is lesznek anyagi gondjaink. Imre és Ildikó hevesen tiltakozott a nagylelkűség ellen, de András nem engedett, mert nagyon szerette a testvéreit, nem beszélve a gyerekekről. A sors érdekessége, hogy Imrének három lánya, Ildikónak pedig három fia volt. Mind a hat kis gézengúz nagyon ragaszkodott Andráshoz, alig várták, hogy meglátogassa őket, mert olyankor egész idő alatt a nyakában lóghattak, és együtt játszhattak vele. Persze a finom csokiknak is örültek, melyekkel nagybátyjuk - minden egyes alkalommal, - bőségesen ellátta őket.
Amikor Barbara tudomást szerzett András nagylelkű döntéséről, egyáltalán nem volt boldog, sőt, nemtetszését nyíltan ki is fejezte
- Nem értem, miért csináltad ezt, az a pár millió nekünk is jól jött volna. Álljanak meg a saját lábukon, nem vagy te Krőzus! – vetette a férfi szemére, akit mélyen elszomorított a lány reagálása.
- Te is tudod drágám, hogy mindkettőjüknek nagy családja van, pénzük viszont alig-alig. – próbálta megmagyarázni a döntését.
Barbara azonban nem tudta megemészteni a dolgot. A következő napokban és hetekben egyre többször felemlegette ezt a szerinte meggondolatlan és könnyelmű döntést. Néha az volt András érzése, hogy Barbarát a pénzen kívül semmi más nem érdekli.
- Lesz még ezen a lányon mit nevelned Bandikám, - mondta neki egyik este a leendő apósa – de hidd el, nem jársz vele rosszul. Nekem egyébként tetszik, hogy segíted a testvéreidet, szép gesztusnak tartom, amit csináltál.
- Köszönöm Kálmán bácsi. Ami pedig Barbarát illeti, tudom, hogy ez csak egy átmeneti állapot nála, előbb-utóbb belátja, hogy ezt kellett tennem, hisz nekünk nincsenek és remélem, soha nem is lesznek anyagi gondjaink.
- Én is így gondolom kedves fiam – bólintott rá az öreg. – jól meglesztek majd, ne aggódj emiatt.
Ebből a jóslatból azonban nem lett semmi, mert a dolgok menete rossz irányt vett. Kora ősszel Andrásnak felmondtak a nyomdában.
- Nagyon sajnálom pajtás, de leálltak a megrendelések, kénytelen vagyok bezárni a boltot. – közölte vele a főnöke őszinte sajnálattal. – a végkielégítésedet átutaljuk a számládra. Ha változás lesz, az elsők között leszel, akire számítani fogok.
Ettől a naptól kezdve Barbara megváltozott. Egyre közömbösebb lett, egyre langyosabbak lettek az ölelései. Már nem Bandikámnak, vagy Andrisnak szólította a férfit, sőt, jóformán alig-alig szólt hozzá. Egész nap csak duzzogott és méltatlankodott, hogy ez az állapot nem tarthat sokáig, mi lesz velük, ha az általuk megszokott életszínvonalat fel kell majd adniuk?
Pedig András igyekezet. Már másnap bejelentkezett a Munkaügyi Központba, ahol annak rendje és módja szerint regisztrálták is, s ellátták ígéretekkel. De ezek csak ígéretek maradtak, ugyanis az ő szakmájában egyáltalán nem volt kereslet. Ha pedig máshová irányították, az illető cég, vagy vállalat azzal utasította el, hogy ahhoz a munkához, amelyet elvállalna, túlképzett, s ha alkalmaznák, az komoly bérfeszültséget okozna.
Így ment ez két hónapon keresztül, s Barbara, - mint az várható is volt, - napról napra türelmetlenebb lett. Egyre jobban elhidegült a férfitől, aki akkor már rádöbbent arra, hogy a lány szerelme nem állta ki a próbát, és valójában sohasem szerette őt úgy, igazán. Azon kezdett el gondolkodni, hogy talán mindketten jobban járnának, ha mielőbb lezárnák ezt a kapcsolatot, mert ebből ugyan már semmi jó nem fog származni.
A sors azonban úgy hozta, hogy ez a lehetetlen helyzet már néhány nap múlva megoldódott, de egészen más körülmény között, és más formában, mint azt bárki is gondolhatta volna. Az történt ugyanis, hogy Barbara egy pénteki napon Berlinbe repült egy üzleti tárgyalásra, de a következő hét keddjén, maga helyett csak egy levél érkezett. Ennek tartalma elsősorban a szülők szívét törte össze, és az már szinte természetesnek hatott, hogy a levélben Andrást meg sem említette.
- Drága Szüleim! Már egy hónapja megismerkedtem egy jómódú német üzletemberrel, aki gondtalan életet kínált nekem. Ezt a nagy lehetőséget meg kell ragadnom. Egy darabig ne is várjatok haza. Majd telefonálok, hogy a ruháimat és egyéb dolgaimat milyen címre küldjétek. Szeretettel: Barbara.
Természetesen, a lány szülei összeomoltak. Miután elolvasták a rövidre szabott levélkét, lerogytak a kanapéra, és egymást átölelve sírdogálni kezdtek. András egy darabig szótlanul nézte őket, majd némi tétovázás után felballagott az emeletre és szép nyugodtan összepakolta a holmiját. Semmiféle fájdalmat nem érzett, csalódottságot viszont igen, - de furcsa módon, - valami megkönnyebbülést is, ami által szinte teljesen megnyugodott. Azzal tisztában volt, hogy ezek után, ebben a házban már semmi keresnivalója sincs. Barbara szülei ugyan marasztalták, hogy legalább addig lakjon itt, amíg munkát talál magának, de a férfi ezt nem fogadta el. Csak arra kérte őket, hogy a könyveit őrizzék meg pár napig, amíg talál magának albérletet, s akkor majd el fog jönni értük.
Reggeli után, - miután elbúcsúzott a két szomorú öregtől, két bőrönddel a kezében és egy jókora hátizsákkal felszerelkezve lebuszozott az állomásra. Ott vett egy Dunántúli Naplót, melyben rá is bukkant egy neki megfelelő albérletre. A Garai utcában volt egy kis garzon, 30-ezerért. Mivel a végkielégítésből volt még bőven a számláján, és még közel egy évig járt neki a munkanélküli segély is, úgy tűnt, hogy egy darabig minden renden lesz. - Addig meg csak lesz munkám – gondolta derűlátón.
A Garai utcai ház hátsó végében lévő, különálló albérleti lakásban Joli néni kedvesen fogadta. Pár perc elteltével már kölcsönösen szimpatizáltak egymással és nagyon hamar meg is egyeztek.
- Ha úgy gondolja András, az összegyűlt szennyes ruháit szívesen kimosom magának, sőt, ki is vasalom, mivel az is benne van az albérleti díjban. – ajánlotta fel az öregasszony – Elférnek a maga ruhái is a mosógépben, legalább ki lesz használva a masina.
- Nagyon szépen köszönöm kedves Joli néni – hálálkodott a férfi, - mert való igaz, hogy a mosáshoz és a vasaláshoz semmit nem értek. De a zoknikat és az alsónadrágokat hagyja rám, azokkal még én is elboldogulok. – tette hozzá kissé zavartan.
Ezek után elmesélte, hogy milyen sorsfordulat állt be az életébe, ami aztán arra kényszerítette, hogy albérletet keressen magának. - Kedves fiam! Maga egy stramm fiatalember, - és bár igaz, hogy épp most esett át egy nagy csalódáson, - mégis azt mondom, hogy mielőbb keressen magának egy jóravaló, becsületes asszonyt, vagy lányt, akinek van egy kis lakása. És ha megszeretik egymást, minden jóra fordul, majd meglátja.
- Én is hasonlóképpen gondoltam Joli néni, de amíg munkanélküli vagyok, nem akarok élősködni senkinek a nyakán sem.
- Hát akkor igyekezzen minél előbb munkába állni fiam. – biztatta jóindulatúan a főbérlője, majd magára hagyta a férfit.
András kipakolta a holmiját, aztán a két üres bőrönddel buszra szállt, és elhozta a könyveit Barbara szüleitől. Ők ismét csak marasztalták, és mondták neki, hogy bármikor szívesen látják, de ő ezt az ajánlatot nagy tisztelettel elutasította.
Ezek után az élete szinte órarend szerint zajlott. Minden délután, vagy kora este megvette pár napra a reggelire valót, ebédelni pedig az Aranygaluska nevű - népszerű és viszonylag olcsó - helyre járt. Vacsorára egy pohár tea, vagy kakaó és két kifli tíz deka párizsival elég volt neki.
Délelőttönként, -fogadási napokon,- rendszeresen bejárt a Munkaügyi Központba, de sok jóval nem biztatták.
- Az a helyzet fiatalember, hogy elsősorban a családos embereknek próbálunk munkát szerezni, s úgy gondolom, ez érthető. Majd hamarosan indulnak OKJ-s tanfolyamok is, és ha valamelyik érdekli, jelentkezzen bátran. És mindig olvassa el a folyosón kifüggesztett állásajánlatokat is. András ezeket a mondatokat már betéve ismerte, és szép lassan, -ahogy egyre csak múlt az idő,- kezdett tisztában lenni azzal, hogy helyzete egyre bizonytalanabbá válik. Ahhoz, hogy belátható időn belül el tudjon helyezkedni, nem sok esélyt látott. Amióta munkanélküli volt, körülbelül tizenöt helyre is kiközvetítették, de alkalmazni vagy nem akarták, vagy nem tudták. Ilyenkor mindig láttamoztatta a kis kék könyvecskéjét, mellyel bizonyította, hogy ő aktív munkakereső, s hogy nem alkalmazták, nem rajta múlott. A szeptemberben elindult vámkezelői-vámügyintézői tanfolyamra például olyan nagy volt a túljelentkezés, hogy oda már nem fért be. Aztán, később, egy könnyűgépkezelői képzésről azért maradt le, mert egy nappal elnézte a dátumot.
- Joli néni, ez egy nagyon keserves, és egyre kilátástalanabbá váló állapot. Nem is tudom, mi lesz velem? – fakadt ki pár hónap után, amikor már kezdte végleg elveszíteni a türelmét. – Úgy látszik, hogy még a rendszerváltás után tizenhárom évvel is a munkanélküliségről szól minden. Ezek eladták a gyárakat és üzemeket, az építőiparnak és a könnyűiparnak annyi, a paraszt és városi melós is nagy bajban van, mi lesz itt?
- Nem tudom fiam, bár én elmondhatom, hogy sok mindent átéltem már… Horhyékat, a háborút, Rákosit, a forradalmat, a Kádár rendszert, és most ezt is. – merengett maga elé az öregasszony.– Csak azt látom, hogy most nem olyan jó fiatalnak lenni, mert a jövő nagyon bizonytalan. De azért fel ne adja a reményt! – tette hozzá nem túl nagy meggyőződéssel.
Az ősz és a tél is hasonló hangulatban telt el, s a tavasz sem hozott semmiféle kedvező lehetőséget vagy változást András életében. Lassan kezdett beletörődni a sorsába. Már arra is gondolt, hogy talán a fővárosban próbálhatna szerencsét, de ezzel még várt, mert még mindig látott valami halvány reményt, meg aztán nehezen tudta elképzelni, hogy elhagyja Pécset. Annál ő sokkal jobban szerette ezt a várost.
Élte tovább az életét. A hétvégeken valamelyik testvérénél ebédelt - mint mindig, - amióta munka nélkül maradt. A gyerekek nem sokat értettek meg a dolgokból, és most is nagy örömmel fogadták a nagybátyjukat, aki erre az időre átalakult jókedvű, vidám játszópajtássá, és így, ideig-óráig boldogabbnak érezhette magát. Imre és Ildikó, - bár aggódtak a sorsa iránt, - anyagilag nem állt módjukban segíteni őt. - Nem fog ez örökké tartani higgyétek el, mert érzem, hogy nemsokára változni fog a helyzet – adta elő nekik szinte minden látogatáskor, bár egyre fogyatkozóbb hittel és reménnyel.
A helyzet, -ahogyan azt András előre megjósolta,- valóban megváltozott, csakhogy épp ellenkező előjellel, mint az bárki is hitte volna. Mivel munkája továbbra sem volt, menthetetlenül elérkezett az a nap is, amitől legjobban tartott. Ez a nap, amikor az utolsó havi segélyt folyósították a számára. Miután kifizette a szeptemberi albérletet, a végkielégítésből és a segélyből összesen maradt még hatvanezer forintja. A két bőrönd ruháján és a könyvein kívül ez volt minden vagyona.
Ekkor döbbent rá igazán, hogy most olyan mély gödörbe került, amelyből belátható időn belül nem fog tudni kimászni. Nagy nyugalmat erőltetve magára, alaposan átgondolta, mit is fog most tenni? Hol fog lakni? Miből fog megélni? Az albérletet már nem tudja fizetni, a testvéreihez nem mehet, mert ők is szűkösön élnek, és ráadásul anyagi gondjaik is vannak. Aztán hamarosan itt az október, jönnek a hidegebb napok és éjszakák. Hol fog majd aludni, hogy fog majd tisztálkodni, hogyan, miből, és mivel tartsa rendben a ruházatát? Egész nap cipeli majd magával a két bőröndöt, meg a hátizsákot? És mi lesz, ha elfogy a pénze? Mit fog enni, ha már nem lesz egy fillér sem a zsebében? Majd a kukában turkál, mint a többi szerencsétlen?
Az is aggasztotta, hogy ha véletlenül összetalálkozik a testvéreivel, barátaival, vagy a régi munkatársaival, osztálytársaival, milyen magyarázattal áll majd elő? Két nap volt még vissza a szeptemberből. Rádöbbent arra, hogy mivel a következő hónapban már semmilyen pénzforrás nem áll a rendelkezésére, két nap múlva mennie kell az albérletből és ettől kezdve hajléktalanná fog válni. Most bánta igazán, hogy kellő időben, már a legelején, nem próbált keresni egy olyan nőt, aki befogadja, akár élettársi minőségben is. Aznap, egész este azon törte a fejét, hogy fogja átvészelni a kezdeti időket, legalább is addig, amíg majd csak történik valami.
Történt is. De ezt megelőzően egy olyan mentő gondolata támadt, ami arra késztette, hogy - életében először, - hazudjon a testvéreinek, de épp úgy hazudott szeretett főbérlőjének, Joli néninek is.Késő este felhívta Imrét, majd később Ildikót, s mindkettőjüknek a következő mesét adta elő:
- Szia, tesó! Végre, jó hírt közölhetek. Ma összefutottam egy régi osztálytársammal, aki Csepelen egy kémiai labort vezet. Azonnal fel is ajánlott egy kutató-laboránsi állást a műhelyében. Még egy olcsó albérletet is kilátásba helyezett. Hát nem csodálatos? Már holnap fel kell utaznom, hogy október 1-től munkába állhassak.
- Hát ez remek! Nahát! Az igaz, hogy Csepel, az nem Pécs, de most az a legfontosabb, hogy végre lesz munkád. – körülbelül így reagált mindkét testvér a hallottakra, és sok szerencsét kívántak Andrásnak. Joli néni is örült, bár sajnálta, hogy el kell válniuk.
- Kedves fiam, majd holnap reggel, mielőtt elindul, készítek az útra egy kis elemózsiát. És remélem, hamarosan írni is fog, és beszámol arról, hogy miként alakul a sorsa?
- Köszönöm drága Joli néni, nagy hálával tartozom magának. Arra még megkérhetem, hogy amíg nem áll módomban leutazni Pécsre, vigyáz a könyveimre?
- Hát persze, szívesen megőrzöm valamennyit. – nyugtatta meg a férfit, majd egy nagyot sóhajtva magára hagyta.
András gondosan összecsomagolta a holmiját. Az egyik bőröndbe az ingeit, nadrágjait, a két öltönyét és a fehérneműit csomagolta be, a másikba pedig a nagykabátját és a két dzsekit, valamint a cipőit gyömöszölte. A hátizsákba rakta a személyes iratait, bizonyítványait, a családi fotókat, a borotválkozó készletét, egy szappant, fogkefét és néhány törölközőt. A maradék, mindegy negyvenvalahány ezer forint már az öltönye belső zsebében lapult. Ez volt minden vagyona.
Elalvás előtt eszébe jutott, hogy – amíg nem talál magának egy megbízható, biztonságos búvóhelyet, - a bőröndöket és a hátizsákot beteszi a főpályaudvari csomagmegőrzőbe, hogy ne kelljen velük mászkálnia egész nap. Másnap reggel, hajnali ötkor kelt. Ezt meg kellett tennie, hiszen Joli néni úgy tudta, hogy a hat-tízes IC-vel utazik fel Pestre. Amikor kilépett az ajtón, az öregasszony már ott állt előtte, egy jól megtömött műanyagszatyorral a kezében.
- Bandika, csináltam magának Pick-szalámis szendvicseket, még sajtot is szeltem közé. Meg egypár almát és egy fél tepsi sajtos pogácsát is csomagoltam az útra, még jó meleg. Nemrég vettem ki a sütőből. Azzal nagy hirtelen magához ölelte Andrást, majd azon nyomban el is pityeregte magát.
- Aztán vigyázzon ám magára! És mihamarabb írjon, vagy telefonáljon. Nehogy elfelejtse…
A férfinak akkorát kellet nyelnie, hogy attól tartott, talán még az utcán is meghallották. Úgy ölelte magához az öregasszonyt, mintha a saját anyját ölelte volna.
- Köszönök mindent drága Joli néni. Ígérem, hogy jelentkezni fogok, és mindent meghálálok. Számíthat rám, megígérem.
Azzal kitépte magát az ölelésből és szinte futva tette meg az utat a kapuig. Ahogy kilépett a hajnali ködös homályba, le kellet tennie a bőröndöket, hogy megtörölhesse a szemét, mert semmit sem látott. De ebben nem a köd volt a ludas.
Lassan poroszkálva indult el az állomás felé. Halvány fogalma sem volt arról, hogy innen kezdve mi vár rá. Kutyául érezte magát, de nem volt más választása. Szembe kellett néznie a sorsával.
Miután berakta a holmikat a csomagmegőrzőbe, átment a szemközti bisztróba, kért egy nagy adag kávét, és aztán még egyet. Pár perccel később elsétált a Köztársaság térre, s leült az legelső padra. Rágyújtott és gondolkozni kezdett arról, hogy most mitévő legyen, mit csináljon, merre induljon ? Hol fog majd aludni, és hol tud majd tisztálkodni?
Tanácstalan volt, hisz ez lesz az első olyan napja, amit már mint hajléktalan fog eltölteni. Körülbelül másfél órát töltött a padon, mire megtervezte, hogy mit fog tenni. Először is egy helyet kell találnia, ahol biztonságosan éjszakázhat. Aztán ha talál ilyen helyet, kiveszi a csomagmegőrzőből a bőröndöket, és a biztonságos szálláshelyre viszi, mert ezzel is spórolni tud.
Egyenlőre ennyit talált ki, mert úgy gondolta, a következő napokat még ráér megtervezni. Elszívott még egy cigarettát, majd egy nagyot sóhajtva felállt, és elindult. Tudta, hogy most kemény idők jönnek az életében, és azt is tudta, hogy valószínű, hogy nagy harc vár rá az elkövetkezendő időkben. Ebben nem is tévedett.
Ám azt nem tudhatta, hogy ez a harc közel egy évig fog tartani.
 
F

FATA MORGANA

Vendég
Nagyon nehéz megfelelő szavakat találnom erre az írásra, mélyen megérintett András sorsa.Aztán arra gondoltam hány és hány "andrás"-sal találkozunk nap mint nap, köztük vagyunk sokan, mi magunk is, ki így, ki úgy.....de rólunk is szól ez a történet. Alig várom a folytatást, mert azt ígérted Luigi,jóra fordul minden. Annyiszor kerültem mély gödörbe életem során de azt vettem észre - hogy bár még mindig felálltam és újra kezdtem - a gödrök egyre mélyülnek, és egyre durvábbak: 5 métert kaparok felfelé, aztán 10 métert csúszok vissza.....

Csodálatosan írsz, eltalálod azokat a "húrokat" amik megérintik az olvasók szívét-lelkét legyen az keserédes, vagy vidám netán tragikomikus történet.

Köszönöm!
 
F

FATA MORGANA

Vendég
Csatlakozom az előttem szólókhoz :) Csak megerősíteni tudom az Ő válaszaikat :)
Így én most inkább a hajléktalan asszony nevében köszönném meg a kedves soraidat!
 
F

FATA MORGANA

Vendég
Na hallod! Ez nem volt szép dolog Úgy megríkattál, ahogy csak a lányaim tudnak születésük óta, mert annyi szépet kapok tőlük szavakban, tettekben.
Visszatérve a történetre hol nevettem, hol sírtam, hol nevetve sírtam, de ilyen elementáris hatást kevés novella váltott ki belőlem.
Tetszik ahogy írsz, elolvasom mindegyiket, de ez a Pannicsajos volt a legütősebb! Nevettem a számítógéppel való ismerkedéseddel is, a mi korosztályunknak valóban kínai
 

Luigi48

Állandó Tag
Állandó Tag
Az utolsó szalmaszál / második rész /

Úgy gondolta, hogy első felfedező útja a belváros és környéke felé fog vezetni, és ott majd bekukkant néhány olyan lépcsőházba, ahol biztonságosan átaludhatná az éjszakát. Azt tudta, hogy az állomás kapuit este tizenegykor bezárják, mert csak azok tartózkodhatnak a várótermekben, akik érvényes menetjegy birtokában vannak. Ezt a rendelkezést a hajléktalanok távoltartása miatt hozta a MÁV.
Szeptember utolsó napja volt. Hatodikáig érvényes a buszbérlete, de a jövő hónapra már nem vehet, mert minden fillérre szüksége lesz. A csomagmegőrzőből is mielőbb ki kell pakolnia a két bőröndöt, mert az naponta hatszáz forintjába kerül. A hátizsákja nem nehéz, azt könnyedén hordozza magával, hisz abban csak az iratai vannak, meg a tisztálkodó holmija. András délelőtt tíz órától délután négyig rótta az utcákat. Körülbelül harminc társasházzal próbálkozott, de sikertelenül. Ezek kapui vagy kulcsra voltak zárva, vagy ha be is jutott, akkor pedig az alagsori ajtókon, vagy a rácsokon nem jutott túl.
– Úgy látszik, óvatosabbak lettek az emberek. Ez így nem fog menni – állapította meg csalódottan – tehát az alagsorok kipipálva, máshol kell keresgélnem. Úgy döntött, hogy felmegy a Mecsekre, és majd ott próbálkozik. Naivan arra gondolt, hogy talál majd egy barlangfélét, vagy valami ahhoz hasonlót, ami megvédi az eső és a hideg ellen, és ha talál ilyet, akkor a holmiját is el tudja majd rejteni. A Kórház térnél felszállt egy 35-ös buszra, és felment vele az Állatkertig, onnan elindulva bebarangolt egy nagyobb erdőrészt. Legalább tíz olyan rejtekhelyre bukkant, amelyek jónak tűntek, de azokon a helyeken a - faágakkal és levélzettel álcázott - nagyméretű kartondobozok arról tanúskodtak, hogy az a hely már foglalt.
– Ezek szerint a Mecsekoldalt is kipipálhatom – bosszankodott a férfi. – Mi van még ezeken kívül? Talán az állomáson egy félretolt vagon? Vagy majd egy bokor alatt fogok kikötni? – gondolkodott hangosan, miután leült a buszmegállóba és kivett két szendvicset, néhány pogácsát, meg egy almát abból a csomagból, melyet Joli néni készített neki. A gyomra már erősen korgott, hisz reggel óta egy falatot sem evett, egyszerűen megfeledkezett róla. Mire az evéssel végzett, jött is a városba tartó busz.
Már szürkület volt, amikor a Főpályaudvarnál leszállt. Fogta magát, és az állomás épületétől mindegy százméternyire lévő, - holtvágányra félretolt - szerelvényekhez sétált. Egy nyolc vagonból álló tehervonatot látott, és egy három kocsiból álló személyvonatot, mindkettő látszólag elhagyatva, mozdony nélkül. Néhány tehervagon végén bódészerű fülkét is látott, oldalt csukható ajtókkal, elöl pici ablakkal.
– Amíg nincsenek mínuszok, akár itt is elalhatok – állapította meg optimistán – de egy zárt kocsi mégis csak jobb lenne. Mielőtt a személyszállító vagonokhoz osont volna, alaposan körbenézett, nehogy szembetalálkozzon egy vasutassal, de tiszta volt a levegő. Ám amikor megpróbált feljutni a három szerelvény egyikére, nagy csalódás érte, mert az összes ajtó be volt zárva. Elfojtott káromkodással vette tudomásul, hogy nincs más, marad a tehervagon bódéja.
Ekkor hirtelen azt érezte, hogy olyan sürgős dolga akadt, amelyet nem lehet csak úgy, valamelyik fa mellett, állva elintézni. Arra nem is gondolt, hogy a vasútoldal füves részén leguggoljon, és úgy végezze el a dolgát, mert azt megalázónak tartotta, és ezért inkább a MÁV fizetős illemhelyét vette igénybe. Miután lerendezte a dolgát, előszedte a hátizsákjából a szappant és fogmosó készletét. E szerény tisztálkodási tevékenység közben szinte megrémült attól a felismeréstől, hogy sok-sok év után ez lesz az első olyan éjszakája, amikor fürdés, vagy zuhanyozás nélkül lesz kénytelen ” nyugovóra „térni. Pedig, ha tudta volna, hogy még hány ilyen éjszakája lesz!
Még nem volt olyan késő, hogy ne sétáljon egyet a környéken. Séta közben megevett még egy Joli néni féle szendvicset, és a megmaradt pogácsák felét. Ezután kivette a csomagmegőrzőből a két bőröndöt, és az egyikből előhalászta a bélelt dzsekijét, hogy ha majd hűvös lesz az éjszaka, legyen mivel takaróznia. Hátrament a tehervagonokhoz, magára csukta az ajtót, és elhelyezkedett a kemény ülőkén. Mielőtt elaludt volna, igyekezett semmire sem gondolni, de ez nem nagyon sikerült neki. Zaklatott álma volt. Többször is felriadt, majd ismét elaludt. Így ment ez egész éjjel.
Reggel hatkor arra ébredt, hogy nagyon fázik, mert a bélelt dzseki, - amit magára terített, - az éjszaka folyamán lecsúszott róla, és most a bódé padlóján hevert. Az ülve alvás eddig ismeretlen megpróbáltatás volt a számára. Elgémberedett végtagokkal, és fájó derékkal, káromkodva kászálódott föl, hogy összeszedje a holmiját. Mielőtt leszállt volna, óvatosan kilesett a vagon bódéjának ablakán, de semmi mozgást nem tapasztalt. Sietve magára kapta a hátizsákot, elszántan megragadta a bőröndöket, és elindult. Csak úgy, toronyiránt.
Végül aztán a vásárcsarnok előtt kötött ki. Nemrég nyitott a piac, még alig lézengett egy-két vevő. Becipelte a cuccait, és első dolga az volt, hogy a sarokban lévő vízcsapok egyikénél megmosta az arcát. Ezután a legközelebbi lacikonyhánál vett egy nagy pohár teát, és megette hozzá a maradék szendvicset meg a pogácsát, majd végül elrágcsálta az utolsó szem almát is. – Legalább ennyivel is könnyebb lesz a hátizsák – állapította meg kesernyés humorral, majd gondolatban hozzátette:
- Ma kellene Csepelen munkába állnom… Csak el ne késsek már az első munkanapon… Furcsa, de ezen már röhögnöm kell!
Nagy nehezen összeszedte magát, és átcipekedett a csarnoktól csupán néhány méterre lévő Távolsági buszpályaudvarra, és leült egy padra. A legtöbb várakozó, aki ránézett, nyilván azt gondolta, hogy ez az öltönyös fiatalember is utazni óhajt. Honnan is tudhatták volna, hogy András fejében most egész másfajta gondolatok cikáznak, és hogy ő most - ki tudja, még meddig, - de le fog maradni valamennyi buszjáratról. Hősünk, egy ideig bámulta a rohanó emberáradatot, de aztán hirtelen eszébe jutott valami.
Felpattant a padról, fogta a két bőröndöt, és elindult egy bontási területre, ahol majd nyugodtan át tud öltözni, és tiszta alsót is húzhat. Akkoriban bontották le a Bocaccio nevű diszkó épületét, amely egy igencsak rossz hírű helynek számított. A fiatalokat, - a korhatárra való tiltás ellenére, - szabadon kiszolgálták bármilyen szeszes itallal. Ráadásul, a mellékhelyiségekben füvet és gyorsítót is kaptak jó pénzért a dílerektől. Azt is beszélték, hogy néhány lány még a fiúvécébe is bejár, hogy bizonyos ellenszolgáltatás fejében kábítószerhez jusson. Ezt a tűrhetetlen állapotot végül egy gyanús körülmények között fellobbant láng tetőzte be, mely következtében az épület leégett. Ide, erre az elhagyatott helyre igyekezett most András. Beállt az elüszkösödött falmaradvány és egy bokor közé, majd átöltözött. Tiszta inget, alsónadrágot és zoknit vett fel, az öltönyét pedig farmerra, pulóverre és a melegebb dzsekijére cserélte le. Azonnal érezte, hogy a komfortérzete jelentősen feljavult. Ezek után már csak az aggasztotta, hogy mikor tud a bőröndjeinek biztos helyet keresni, mert már kezdte unni, hogy mindenhová magával kell cipelnie. Ez a vágya azonban csak körülbelül két hét múlva teljesült, bár nem egészen úgy, ahogyan azt ő számította. A meglepetés még váratott magára.
Az elkövetkezendő hét hasonlóképpen zajlott, mint az első nap. Mivel a pénzével óvatosan kellet bánnia, keveset evett. Csak reggelire és vacsorára költött, az ebédet kihagyta. – Átmeneti kényszerüdülés félpanzióval, ülve alvásos, keményüléses, huzatos vagonban… - vette elő ismét azt a sajátos akasztófahumorát – Hát akkor meg mi a francnak is panaszkodom? Egy hét alatt annyira megszokta a vagon bódéját, hogy már végig tudta aludni az éjszakákat. Ez idő alatt csak egyszer esett rémületbe, akkor, amikor az egyik éjjel megindult alatta a tehervagon. Azt sem tudta, hogy most mit csináljon? A sok holmival nem mert leugrani, de megkönnyebbülésére a szerelvény hamar megállt, és hallotta, ahogy a mozdonyt lekapcsolják. Amikor lelépett vagon lépcsőjén, látta, hogy nem történt más, csak mindegy száz méterrel kijjebb tolták a szerelvényt.
Még három napig élvezte ezt a helyzetet, aztán megtörtént a baj. A szerelvény eltűnt, csak a hűlt helyét találta. A félretolt személykocsik ajtaját pedig továbbra is zárva találta. Kétségbeesetten gondolt arra, hogy most jött el az a pillanat, amikor valamelyik parkban, a bokrok között kell magának helyet keresni. Nincs más. Legalább is ezt gondolta. Lehet, hogy ha nagyobb rutinnal rendelkezik, mást talál ki, de így nem jutott eszébe jobb megoldás, mint visszamenni a Bocaccio romjaihoz. Kivette a bőröndből a nagykabátját, majd egymás mellé fektette a két bőröndöt, és rájuk feküdt. Vánkosként a hátizsákot használta. Számára is meglepő volt, de mihelyt magára terítette a nagykabátot, öt perc múlva már el is aludt.
Reggel pontban hatkor ébredt. A dereka most is sajgott, de más baja nem volt. Viszont, amikor körülnézett, három gyanús alakot vett észre, akik ott ólálkodtak nem messze tőle. Áldott a sorsot, hogy felébredt. Ki tudja, még az is lehet, hogy kirabolták volna, vagy megverik, vagy bármi más… Abban a pillanatban megfogadta, hogy ezek után messze el fogja kerülni ezt a környéket, és mégiscsak egy parkba keres alvóhelyet magának. És ha ez így lesz, akkor mindenképpen szüksége van egy nagy kartondobozra, amit majd összelapít, és arra fekszik. A bőröndökön aludni mégsem olyan kényelmes, de az is előfordulhat, hogy az ő hetvenöt kilójától előbb-utóbb összelapulnak, és a végén még képesek lesznek akár szétesni is.
Hirtelen eszébe jutott a Balokány Liget. Gyerekkorában, de még később is eljött ide fürödni a testvéreivel, bár inkább a Hullámba jártak, mert az közelebb volt Kovácstelephez. De arra még emlékezett, hogy a Ligetben sok bokor van, sőt, még örökzöldek is. Ezek nem hullatták el a leveleiket, így az álcázás sokkal tökéletesebb volt. Miután terepszemlét tartott, már aznap éjjel ott is aludt. Nagy mázlija volt, mert odafelé, a 48- as tér környékén talált egy olyan kartondobozt, amelyet az előző gazdája már összelapított. Ugyan a Ligetben is látott egy-két lerobbant figurát, de ezek csak körbejárták a tavat, aztán szépen el is mentek másfelé. Meglepően jó esett neki az alvás a vastag kartonon, mert jól szigetelt, és puhább is volt, mint a bőröndök. Reggel minden kezdődött elölről. Vásárcsarnok, arcmosás, tea, és egy lángos. Később ismét a Távolsági buszvégállomás egyik padján találta magát. Itt újból átgondolta a helyzetét. Arra jutott, hogy előbb-utóbb valami pénzszerzési lehetőség után kell nézni, mert már csak harmincezer forintja maradt. De milyen lehetőség? Alkalmi munka? Vagy üvegeket fog gyűjteni? Esetleg fémet, amit lead a MÉH- egyik átvevőhelyén?
A délutánokat most is valamelyik padon töltötte, a Kossuth tér, a Köztársaság tér, vagy az Indóház tér környékén. A bőröndök cipelésével ugyan még nem barátkozott meg, de nem volt más választása. Ha volna egy kiskocsija, - mint a legtöbb hajléktalannak, - könnyebb lenne a cipekedés. Ám ezt a gondolatot gyorsan elhessegette magától, mert szerinte hülyén nézne ki, ha egy kiskocsin húzogatná a bőröndjeit reggeltől estig, ide-oda a városban.
A vacsorára valót egy kis ABC- ben szokta megvenni. Általában ez tizenöt deka felvágottból és három zsömléből állt, valamint fél liter kakaó, vagy tej. Reggelire pedig a már szinte megszokott lángos, vagy két darab fánk, és tea. Ebédre semmi. És persze másnaponként egy csomag cigaretta a legolcsóbb fajtából. Naponta ennyit költött magára. Hogy a pénze meddig fog még kitartani, azt még nem számolta ki. De nem is akarta, mert az csak rontott volna a helyzeten.
Aztán a hét végén történt egy olyan váratlan esemény, amely – és ez túlzás nélkül állítható – gyökeresen megváltoztatta a férfi eddigi életét. Akkor már a harmadik vagy negyedik éjszakáját töltötte a Liget legdúsabb bokra alatt az összelapított kartondobozon elnyújtózva, s a jó meleg nagykabáttal betakarózva. Azon az éjszakán még álmodott is valamit. Ám ez az álom rémálommá vált, amikor felébredt. Amit legelőször észrevett az az volt, hogy a takaróként használt nagykabátja nincs rajta. Idegesen nézett körbe. Először arra gondolt, hogy ahogy álmában forgolódott, lecsúszott róla. De nem ez történt, hanem eltűnt, és vele együtt mindkét bőröndje is! Azt hitte, rögtön megőrül. Villámgyorsan felugrott, és többször is körberohangálta még a környező bokrokat is, de sehol semmi. Rádöbbent arra, hogy kirabolta valaki. De még az is lehet, hogy többen voltak. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a feje alá tett hátizsákot nem vitték el, mert akkor a világon semmije sem maradt volna.
Pillanatokon belül felfogta és átlátta a helyzetét. Vajon, ezek után milyen csodának kell történnie, hogy talpon maradjon? Az egész ruhatárát ellopták tőle, csak az maradt meg, ami rajta van. Meg a hátizsák az iratokkal, három törölközővel, szappannal, és a borotválkozó felszerelésével. Ennyi az egész. A pénzből jó, ha van még huszonhétezer forint.
Szédelegve indult el a belváros felé. Gyalog kellett mennie, mert a buszbérlete már két hete lejárt. Már gyorsabban haladt, hisz a bőröndöket nem kellett neki cipelni. Szombati nap volt. Egy hűvös, szeles, október végi szombat délelőtt. Fázósan húzta be a nyakát, amikor elindult. Már alig várta, hogy a vásárcsarnok melegébe érjen, és egy nagyot kortyolhasson a forró teából, és hogy a szájában érezze a fokhagymás lángos ízét. Már nagyon éhes volt. Az, hogy csak reggel és este evett valamit, egyáltalán nem tett jót a közérzetének. Tudta, hogy ez nem mehet sokáig, ezért úgy döntött, hogy ezentúl délben is fog enni, legalább egy meleg levest.
Aztán kell vennie két erős műanyagszatyrot, olyat, amilyen a többi csavargónak van. Ha úgy alakul a helyzet, abban sok visszaváltható üveget vihet vissza valamelyik szupermarketba. Ezen kívül – ha holnap lemegy a vásárba, - muszáj venni egy használt télikabátot is, hogy legyen mivel éjszakánként takarózni, vagy ha olyan az idő, akár viselni is. Ezekre a dolgokra mindenképpen szüksége lesz. Így is történt.
Délben az Aranygaluskában megevett egy jó sűrű babgulyást, két szelet kenyérrel. Fantasztikusan érezte magát, szinte boldog volt. Mivel fogyasztott, igénybe vehette a mellékhelyiséget is. Amikor kifelé jött és megállt a vízcsapok előtt, hogy kezet mosson, belepillantott a tükörbe. Elégedetten látta, hogy már olyan borosta nőtt a képére, amely egy kis jóindulattal már szakállnak is nevezhető. Már korábban is gondolt arra, hogy ha szakállat növeszt és vesz magának egy foncsorozott sima üvegszemüveget, talán nem fogják felismeri a régi barátai, munkatársai, vagy osztálytársai. Talán még a tulajdon testvérei sem. Szégyellte volna magát ha bárki is felismeri, és kérdőre vonja.
A délutánt végig csavargással és bámészkodással töltötte. Estefelé megvette a szerény vacsorára valót, amit berakott a hátizsákba, majd lement az állomásra, hogy hátha most szerencséje lesz. És lett is. Ott állt félretolva egy tehervonat. Tíz óráig még mászkált össze-vissza, közben megette az élelem felét. Ezután ismét lesétált a sínekhez, és beült a vagon bódéjába. Egyáltalán nem volt melege, de azért el tudott aludni. Reggel a megszokott időben ébredt. Ösztönösen nyúlt le maga mellé a bőröndök után, de rájött, hogy csak a levegőt markolássza...
Hét óra volt, mire legyalogolt a vásártérre. A vacsora maradékát útközben ette meg. Már rutinos „menet közben evő” vált belőle. A vásár akkor éledezett, de a bolhapiac már nyüzsgött. Hamarosan meglátott egy neki való, jó meleg, vatelinnal bélelt, sötétszürke nagykabátot. A nénike ezer forintért kínálta, de András lealkudta nyolcszázra.
– Az uramé volt. Jó meleg. Tudja, ezt még ő varrta magának. Szabómester volt a lelkem. – mosolygott szomorúan, és miközben Andrásnak átadta a kabátot, alig észrevehetően - még egyszer, utoljára - megsimogatta. A férfit megrendítette ez az apró, diszkrét kis mozdulat, mert úgy látta, hogy ebben a kis simogatásban benne volt egy egész élet szeretete.
Zavartan köszönt el az öregasszonytól, és ment tovább a dolgára. Egy kínai árustól vásárolt három darab alsónadrágot, és öt pár zoknit, de itt nem tudott alkudni. Aztán, hosszas keresés után végre talált két erős műanyagszatyrot is, amelyeknek olyan vastag kötélből voltak a fogantyúi, mint a mutatóujja. Ezeket ötszázról alkudta le négyszázra. Már csak a szemüveg volt vissza. Olyat, - amilyet elgondolt nem látott, - de egy olyat igen, amilyet Latinovits Zoltán viselt az Isten hozta őrnagy úr című filmben. Ezt a régimódi drótkeretes napszemüveget ötven forintért megkapta. Ezek után úgy gondolta, - hogy mivel jó vásárt csinált, - igazán megérdemelne egy adag sült véreshurkát.
Miközben jóízűen falatozott, hirtelen beborult az ég, és esni kezdett. Ekkor döbbent rá, hogy egy sapkára is szüksége van. A vásárból kifelé menet benézett minden sorba, és baseball sapkák után kutatott. Ezer forintnál olcsóbbat nem látott, de aztán rájött, hogy minek neki új sapka? Így aztán ismét az ócskapiacnál kötött ki, ahol kettőszázért hozzájutott egy sötétkék fejfedőhöz, amire ez volt írva nagy fehér betűkkel: CAPTAIN.
– Oké, a mai naptól kezdve kinevezem magam kapitánynak. – mondta a fiatal srácnak, akitől a sapkát megvette. Október utolsó napjai, majd az egész november is hasonlóképpen múlt el, mint a korábbi napok. A Kapitány, alias Balogh András vegyésztechnikus, nyomdász és könyvkötő tovább élte a hajléktalanok életét. Az éjszakák okozták a legtöbb gondot neki, mert ha volt éppen vagon, akkor ott aludt, ha nem, akkor néha bokor alatt, olykor meg egy véletlenül nyitva felejtett lépcsőház alagsorában. De egyszer kénytelen volt lemászni egy vízaknába is, ami minden eddiginél kényelmetlenebb volt, ráadásul reggel, ébredés után alig győzte magáról lesöpörni a pincebogarakat. Mint az várható volt, a ruházata egyre mocskosabb és büdösebb lett, de a haja meg a szakálla is megnőtt azóta. Más szóval, egyre inkább kezdett hasonlítani egy igazi hajléktalan csavargóhoz.
A másik nagy problémája az volt, hogy két hónap telt el anélkül, hogy tetőtől talpig megfürdött volna, s szinte elviselhetetlenül mocskosnak érezte magát. Emiatt nagyon szenvedett. Amíg nem került az utcára, mindig gondosan ügyelt a teste ápolására, a körmei és a frizurája állapotára. Már nem is emlékezett arra, hogy kitől hallotta ezt a szellemes, és minden bizonnyal igaz megállapítást, miszerint:
- Nézd meg a férfi kezén és a lábán a körmöket, és ha azok rendben vannak, akkor az egész férfi rendben van.
December első hetében történt, úgy reggel nyolc körül, amikor épp a Citrom utcában bolyongott. Azt látta, hogy az egyik házból egy fiatalember két sörösüvegrekeszt cipel ki, leteszi a kuka mellé, majd visszamegy a házba. Emberünk várt még néhány percet, hogy történni fog-e még valami, de nem. Erre aztán hihetetlen gyorsasággal pakolta át a rekeszekből az erős szatyrokba mind a negyven sörösüveget, majd lerohant a Konzum Áruház csemege osztályára, és visszaváltotta. Ezer forinttal lett gazdagabb. Jól indult ez a napja. De délután öt óra felé még ennél is jobb lett. Akkor is történt vele valami, ami megváltoztatta az életét, de most végre pozitív irányban.
Az ebédre elfogyasztott csodálatos ragulevestől feldobottan lépett az utcára. Terve szerint, végigsétált a Király utcán és megnézegette az összes kirakatot. Amikor az ékszerbolt elé ért, már egy úri dáma - hozzáértő, ám kissé unott képet vágva - nézegette a drágaságokat. András zavartalanul a nő mellé lépett, és belebámult a kirakatba. Amikor ezt a dáma észrevette, fintorogva elhúzódott tőle, majd szemeit résnyire összehúzva, sziszegte oda neki. – Hogy merészel mellém állni, maga…maga… A férfi azonban nem várta meg, amíg befejezi, hanem nyugodt hangon a következőket válaszolta.
– Köszönöm a jóindulatát és a toleranciát, melyet irányomban mutat asszonyom. – mosolygott rá szívélyesen – Egyébként, elismerésemet fejezem ki a plasztikai sebészének, mert valóban remek munkát végzett.
Ezek után megfordult és elsétált egy darabig. Amikor visszanézett, látta, hogy a derék asszony szája tátva van, s bár próbál szólni, hang nem jön ki a torkán. Hősünk remek hangulatban folytatta útját. A Jókai téren leült az antikvárium előtti padra, és elszívta ötödik cigarettáját. Jól érezte magát, sőt még nevetett is egy jót, méghozzá ismét a saját maga humorán. Ugyanis eszébe jutott, hogy mi a fenének neki a borotválkozó felszerelés, amikor épp a szakállát növeszti? Erre a kérdésre rögtön meg is adta magának a választ.
– Majd behajítom egy kukába – gondolta első nekifutásra, de aztán így folytatta. – De mégsem… Van egy sokkal jobb ötletem! Inkább odaajándékozom majd egy hajléktalan fickónak.
Erre aztán úgy elkezdett nevetni, hogy a körülötte jövő-menő emberek joggal hihették, hogy teljesen megbolondult. De ő most ezzel egy csöppet sem törődött. Elégedetten állt fel, nyújtózott egy nagyot, majd elindult lefelé a Jókai utcán. Az volt a terve, hogy elmegy a Mártírok útjára. Az egy jó hosszú utca volt, telis-tele gurulós kukákkal. Arra gondolt, hogy hátha kirakott valaki egy jó meleg nadrágot, mert arra nagy szüksége lenne, ha majd beköszönt a tél. Alig akart hinni a szemének, amikor – körülbelül félútnál járva – meglátott egy faágra akasztott nadrágot, egy olyat, amely első látásra pont neki valónak látszott. Szinte tudomást sem véve arról a pár emberről, akik arra jártak, a fához lépett, hogy birtokba vegye a kincset. Már nyúlt is volna érte, amikor – teljesen váratlanul – valaki olyan nagy erővel vágta hátba, hogy elterült a földön, mint egy béka.
– Én láttam meg előbb a nadrágot haver! Tehát a nadrág engem illet, világos? Vagy akarsz még egyet? – hallotta a borízű hangot a feje fölött. András lassan feltápászkodott és szemügyre vette támadóját. Azt tudta, hogy ő kereken száznyolcvan magas, de jól látta, hogy ez az előtte tornyosuló hústömeg legalább tizenöt centivel magasabb nála. Emiatt, egy nyílt harcban szinte esélytelen volna. Épp ezért cselhez folyamodott.
– Oké haver, azt hiszem, igazad van. – szólalt meg szinte a bocsánat hangján – de most jobb lesz, ha lelépünk innen, mert ott jön egy rendőrautó – tette hozzá aggodalmasan. Ellenfele ekkor követte el azt a nagy hibát, hogy félig megfordulva, tekintetével keresni kezdte a rendőrségi autót.
András pont erre várt. Egy jól irányzott és szépen kivitelezett rúgással a behemót ágyékába bombázott. Szerencsétlen ellenfele egy - hatalmasat ordítva a fájdalomtól - összekuporogva a földre rogyott, és eltorzult arccal tapogatta sérült testrészét.
– Hogy az a radai rosseb álljon beléd haver! Ez nem volt fair tőled – nyöszörgött a fickó, de úgy, hogy András már kezdte komolyan megsajnálni.
– Bocs haver, de nem én kezdtem. – mentegetőzött őszintén, aztán a kezét nyújtva felsegítette emberét a földről, aki harag nélkül, immár vigyorogva szólalt meg.
– Jól megetettél azzal a rendőrautós dumáddal. – mondta elismerően – Te! Figyelj csak… látom, hasonló cipőben jársz, mint én. Mi volna, ha innen kezdve haverok lennénk? Legyőzhetetlen párost alkotnánk, nem gondolod?
– Részemről a szerencse haver. Egyedül amúgy is sokkal szarabb ez az egész – vidámodott fel a barátunk – tényleg örülök, hogy ilyen jól összejöttünk. Még ha nem is a legideálisabb körülmények között.
– Hát akkor, meg is egyeztünk volna – bólintott egyetértően a másik – Engem Boros Istvánnak hívnak, de mindenki csak Colosnak szólít. És te?
– Én meg Balogh András vagyok, és nincs becenevem. – válaszolta a kérdezett.
- De most már lesz haver. Az, amit a sapkádon olvastam. Kapitány… - remélem nincs ellenvetésed?
– Nincs hát. De tudod mit, Colos? Ezt a névnapot megünnepeljük egy nagyfröccs mellett is. Remélem, neked sincs ellenvetésed?
– Hát persze, hogy sincs – röhögte el magát az új barát – látom, mi jól meg fogjuk érteni egymást.
Miután hősünk begyömöszölte szatyrába a kemény harc árán megkaparintott meleg téli nadrágot, a két jókedvű hajléktalan - a Colos meg a Kapitány - kimért léptekkel indult el a Lokomotív étterem felé.
– Mondd csak Kapitány, te hol a jó francba nyomod le az éjszakát? – szólalt meg a Colos nagy hirtelen.
– Legtöbbször egy tehervagonban, de volt már egy-két másik hely is, de azok nem voltak frankók. Miért kérdezed?
– Ezek szerint téged láttalak mostanában a tehervagonok környékén császkálni, haver? – ámult el a másik.
– Honnan a csudából tudsz te erről? – ámult el András – mert én nem láttalak téged, cseszd meg.
– Hát egy első osztályú kocsiból nagyokos. És ha jól viselkedsz, ma már te is ott alhatsz öregem. – vigyorgott a másik.
András azonban hitetlenkedve nézett fel a nagydarab emberre.
– Most hülyéskedsz velem, Colos? Mert ha igen, akkor jól tökön rúglak – fenyegette meg társát játékos szigorral.
– Kösz, de abból nem kérek többet. Az a helyzet, hogy egy régi osztálytársam jóvoltából ki tudom nyitni a kocsikat. De mondta, hogy ha lebukok, ő még azt is letagadja, hogy ismer engem. Este tíz és reggel öt között miénk a pálya. Ez idő alatt vasutas erre nem jár. Csak mocskot nem szabad hagynunk magunk után, és csendben kell maradnunk. Az egész telet kihúzhatjuk a kipárnázott üléseken. Jó mi? – vigyorgott büszkén.
– Hát ez baromi jó! – lelkendezett András – micsoda mázlim van, hogy összeakadtam veled!
– Tudom cimbora. De most elég a dumából, megérkeztünk. – vágta el a beszélgetés fonalát , és miután beléptek a csehóba, a pult felé fordult.
– Szevasz, Janika! Ma a jobbik borodból csináld a nagyfröccsöket, mert a Kapitány fog fizetni!
 

Luigi48

Állandó Tag
Állandó Tag
Az utolsó szalmaszál /harmadik rész /

Fröccsözgetés közben röviden elmesélték egymásnak, hogy miért alakult így az életük, s mely okoknak köszönhető, hogy az utcára kerültek. A Colos ragadta magához a kezdeményezés. András ekkor tudta meg, hogy több mint húsz évig dolgozott a bőrgyárban, miután kitanulta a bőrös szakmát. Minden jól ment, jól is keresett egészen addig, - amíg a rendszerváltás után - az egykori híres bőrgyárat el nem adták, és egy csomó embert el nem küldtek. Utána segédmunkásként dolgozott különböző építőipari magáncégeknél, ahol zsebből fizették, mert a főnök természetesen nem jelentette be. Amikor ennek is vége lett, évekig alkalmi munkából élt, majd amikor már ez a lehetőség is megszűnt, lelépett otthonról, és inkább az utcát választotta.
– Martonfáról jártam be Pécsre melózni. Az öregeimnek megtelefonáltam, hogy ne aggódjanak, jól megélek most is. Persze ők úgy tudják, hogy van munkám, és hogy most albérletben lakom… De tudod mi a legszarabb az, egészben? Hogy három éve feléjük sem néztem. Gondolhatod, hogy ég a pofám, amikor néha felhívom őket és kitalálok valami hazugságot, hogy most épp miért nem utazok haza, legalább valamelyik hétvégén.
András komor arccal hallgatta végig ezt a vallomást, aztán felállt, hozott még egy rundot, majd ő is belekezdett a mondókájába, és elejétől a végéig mindent elmesélt magáról. A Colos némán hallgatva figyelte, egyszer sem szólt közbe. Ám a végén, amikor megszólalt, az első mondatával fején találta a szöget.
– Ez a Barbara volt a te gonosz szellemed, Kapitány. Mert ha ő nincs, minden másképp alakult volna. – jelentette ki, levonva a végső következtetést. De azért te is épp úgy hazudtál a testvéreidnek, ahogyan én az öregeimnek. Mert jelen pillanatban te most Csepelen melózol nem? – tette fel a költői kérdést, majd folytatta.
– De az sem lehetett valami nagy élmény neked, amikor elbugázták az összes holmidat. Figyelj csak Kapitány! Ha véletlenül meglátod valakin a holmidat, ígérem, hogy segítek elkalapálni az ürgét.
– Ezt el is hiszem neked haver. – bólintott rá András kapitány, majd eszébe jutott valami, amit eddig elfelejtett megkérdezni
- De mondd csak Colos. Eddig még nem szóltál arról egy kurva szót sem, hogy a nőkkel mi a helyzet? Volt, vagy van csajod? – szegezte neki a kérdést.
– Mindig is volt, és most is van egy. – vigyorgott a másik. – Nem mondod! Egy hajléktalan szivarnak hogy a fenébe lehet nője? – Pedig van, már közel egy éve. Ő, mármint a Zsuzsa, albérletben lakik, és rendes melóhelye is van. Eladó egy kínai áruházban. Úgy hívják, Hongkong Áruház. Keveset fizetnek neki, és szabadságért is kunyiznia kell, de legalább van állása. Az utcán szedtem fel, amikor még nem tudott elhelyezkedni. Miután a védelmembe vettem, három hónapig együtt csavarogtunk. Azért nem alszom nála, mert a tulaj, - egy idős házaspár - azt nem engedi meg. Viszont, amikor ők szombatonként Harkányban áztatják öreg csontjaikat, fél napra beugrom Zsuzsához, és egy jó kis fürdés után ágyba bújunk.Úgy ám, haver!
– Micsoda? – ámuldozott András irigykedve – Te minden héten fürdesz?
- Hát persze. Miért, te gyakrabban szoktál? – nézett rá a Colos meglepődve.
– Én már két hónapja nem fürödtem haver! Jó, ha négyszer-ötször volt alkalmam lábat mosni, de azon kívül semmi más – vallotta be őszintén – Ez a nagy helyzet Colos. Lehet, hogy már meg is rühesedtem.
Társa először csak nézett rá, mint a birka, aztán hangosan röhögni kezdet.
– Most legalább tudom, hogy miért vagy olyan büdös Kapitány. De ne aggódj. Holnap úgyis szombat, ezért aztán szépen velem fogsz jönni. Legalább megismered a Zsuzsát, és fürdesz egy jót. Remélem ez így meg fog felelni neked is? Ezentúl minden héten kádba bújhatsz, persze ha csak te is úgy akarod. – tette hozzá gonoszkodva.
– Hogy akarom-e? Mindennél jobban akarom, te csibész gazember! – nevette el magát a másik – De mondok neked még valami. Mivel te egy igazi főnyeremény vagy nekem, most kapsz tőlem még egy nagyfröccsöt.
Később, amikor már az utcán mentek, András érezte, hogy kissé kóvályog a feje a három pohár nagyfröccstől. Nem volt hozzászokva az iváshoz, ráadásul elég éhes is volt már. Megbeszélték, hogy tíz órakor az állomásnál, a buszmegállóban találkoznak. Ezután a Colos elindult a jobbra, a felüljáró felé, ő meg a fölfelé, a Zsolnay szobor irányába. A Szabadság út közepén volt egy hentesbolt, ott vett egy karika főzőkolbászt, és a mellette lévő kis csemegeüzletben egy félkilós szeletelt kenyeret. A kaja felét vacsorára, a másikat meg reggelire tervezte. De ha a Colos éhes lesz, akkor már ma este be fogják flammolni az egészet.
Ebből a tervből azonban nem lett semmi, mert este, amikor a Colossal tízkor összetalálkoztak, nem jutott az eszébe sem a kolbász, sem a kenyér. Egyszerűen megfeledkezett mindkettőről. Talán a három nagyfröccs volt az oka.
Amikor a társa végre befutott, nagy óvatosan odaosontak a félretolt kocsikhoz, ahol a Colos feléje fordulva megkérte valamire.
– Bocs Kapitány, de most ne nézz ide, mert a vasutas cimborám megesketett, hogy a nyitási trükköt senkinek sem fogom elárulni.
Két másodperc múlva már nyitva is volt a szerelvény ajtaja. Alig hogy beléptek a kocsiba, már el is elterpeszkedtek a puha, kényelmes üléseken.
– Öregem, ez fantasztikus! Hihetetlen! – áradozott András – Tényleg csodás.
– Naná, hogy az – hagyta helyben a másik – De most jobban teszed, ha a kocsi másik végébe költözöl, mert én olyan veszettül horkolok, mint egy vaddisznó. És ha átülsz, legalább lelkiismeret furdalás nélkül le merem vetni a cipőmet is. De gondolom, ezzel te is így vagy. - fűzte hozzá jót derülve.
Hősünk hátravonult. A dzsekijét párnaformára összehajtogatta, majd előszedte a nagykabátját. Alighogy végigdőlt a ruganyos ülésen, és magára terítette a nagykabátot, azonnal el is aludt. Amióta Joli nénitől elköltözött, ilyen kellemes éjszakája még nem volt. Reggel, amikor a Colos megrázta a vállát, olyan frissen és jókedvűen ugrott fel, ahogy azt már rég tette.
– Kapitány! Csak úgy finoman, úri módra jegyzem meg, hogy nemcsak nekem lenne szükségem egy kiadós lábmosásra. Majd a Zsuzsánál jól kiáztatjuk, ne aggódj. De most gyorsan lépjünk le. – sürgette társát
– Már öt óra tíz. Ráadásul baromi kajás is vagyok. Egy perc múlva, amikor a betonkerítéshez értek, András ártatlan arckifejezéssel fordult feléje.
– Mit is mondtál az előbb, Colos? Kajás vagy? Mit szólnál egy fél karika főzőkolbászhoz, és hat szelet kenyérhez? S egyúttal elnézésedet is kérem, de savanyúsággal sajnos nem szolgálhatok – kérdezte tőle kíváncsian. Korgó gyomrú társa ezt hallva, szigorú tekintettel meredt rá.
– Te haver, ha most hülyéskedsz, úgy hátbaváglak, mint tegnap! – csattant fel, de azonnal mosolyra húzta a szájaszélét mihelyt látta, hogy András igazat mond. Nem is halogatták a dolgot, és még ott - a kőkerítés mellett - jóízűen befaltak mindent.
– Kösz a kaját Kapitány, te egy igazi úr vagy! De most megyek a dolgomra, te meg a tiédre. De el ne felejtsd, hogy háromkor találkozunk a Váradi Antal utca és a Rákóczi út sarkán. A Zsuzsa akkor jön haza a kínaiaktól, a két öreg pedig hét után ér vissza Harkányból. Lesz négy óránk. Addig lerendezzük a fürdést, és ha elmész, marad annyi időm, hogy a Zsuzsát jól lerendezzem – vigyorgott az égimeszelő, s András – bár kissé irigykedve, - de vele együtt derült.
Nagyon kedvelte a Colos egyszerű, őszinte, szókimondó és humoros szövegét.
Időmilliomos lévén, kényelmesen elsétált a vásárcsarnokhoz, amely már nyitva volt. Csak a szokásos arcfrissítést végezte el a vízcsap alatt, éhes nem volt. Reggeli helyett inkább kért egy dupla-duplát, amit kivitt a csarnok elé, és ott itta meg. Előtte azonban rágyújtott. Már korábban rájött arra, hogy cigaretta mellett sokkal nagyobb élvezet elkortyolgatni egy kávét. Amikor visszavitte a poharat, a pultnál ügyködő, mindig mosolygós eladónő, - akivel egyébként András már régóta köszönőviszonyban volt, - odaszólt neki.
– Mondja csak Bandika, miért nem fésüli másképp a haját? Mert most pont olyan szénakazal formájú, mint a Faludi Györgyé. Higgye el, sokkal szexisebb volna, ha úgy fésülné, mint a Marlon Brando abban a filmben. Tudja abban, amelyikben tengerész volt. – magyarázta lendületesen.
– A Lázadás a Bounty–ra gondol Erzsike? – segítette ki az asszonyt.
– Pontosan arra. – bólogatott buzgón a nő – hátul kis lófarokba volt fogva a haja. Ha akarja, megcsinálom magának, úgy is pang még az üzlet. És ha nem tetszik, hát visszacsinálom. Na, bejön? Ne féljen tőlem! – fűzte hozzá nevetve.
– Jaj, Erzsike olyan koszos a hajam, amilyet maga még nem is látott. Délután lesz csak megmosva. A ruházatom is olyan mocskos, hogy talán el is ájulna a szagától. – tiltakozott zavartan a fiatalember, de sikertelenül.
– Fiacskám, jól tudom, hogy nem parfümillatot áraszt magából, de az engem most nem érdekel. Nyomás, ne ellenkezzen annyit. – adta ki a nő az utasítást. Ezt az ellentmondást nem tűrő parancsot teljesítve András belépett a pult mögé, ahol az asszony egy sarokban álló hokedlira ültette. Előkapott valahonnan egy nagy nyeles fésűt, és elszántan nekiállt a munkának. Nem ment valami könnyen, mert a férfi sűrű koszos haja alaposan össze volt gubancolódva.
– Hát nem mondom, erre tényleg ráférne egy alapos mosás – állapította meg az asszony őszintén. - Most hátrafésülöm, és ennek az erős guminak a segítségével egy csinos kis lófarkat csinálok magának. Így ni, már kész is vagyok. Na, mutassa már magát, hadd nézzem, mit csináltam. Vizsgálódó tekintettel a férfi elé állt, és jó alaposan szemügyre vette munkája eredményét, majd végül elégedetten csettintett. – Így sokkal, de sokkal jobban néz ki Bandika. Már nemcsak a Marlon Brando-ra hasonlít, de még a Banderas-ra is. Ha nem hiszi, nézze meg magát a tükörben. Ott van a sarokban a kisasztal fölött. András, illetve Bandika, miután jól megnézte magát, megállapította, hogy ez az új frizura valóban előnyösebb a számára. Sok férfit látott már ilyen kisebb lófarkat viselve, és tudta, hogy manapság ezen már senki sem botránkozik meg. - Köszönöm Erzsike! Tényleg nem rossz. Köszönöm.
– Na, ugye megmondtam. De most arra kérem fiacskám, hogy sietve hordja el az irháját, mert sok a dolgom. – parancsolt rá az asszony, majd sietősen nekiállt, hogy kipakolja a hűtőből a sütnivaló finomságokat.
Brando, Banderas és Bandi felvette a drótkeretes napszemüvegét, és elindult aznapi körútjára. Már nem volt olyan zavarban, mint eleinte, mert ha kevesebb embert látott maga körül az utcán, bátran belekotort egy-két kukákba. Már jól tudta, hogy melyik az az üvegfajta, amit minden bolt visszavált. Ezen a délelőttön szinte az egész belvárost körbejárta, de csak tizenvalahány üveget talált, ezeket gyorsan be is váltotta. Ötszáz forint mégiscsak ötszáz forint. Ennyi bőven elég volt neki egy teljes napra, de még spórolni is tudott belőle.
Megfigyelte, hogy a vasárnap és a hétfő hajnalok a legjobbak üveg ügyben, mert a hétvégi bulikon elfogyasztott italmennyiség sok göngyöleget termel, és sokan csak a kukába hajították ezeket a drága kincseket. De azt is tudta, hogy ezzel a többi csavargó is tisztában van, s emiatt előfordult, hogy néha fizikai erőszakot is alkalmaztak egymással szemben. Ám amióta a legtöbb hajléktalan tudta, hogy ő, és a Colos haverok, nem mertek belekötni.
Új szokásához híven, aznap is elment az Aranygaluskába. Most egy lencselevest kért, amelybe az egyik dundi kis ételadagoló lány, - épp úgy, mint a babgulyás és a csirkeragu esetében – egy kicsivel több húst csempészett a levesébe, miközben lopva rá-rá pillantott. Andrásnak nem voltak kétségei afelől, hogy ez a helyes és jószívű leányzó - normális körülmények között - szívesen szóba állna vele. Ilyesmit minden férfi megérez. De most nem volt olyan helyzetben, hogy bármit is kezdeményezzen. Komótosan bekanalazta levesét, s ahogy azt szokta, - kifelé menet - igénybe vette a mellékhelyiséget. Furcsállotta, hogy a biológiai órája pont ilyenkor jelez, és nem este, vagy még inkább a reggeli órákban, de ha már így alakult ez a dolog, bele kellett törődnie.
Valamivel három előtt ért a találkozóhelyre. A Colos még nem volt ott, de ő jól tudta, hogy időben meg fog érkezni. Így is történt. Mire elszívta a cigarettát, és a csikket lelkiismeretesen eloltva a szemetesedénybe dobta, a Colos már ott tornyosult mellette. – Oké, indulhatunk. Nem megyünk messze, öt perc az egész. Alig hogy a Colos becsöngetett abba az alacsony Zrínyi utcai kis házba, ahol a Zsuzsa albérletben lakott, - már nyílt is a kapu, és egy vidám arcú, harmincöt év körüli kis töltött-galamb fogadta őket.
– Gyertek, gyertek – biztatta a férfiakat szívélyesen, majd előresietett ajtót nyitni. A lakás az udvar végén, egy különálló szobából és a fürdőszobából állt. Miközben a Colos és András leült, Zsuzsa elővarázsolt egy üveg bort, három poharat, meg egy kék-kupakos ásványvizet.
– Pisti már sokat mesélt rólad – kezdte volna a nő a társalgást – de itt rögtön abba is hagyta, mert András harsányan nevetni kezdett.
– A Pisti? Hát persze, a Pisti! A Pisti nagyon szeret mesélni. – törölgette a nevetéstől könnyessé vált szemeit a vendég. – Szóval a Pisti… Zsuzsa, ez nagyon jó!
A Colos persze gyorsan kapcsolt, és ő is éktelen röhögésbe kezdett.
– Jól van, na. A Zsuzsa így ismer, de te, meg a többi fickó Colosnak nevez. Mi ebben a furcsa? – nézett rá felháborodást színlelve. Erre már a Zsuzsa is reagált, és együtt nevetett a többiekkel. Mikor aztán végre lenyugodott a társaság, felállt, és bekészített egy kávét.
– András, amíg ez kifolyik, menj és nyugodtan fürödj meg - javasolta naivan.
Erre aztán ismét kitört a férfiakból a röhögés, de csak András tett megjegyzést.
– Drága Zsuzsa! Hát nem tudtad, hogy rajtam kéthónapos kosz van? Ha ajánlhatom, légy oly szíves várj még azzal a kávéfőzéssel, mert öt perc alatt nem tudok végezni. Ráadásul a hajamat is szeretném megmosni.
– Nem gond, van hajszárítóm – válaszolt a háziasszony – és van ott három tiszta fürdőlepedő is, bármelyiket választhatod. De van ott egy jó éles körömvágó olló is, mert jól tudom, hogy arra is szükséged lesz. A nekem Pisti, neked Colos, erről is beszámolt. – dobott be most ő egy poént.
Mielőtt András belépett volna a fürdőszobába, odaszólt a barátjának.
– Colos! Ugye tisztában vagy azzal, hogy a barátnőd egy földre szállt angyal?
Nagyon meglepte, amikor a Colos - nem röhögve, nem hülyéskedve, - hanem nagyon is komoly képet vágva válaszolt vissza. – Bizony, hogy tudom Kapitány, nagyon is jól tudom. Tisztában vagyok vele.
A fürdőszoba pici volt ugyan, de minden a helyén volt. Amikor levetkőzött, szinte undor fogta el magától, mert olyan ápolatlannak látta és érezte magát. Megengedte a csapokat és azonnal bele is feküdt a kádba. Kimondhatatlanul kellemes érzés volt számára, ahogy a simogatóan finom meleg víz szép lassan ellepte a testét. Amikor a víz már a nyakáig ért, egy rövid időre lehunyta szemét, és csak feküdt mozdulatlanul. Néhány perc múlva azonban felállt és alaposan bedörzsölte a testét az illatos tusfürdővel majd ismét nyakig merült a kádba. Ezeket a mozdulatsorokat ötször ismételte meg. Ennyi kellet neki, hogy végre tisztának érezze magát.
Ezután kihúzta a kádból a dugót, s ezzel egyidőben megnyitotta a zuhanyt, majd nagy elszántsággal nekifogott a hajmosásnak. Négyszer kellett sampont önteni a hajára és négyszer kellett öblítenie ahhoz, hogy a hajából lecsurgó feketés lé semleges színűvé váljon. Ezután még egyszer a zuhany alá állt és letusolt.
Ezt követően kitakarította maga után a kádat, majd nekilátott, hogy levágja a körmeit. Nem volt könnyű és fájdalommentes feladat, de megoldotta. Valamivel később már tiszta zokniban, és tiszta alsóban, de koszos ingben, és koszos farmerban, valamint a már eléggé széttaposott sportcipőjében állt a tükör elé, hogy megszárítsa a haját.
Mikor azzal is végzett, fogta a kis gumikarikát, és - ügyetlen kézzel, de nagyon rákoncentrálva, - közel ötpercnyi kínlódás után már képes volt kialakítani azt a rövid kis lófarkat, amelynek elkészítési technikáját Erzsikétől tanulta. A komfortérzete ettől a pillanattól kezdve szinte tökéletessé vált. Amikor jóleső érzéssel kilépett a fürdőszoba ajtaján, megállt egy pillanatra, és elégedett arccal ennyit mondott:
- Most úgy érzem magam, mintha újjászülettem volna!
Zsuzsa, és a Colos is rácsodálkozott Andrásra. Valóban gyökeres változás állt be az egész emberen, szinte boldogság sugárzott az arcáról. Pisti, más néven a Colos, egy ideig bámulta őt, aztán hirtelen a homlokára csapott.
– Hogy én milyen hülye vagyok! Már amikor délután találkoztunk, valami furcsát láttam rajtad, de nem tudtam, mi a fene az. – kiáltott fel olyan lelkesen, mint az a matróz, aki -1492-ben az árbockosarában állva - először pillantotta meg Amerika partjait. – De most végre beugrott. Hát a séród Öcsém! Nagyon dögös a fejed ezzel a kis lófarokkal. Úgy nézel ki, mint egy kosztümös filmben a főhős. Ugye, Zsuzsa?
– Ja. Tényleg olyan. – ismerte el hasonlat igazát az asszonyka – és így, még a szakálla is jobban érvényesül. Az az érzésem András, hogy hamarosan be fogsz csajozni. – tette hozzá biztatóan.
– Hát az igazán rám is férne, mert épp hiányzik már, mint ez a fürdés. Barbara volt az utolsó nőm. Ha jól számolom, akkor már három és fél hónapja annak, hogy utoljára…izé… vagyis… szóval értitek ugye? - nézett rájuk szinte kétségbeesve.
A Colos együttérzést tanúsítva bólogatott, Zsuzsa meg elpirult. Hogy zavarát leplezze, ijedten kiáltott fel.
- Jaj a kávé! Teljesen kiment a fejemből. – s már azon nyomban tüsténkedni is kezdett.
Öt óra is elmúlt, mire megkávéztak, és elfogyasztották a bort. Ekkor gondolt András arra, hogy ideje lelépnie, hogy a Colos mindent le tudjon „rendezni.” A másik kettő nem is marasztalta túlságosan, csak a Zsuzsa figyelmeztette arra, hogy egy hét múlva őt is várja.
Miután megköszönte a vendéglátást és elköszönt, a Colos azonnal bevonult a fürdőszobába, Zsuzsa pedig kikísérte. – Örülök, hogy te és a Pisti barátok lettetek – mondta neki őszintén – ő is rendes gyerek ám. És az a jó, hogy mind a ketten tökéletesen megbízunk egymásban.
– Ezzel én is így vagyok Zsuzsa. Csak pár napja ismerjük egymást, de tudom, hogy valóban rendes fickó. És tudom, hogy ő is megkedvelt engem. A magam részéről pedig azt szeretném, ha ti ketten végleg összekerülnétek, mert úgy látom, hogy jól megvagytok egymással.
– Kösz. Tényleg jól látod a dolgokat, mert valóban ez a helyzet. Vannak is terveink, de erről még korai volna beszélni. – zárta le a beszélgetést a kis töltöttgalamb, de azt még nevetve hozzátette.
– De most már mennem kell, mert meg kell mosnom a Pisti széles hátát.
– Te Zsuzsa, szerintem most nem a teljes igazságot mondod – szólt utána András cinkosan vigyorogva.
– Nem hát! Még szép, hogy nem! – szólt vissza a nő nevetve, s már szaladt is vissza.
A kapun kilépve hősünk a Kossuth tér felé vette az irányt. Be kellett még ugrania az Interspar áruházba megvenni a ma esti kaját meg a reggelit. Volt a zsebében még körülbelül húszezer forint. Úgy gondolta, hogy innen kezdve jobban kellene csipkednie magát, hogy valamilyen pénzszerzési forráshoz jusson, mert szép lassan el fog fogyni az összes pénze. Elhatározta, hogy rá fog hajtani a vasgyűjtésre, mert az sokkal többet hoz a konyhára, mint az üvegek gyűjtögetése.
András az estéket utálta a legjobban...
Az éjszakák már nem okoztak neki gondot, mert – hála a Colosnak,- volt hol biztonságban és kényelemben aludnia. A reggelek is jók voltak, mert nagyokat dumáltak, és hülyéskedtek kajálás közben . A vásárcsarnokban is jól érezte magát miután megmosakodott, és megkávézott. A délelőtt is hamar elment az üveggyűjtéssel, és az Aranygaluskában eltöltött idő is jólesett neki. Utána, délután háromig még viszonylag jól elment az idő, de aztán este tízig már nagyon unalmas volt az élet. Arra gondolt, hogy vasgyűjtéssel milyen jól ki tudná tölteni az üres órákat. Csak az aggasztotta, hogy ha sikerülne is pár nap alatt két szatyorra való fémhulladékot összeszedni, de a MÉH átvevőhelyét zárva találná, hova a csudába dug el a teli szatyrokat? Az első osztályú vasúti kocsiba nem viheti le, - mert azt a Colos tuti, hogy nem venné jónéven, - de egy bokor alá sem dughatja, mert biztos, hogy ott valaki ráakadna, és meglovasítaná. Tudta, hogy ha ezt a problémát meg tudja oldani, nyert ügye van.
Türelmetlenül várta már a tíz órát, mert szeretett volna tanácsot kérni a Colostól, ő mégis csak egy régi motoros, és biztos megvannak az ő kis trükkjei. Nem kizárt, sőt, biztos, hogy amikor reggel elválnak, a barátja felkerekedik és valamilyen pénzszerzési forrás után kutat. Elhatározta, hogy még aznap este ki fogja őt faggatni, és arra is megkéri, hogy néhány fortélyra tanítsa meg. Végre valahára eljött a tíz óra, és a Colos is befutott, András első kérdése az volt, hogy éhes-e, mert vett kaját.
– Én nem vettem semmit, mert a Zsuzsa csomagolt. Minden szombaton pakol valamit. Most éppen csípős húsos hurkát és disznósajtot. Te mit vettél?
– Fél kiló parizert, és fél kiló kenyeret. – válaszolt rá. – De most nem vagyok kajás. Majd reggel bezabáljuk az egészet. Oké? – Rendben. A disznóság bőven eláll holnap estig. Úriemberek különben sem eszik magukat hülyére késő este – tudatta vele a csavargótárs. – De most szálljunk be a kocsiba, és ott dumáljunk tovább.
– Mondd csak Colos! – szegezte neki a kérdést, amikor már az üléseken feküdtek szép kényelmesen - elárulod nekem, hogy hova a francba tűnsz el reggelenként, és mi a szart csinálsz egész nap?
A Colos egy jó darabig csak hallgatott, de aztán beadta a derekát és beszélni kezdett. András valami ahhoz hasonlót hallott, amire már előre számított. A Colos elmondta, hogy reggeltől délig végigkukázza a Mecsekoldalt, mert azt még ma is jobb módú népek lakják, és gyakran előfordul, hogy olyan holmikat is a kukába dobnak, amelyeket az átlagember soha nem tenne. Talált ő már olyan tévét, aminek kutya baja sem volt. Aztán működőképes zsebrádiót, szőnyeget, kenyérpirítót, megunt gyermekjátékokat, virágvázát, de még síléceket is bottal.
– Hidd el Kapitány, az egy kész aranybánya. – bizonygatta, és András hitt is neki.
– És mit csinálsz a cuccokkal?
- Leviszem őket az új kispiacra, tudod ott, az EON irodaházánál van, a Timár ház mellett. De a vásárcsarnokkal szemben, a fák alatt is szoktam árulni. Már jó egy éve elkezdtünk a Zsuzsával pénzt gyűjteni. Összejött már százötvenezer. Az a tervem, hogy hazamegyek Martonfára és a Zsuzsát is viszem magammal. Elegem van már ebből a csavargó életből. Pécsváradon lenne melóm egy lószerszámkészítő mesternél. Gyeplő, kötőfék, kantár, meg ilyesmik.
– És mikorra tervezitek a költözést?
- Március első napján már kezdhetnék, mert akkortól megy nyugdíjba a főnök segédje. A Zsuzsa meg ott melózhatna a kínainál. Mert ha nem tudnád, ott is van kínai bolt. – adta meg a kimerítő választ a Colos, majd a miheztartás végett, még tett egy figyelmeztető kijelentést.
– És még csak annyit Kapitány. Amíg vissza nem megyünk Martonfára, addig a Mecsekoldal neked tabu! Világos? Tudod, kell a lóvé az induláshoz. De utána te lehetsz ott a király. – azzal megfordult és már horkolt is.
Hősünket szinte letaglózta ez a hír. Pár hónap még, aztán barát nélkül fog maradni. Jó sokáig forgolódott, amíg el tudott végre aludni. Ám amikor reggel felébredt és újból átgondolta a hallottakat, másképp látott mindent. Rájött, arra, hogy tulajdonképpen nincs oka tovább bánkódni, - mert úgy is fel lehet fogni ezt az egészet, - hogy volt öt olyan jó hónapja, amit egy igaz jóbaráttal vészelt át, és aki mellett sokkal biztonságosabbak voltak a kezdeti idők. Ettől a gondolattól azonnal jobb kedve is kerekedett. Odalépett a Colos mellé, és irgalmatlanul megrázta a vállát.
– Hagyd már abba ezt a kibírhatatlan vaddisznó-horkolást haver, és azonnal ébredj fel! Mielőtt bemegyünk a városba, ki kell végeznünk azt a fél kiló parizert, és még kérdezni is szeretnék tőled valamit.
 

Luigi48

Állandó Tag
Állandó Tag
Az utolsó szalmaszál / negyedik rész /

November végén már hidegek voltak a reggelek. Amikor a két csavargó kilépett a langyos vonatfülkéből, fázósan húzta össze magát. András dicsérte az eszét, hogy amíg a Colos összekapta a cuccait, ő nagykabátra cserélte a dzsekijét. Az még elég tiszta volt, csak sehogy sem illett a széttaposott sportcipőhöz.
- Nyögd már ki mit akarsz kérdezni Kapitány, de közben pakold a kaját is. – türelmetlenkedett a társa, s csak akkor vágott barátságosabb képet, miután lenyelte az első falatot.
– Azt akartam kérdezni, hogy ha találsz valami vasat, hová dugod, ha már bezár az átvevő?
–Ja, azt hittem, valami komolyabb téma. Oké. A régi pártház mellett, a József Attila utcában, egymás mellett két vízakna is van. Ebből a kisebb az enyém, illetve mostantól a miénk. Aludni nem kóser, de rejtekhelynek jó. Tud róla az a szivar is, aki havonta lemászik, és leolvassa az óraállást. De hagyja, és nem szól érte.
– Kösz az infót Colos. Indulhatunk? – kérdezte barátját, de rádöbbent, hogy vasárnap van, és ilyenkor babavásárt tartanak a csarnokban. Kismillió gyerekholmi cserél gazdát ilyenkor, de minden üzlet zárva van. Kénytelen volt hát elmenni a közelben lévő éjjel-nappaliba, ahol jóval drágábban mérik a kávét. Még jó, hogy a cigaretta fixáras termék. – nyugtatta meg magát. Egész délelőtt csavargott, csak délben ment el az Aranygaluskába levest enni. Innen kezdve lett igazán unalmas a vasárnap. Jobb híján - kapta magát - és legyalogolt Kertvárosba. Nem akart buszra költeni, mert bármennyire is spórolt, alig volt már tizenötezer forintja. Kukázás előtt beugrott a vásárba is, és vett egy jó meleg sísapkát a bolhapiacon, aztán indult csak tovább. Sorra vette az utcákat. Több helyen is látott - a kukák mellett - nejlonzacskóba csomagolt ruhaféléket, de olyat, amelyik méretes lett volna, nem.
Aztán a Nevelési Központ előtt kutakodva váratlan öröm érte, mert egy fa legalsó ágán - kis vékony spárgával felkötött - katonai surranót pillantott meg. A surranó egy magas szárú, puha bőrből készült katonai lábbeli, de könnyebb és kényelmesebb a közönséges bakancsnál. Még ott, melegében fel is próbálta, és elégedetten állapította meg, hogy bár egy kicsit nagy neki, de ha vesz bele egy vastagabb téli zoknit, pont jó lesz. Ezután már nagyobb kedvvel hajtotta fel az útjába kerülő kukák fedelét, s mire bejárta Kertvárost, már vagy harminc sörösüveget is begyűjtött. Mindkét szatyra tömve lett, de ennek ellenére visszafelé is az apostolok lován tette meg a hosszú utat. Miután az Interspárba leadta az üvegeket, közel hétszáz forintot zsebelt be.
A következő napokban-hetekben András hajléktalanságban töltött nyomorúságos élete továbbra is hasonlóképp folytatódott, minden különösebb változások nélkül, reménytelenül. Mostanra már elfogadta és bele is törődött a sorsába, mert semmiféle kiutat nem látott ebből az állapotból, de az is igaz, hogy semmit sem tett azért, hogy innen kiszabaduljon. Nem arra várt, hogy egyszer majd elébe áll valaki és az mondja neki: - Uram, van itt egy jól fizető kellemes kis állás, jöjjön, – hanem arra gondolt, hogy úgy sem alkalmaznák sehol sem, mivel nincs állandó, vagy akár ideiglenes lakhelye, de ruhatára nincs, és tisztálkodni sem tud normálisan. Teljes mértékben szalonképtelenné vált. Ha egy év alatt nem tudott munkához jutni, akkor most hiába is erőlködne. Talán majd tavasszal, ha beindul az építőipar. Ott mindig keresnek olyat, aki hajlandó feketén dolgozni.
Teltek-múltak a napok, véget ért a hónap, s beköszöntött a december. Hóval és hideggel. Már csak három olyan dolog volt hősünk életében, aminek örülni tudott. Egyik a Colos barátsága, másik a rendszeressé vált szombati fürdés Zsuzsánál, és végül, a kényelmes alvás az első osztályú kocsiban.
December 24.-én Karácsony szentestéjén történt vele egy olyan élmény, amit aztán nagyon nehezet tudott csak feldolgozni, és még napokig kínozta.Aznap este, kilenc óra tájékán, amikor a Kórház tér irányából az állomásra igyekezett, az Iparosház udvarán ment keresztül, hogy lerövidítse az utat. Ott volt egy közkedvelt étterem is, amely előtt vagy húsz idősebb ember álldogált. Kijöttek elszívni egy cigarettát, miközben a lassan szállingózó hópelyhek látványában gyönyörködtek. Andrásnak úgy kellett átfurakodni a kisebb csoportosuláson, de végül sikerült neki. Amikor pár méterrel maga mögött hagyta őket, egy női hangot hallott a háta mögül.
– Fiatalember! Kérem, várjon egy pillanatra. András először nem is reagált, de pár lépés után mégiscsak visszanézett. Egy őszes hajú alacsony asszonyt látott, aki a karjával integetett, de közben el is indult feléje.
– Jaj, ne haragudjon, hogy csak úgy maga után kiabálok, de szeretnék valamit mondani. –szólította meg barátságosan mosolyogva, miközben alaposan szemügyre vette a férfit.– Tudja, mi Pécsett fogjuk tölteni a Karácsonyt. Egy kőszegi utazási iroda szervezte ezt az utat, nyugdíjasok számára. Csak annyit akartam mondani, hogy nagyon büszke lehet a városára fiatalember, mert Pécs valóban elragadó egy hely. Addig nem lett volna nyugtom, amíg ezt el nem mondom egy pécsinek, és mivel maga volt az első aki erre járt, hát magának mondtam el.
András egy pillanatig hallgatott, mert nem tudta, hogy mit is válaszoljon ennek az asszonynak nagy hirtelen. Végül mégiscsak megszólalt.
– Sajnálom, hogy ki kell ábrándítanom hölgyem, de pillanatnyilag nem vagyok abban a helyzetben, hogy olyan túlságosan büszke lennék a szülővárosomra.
A nő ettől a választól hirtelen zavarba jött. Rádöbbent arra, hogy bizony nem a legjobb helyre címezte ezt a nyilatkozatot, mert az előtte toporgó férfi a gyűrött nagykabátjában, két műanyagszatyorral a kezében, és egy koszos hátizsákkal a hátán, tulajdonképpen egy hajléktalan. De az is látszott az asszonyon, hogy mennyire meglepődött ettől a nem várt, kereken megfogalmazott, ám kesernyés kicsengésű válaszon. Még egy pillanatig tátva is maradt a szája. Hitetlenkedve csóválta meg a fejét - egymás után többször is, mielőtt újból megszólt volna.
– Fiatalember! Nem hinném, hogy tévednék, mert jó emberismerőnek tartom magam, és épp emiatt mondom, hogy magának nem az utcán volna a helye. Nem olyan stílusban beszél, mint a hajléktalanok legtöbbje. Maga egy intelligens ember. Úgy gondolom, magával valami nagy igazságtalanság történhetett. Nincs igazam? – kérdezte szinte aggodalmas hangon.
– Hát, így is lehetne fogalmazni asszonyom. Igen. Ha jobban belegondolok, mondhatni, valóban az történt velem, amit ön mond. – válaszolta András meglepőn nyugodt hangon.
A nő erre hirtelen megragadta a férfi karját, és finoman megrázta.
– Azonnal visszajövök, de ígérje meg, hogy meg fog várni. Rendben? – kérdezte, s a válasz meg sem várva, megfordult és besietett az étterembe. Két-három perc múlva ismét előtte állt, kezében egy alufóliába tekert jókora csomagot tartogatva.
– Remélem, hogy nem sértem meg vele. Kértem a szakácsoktól pár szelet rántott húst, és néhány fasírtot hasábburgonyával. Még forró. – nyomta András kezébe, majd hozzátette.– Bevallom, először azt gondoltam, hogy pénzt adok magának, de miután váltottunk néhány szót, arra jutottam, hogy talán megalázónak tartaná, ha alamizsnát adnék. Vagy tévedtem volna?
A férfi hosszan az asszony szemébe nézett, majd szinte elismerően bólintva válaszolt.
- Most is igazat kell adnom önnek kedves asszonyom, mert valóban visszautasítottam volna a pénzt. A meleg ételt viszont hálásan köszönöm. Tudja, már hónapok óta nem ettem ehhez hasonló ételt. De most elnézést kérek, mennem kell. És még egyszer nagyon köszönöm a kedvességét.
Amikor az első panelház sarkánál visszafordult, látta, hogy az öregasszony még mindig követi a tekintetével, és még most is hitetlenkedve csóválja a fejét. András úgy érezte, hogy ez már túl sok neki. Menekülve rohant el onnan, és csak a Szabadság úti újságos bódé mellett fékezett le.
Ott, a bódénak háttal támaszkodva körbenézett. Amikor meglátta a lakások ablakaiban a szépen díszített, kivilágított fenyőfákat, hirtelen eszébe jutott minden. A testvérei és a hat gyerek, meg azok a régi szép karácsonyok, amikor még otthon ünnepeltek a szüleikkel. Olyan kegyetlenül fájó emlékképek jelentek meg előtte, melyek láttán hirtelen összeroppant és szinte elemi erővel tört ki belőle a zokogás. Hosszú percekig tartott, amíg végre megnyugodott és képes volt arra, hogy összeszedje a gondolatait. Azt egyáltalán nem akarta, hogy a Colos észrevegyen rajta bármilyen hangulatváltozást. Úgy kell majd viselkednie, mint máskor. Csak semmi lelkizés. Főleg nem most, Karácsony szentestén.
A Colos már türelmetlenül várta. Olyan még soha sem fordult elő, hogy várnia kellett volna Andrásra.
– Remélem Kapitány, elfogadható magyarázattal fogsz majd előállni, mert különben kapsz! – mordult rá szigorú hangon.
– Természetesen. Sőt, még hálás is leszel nekem. – nevetett rá András, majd amikor behúzta maga után a szerelvény ajtaját, megszagoltatta vele a csomagot. A Colos szinte ájultan zuhant az ülésre.
– Remélem, nem raboltál ki egy éttermet?
– Ne szarj be, ilyet soha nem tennék. – nyugtatta meg a barátját, majd miután megfelezte a vacsorát nagy élvezettel nekiálltak falatozni. Eközben mindenről beszámolt. A másik nem akarta neki elhinni, hogy ebben a mai világban is vannak olyan emberek, akik egy csavargó kedvéért képesek lennének hasonló jótettre.
– Bárki is legyen az az asszony, örökké szeretni fogom. – jelentette ki komoly arccal a Colos, és András ezt el is hitte neki.
– Most jól figyelj rám Kapitány! Nekem ez már a harmadik karácsonyom, így jól tudom, hogy ezt a napot a legnehezebb átvészelni. Épp ezért, vettem két üveg bort, amit most szépen meg fogunk inni, és berúgunk egy kicsit. Tudod, Kapitány, hogy a legelső karácsonyomon, nagyon kevésen múlt, hogy haza ne vágjam magam?
– Most marháskodsz velem, Colos? – nézett rá döbbenten hitetlenkedve András.
– Eszem ágában sincs öregem. Azt te is jól tudod, hogy nem vagyok egy beszari csávó. Kibírtam én már sok mindent. Hideget, meleget, megvetést, és undort,turkálást a szemétben, de még a legkeményebb bunyókat is. Csak épp az első karácsonyomat nem. Tök egyedül voltam, napokig nem volt mit ennem, és egy vasam sem volt. Teljesen ki voltam bukva De a második Karácsony sokkal jobb volt, mert akkor már ismertem a Zsuzsát. És most már te is itt vagy Kapitány. Igen haver, a karácsonyok a legrosszabbak. Azok aztán ki tudják készíteni az embert, nekem elhiheted.
- Oké Colos, igyuk meg azt a bort, és azt sem bánom, ha tök részeg leszek tőle. – egyezett bele a dologba a másik fél. Hősünk még másnap reggel is kóválygott. Soha életében nem ivott még meg egy ültében ennyi bort. Csak annak örült, hogy nem fájdult meg tőle a feje, mert a Colos valóban minőségi borral itatta le. Karácsony első napja volt. A két hajléktalan csavargó nem nagy lelkesedéssel ugyan, de leszállt a vonatról és elindult. Menet közben a Colos egy olyan váratlan és meglepő kérdést tett fel, amivel gondolkodóba ejtette társát.
– Mondd csak haver, legalább felhívtad a testvéreidet tegnap? Mert én bizony telefonáltam. Hosszú idő után felhívtam az öregeimet és boldog ünnepeket kívántam nekik, aztán megbeszéltem velük a hazatérésünket is. Nagyon örültek, hogy végre benőtt a fejem lágya, ráadásul egy nőt is viszek magammal. Anyám még el is sírta magát, de a faterom is elérzékenyült. András bevallotta, hogy nem kereste őket, bár megfordult a fejében, végül mégsem tette meg.
– De hát miért nem? Már hazudni is elfelejtettél, Kapitány? – esett neki dühösen a másik. – Szerintem pofátlanság, amit te művelsz velük. És mondd csak, nincs is mobilod? Bár most, ha jobban utánagondolok, tényleg… soha nem is láttam nálad.
– Ha annyira tudni akarod Colos, igenis volt, de miután felhívtam Imrét és Ildikót azzal, hogy Csepelre költözöm, egy nagy kővel szilánkjaira vertem szét. Nem akartam, hogy hívogassanak és kérdezgessenek arról, hogy mi az ábra velem.
– Hogy te milyen nagy barom vagy haver! Nesze, itt az enyém, használd ezt. – ajánlotta fel az égimeszelő, de András ezt nem tartotta jó ötletnek.
- Kösz Colos, de ha ezt használom, leolvassák a telefonszámot, és bármikor visszahívhatnak téged, és akkor lebuktunk.
– Oké, lehet, hogy igazad van Kapitány. Akkor keress egy pénzes fülkét. De aztán el ne felejtsd! Szerintem ez volna a legkevesebb amennyit megérdemelnének nem?
- Jól van, még délelőtt fel fogom hívni őket – ígérte meg. - Majd kitalálok addigra valami elfogadható dumát. Miután ezt a dolgot helyre tették, a Colos elindult a Mecsek irányába, társa pedig keletnek, Meszes felé. A budai vám sarkánál talált egy pénzzel működő telefonfülkét, de mielőtt felhívta volna a testvéreit, öt percig jó mélyeket lélegzett, hogy kellő nyugalmat erőltessen magára. Most is olyan folyékonyan hazudozott, mint akkor, amikor a csepeli témát adta elő nekik, de ez esetben Ildikóval kezdte.
– Szia, nővérkém! Bocsáss meg, hogy csak ilyen sokára jelentkezem, de annyira el vagyok havazva munkával, hogy azt sem tudom, hol áll a fejem. Most is csak arra van időm, hogy kellemes ünnepeket kívánjak nektek, mert Magdival három óra múlva Bécsbe indulunk, és ott töltjük a szilvesztert is. Mihelyt lesz elég időnk, máris utazunk Pécsre, és mindenről beszámolunk nektek. – fejezte be a hazugságáradatot. Ildikó nem szólt közbe, csak a végén tett egy olyan megjegyzést, - melyet talán a női ösztöne súgott neki, - s amivel sikerült egy pillanatra zavarba hoznia az öccsét.
– Mondd csak Bandikám, biztos, hogy minden rendben van körülötted? Mert ha nem, nekem nyugodtan elmondhatod. András hirtelen megnémult, és néhány pillanatig csak keresgélte a megfelelő szavakat, de végül sikerült megszólalnia.
– Ugyan Ildikó, butaságot kérdezel. Rég voltam már ilyen jó passzban. Minden oké. De most már mennem kell csomagolni. - Sziasztok, és puszilok mindenkit! – vágta ki magát ebből a szorult helyzetből, majd lecsapva a kagylót, idegességtől remegő kézzel kotorászott cigaretta után.
Később aztán felhívta Imrét is, hogy neki is beadagolja ugyanazt a mesét. A bátyja nem tett fel kellemetlen keresztkérdést, de a hangja tele volt rosszallással.
– Azért jelentkezhettél volna előbb is, nem gondolod? Olga és én már nagyon vártuk, hogy hívjál fel végre. És a gyerekek is hiányolnak, de neked még egy telefonhívás sem jutott eszedbe. A te készülékedet pedig nem tudtuk elérni. Remélem, mielőbb viszontlátunk, és akkor, mielőtt megölelnélek, háromszor jól seggbe is rúglak édes öcsém! Erre készülj is fel.
– Jól van bátyó, belátom, hogy igazad van. Mea culpa. De most tényleg mennem kell csomagolni. Szia! Puszilom Olgát meg a lányokat.
Rossz lelkiismerettel lépett ki a telefonfülkéből, és zűrzavaros gondolatokkal a fejében indult tovább. Most még úgy-ahogy ki tudta magát magyarázni, de azzal is tisztában volt, hogy ez nem mehet a végtelenségig. Két lehetősége van.Vár addig, amíg jobbra fordul a sorsa, és akkor utólag számol be mindenről, vagy pedig, - akár már holnap, - bevall mindent, és lesz, ami lesz. De látott egy harmadik megoldást is. Amennyiben belátható időn belül nem változik semmi, - és még évekig az utcán kénytelen élni, - legjobb lesz, ha mindörökre eltűnik az életükből. Bár ez volt az a megoldás, ami ellen András minden porcikája hevesen tiltakozott. Végül azt látta legjobb megoldásnak, hogy csak akkor veszi fel velük a személyes kapcsolatot, ha sikerül talpra állnia, mert ezután már soha többé nem akar és nem is fog hazudni nekik.
Miközben ezek a nehéz fajsúlyú gondolatok keringtek a fejében, azt vette észre, hogy mindkét szatyra üresen maradt, és semmiféle kincsnek nem akadt a nyomára. Rájött arra, hogy ettől a városrésztől sok jót nem várhat, mert Meszesen annyi a szegény ember, hogy kétszer is meggondolják, mit dobnak ki a szemétbe. Ezek után kénytelen volt üres kézzel visszamenni a belvárosba.
Bár szombat volt, a Zsuzsa főbérlői a karácsonyra való tekintettel nem utaztak le Harkányba, emiatt a már szokásossá vált hétvégi fürdésről mindkét csavargónak le kellett mondani. Amikor eljött szilveszter éjszaka, természetesen azt is átborozták és alaposan le is részegedtek, épp úgy, mint Karácsony szentestén, de azért most sokkal jobb volt a hangulatuk. Újév hajnalán viszont kutya hideg tört rájuk. Mínusz tíz fok is lehetett. A Colos, amikor egy fa mellett megállt, hogy könnyítsen a lelkiismeretén, vigyorogva jegyezte meg.
– Te Kapitány… Azt hiszem, kétszer is meggondolom, hogy brunyáljak-e, mert ha menet közben megfagy az anyag, úgy kell majd letörni – erre az idétlen szövegre persze elkapta őket a röhögés, amitől a hangulatuk is felpörgött. Aztán Andrásnak is eszébe jutott valami, amit komoly képpel elő is adott.
– Colos! Ha most kis srácok volnánk, elmehetnénk újévet köszönteni, és egy valagravaló zsetont vághatnánk zsebre. De mit szólnál, ha ezt most is megtennénk? Szerinted is jó ötlet?
– De nagy marha vagy Kapitány – nézett rá furcsán a társa, mert másnapos aggyal nem tudta eldönteni, hogy András most komolyan gondolja-e ezt az egész dolgot, vagy csak szórakozik az idegeivel. A hideg január elmúltával beköszöntött a még hidegebb február. De Andrást ekkor már nemcsak a dermesztő hideg aggasztotta, hanem az a tudat is, hogy a barátjától a hónap végén el kell válnia, s onnan kezdve sokkal nehezebb idők várnak rá. Azzal tisztában volt, hogy a Colos tartja magát a vasutas haverjának tett ígéretéhez, miszerint soha senkinek nem fogja elárulni, hogy mi a titka a személyvonatokba történő bejutásnak, de azt is tudta, hogy saját magától erre a titokra nem fog rájönni. Még azt sem tudta pontosan, hogy kulccsal lehet-e bejutni, vagy valamilyen más trükkel, hiszen minden egyes alkalommal el kellett fordulnia. Megrémült attól a gondolattól, hogy ismét a tehervagonok bódéjában kell aludnia, mert a márciusi éjszakákra sok mindent rá lehet fogni, de hogy kellemesen langyosak lennének, azt azért mégsem.
Február közepén végre valami jó is történt Andrással. Szombaton, amikor végeztek a fürdéssel és asztalhoz ültek, a Zsuzsa máris elébük rakta a frissen kifőzött gőzölgő kávét, és az üveg bort. A Colos kezdte a társalgást, szavait egyenesen Andráshoz intézve.
– Mondok neked valamit Kapitány. – kezdte el komótosan – tudod, arra gondoltam, hogy előre hozom a határidőt, és akár már ma délután terepszemlét tarthatsz a Mecsekoldal környékén. Én már úgysem tartok rá igényt. Ezt a tíz napot végiglazsálom, bár addig pár holmit még be kell beszereznem. Holnap lemegyek a vásárba, és megveszem a hiányzó dolgokat.
– Például egy jobb bőröndöt meg egy utazótáskát. – kotyogott közbe a barátnője, de látva a Colos szemrehányó tekintetét, jobbnak látta gyorsan elhallgatni.
–Szóval, az a tervünk haver, hogy már a jövő hét közepén leutazunk Martonfára. Kell legalább két-három nap, hogy berendezkedjünk, és szokni kezdjük a régi-új helyet. Zsuzsa nagyon izgatott már, és persze én is. De azt sajnálom, hogy a luxusszállód meg fog szűnni, mert tudod… a vasutashaverom megfogadtatta velem, hogy kussolni fogok, és tartom a pofám.
– Oké Colos, megértelek. Már én is gondoltam erre, úgyhogy nem ért meglepetés. – felelt őszintén – Sőt, még egy jó pontot is szereztél nálam azzal, hogy álltad a szavad, bár ebben az esetben ez nem tett jót nekem. De ami az aranybányát - mármint a Mecsekoldalt - illeti, azt kösz haver.
Másnap reggel a Colos lement a vásártérre, András pedig járta a belváros utcáit. A Búza tértől kezdve a Kórház térig belekotort minden kukába. Sűrű pelyhekben hullt a hó, de nem zavarta, mert - hála az öregasszonytól vásárolt meleg nagykabátnak és a katonai surranónak, - egy csöppet sem fázott. Ráadásul nagyon jó napja volt, mert mindkét szatyra tele lett sörös és borosüveggel, és a Ferencesek utcájában talált egy pár fekete félcipőt is, ami passzolt a lábára. Csupán az volt a szépséghibája, hogy nem volt kibokszolva és mindkettőből hiányzott a cipőfűző. Dél körül elcipelte beváltani az üvegeket. Szépen kapott értük, mert körülbelül a fele borosüveg volt, s azért többet fizettek, mint a többiért.
Elhatározta, hogy most dőzsölni fog. A kedves kis ételkiadó lány csodálkozva nézett rá, amikor nem valamelyik megszokottá vált leves közül választott, hanem májgombócos húslevest, és egy jó zaftos csülökpörköltet kért tőle. Ráadásként megivott egy nagy pohár narancslevet is.
Este, amikor találkoztak, a Colos megmutatta neki a bőröndöt és az utazótáskát, amit a vásárban vett. Mindkettő újszerű volt, s hihetetlen áron jutott hozzájuk. András kételkedett is.
– Öreg! Ez nem valami lopott cucc? Ki az az idióta vadbarom, aki ilyen jó holmikért csak kétezret kér?
– Háromezer-ötöt kért a csávó, de azt hiszem, hatott rá a markáns egyéniségem, mert hagyta magát meggyőzni. – nézett rá ártatlan szemekkel a másik – igaz, egy kicsit rá kellett ijesztenem.
– Rögtön gondoltam, hogy csakúgy simán nem sikerült volna. De az is könnyen lehet, hogy amikor megszerezte, még tele voltak ruhával. Remélem nincs a belsejükbe valami titkos jel, mert ha a gazdája véletlenül meglátja nálad, akkor neked annyi.
– A francba! – kiáltott fel a Colos – látod, erre nem gondoltam. De majd betuszkolom ezt a bazi nagy táskát a bőröndbe és holnap elviszem a kínai bolt elé. Majd a Zsuzsa hazaviszi az albérletébe. Legalább nem kell napokig hordozgatnom, mert se a vízaknába sem a vonaton nem merném hagyni.
A tervezett utazás egyre közeledett, már csak három nap volt vissza. András úgy érezte, hogy villámgyorsan múltak el ezek a napok, de a Colos véleménye szerint csigalassúsággal vánszorogtak. Csütörtök reggel megbeszélték, hogy délben találkoznak a vásárcsarnok mögött, a távolsági buszpályaudvar déli oldalán. Úgy is történt.
András pontos volt, de a másik kettő is csak egy percet késett. Zsuzsa csinosan kiöltözve, ragyogó arccal jelent meg, de a Colos is frissen borotvált képpel és tiszta ingben állt meg előtte.
– Figyelj Kapitány. Utálok búcsúzkodni, ezért gyors leszek. A vízaknában találsz egy kis meglepetést, mert azért nem voltam ám olyan lusta disznó az elmúlt napokban, mint ahogy azt te gondoltad. A mobilszámom tudod, bármikor hívhatsz. Tudod ugye, hogy én akkor is megéltem volna, ha nem találkozunk, de azért nagyon jó, hogy így alakult. Jó haver voltál, igazi társ ebben a szar világban. És most, szevasz, indul a buszunk. Tűnj már el a francba! – mordult rá, majd magához ölelte Andrást és úgy megszorongatta, hogy ropogtak a csontjai.
Amikor végre elengedte, villámgyorsan felkapta a két nagy csomagot és sietve indult a pénztár felé. Ám mielőtt végleg hátat fordított volna nekik, egy pillanatig mindketten jól látták, hogy a Colos szemei bizony furcsán csillognak.
– Még soha életemben nem hallottam a Pistit ilyen szépen beszélni. – nézett utána legörbülő szájjal a dundi nő, majd nagy hirtelen András nyakába ugrott és összepuszilgatta a szőrös képét.
– Nem ártana, mielőbb levágatni ezt a bozontos szakállad, mert a csajok nem tudnak rendesen hozzád bújni. – nevetett fel vidáman, s már szaladt is a párja után.
 

Luigi48

Állandó Tag
Állandó Tag
Az utolsó szalmaszál / ötödik rész /

Magára maradt hősünk szinte meglepődött, hogy semmilyen különös fájdalmat, csalódottságot, vagy irigységet nem érez, pedig jól tudta, hogy ennek a két embernek az élete ettől a pillanattól kezdve teljesen meg fog változni, míg az övé marad a régiben. A Colosnak majdnem három évbe tellett, de megcsinálta. Miért ne sikerülne neki is? Akár még előbb, mint a Coloséknak. Ezek a pozitív gondolatok feldobták a hangulatát. Jókedvűen indult el a régi pártház felé, hogy megkeresse a kisebbik vízaknát, ahol a Colos elrejtette a neki szánt ajándékot. Amikor egy terebélyes bokor mögött ráakadt a vízaknára, és leemelte róla a dögnehéz betonfedelet, meglátta a Colos két sárga szatyrát az akna egyik sarkában. Mindkét szatyor tele volt. Egyikben régi ólomcsövek, a másikban pedig rézből készült öreg vízcsapok voltak. Alig akart hinni a szemének. Nem sokat értett hozzá, de azt jól tudta, hogy a rézért és az ólomért sokat fizetnek. Alaposan megszenvedett, amíg a felszínre tudta emelni a kincseket. Amíg elcipekedett a Jászai Mari utcai átvevőhely mérlegéig, többször meg kellett állnia, mert majd leszakadtak a karjai a tekintélyes súly alatt. Ám amikor megkapta a négyezer ötszáz forintját, a fáradsága nyomban elillant, és az sem zavarta, hogy az átvevő felírta az adatait.
– Ez a legújabb szabály pajtás – dörmögte - s már ment is a dolgára.
Csavargó barátunk jókedvűen és gazdagon távozott. Útközben a Colosra gondolt. Micsoda remek fickó! Milyen sokat köszönhet neki… Tapasztalatlan hajléktalanból rutinos csavargót nevelt belőle, úgy, hogy neki az fel sem tűnt.
Úgy döntött, hogy ma mégsem megy el az Aranygaluskába levest enni, inkább valami hideget vesz magának, de azt a legjobb fajtából. Aztán majd elmegy a Köztársaság térre, és ott egy padon megebédel. Elég enyhe az idő és a Nap is süt. A Szabadság úti kis csemegeboltba belépve rögtön szembe is találta magát azokkal az utálkozó tekintetekkel, amelyekkel a hajléktalanokat szokták illetni. Az egyik fiatal eladólány végül nagy keservesen erőt vett magán, és ímmel-ámmal odaszólt neki.
– Tessék? – kérdezte unott képet vágva, természetesen mosoly nélkül.
- Kisasszony! Legyen szíves adjon nekem tizenöt deka Pick szalámit, öt zsömlét, és egy szép nagy kaliforniai paprikát. Ezen kívül pedig egy csomag Sopianae-t meg egy öngyújtót. Más nem jut most eszembe. – mosolygott rá szélesen. A lány egy ideig hitetlenkedve bámult rá, de kiszolgálta. Kifelé menet András arra gondolt, hogy ha kannás-bort kér, bizonyára nem keltett volna ekkora feltűnést. A bolt ajtajából visszapillantva látta, hogy a flegma eladólány még most is csodálkozó arcot vág.
Ezek után fogta magát, és elment a Köztársaság térre. Leült egy padra, és jóízűen bekebelezett mindent. Egész jól elvolt. Elücsörgött egy-két órát, s közben jól megbámult minden arra járó embert. A mellette lévő padon volt egy összehajtogatott Blikk újság, amit gyorsan magához is vett, és kiolvasott belőle minden betűt. Öt óra is elmúlt, amikor felállt és besétált a belvárosba. Csupán egy dolog aggasztotta. Hol fog ma, aludni? És holnap, meg holnapután… meg azután? Épp emiatt az első útja az állomásra vezetett. A megszokott helyen állt két tehervagon, ami megnyugtatta, de a biztonság kedvéért elkutyagolt jó messzire, ahol még több melléksínek voltak, és amolyan rendező-pályaudvarra emlékeztettek. Itt még több elhagyott szerelvényt látott.
– Nem lesz itt gond. – állapította meg. – csak óvatosnak kell lennem, amikor este megtámadom valamelyiket. Alvás terén tehát megoldódott a problémája. Az éjszakák már nem voltak olyan dermesztőek, ki lehetett bírni. Csak a tisztálkodás jelentett neki megoldhatatlan feladatot. Úgy érezte, hogy ismét elviselhetetlenül koszos és egyre gyanúsabb szagot áraszt magából. De a ruházata is megviseltebb lett, néhány varrás is felfeslett, lassan már csak a kosz tartotta össze az egészet.
Közben múltak a napok, hetek, és semmi változás. Reggeli mosdás a vásárcsarnokban, utána egy tea lángossal, majd kávé. Délelőtt kukázás, és az üvegek leadása volt a teendője. Vasat, vagy más fémet soha nem talált, abban nem volt szerencséje. Délben, az Aranygaluskában egy leves. Kora délutánonként kiült a térre, de már nem szalámit evett, hanem jobbára parizert, vagy főzőkolbászt, de annak is csak a felét, mert a többit elrakta vacsorára. Amit napközben összekeresett, azt fel is élte, de a hátizsákja titkos rekeszében lapuló tízezrese még egyben volt. Aztán március végén megváltozott a helyzet, és talán a legjobb dolog történt vele, amióta hajléktalanná vált. A Jókai úti iskola környékén kóborolt, amikor észrevette, hogy egy közeli ház függőfolyosójáról vascsöveket hajigál le néhány munkás. Közelebb ment, hogy megnézze, mi történik. Abban is reménykedett, hogy pár csövet talán adnak neki. A ház mellett egy testes fiatalember, védősisakkal fején hangos szóval irányította a fentieket, és amikor meglátta őt, rákiáltott.
– Menj már arrébb pajtikám, mert ha egy cső a fejedre esik, neked annyi.
– Bocs, elbámészkodtam egy kicsit – rezzen össze András, majd többször is visszatekintve továbbindult, de a védősisakos utánaszólt.
– Várj csak egy pillanatra, hadd nézzelek, olyan ismerősnek tűnsz. – és odalépve, hosszasan bámulni kezdte a férfi arcát, aki már kezdett zavarba jönni, bár ahogy ő is megbámulta a másikat, neki is ismerős volt az arc. Aztán rájött, hogy ez a kövér ember a Kardos Laci, akivel nyolc évig osztálytársak voltak a rácvárosi általános iskolában. De hallgatott róla. A másik viszont nem, mert már biztos lett a dolgában.
– Ugye, te vagy az Bandi? – szólalt meg hitetlenkedve – Előttem ültél a suliban. Emlékszel? Mondd, mi a fene történt veled pajtás?
– Persze, hogy emlékszem rád Laci. – válaszolt zavartan szégyenkezve – de most nem örülök annak, hogy találkoztunk. Hosszú történet az enyém, és most nincs kedvem beszélni róla.
– Dehogyis nincs! Mindent tudni akarok rólad. – csattant fel a másik, - És ha tudok valamiben segíteni, meg is teszem, akár akarod, akár nem. De most nincs időm. Találkozzunk fél öt körül a csarnokkal szemben, a borozó előtt. De azt ajánlom, legyél ott! – mondta határozottan, aztán a ház mellé állva tovább irányított a többieket. András, bár nem nagyon volt hozzá kedve, eleget tett Laci fenyegetésének, és megjelent a megbeszélt időpontban. Pár perccel később már a füstös kocsma egyik asztalánál ültek, előttük egy-egy konyak, és sör.
– Nyomjuk le a konyakot, aztán mesélj el szépen mindent Bandi.
Így is történt. Amíg ő beszélt, Laci komor arccal figyelt. A félórás beszámoló után egy ideig hallgattak, végül a régi barátja megszólalt.
– Most nyisd ki a füled Bandi, mert van egy ajánlatom, amit remélem, el is fogadsz. Itt lakunk a közelben. Van az alagsorban egy olyan helyiség, amit csak én használok. Valamikor mosókonyha volt. Van benne vízcsap is, olyan régi, nagy öntöttvas lefolyóval. Egy vaskeretes ablak is van rajta. Ott elalhatsz három hónapig, mert július elsejével elköltözünk onnan. A vagonoknál azért sokkal jobb hely nem gondolod? Csak arra kell majd figyelned, hogy csendben közlekedj, mert nem szeretném, ha a többi lakó kiszúrjon. Találkozzunk este tízkor a Jókai és a Nagy Lajos király sarkán a ház előtt, addig én mindent le fogok rendezni. Na, mit szólsz hozzá? Tetszik a dolog?
András azonban sokáig nem tudott megszólalni. Hol a sörösüveget bámulta, hol a régi osztálytársa arcát fürkészte.
– Mondd, Laci, miért csinálod ezt? – szólalt meg rekedt hangon. – Hiszen lassan húsz éve, hogy nem is találkoztunk egymással.
– Az igaz, de ha jól emlékszem, nyolc évig barátok voltunk vagy nem? És különben is, ez nekem nem kerül semmibe.
Este tízkor, amikor a ház elé ért, Laci épp a lépcsőn jött lefelé. Kinyitotta a kaput, beengedte Andrást, aztán lekísérte az alagsorba és megállt a régi mosókonyha előtt. Mielőtt kinyitotta az ajtót, kezébe nyomott három kulcsot. Bejárati kapu, alagsor, és mosókonyha.
– Na, ez volna az. – mutatta be neki új szálláshelyét. – Ezen a hungarocell táblán elalhatsz majd. Hoztam neked három inget, egy nyári dzsekit és egy öltönyt. Ezeket már rég kihíztam, és csak a molyok zabálták. Ott a sarokban van egy kis szekrényke, oda bepakolhatsz. A villanyt is használhatod, ha muszáj. És még valami. Holnap délelőtt tizenegykor legyél annál a háznál, ahol találkoztunk. Na, szevasz!
Ámuldozó hősünk mindezt meg sem tudta köszönni a barátjának, mert az olyan villámgyorsan eltűnt a mosókonyhából, mint a sicc. Miután magára maradt, gondosan összehajtogatott, és elrakott mindent. Azután a hideg csapvíz alatt, - jobb híján szappannal,- mosta ki a koszos alsónadrágjait és a retkes zoknikat, amely már régóta a hátizsák alján illatoztak. Utána pedig – három gyötrelmes hét után végre – lábat mosott. Mennyei érzés volt végigdőlni a jól szigetelő hungarocellen. Pár perc alatt már jóízűen aludt is. Reggel remek hangulatban ébredt. Aztán ahogy rendbe szedte magát, felpróbálta az ajándék öltönyt és magához mérte az ingeket is. Minden stimmelt. Elégedetten osont ki a házból és elment a csarnokba, hogy megkezdje szokásos napi tevékenységét.
Tizenegykor barátja már várta a ház előtt, ahol Laci brigádja a gázcsövek cseréjét végezte. Miután kezet fogtak, elvezette őt a szerelőkocsihoz.
- Itt a környéken, vagy húsz házban kicseréljük az összes gázvezetéket. A régi csöveket bevisszük a telephelyre, de neked majd egy kicsit mindig lecsípünk belőle. A kutya sem fog utánamérni. Ezért aztán minden másnap vihetsz belőle két szatyorral. Nincs más dolgod, mint követni, hogy épp merre dolgozunk. Ez a nagy meló legalább két – három hónapig el fog tartani. Na, add a szatyrokat, mert reggel már méretre vágattam egy adagot, negyven centis darabokra. Remélem, jól saccoltam.
András csak nézett. Megint csak arra gondolt, hogy ez a jókedélyű, nagydarab fickó, azzal a hatalmas szívével mire képes. Vajon lesz-e valaha olyan helyzetben, hogy legalább valami keveset vissza tudjon neki fizetni? Ismét csak megizzadt, mire az öreg mérlegéig eljutott a két szatyor csővel. Ezerhatszáz forintot kapott. Villámgyors fejszámolást végzett. Hétfő- szerda- péntek, szorozva ezerhattal, az négyezer nyolcszáz. Az már egy kisebb vagyon hetente. És akkor még nem is számolta az üvegeket.
A már megszokottá vált napirendjébe ezentúl bele kell majd kalkulálnia ezt a kvázi anyagbeszerzést is.
Már kedvenc pihenőhelyévé kezdett válni a Köztársaság téri pad. Március végén, egy csütörtöki napon - úgy egy óra magasságában, - amikor látta, hogy kedvenc padja foglalt, kénytelen volt egy másikat választani. Pont azon a padon talált helyet, amelyiken akkor ült, amikor eljött Barbara szüleitől, és olvasta Joli néni hirdetését. És akkor is épp ezen a padon ült, amikor eljött Joli nénitől, és gyakorlatilag azon a napon vált csavargóvá. Nem volt éppen szerencsés ez a padválasztás, mert a legnagyobb szerencsétlenségére, megint elkezdett visszaemlékezni azokra a régi szép időkre, épp úgy, mint Karácsony szentestén, pedig százszor is megfogadta, hogy soha többé nem fog foglalkozni azzal a témával. De hiába próbált ellene védekezni, ismét csak előjöttek azok a képek, amelyek egyszer már annyira meggyötörték.
Körülötte jöttek mentek az emberek, mindenki a tavasznak örült, és jókedvűen, nevetgélve társalogtak menet közben, csak egyedül ő volt így nekikeseredve. Aztán amikor meglátott egy rakás gyereket, akik boldogan visítozva tódultak ki az iskola kapuján, az jutott eszébe, hogy ha másképp alakultak volna a dolgai, neki is lehetnének hasonló korú gyerekei. És akkor betarthatta volna az apjának tett ígéretét, akinek az volt minden vágya, hogy a három gyerekétől származó unokák létszáma hatról kilencre szaporodjon, és az összes gyerek ott játsszon és ugrándozzon majd a kovácstelepi családi ház udvarán, amikor összejön a família.
András ennél a gondolatsornál tartott, amikor már nem tudott uralkodni az érzelmein. Hátradőlt a pad támlájára, de bárhogy szorította össze a szemhéját, a kibuggyanó könnycseppeknek az nem volt akadály. Beletörődve hagyta és tűrte, hogy azok végigfolyjanak az arcán és a szakállán. Akkor már nem is akarta abbahagyni. Nem önsajnálatot érzett, hanem valami különös megtisztulás félét, vagy valami ahhoz hasonlót. Olyan érzés volt ez, amire talán nincs is magyarázat. Ebből a furcsa, lebegésszerű állapotából egy vékonyka hang riasztotta fel.
– Hát te meg miért sírsz?
András ijedten rezzent össze. Kinyitotta a szemét és egy barna hajú, szép arcú kislányt látott maga előtt, aki tágranyílt szemekkel mered rá. Kék színű kabát volt rajta, farmernadrág és magas szárú cipő, a hátán apró mesefigurákkal díszített kis hátizsák.
– Mi közöd hozzá, tűnj innen! – rivallt rá mérgesen.
A kislány ijedt arccal szökken hátra, épp úgy, mint egy megrémült kis gida. Ám ott lecövekelt és nem mozdult. Csak szemrehányóan odaszólt.
– Velem soha nem szoktak kiabálni. Érted?
András hirtelen elszégyellte magát, és bűnbánó képet vágott.
– Ne haragudj kislány, nem akartalak megijeszteni, bocsánat. – Csak tudod, az előbb eszembe jutott valami.
A kék kabátos csöppség erre óvatosan közelebb araszolt a csavargóhoz.
– És mi jutott eszedbe, elmondod? – kérdezte kíváncsian, s látszott, hogy az arcán már nyoma sincs az ijedtségnek.
– Majd máskor elmondom. – válaszolt a férfi – Ha ezek után még szóba állsz velem.
– Miért? Azt hitted, nagyon megijedtem tőled? – nézett rá csodálkozva a kislány - Pedig csak egy kicsit ijedtem meg.
Andrásból erre hirtelen kitört a nevetés, de olyan felszabadultan, őszintén, és jóízűen, mint már nagyon rég. A kislány vele együtt nevetett.
– Jópofa egy lány vagy, hallod-e? De tényleg. Meg tudtál nevettetni, és ez, - tekintettel az én helyzetemre, - nem kis dolog.
– Jaj, nekem most mennem kellene. – szólalt meg hirtelen a csöppség - Kár, hogy az anyu ma nem tud elém jönni, mert dolga van. Ilyenkor a szomszéd nénihez kell bemennem, ő vigyáz rám addig, amíg haza nem ér. És a Ria néni olyan aggódós… mindig csak az óráját nézi. .
– Szerintem viszont az a legfontosabb, hogy anyukád biztonságban tudjon, és ne aggódjon érted. De mondd csak… mi a neved, mert valahogy mégiscsak meg kell, hogy szólítsalak nem? – kérdezte tőle.
– Kata. És másodikba járok.
– Kata? Csak úgy simán Kata? Semmi Kati, Katalin, vagy Katika?
- Nem. Miért, talán nem tetszik a nevem? – nézett a kislány csalódottan.
– Jaj, dehogyisnem. Tényleg szép név, és illik is hozzád.
– Na ugye. – nyugodott meg Kata. – De most tényleg elmegyek, szia!
– Nagyon örülök Kata, hogy ilyen jól elbeszélgettünk. Köszönöm.
- Szívesen, máskor is. – nevetett fel ragyogó arccal a kis kék kabátos, majd szaladni kezdett a Semmelweis utca irányába. András jókedvűen kapta fel a hátizsákját. Ez a beszélgetés annyira feldobta a hangulatát, hogy fütyörészve indult el kukázni. A sörösüvegek begyűjtése a napi tevékenységének szerves része volt, ezt soha nem hagyta volna ki. Az a pár száz forint is sokat számított neki. Ahogy rótta az utcákat, arra gondolt, hogy majd Húsvét után felhívja a Colosékat, hogy mire jutottak.
Idén április elejére estek az ünnepek, és addig szeretett volna egy olcsó mobiltelefont venni, egy olyat, amelyik a híváson és a hívásfogadáson kívül legfeljebb sms írásra képes. Majd a vásárban vesz egyet.
A mosókonyhával kapcsolatban egy dologra külön is oda kell majd figyelnie. Nevezetesen arra, hogy az ott lakók észre ne vegyék, amikor épp leoson az alagsorba, vagy feljövetelkor bezárja maga után a vasajtót. Eszébe jutott az is, hogy akármilyen hideg víz is folyik a mosókonyhai csapból, ő bizony tetőtől talpig le fog mosakodni, hetente legalább kétszer. Ma este el is kezdi. Nagyon kellemetlen lett volna számára, ha a kislány a holnapi beszélgetéskor egy kicsit közelebb lép hozzá, és megérzi a szagát. Emiatt aztán, amikor leadta az aznapi üvegadagját, a tíz deka parizer és négy zsömle mellett, vásárolt egy tusfürdőt is.
Két dologra már akkor számított. Egy, hogy nagyon hideg lesz a víz, kettő, hogy úszni fog alatta a mosókonyha. Pont emiatt, - mielőtt a házba lopódzott volna - még elindult, hogy valami felmosórongy félét összekukázzon magának. Fortuna most is mellette állt. Talált egy női flanel pongyolát ami felmosórongynak remek lesz, sőt két kukával arrább, talált egy plédet, amely ugyan több helyen is ki volt égetve, de tiszta volt. Lepedő helyett pont megfelel majd neki.
Jól gondolta a dolgot, mert a víz tényleg hideg volt, és a mosókonyha is úszott alatta. Mosakodás közben remegett, mint a miskolci kocsonya, de nem bánta, mert a tisztaság érzete mindennél többet ért neki. Amikor lefeküdt, elégedetten kezdett el magával beszélgetni.
– De jó volna egy rendes párna a hátizsák helyett, meg egy paplan a nagykabát helyett… és egy kis zsebrádió… vagy egy kis tévé… egy rezsó… vagy… vagy… - idáig jutott, amikor hirtelen se kép, se hang, mert hirtelen elaludt.
Másnap péntek volt, Laci már várta a méretre vágott csövekkel.
– Szia, Bandi! Két napja nem találkoztunk. Hogy tetszik az új helyed?
- Több mint csodás Lacikám. Örök hálával tartozom neked, s egyszer majd vissza is fizetem ezt neked. – kezdett el hálálkodni, de a másik leintette.
– Nekem bőven elég, ha nem bukunk le. De azért kösz – nevetett rá – Persze, ha a lottón nyersz, egye fene, nem bánom.
András, miután leadta a csöveket és bezsebelte a pénzt, elindult, hogy megvegye az ebédjét. Meglepetésére a mogorva eladólány köszönt neki, sőt, még egy halvány mosolyt is küldött feléje. A férfi most egy pár krinolint és egy májkonzervet kért meg egy félkilós szeletelt kenyeret.
– Paprika és cigaretta nem lesz? - érdeklődött András legnagyobb meglepetésére.
– Ja persze, paprikát kérek, meg két szép almát is. De cigarettát nem, mert abból egy doboz nekem két napig kitart. – mosolygott a lányra, miközben fizetett. A krinolint - négy szelet kenyérrel - menet közben falta be, mitsem törődve azzal, hogy néhány ember furcsán néz rá. A Köztársaság téri padra letelepedve rágyújtott, és várta a kislányt. Eltelt egy óra, és András már türelmetlenkedni kezdett, amikor végre megjelent az iskola kapujában egy osztályra való apró gyerek, és köztük volt Kata is. Egyenesen feléje tartott, majd megállt előtte, és így szólt.
– Szia. Képzeld el, anyu nem akarja, hogy szóba álljak veled. Tegnap elmeséltem neki, hogy beszélgettünk. – közölte szomorkásan, majd így folytatta. – Mondta, hogy soha nem szabad egy hajléktalannal szóbaállnom. Hiába mondtam neki, hogy te egészen már vagy, mint a többiek.
– Miért, én milyen vagyok? – kérdezte a férfi érdeklődve, bár a hangja csalódottá és szomorúvá vált.
– Hát, te nem beszélsz olyan csúnyán, mint a többi, és szerintem nem szoktál köpködni sem. – nézett rá Kata várakozóan, de választ nem kapott, mert András kacagásba tört ki.
– Hát ez nem igaz! Te nem csak jópofa kislány vagy, de olyan jókat tudsz mondani, hogy csak na! - nevetgélt, ami aztán Katára is átragadt.
– Anyát is meglepem néha ezzel. Meg az összes rokonunkat is.
– Azt nem is csodálom. Melletted aztán nem is lehet unatkozni, az tuti biztos. – állapította meg a férfi – És mondd, anyukád hol dolgozik?
– Tanítónő a Jókai úti iskolában. Most éppen elsősökkel van. Azt hiszem, nem is taníthatna ott, ahol én tanulok. – válaszolt bizonytalanul a kislány.
– És a papád, ő is tanít valahol? – érdeklődött tovább, de Kata válasza után legszívesebben falba verte volna a fejét, ám visszaszívni már nem tudta. A kislány, mielőtt válaszolt volna, lehajtotta a fejét, s egy darabig némán nézett maga elé. Aztán amikor megszólalt, alig lehetett hallani a hangját.
– Az apukám akkor halt meg amikor én még bölcsis voltam. Elütötte egy autó. Nem is emlékszem rá, csak a képeken szoktam nézegetni.
András nem tudta, hogy mi volna a legjobb amit most tehetne. Hogy is kérdezhet ilyet egy hét éves gyerektől? Most feltépett egy régi sebet ennek a csöppségnek a lelkében. Tehetetlennek érezte magát. Kis idő múlva, amikor Kata felemelte a fejét és ránézett, egyszerűen nem tudta levenni róla a tekintetét. Csak nézte azokat a szomorú nagy barna szemeket, és képtelen volt megszólalni. Olyan érzés kerítette hatalmába, amilyen eddig még soha. Amikor Imre vagy Ildikó gyerekei közelében volt, akkor érzett valami hasonlót, de ez valami más volt. Ebből a kellemes, szívmelengető érzelmi merengésből egy erélyesen felcsattanó női hang térítette magához.
– Kislányom, azonnal gyere ide!
– Jaj, ez anya! – ugrott fel Kata – Most lehet, hogy ki fogok kapni. – tette hozzá ijedt hangon, majd elszaladt. Hajléktalan barátunk aggódva figyelte mi fog történni. Látta, hogy amikor a kislány odaér az anyja elé, ő lehajol hozzá, és fenyegetően magyarázni kezd valamit. A megszeppent gyerek pedig hol az anyjára néz fel, hol pedig őrá néz vissza. Egy darabig nem tudta mit tegyen, végül egy határozott lépésre szánta el magát. Felállt és elindult feléjük. Amikor néhány méterre volt csak tőlük, mind a ketten észrevették, és furcsán rámeredtek. Az asszony már nyitotta is volna a száját, de András gyorsan megelőzte.
– Asszonyom! Kérem, ne szidja meg a kislányát, mert nem ő volt a hibás. – kezdte a magyarázkodást, majd így folytatta. – Én akartam vele beszélgetni, és sajnálom, ha ezzel bajt okoztam, de higgye el, nem állt szándékomban. Megígérem, soha többé nem jövök erre a környékre. Ezután sietve elindult a sétányon. Három lépés után azonban hirtelen megállt, megfordult, és a szomorú képet vágó kislányra nézett.
- Látod Kata, mégiscsak jobb lett volna, ha a mamádra hallgatsz.
Amikor ismét elindult az útjára, többé már nem fordult vissza.
Ezután a kellemetlen intermezzo után András nem járt le a térre. Egy hétig a Mecsekoldalt járta, amiről eddig valahogy meg is feledkezett. Persze ebben szerepet játszott Lacival és Katával való megismerkedése is. A Magaslati út és a Surányi út környéke – némi túlzással ugyan, - de valóban egy aranybánya volt. A harmadik nap, az egyik kuka mellet, talált egy szinte vadonatúj Adidas melegítőt szépen nejlonba csomagolva. Talán egy újgazdag család elkényeztetett csemetéjének nem tetszett a színe. De talált trikókat, pólókat, és két, egész jó állapotban lévő pulóvert is. András már sokkal elviselhetőbbnek érezte a hajléktalan életet, mint akkor, amikor a Colosék elutazása után egyedül maradt. A kezdetekhez képest szinte luxuskörülmények közt élt. Volt szállása, pénzforrása, és végre tisztálkodni is tudott már. És persze ott volt Laci, a barátja, akinek mindezt köszönhette.
Egyetlen szívfájdalma Katával való kapcsolatának megszűnése volt. Nagyon sokat gondolt rá. Egyre világosabbá vált előtte, hogy az a kétszeri találkozás és rövid beszélgetés is elég volt ahhoz, hogy a szívébe zárja. De hát, hogy lehet ez? Mi lehet ez? Talán egy hirtelen feltámadó, erős, és eddig még ismeretlen, apaszerep utáni vágy, amely most feltört benne? Nem tudta a pontos választ, de ezek a gondolatok nagyon felzaklatták. Elhatározta, hogy majd hétfőn, ígéretét megszegve, mégis el fog menni a térre, hogy láthassa a kislányt. Még az sem baj, ha csak messziről.
Másnap, - vasárnap lévén, - lement a vásárba, és vett egy világosbarna nyakkendőt, egy pár cipőfűzőt, és egy fiatal sráctól egy mobiltelefont.
– Tegnap töltettem fel egy ezressel, de nem beszéltem rajta. Kettőért megkapja. – mondta a fiú, és András most nem alkudott.
Hétfőn délelőtt, miután begyűjtötte és leadta a szokásos csőadagot, leosont az alagsori mosókonyhába, és alaposan lemosakodott. A nagykabát helyett dzsekit és félcipőt húzott, és sem a hátizsákot, sem a két szatyrot nem vitte magával. Kijött a házból és elment egy fodrászhoz.
– Ne haragudjon kisasszony, de egy rokonomnak segítettem falat bontani, és nagyon koszos lett a hajam, de most nincs időm hazamenni. Elvállalná kérem?
– Természetesen uram! – mosolygott rá kedvesen a fodrászlány, mire András azon kezdett el gondolkodni, hogy mikor is mondták neki utoljára azt, hogy uram?
A téren izgatottan ült le megszokott padjára, és türelmetlenül várt. És Kata jött is. Amikor meglátta a férfit, egyenesen odaszaladt hozzá.
– Na végre, már azt hittem, soha nem jössz ide. – mondta kissé morcosan, de aztán elnevette magát. – Képzeld el, anyukám azt mondta kár, hogy a múltkor úgy elsiettél, mert akart neked valamit mondani. Bizony! Egy kicsit leülök melléd jó? Még nem is tudom mi a neved? Jé, most milyen jó szagod van, de régebben egy kicsit büdi voltál, csak akkor nem mertem neked szólni. Milyen szép fényes a hajad, tetszik, ahogy hordod. Katából csak úgy dőlt a szó, ő meg mohón itta. Addig bámulta, amíg újabb mondat már nem érkezett felőle. Talán egy picit megpihent.
– Kata! Már megint olyan jókat mondtál és kérdeztél, hogy azt sem tudom, hol kezdjem? De vegyük csak sorba. Tudod, azért nem jöttem eddig, mert anyukádnak megígértem, hogy elkerülöm ezt a környéket. Arra viszont nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit akar nekem mondani? Jót, vagy valami rosszat?
– Jót! Képzeld, amikor mondtam neki, hogy milyen jó lenne, ha egyszer nálunk tudnál ebédelni… Nem lett mérges rám. Nagyon finomakat tud ám főzni.
– De Kata, csak nem gondolod, hogy beenged egy ismeretlent a lakásába, aki ráadásul hajléktalan? Szerintem ez nem volt egy jó ötlet.
– De igenis az volt. – vágta rá azonnal a kislány. – Majd meg fogod látni. De most légyszives mondd már meg, mi a neved? – türelmetlenkedett.
– Andrásnak hívnak.- válaszolta.
- Az jó név, nekem tetszik. Van az osztályunkban egy fiú, ő is András. És a barátom. Már két András nevű barátom van. – örvendezett lelkesen. Annyira el voltak merülve a társalgásba, hogy észre sem vették, amikor Kata mamája odalépett a padhoz, és megállt előttük.
– Jó napot. – köszönt rájuk nagy hirtelen, mire a férfi felpattant a padról.
– Kezét csókolom. – szólt vissza zavartan, de igazából akkor lepődött meg, amikor az asszony a kezét nyújtotta feléje.
– Wágnerné Sipos Eszter vagyok. Pár szót szeretnék váltani magával, ha megengedi. – közölte határozott, de nem barátságtalan hangon.
– Én pedig Balogh András vagyok asszonyom, és nagyon örülök, hogy… hogy szóval… elnézést amiért… hát akkor… - kezdett el dadogni összevissza a férfi, mire az asszony elmosolyogta magát, és bátorítóan szólt.
– Jaj, ne féljen már tőlem annyira, nem akarom leharapni a fejét! De talán ülve kényelmesebb lesz. – mondta, s Kata mellé huppant. – Szóval, nálunk az a szokás, hogy teljesítjük a másik fél kérését. Ha én kérek valamit a kislányomtól, azt általában teljesíti, és ha ő kér valamire, akkor én is igyekszem eleget tenni neki. Már ha az lehetséges, természetesen.
– Értem asszonyom, ez teljesen világos dolog. – bólintott András, majd érdeklődve hallgatta tovább a nőt.
– Nos. Nem tudom, Kata kikotyogta-e, hogy mire vett rá engem?
András lepillantott a kettejük közé beszorult kislányra, aki tágranyílt szemekkel nézett rá, de arckifejezése nem árulta el, hogy most igent, vagy nemet mondjon.
– Úgy rémlik, mintha említett volna valamit, de már nem is emlékszem pontosan mi volt az. – válaszolta tétován, ezzel próbálta jelezni az anyja felé, hogy nem szívesen árulkodik.
– Aha, értem. Akkor nem is cifrázom tovább. Szombaton egy órakor várjuk. De azt is szeretném, ha ebéd után mindent elmesélne magáról. Viszontlátásra. Na, indulhatunk kislányom.
– Úgy lesz asszonyom. Viszontlátásra. Szia, Kata! És nagyon köszönöm a meghívást.
Miután ők ketten távolabb értek, visszaült a padra és lehunyta a szemeit, de most nem azért, hogy ezzel álcázza a sírást, hanem örömében. Alighogy ezt megtette, máris maga előtt látta mindkettőjüket.
- Milyen aranyos kislány és milyen gyönyörű asszony! Hát nem vagyok egy mázlista? El sem hiszem, hogy ez pont velem történik meg, egy ilyen hajléktalan senkivel. De mi volna, ha ebből még kialakulna valami más is? Miért, olyan hihetetlen volna? Néha-néha előfordulhatnak csodák is nem? – játszott el András a gondolattal, de aztán nagyon gyorsan magára szólt.
- Álmodik a nyomor haver? Kapj a fejedhez, ne ábrándozz már annyit.
Kelletlenül tápászkodott fel, s indult el a belváros felé, hogy sétáljon egy nagyot. Egész délután kirakatokat nézegetett. Most nem bámulták meg, hiszen „ünneplőben” volt, és úgy nézett ki, mint egy kiegyensúlyozott életet élő fiatalember. Ennyit jelent, ha valakin nem koszos nagykabát és viharvert hátizsák van, és nem cipeli magával azokat az erős műanyagszatyrokat, amelyek annyira jellemzik a hajléktalanok kinézetét. András türelmetlenül számolta a napokat, miközben délelőttönként csavargónak öltözve járta a várost, ebéd után pedig a Köztársaság tér volt az úti célja. Katával való barátsága napról napra szorosabbá vált. Kedden, amikor a kislány lehuppant mellé a padra, ezzel kezdte:
- András, el sem hiszed, hogy milyen izgatott vagyok a szombat miatt. Már alig várom. – bizonygatta csillogó szemekkel, majd szokás szerint, egy másik témába csapott át. – Anyukám egész héten nem tud elém jönni, mert tovább bent kell maradnia az iskolába.
– Én is már türelmetlen vagyok, szerintem jobban, mint te. – nevetett rá a férfi, és ösztönösen megsimogatta Kata buksiját. A lány visszanevetett, nem rántotta el a fejét. – Akkor legjobb lesz, ha máris elindulsz haza, nehogy Ria néni aggódni kezdjen. De mit szólnál ahhoz, ha mondjuk, a sarokig elkísérnélek, és cipelném a hátizsákodat?
– Hurrá! – kiáltott fel a kislány – ez igazán kedves tőled András.
El is indultak szép lassan. Pár lépés után azonban Kata megszólalt.
– Anya mindig meg szokta fogni a kezem. Te miért nem? Akkor mindenki azt hinné, hogy te vagy az én új apukám. – nézett fel rá várakozó arccal.
Andrást annyira megérintették ezek a szavak, hogy összeszorult a szíve, és komolyan meg kellett küzdenie ezért, hogy vissza tudja tartani a könnyeit. Ám ha nagyon nehezen is, de ezúttal sikerült neki. Kéz a kézben mentek a tér sarkáig, majd elváltak egymástól. Kata kétszer is visszafordult és integetett neki, majd bement egy háromemeletes házba. András célja pont az volt, hogy megtudja, melyik házban laknak, mert Eszter elfelejtette megmondani, ő pedig nem kérdezte meg.
Péntek kora este, amikor a Kossuth téren sétált keresztül, eszébe jutott, hogy nem hívta fel a Colost, pedig a telefonszámát, - akárcsak Imréét és Ildikóét – már rég elmentette. Kicsit izgatott volt, amikor meghallotta a Colos dörmögő hangját.
– Boros. – jelentkezett be röviden.
– Doktor Balogh András elmeorvos vagyok, és egy Colos nevű ürgét keresek. Jó helyen érdeklődöm? – kérdezte, s várta a reakciót. Jött is.
- Hogy az a radai rosseb essen beléd Kapitány, de rám ijesztettél! – harsant fel a jól ismert röhögés. – Végre már, hogy felhívtál.
- Bocs, de csak pár napja tudtam telefont venni. De most gyorsan meséld el, mi van veletek?
– Öregem, el sem fogod hinni! Príma életünk van. Mind a ketten melózunk, az öregek boldogok, de van még egy ennél jobb. Kíváncsi vagy rá?
– Ne csigázz már haver, mert tökön rúglak! – fenyegetőzött András türelmetlenül. – Nyögd már ki, oké?
– Hát az a helyzet öregem, hogy a Zsuzsa három hónapos terhes, és egy fiút fog szülni nekem. Ha a doki jól számolt, egy nap híján negyven leszek, amikor kibújik a tojásból. Amikor megtudták az öregek, még a faterom is sírva fakadt. Ez az ábra Kapitány. De most te jössz a dumával. András, miután őszinte szívvel gratulált a jó hírhez, és hogy ő is mennyire örül a kis jövevénynek. Ezután röviden beszámolt a saját dolgairól. Mesélt Laciról és a mosókonyháról, és mesélt neki Katáról és Eszterről is. Elmondta azt is, hogy milyen izgatott a szombati nap miatt.
– Te Kapitány, mondd csak. Szerinted van esélyed a nőnél? Mert, ahogy meséled, a kiscsajjal már jól megvagytok, és ha egy anya látja, hogy így szeretik a lányát, és az ábra szerint ő is megszeretett téged, akkor sokkal nagyobb az esélyed nem?
– Hülyeséget beszélsz Colos. Ő tanítónő, én meg hajléktalan. Persze én nagyon örülnék neki, mert gyönyörű, okos, meg minden, de ez nem fog menni. Ha lenne melóm, és lakásom, akkor persze, minden erőmmel azon lennék, hogy megkedveljen. De így? Esélytelen vagyok haver.
– Nem úgy ismerlek én téged Kapitány, hogy ne lenne vér a pucádban, és ne adnál bele mindent. Várd ki a végét. – javasolta a barátja.
- Oké Colos, majd bevetem magam, de szerintem az kevés lesz. És most leteszem, mert nem tudom, mennyi pénz van még a telómon.
– Jól van, legközelebb majd én hívlak. Addig is drukkolok neked. Ja, még annyit. Az a Laci gyerek tetszik nekem. Szívesen lennék a haverja.
– Azt elhiszem Colos. Majd ha úgy alakulnak a dolgaim, hogy megtehetem, össze is hozlak benneteket. Puszilom a Zsuzsát, és üdvözletem az öregeidnek. Szia, Pisti. – köszönt el tőle, s kíváncsian várta a hatást.
– Elmész ám te a sunyiba Kapitány, Pistizd az öregapádat oké? – röhögött még egy nagyot a Colos, majd kinyomta a telefonját.
Végre eljött a szombat. Olyan alapos mosakodást produkált a hideg víz alatt, amilyet addig még sohasem. Utána kifésülte majd összegumizta hátul a haját, és rendbe szedte a szakállát is. Magára vette a Laci által kihízott okkersárga inget és a barna öltönyt, majd nyakkendőt kötött. Amikor kilépett az utcára, a legelső dolga az volt, hogy egy kirakatban megnézze magát, mert abban a kis tükörben, amely a mosókonyha falán egy madzagon lógott, teljes összképet nem látott magáról.
A közelben lévő OFOTÉRT üzlet kirakatában elégedetten állapította meg, hogy egész jól mutat ebben a „vadonatúj” szerelésben. A következő sarkon volt egy virágbolt, ahol vett egy szép szál gerberát, és a pár méternyire lévő kis ABC- ben pedig egy tábla svájci csokit. Elég hevesen dobogott a szíve, amikor megnyomta a kaputelefon gombját.
– Wágner lakás, tessék. – hallotta meg Kata vékonyka hangját.
- Szia. András vagyok.
– Mindjárt gondoltam. – nevette el magát a kislány – gyere, a legfelsőn lakunk.
Felfelé menet nem sietett, hogy tudjon normálisan megszólalni, ha nyílik az ajtó. A csengő felé nyúlt, de feleslegesen, mert kinyílt az ajtó, s ott állt Kata, egy hatalmas játékmackóval a karján.
– Szia ! Hűha, de csinos valaki. – jegyezte meg elégedetten, és félreállt, hogy a férfi tudjon beljebb lépni.
Épp ekkor lépett ki a konyhából Eszter, hogy ő is üdvözölje a vendéget. Meglepődve nézett végig rajta, ám ő nem tett megjegyzést. András kissé zavartan toporgott miközben átadta a szál gerberát, de Eszteren is látszott a meglepetés, mert virágra egyáltalán nem számított.
– Ezt igazán nem kellett volna, tényleg. – jegyezte meg azonnal, de nem látszott rajta, hogy emiatt neheztel rá.
– Megyek és keresek egy vázát, addig te kislányom, vezesd be a vendéget a konyhába.
Kata máris kézen ragadta Andrást, és húzta maga után. A konyhába lépve olyan fenséges illatokat szívott magába, hogy az valami gyönyörűség volt. Nem mert leülni, mert nem tudta, hogy Eszter melyik széket szánta neki. Ott ácsorogtak a konyha közepén, de Kata még mindig fogta a kezét és csak akkor engedte el, amikor a férfi a homlokára csapott.
– Hogy én milyen buta vagyok! Neked is hoztam valamit, de majdnem ki ment a fejemből, ne haragudj – szólalt meg hirtelen, aztán a belső zsebéből elővarázsolta a csokoládét. Eszter pont akkor jött be, amikor Kata kibontotta a selyempapírból és nagy örömmel felkiált.
– Nahát, ez nagyon finom lehet, köszönöm szépen! Jó drága volt?
– Ejnye, kicsim… Ilyet nem szabad kérdezni. – korholta az anyja, de András védelmébe vette a gyereket. – Elnézést asszonyom, de ez egy nagyon jó kérdés volt, főleg Katától. Mert amikor például velem beszélget, olyanokat tud kérdezni, hogy csak nézek magam elé, ő meg jókat derül rajtam.
– Hát való igaz, hogy kérdezni aztán tud – nevette el magát Eszter, s ettől a férfi még szebbnek látta. Rajta is felejtette a szemét egészen addig, amíg a háziasszony asztalhoz nem parancsolta őket.
 

Luigi48

Állandó Tag
Állandó Tag
Az utolsó szalmaszál / hatodik rész /

A menüsor így nézett ki. Marhahúsleves cérnametélttel, majd fokhagymamártás, benne főtt hús, sárga- és fehérrépa, aztán rántott gomba, és rántott csirkecomb krumplipürével, uborkasalátával. András kétszer is kért a levesből. Nagy élvezettel evett. Csak a csirkecombnál vacillált, hogy most a késsel bíbelődjön-e, vagy ragadja meg a nyelénél, - amúgy magyarosan, - ahogy a legtöbben eszik? Ez utóbbi megoldást választotta, épp úgy, mint Eszter és Kata.
Aztán, amikor már mindhárman jóllakottan hátradőltek és fújtak egy nagyot, a férfi a háziasszony felé fordulva megköszönte a finom ebédet. – Egészségére. – bólintott rá az asszony, aztán felállt, az asztaltól, hogy bekészítsen egy kávét.
– Én is köszönöm anya. Hú, de jóllaktam. – szólalhatott meg végre Kata is, mert már nagyon látszott rajta, hogy az ebéd közbeni némaság nem az ő műfaja. Oda is fordult Andráshoz, hogy még többet beszélhessen.
– Szerinted is finom volt? Ugye igaz, hogy az anyukám nagyon jól tud főzni?
–Tényleg fantasztikus volt. Már az idejét sem tudom, mikor ettem ilyen finomat utoljára. Becsszóra mondom neked.
– Én megmondtam neked előre –bólogatott a kislány elégedetten. – De most mennem kell fogat mosni, mert sajnos anyukám ezt mindig megköveteli. – sóhajtott lemondóan, de az ajtóból azért visszanézett, és megjegyezte.
– András. Olyan jó, hogy eljöttél hozzánk. Kettesben sokkal unalmasabb lett volna az ebéd. Ugye anya? A férfi zavartan köhécselni kezdett, de Eszter sem szólt erre semmit, csak fürkésző szemekkel nézett a kislánya után. Kata mindig is egy eleven, nevetgélős, könnyen barátkozó, értelmes gyerek volt, aki már rég hozzászokott ahhoz, hogy kettesben élnek. De mostanában megváltozott. Azóta, amióta ezt az embert megismerte. Esténként, vacsora közben is sokat beszél róla. Persze tudta, hogy Kata részéről ez valami ösztönös vonzódás, amolyan pótcselekvés féle, hiszen alig emlékezhet az apjára. Ez a hajléktalan, akivel olyan jól megértik egymást, körülbelül olyan korú lehet, mint Géza. Igaz, hogy a férje már négy éve meghalt, és már nem gondol rá olyan gyakran - főleg nem mások társaságában, - de most hirtelen felrémlett előtte az alakja. Szomorúan merengő arccal nézett maga elé, s gondolataiból csak András szavai riasztották fel.
– Asszonyom, csak nincs valami baj? – aggódott a férfi, mire Eszter igyekezett gyorsan összeszedni magát.
– Nem, nincs semmi baj. Azaz, mégis van. – szólalt meg nyugodt hangon, és már mosolyogni is tudott. – Az a baj uram, kedves Balogh úr, hogy ha még egyszer meghallom azt, hogy asszonyom így, meg asszonyom úgy, hát én nem is tudom, mit csinálok magával. Vagy már nem is emlékszik a keresztnevemre? – nézett rá szemrehányóan.
A férfi nem számított erre a megjegyzésre. Meglepődött, bár annál jobban örült neki. Arra gondolt, vajon mit szólna ez a nő, ha tudná, hogy hányszor mondta már ki a nevét magában, akár csavargás közben, akár elalvás előtt?
- Köszönöm az ajánlatát Eszter, élni fogok vele. Így sokkal könnyebb lesz a társalgás. Amikor ő is felkelt az asztaltól, az asszony Kata segítségével gyorsan leszedte az asztalt.
– Majd később elmosogatok. Most összekészítem a kávét, aztán kiülünk az erkélyre, maga pedig minden el fog mesélni. De előbb még berakom sütni a pogácsának valót. Kata, te pedig szépen be fogsz menni a szobádba és a leckéd után nézel.
– De anya! Én is szeretném hallani, miről mesél András.
– Semmi anya! – szólt rá szigorúan Eszter – tanulsz, és nem hallgatózol. A kislány segélykérő tekintettel nézett a vendégre, de az csak állt, és tanácstalanul vonogatta a vállát. Kata erre durcás képpel elvonult.
Az erkély nem volt nagy, de egy keskeny asztal és két hokedli elfért rajta. Miután belekóstoltak a kávéba, András megkérdezte, hogy rágyújthat-e?
– Csak tessék, én is elszívok naponta két-három szálat. - jött a válasz. Miután rágyújtottak, a férfi elkezdte az elejétől. Őszintén beszélt, nem hagyott ki semmit. Eszter le sem véve róla a tekintetét, nagy érdeklődéssel hallgatta. Ám amikor ott tartott, hogy Barbara nem jött vissza Berlinből, leállította a mesélőt.
– Ha jó a szimatom, kész lett a pogácsa. – pattant fel és besietett. Két perc múlva tért vissza egy tányérral, rajta a még gőzölgő pogácsákkal. András pedig folytatta. Néhány perc elteltével azonban nem tudott ellent állni, és beleharapott egy langyossá hűlt pogácsába.
– Hú, ez épp olyan finom, mint amit Joli néni sütött nekem.
– Joli néni? – nézett rá a nő kíváncsian.
– Ő egy aranyszívű öregasszony, nemsokára ő is képbe kerül. – és már mondta is tovább. Közel egy óra hosszat mesélt. Ez idő alatt bekaptak néhány pogácsát, és elszívtak egy-két cigarettát. A történet befejezése után még jó sokáig hallgattak. András azért, mert eléggé megviselte a múlt felidézése, az asszony pedig amiatt, hogy megeméssze a hallottakat.
- Meg kell mondanom András, hogy nagyon ledöbbentem. A szülei tragédiája, és a hagyatéki tárgyalás, ahol olyan gálánsan rendelkezett. Aztán a munkája elvesztése, és végül ez a Barbara, aki tulajdonképpen minden baj forrása volt. Vele aztán nagyon melléfogott, mert ő nem állt ki maga mellett a bajban, csak önmagával törődött. Hihetetlen, amin maga keresztülment. És megmondom őszintén, csodálom a kitartását.
– Arra szükségem is volt, és jó ideig szükségem is lesz. Nem fogom feladni. De amíg nem lesz munkám, egy lépést sem tudok előrehaladni. – válaszolta András, s a nő látta rajta, hogy a férfiban megvan az elszántság, hogy ezen az állapoton mielőbb változtasson. Eszter töprengett egy ideig, aztán feléje fordult.
– Azt hiszem, talán megpróbálhatnék valamit. Van jónéhány kollégám, azoknak pedig sok-sok ismerőse. Hátha valamelyiküknek lesz egy jó ötlete? Sosem lehet tudni. Persze, ez időbe fog telni, és az sem biztos, hogy sikerül, de azért megpróbálom. – nézett rá egyszerre bátorító és kérdő tekintettel, de a férfinek most sem volt ideje válaszolni, mert, ahogy az lenni szokott, megint megjelent Kata.
– Kész a lecke. Idejöhetek már végre? – kérdezte türelmetlenül, majd az anyja ölébe ült. Bekapott egy pogácsát, aztán megint elkezdett a maga módján kérdezgetni, de olyanokat, amitől a másik kettő majd hanyatt esett.
– András, még nem is mondtad, hogy hány éves vagy. Talán csak nem titok? – nézett rá ártatlan képpel, de a szeme ravaszul csillogott.
– Dehogy titok. A nyáron leszek harminckettő. Bár tudom, jó pár évvel idősebbnek látszom a szakállam miatt.
– Az anyukám harminchárom. Ugye, az nem baj? – ez volt az első, amitől a másik kettő olyan zavarba jött, mint utcalány a gyónáskor.
– Kislányom, még egy hasonló kérdés, és szobafogság lesz a vége. – szólt rá Eszter kellő szigorral.
– Jaj, anya, csak még egyet… jó? Vagy kettőt… és az egyiket tőled szeretném. Az engedélyt vagy tiltást meg sem várva, bele is kezdett.
-Tudod anya, szerintem az András egy szimpatikus ember. És nekem tetszik a haja, de a szakálla már nem annyira. Te mit szólsz hozzá?
Ettől a kérdéstől Eszter már nem jött zavarba, sőt, Andrással együtt egy jót nevettek. Ezt látva a kislány is velük együtt nevetett, mert tudta, hogy ezúttal nem lesz lepirítva.
– Jól van, erre válaszolok. Most, hogy jobban megismertem Andrást, én is szimpatikusnak találom, és abban is biztos vagyok, hogy ő egy rendes ember. Ami a frizuráját illeti, nem rossz, - bár kissé furcsa ez a középkori lovagokra emlékeztető lófarok, - de nekem mégis jobban tetszenek a klasszikus hajformák. A szakállával viszont egyáltalán nem vagyok kibékülve, bár tudom, hogy azt csak álcázásnak növesztette. Elégedett vagy ezzel a válasszal kislányom?
– Igen. – válaszolt Kata. – de Andrástól is szeretnék egyet kérdezni. - Légyszives mondd meg, tetszik neked az anyukám? Mert szerintem nagyon szép. – nézett rá várakozó tekintettel. András ezt a váratlan kérdést hallva úgy meglepődött, hogy kiejtette a kezéből azt a pogácsát, amit már majdnem sikerült a szájába tenni.
– Kata, most már aztán elég legyen! Azonnal menj a szobádba – szólt rá mérgesen az anyja – én figyelmeztettelek kislányom! Kata tehát másodszor is visszavonulásra kényszerült. Amikor a szobája felé somfordált, óvatosan hátralesett, s amikor látta, hogy a férfi követi őt a tekintetével, suttogva megkérdezte.
– Ugye szép? – majd amikor András aprókat bólogatva jelezte neki, hogy igen, szélesen mosolyogva vonult szobafogságra. Az asszony azonnal elnézést kért a kislánya zavarba ejtő kérdéséért, amellyel - őszerinte – Kata sokkolta Andrást, - de a férfi csak nevetett.
- Kedves Eszter, nem értem, mi itt a probléma? Kata két dolgot állított, és mindkettő igaz. Az is, hogy nagyon jókat tud főzni, és az is, hogy nagyon szép. És higgye el, ezt nem kötelező udvariasságból mondom.
Eszter zavarában gyorsan rágyújtott egy cigarettára, mert nem akarta, hogy szégyenszemre elpiruljon, mint tette azt tizenhat éves korában, amikor egy fiú hazakísérte a szombat esti össztáncból és a kapu előtt kéretlenül megcsókolta. András meg arra emlékezett vissza, hogy amikor még az egyéjszakás kalandok híve volt, ész nélkül lökte azt a sok süket dumát az éjszakai pillangóknak, csakhogy mielőbb célba érjen. Most pedig már attól is jól érzi magát, ha Eszter rámosolyog. A kínos csendet végül az asszony törte meg, amikor megjegyezte.
– Azért szerencsére voltak és most is vannak olyanok, akik maga mellé álltak az elmúlt időszakban. Gondolok itt most Joli nénire, Colosra, és a Lacira.
– Ez tényleg így van. Soha nem is fogom elfelejteni azt, mit értem tettek. De azt a kőszegi nyugdíjas asszonyt sem, aki Karácsony szentestén rántott hússal ajándékozott meg bennünket.
– Ez a Colos kemény egy fickó lehet, hogy kibírta ennyi ideig. – folytatta a nő - Ő valóban egy igazi túlélő. Én nagyon örülök annak, hogy révbe jutott. És mellesleg szólva, barátnak sem lehetett akármilyen.
– Nem bizony. Őszinte, kemény és becsületes. – bólogatott András – Talán a modorán volna mit csiszolni, de én azt is kedvelem. De most azt hiszem, ideje mennem. Már épp eleget lábatlankodtam itt. Nagyon szépen köszönök mindent. Nemcsak a finom ebédet, hanem azt is, hogy végighallgatott.
– Nagyon szívesen. Örülök, hogy ízlett a főztöm. A története viszont nagyon elszomorító, de egyúttal nagyon tanulságos is volt.
Amikor az előszobáig eljutottak, tárult a kisszoba ajtaja, és kilépett rajra Kata, akinek igencsak morcos volt a tekintete.
– Azt hittem anya, hogy beszólsz, ha végre már kibeszélgettétek magatokat, és hagyod, hogy én is elköszönjek Balogh úrtól. – ráncolta össze a homlokát, de a szája már fölfelé görbült. A két felnőtt egymásra nézett, és olyan jóízűen kezdtek el nevetni, hogy még a könnyük is kicsordult. Kata humoros kijelentése a padlóra küldte őket. Tetszett nekik ez a „Balogh-uras” szöveg. De ezzel még nem volt vége. Amikor lecsillapultak a kedélyek, újra csak megszólalt.
– Anya, mikor fogod már végre megkérdezni tőle? Vagy azt szeretnéd, hogy kérdezzem meg én? – nézett fel az anyjára.
– Mit édesem? – törölgette Eszter a könnyeit.
– Hát azt, hogy jövő szombaton megint eljönne-e hozzánk ebédre? Eszternek arcára fagyott a nevetés. Szájtátva bámult a lányára, majd Andrásra, aztán megint a lányára. Meg sem tudott hirtelen szólalni. Hősünk úgy gondolta, hogy most, – kivételesen - Eszter segítségére fog sietni.
- Kata ne haragudj, de azt kell mondanom, hogy ez egy kicsit erős volt nem? Ezzel a kérdéseddel nagy zavarba hoztad az anyukádat.
– Az lehet, de én csak arra gondoltam, hogy milyen jó lett volna. – pirult el a gyerek, de valóban ő is érezte, hogy most túlzásba vitte a dolgot. Eszter azonban villámgyorsan feltalálta magát, mert így reagált.
– Kata lányom, nem gondolod, hogy erről Balogh urat is meg kellene megkérdezni? Lehet, hogy el sem jönne. – mosolyogta el magát, majd várakozóan Andrásra nézett, aki meg ettől jött nagy zavarba.
– Hát, ha ez… szóval, ha megint, izé… vagyis… én akkor… ha… - és hasonlóképpen folytatta volna, ha az asszony rá nem szól, épp úgy, mint néhány nappal ezelőtt a Köztársaság téren.
– Ejnye, András, ha megint nekiáll itt nekem dadogni, mint legutóbb, hát akkor tényleg nem tudom, mit teszek magával. – nevetett rá fejcsóválva a nő, majd hozzátette. – Tehát, jövő szombaton egykor. Addigra összekotyvasztok valamit. Kata, miután ezt meghallotta, odaszaladt Eszterhez, és átölelte a derekát.
– Anyukám, annyira szeretlek!
Zavarodott hősünk ekkorra már sikeresen összekapta magát, és összefüggő válaszadásra is képes volt.
– Kedves Eszter hálásan köszönöm az újbóli meghívását. Kezét csókolom. Neked, pedig szia, Kata. Viszlát, hétfőn az iskola előtt. – köszönt el, s már sietett is lefelé a lápcsőn.
A házból kijutva, aztán egy olyan bolond dolgot művelt, amit legutoljára talán húszévesen tett. Futott öt lépést a járdán, aztán a levegőbe ugrott és miután tett egy száznyolcvan fokos fordulatot a saját tengelye körül, egy remek talajfogást produkált, ellépés nélkül. Ráadásként, még egy nagyot kiáltott is az ugrás végén. – Ollé! Ez a mutatvány azonban nem csak neki tetszett. Fentről tapsot és nevetést hallott. Fel is nézett a harmadik emeleti balkonra, ahol Katát és Esztert látta integetni. Visszaintegetett nekik, majd tolatni kezdett, és a sarokig tartó utat hátramenetben tette meg azért, hogy minél tovább láthassa őket.
Mire a sarokig eljutott, már tisztában volt azzal, hogy hiába is tagadná és hiába is próbálna bármit is tenni ellene, ő már a feje búbjáig szerelmes Eszterbe. Ez a felismerés azonban épp úgy tette őt boldoggá, mint boldogtalanná. Átkozta a sorsot, amiért nem akkor találkoztak egymással, amikor kellett volna. Úgy érezte, - és talán nem is tévedett olyan nagyot abban, - hogy normális körülmények között Eszter elfogadta volna a közeledését, de jelen esetben erről szó sem lehet. Ám ennek ellenére, örült a mostani állapotnak is. Különösen amiatt, hogy Eszter szemmel láthatóan belenyugodott abba, hogy a kislánya egy hajléktalan ember barátja lett, sőt, már kezd megbízni benne, s egyre inkább barátként kezeli.
András ettől a naptól kezdve eldöntötte, hogy még jobban törekedni fog arra, hogy megfeleljen Eszter elvárásainak, legalábbis ami a küllemét illeti. Első lépésként azt tervezte, hogy szombat délelőtt elmegy a fodrászhoz, és végre levágatja a szakállát, és a válláig érő loboncos hajából pedig egy „klasszikus” frizurát csináltat magának. Egy olyat, amilyet még a régi szép időkben viselt. Egy középen elválasztott laza frizurát, amely manapság éppolyan divattá vált, mint amilyen a ’30-as, ’40-es években volt. Arra előre számított, hogy nem két fillérbe fog kerülni ez az „átalakítás” mert amíg a fodrászkisasszony lekaszálja a szakállát, és simára borotválja a képét, na és persze a haját is rendbe hozza, nagyon meg kell neki dolgozni a sikerért. Május eleje volt, nagykabátra már nem volt szüksége. Dzsekiben, vagy a mecseki „aranykukák” mellett talált pulóverek egyikében mászkált.
Szerdai nap, amikor Laci átadta neki a csődarabokkal teli szatyrokat, a kövér ember egy darabig vizsgálgatta az arcát, majd megkérdezte.
– Mintha mostanában nem volnál olyan búskomor pajtikám. Történt veled valami? Talán becsajoztál?
– A szó szoros értelmében nem mondhatom, hogy becsajoztam, de az igaz, hogy két hete megismerkedtem egy kislánnyal, pár nappal később meg az anyjával. – vallotta be neki, majd nagy vonalakban beszámolt az előzményekről is. Barátja érdeklődve hallgatta végig.
– Öregem, szerintem alakul a dolog. De van egy olyan érzésem, hogy ezt az asszonyt nagyon komolyan veszed vagy nem?
– Hát persze, hogy komolyan veszem. De ez a nő számomra elérhetetlen.
– Ne hidd, hogy az. Ha már beengedett a lakásába és ebéddel kínált, az nem lehet véletlen. Szerintem nem csak az számított neki, hogy a kislánya rábeszélte, hogy meghívjon, mert más itt a helyzet Bandi. Én tíz éve vagyok házasember, és hidd el, valamivel jobban ismerem a női lelket, vagy nevezd, ahogy akarod. Ráadásul nemcsak feleségem, és két lányom van, hanem egy drágalátos anyósom is. Gondolhatod… Szóval, ide a rozsdás bökőt, ha az ügyed ezzel az ebéddel lezárult. Én ne is fogadj velem, mert elvesztenéd.
– Laci, te most azért beszélsz itt össze-vissza, hogy csak kábíts engem? Mi vagy te, egy jós, vagy látnok?
- Nem pajtikám, dehogyis. Mégis biztos vagyok a dolgomban. De még biztosabb lennék, ha végre rendbe hozatnád a fejed. Hidd el, az sokat nyomna a latban. A legtöbb nő nem csípi az ilyen szőrös fickókat. András csak nézett. Ez az ember olyan lelkesen beszélt, mintha ő volna ebben az ügyben a főszereplő. Csak azt nem értette, hogy Laci mitől olyan biztos a dolgában?
A csövek leadása után András lesurrant a mosókonyhába, tetőtől talpig megmosakodott, majd átöltözött a szebbik ruhájába. Mielőtt kiült volna a térre, a kisboltban vett egy narancsot és egy banánt Kata számára. A kislány háromnegyed egy körül jelent meg. Nagyon fel volt spannolva, alig várta már, hogy megszólalhasson.
– Képzeld el mi történt. – kezdte lelkesen. - Emlékszel, amikor a múltkor milyen nagyon izgatottak voltunk a szombat miatt?
– Igen, emlékszem. – élénkült fel András.
– És mit gondolsz, most mi történik nálunk? – lesett rá alulról, huncutul csillogó szemekkel. – Á, úgysem találod ki. – biggyesztette le az ajkát. – Fogalmam sincs róla. – hagyta rá a férfi, mert valóban így is volt.
– Hát az, hogy most anyukám izgul, hogy mit is főzzön nekünk? – árulta el a nagy titkot, és ránevetett a férfira, aki erre az ölébe kapta, és gyorsan előhalászta zsebéből a narancsot meg a banánt.
– Ezeket nekem hoztad? Jaj, köszönöm. – örvendezett Kata, – Most adnék ezekért egy puszit is, de szerintem nagyon bökhet a szakállad, inkább ezért mégsem adok. – jelentette ki határozottan, majd hámozni kezdte a banánt. – Nem akarom, hogy megromoljon, mire hazaérek vele. – magyarázta. Később, amikor kéz a kézben hazafelé indultak, elment mellettük egy anyuka, meg a kisfia. Kata utánuk is szólt.
– Szia, Ákos, csókolom Erzsi néni! – erre az asszony visszanézett, összemosolygott Andrással, aki büszkén húzta ki magát Kata mellett.
– Kezét csókolom! Szia, Ákos – üdvözölte őket a férfi is.
– Jónapot kívánok, szia, Kata. – köszönt vissza az asszony, de a fiú csak morcosan nézett maga elé, neki esze ágában sem megnyikkanni. Amikor a sarokhoz értek, a kislányon látszott, hogy szeretne valamit mondani, de még vár vele. András ezt az arckifejezést már ismerte, így aztán kérdőn nézett rá, amiből Kata bátorságot is merített.
– Szerintem Erzsi néni az hiszi, hogy te vagy az apukám.
– Kérlek, ne beszélj ilyeneket jó? – szólt rá a férfi annak ellenére, hogy legszívesebben a karjaiba kapta volna a gyereket.
– De hát miért nem? – nézett fel rá csalódottan. - Lehetnél az apukám nem? Főleg, ha már megszeretted volna anyut. Vagy még túl hamar van? András ekkor gyorsan leguggolt Kata elé, megsimogatta a pofiját, majd a kezébe fogta mindkét kezét, és nagy türelemmel magyarázni kezdett.
– Figyelj rám. Most úgy beszélek veled, mintha már nagylány lennél. Én mindkettőtöket nagyon megkedveltem, de azt is mondhatnám, hogy megszerettem. Ez így van. Csakhogy. Amíg ilyen körülmények között élek, nem tartom magam méltónak arra, hogy komolyan udvarolni kezdjek az anyukádnak. És akkor még ott van az a kérdés, hogy ő mit szólna mindehhez? Érted kicsim? Mert tudod, kettőn áll a vásár. Anyukád tényleg egy csodálatos asszony, és már az is nagy öröm számomra, ha csak láthatom, és beszélgethetek vele. Ugye érted?
– Értem. – nézett rá Kata komoly arccal – és akkor most mi lesz?
– Azt nem tudom megmondani. A jövő majd eldönti. – válaszolt a férfi – De ígérd meg nekem, hogy amiről most beszélgettünk, soha, senkinek nem beszélsz. Főleg anyukádnak nem szólsz erről. Rendben? Megígéred? Kata egy darabig gondolkodott, de végül beadta a derekát.
– Hát jó. Megígérem, de nehéz lesz betartani. – sóhajtotta.
Eljött a szombat is, András nagy átváltozásának a napja. Úgy döntött, hogy mégsem a fodrászlány székébe ül, s inkább a harminc év körüli fiatal mestert választja. Meg volt róla győződve arról, hogy ez a kemény munka, erős férfikezet igényel.
– Mester! Most nagy fába kell, hogy vágja a fejszéjét, mert a feleségem azt mondta, hogy összecsomagol és kidob, ha így merek hazamenni. Az ő vágya az, hogy vágassam már le végre a szakállamat, és olyan sérót csináltassak, amilyen korábban volt. – közölte vele.
– Nem gond uram, itt egy fényképes magazin, válassza ki, milyen frizurát akar. – mosolygott magabiztosan a fodrász. – Látom, jó sűrű haja van, nem lesz itt semmi probléma. Bármelyiket választhatja. Amikor András rábökött az egyik képre, a derék figaró beleegyezően bólintott, majd így szólt.
– Rendben, máris elkezdem, de előbb lenne egy ajánlatom. Bevallom, hogy ez a munka nagy kihívás lesz a számomra, de legalább kedvemre kiélhetem magam. Nos, ha nem lesz elégedett, nem kell fizetnie. Mit szól hozzá?
- Ez nagyon jól hangzik. – mosolygott elégedetten a vendég, - de ha az asszony mégis elzavar, akkor maga fogja fizeti a taxit.
A lelkes mester nagy elánnal kezdte a munkát. Először a szakállától búcsúztatta el Andrást. Ezt a műveletet a borotva bánta legjobban, mert ez idő alatt háromszor is élezésre szorult. Miután a mester a bozontos szakállától végleg megszabadította, és már az arcszeszt paskolta rá, elégedetten szólt Andráshoz.
– Eddig mínusz öt év az életkorából. A másik öt most következik. A hajának előbb egy hatalmas ollóval esett neki, s azzal nagyjából kialakította a hajformát, majd odaszólt a hajmosó lánynak, hogy jöhet. Amikor aztán ő is végzett, ismét a kezébe vette az ügyet. Különböző fajtájú ollókkal, fésűkkel és elektromos hajvágók segítségével addig dolgozott, amíg el nem elkészült. András az egész műveletsort éberen követte, s egyre elégedettebben nézte a változást. A fiatal mester, a beszárítás után még elvégzett néhány apró kiigazítást, majd egy kevés szesszel finoman bedörzsölte a haját, s végül készre fésülte.
– Nos, uram, fizet, vagy megvárja a felesége véleményét? – kérdezte tőle a mester kíváncsian, bár ezt csak költői kérdésnek szánta.
Elégedett hősünk két és félezret fizetett a pénztárban, a visszakapott ötszázast pedig a mester zsebébe süllyesztette. Meg is kapta érte a jutalmát, egy széles mosoly formájában. Az utcára kiérve az első kirakat előtt megállt, hogy alaposan szemügyre vegye a vele szemben álló öltönyös férfit. Alig ismerte fel magát, hisz teljesen más lett az ábrázata. Elégedetten állapította meg, hogy egész jól néz ki. Nagyon izgatottan várta, hogy vendéglátói mit szólnak majd hozzá? Természetesen most is vett Eszternek virágot, de most három szál szegfűt, mert arra még jól emlékezett, hogy csak páratlan számú virágot illik vinni, csak azt nem tudta, hogy ez miért van így?
Miután az ABC- ben megvette a legnagyobb tábla Milka csokit Kata számára, jókedvűen indult el a Semmelweis utca felé. Alig ért a kaputelefon gombjához, már hallotta is a berregő hangot. Kata a lakásajtóban várta. Amikor meglátta, és felismerte az előtt álló férfit, eltátotta a száját, és a kezét a szívére szorítva az előszoba faláig hátrált. Egy kicsit ugyan túljátszotta a szerepét, de jól állt neki.
– Anya! Gyere ide gyorsan, itt van egy idegen bácsi! – kiáltott fel szinte rémült hangon, de közben vigyorgott.
Eszter szinte azonnal ott is termett, hogy számon kérje az idegent. Egy percig hitetlenkedve bámult a férfira, de miután rájött, hogy ki ez az „idegen bácsi”, megnyugodva mosolyodott el.
- Még szerencse, hogy időben felismertem András, mert különben nem is tudom mit csináltam volna magával. – nézett rá görbén.
– Ugye anya, te is meglepődtél azon, hogy az Andrásból milyen jóképű férfi lett? – kérdezett rá az anyjára a gyerek, mire Eszter tényleg zavarba jött. Ösztönös mozdulattal kezdte el igazgatni a haját, de András is furcsán érezte magát, s megint szótlanul toporgott össze vissza, de végül sikerült átadnia a virágot, és a csokoládét.
Egyedül a kislányon nem látszott komolyabb változás. Ő elmondta, amit akart, a többit rábízta a felnőttekre. Kézen fogta a férfit, bevezette a konyhába, aztán, egy másodpercre beszaladt szobájába, hogy biztonságba helyezze a csokiját, Eszter azonnal ki is használta az adandó pillanatot.
– Kata már megint kezdi – súgta oda Andrásnak az asszony, miután vázába tette a virágokat. – egyszerűen nem tudja befogni a száját.
– Én pont ezt szeretem benne, bár tény, hogy alaposan zavarba tudja hozni az embert. – nevetett vissza a férfi – de az is igaz, hogy Kata egy nagyon őszinte, szókimondó, aranyos kislány. Büszke lehet rá. Erre - a Katának szóló bókra - az asszony egy őszinte, hálás mosolyt küldött András felé. Furcsa szituáció alakult ki, mert egy rövid ideig meg sem mozdultak, csak álltak a konyha közepén, és nézték egymást.
– Mi történt? Megnémultatok, vagy mi? – szólt rájuk a kislány, aki észrevétlenül elébük toppant. – Mikor eszünk már? Az ebéd most is elvarázsolta Andrást. Evés közben a férfi észrevette, hogy hol Eszter, hol pedig Kata felejti rajta a szemét, és amikor ő is rájuk pillant, még az asszony sem kapja el a tekintetét. Az ilyen pillantások nagy örömet okoztak neki. Pláne, amikor Eszter megszólalt.
– Látja András, így most tényleg sokkal jobban néz ki. Igaza van Katának, maga tényleg nagyon jóképű. Kimegyünk az erkélyre kávézni? – váltott át villámgyorsan egy másik témára, mert érezte, hogy kezd zavarba jönni amiatt, hogy így szembedicsérte a férfit. Gyorsan neki is állt leszedni az asztalt, aztán bekészítette a kávét is.
– Nagyon köszönöm kedves Eszter, hogy elégedett a külsőmmel. Én is sokkal jobban érzem magam a bőrömben. És köszönöm a kávét is. – majd a kislány felé fordult.
- Egy hete is jó volt az erkélyen ugye, Kata?
– Hú, nagyon. – bólogatott nagyokat a gyerek – Igaz, hogy szobafogság lett a vége, de megígérem, hogy most jó leszek. – nevette el magát.
– Nana! – szól közbe Eszter – erre kíváncsi leszek.
– Bocsánat, de még meg sem köszöntem ez a finom ebédet – eszmélt fel a férfi – Eszter, maga megint remekelt. Tényleg, isteni volt minden.
– András – kotyogott közbe „Szókimondó Kata” – nekem ez már nem meglepetés.
Ez a beszólás meg is adta az alaphangot. Eszter, miután az ölébe ültette a kislányát, mesélt az iskoláról, az osztályáról, és más, hétköznapi dolgokról, problémákról. Persze Kata is bevállalt egy hosszabb mesét a tanárairól, és az osztálytársairól, de mielőtt belekezdett volna, volt egy kívánsága.
– Anya. – kezdte el rafináltan a gyerek- szeretnék most átülni András ölébe, hogy ő is jól hallja, amit mondok. Csak öt percre, jó?
– Jézusom! Hogy te miket tudsz kitalálni kislányom, az nem igaz. De jól van, nem bánom. Ha csak András nem haragszik meg érte.
– Szerintem nem fog – nevetett fel örömmel, s már ugrott is. Nos, az öt percből másfél óra lett. Kata rég befejezte a mondókáját, és András is sokat mesélt a régi dolgairól, amikor még mindig ott ült a férfi ölében, és csak addig a rövid ideig volt hajlandó felállni, amíg a férfi elszívott egy cigarettát. Az idő alatt, amíg ők ketten Eszterrel vele szemben ültek, az asszony hosszan elnézte őket. Látta Kata ragyogó arcát, és azt, hogy a kislánya mennyire örül, szinte boldog, ha András itt van. Aztán a férfit is megnézte magának, de ezúttal más szemszögből. Most úgy, ahogy egy nő szokta megnézni magának azt a férfit, akiben meglát valamit, aki érdekli, akitől vár valamit. Már nem jött zavarba attól a felismeréstől, hogy András napról napra szimpatikusabbá válik a számára, sőt, beismerte azt is, hogy most már kimondottan tetszik neki ez a jóképű, jómodorú férfi. Már egyre furcsább gondolatok kezdtek el keringeni a fejében. Egészséges szép fiatal nő lévén, nagyon vágyott már egy ölelésre, hisz közel négy év leforgása alatt, egyetlen férfit sem engedett a közelébe. Azt már rég belátta, hogy életének ez a szegmense nem más, mint egy abnormális állapot, amitől egyre jobban szenved. Ezeken a dolgokon meditálva egyszer csak hirtelen visszazökkent a mába, mert eszébe jutott valami.
– Jaj, majdnem kimenet a fejemből… Van egy remélhetőleg jó hírem. Tegnap Magdi, az egyik kolléganőm felhívta egy ismerősét, - aki a sörgyárban valami főnök, - hogy van-e valami munkalehetőség a maga számára. Azt is megmondta neki, hogy mi a végzettsége. – közölte a hírt Andrással, majd folytatta – Az illető megígérte, hogy utánanéz a dolgoknak, ha hazajönnek Horvátországból. Ez jövő pénteken lesz.
– Hát ez tényleg jó hír Eszter, köszönöm! – örvendezett András – Bárcsak sikerülne valami.
Az előszobában, amikor elköszöntek egymástól, kezet fogtak. Ez a kézfogás a megszokottabbnál tovább tartott, mert valami különös oknál fogva, mintha most nehezebben akarták volna elengedni egymás kezét. Ezt persze Kata is észrevette, és nem állhatta meg szó nélkül.
– Én csak azt nem értem, hogy mikor fogtok már végre összetegeződni? András kérem… Eszter legyen szíves… csak ilyeneket tudtok mondani egymásnak? – kérdezte bátran, de aztán gyorsan be is szaladt a szobájába, nehogy megint kapjon a fejére.
Másnap vasárnap volt. András ismét lement a vásárba, hogy kiegészítse a ruhatárát, mert - a horganyzott vascsöveknek köszönhetően - volt egy kis megtakarítása. Meglepte magát egy új farmernadrággal, egy pár új cipővel, és egy világosszürke dzsekivel. Ezeket a holmikat azoktól az erdélyi magyaroktól vette, akik már hosszú évek óta Csíkszeredáról és annak környékéről járnak Pécsre vásározni. Aztán a vásártér „kínai-negyedében” vett magának egy rövid szárú pizsamát is. Most, hogy már rendben volt a haja és eltűnt a szakálla is, már csak a KAPITÁNY feliratú baseball sapkájával és azzal a furcsa drótkeretes napszemüvegével tudta magát álcázni az ismerősei előtt, ha beszerző körútra indult. De azt remélte, hogy ez is elég lesz. Amikor hétfőn délelőtt Lacit felkereste cső-ügyben, barátja csak akkor ismerte fel, amikor megszólalt. Persze, őt is meglepte ez a nagy átváltozás, de egyértelműen örült neki.
– Jól nézel ki pajtikám. Most már hasonlítasz a régi Bandi nevű barátomra. Ezek szerint előrelépés történt nálatok, különben nem vigyorognál úgy, mint a tejbe tök. Ugye igazam volt, lásd be végre – bólogatott egyre.
– Nincs kizárva, hogy te nyersz Lacikám, de azért várjuk ki a végét. – hangzott a rejtélyes válasz. – Lesz még elég tennivalóm ezen az ügyön. Andrásnak, Katával való kapcsolata szinte már olyanná vált, mint egy apa-lánya viszony. Puszival köszöntötték egymást, és azzal is váltak el. Beszélgetés közben nagyokat nevettek, bolondoztak, remekül érezték magukat. A kislányon látszott, hogy nagyon ragaszkodik hozzá, de már András is nehezen tudta elképzelni, hogy mi lenne vele Kata nélkül? Biztos volt abban, hogyha Eszter szívét is el tudja nyerni, akkor nincs az az akadály, amelyen ő át ne verekedné magát. Amikor aztán két nap múlva Kata szállította az új híreket, úgy gondolta, elérkezett az idő, hogy végre szint valljon Eszter előtt is. Az történt, hogy amikor szerdán a kislány leült mellé a padra, először is elmajszolta azt az almás rétest, amit András hozott neki, majd lelkes szavakkal tájékoztatta arról, hogy mi történt otthon előző nap este.
– Azt hiszem, hogy végre anyukám is szeret téged. – kezdte el minden zavar nélkül, - Egész este csak rólad beszéld, hogy az András így, meg az András úgy, meg ilyesmi. Ja, és most megint mondta, hogy milyen jól nézel ki, hogy már nincs szakállad, meg hogy a hajadat is levágattad.
– Édes kicsim, remélem tudod, hogy mindkettőtöket szeretem?
– Hát persze, hogy tudom. – mosolygott rá a kislány – Látszik rajtad, ahogy ránézel anyára. Meg énrám. És ahogy beszélsz velünk. Onnan tudom.
– Komolyan? – ámult el András. – Ennyire látszik rajtam?
Hazafelé menet a téren többen is odaköszöntek nekik, kezdtek már hozzászokni András jelenlétéhez. És ő erre nagyon büszke volt.
Pénteken estefelé felhívta a Colost. Úgy gondolta, itt az idő, hogy elmondja neki a pozitív változásokat. Miután beszámolt, kíváncsian várta, hogy régi társa is elmesélje, mi van velük, mi újság van Martonfán?
- Oké, de először lássuk a te ügyedet Kapitány. –szólalt meg dörgő hangján a barátja – Baromira örülök, hogy ilyen klasszul alakulnak a dolgaid, de arra is kíváncsi lennék, hogy most megismernélek-e, mert nem tudom elképzelni azt a lökött búrádat, hogyan nézhet ki így, helyrepofozva? Nálunk az a helyzet, hogy tegnapelőtt megmozdult a srác, és egy nagyot rúgott! Odaszorítottam a lapát füleimet a Zsuzsa hasához, és hallottam, ahogy mocorog a kis szaros. Tudod öregem, hogy ez milyen kurva jó érzés volt?
 

Luigi48

Állandó Tag
Állandó Tag
Az utolsó szalmaszál / hetedik, befejező rész /

- El tudom képzelni haver, és gratulálok nektek. – válaszolta a férfi, majd hozzátette. – Remélem, hogy előbb-utóbb nekem is hasonló élményben lesz részem, de ott még nem tartunk.
– Szerintem minden reményed megvan rá Kapitány, ahogy kihallom a mesédből. De most mennem kell, mert minden este körbe szoktuk sétálni a falut. Tudod, kell a jó levegő a Zsuzsának is, meg a kis srácnak is. Szevasz!
Ez a beszélgetés különösen jól esett neki, mert eszébe jutott, hogy a Laci is hasonlókat jósolt, mint most a Colos. Azért ez nem lehet véletlen. Ráadásul Kata is olyanokat mondott, amiből az jött le, hogy Eszter arra vár, hogy végre lépjen valamit. Visszagondolt azokra az időkre, amikor úgy döntögette a nőket, mint tekejátékos a bábukat, most mégsem mer kezdeményezni. De ennek most vége. Szombat délután színt fog vallani. Alig tudott elaludni, állandóan Eszter járt a fejében. Már arra vágyott, hogy mindennap láthassa, ne csak szombatonként. Másnap délelőtt egyre türelmetlenebbül számolta a perceket. Alapos mosdás után, az új szerelését vette magára. Új cipő, új nadrág, új dzseki, és hozzá, frissen borotvált arc. Így indult neki az útnak. A virág és a csoki most is megvolt, mint rendesen. Jó szokása szerint, Kata várta az ajtóban.
– Anya ekkora rátnotthúsokat sütött! – mutatta a kislány, egy nagy kört rajzolva a levegőbe, majd a férfi nyakába ugrott.
– Beviszel ugye? – kérlelte hízelegve, majd egy cuppanós puszit nyomott a férfi képére, aki a karjára ültette, és szorosan magához ölelve vitte be a konyhába. Eszter az utolsó simításokat végezte a konyhaasztalon, s amikor felpillantott rájuk, nem tudott megszólalni, csak nézte őket. Percek teltek el így. Kata háttal volt az anyjának, úgy ölelte át mindkét karjával a férfi nyakát. Nyugton maradt, nem akart leszállni, és nem is szólalt meg. Ők ketten, meg csak nézték egymást. Aztán egyszer csak Eszter szép arcán lassan kezdtek legurulni a könnycseppek. De hagyta, nem törölte le. A férfi küzdött egy darabig, de aztán ő is megadta magát. Nem szégyellte a könnyeit, mert olyan boldog volt, mint még soha. Finoman letette Katát a földre, odalépett az asszonyhoz, és magához ölelte. Ő meg visszaölelte, de úgy, ahogyan csak egy szerelmes asszony képes ölelni. Kata ámulva nézte őket. Hol boldogan mosolygott rájuk, hol pedig sírásra görbült a szája, majd egyszerre csinálta mindkettőt. Végül közéjük bújt, és szipogva, nevetve megszólalt.
– Ugye most már végre össze fogtok tegeződni? – kérdezte türelmetlenül, miközben megrángatta mindkettő ruháját. András és Eszter, amikor végre elengedte egymást, olyan természetes nyugalommal ültek asztalhoz, mintha misem történt volna, pedig mindketten tudták, hogy ez egy sorsdöntő pillanat volt az életükben. Kata evés közben ragyogó arccal nézett egyikről a másikra, majd vissza. Ők már kezdték remélni, hogy ma megúsznak egy Kata-féle beszólást, de nagyot tévedtek.
– András, lennélszives végre letegezni az anyukámat? – követelte tőle türelmetlenül.
A férfi azonban már nem lepődött meg ezen. Mosolyogva engedelmeskedett.
– Eszter kedves, add ide a sót légyszives. Nem mintha sótlan volna az étel, csak szeretnélek letegezni, de csak ha nem haragszol meg érte? Az asszony és Kata dőlt a nevetéstől, ahogy ezt András előadta. Ezután Eszternek válaszolnia kellett, hiszen megkérték valamire.
– Tessék a só kedves András, bár nem értem miért kell ez neked, hiszen pont eltaláltam az ízeket nem? Ha viszont elsóztam volna az étel, annak az okát meg tudom magyarázni. - adta meg az őszinte választ, amit ugyan Kata nemigen értett, de a férfi annál jobban. Természetes mozdulattal hajolt oda Eszterhez, és finoman szájon puszilta, majd visszaült.
– Na végre! – kiáltott fel Kata – Hú de sokáig tartott!
Ezen a megjegyzésen egy darabig elnevetgéltek, majd folytatták az evést. András salátája elfogyott, kénytelen volt Eszter felé nyújtani a kis tálat.
- Eszter kedves, megkérhetlek, hogy adj nekem még egy kis céklát? – nézett ártatlan szemekkel az asszonyra, szándékosan túljátszva a szerepét, de bejött. A másik kettőnek azonnal eszébe jutott az iménti „sókérési eset” és most, ezen az újabb "letegezésen" is jót nevettek. Az asztal körül, - ezekben a percekben - már nemcsak Wágnerné Sipos Eszter általános iskolai tanítónő és kislánya a második osztályos Kata, valamint Balogh András állástalan és lakástalan egykor volt szépreményű vegyésztechnikus, nyomdász és könyvkötő ült, hanem három boldog ember.
Ebéd után kiültek kávézni. Kata természetesen ott kotnyeleskedett körülöttük, de most kivételesen jó kislány volt. Nem tett fel egyetlen zavarba ejtő kérdést sem, és csak néha-néha szólt bele a beszélgetésbe, de akkor is visszafogottan. Szinte meglepő volt. Nem is nagyon tudták mire vélni ezt a változást. Amikor a kislány - nagy meglepetésükre - önként vonult be a szobájába játszani, Eszter elgondolkodva nézett a férfira.
– Tudod mi jár most a fejemben Katával kapcsolatban?
– Van egy sejtésem, és majd ha befejezed én is elmondom. De nem lepne meg, ha ugyanarra gondolnánk. – bólintott András és rágyújtott. Amikor odahajolt, hogy tüzet adjon Eszternek, hirtelen szájon csókolta. Ez már amolyan igazi volt, nem egy ártatlan kis puszi. Az asszony nem húzódott el, bátran visszacsókolt. Amikor szétváltak, és a férfi leült a helyére, csak annyit mondott neki.
– Nem mondom, trükkös voltál, de nem bánom.- mosolygott rá őszinte szeretettel.
– Tudom. De ne haragudj, de ezt nem tudtam kihagyni. – védekezett András, aztán belekezdett a vallomásába, úgy, ahogyan azt megígérte magának.
– Szeretlek Eszter. Ez a helyzet. Azt hiszem, már akkor lettem szerelmes beléd, amikor először ebédeltem nálatok. El is határoztam, hogy ezt vagy ma mondom meg neked, vagy soha. Bármit is mondasz erre, elfogadom.
Az asszony jóleső érzéssel hallgatta ezt a vallomást. Mielőtt válaszolt volna, odanyúlt, és összekulcsolta a kezét Andráséval.
– Köszönöm, hogy végre kimerted mondani. Megmondom őszintén, hogy számítottam erre, csak vártam, hogy mikor fogod összeszedni hozzá a bátorságot. Nálam ez lassabban ment. Én az elején megrémültem attól, hogy Kata, és egy ilyen szakadt csavargó leül egymás mellé beszélgetni. Később viszont, - Kata dicshimnusza alapján - úgy ítéltem meg, hogy te mégiscsak más lehetsz, mint a többi hajléktalan. Talán épp ezért, valami megmoccant bennem. Valami sajnálat és szimpátia keveréke. De egyúttal gyanakodóvá is váltam, és abba a tévhitbe estem, - és emiatt nagyon szégyellem is magam,- hogy Katát felhasználva akarsz a közelembe kerülni.
– Csak nem képzeted Eszter, hogy ilyen ocsmányságra vetemednék? – nézett rá csalódottan a férfi.
– Ne haragudj rám, amiért őszintén beszélek. Értsd meg, nekem mindenre oda kellett figyelnem. Addigra viszont már nagyon örültem annak, hogy megszeretted Katát, ő meg téged, de azért ez nem minden. Mert akkorra már azt szerettem volna, ha nemcsak Kata kedvéért jársz hozzánk. Érted már?
– Persze, hogy értem, hogyne érteném. És bocsáss meg, belátom, hogy igazad van. Arra nem is gondoltam, hogy félreérthető volt, vagy pedig nem látszott őszintének a közeledésem.
– Nyugodj meg, ez az érzés nem tartott sokáig. Nagyon hamar rájöttem arra, és egyre inkább éreztem is, hogy nem vagyok közömbös a számodra. Azt hiszed nem vettem észre, milyen szemekkel bámulsz rám, amikor azt gondoltad, hogy nem figyelek oda? – nevetett rá Eszter.
– Nos, akkor már én is éreztem valamit. Megkedveltelek, becsültelek, őszintén hittem neked, és egy kicsit szerettelek is, és már egyre türelmetlenebbül vártam a szombatokat. És amikor beállítottál szakáll nélkül, és ezzel az új frizuráddal, hát egycsapásra beléd szerettem. Mint akit kupán vágtak. Bevallom, most már nagyon nehezemre esne, és biztos nagyon fájna is, ha el kellene engednem téged. – fejezte be az asszony az ő vallomását, és kérdőn nézett a férfira. Most Andráson volt a sor, hogy az asszonyhoz hajoljon, és megcsókolja.
– Drága Eszter, én nem akarom, hogy valaha is elengedjük egymás kezét. Furcsa amit most mondok, de szinte örülök annak, hogy hajléktalan lettem, különben soha nem találkoztunk volna, mert akkor nem ültem volna le arra a padra, és Kata sem jön oda hozzám kérdezősködni. Hát nem?
– Na, pont ez az! Kata. – eszmélt fel az asszony – Vele akartam kezdeni. Ő aztán lerendezte a mi dolgunkat… Olyan ügyesen keverte a lapokat, hogy az hihetetlen. Mint egy kis kerítőnő. Istenem! Erre pont a napokban gondoltam először. – csóválta meg a fejét, majd nevette el magát Eszter.
– Becs szó, én is épp erre gondoltam. – nézett maga elé András – Tényleg hihetetlennek tűnik, de valóban így van. Talán a gyerekek ösztönösen megérzik, vagy felismerik a jót meg a rosszat? Más magyarázatot nem nagyon találok Kata aktív tevékenységére. Úgy érzem, hogy nagyon ügyesen rávezetett minket arra, hogy megszeressük egymást.
– Igen. Azt hiszem, ebben tökéletesen igazad van. – értett egyet a férfi szavaival az asszony és felkelt, hogy üdítőt vegyen ki a hűtőszekrényből, de mielőtt ellépett volna András mellett, ő is felállt, aztán magához ölelte. Semmi más nem történt, csupán egy percig szorosan tartották egymást. Azaz, mégiscsak történhetett valami, mert Eszter hirtelen eltolta magától a férfit és rászólt.
- Jaj, András, nyughass már! – mondta minden szemrehányás nélkül, de látszott rajta, hogy most tényleg elpirult. Zavarában ismét csak igazgatni kezdte a haját, de mielőtt befordult volna a konyhába, a férfi egy pillanatra meglátta a profilját, s észrevette, hogy az asszony mosolyog. Amikor utánaindult, hogy segítsen neki, kinyílt Kata szobája.
– Végre sikerült elaltatnom Brumit és most szabad vagyok. – közölte jókedvűen, majd ő is követte Andrást a konyhába. Az asszony eközben elővett egy üveg őszibarack kompótot és háromfelé osztotta. Miután végeztek a kompóttal, Eszter megkérdezte a férfit, inna-e még egy kávét, amit ő el is fogadott. Amikor kifolyt a kávé, megint kivonultak az erkélyre.
– András, én is szeretném megismerni Joli nénit, Colosékat, és Lacit is. Mit gondolsz jó ötlet? – szegezte neki a kérdést Eszter. – Ennek nagyon örülnék. – örvendezett a férfi – Már én is gondoltam erre. Szerintem ők is kíváncsik rád, mivel – utólagos engedélyeddel, - én már eldicsekedtem veled, csak Joli néninek nem, mert vele azóta még nem találkoztam. Ő szegény, meg van róla győződve arról, hogy még mindig Csepelen dolgozom.
– Akárcsak a testvéreid. – szólt közbe szemrehányóan az asszony, és látszott rajta, hogy ez az egész titkolózás nagyon nem tetszik neki. – Velük minél előbb le kéne rendezni ezt a témát, nem gondolod?
András szégyenkezve adott neki igazat. Tudta ő jól, hogy szemét dolgot művelt velük, amikor hazugságot hazugságra halmozott, és szinte menekült előlük. Már épp itt lenne az ideje, hogy mindenről beszámoljon nekik, és ők is megtudják végre a teljes igazságot.
– Megígérem, hogy hétfőn elmegyek hozzájuk, és mindent bevallok nekik. – fogadta meg Eszternek, mert kiérezte a rosszallást a nő szavaiból. - Azt melegen ajánlom is! – fenyegette meg az asszony, de aztán elnevette magát, mert látta, hogy Kata elkezd ásítozni.
– Hogy elment az idő, már mindjárt nyolc óra. – gyere kislányom, fürödj meg szépen mielőtt ágyba bújsz. – András te még maradj addig, amíg Kata le nem fekszik, utána majd kiengedlek.
– Szia Balogh András, mennem kell. – búcsúzott el tőle a kislány miközben összepuszilkodtak – tudod, én minden nap fél kilenckor szoktam elaludni. – Jóéjt kicsim, álmodj szépeket. – mosolygott rá szeretettel a férfi, majd az anyja gondjaira bízta a gyereket. Eszter, miután ágyba dugta Katát és visszajött hozzá, elindult a bejárati ajtó felé, de az asszony eléje állt, és kérdőn nézett rá. András arra gondolt, hogy a búcsúcsókra vár, hát magához ölelte, és meg is tette. Ebből az egyből aztán lett kettő, aztán tíz, és ki tudja mennyi még? A férfi alig tudott magán uralkodni, amikor érezte, hogy az asszony egyre forróbban és egyre szenvedélyesebben csókolja vissza. Ekkor már a kezeinek sem tudott parancsolni. Végigsimogatta a nő testét, és ezt Eszter hagyta, tűrte, és akarta. Amikor megszólalt, a férfi alig akart hinni a fülének.
- Ugye itt maradsz? Kérlek… ne menj most el – suttogta vágyakozva a fülébe.
Reggel András ébredt előbb. Első pillanatban azt sem tudta hol van, de ez csak addig tartott, amíg oldalt nem pillantott, és meg nem látta Esztert, aki nyugodtan arccal aludt mellette. Még most is nehezen hitte el, hogy ez a gyönyörű asszony most már az övé. Ezen a csodálatos éjszakán olyan figyelmes és gyöngéd volt, mint még sohasem. Csak azzal törődött, hogy Eszternek minél nagyobb örömet szerezzen, és felejthetetlenné tegye számára ez első együtt töltött éjszakát. És tudta, hogy ez sikerült is. Amikor már egymás mellett feküdtek, az utcáról bejövő gyenge fény mellet is látta Eszter szemében azt a ragyogó csillogást, amit csak egy boldog és szerelmes asszony szemében látni.
András óvatosan felkelt, hogy megkeresse az alsónadrágját, amelyet az este nagy sietségben csak úgy félrehajított. Legnagyobb megdöbbenésére meghallotta Eszter hangját, aki közben felébredt, s figyelte őt.
– Tegnap este nem hagytál időt arra, hogy alaposan szemügyre vegyelek. Csak most látom, hogy ilyen izmos vagy, és hogy milyen jó az alakod – mondta neki elismerően, mire a férfi ijedten kapta maga elé mindkét kezét, - de az asszony nevetve folytatta – Már késő barátocskám, le lettél figyelve. Én most kimegyek, és letusolok. Ha gondolod, te is tedd azt, és utána visszafekszünk lustálkodni jó? Kata úgyis csak nyolc óra felé szokott megjelenni. – javasolta neki, erre a férfi elképedve nézett rá.
– A Kata? Ezt úgy érted, hogy be fog jönni ide? De hát akkor meglátja, hogy itt vagyok… Mit fog szólni hozzá? – kérdezte, miközben végre megtalálta és kapkodva magára ráncigálta az alsónadrágját.
– Kata minden szombat és vasárnap be szokott bújni mellém, és együtt lustizunk egy fél órát. És ha engem nem zavar, hogy itt talál, téged miért zavarna? - nézett rá értetlenül, mire a férfi elhallgatott.
Amikor Eszter a legnagyobb nyugalommal kelt fel, és kényelmesen magára vette hálóingét, ezúttal András tett egy érdekes megjegyzést.
– Hát nem furcsa? Én is most látlak így először. Tegnap este te sem hagytál elég időt arra, hogy jól megnézzelek magamnak drágám.
- Ez nem is igaz! – tiltakozott nevetve az asszony -Te voltál nagyon türelmetlen, nem gondolod? Én csak sodródtam az árral.
Ezen a nem teljesen valós mentegetőzésen egy jót nevetve, András magához ölelte Esztert.
- Nagyon szép a tested drágám. Bár utólag bevallhatom, jó párszor levetkőztettelek már, legalább is, virtuálisan.
– Te perverz disznó! – korholta nevetve az asszony, majd formás csípőjét kihívóan riszálva, elindult a fürdőszoba felé. Amikor visszajött, András szaladt ki. Szerencsére időben visszaért, mert alig hogy befeküdt az ágyba, egy perc múlva megjelent Kata, hóna alatt Brumival. Ahogy belépett a szobába, egyből kikerekedtek a szemei. Nézett ide-oda, s miután felmérte a szituációt, tanácstalanul megkérdezte.
– Hát most melyikőtök mellé feküdjek? Hűha! Szerintem a legjobb lesz, ha középre, mert akkor mind a kettőtök mellett leszek nem? - azzal már mászott is be a helyére. Maga mellé fektette Brumit, majd megkereste a takaró alatt Eszter és András kezét, és addig szorongatta őket, amíg néhány pillanaton belül el nem szundított. Az alatt a tíz perc alatt, amíg Kata hunyt egy keveset, ők ketten meg sem mertek moccanni. Percenként egymásra pillantottak, és ilyenkor össze is mosolyogtak.
E csendes meditálásnak az vetett véget, hogy Kata hirtelen felébredt, felült az ágyban, és kétségbeesetten felkiáltott.
– Anya! Farkaséhes vagyok, azonnal bele is halok!
András rémülten nézett rá, de Eszter megmagyarázta a dolgot.
– Nyugi-nyugi… Drágalátos kislányom mindig ezzel a szöveggel indít, én már rég hozzászoktam. Kata jobbnak is látta, hogyha most gyorsan lelép. Kacarászva mászott ki az ágyból és szaladt ki a fürdőszobába mosakodni. Ők, miután felöltöztek, kimentek a konyhába. András nagy kedvvel segített Eszternek a reggeli elkészítésében. Kata valóban farkasétvággyal esett neki a pirítósak, a dzsemeknek és a kakaónak. de ők is alaposan kitettek magukért. Reggeli után a kislány a szobájába vonult, hogy rendbe tegye. Ez ő feladata volt, amióta iskolás lett.
Kint a konyhában, miközben Eszter bekészítette a kávét, hirtelen a homlokára csapott.
– Hogy én milyen feledékeny vagyok – kiáltott fel – Bár annyi minden történt velünk tegnap óta, hogy nem is csodálkozom rajta. – s itt egy pillanatra összemosolygott a férfival, majd kissé nyugodtabb hangon, de nagy lelkesen fojtatta. - Szombat délelőtt felhívott a kolléganőm, és jó híreket közölt a munkalehetőséggel kapcsolatban. Kedden reggel nyolcra be kell menned a sörgyárba, a papírjaiddal és egy önéletrajzzal együtt. Az üzemvezetőt kell keresned, fel is írtam a nevét egy papírra. Az illető azt is mondta neki, hogy biztos alkalmazni tud, mert nagy szüksége volna egy megbízható emberre, aki otthon van a laboratóriumi munkában.
- Ezt el sem hiszem. – örvendezett András - Azt is mondta, hogy biztos? De mit szól majd ahhoz, ha megtudja, hogy egy évig munkanélküli voltam, és utána több mint nyolc hónapig az utcán éltem?
- Arról nem muszáj beszélned – nyugtatta meg az asszony – különben is a Magdi azt is említette, hogy az üzemvezető szívesebben alkalmaz olyanokat, akik előtte munkanélküliek voltak. Szerinte azok mindig beválnak, mert jobban megbecsülik a munkát. Közben kifolyt a kávé, és addigra Kata is rendbe tette a szobáját. Ez volt az első eset, amikor reggel is együtt kávéztak. Kint az erkélyen Eszter elgondolkodva nézett maga elé, látszott rajta, hogy valami kikívánkozik belőle, csak még nem tudja, hogy álljon neki. De amikor felhörpintette az utolsó korty kávéját, és elnyomta a csikket, komoly arcot vágva Katához fordult, aki akkor éppen András ölében ült.
– Most jól figyelj kicsim, mert valami nagyon fontosat szeretnék neked mondani. Gondolom, már előtted sem titok, hogy András és én szeretjük egymást.
– Nem hát. – bólogatott nagy buzgón a kislány, de az anyja rászólt.
– Ne szólj most közbe légyszives. Szóval… azt is láttad, hogy András itt aludt nálunk. Azt akarom tőled kérdezni, hogy mit szólnál ahhoz, ha ezután többször is eljönne hozzánk, és… De Eszter csupán eddig jutott el mert a kislány közbeszólt.
– Tudom, hogy mit akarsz mondani anya. Azt, hogy András ide fog költözni hozzánk. Eltaláltam? – nézett rá, majd a férfira is, de olyan tekintettel, amely arról árulkodott, hogy őelőtte ez már rég nem titok.
– Hogy mondod kislányom? Honnan tudsz te erről? – nézett rá döbbenten az anyja. – Erre azért nagyon kíváncsi lennék.
– Nem tudtam, de én már régebben is gondoltam arra, hogy milyen jó lenne, ha András velünk lakna – válaszolt a kislány egyre halkuló szavakkal, és amikor tovább folytatta, már kezdett lefelé görbülni a szája – Mert akkor az olyan lenne, mintha ő volna az… mintha ő volna az én… De itt aztán végleg elakadt, és nem bírta tovább tartani magát. Keserves sírásra fakadt, majd kiugrott a férfi öléből és berohant a szobájába.
– Édes Istenem! Mi történhetett vele? Most hogy tudom megvigasztalni szegényt? – kiáltott fel Eszter, s már indult is volna utána, de a férfi visszatartotta.
– Kérlek, hagyd, hogy én próbáljam meg. – mondta határozott hangon az asszonynak – Én tudom, hogy mit szeretne hallani. Rendben? Eszter egy darabig mélyen a szemébe nézett. Nem szólt semmit, csak beleegyezően bólintott. Amikor András belépett Katához, a kislányt a heverőn hason fekve találta. Még mindig hangosan szipogott. Melléült, a vállára tette a kezét.
– Hát te meg miért sírsz? - kérdezte halkan.
– Mi közöd hozzá! Hagyj békén! – hallotta Kata elutasító válaszát.
Amikor András meghallotta a kislány válaszát, azonnal bevillant előtte egy régi kép, amelynek láttán, - a most fennálló s egyáltalán nem vidám szituáció ellenére - mosolyognia kellett, sőt, furcsa mód örült is neki.
– Kicsim. Emlékszel még arra, amikor először találkoztunk ott a padon? Te akkor ugyanezt kérdezted tőlem, amit most én tőled. Kata erre felkönyökölt, megtörölgette a szemét, és rámeredt a férfira.
– Tényleg? Ez komoly? – kérdezte, s összeráncolt homloka elárulta, hogy most az emlékei között kutat.
– Igen, komoly. – mosolygott rá András, aztán így folytatta. – És én meg szinte szóról szóra ugyanazt válaszoltam amit most te, csak egy kicsit durvábban.
– Arra még én is emlékszem. Egy kicsit meg is ijesztettél – próbált már mosolyogni is a kislány. – De aztán már nem féltem tőled.
– Azt hiszem, akkor lettünk barátok ugye? Pedig akkor még koszos ruhában jártam, és még azt is mondtad, hogy elég büdi vagyok. Emlékszel erre is? – kérdezte András, miközben szép lassan magához vonta Katát, aki a férfi ölébe ült, és a fejét a mellére hajtotta.
– Persze, hogy emlékszem, de akkor nem azt mondtam, hogy büdi vagy, hanem azt, hogy a múltkor büdi voltál – javította ki Andrást, aztán neki is volt egy kérdése, amit már nagyon szeretett volna feltenni.
– És te emlékszel arra, hogy mit kérdeztem tőled a múltkor? Meg később is, nem is egyszer?
– Mire gondolsz? Mert annyi mindent kérdeztél, hogy csak kapkodtam a fejem – nevetett a kislányra, de neki most nem volt kedve nevetni. Nagyon is komoly maradt.
– Amikor azt mondtam, hogy milyen jó volna, ha te lennél az új apukám, meg amikor Erzsi néni azt hitte, hogy a te kislányod vagyok? Emlékszel ezekre? De te mindig csak azt mondtad, hogy ne beszéljek erről senkinek, majd csak akkor, ha anya is megszeret téged, és ha majd lesz munkád, meg ilyesmi – fejezte be nagy szomorúan azt, amit mondani akart.
András egy pillanatig döbbenten nézett a gyerek szomorú szemébe, aztán mielőtt megszólalt volna, össze-vissza csókolta a kislány könnytől ázott, maszatos arcát.
– De hát pont erről van szó kicsim! Ha majd anya is megszeret téged… Ha majd lesz munkád… Érted? Ha majd anya is megszeret téged… Ha majd lesz munkád… Mondta neki kétszer is, szép lassan. Pont erről van szó. Erről akartam veled az erkélyen beszélni, de te sírva fakadtál és beszaladtál a szobádba. Mert tudod mi történt, amíg te a szobádba voltál rendet rakni?
– Nem tudom. Mi történt addig? – nézett rá kíváncsian a gyerek, mert megérezte, hogy az valami jó dolog lehetett, mert már mosolyogni is tudott.
– Hát az történt édesem, hogy anyukádnak telefonált a Magdi néni, hogy kedden reggel menjek be a sörgyárba meghallgatásra, mert szinte biztos, hogy felvesznek dolgozni. Lesz végre munkám. Mit szólsz hozzá?
- Hurrá! Lesz munkád? Ez nagyon jó! –ujjongott Kata, majd egész halkan, szinte suttogva megkérdezte – Akkor most betartod az ígéretedet nekem? Tudod, amit már annyiszor megígértél? - nézett rá várakozó tekintettel, de a férfi még nem válaszolt neki, mert akkor vette észre, hogy Eszter az ajtóban áll, és nézi őket.
– Mióta állsz itt Eszter? Észre sem vettünk. – szólalt meg a férfi meglepődve, s erre aztán Kata is kidugta a fejét András mellől.
De Eszter nem szólalt meg, csak ott állt az ajtóban és mosolygott. Kata viszont egyre türelmetlenebb lett. Megrángatta a férfi ingét.
– Válaszolnál már végre?
– Van itt még valaki, akivel meg kell beszélnünk a dolgot Kata. Mert nem csak rajtam múlik. Nem emlékszel? – kérdezte a kislánytól, majd Eszter felé fordult. Az asszony nem sokáig várakoztatta őket. Talán a sírásra görbülő szája akadályozta abban, hogy megszólaljon, de szavak helyett most az is megtette, hogy csupán bólintott egyet.
Furcsa, de ettől a pillanattól kezdve hosszú ideig meg sem szólaltak. Nem perdültek táncra, vagy sikongattak örömükben, de nem is ugrándoztak lelkesen, mert ezekre most nem volt szükség. Egy ilyen katarzis-szerű élmény után különben sincs szükség másra, mint a csendre.
Eszter szép nyugodtan kivonult a konyhába, és azon kezdte el törni a fejét, hogy mit is főzzön ma ebédre, András kiment az erkélyre és rágyújtott egy cigarettára, Kata pedig bepakolta a hátizsákjába a hétfőre szükséges tanszereket.
Amikor hősünk elnyomta a csikket, bement a konyhába, és felajánlotta a segítségét Eszternek, aki látható örömmel fogadta ezt.
– Légyszives hámozd meg és vágd fel hosszában a zöldségeket, aztán pucolj egy kisebb krumplit, meg egy kisebb vöröshagymát is. És ha ezekkel kész vagy, feldaraboltatnád a pörköltnek való marhahúst is. Addig én leülök és megfejtek egy keresztrejtvény. – tette hozzá komoly arccal, de látva a férfi kétségbeesett tekintetét, odalépett hozzá és megpuszilgatta.
– Ne ijedj meg, csak vicceltem… a rejtvény nem igaz, de a többi igen!

Kedves Olvasók! Úgy érzem, most érkezett el az a pillanat, amikor végleg magukra kell hagynunk ezt a három embert, mert bármibe lefogadom, hogy Eszter, Kata, és András nagyon jól meglesznek nélkülünk is.
Nem tudom, emlékszik-e még arra valaki, hogy mit is írtam a történet elején, még az első részben? Mert én már nem. Épp ezért, most gyorsan vissza is lapoznom az oldalakat. Na, meg is van.

„Ám a körülmények, - vagy ha úgy tetszik a sors, - nemcsak büntetni tud, néha jutalmazni is képes.” Igen. Ebben a mesében is valami hasonló történt.
 

Luigi48

Állandó Tag
Állandó Tag
Az utolsó szalmaszál nyolcadik rész./1.fejezet.

A legutóbb abban maradtunk, hogy végleg magukra hagyjuk ennek a tanulságos mesének a főszereplőit, mert nekik már semmi szükségük a kíváncsiskodókra. Jogos igény ez tőlük, hiszen szeretnének már végre hármasban maradni.
Ennek ellenére mégsem tudtam nyugton maradni. A számítógép klaviatúrája már olyannyira viszketett, hogy végül mégiscsak engedtem a kísértésnek, és visszatértem ahhoz a naphoz, amelyiken elköszöntünk tőlük. Amikor utoljára hallottunk róluk május volt, most meg szeptember eleje. Vagyis, eltelt közben négy és fél hónap, ami alatt sok minden történt velük.
Azt javaslom hát,- hogy még egyszer, de immár tényleg utoljára, - kukkantsunk be hozzájuk, aztán menjenek Isten hírével.
Ha jól látom, András épp a hagymát vágja apróra, Eszter pedig a fűszereket és a többi segédanyagot készíti elő. Kata már összepakolta a tanszereit, és most kezdte el rendbe tenni a szobáját.
A konyhában tüsténkedő pár szépen össze tudott dolgozni. Esztert meglepte, hogy a férfi milyen remekül elboldogul.
– Jól áll a kezedben minden konyhai szerkentyű, - mosolygott rá – tényleg nagyon ügyes vagy. Én például nem tudnám ilyen szép apróra vágni a hagymát, de a zöldséget is nagyon gusztusosra szeletelted.
– Kösz drágám, igyekszem is megfelelni. Tudod, már kölyökkoromban is sokat lábatlankodtam a konyhában, és ha még azt is tudnád, mi mindent tudok főzni, bizony elcsodálkoznál. – felelt rá nevetve András.
– Hát akkor légyszives kezd el sorolni, hadd csodálkozzak egy nagyot.
– Oké, figyelj, és ámulj. – ült le egy percre a férfi, majd belevágott. – Levesek közül például köménymagos rántott levest, amibe tojást is csurgatok. Ezen kívül pedig az összes zacskós leves elkészítését bevállalom.
– Hát ez szép! – nevette el magát Eszter – Többre számítottam. Valami más?
- Ez már jobban fog tetszeni. Rakott krumpli, kocsonya, halászlé, rántott húsok, sültek, tészták, húsos káposzta, és persze a főzelékek. Kb. ennyi.
– Hűha! Ez tényleg jól hangzik. Ezek szerint, a konyhában is meg fogod állni a helyed. – mosolygott az asszony elégedetten.
– Azt mondod: Is ? Ezek szerint tegnap éjjel a szobában is elégedett voltál velem?
Esztert nem lepte meg túlságosan ez a kérdés, mert nyugodt hangon válaszolt.
– Még kérded? Hát nem látszott rajtam? – hunyorított Andrásra egy kacér pillantással – Hát persze, hogy jó volt, tudod te azt nagyon jól.
Mi mást is tehetett volna hősünk egy ilyen választ hallva? Átölelte az asszonyt, és szájon csókolta. Nem is állt szándékában, hogy egyhamar abbahagyja ezt a kellemes játékot, de kénytelen volt.
– Én mindent szeretek, amiket András felsorolt, csak a halászlevet nem – hallották a hátuk mögül Kata hangját. Azonnal szét is rebbentek. De leginkább attól rémültek meg, hogy az ételek felsorolása után más is elhangzott. Olyan szavak, amelyek nem egy gyerek fülének valók. András bizonyára ismét csak dadogni kezdett volna, ha most megszólal, épp ezért megkönnyebbült, amikor meghallotta Eszter nyugodt hangját.
– Kislányom! Nem a szobádban volna a helyed? Azt ígérted, hogy rendbe fogod tenni. – próbálta kizökkenteni a ritmusból Katát, de nem igazán sikerült neki, mert jött a következő mondat.
– Anya, én eddig azt hittem, hogy a felnőttek a szobájukban szoktak csókolózni. – jegyezte meg ártatlan képpel – Különben a szobám rendben van, nézd meg, ha akarod. Na, sziasztok. Ha szükségetek lesz rám, az erkélyen leszek, kiviszem Brumit egy kicsit levegőzni.
Amikor Kata kettesben hagyta őket, egy darabig meglepődve néztek egymásra, aztán kitört belőlük a nevetés.
– Én mondom András, ha köztünk akarod leélni a hátralévő életedet, hozzá kell szoknod az ilyen fejbekólintós beszólásokhoz. – húzta el a száját egy széles mosolyra az asszony – mit gondolsz, fogod bírni?
– Mi az, hogy! Én már akkor beleszerettem Kata szövegébe, amikor márciusban kiültem a térre, átgondolni a helyzetemet. A végeredménytől össze is roppantam egy kis időre. Ő odajött hozzám, és az első kérdése ez volt: - Hát te meg miért sírsz? – emlékezett vissza a férfi – Gondolhatod, milyen váratlan meglepetést okozott ezzel… A vele töltött beszélgetések nagyon sokat segítettek abban, hogy talpon maradjak, vagy legalábbis talpon próbáljak maradni. Az viszont tény, hogy egy-egy meglepő kérdése után az ember csak tátog, mint a partra vetett hal, és köpni - nyelni nem tud. De én pont ezt szeretem benne, és lásd be, nagyon jól is áll neki. Csupán őszinte és kíváncsi.
Amint András befejezte mondanivalóját, Eszter lépett oda hozzá, és átölelte.
– Tudnod kell, hogy nagyon boldog vagyok, amiért ilyen vagy. És tudom, hogy te is örülsz annak, hogy mi ilyenek vagyunk. Azt hiszem, megérdemeljük egymást. – suttogta a fülébe, s most ő volt az, aki kezdeményezett és egy hosszú csókkal jutalmazta meg Andrást.
Az ebéd remek hangulatban telt el. Kata rendesen viselkedett, csupán néha szólalt meg, inkább csak nézte őket. Néha összemosolyogtak, ők hárman. Boldognak látszottak, mert azok is voltak.
– Figyelj csak Kata! – szólalt meg András hirtelen. – Szerinted, hogy szólítsam anyukádat? Eszter? Eszti, Esztike, Szívem, Drágám? Vagy tudsz valami jobbat? Mert az a helyzet, hogy őt még nem kérdeztem meg erről.
A kislány gondolkodóba esett. Hosszan töprengett, összeráncolta a homlokát, olyannyira törte a fejét. Végül aztán felderült az arca.
– Hát, szerintem, az Eszter olyan komoly nem? De nekem tetszik. Viszont az Eszti kislányos. Az Esztike mégjobban az. De a Szívem és a Drágám az tetszik. Például a Laci bácsi is sokszor mondja a Ria néninek, hogy Drágám. Ugye anya? – fordult Eszter felé a gyerek.
Az asszonynak azonban nem maradt ideje helyeselni, mert András megszólalt.
– Ria néniről már hallottam, ő az, aki olyan aggódós, és mindig az óráját nézi, amikor Eszter, a Drágám, meg a Szívem nem tud érted menni. Olyankor ő vigyáz rád ugye? – fejezte be, mire anya és lánya egyszerre nevette el magát.
– Eltaláltad András! Nekem például pont ez a három megszólítás tetszik a legjobban, de az is nagyon tetszik, hogy még emlékszel a szomszédnéni nevére is, pedig csak egyszer mondtam.
– Oké Kata, ha akarod, vizsgáztass le. – javasolta neki.
– Én? Hogyan? – nézett fel rá a kislány.
– Kérdezz bármiről, és én emlékezni fogok arra, hogy mikor és mit kérdeztél tőlem, amióta megismerkedtünk. Rendben? Vállalod? De aki veszít, két hétig nem ehet csokit. – figyelmeztette Katát, akin látszott, hogy ettől az ajánlattól egyáltalán nincs elragadtatva. Gyanús volt neki ez az egész dolog.
– Hát, - kezdte el vontatottan – most nem jut eszembe olyan kérdés. Tudod mit? Inkább elhiszem neked, jó? – fejezte be, s ezzel meg is mentette magát. Gyorsan segíteni kezdett az anyjának leszedni az asztalt. Eközben kezdett el Eszter magyarázni.
– Tudod, Szekeresék a jobboldali szomszédaink. A Laci orvos, Ria pedig egy könyvelőirodának a vezetője. Van egy lányuk, Fanni, ő már ötödikes. Néha átjön Katához, vagy Kata megy át hozzájuk, és olyankor számítógépeznek is. A másik szomszédunk egy nyolcvannyolc éves néni, aki néha olyan hangosan hallgatja a tévéjét, hogy áthallatszik. De kilenc körül el szokott csendesedni.
Később, amikor Eszter nekiállt bekészíteni a kávét, András felajánlotta, hogy addig leugrik a cukrászdába, és hoz valamilyen sütit. Például franciakrémest. Katának azonnal fel is csillantak a szemei.
– Elkísérjelek? Segítek kiválasztani a legnagyobbakat – tette meg javaslatát, s választ sem várva már szaladt is a fürdőszobába, hogy megfésülködjön. A cukrászdába belépve Andrást kisebb meglepetés érte, amikor a gyerek és a középkorú eladónő ismerősként üdvözölték egymást.
– Csókolom Ica néni. Kérünk szépen három darab hatalmas franciakrémest. – adta le a rendelést, mire az asszony mosolyogva válaszolt.
– Látom Kata, hogy végre sikerült az apukádat rábeszélni arra, hogy most ő kísérjen el sütit venni.
– Igen. - válaszolt ragyogó arccal a kislány, és cinkosan összemosolygott Andrással - Ezután minden vasárnap együtt fogunk eljönni, addig anyukám megfőzi a kávét.
Amikor visszamentek a házba, és a harmadik emeleti fordulóhoz értek, kinyílt a szomszéd lakás ajtaja, és kiléptek rajta Szekeresék.
– Szia, Kata! - üdvözölték mindhárman a kislányt, majd amikor egymás mellé értek, az ismeretlen férfi András felé nyújtotta a kezét.
- Még nem volt szerencsénk találkozni egymással. Szekeres László vagyok. Ők pedig a szeretteim. Mariann és Fanni. – mosolygott rá barátságosan.
– Balogh András. – mutatkozott be ő is, majd a nő felé fordult. – Önt már hallomásból ismerem, mégpedig Kata elmondása alapján.
– Nocsak, nocsak. – lepődött meg az asszony, de nem igazán. – Pedig Katánál szótlanabb gyereket még életemben nem láttam.
Erre a megállapításra persze mindannyian nevetni kezdtek, de főleg Kata.
– Ő csak annyit árult el, hogy amikor Eszternek tovább bent kell maradnia, Ria néni vigyáz rá, amíg ő haza nem ér. – magyarázta András.
Eközben a két lány, szavak nélkül, szemjátékkal és mimikával kommunikált egymással. Fanni kérdő tekintete és apró fejmozdulatai ezt kérdezték.
– Ki ez az ember? Nem ismerem.
Kata arckifejezése pedig a következőképpen válaszolt.
- Majd máskor elmesélem.
Amikor elköszöntek egymástól, és ellenkező irányban elindultak lépcsőn, a doki a felesége felé fordult és suttogva megkérdezte.
– Ki lehet ez a férfi? Rokon nem lehet, azokat ismerjük.
– Nem tudom. – suttogta vissza az asszony – Talán Eszternek végre megjött az esze? Már épp ideje volt. Jóképű fickó, és szerintem passzol is Eszterhez.
– Szerintem is. – hagyta rá a férfi. – Mindenesetre, nekem szimpatikus.
Ám nemcsak a dokinak volt kérdése, András is feltett egyet, amikor a bejárati ajtó előtt megálltak egy pillanatra.
– Mondd csak kicsim. Ebben a házban csak szép lányok laknak?
– Igen. A Fanni és én. – válaszolt a kislány természetes hangsúllyal, bár egy icipici büszkeség azért kicsengett belőle.
Amikor kiültek az erkélyre krémest enni és kávézni, a gyerek körülbelül tíz másodpercet várt, aztán ártatlan hangon megjegyezte.
– Anya és András, vigyázzatok az alakotokra, nehogy megártson neki a süti. – kezdett el őszintén aggódni, miközben buzgón lapátolta magába az édességet. A másik kettő persze vette a lapot. Az anyjától megkapta a franciakrémes cukormázas tetejét, Andrástól pedig, - mivel ő azt már befalta, - a habos rész felét kapta meg. Így aztán, gyakorlatilag több mint másfél adag lett az övé.
– Kislányom, remélem, most elégedett vagy? - csóválta a fejét az asszony.
– Igen anya, nagyon! – hangzott az elégedett válasz. A továbbiakban az történt, hogy valami csoda folytán Kata elpilledt. Ez teljesen új volt tőle. Közölte is, hogy most bevonul a szobájába és lustálkodik egy keveset. A két felnőtt ezt jó ötletnek tartotta, mert legalább nyugodtabban megkávézhattak, nem is beszélve a cigarettáról. A férfi szólalt meg először.
– Drágám, két dolgot szeretnék megbeszélni veled, de talán hármat is.
– Mondd csak, figyellek. – húzódott közelebb hozzá Eszter, és fejét ráhajtotta a férfi vállára, ő meg elkezdte. – Jó volna, ha még ma elhozhatnám a cuccaimat a mosókonyhából, a felesleges holmikat pedig a kukába dobnám, aztán egy kis rendet is csinálnék. Nem szeretném, ha a Lacinak bármi baja származna. Mit szólsz hozzá?
- Szerintem jó ötlet. – bólintott rá Eszter. – Szívesen elmennék veled, hogy lássam, hol éltél hónapokig, de szerintem Kata most elaludt. Adjak egy utazótáskát, hogy belepakolj?
– Köszönöm. Nincs sok holmim, egy táska bőven elég. Ja, igen. A második dolog. Kedden nyolcra megyek be a gyárba ugye? És ha ne adj Isten, mégsem vennének fel? Nos, akkor… szóval, emiatt inkább kedd délután, vagy még később mennék el Ildikóékhoz és Imréékhez. Nem volna képem úgy beállítani, hogy még mindig nincs munkahelyem. Megérted ugye?
Eszter megfogta a férfi kezét, majd szinte elnéző mosollyal válaszolt.
– Szerintem megkapod az állást, ne idegeskedj. De megértem az aggodalmad, ami ugyan teljes mértékben felesleges, de rendben. Egy nap nem a világ. Viszont, én is jelen akarok lenni a nagy találkozáskor, és természetesen Kata is. Nem bánnád, drágám?
A férfi hálásan nézett rá. Most hallotta először ezt a szót az asszony szájából.
– Csodálatos nő vagy Eszter. Imádlak. Dehogy is bánnám, nagyon örülnék neki. Épp emiatt nem is merek előhozakodni a harmadik üggyel. – fejezte be a szöveget, majd szomorúan lehajtotta a fejét. Az asszony egy ideig értetlenül nézett rá, de mivel András továbbra is csak búslakodott, magához ölelte és vigasztalni kezdte.
– Mi a gond? Nyugodtan elmondhatod. – szólt biztatón.
– De attól félek, hogy emiatt meg fogsz rám haragudni. – sóhajtozott a férfi.
– Nem fogok. Megígérem. – bizonygatta a nő. – Csak mondd már.
– Hát, csak arról van szó édesem, – és ennél a résznél mélyen Eszter szemébe nézett, - hogy… szóval, ha nem bánod, ma este sem leszek türelmesebb, mint amilyen tegnap este voltam. Mit szólsz hozzá? – kérdezte, majd egy nagyot nevetve felkapta az asszonyt, de az villámgyorsan kiszabadította magát, és csípőre tett kézzel, suttogva teremtette le. De csak pár pillanatig, utána váltott.
– Hát jól figyelj arra, amit most mondok neked Balogh András! Annak ellenére, hogy a szívbajt hoztad rám, ne hidd, hogy túlságosan rám ijesztettél. És tudod, hogy mit mondok még? Azt, hogy állok elébe, te csibész. – nevette el magát, és mitsem törődve azzal, hogy a szemben lévő házak valamelyikéről esetleg megláthatja valaki, odalépett hozzá, csípőjét Andráséhoz szorította, majd bátran szájon is csókolta. Ám szinte azonnal vissza is húzódott.
– Most legjobb lesz, ha azonnal elmész a holmidért, mert érzem, hogy megint nem férsz a bőrödbe! Adok egy kulcscsomót, hogy be tudj jönni. Szia!
András gyorsan átöltözött és elindult. Sikerült észrevétlenül leosonnia a mosókonyhába, ahol széthajtotta a plédet, és mindent rápakolt, amit csak szándékában állt kidobni. Amiket a táskába rakott, nem volt más, mint az iratai, pár ing és alsónadrág, a kínai pizsama, a szinte újszerű katonai surranó, két dzseki, és az a három pulóver, amelyeket még a mecseki kukák mellett talált. A hátizsák legalján lévő titkos rekeszből előszedte azt a tízezrest, amit már régóta ott rejtegetett. Ezzel együtt, tizennyolcezer forintot számolt össze. Ez volt minden vagyona. Hazafelé tartva felhívta Lacit.
– Szevasz Lacikám, Bandi vagyok. – üdvözölte barátját.
– Tudom, megismertem azt a szívdöglesztő baritonodat. - hallotta a túlsó oldalról a jóízű nevetést. – Mi újság? Mesélj.
– Két dolog miatt hívlak pajtás. Szeretném visszaadni a kulcsokat, és bejelenteni azt, hogy igazad lett. – mondta, s érezte, hogy izgatottabb lett a hangja.
- Ami a kulcsok ügyét illeti, most nem számít, azt majd később megbeszéljük. Tudniillik, most éppen Szigetváron vagyok a strandon a családdal, persze az anyóst nem hoztuk el – közölte Laci egy felszabadult, őszinte, nevetés kíséretében – De a másik ügy érdekel. Ezek szerint végre összeköltöztetek?
– Én inkább azt mondanám, odaköltöztem – javította ki András – De úgy néz ki a dolog, hogy végérvényesen. Ja, és még valami. Kedden dől el, hogy felvesznek-e a sörgyárba dolgozni. Állítólag jók az esélyeim. – tette hozzá olyan örömteli hangon, hogy ezt a másik is kiérezte.
– Nahát, pajtás ez remek! Ezeknek a jó híreknek az asszony is örülni fog. De most mennem kell, mert a lányaim már régóta integetnek felém. Képzeld, arra akarnak rávenni, hogy menjek fel a csúszdára, és ereszkedjek le én is. Na, ezt várhatják! Tudod, nem szeretném, ha leszakadna alattam az egész kóceráj. A kulcs ügyében majd felhívlak. De ha van időd, kedd délután sétálj le a Jókai utca alsó részére, most ott cseréljük le a gázcsöveket. Szia, Pajtikám!
Alig, hogy befejezte Lacival a beszélgetést, máris hívta a Colost, aki a tőle megszokott tömörséggel jelentkezett be.
– Boros.
– Szia, Colos! Nem zavarlak? – érdeklődött András.
- Nem hát Kapitány. Örülök, hogy hívtál. – hallotta a borízű hangot a vonal túlsó végéről – Figyelj haver. Tudod – e hol vagyok most?
- Gőzöm sincs Colos, de ha elárulnád, biztos jobb lenne a napom.
– Kint vagyok a szerszámos kamrában. Találtam a régi holmik között egy szép kis fateknőt, tök jó állapotban. Van jó vastag kötelem is, azzal lesz felfüggesztve a szoba sarkába. Persze előtte szépen lemázolom, és pingálok az oldalára egy csomó virágot, meg autót is. Három és fél hónap, és már ebből a bölcsőből fog rám vigyorogni a srácom. Na és veled mi a túró van?
– Képzeld, összejött a dolog. – válaszolta András lelkesen - Odaköltöztem Eszterékhez, és valószínű, hogy napokon belül lesz melóm is.
- Hogy a franc essen beléd haver, ez tényleg jó hír. Akkor már van családod is. Ez nagyon klassz! Sejtettem én, hogy így lesz. Előre láttam mindent, csak nem szóltam neked, nehogy elbízd magad. – örvendezett a másik – De mondok neked még valamit öcsém. A Zsuzsa augusztus végén fog szülni. Előtte, mondjuk július közepén, össze kéne jönnünk, addig az én angyalom még jól ellesz a pocakjával. Ott lennének a testvéreid a gyerekeikkel együtt, aztán a Laciék, és ti hárman. Ja, meg az öreglány, akinél egy évig laktál albérletben. Hogy is hívják?
- Joli néni. El kell ismernem Colos, egy gondolatolvasó veszett el benned. Már én is gondoltam erre, de csak most jött el az ideje, hogy komolyan foglalkozzam a témával. Meg kellett tudnom, hogy Eszternek mi erről a véleménye.
– Aha, értem. Na és, ő hogy reagált?
– Egyetértett vele, sőt, még korábban hozakodott elő ezzel a dologgal, mint én.
- Komolyan mondod? – ámult el a Colos – Öregem, becsüld is meg ezt a nőt, azt ajánlom. Máris a szívembe lopta magát.
– Kösz haver, meg is érdemli. – válaszolta jóleső érzéssel – És nyugodj meg, hamarosan nekiállok a szervezésnek. Majd jelentkezem. Szevasz!
– Oké haver, csináld. – búcsúzott el a Colos is.
Amikor András hazaért, Kata már felébredt a délutáni szundikálásból, Eszter pedig keresztrejtvényt fejtett a konyhában.
– Hová pakolhatom ki a cuccaimat? – kérdezte Esztertől.
– Gyere, dobjuk be a szennyesbe, holnap úgy is mosni fogok. – javasolta az asszony, amire András ugyancsak furcsa képet vágott.
– De szívem, ezeket saját kezűleg mostam ki… igaz, hogy csak hideg vízben.
– Na és milyen tisztítószert használtál? – nevette el magát Eszter, s erre már Kata is felfigyelt.
– Hát szappant, meg tusfürdőt. De samponnal is próbálkoztam. – válaszolta őszintén, és nagyon elcsodálkozott, hogy a másik kettő a hasát fogja nevettében.
– Jaj, András, azt még én is tudom, hogy ezek tisztálkodószerek, és nem ruhamosásra valók! – oktatta ki kacagva a gyerek.
Később, amikor már alkonyodott, kiültek az erkélyre. A férfi beszámolt arról, hogy felhívta Lacit és a Colost. Azt is megemlítette, hogy a Colos is hasonlót agyalt ki, mint ők.
- Látod? Ő is azt szeretné, ha összejönne a társaság. Most már csak az a kérdés, hogy hol? Mert ha jól számolom, akkor ez tizenkilenc ember nem? – tette fel a logikus kérdést Eszter.
- Hát ez tényleg jó kérdés. Tudjátok mit? Holnap délután elmegyek Joli nénihez, hogy elhozzam tőle a könyveimet, és közben megemlítem neki a témát. Ő egy kertes ikerházban lakik, talán megengedné, hogy ott összejöjjön a társaság. Mert hely az lenne bőven, ott hátul az udvar végében. – dőlt hátra elégedetten a férfi.
– Jól van, de mit szólnál, ha én is elkísérnélek? – csapott le a lehetőségre Eszter, mert tényleg nagyon kíváncsi volt arra a helyre, ahol András egy évig lakott, de épp úgy szerette volna megismerni Joli nénit is.
– Persze én is ott leszek veletek – szólat meg Kata – majd igyekszem a leckével.
- Nélküled el sem mennénk kicsim. Majd meglátjátok, hogy Juli néni mennyire örülni fog nektek. De gyanítom, hogy engem le fog teremteni, amiért egy árva sort sem írtam neki „Csepelről”. – tette hozzá bűnbánó arcot vágva.
A könnyű vacsora után a tévé elé ültek, és körülbelül egy óra múlva, amikor Kata menetrendszerűen ásítozni kezdett, tudták, hogy pontosan fél kilenc van. Eszter be is vonult vele a fürdőszobába, majd lefektette. Ez idő alatt András is alaposan lefürdött. Bosszantotta, hogy az a kínai pizsama, amit ma elhozott a mosókonyhából, most ott lapul a többi szennyes között, pedig szerinte tiszta. Elhatározta, hogy holnap délelőtt, okvetlen vesz magának egy másikat. Hallotta, amint Eszter kinyitja a zuhanycsapot, de még jó tíz percet kellett várnia ahhoz, hogy az asszony végre melléüljön, és átölelhesse. A tizedik csók után Eszter felsóhajtott.
– Milyen mozgalmas napunk volt, szinte hihetetlen.
– És még milyen mozgalmas lesz drágám! – suttogta a férfi, majd először Esztert, aztán pedig saját magát szabadította meg a felesleges ruhadarabjától, és innen kezdve csak egymással foglalkoztak. Mivel nem áll módomban iderajzolni a +18-as karikát, - mint ahogy azt a tv-ben szokták,- a történéseket inkább nem is részletezném.
Az óra háromnegyed hétkor ébresztette őket. Megkezdődött a hét. Andrásnak még teljesen újszerű volt ez az állapot, ezért aztán megvárta, mik a szokások? Ki veszi először birtokba a mellékhelyiséget, és a fürdőt. A hálószobából együtt jött ki Eszterrel, akit még így, kócos hajjal, és álmos szemekkel is nagyon szépnek látott. Az asszony - menet közben - még gyorsan odasúgta neki.
– Ha túl sokszor fogsz lefárasztani elalvás előtt drágám, elalszom óra közben. De azért ne aggódj, szép lassan hozzá fogok szokni. – tette hozzá, miközben olyan rejtélyesen mosolygott, mint Mona Lisa.
– Te vagy az oka szívem, túl szép vagy. – védekezett András nevetve. Ebben a pillanatban robogott el mellettük Kata.
– Bocsánat, de nagyon sürgős! – kiáltotta, s már csapta is magára a WC ajtót. Amíg Eszter és Kata elkészült a mosdással és az öltözködéssel, addig András a konyhában tüsténkedett. Megterített, elkészítette a teát, és a kislány számára a kakaót. Vékonyra felszeletelte a kenyeret, kitett az asztalra mindent, ami kellett.
– Én pirítóst kérek dzsemmel. – adta elő Kata az igényét.
– Én pedig vajas kenyeret felvágottal – szólt ki Eszter a fürdőszobából sminkelés közben, s hozzátette. – Nagyon rendes tőled, hogy gondoskodsz rólunk. Köszi!
- Nincs mit lányok. Csak azt nem tudom, hogy ha dolgozni fogok, a közös reggeli kérdése hogy lesz megoldva, mert nem tudom hány órától fog kezdődni a munkaidőm? Mert ha hattól kettőig, akkor ez a variáció ugrott, de ha nyolctól négyig, akkor minden oké, ki lesztek szolgálva.
– Meg fogjuk oldani, ne aggódj. Mi általában fél nyolckor indulunk. De ha nekem előbb bent kell lennem, - bár ez ritka eset, - akkor Kata a Fannival együtt indul iskolába. – magyarázta a nő, miután lenyelte az utolsó falatot.
– Ugye el fogsz mosogatni Andriska? – kuncogott, s rákacsintott Katára, jelezve, hogy most arra kíváncsi, hogy a férfi miként reagál erre a váratlan és szokatlan megszólításra.
– Ezer örömmel. Törölgetni ugyan nem szeretek, de mosogatni annál jobban. Most ugye meglepődtél Eszterke? – válaszolt a férfi, és nem tudta megállapítani, hogy erre a viszontválaszra melyikük nevetett legnagyobbat.
Amikor az asszony és a kislánya elindultak, András utánuk szólt.
– Kata! A szokásos időben ott leszek az iskola előtt rendben?
– Oké! – szólt vissza a gyerek – De, csokit ne hozzál, mert vigyáznom kell az alakomra. – jegyezte meg olyan hangsúllyal, ami arra engedett következtetni, hogy azért ő ezt nem gondolja olyan nagyon komolyan.
A férfi, miután egyedül maradt, előbb elmosogatott, aztán a zuhany alá állt. Egész idő alatt az a gondolat járt a fejében, hogy milyen csodálatos érzés – oly sok csalódás és nélkülözés után - most családtagként élni azzal a két emberrel, akiket a legjobban szeret, és akik viszontszeretik őt. Tisztában volt azzal, hogy most egy olyan nagy ajándékot kapott a sorstól, amit egy életre meg kell becsülnie. És tudta, hogy meg is fogja.
Első dolga az volt, hogy elment Konzum Áruház kínai részlegébe, és vásárolt magának egy pizsamát, majd a csemege osztályon egy mutatós csokit Kata számára. Ezután lement az Aranygaluska nevű gyorsétterembe, ahol beszélni szeretett volna azzal a dundi lánnyal, aki mindig belecsempészett a levesébe egy kis plusz húsadagot. Szerencséje volt, mert meglátta a lányt a sarokban lévő vízcsap mellett, amint műanyagpoharakat rak ki egy kis asztalkára.
– Kezét csókolom. – köszönt rá – Most nem enni akarok, csak azért jöttem be, mert szeretnék valamint megköszönni magának.
– Nekem? – álmélkodott rá a lány.
– Igen. Nem emlékszik? Igaz, akkor egy kicsit másképpen néztem ki.
– Tényleg nem. Annyi itt a vendég, hogy nem emlékezhetek mindenkire.
– Kisasszony, hát nem emlékszik arra a szakállas, kontyos, hátizsákos, szakadt fickóra, akinek mindig egy kicsivel több húst csempészett a tányérjába, mint a többieknek? – kérdezte András a meglepett lánytól, aki egy darabig zavartan nézett vissza rá, de aztán lassan felderült az arca.
– Komolyan maga az? Ez hihetetlen. Bár a hangja nagyon ismerősnek tűnik.
- Bizony, hogy én vagyok. – nevetett rá a férfi – Csupán a körülményeim változtak meg. És még egyszer köszönöm, amiért olyan jószívű és kedves volt.
Az ételkiadó lány még mindig hitetlenkedve csóválta a fejét, de látszott rajta, hogy jólesnek neki ezek a hálálkodó szavak.
– Ne köszönjön semmit. Az a helyzet, hogy én minden hajléktalannak, akik néha - néha betévednek ide, egy kicsivel bővebben adagolom a húst. De csak annyival, hogy ne legyen feltűnő, mert különben kapnék. – vallotta be neki őszintén.
Aztán, - mindegy bizonyítva a férfi előtt, hogy ő igazi nőből van, bátran megkérdezte.
– Mondja meg, de őszintén. Ugye nincs még barátnője? – nézett a férfira reményteljesen, ám András kénytelen volt kiábrándítani.
– De bizony van. Sőt, még egy tündéri kislányom is. – válaszolta András, majd gyorsan el is köszönt a jószívű, kedves dundi lánytól. Kifelé menet azonban elmosolyogta magát, mert tisztán hallotta az ételkiadó lány sajnálkozó szavait.
– Milyen kár… milyen kár.
Tíz óra múlt, amikor buszra szállt, és lement a temetőbe. Szégyenszemre akkor járt utoljára a szülei sírjánál, amikor még Juli néninél lakott. Testvérei a sírt azóta már szép márványlappal fedették be, és körbe-körbe járólappal rakatták le. Látszott, hogy a napokban kint volt valamelyikük, mert a szegfűk még frissek voltak. András, mielőtt a vázába rakta volna a gerberákat, friss vizet hozott a csapról. Jó darabig ácsorgott a szülei sírja előtt, miközben magában, bocsánatot kért tőlük, amiért olyan régóta nem látogatta meg őket.
Gyalog indult el. Direkt jól esett neki a hosszú séta, meg aztán ideje is volt bőven. Hazafelé két dolog foglalkoztatta leginkább. A délutáni látogatás Joli néninél, és a másnapi fontos beszélgetés a sörgyárban. És ha sikerül munkába állnia, akkor ott lesz még Imre és Ildikó, meg a hat gyerek. De nem csak ők várnak rá, hanem egy jogos és alapos fejmosás is, amin még túl kell esnie...
Hazaérve bőven volt még annyi ideje, hogy szépen megterítsen az ebédhez. Már tudta jól, hogy mit merre keressen, és azt hol találja meg.
Amikor leért a Köztársaság térre, csupán egy-két percet kellett várnia, s a kislány már jött is. A szokásnak megfelelően, először megpuszilták egymást, aztán a hátizsákot vette el tőle, majd végül kézen fogva elindultak hazafelé.
– Nem fogod elhinni András, de kaptam ma egy piros pontot. – újságolta Kata.
– Ez igen! – nézett kislányra, akinek ragyogott az arca az örömtől. – És miből?
- Azt soha nem találnád ki. - válaszolta a gyerek - De azért próbáld meg.
– Írás? Számtan? Testnevelés? – próbálkozott András, de Kata csak a fejét rázta.
– Nem, nem, és nem. – kacarászott egyre csak - Na jó, elárulom neked. – Magaviseletből.
– Na ne! Ezt nem hiszem el. – ámuldozott a férfi – ez komoly?
– Hát persze, hogy komoly. Amióta megismerkedtünk, már sokkal jobb vagyok az órák alatt. A tanító nénik is meg vannak lepve.
– Ennek nagyon örülök édesem. És azt hiszem, anyukád is boldog lesz ettől a jó hírtől. Tudod mit? Ezért a piros pontért most jutalmul hazáig cipelni foglak. – ajánlott fel neki, amit Kata nagy örömmel fogadott, majd amikor már András karján ült, s mindkét kezével a nyakát ölelte, halkan a fülébe súgta.
– Köszönöm apa.
András hirtelen megtorpant, mintha földbe gyökereztek volna a lábai. Csak állt mozdulatlanul. Aztán hirtelen, szinte elemi erővel törtek elő a könnyei, miközben leírhatatlan boldogság érzetével telt meg a szíve, lelke. Az a két szó, amely most a fülébe csengett, olyan gyönyörűséges zenének tűnt, amilyen szépet ezidáig még soha nem hallott.
– Mit mondtál kicsim? – kérdezte szinte elfúló hangon.
– Azt, hogy köszönöm apa. – suttogta másodszor is a kislány, de amikor a férfi arcába nézett, és látta, hogy András, - bár mosolyog – mégis könnyes a szeme, ő is elsírta magát. Többen is elmentek mellettük, gyerekek, szülők, és mások, akik furcsán és értetlenül néztek rájuk, de ők ezt nem vették észre.
– Tudod drágám, amikor az ember a boldogságtól sírja el magát, akkor úgy érzi, hogy nincs is annál jobb érzés a világon. – magyarázta Katának, miközben gyengéden a földre eresztette, majd kézen fogva elindult vele hazafelé.
– Szerintem sincs. – bólintott beleegyezően a gyerek, és látszott rajta, hogy most ő is épp olyan boldog, mint András.
Eszter néhány perccel később ért haza, mint ők. Bekukkantott a konyhába és a hálás mosoly, melyet András felé küldött, arról árulkodott, hogy elégedett a látottakkal.
– Ügyes vagy, köszönöm. Ma egész jó napom volt. Remélem, nektek is?
Kata volt az, aki rögtön eldicsekedett a jó magaviseletére kapott piros ponttal, amivel az anyját még nagyobb ámulatba ejtette, mint Andrást. Eszter percekig nem is tért magához, bár lehet, hogy egy kicsit eltúlozta a dolgot. Mindenesetre a kislány nagyon büszke volt magára.
– Nekem is van egy csomó mesélni valóm, drágám, de jobban szeretném, ha ezt négyszemközt mondhatnám el. Kijönnél az erkélyre? Viszek ki cigarettát is, hátha szükséged lesz rá. – szólalt meg András rejtelmes hangon, és ez olyannyira jól sikerült neki, hogy Eszter segélykérő tekintettel pillantott Katára, hátha ő tud valamit. De a kislány csak lapított, és éppoly titokzatos képet vágott, mint András.
Kinn, az erkélyen, az asszony türelmetlenül szólalt meg.
– Mesélj már végre drágám – kérlelte a sejtelmesen mosolygó férfit - Remélem, nem valami rossz dologról van szó?
– Nyugodj meg szívem, egyáltalán nem rossz dologról van szó, sőt! – puszilgatta meg az asszony arcát, majd megfogta a kezét és belekezdett. Mesélt neki a kínai boltról, Kata csokijáról, az Aranygaluskában történtekről, és a temetőről is. Végül elmesélte az iskola előtt történteket. Eszter nagy figyelemmel hallgatta végig. Az arca egyre komolyabbá vált, és a legvégén már könnybe lábadt szemekkel nézett a férfira.
– Istenem. – sóhajtott fel boldogan – Mintha látnám magam előtt az egészet. Gondolom, elég váratlanul ért téged, bár előbb-utóbb ez úgyis megtörtént volna. Az az igazság András, hogy én Katára bíztam ezt a dolgot. Én nem akartam ráerőltetni, hogy idő előtt apának szólítson. Azt akartam, hogy ezt egyedül ő döntse el. És most meg is tette.
- Tudod szívem, hogy ez milyen nagy pillanat volt mindkettőnk életében? Nem is akartam hinni a fülemnek, azt hittem rosszul hallok, pedig nagyon is jól hallottam. – ölelte magához az asszonyt – Csak szerettem volna, ha még egyszer a fülembe súgja.
– Ugye tudod András, hogy ez az egész dolog mit is jelent valójában? – kérdezte az asszony halkan.
– Na mit? – kíváncsiskodott a férfi.
- Azt, hogy soha életben nem tudsz már megszabadulni tőlünk – nézett rá komoly arccal Eszter, és kíváncsian várta a választ. Meg is kapta amit várt, amit remélt, amit akart.
- És te tudod drágám, hogy ezen kívül még mit jelent az, hogy Kata apának szólított?
– Na mit? - kérdezett vissza Eszter ugyanúgy, mint ahogy azt András is tette.
– Hát azt, hogy már ti sem tudtok megszabadulni tőlem. Ez így volt megírva.– felelt őszinte mosollyal a férfi.
Ezután, - a további közös életüket végképp meghatározó beszélgetés után, - még egyszer összeölelkeztek, majd elindultak a konyha felé, hogy végre megebédeljenek. Épp ideje volt, hogy ezt megtegyék, mert Kata szobája felől abban a pillanatban harsant fel a jól ismert, kétségbeesett kiáltás.
– Anya! Apa! Bejönnétek már végre ebédelni? Farkaséhes vagyok, rögtön bele is halok!
 

gigi-79

Új tag
Nagyon szép!

Köszönjük szépen a megosztást

Ez nagyon szép :)

Ez nagyo jó! Várom a folytatást

Sajnos nem tudom letölteni tud nekem valaki segíteni ?
 

Luigi48

Állandó Tag
Állandó Tag
Az utolsó szalmaszál / kilencedik rész.

Vasárnapról maradt annyi étel, ami bőven elég volt nekik ebédre. Úgy tervezték, hogy négy óra körül mennek el Joli nénihez a könyvekért, addig Kata átnézi a leckéjét, és megírja a házi feladatot, amit keddre kapott. András bevállalta a mosogatást, Eszter pedig ezalatt a szokásos ebéd utáni kávét készítette be. Aztán, amíg a kislány a leckéjével volt elfoglalva, ők ketten kiültek az erkélyre.
– Nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy Joli néni mit szól majd, ha beállítunk hozzá csak úgy, minden előzetes megbeszélés nélkül. – csóválta András a fejét – Abban biztos vagyok, hogy örülni fog, de abban is, hogy engem le fog teremteni, amiért becsaptam, ráadásul, azóta hírt sem adtam magamról, pedig megígértem neki.
– Szerintem jogosan teszi, nem gondolod? – nézett rá az asszony – De rajta kívül lesznek még mások is, akik kérdések garmadával ostromolnak majd. És örülsz, ha ép bőrrel megúszod. Felkészültél már Imrére és Ildikóra? – tette hozzá ferde szemmel.
– Azt hiszem tőlük is kapok majd hideget-meleget, de meg is érdemlem. - nézett maga elé komoran a férfi – Csak abban bízom, megértik majd, hogy kényszerből hazudtam nekik, és ha látják, hogy minden rendben van körülöttem, és most milyen boldog vagyok veletek, talán azt is belátják, vagy elismerik, hogy megérte. Nyugodt lehetsz, hogy mindent el fogok követni, hogy bízzatok, bennem, és boldoggá tegyelek mindkettőtöket.
Az asszony, miközben mosolyogva hallgatta, megsimogatta a férfi arcát.
– Tudom, hogy így is lesz András. Ismerlek már annyira, hogy tökéletesen megbízzak benned, nem is beszélve Katáról. Csak úgy sugárzik az arca, ha a közeledben van. És ezt nekem nagyon jó érzés látni. Régóta vágyott már egy igazi családra. Mert gondolj csak bele, mit érezhetett szegénykém, amikor az iskolában szóba került a család, akár egy osztályfőnöki órán, akár a gyerekek között? Amíg a többiek büszkén mesélték, hogy az apjuk elvitte őket ide-oda, meg hogy mit kaptak tőle legutóbb, és hogy milyen jó volt együtt a Balatonon? De Kata nem tudott semmit sem mesélni. Csak szomorúan gubbasztott, és hallgatott. Hidd el, mi is szerencsések és boldogok vagyunk, hogy így alakultak a dolgok. És annak külön örülök, hogy ilyen jól értesz Kata nyelvén, mondhatni, egy húron pendültök.
– Ez valóban így van. – nevette el magát András – Fantasztikus egy gyerek. Nem csoda, hogy két-három nap alatt egymásba szerettünk. Szerintem azért, mert éreztük, vagy talán tudtuk is, hogy mindkettőnknek ugyanarra van szükségünk, vagyis, egymásra. S hál’ Isten, ezt meg is kaptunk.
– Azért engem ki ne felejts a sorból – nevette el magát Eszter és odabújt hozzá.
– Abban ne is reménykedj drágám. – csókolta meg finoman az asszonyt – ötven év múlva is épp úgy foglak szeretni, mint most.
– Azt ajánlom is – fenyegette meg játékosan Andrást, majd témát váltott. – Lassan el kell indulnunk. Még nem mondtad, hogy hány könyved is van? Mert ha nagyon sok, akkor elő kell halásznom a szekrényből a nagybőröndöt.
– Nem számoltam, de úgy 150-200 körül lehet. – Mesekönyved is van? – érdeklődött Kata reménykedve, mire Eszter elnézően nézett a kislányra, mert kissé furcsának tartotta a kérdést, de a férfi nevetve válaszolt.
– Naná, hogy van kicsim. Megőriztem a 77 magyar népmesét, de megvan még a Nagy Indiánkönyvem is.
– Már csak egy kérdés maradt hátra. – kérdezte az asszony mialatt öltözködött – Hol fogjuk tárolni őket? Kellene vennünk egy könyvespolcot.
– Lehetne az én szobámban is – ajánlotta fel Kata – az ablak mellett úgyis van egy nagy üres hely.
– Nekem jobb ajánlatom van kislányom – jegyezte meg Eszter – tudom, hogy már régóta ácsingózol arra a kis komódra, amit én nemigen használok. Annak a helyére beférne hozzánk a könyvespolc. Mit szólsz?
- Hát az nagyon jó volna anya! Kösz szépen. – örvendezett a gyerek. – Beleférne az összes cipőm, meg egy csomó játék is. Brumi meg a tetején ülne, amikor nem alszik. – mondta, majd hozzátette – Nem kellene már indulnunk? Joli néni már türelmetlen lehet.
– Azt nem hiszem drágám, mert meglepetés lesz. - nevette el magát András. - Nem tudja, hogy megyünk. De igazad van. Jobb, ha elindulunk. Hű, de nagyon izgulok!
- Én egyáltalán nem. – nézett rá Kata bátorítóan, miközben magára vette a hátizsákját, hogy majd abban szállítsa haza a mesekönyveket. A Garai utca, ahol Joli néni lakott, tizenöt percig tartó kényelmes séta volt. A ház kapuján belépve Andrásnak feltűnt, hogy most gondozottabbak az előkertek, és a fű is szépen le van nyírva. Az udvar közepén terebélyesedő vadgesztenyefa teljes pompájában virult. Virágzata, - mint tengernyi kis fehér karácsonyfa – szinte menyasszonyi ruhába öltöztette az amúgy is gyönyörű fát.
– Jaj, de szép – ámuldozott Kata – milyen jó volna, ha itt laknánk. – És jó nagy udvar is van. Itt aztán lehetne játszani.
– Bizony szép hely – hagyta jóvá Eszter – És jó csendes is.
Amikor az udvar hátsó felében lévő lakás elé értek, András egy nagyot sóhajtva bekopogott az ajtón. Szinte azonnal meghallották, ahogy a kulcs megfordul a zárban, majd megjelenik egy pici, ősz öregasszony, rajta fehér kötény, a karja meg könyékig lisztes. Kíváncsian végigmérte őket mielőtt megszólalt volna.
– Sajnálom, de lekéstek. Az albérletet már elígértem két egyetemista lánynak, július elsején fognak beköltözni. – mondta sajnálkozva, s már fordult is volna vissza, de András mosolyogva utánaszólt.
– Joli néni drága, mi csak a könyveimért jöttünk. Hát már meg sem ismer?
Az öregasszony villámgyorsan megfordult, és rámeredt a férfira, aztán szép lassan felderült az arca. A lisztes kezéről teljesen megfeledkezve, magához ölelte.
– Bandika, hát látod, milyen bolond vagyok? Meg sem néztelek alaposan. Azt hittem, hogy az albérlet miatt… meg ez a nagy bőrönd is… Jaj Istenem, gyertek már be gyorsan. De hát miért nem telefonáltál, vagy írtál? Milyen volt Csepelen? Mesélj el mindent. Tudod, mennyire megharagudtam rád? Még szidtalak is. De most nagyon örülök, hogy itt vagytok.
Joli néni azt sem tudta, mihez kezdjen. Csak szaladgált ide-oda. Székre ültette őket, aztán kezet mosott, levetette a kötényét, aztán benézett a sütőbe.
– Pogácsát sütök. Két tepsivel. Már úgy vagyok ezzel, hogy minden hétvégén sütök, már lassan ezt eszem kenyér helyett is. Ők hárman csak nézték, de nem szóltak semmit. Mialatt Joli néni tett-vett, András visszaemlékezett arra az egy évre, amit ebben a házban töltött, Eszter pedig kezdte megérteni, hogy András miért beszélt olyan szeretettel erről a kis öregasszonyról. Viszont az, hogy Kata meg sem szólalt, nagy meglepetésnek számított. Nem is tudták mire vélni a dolgot. Andrásnak ekkor hirtelen eszébe jutott valami.
– Joli néni, hát nem furcsa? Amikor elmentem innen, maga kora hajnalban sütött nekem pogácsát is a szendvicsek mellé, és most, hogy váratlanul beállítottunk, megint pogácsát tetszik sütni. – nézett hálásan az asszony szemébe – Nem tudom, hisz-e a véletlenekbe, mert én egy idő óta már hiszek. – tette hozzá, miközben a tenyerébe fogta Eszter kezét.
Az öregasszony persze azonnal megértett mindent. Mosolyogva nézegette őket egy darabig, aztán Eszter felé fordult.
– Ezek szerint kedvesem, maguk hárman megszerették egymást? – kérdezte, mire Eszter minden zavar nélkül válaszolt.
– Igen. És komoly a dolog. Ez a csavargó többé már nem menekül, de azt hiszem, nem is akar. – nevette el magát, majd hozzátette – Kedves Joli néni, ha megtenné, hogy engem is tegezve szólítana, megköszönném.
Erre a kérésre a megszólított ijedten a szája elé kapta a kezét, és rémült arcot vágott.
– Jaj, Istenem, csak most jövök rá, hogy ezt a jóembert végig tegeztem, pedig amíg itt lakott, ezt nem mertem volna. Azt hiszem, az öröm vette el az eszemet. Ugye, nem haragszik Bandika? – nézett kétségbeesve a férfira.
– De igen, nagyon is. Ha a továbbiakban is magázni akar. – nevette el magát, majd fordított a témán. – Tudja Joli néni, nemcsak a könyvemért jöttünk, volna itt még más is. Egy nagy - nagy kérés.
– Mondd csak bátran fiam, - sürgette a vendéglátójuk – bökd ki nyugodtan.
András el is kezdte. Csak annyit árult el, hogy szeretné, ha július közepén összejöhetne azokkal az emberekkel, akiknek a segítsége nélkül nem sikerült volna kiszabadulnia abból a helyzetből, amibe két éve került. De eljönne a bátyja és a nővére is, mert ők is szeretnék tudni, hogy mi történt ez idő alatt.
– Csak nem azt akarod mondani édes fiam, hogy a saját testvéreid sem tudták, hogy hol csavarogtál két évig? – nézett rá Joli néni szinte haragos szemekkel.
- Csak a második évről nem tudnak. Nagyon szégyellem is a dolgot, de ez van. – vallotta be András őszintén – Egy darabig hazudoztam nekik, aztán később, már fel sem hívtam őket. Tőlük is kapok majd. De talán megértik, hogy miért viselkedtem így velük.
– Hát ez nem igaz! – fakadt ki az öregasszony – De tudod mit fiacskám? Pakold be a könyveidet, addig én berakom sütni a második adagot. Aztán lesz még egy-két szavam hozzád. – tette hozzá fenyegető hangon.
András, Eszter és Kata kissé megszeppenve vonult be a szobába a bőrönddel együtt. Ott aztán Kata végre megszólalt, de úgy, „Katásan.”
– Nem is hittem volna, hogy Joli néni ilyen szigorú is tud lenni. – vigyorogta el magát. – Szerintem egy picit meg is ijedtél, nem? Láttam rajtad.
Erre aztán Eszter is tett egy megjegyzést, amivel tovább cikizte a férfit.
– András, mit ne mondjak? Kezdem megszeretni azt az asszonyt – nevette el magát látva András kétségbeesett arckifejezését.
– Jaj, lányok, ez nem igaz! Ketten egy ellen? Vagyis hárman? – mosolygott rájuk jókedvűen. – Hát hol itt az igazság? De rendben van, megérdemlem.
A nagy csomó könyv persze nem fért bele még abba a méretes bőröndbe sem, emiatt aztán meg kellet pakolni az utazótáskát is. Kata hátizsákjába került Cooper könyve, a 77 magyar népmese, s a kislány nagy örömére, előkerült egy Andersen által írt mesekönyv is.
– Jaj nekem! Mire hazaérünk, komoly izomlázam lesz, ez legalább hatvan – hetven kiló. És ezt még fel is cipelnem a harmadikra. – sopánkodott András – És akkor még itt van ez az utazótáska is.
Mire végeztek, Joli néni már megterített. Pogácsa, üdítők és friss, gőzölgő feketekávé fogadta őket. – Most pedig kezd el mesédet Bandikám – adta ki az utasítást az első korty kávét lenyelve – És ne felejts ki semmit, ha jót akarsz. De mielőtt elkezdenéd, mondd csak, hány emberre számíthatok majd, mert tudnom kell az adagot. Mit gondoltok, mit sütök majd a vendégeknek? – nézett rájuk huncut mosollyal.
Azok először cinkosan összekacsintottak, majd szinte kórusban kiáltották.
- Hát pogááácsááát… Joli néni! – majd miután kinevetgélték magukat, András kért szót.
– Kedves Joli néni. Ne haragudjon, de az a tervem, hogy inkább akkor mesélek el mindent, ha összejön a társaság. Akkor nem kell ötször elmesélnem ugyanazt. Ami pedig a létszámot illeti, ha jól számoltunk, akkor Imréék és Ildikóék öten-öten, Laciék négyen, a Colos és Zsuzsa az kettő, aztán Joli néni, és mi hárman. Az pontosan húsz.
– Hű ha! Szent Habakuk! – ájuldozott az öregasszony – Akkor a szomszédtól kell majd székeket és legalább egy asztalt kölcsönkérnem, de ne aggódjatok, meg lesz oldva. Ha jól emlékszem, van a faházban egy hosszú pad is. – tette hozzá megnyugodva, majd jólesően végignézett rajtuk.
– Jó rátok nézni gyerekek, olyan szépek vagytok így együtt. Komolyan mondom, meg vagyok hatódva. – nézett rájuk szeretettel – Nagyon örülök, hogy egymásra találtatok. De most ettől a hallgatag kislánytól szeretnék valamit kérdezni. – Mondd csak drágám, szereted a mogyorós tejcsokit? Mert ha igen, akkor a konyhaszekrény legfelső fiókjában megtalálod. – Imádom a mogyorós tejcsokit, de a többit is. Köszönöm Joli néni. – nevetett rá Kata, s már húzta is ki a fiókot.
– Atya világ! Hát te beszélni is tudsz? – ámult el az öregasszony – Már azt hittem leharaptad a nyelved.
– Én? – nézett rá a kislány hitetlenkedve – Hogy én nem tudok beszélni? Ilyet eddig még senki nem mondott nekem. Anyáék szerint néha túl sokat is. Csak ha új helyen vagyok, akkor egy kicsit kevesebbet szoktam – nevettet egy nagyot a magyarázatán, s erre aztán Joli néni, és a másik kettő is jókedvre derült.
– Az az igazság, hogy Kata most nagyon visszafogta magát. – világosította fel őt András, - de az is igaz, hogy nagyon jó beszélgetőpartner.
Ezek után még megbeszélték az időpontot. Abban maradtak, hogy ha a többieknek is megfelel, július második szombatján délután három körül fog megjelenni a társaság, és mindenki hoz magával valamennyi italt, süteményt, vagy amit akar. Joli néni az utcára is kikísérte őket, majd mindhármukat magához ölelte egy pillanatra, s csak azután engedte őket útnak. Természetesen András cipelt mindent. Húzta maga után a könyvekkel teli bőröndöt, szabad kezével pedig a dögnehéz utazótáskát vitte, és nem engedte, hogy Eszter megfogja az egyik fülét. Kis idő múlva már csorgott róla a veríték. A legnehezebb dolog a három emelet megmászása volt, de végigcsinálta becsülettel. A lakásban viszont ájultan zuhant a fotelba, s percekig kapkodta a levegőt. Amikor a kislány bement a szobájába, Eszter szánakozva jegyezte meg.
– Úgy látom szívem, annyira kitikkadtál, hogy ma éjjel nyugtom lesz, és végre kipihenem magam.
– Azt csak hiszed drága Eszter – próbált poénkodni a férfi – semmi perc alatt regenerálódni fogok, ez csak egy pillanatnyi kihagyás. Inkább a holnaptól tartok egy kicsit. Jön a sörgyári megmérettetés, és aztán még ott lesz a telefon Imrének és Ildikónak. De most bocsáss meg, le kell zuhanyoznom, mert úgy érzem, kezd olyan lenni a szagom, mint csavargó koromban. Tudod, a régi szép időkben.
– Nahát, Balogh Bandi, igazán nagyra értékelem a sajátos humorodat. – nézett rá elégedett mosollyal a nő. – Tényleg szeretem a stílusodat. Minden szempontból...
– Kösz szívem, nagyon aranyos vagy. – válaszolt András a bókra, majd felkászálódott és fáradtan betántorgott a fürdőszobába. Ami azt a bizonyos regenerációt illeti, Andrásnak nem lett igaza, mert amikor tíz óra körül ágyba került, és türelmetlenül várta, hogy Eszter kijöjjön végre a fürdőszobából, hát úgy elaludt, mint akit kupán vágtak. Ám az asszony ezt egy csöppet sem vette zokon. Finoman megpuszilgatta az alvó férfi arcát, majd a jobb oldalára fordulva perceken belül ő is mély álomba zuhant.
Reggeli után Eszter és Kata kapkodva készülődni kezdett, de Andrásnak volt még annyi ideje, hogy elmosogasson, és megborotválkozzon.
– Ugye, eljössz értem majd az iskola elé, apa? – kérdezte a kislány, amikor megpuszilták egymást.
– Feltétlen ott leszek kicsim. – bólintott rá hősünk, s Eszter látta rajta, hogy megint meghatódott. Tudta, hogy amíg hozzá nem szokik ehhez a megszólításhoz, ez az érzelmi megnyilvánulás mindig látható lesz a férfi arcán. És ettől valahogy ő is boldogabbnak érezte magát.
Miután a lányok elmentek, András összeszedte az iratait, a bizonyítványait, és a technikusi oklevéllel együtt egy mappába tette. Az önéletrajzát sietve átmásolta egy másik írólapra, mert a régi, - a csavargással eltöltött év alatt - nagyon összegyűrődött a hátizsákja aljában, de a dátum sem stimmelt. Azt tudta, hogy mostanság számítógépen szokás megírni az önéletrajzokat, de mivel arról megfeledkezett, hogy megkérje Szekereséket, kénytelen volt ezt a megoldást választani.
– Legalább látják, hogy jó a helyesírásom, és nem szorulok arra, hogy a gép figyelmeztessen az esetleges hibákra. – gondolta magabiztosan. A Sörgyár, illetve a Pécsi Serfőzde (mert akkor már így hívták) elé érkezve, kissé hevesebben vert a szíve, mert nem lehetett biztos abban, hogy teljes sikerrel fog járni, vagyis, hogy alkalmazni fogják.
Az iroda, ahová irányították az első emeleten volt. Egy köpcös, lángvörös hajú, barátságosnak tűnő férfi fogadta. Ő volt az egyik üzemvezető. – Foglaljon helyet, és mutassa a papírjait. Ha akar, rá is gyújthat. – mondta, majd bemutatkozott.
– dr. Balogh András vagyok. Most nagy csapás érte ugye? – nézett rá kíváncsi tekintettel, majd meglátva a beszélgetőtársa megdöbbent ábrázatát, nagyot nevetett. – Nem is vette észre a táblát az ajtó mellett?
– Nem. Tényleg nem. Talán az izgatottságtól. Még jó, hogy az ajtót sikerült megtalálnom. – szólalt meg nagy keservesen – Hát nem mondom, ez a névazonosság tényleg meglepett. Még szerencse, hogy nem vagyok én is doktor.
– Na jól van. Miután az első sokkhatást túlélte, szerzett egy jó pontot. Egyébként közgazdász doktor vagyok, műteni nem szoktam. Szóval, már sokat tudok magáról. Az a tanítónő, Magdika, aki beajánlotta, a családunk régi barátja. Tőle tudom, hogy nehéz helyzetben volt, de mára egyenesbe jött, és ha jól tudom, családot is alapított, már csak egy stabil munkahely hiányzik. Látom, hogy a papírjai rendben vannak, a végzettsége is megfelelő, sőt, még kicsit több is, mint kellene. – fejezte be az értékelést a kis vörös, majd hátradőlt a széken.
– Nem is tudom, mit mondajak nagy hirtelen. – álmélkodott András – Akkor ez azt jelenti, hogy szóval, illetve… vagyis… - rémülten hallotta saját szavait, mert rájött, hogy megint dadogni kezdett, de a szemben ülő férfi elnézően mosolygott.
– Na, nyugodjon már meg. Igen, pontosan azt jelenti. Fel van véve pajtikám. Most pedig menjen át a munkaügyre, már várják, tudnak magáról. Hétfőn fog kezdeni, a munkaideje nyolctól négyig. Egy hónap próbaidő. De tudom, hogy az nem lehet probléma, ez csak egy jelképes dolog, elő van írva. Kérdés?
– Köszönöm, még nincs, de hamarosan lesz több is. – válaszolta András ragyogó arccal – Igyekszem majd helytállni. És köszönöm.
– Tudom, hogy igyekezni fog. Mondom, már sok jót hallottam magáról. Például a Kövesdi Vilitől is, a nyomdában. Ők most kezdenek kilábalni a recesszióból. Azért zsákba macskát én sem veszek. Érdeklődtem maga után. Ja, még valamit. Ha végzett, jöjjön vissza. Nagyjából elmondom, mi lesz a dolga, és utána majd körbevezetem az üzemben is, hogy lássa, merre hány méter. A laborba most nem viszem be, mert ilyenkor méricskélnek, vagy mintát vesznek valahol. Hétfőn úgyis ott fog jelentkezni. Ott találja majd Jani bácsit, aki majd az ősszel megy nyugdíjba, és akinek két fiatal leányzó segíti a munkáját. De már most figyelmeztetem, hogy házinyúlra nem lövünk. Főleg azért, mert egyikük az én lányom. Oké?
Barátunk meglepődve hallgatta leendő főnökét. Nagyon tetszett neki a szövege, a jól megfogalmazott, lényegre törő mondatai. Bár az intelme nagyon meglepte, s úgy érezte, erre azonnal reagálnia is kell.
- Nyugodt lehet uram, ilyesmi eszembe sem jutna. Tudja, soha életemben nem voltam még olyan szerelmes, mint most.
– Tudom én is, és csak viccnek szántam. Viszont, ezt az urazást hagyjuk, itt az üzemben a tegeződés dívik. Majd az ászokpincében megisszuk a pertut. Sörrel.
Ezek után már gyorsabban folytak az események. András a munkaügyön fél óra alatt végzett. Aláírt néhány papírt, lefénymásolták a dokumentumait, és már mehetett is vissza a druszájához. Mire visszaért hozzá, ő már friss kávéval várta. Rágyújtottak, aztán nagy vonalakban be lett vezetve a sörgyártás titkaiba. Megtudta, hogy mi a csuda az a malátázás, őrlés, cefrézés, szűrés. Megtudta, hogy mi is az a komló és azt, hogy miért, és hogyan forralják. De arról is képet kapott, hogy mi az az erjesztés, érlelés, aztán a szűrés és palackozás.
– De minderről majd a Jani bácsi bővebb felvilágosítást fog adni. Nagy varázsló, itt dolgozik már száz éve. Minden a kisujjában van. De most menjünk gyorsan végig az üzemen, hamar végzünk.
Ez a „hamar”, több mint egy óráig tartott, de András nagyon élvezte a dolgot. Sok kérdést tett fel menet közben, amire a főnöke szemmel láthatóan örömmel válaszolt, és látszott rajta, hogy tetszik neki az új ember érdeklődése a dolgok iránt. Végül, amikor lementek az ászokpincébe, ahol András kissé vacogott a hidegtől, megitták a pertut.
– Hát akkor, üdv a fedélzeten pajtikám. – üdvözölte a kis vörös széles mosollyal.
– Köszönöm. Komolyan mondom, még most sem tudom elhinni, hogy hétfőtől lesz munkahelyem. – válaszolt hősünk boldogan – El sem hiszed, hogy már mióta várok erre a pillanatra. Köszönöm András.
– Hé, pajtikám! Nevezz inkább Bandinak, mint mindenki. – Tudnod kell, hogy a hátam mögött „kis Kabosnak” becéznek, de én csak nevetek ezen. Mert ez valójában azt jelenti, hogy népszerű vagyok.
– Ezt nem is csodálom, - ismerte el András – Az első mondatod után szimpatikus lettél nekem, és még akkor is az maradtál volna, ha nem alkalmazol.
– Ennek örülök. Azt hiszem, jól megleszünk egymással. De most menj, és újságold el az örömhírt. Sok a dolgom, nem érek rá veled tovább foglalkozni. Ja, igen. Megkaptad a belépődet? Ha igen, oké. Na, szevasz, pajtikám. – mondta, majd egy gyors kézfogás után már rohant is a dolga után, de pár méter után visszaszaladt.
– Még azt sem kérdezted, mennyi lesz a fizetésed, én meg nem mondtam.
– Tényleg. – csodálkozott el András – De hidd el, ez érdekel a legkevésbé.
– Oké, elhiszem. Száztíz bruttó. Egyelőre. – s már rohant is.
András majd elájult a meglepetéstől. Felvették, ráadásul tisztes fizetéssel. Ez minden várakozásán túltett. Nem beszélve a főnökéről, aki már az első pillanattól kezdve úgy viselkedik vele szemben, mint egy barát, és nem mint egy főnök. Nem is csoda, hogy a hazáig tartó utat fütyörészve tette meg. Mivel még tizenegy óra sem volt, gondolt egy merészet. Elhatározta, hogy meglepi Esztert és Katát azzal, hogy megveszi és hazacipeli a könyvespolcot. Arra, hogy mindehhez mit szólnak majd a lányok, nem is gondolt igazán, mert annyira elkapta a lelkesedés. Két utcával odébb volt egy használt-bútor kereskedés. Oda bement körülnézni. Nagyon hamar rá is talált egy újszerű, koloniál utánzatú hatpolcos könyvállványra. Háromezer ötszázat kért érte a kereskedő, fuvarral együtt.
– De nekem most kellene. Mikorra tudnák kiszállítani? – kérdezte András.
– Tizenöt percen belül. Most pakolják a kocsit. – nyugtatta meg a másik - De a ház elől már magának kell felcipelni, mert rakodó nem lesz.
– Rendben, a ház előtt fogok várni. – szólt elégedetten, majd miután bemondta a címet és kifizette a vételárat, indult is. Egy cigarettát szívott csak el, s a kocsi már meg is állt a ház előtt, ahol a sofőr leemelte a könyvállványt, majd sietve le is lépett.
Andrásnak ki kellett nyitni a bejárati kapu másik szárnyát is, hogy kényelmesen beférjen a polc, de a neheze csak ezután következett. Mire felért vele, folyt róla a víz. Jó nehéz volt a polc, ráadásul vigyáznia kellett a fordulóknál is, hogy se a fal sem pedig a polc meg ne sérüljön. Fent először kipakolt a komódból, majd áttolta Kata szobájába, és a tetejére ültette Brumit. Ezzel az első részt letudta. A könyvekkel viszont meggyűlt a baja. Szortírozni kellet. Alulra a vastag lexikonok, egyel feljebb a sorozatok, és így tovább. De végül, megoldotta a feladatot, s elégedetten nézte a művét. Megnyugodott, mert a könyvespolc beleillet az összképbe, és tényleg jól mutatott a sarokban. Amikor mindennel kész lett, és a bőröndöt is a helyére tette, gyorsan letusolt, átöltözött és sietett Kata elé. A kislány egy kupac gyerek között állt, akik élénken diskuráltak egymással, de amikor észrevette a férfit, odakiáltott hozzá.
– Azonnal jövök apa, csak egy pillanat!
András persze szokása szerint most is meghatódott a szólítástól.
– Ideje volna már leszoknom erről, ha csak nem akarok vénember koromig bőgőmasina lenni. – szólt magára azonnal, bár egy cseppet sem kárhoztatta magát, amiért így érez.
– Holnap osztálykirándulás lesz, és megbeszéltük, ki milyen szendvicset hozzon magával. Szoktunk cserélgetni. – közölte Andrással, majd kérdőn nézett rá. András tudta, mire kíváncsi a gyerek, gyorsan ki is bökte.
– Igen kicsikém, felvettek. Hétfőn kezdek. Csak az a baj, hogy nyolctól négyig tart a munkaidőm, és így nem tudok majd eléd jönni. Kata egy pillanatig szomorú képet vágott, de aztán felvidámodott.
– Hát az elég nagy baj, de nem annyira. Majd anya elém jön, és ha nem ér rá, hát egyedül megyek haza, mint sok másik gyerek. De ugye hazacipelsz most is? Olyan nagyon fáradt vagyok. – kérlelte nevetve.
Így is történt. A férfi a karjába kapta, a száguldott vele haza. Fent a lakásban, mielőtt a kislány a szobájába ment volna, bevallotta neki, hogy egy picit átrendezte mindkét szobát. Kata izgatottan nyitott be a szobájába, ahol alaposan körülnézett, aztán átszaladt a nagyszobába is. A végén nagyon elégedettnek látszott. Nyomban a férfi nyakába is ugrott, és össze-vissza puszilgatta.
– Hát ez nagyon tetszik! Gyönyörű! Kíváncsi vagyok, anya mit fog szólni. De szerintem neki is tetszeni fog. – lelkendezett nagy örömmel – Tudod, hasonló az ízlésünk.
Hősünk erre egy nagyot nevetve még szorosabban ölelte magához a gyereket.
– Örülök, hogy tetszik kislányom. – csúszott ki ösztönösen a száján, majd amikor Katára pillantott, látta, hogy a gyerek gyönyörű nagy barna szemei hirtelen könnybe lábadnak.
– Ezt eddig még soha nem mondtad nekem. Most mondod először. Miért?
- Hogy miért? – nézett rá a férfi szeretettel. – Talán azért, mert neked is épp olyan jó érzés lehet ezt hallani, mint nekem, amikor te apának szólítasz kislányom.
–Apa… - szólalt meg mosolyogva a gyerek.
-Kislányom… - nevetett rá a férfi.
–Apa… - ismételte meg másodszor is Kata.
-Kislányom… - felelt rá András.
Még jó néhányszor megismételték ezeket a - számukra új, de annál jólesőbb - szép szavakat, miközben teljesen megfeledkeztek a külvilágról. Azt sem hallották, amikor Eszter belépett a lakásba, és minden szót hall, amit ők ketten, sírva és nevetve mondogatnak egymásnak. Az asszony nem zavarta meg őket. Hátával nekidőlt az ajtófélfának, és átadta magát a katarzis lélekemelő varázsának. Eszter érezte és tudta, hogy valójában most zajlik le András és Kata között az egymásra találás csodálatos, igazi, és felejthetetlen nagy – nagy pillanata.
 

Luigi48

Állandó Tag
Állandó Tag
Az utolsó szalmaszál/tizedik rész.

Az asszony lábujjhegyen a bejárati ajtóhoz osont, óvatosan lenyomta a kilincset, és kilépett a lépcsőházba. Az ajtót a lehető legkisebb zajjal csukta be maga után. Azt gondolta, hogy néhány percet várakozik, aztán majd bemegy. Addig ők hadd becézgessék egymást. Rákönyökölt a korlátra, behunyta a szemeit, s újból felidézte a hallottakat. Boldoggá tette, aminek az imént a fültanúja volt. De ezzel egyidőben eszébe jutott egy másik dolog is, pontosabban szólva egy olyan téma, amiről még soha nem beszélgettek Andrással, pedig nagyon fontos lett volna. Arra gondolt, hogy mi történik, ha teherbe esik? Bizony ez könnyen előfordulhat, mivel Andrásnak eszébe sem jutott, hogy vigyázzon, bár az is igaz, hogy erre soha nem is figyelmeztette. Ő boldogan szülne neki akár két gyereket is, mert nagyon szereti, és most már nem is tudná elképzelni az életét nélküle. A kislánya meg aztán végképp nem. De vajon a férfi mit szólna hozzá?
Mégis, inkább Kata miatt aggódott. Ő hogy fogadná a hírt, ha megtudná, hogy kistestvére fog születni? Nem lenne-e féltékeny rá, hiszen eddig ő volt a család szemefénye. Vele is beszélnie kell erről, méghozzá mielőbb.
Az asszony tisztában volt azzal, hogy amióta együtt élnek Andrással, tökéletes benne a lelki harmónia. Kiegyensúlyozott, nyugodt, türelmes, és boldog. Végre igazi nőnek érezheti magát, mert most már mellette van egy férfi, akiben megbízik, és akinek a karjaiban olyan örömökben van része, amelyeket szinte már el is felejtett.
Eszter, miután ezt a témát ilyen szépen megbeszélte magával, belépett a lakásba, és hangos szóval köszöntötte őket.
- Sziasztok, megjöttem! Minden rendben?
- Igen anya, de most légyszi, és gyere be a konyhába. – hallotta meg Kata türelmetlen hangját. – Aztán majd mutatunk neked valamit. Az asszony lepakolt, majd bement hozzájuk. Először Katát puszilgatta meg, aztán András szájára lehelt egy puha csókot. Ezek után a gyerek kézen fogta, és bevezette a szobájába.
– Hogy tetszik anya? – kérdezte kíváncsian. – Ugye milyen jól mutat ott a sarokban? Most bele is fogok pakolni.
Az anyja miután szemügyre vette a változást, elégedetten szólat meg.
– Tényleg jó helye lesz nálad édesem. – ismerte el. – Legalább nem lesz olyan magasan megpakolva az íróasztalod mindenféle holmival. – tette hozzá, majd az aggódva toporgó férfi felé fordult.
– Ezek szerint vettél egy könyvespolcot drága jó Bandikám? – nevette el magát, majd belekarolva már indult is volna, de férfi megállította, és egy kicsit csalódottan nézett rá.
– Azt hittem, először azt fogod megkérdezni, hogy felvettek-e?
– Ne haragudj, megkérdeztem volna, de már két órája tudom.
– Honnan? – ámult el a férfi.
- Onnan szívem, hogy az a bizonyos úr felhívta Magdikát, ő meg azonnal megtelefonálta nekem a jó hírt. Nagyon boldog vagyok. Már megvan a tervem is, hogy mire költjük az első fizetésed nagyobbik részét.
– Mire gondolsz Eszter? - nézett rá csodálkozva a másik.
– Arra, hogy felruházlak. Egy ilyen jóképű fickó legyen csinos is. Nyugi, én majd mindent lerendezek. Ne aggódj, jó ízlésem van. – mosolyogta el magát az asszony – Bizonyíték erre, hogy elhalásztalak mások elöl. Na de most lássam már az a könyvállványt. – Szeretem, ha ilyeneket mondasz drágám, de azért nem kell, hogy túldicsérj. És ami a polcot illeti, nekem tetszik. És Katának is! – tette hozzá a miheztartás végett.
Eszter alaposan szemügyre vette és megtapogatta András szerzeményét. Még az ujját is végigsimította a polcokon, de még a könyveken is, majd megnézte, tapadt-e akár egyetlen porszem is az ujjaira?
– Nedves ruhával letörölgettem a polcot és az összes könyv borítóját. Ha még nem elemlítettem volna, francia nevelőnőm volt. – nevette el magát András a nő alaposságán.
– Jól van, szép munkát végeztél és a polc is nagyon tetszik. Ügyes voltál, meg vagy dicsérve. Ez az első közös szerzeményünk tudod-e? De most irány a konyha. Már kopog a szemem az éhségtől. - reagált a nő.
– Hát még az enyém! – hallották meg Kata türelmetlen hangját, aki eddig csak szótlanul nézte a fejleményeket. Ebéd közben Eszter faggatni kezdte Andrást, s mindent elmeséltetett vele.
– És tudjátok, mi volt a legérdekesebb az egészben? Szerintem el sem fogjátok hinni. Mit gondoltok, hogy hívják a főnökömet? A másik kettő csak nézett rá, mert nem igen értették, hogy ez miért olyan fontos? A férfi látva a kérdő tekinteteket, segített rajtuk. – Hát Balogh Andrásnak. Szinte hihetetlen ugye? Csak ő közgazdász doktor. Eszter és Kata egy darabig csak pislogtak, de aztán elnevették magukat, mert valóban ritka véletlen egy ilyen névazonosság.
– András, ugye tudod, hogy ma estefelé lesz két fontos telefonod? El ne felejtsd! – figyelmeztette ellentmondást nem tűrő hangon a párja.
– Hát persze szívem, felkészültem rájuk. De azért nem ártana, ha közben mellettem lennél. Nagyobb biztonságban érezném magam. – nézett rá komoly ábrázattal. – Sőt, szeretném, ha te is váltanál velük néhány szót. Már csak azért is, mert akkor meg lennének győződve arról, hogy ez alkalommal az igazat mondom nekik. Eszter természetesnek találta a dolgot, hiszen ha nem is hivatalosan, de mégiscsak a leendő sógornőjéről és sógoráról van szó.
– Szerintem ez egy jó gondolat, tényleg jó. – helyeselt mosolyogva – De aztán az igazat mondd, és csakis az igazat! Bár van egy olyan érzésem, hogy most eszed ágában sem lesz mesélned az elmúlt egy évről, és a nagy vallomást az összejövetelre tartogatod? Jól sejtem, rossz fiú? A férfi hálás volt, hogy Eszter majd besegít, de azért megjegyezte.
– Hogy engem pont egy ilyen okos nővel hozott össze a sors… Jaj szegény fejemnek! – adta az ártatlant – de legbelül egész mást érzett. – Eszter, mit szólnál ahhoz, hogy a kávézás után elmennék Laci barátom munkahelyére, hogy visszaadjam neki a kulcsokat és megbeszéljem vele Joli nénit? Tudod, a dátumváltozás miatt.
- Az engedélyt megadom uram! – egyezett bele az asszony, s miután ezt a témát kitárgyalták, kimentek az erkélyre kávézni. Eközben jelent meg az Kata is, és közölte, hogy már lerendezte a leckét, és ezért aztán rengeteg szabadideje van.
–Jó, hogy itt vagy kislányom. Nagy újság van. Kíváncsi vagy rá? – ingerelte az anyja.
– Hát persze anya. Nagyon is.
– András estefelé fel fogja hívni a testvéreit és mesél nekik egyet, s mást. Még én is fogok velük beszélni. – közölte vele – De előtte a Laci bácsinak visszaviszi a kulcsokat.
A gyereknek a hallottak után máris volt ötlete. Ráadásul kettő is.
– Apa! Ugye elmehetek veled? Légyszi… - kérlelte Andrást, aki tanácstalanul tekintett Eszterre.
– Hm… mit szólsz ehhez drágám? – Felőlem? Menjetek csak. Úgyis ki kell mosnom egy adag ruhát. – bólintott rá. Ám Kata másik kérése után már ő is elbizonytalanodott, Andrásról nem is beszélve.
– De ugye én is itt lehetek, amikor telefonáltok? – kérdezte tőlük, s aggódó arccal várta a választ.
Ez azonban elég nehezen született meg, mert azok ketten csak egymásra nézve várták, hogy mikor fog valamelyikük megszólalni. Végül András vette kézbe az irányítást.
– Hát… nem is tudom? Végül is a leendő unokatesóid anyjáról és apjáról van szó. – te mit mondasz erre drágám? – fordult a nő felé, aki pillanatnyi habozás után beleegyezően rábólintott.
– Nem lesz abban semmi titkolnivaló, amiről szó lesz. Rendben. De ígérd meg, hogy végig csendben fogsz maradni. Megértetted?
– Köszönöm anyukám. – ölelte át a kislány, majd a férfi felé fordult.
- Felőlem indulhatunk. Szerinted megérdemelnék egy adag csokis fagyit az Ica néni fagyizójában apa? Annyira azért nem kell sietnünk ugye? – nézett rá olyan hamiskás mosollyal – amit András annyira szeretett.
– Én is pont erre gondoltam – nevette el magát a férfi – De magamnak is vehetek egy adaggal? Tudod, és is szeretem a fagyit. – tette hozzá, majd Eszterre nézett.
– Visszafelé hozunk neked is, műanyag pohárban. Milyet szeretnél?
– Ha van, akkor citromosat kérek. Köszi. – felelt rá az asszony, majd miután becsukta utánuk az ajtót, átöltözött, és nekiállt a mosásnak.
András és Kata jókedvűen sétáltak a cukrászda felé. Nagyon kellemes meleg volt, remek volt a hangulatuk. Néha egymásra néztek, és összemosolyogtak. Mindketten úgy érezték, mintha sokkal régebb óta egymáshoz tartoznának. Később, amikor már a fagylaltot nyalogatva, mentek Laci munkaterülete felé, a kislány váratlanul megszólalt, és olyan szívből jövő, tiszta és őszinte nyilatkozatot tett, amelytől András – már sokadszor – a világ legboldogabb emberének hitte magát.
– Tudod, hogy mennyire örülök annak, hogy te lettél az új apukám? De nem csak én, hanem az osztálytársaim, meg a tanító nénik is. Már eldicsekedtem veled. – közölte vele, gyermeki nyíltsággal, minden zavar nélkül. András nem is lepődött meg túlságosan, - mert azt tudta és érezte is, hogy a kislány mennyire szereti őt, - mégis megérintette a szívét ez a vallomás.
– Köszönöm, hogy ezt mondod kicsim, de remélem, te is tudod, hogy én milyen nagyon boldog vagyok, hogy olyan kislányom van, mint amilyen te vagy? És most már teljes család lettünk. – nézett Katára.
– Hát persze, hogy tudom. Épp ezért dicsekedtem el a többieknek. És mondd apa! Kérdezhetek tőled valamit? – tette fel a kérdését a kislány, amivel sikerült is annyira meglepni a férfit, hogy majdnem félrenyelte a tölcsér maradványit.
– Mikor fog megszületni a kis tesóm? – nézett rá kérdő tekintettel. – Mert az osztályban minden gyereknek legalább egy testvére már van.
– Mit kérdeztél kislányom? – kérdezett vissza egy idő múlva a férfi, miután kissé magához tért. S miután Kata elismételte a kérdést, csak egy olyan választ tudott kicsikarni magából, amivel a szülei kábították Imrét és Ildikót harminckét évvel ezelőtt.
– Kata édesem, ezt azért meg kell beszélnünk otthon is, nem gondolod? És ha anya beleegyezik, és te is szeretnéd, akkor írhatsz a gólyának egy levelet, és tuti, hogy teljesíti a kérésedet. A gyereken látszott, hogy nem hisz a fülének. Hitetlenkedve meresztette a szemeit a férfira, majd szabályosan kinevette.
– Ugye most viccelsz? – nézett rá úgy, mint ahogy egy nagy ostobaságot mondó emberre szoktak nézni. – Nemsokára harmadikos leszek, de már nagycsoportos koromban elmesélte nekünk az óvó nénink, hogy a baba az anyukájuk hasában növekedik, és később pedig megszületik. Apa, ugye az előbb csak vicceltél? – kacagott rá a fejét csóválva.
Andásnak kapóra jött ez a megjegyzés, azonnal le is csapott rá.
– Hát persze, hogy vicceltem. Azt szerettem volna, ha nevetsz egy jót. De akkor is… meg kell beszélni ezt anyával is. – tette hozzá megkönnyebbülve. Ebben is maradtak. Mire befejezték ezt az érdekes beszélgetést, épp ahhoz a házhoz értek, ahol Laci irányította a munkát. A kövér ember, miután észrevette őket, leállította a munkálatokat, és odament hozzájuk.
– Sziasztok!- köszöntötte őket jókedvűen, majd leguggolt, és egyenesen a gyerek felé intézte a szavait.
– Szóval, te vagy az. Örülök, hogy megismertelek. A barátom már nagyon sok szépet mondott rólad. Ahányszor csak összetalálkoztunk, folyton csak rólad beszélt. De megértem. Valóban szép kislány vagy, és mint hallottam tőle, nagyon okos is. Épp olyan lehetsz, mint anyukád, csak kicsiben. – nevetett egy nagyot Laci a saját szövegén. Kata teljesen odavolt.
– Ez komoly? Mert anyukám tényleg nagyon szép, és nagyon okos is. De az is igaz, hogy apa is szép meg okos. És hétfőn már dolgozni is fog. – válaszolt rá Kata őszintén, és közelebb húzódott Andráshoz. Lacinak hirtelen fel kellett állnia. Ennek a nagydarab fickónak nemcsak a szíve volt hatalmas, de a lelke is. Egyszerűen meghatódott ezektől a szavaktól, és el kellet fordulnia, nehogy ezt a kislány észrevegye. De néhány pillanat múlva már ismét a régi volt.
- Mondd csak pajtás, a bulira meghívás még áll? Mert van egy kis gondunk az időponttal. Pár napja derült ki, hogy épp akkor a Balcsin leszünk, mert máskor nem tud fogadni az ismerősünk. Valami külföldi rokona fog abban az időben ott nyaralni. Július első és második vasárnapján is ott leszünk.
András egy pillanatig gondolkodott, majd felderült a képe.
– Szerintem nem probléma. A Colosék biztos ráérnek két héttel előbb is, a Joli néninek tök mindegy, Imrével és Ildikóval pedig még ma este meg fogom beszélni telefonon. Oké. Akkor tehát június utolsó vasárnapja. Most mennünk kell Lacikám, de még foglak hívni. Ja, a csudába is! Majd el is felejtettem. Tessék, itt vannak a kulcsok, kösz szépen. Szia barátom.
Hazafelé is olyan remek hangulatban voltak, mint idejövet.
Kata megjegyezte, hogy tetszik neki ez az ember, mert olyan jópofa és barátságos.
- Lehet is kedvelni. Nagyon rendes srác. Nyolc évig ő volt a legjobb barátom. Ha ő nincs, és nem segít rajtam, akkor soha nem találkoztunk volna kicsim. Akkor minden másképpen alakul.
– Igen. Szerintem is így van. – gondolkodott hangosan a kislány. – Mert akkor soha sem jártál volna az iskola felé, és akkor most nem is ismernénk egymást ugye?
- Bizony kicsim. Látod, milyen fontosak a véletlenek? Az ember egész addigi életén képesek változtatni. De nekünk szerencsénk volt. – válaszolta a férfi. Ezután egy ideg meg sem szólaltak. A cukrászda előtt András így szólt.
– Kislányom, te add le a rendelést Ica néninek jó? –mosolygott Katára.
- Igen apa, ahogy óhajtod – nevetett rá a kislány, s belépett az ajtón.
– Ica néni, kérünk három gombóc citromfagyit műanyag pohárba, és három szép nagy franciakrémest is. – mondta, majd félve tekintett Andrásra, mert a krémesről eddig egy árva szó sem esett. Azt csak úgy hozzátette.
De ő csak mosolygott, egy csöppet sem neheztelt érte. Fent a lakásban Eszter már kiteregette a mosott ruhát, egy óra alatt végzett mindennel. Ezután kiültek az erkélyre és megvárták, amíg az asszony elnyalogatja a fagylaltját. S miután kivégezték a krémeseket is, András sokatmondó pillantással a kis asztal közepére helyezte a mobiltelefonját.
– Csak még egy perc. Lehet, hogy még haza sem értek a munkából. – nézett rájuk szinte idegesen. – Nem baj, ha addig elszívok még egy cigit?
– Be vagy tojva mi? – nevetett rá Eszter a fejét csóválva – oké, kapsz még öt percet. Különben én hívom fel őket! – figyelmeztette, mire a férfi öt perc múlva megadta magát.
Ildikóval kezdte. Őt gondolta kevésbé veszélyesnek, bár már akkor tisztában volt azzal, hogy a legnehezebb dolog a beszélgetés kezdete lesz. Amikor a kicsengés után meghallotta nővére hangját, bizony elszorult a torka.
– Tóthné Balogh Ildikó, tessék. – hallotta meg a kedvesen lágy hangot.
– Szia, én vagyok. – csak ennyit tudott kinyögni. A vonal másik végén hosszú csend következett. Hallotta Ildikó lélegzését, de a nővére nem szólat meg. – Én vagyok. – ismételte meg, miközben Eszterre tekintett, aki a szája elé tartotta a kezét, s szinte megdermedve nézett rá.
– Jaj, Istenem! Te vagy azt Bandikám? Ez nem lehet igaz!- hallotta Ildikó kiáltását, és azt is, ahogy a nővére sírni kezd. De ezt épp úgy hallotta Eszter is, és Kata is. Az asszony elsírta magát, Kata pedig ráhajtotta fejét a férfi vállára, ott kezdett el szipogni. Rohadtul kemény pillanatok voltak.
– Amióta Csepelre költöztél, csak egyszer hívtál fel, amikor Bécsbe készültetek. Azt sem tudtuk, mi van veled? – hallották Ildikó szemrehányó szavait. Ez volt az, amire András leginkább számított.
– Az a helyzet drága nővérkém, hogy soha életemben nem jártam Csepelen. Bécsben meg pláne nem. De azt kellett hazudnom neked is, és Imrének is.
– Micsoda? – kiáltotta a kagylóba Ildikó - Végig hazudtál nekünk? De miért?
– Ígérem, hogy mindent el fogok mesélni nektek, és akkor talán meg tudtok nekem bocsájtani. – felelte nyugodtabb hangon az öccse. – Most csak annyit mondok, hogy rendeződött az életem, és együtt élek egy gyönyörű asszonnyal, aki elfogadott párjának, és egy tündéri kislánnyal, aki apának szólít. Hidd el, nagyon boldog vagyok.
Ildikó egy darabig hallgatott, mielőtt válaszolt volna. A hangja már nyugodtabb lett, de még kételkedett.
– Ha így van, akkor annak nagyon örülök, de ha megint csak hazudozol? Miért higgyek neked, meg tudnád mondani? – kérdezte bekeményítve. Eszter és Kata persze mindent hallott, mert András nem szorított a füléhez a telefont, és Ildikó különben is jó hangosan beszélt.
– Add csak ide nekem azt a telefont – szólt rá ellentmondást nem tűrő hangon – Beszélni akarok vele, nekem biztos hinni fog. A férfi szinte megkönnyebbült, amikor átadta neki a készüléket.
– Szia, Ildikó, Eszter vagyok. Örülök, hogy legalább telefonon keresztül megismerjük egymást. Jogos a kételkedésed András szavait illetően, de hidd el, most tényleg igazat mond a drágalátos öcséd. Megszerettük egymást, és elhatároztuk, hogy együtt éljük le az életünket. A kislányunk, Kata is nagyon megszerette. – mondta el Ildikónak azt, amit feltétlen közölni akart vele.
Jóleső volt hallania a vonal másik végéről a felszabadult sóhajtást.
– Szia, Eszter, köszönöm. Nagyon-nagyon boldog vagyok ettől a hírtől. De hidd el, már régóta aggódunk miatta. Már azt hittük, hogy valami nagy baj érte. A gyerekek is teljesen odavannak, és nagyon hiányolják.
– Hát az igaz, hogy baj érte, de kikecmergett belőle. – nevette el magát Eszter. – Majd mindent el fog mesélni. Legalább is azt ígérte. De hogy mikor, azt legjobb, ha ő közli veled. Vissza is adom neki a szót.
András amikor visszakapta a mobilját, már könnyedebb hangon folytatta.
– Ildikó, hallom, hogy végre megnyugodtál, és már hiszel is nekem. Tudod, a fejembe vettem valamit, és azt szeretném meg is megvalósítani. Arra akarlak kérni benneteket, hogy várjatok még három hetet, mert június utolsó vasárnapjára tervezek egy nagy összejövetelt. Tudom, hogy ez nagyon hülyén hangzik, de azt találtam ki, hogy összejövünk azokkal a barátaimmal, akiknek köszönhetem, hogy most így állok. Ha ők nem lettek volna, talán még ma a kukákban turkálnék, és vagonokban kellene aludnom.
– Mi van? Csak nem hajléktalan voltál majdnem két évig? – szörnyülködött Ildikó hangosan. – Remélem, hogy rosszul értettem, amit most mondtál!
– De bizony így volt, bár csak egy évig. De mondom, mindent el fogok mesélni nektek. Nagyon érdekes történet. – válaszolt higgadtan – Épp ezért kérem a megértéseteket. Előtte való nap felhívlak benneteket, hogy hol fogunk találkozni. Lesz vagy húsz ember, családostól. Ti is hozzátok el a fiúkat. Az időpont rendben lesz?
A nővére még jó darabig kapkodta a levegőt, mire meg tudott szólalni.
- Hát erre aztán tényleg nem számítottam – szólat meg végre, s András hallotta, hogy megint síróssá válik a hangja. – Hajléktalan voltál ennyi időn keresztül? De hát miért nem jöttél el hozzánk, vagy Imréékhez?
– Azért, mert szégyelltem magam. Megfogadtam, hogy csak akkor fogok jelentkezni, amikor már nem kell hazudoznom nektek.
– Hát jól van. Jaj, de nagy kő esett le a szívemről most, hogy megtudtam, minden rendben van. - nevette el magát végre Ildikó is. – Persze, hogy ott leszünk, bár még most sem értem, mi a fenének kell három hetet várnunk. De ha te úgy akarod, ám legyen.
Ebben a pillanatban Kata, aki eddig szó nélkül hallgatta ezt a nem mindennapi beszélgetést, odasúgott Andrásnak.
- Szeretnék én is köszönni neki. Ugye megengeded? – kérlelte. A két felnőtt tanácstalanul pillantott egymásra, mert nem tudták, hogy most mi volna erre a legjobb válasz? De András hamar döntött.
– Nővérkém, figyel ide egy picit. Kata szeretne köszönni neked. Rendben?
- Naná, hogy rendben. Nagyon is kíváncsi vagyok rá. – jött a válasz, erre aztán a kislány a kezébe is kapta a készüléket.
– Szia, Ildikó! Tudod, én vagyok a Kata, az apa kislánya. Én is nagyon örülök, hogy megismerhettelek – mondta a világ legtermészetesebb hangján, és nemigen értette, hogy erre az üdvözlésre miért hallja azt, hogy Ildikó hangosan elsírja magát.
– Jaj, édes kis szívem, ha tudnád, hogy milyen nagyon szeretlek, amiért ezt mondtad. Most már értem, hogy az öcsém miért olyan boldog veletek. Már alig várom, hogy megölelhesselek benneteket. – hallották az örömteli szavait.
– Azt hiszem, én is szeretni foglak téged. – felelte a kislány őszintén, mire valamennyien, - beleértve Ildikót is, - olyan nevetésbe tört ki, amilyenre senki sem számíthatott ennek a beszélgetésnek az elején. Nagyon jó érzéssel köszöntek el tőle, s a jól végződött beszélgetés után valamennyien csodásan érezték magukat.
– Hát ez a beszélgetés már annyira hiányzott, hogy azt nem is tudom szavakkal kifejezni. – szólalt meg András – Kata szívem, most is remekeltél.
A kislány örült a dicséretnek, csak azt nem nagyon értette, hogy ezért miért jár elismerés, hiszen ő nem csinál semmi különöset. Egy kis pihenés, és egy jóleső cigaretta elszívása után Imre következett. Ő már keményebb diónak bizonyult. Neki is hasonlóképpen adta elő a meséjét, mint Ildikó esetében. Mialatt András menteni próbálta a menthetőt, néha erélyesen közbeszólt, sőt, bizonyos részeknél egy cifra káromkodást is megeresztett. Ilyenkor megszeppent barátunk bölcsen hallgatott, és teljes erővel szorította füléhez a telefont, nehogy a bátyja nyomdafestéket nem tűrő szövege közkinccsé váljon. Imre természetesen nem fakadt sírásra, bár amikor lecsillapodott hangon beszélt, néha azért az ő hangja is megremegett.
– Jól van öcsém, elhiszem, amit mondasz, de a teljes igazságot akarom. És ha majd összejön a csapat több kérdést is fel fogok tenni. A seggberúgásra is számíthatsz, ha eljön az ideje. Azt nem fogom kihagyni, ne aggódj.
– Bevállalom, ha már annyira ragaszkodsz hozzá. – nevette el magát András, és megnyugodva hallotta, hogy Imre is ugyanezt teszi. Ezután, mint aki jól végezte a dolgát, kinyomta a telefont. Erre az asszony, de Kata is elég szemrehányóan nézett rá.
– Miért tetted le? Vele is szerettem volna pár szót váltani. – méltatlankodott csalódottan, mire Kata is rá tett egy lapáttal.
– Meg én is. – nézett rá összeráncolt szemöldökkel.
– Ne haragudjatok, hülye voltam. – mentegetőzött a férfi, s miután együk sem cáfolta meg ezen kijelentését, folytatta. – Szerintem most fel fogja hívni Ildikót, vagy ő hívja Imrét, és beszámol arról, amiről még a bátyám nem tud. De ha ragaszkodtok hozzá, visszahívom. – próbálta kiengesztelni őket, de a másik kettő végül elfogadta a magyarázatát. András ettől aztán végleg megnyugodva kikereste a menüből a Colos telefonszámát, és rányomott.
– Szevasz, haver! Már nagyon vártam a hívásodat. – hallotta meg a barátja hangját.
– Szia, te csavargóból lett boldog családapa! Mi van veletek? Minden oké?
- Ja. Minden oké Kapitány. A meló kóser, elég jól is keresek, a Zsuzsa pedig augusztus végéig fogja maga előtt tolni a pocakját. Az öregek egyre türelmetlenebbül várják az unokájukat, aki apám után a Miklós nevet fogja kapni. Hát ennyit tudok mondani öregem. – válaszolta kimerítően.
– Azért hívtalak Colos, mert a megbeszélt dátum még sem jó. A találkozót előrehoztuk június utolsó vasárnapjára. Mit szólsz hozzá?
– Semmi gond haver. Még jobb is lesz. Zsuzsa is könnyebben bírja majd az utazást. Hozok egy-két üveg jó bort, és a Zsuzsa süt egy adag sós süteményt. Így rendben lesz ugye? – kérdezte különösebb aggodalom nélkül.
– Príma! Kösz Colos. De most átadnám a telefont, mert Eszter is és Kata is szeretne néhány szót váltani veled. De ha úgy gondolod, hogy ezt nem akarod, én le is tehetem – tette hozzá, s kíváncsian várta a Colos mit szól ehhez? El is tartotta a fülétől a kagylót, hogy a másik kettő is hallja. Jött is a válasz rendesen.
– Meg ne próbáld kinyomni a telefont te gazember, mert Pécsig is elfutok, hogy szétrúghassam a segged haver! – üvöltötte a Colos mérgesen, és csak akkor értette meg, hogy András most alaposan beugratta, amikor meghallotta Eszter és Kata kacagását. Erre aztán ő is röhögött egy nagyot.
– Semmit sem változtál cimbora. De jól van, elnézem a hülyeségeidet. De most ha jót akarsz, azonnal add az asszonykádat. Eszter még mindig nevetgélt, amikor a kezébe vette a telefont.
– Ez nem volt semmi kedves Colos, jól szórakoztunk ezen a dialóguson.
– Jó napot hölgyem. Elnézést, de én már csak ilyen vagyok. – mentegetőzött nem túl meggyőzően a másik, de a nő leintette.
– Maradj is olyannak, amilyen vagy, nagyon is jól áll ez neked. – válaszolta Eszter tegező formában – Tudom, hogy a barátod mennyit köszönhet neked. És aki András barátja, az nekem is barátom, és ha jól tudom, a barátok nem magázzák egymást?
– Nagyon köszönöm, ha így gondolod kedves Eszter. Azt már nagyon sokszor hallottam a Kapitánytól, hogy gyönyörű, okos, és megértő asszony vagy, és ezt el is hittem neki. És nagyon szurkoltam a srácnak, hogy ti ketten végleg összekerüljetek. Én kurv… illetve nagyon örülök, hogy ez végre sikerült nektek – válaszolt a Colos, és maga is meglepődött azon, hogy milyen kulturáltan, és milyen szép szavakat használva fogalmazott.
Eszternek olyan jól estek ezek a szavak, hogy végleg a szívébe zárta ezt az embert, pedig már előtte is kedvelte, az Andrástól hallottak alapján.
- Most adom a kislányunkat, mert már nagyon fészkelődik. Kata, miután megkaparintotta a készüléket, minden teketória nélkül, bele is vágott a közepébe. – Szia, Colos! Ugye nem baj, ha azt mondom, hogy Colos? – ezzel kezdte.
– Szia, te kis drága! – hallották a másik hangját – Csakis Colosnak szólíts, mert különben összeakad a bajszunk. Bár igaz, hogy nekem nincs is bajuszom, és remélem, neked sincs? – nevetett egy nagyot a saját humorán, de a kislány is akkorát kacagott, hogy majdnem kiesett András öléből.
– Jaj, Colos, te tényleg egy vicces ember vagy! De én szeretek nevetni.
– Örülök neki kicsi Kata. Tudod, hogy a barátom mennyit mesélt rólad? Be nem állt a szája, ha szóba jöttél.
– Ez komoly? Mert én is sokat meséltem róla anyának. – vallotta be neki a gyerek – Már nagyon várom, hogy találkozzunk, és majd megint jól megnevettetsz jó?
– Majd igyekszem, és mindent beleadok. – ígérte neki – de most elköszönök tőletek, mert viszem az én drága Zsuzsámat a szokásos sétára. Sziasztok! Ez után három halaszthatatlan beszélgetés után jóleső érzéssel vonultak be a konyhába megvacsorázni. Örültek, hogy sok minden tisztázódott és Imre, valamint Ildikó is tisztábban látták a helyzetet és némileg meg is nyugodtak.
– Végre, hogy legalább idáig eljutottunk. Kellet ez már a lelkiismeretemnek, most már jobban érzem magam. – sóhajtott fel András megkönnyebbülten.
– Azt el is hiszem. – bólintott rá az asszony – Nagy kő eshetett le a szívedről drágám, de túlélted. Innen kezdve, minden jobb lesz. Még az üzemben kell mindennel és mindenkivel megismerkedned, aztán már semmi gondunk nem lehet. És onnan kezdve tényleg egy igazi család leszünk. Nekiállunk pénzt gyűjteni, és egy-két éven belül akár még kocsink is lehetne.
– Nekem pedig egy kistesóm. Arra nem is gondoltatok? – kérdezett rá Kata, de amikor azt látta, hogy a másik kettő - megdöbbenve a váratlan követeléstől- csak bámul, de szólni nem tud, tovább folytatta.
– Képzeld anya, amikor hazafelé jöttünk, apa azt akarta velem elhitetni, hogy a gólya hozza a babákat. Meg hogy írjak neki levelet, és akkor hoz nekem egy tesót.
Az anyja igen csak furcsa arckifejezéssel nézett a gyerekre, aztán pedig Andrásra. A tekintete arról árulkodott, hogy tanácstalan. Úgy érezte, hogy ezek után már Kata akar mindent lerendezni. Vagy csupán egy természetes kérdés, illetve kérés ez az ő részéről?
– És mondd csak édesem, tényleg nagyon szeretnél egy kistestvért?
- Hát persze, hogy szeretnék. És mindegy, hogy kisfiú, vagy kislány születne, egyformán szeretném. – mosolygott szinte reménykedve – És én majd segítenék fürdetni, etetni, meg ilyesmi.
Eszter hálásan nézett a gyerekre. Megpuszilgatta Kata szép kis pofiját, majd az ölébe vonta, és kérdő nézett a férfi szemébe. András megértette az asszony tekintetét, és egyáltalán nem jött zavarba, mert biztos volt abban, hogy a másik kettő is ugyanazt szeretné, amire ő annyira vágyott.
– Drágáim, én lennék a legboldogabb, ha ez megtörténne. És ha már így alakult, lenne egy javaslatom, kislányom. Hagyjuk ki ebből az egész dologból a gólyát. Egyetértesz?
– Hát persze! Tudom én, hogy csak vicceltél – nevetett fel felszabadultan a gyerek. – Különben sem hittem el a mesédet.
A most kialakult helyzet sem volt egy közönséges pillanat, hiszen épp most döntötték el, miként fog alakulni közös életük további sora. Hasonló volt az érzésük, mint amikor végérvényesen eldőlt, hogy András velük fog élni. Most sem volt örömtánc, vagy ahhoz hasonló megnyilvánulás, pedig épp most nyilvánították ki azt, amit mindhárman szerettek volna, és ami előbb vagy utóbb meg is fog történni. Most is ment mindenki a dolgára. András bevállalta a mosogatást, Eszter elment, hogy megágyazzon, Kata pedig – szokásához híven – elsőnek vette birtokba a fürdőszobát. Lefekvés után, amikor a férfi szerelmesen magához ölelte asszonyát, megkérdezte tőle.
- Eszter… úgy gondolod, vagy úgy érzed… szóval… talán már… Tudod, vagy csak… azt hiszed… hogy… szóval - kezdett el furcsán dadogni, pedig most nem is volt zavarban, csak simán boldognak érezte magát. Eszter mielőtt válaszol volna, felnevetett majd még szorosabban hozzábújt.
– Az a helyzet, hogy nem vagyok benne biztos. Már évek óta rendszertelen ez nálam. Vagy késik, vagy ki is marad. Megvárom a következő ciklust, és ha akkor sem történik semmi, elmegyek a nőgyógyászomhoz. Én nagyon bízom abban, hogy pozitív választ kapok, és gyarapodni fogunk egy kis emberkével.
– Csodálatos lenne. Emlékszel arra, amikor arról meséltem, hogy a Colos, amikor megtudta, hogy gyereket szül neki a Zsuzsa, örömében felugrott a levegőbe, és a mai napig is ott röpköd össze-vissza?
- Nyugodj meg, te is át fogod élni ezt az érzést – suttogta szerelmesen, majd még szorosabban odabújt a férfihoz, de olyannyira, hogy a végén már valóban eggyé váltak. Persze, ezekben a boldogító percekben nem gondoltak, de nem is gondolhattak arra, hogy az a bizonyos jó hír már nem is várat olyan túl sokat magára.
A következő három napban semmi különös nem történt. Élték a kellemes életüket. De aztán elérkezett a hétfő, András első munkanapja. Nem volt ideges, de azért némi drukk volt benne. Eszter, mielőtt útjára engedte volna, a biztonság kedvéért csinált neki pár szendvicset, nehogy éhen maradjon ez a szegény ember.
– Ha jól tudom, van az étterem mellet egy kis bolt is. És ne felejtsd el befizetni az ebédet. – ölelte meg gyorsan a férfit, mielőtt az kilépett volna a lakásból.
András előbb indult el, hogy belője az időt, és nehogy elkéssen már az első napon. Amikor a Serfőzde kapuján belépett, már tudta, hogy ráér hét negyvenkor elindulni, mert tíz perc bőven elég ahhoz, hogy időben ideérjen. Elsőnek ért a laboratórium bejárata elé, ami természetesen zárva volt. Öt perc toporgás után megérkezett Jani bácsi, kezében a kulcsokkal. Rögtön András elé lépett, és keményen megszorította kezét.
Jó reggelt András. Tóth János vagyok – üdvözölte barátságosan – de csak szólíts bátran Jani bácsinak, persze tegezve. A lányok is befutnak hamar. Az egyik, az a kis dundi, a Valika, a másik pedig Andrea. Ő a Kiskabos lánya. Mind a kettő szorgalmas, aranyos, jókedvű. Ha jól tudom, te leszel majd az András, és a Kiskabos a Bandi.
– Igen, ezt a főnök is külön kihangsúlyozta. – hagyta jóvá a férfi, és örült, hogy végre ő is megszólalhatott. Az öreg szimpatikus volt neki, és biztos volt abban is, hogy mielőtt nyugdíjba megy, megtanítja őt a laboratóriumi munka minden fortélyára. Ahogy körülnézett, felfedezte, hogy a labor felszereltségét illetően nem érte meglepetés, és jól ismer minden tárgyat és minden más eszközt, ami itt jelen van.
Nyolc előtt három perccel befutott a két lány is. A kölcsönös bemutatkozás után mindketten, - de különösen Vali – érdeklődő pillantásokat vettet az új emberre. Amikor a sietve bekapott reggeli után a munkájukkal kezdtek el foglakozni, Andrea, a Kiskabos Bandi lánya, odasúgta a másiknak.
– Igaza volt az apámnak, ez tényleg egy szívdöglesztő srác.
- Szerintem is. - hagyta jóvá ezt a megállapítást Vali – Csak egy a baj.
– Mire gondolsz? Arra, hogy a faterom szerint szerelmes a nőjébe?
- Az még nem is volna olyan nagy gond. – nézett rá Andreára, de olyan tekintettel, hogy a másik azonnal rájött arra, hogy ez a tény cseppet sem zavarja Valit.
– Akkor meg mi a bajod ezzel? – türelmetlenkedett a másik.
– Hát nem tudod? Mi vagyunk a házinyulak… - világosította fel Andreát, mire sajnálkozva összenevettek.
Jani bácsi először is a labor felszerelési tárgyaival ismertette meg Andrást, de hamar meggyőződött arról, hogy az új kollégának jók az ismeretei. Aztán arról beszélt egy órát, hogy a mintavételt miként kell megejteni, és hogy mely anyagokat, milyen gyártási fázisban, és milyen időközönként kell megvizsgálni, és a kapott értékeket hogyan kell regisztrálni, valamint a napi jelentést milyen formában és kinek kell leadni. Tíz óra felé megragadta Andrást, és végigvezette az üzem összes termén, a raktároktól kezdve a palackozóig. Közben mindenkinek bemutatta az új munkatársát, s valamennyi részlegben kellő alapossággal elmagyarázta, hogy ott milyen munkálatok folynak. Dél körül ettek valamit, aztán tovább folytatták az üzemlátogatást.
– Ezt a bejárást egy héten keresztül, minden nap megcsináljuk. Azt akarom, hogy addigra önállóan tudj dolgozni. Nem lesz semmi gond, mert úgy látom, érdekel a dolog, és azt is látom, hogy jó eszű gyerek vagy. – adta András tudtára az öreg, amikor négy óra előtt visszamentek a laborba.
– Köszönöm Jani bácsi, hogy így látod a dolgokat. – nézett hősünk az öregre, majd megkérdezte, hogy mikor lehet befizetni az ebédet.
– Péntek reggel kilencig, az étteremben. Ezen a héten hideget kell enned.
Az üzem kapuján kilépve az öreg balra, az Alkotmány utca felé indult el, míg a két lány jobbra, az egyetem irányába eredt útnak. Andrásnak a harmadik irányban kellett elindulni, hogy célhoz érjen. Magában, - jóleső érzéssel - a következőt gondolta.
– Egy dolgozó ember vagyok, aki siet haza a családjához…
Ettől a gondolattól igen csak feldobódva, az útjába eső virágboltban vett egy szép csokor virágot Eszternek, és ABC- ben egy Chocito nevű csokoládét Katának. Ugye mindenki ismeri a reklámot a Chocito – ról? Ronda, de finom! Pont ez volt Kata véleménye is, miután beleharapott.
András először is lelkiismeretesen begyűjtötte az ajándékokért kapott puszikat, majd szép sorban beszámolt mindenről. A végén az jött ki, hogy nem lesz itt semmi gond, egy-két hónap alatt mindent el tud sajátítani, nem olyan ördöngös ez a munka. Biztos, hogy élvezni fogja, amit csinál, és különben is, nagy benne a becsvágy.
– Hát ez remek! – örült meg az asszony a jó hírnek, sőt, olyan jó kedvre derült, hogy olyat mondott neki, ami megint csak zene volt András fülének. - És mondd csak kedves párom, nem éheztél meg egy kicsit sem? Mert ha igen, máris tálalok neked valami nagyon finomat. – nézett rá kacéran.
A férfi majd elolvadt ezektől a szavaktól. Ölébe ültette az asszonyt és most ő intézett hozzá egy kedves bókot.
– Nagyon köszönöm drága asszonykám, de vacsoráig kibírom. De ha lennél szíves, és feltennél egy kávét, azt hálásan megköszönném. Ezek a mondatok a gyereknek is nagyon tetszettek. Ragyogó arccal nézte őket, örömében még megszólalni is elfelejtett. Ez pedig nagyon ritka eset volt nála.
Szép lassan teltek a napok. András egyre jobban elsajátította a munkáját. Tudomására jutott, hogy a főnökei elégedettek vele. Jani bácsi halkan megsúgta neki, hogy ha minden jól megy, november elsejével, amikor ő nyugdíjba vonul, Andrást nevezhetik ki a helyére, mert a két lánynak csak érettségije van, míg ő, vegyésztechnikusi végzettséggel rendelkezik.
Kata is jó hírrel tért haza az iskolából az évzárót megelőző héten. Akkor már biztossá vált, hogy magaviseletből is megkapja az ötöst, és kitűnő tanuló lesz. Nagy volt az öröm. Mindenki mindenkire büszke volt. Délutánonként, vacsora előtt, eljártak sétálni, vagy beültek Ica néni cukrászdájába. Minden este felváltva hívták egymást Ildikóval és Imrével, akik még most sem értették a nagy titkolózást András részéről, de ő, nem engedett a negyvennyolcból. Ilyenkor a gyerekek is bekapcsolódtak a beszélgetésekbe, és ilyenkor Kata elemében volt. Néha annyit lafatyolt velük, hogy úgy kellett kirángatni a kezéből a telefont. A hat gyerek, három fiú-három lány már türelmetlenül várták, hogy végre személyesen is láthassák az új unokatestvérüket.
A tanévzáró napján Andás kísérte el Katát, mert Eszternek a saját iskolájában, a saját osztályával kellett lennie. Ez némileg rontott a hangulatokon, de nem volt mit tenni. Megbeszélték, hogy az ünnepség után otthon találkoznak, aztán majd elmennek sétálni, és utána beülnek Ica néni cukrászdájába. A Köztársaság téri iskola udvarán kellő izgalommal sorakoztak fel a tanulók és a tanárok. Elől sorakoztak az osztályok, mögöttük pedig a szülők népes tábora szorongott. Minden gyerek egy szál virágot szorongatott a kezében, úgy hallgatta az igazgatónő beszédét. A beszédet követő taps után egy csomó gyerek, - akik a jó tanulmányi eredményük alapján könyvjutalomban részesültek – büszkén masíroztak ki a pódiumhoz, hogy átvegyék a jutalmat. A II.C - ből hárman kaptak könyvet, s ebben háromban – András nagy örömére - Kata is benne volt. Ezt követően minden osztály a saját tantermébe vonult. Addig a szülők és a hozzátartozók a meleg napon süttették magukat. Már mindenki türelmetlenkedni kezdett, amikor végre ismét megjelentek a gyerekek és a tanárok. Az osztályok szétszéledtek, mindenki igyekezett megtalálni a hozzátartozóját. Kata nagy örömmel futott Andráshoz, és boldogan mutatta meg neki az ajándékkönyvet, amely a Ha én felnőtt volnék címet viselte, és írója a kiváló tollú Janikovszky Éva volt.
Az osztályfőnöknő minden egyes szülővel beszélt néhány szót. Amikor Andráshoz is eljutott, közölte a férfival, hogy igen elégedett a kislánnyal, aki egész évben nagyon szorgalmas volt, bár a tanév első harmadában többször is rá kellett szólnia óra alatt, de a negyedik szakaszban a helyzet gyökeresen megváltozott, és onnan kezdve példás lett a magaviselete. Ez után megkérte Katát, hogy maradjon ott ahol van, majd belekarolt Andrásba, és két-három méterrel arrébb sétált vele.
– Tudja uram, én az összes kisdiákomat úgy szeretem, mintha a sajátom volna. Épp ezért szeretném magának megköszönni, amit Katáért tett.
– Én? – álmélkodott el a férfi – Nem tettem én semmit, csupán nagyon szeretem. Ennyi az egész, kedves tanárnő. Semmi mást nem tettem.
– Hát, pont ez az! – nevetett rá az asszony – Épp erre volt szüksége. Egy férfira, akit ő is szeret, és akit az apjának tekint. Eddig is nagyon jól tanult és szorgalmas is volt, de most már boldog is. És akár tetszik, akár nem, ezt magának köszönheti.
Andrásnak megint csak elszorult a torka. Alig tudott megszólalni.
– Örömmel hallom, amit mond, de ez az érdem éppúgy megilleti Katát és Esztert is. De azt már most megígérhetem önnek, - ha rajtam fog múlni, pontosabban az iránta érzett szeretetemen, - akkor Kata a nyolcadik osztályt is kitűnő eredménnyel fogja zárni.
– Ebben biztos vagyok. – mosolygott rá kedvesen a tanárnő, – De most menjen vissza a kislányához, mert látom, hogy milyen türelmetlenül várja magát. Nekem még van egy kis dolgom.
Hazafelé menet finoman, de kitartóan adagolta a dicsérő szavakat Kata felé, aki igen elégedetten vigyorgott rá. Amikor úgy érezte, hogy már szép nagyra hízott a feje a bókoktól, előállt egy javaslattal.
– Apa, én olyan éhes lettem, hogy az nem is igaz. – nézett rá ravaszul. – Úgy megennék most egy franciakrémest, vagy egy orosz krémtortát.
– Édesem, az nem fog menni anya nélkül. Majd otthon megvárjuk, amíg hazaér. Nélküle nem megyünk sehova. – nézett rá szigorúságot mutatva, de a kislányt ez nem zavarta. Sőt, nevetve fordult feléje.
– Azt hiszem nem érdemes hazamennünk, mert anya ott áll a sarkon. És valóban, Eszter ott toporgott húsz méterre tőlük. Andrásék, - útban a cukrászda felé - egymás szavába vágva mesélték el, hogy mi történt az évzárón. Az asszony arcáról sugárzott az öröm, annak ellenére, hogy a kislány osztályfőnöke már mindenről tudatta. Amikor helyet foglaltak a cukrászda egyik asztalánál, a gyerek nagy boldogságára, Ica néni két tányért is eléje rakott. Az egyikben a franciakrémes, a másikban pedig az orosz krémtorta várt arra, hogy Kata éhségét csillapítsa. András és Eszter kávét ivott, és mellé egy konyakot, illetve egy csokilikőrt is rendeltek. Mégiscsak ünnepnap volt ez a mai! Ica néni is tudott az évzáróról, mert az unokája egy iskolába járt Katával.
– Neked hogy sikerült ez az év kicsikém? Mert a mi Norbinknak sajnos becsúszott egy négyes. A matekkal gyűlt meg a baja. – sopánkodott neki, de látszott rajta, hogy azért mégiscsak büszke az unokájára.
- Én kitűnő lettem. – válaszolta a kislány miután sikerült egyben lenyelnie a krémtorta felét. Még az orra hegye is habos lett.
– Gratulálok! Jutalmul a te részedet én fizetem. Egy törzsvendégnek, aki ráadásul kitűnő tanuló, ennyi megjár. Amikor Eszter és Kata kifelé indultak, a férfi a pulthoz ment, hogy fizessen.
– Ica kedves, nagyon köszönöm, de ezt nem fogadhatjuk el. – tiltakozott, de az asszony gyorsan leintette.
– Aztán miért nem? Megtehetem. – nézett rá értetlenül. – Nézze, ha még sokáig erősködik, és mégiscsak kifizeti Kata részét, hát készüljön fel arra, hogy ide többé nem teszi be a lábát. Na, erre mit lép? – nézett rá szigorú tekintettel, bár egyáltalán nem látszott mérgesnek.
Végül aztán András beadta a derekát. A vita lezárult. Miközben fizetett, összemosolygott Ica nénivel, s mindketten nagyon elégedettek voltak.
Vacsora után András felhívta Imrét, Eszter pedig a sajátján Ildikót, és jól eldiskuráltak egymással. Később telefont cseréltek, és a másik partnerrel folytatták a csevejt. Kata meg, hol az egyikük, hol a másikuk kezéből kapta ki a telefont, hogy belekotyogjon a beszélgetésekbe, de ilyenkor főleg a gyerekekkel diskurált.
Ez a mozgalmas nap mindhármukat alaposan kifárasztotta. Kilenckor már pizsamában nézték a televíziót, de félóra múlva már abban versenyeztek, hogy melyikük tud nagyobbat ásítani. Amikor egymásra néztek, egyikük máris ásított egy hatalmasat, mire a másik is képtelen volt visszatartani. Nem is bírták sokáig. Három perc múlva mindhárman ágyban voltak.
– Hú, de kimerített ez a mai nap. – sóhajtotta az asszony fáradtan.
– És sem vagyok valami friss – vallotta be a férfi.
– Szeretlek – lehelte a másik, de már hunyta is le a szemét.
– Én is szeretlek – suttogta András, miközben a kezébe fogta a nö kezét. Néhány másodpercen belül, így, kéz a kézben aludtak el.
A következő hét két okból is különbözött a korábbiaktól. Egyrészt, mert kitört a vakáció, s emiatt Katának bonyolultabb lett az élete, mivel nem maradhatott egyedül a lakásban. A másik ok, hogy Eszter esetében a vakáció nem azt jelentette, hogy most aztán szeptemberig szabad a pálya. Ezen a héten például naponta be kellett járnia az iskolába, ahol a tanév lezárásával sem állt meg az élet. Számos dolog van, amit július elejéig, és augusztus utolsó két hetében meg kell tennie. Például a tanévet papíron is le kell zárni, aztán teremrendezés, naplók lezárása, statisztikák készítése. Augusztus vége felé pedig a következő évfolyamra való felkészülés vár rá. Tankönyvek elolvasása, tanulmányi sablonok és a tanterv elkészítése, pótvizsgára való felkészítés, esetleg valamilyen továbbképzésen való részvétel. A gyermeküdültetésben való felügyeletet Kata miatt már korábban sem tudta elvállalni.
Ami Andrást illeti, ilyen gondok nem gyötörték. Egyre jobban megszerette a munkáját, és egyre nagyobb rálátással bírt a sörgyártás technológiájára. Feltűnően gyorsan tanult bele a dolgokba. Már jóval kevesebbszer szorult Jani bácsi szakmai segítségére, s kezdett önállóan dolgozni. Az öreg azért mindig ott állt mellette, és figyelte. Ha úgy látta, hogy a fiatal kolléga bizonytalan valamiben, jószándékkal segített neki. András már a két lányt is elkezdte idomítani, s ők ezt el is fogadták tőle. Tudták, hogy előbb utóbb ő lesz a főnökük. De nem csak emiatt fogadtál el, hanem mert egyre jobban elismerték a szakmai tudását. Azt is díjazták, hogy mindig tisztelettel szól hozzájuk, és sokszor megnevetteti őket a humoros szövegével. Jó kis csapat lett belőlük. Már azt is megbeszélték egymással, hogy ha a Jani bácsi november elsejével nyugdíjba vonul, összedobják a pénzt, és vesznek neki egy míves zsebórát ezüstlánccal, amilyenre mindig is fájt az öreg foga. András, amikor egy szerdai napon az érlelőben összefutott a nagyfőnökkel, a Kiskabos elégedetten karolt belé.
– Nos, pajtikám, még néhány nap, és állandó munkatárssá válsz. Annyi jót hallottam már rólad Andreától, hogy az már szinte sok is. – nevetett rá barátságosan – Úgy látszik, jó boltot csináltunk veled. De azzal a Vali lánnyal vigyázz, nehogy elcsavarja a fejed.
– Nyugodj meg Bandikám, tudok én vigyázni magamra. – zárta le a témát András, majd másfelé terelte a szót. – Inkább annak örülök, hogy a kislányunk kitűnően zárta a tanévet, és annak, hogy ő is és Eszter is nagy örömmel várja a gólyát. Mert mostanában azon fáradozok, hogy Katának kistestvére szülessen – nevetett rá cinkosan.
– Hé, pajtikám! – vigyorgott rá a másik – Még hogy fáradozol? A csudába! Ennél kellemesebb fáradozást el sem lehet képzelni.
– Nem hát! Épp azért igyekszem is! – nyugtatta meg a főnökét a férfi, majd miután elköszönt tőle, jókedvűen fütyörészve ment vissza a laborba.
Mire hazaért a munkából, szerettei már várták. Kata azonnal a nyakába ugrott, és jó ideig nem is volt hajlandó visszatérni a földre. A férfi ide-oda cipelte, be a konyhába, ki a konyhából, ki az erkélyre, majd irány a Kata szobája. Eközben a két felnőtt egymással beszélgetett. Kölcsönösen tájékoztatták egymást a mai nap történetéről, miközben Eszter elkészítette a kávét. Kint a szűk kis erkélyen végre rágyújthattak, és a gyerek is nyugton maradt, igaz, nem sokáig. Egy darabig ugyan hallgatott, és látszott rajta, hogy valamin erősen gondolkodik. És ez egy kicsit gyanús volt. De a végén csak kibökte, hogy mit is akar.
– Anya, apa, kérdezhetek tőletek valamit? – nézett rájuk azzal az ártatlan arckifejezéssel, amilyennel hasonló esetekben szokott.
– Most mivel akarsz boldogítani kislányom? – nézett rá Eszter aggódva.
– Egész nap azon gondolkodtam, hogy ha megszületik a tesóm, mi lesz majd a neve? Mert szerintetek sem mindegy ugye? – tette fel a kérdést.
Azok ketten rosszabbra számítottak, így aztán csak mosolyogtak a kérdésen.
– Még nem tudjuk, erről még nagyon korai volna beszélni – kezdte bele az anyja, ám a gyerek zavartalanul folytatta.
– Én több szép névre is gondoltam, de majd attól is függ, hogy kisfiú lesz-e, vagy kislány. – nézett maga elé Kata gondterhelten. András, aki eddig csak hallgatott, kitalált valamit.
– Tudod mit szívem? Írd fel egy papírra azokat a neveket, amikre gondoltál, és dugd a szekrényedbe. Úgy gondolom, három – három név elég is volna. Aztán, ha arra kerül a sor, mi is felírunk egy pár nevet és összehasonlítjuk a te papíroddal. Ha lesznek azonos nevek, azokból már könnyebben tudunk választani, hát nem?
Ezen a megoldáson nemcsak a kislány, de Eszter is elgondolkodott.
– Szerintem, van ebben valami. Mit szólsz hozzá kicsim?
– Szerintem is jó lesz. – válaszolta látható elégedettséggel Kata, s miután mindkettőnek adott egy puszit, Eszterék legnagyobb csodálatára önként bevonult a szobájába.
– Azt hiszem, a neveken töri a buksiját. – nevette el magát az asszony, majd hagyta, hogy társa odahajoljon hozzá és megcsókolja.
– Drágám! Mit szólnál ahhoz, hogyha ma este is gondoskodunk arról, hogy legyen kinek nevet keresni, nem gondolod? – kérdezte ártatlan képpel a férfi, majd ismét megcsókolta. Eszter meglepetten nézett rá, de kitalálta a választ.
– Nekem eddig úgy tűnt, hogy a gondoskodásoddal nincs semmi probléma te csibész. – nézett rá olyan kihívó tekintettel, ami csak olaj volt a tűzre.
– Tudom, de ez most más. Ez egy különleges nap.
– Oké, kénytelen vagyok megadni magam. – sóhajtott mosolyogva Eszter, ám a tekintetétől ezt lehetett kiolvasni: Rendben van drágám, de most azt ajánlom, alaposan kösd fel a gatyádat, mert este kinyuvasztalak!
A következő hét is hasonlóan múlt el, mint az előző, azzal a különbséggel, hogy András az egyik nap délutánján felvitte Katát az állatkertbe. A gyerek nagyon élvezte a dolgot, hiszen óvódás korában volt utoljára a Mecseken. Az állatkert után felvitte a TV toronyba is. A kislány teljesen odavolt.
- Milyen messzire el lehet látni! – ámult el szájtátva.
– Látod, azok ott már a villányi hegyek. És mögöttük, nem is olyan messze, Horvátország van. – mutatott a távolba András. – Majd egyszer, ha sikerül összespórolnunk annyi pénzt, leutazunk a tengerhez.
– De jó is volna! – sóhajtozott Kata – Biztosan szép lehet a tenger. Majd megtanítsz úszni?
– Hát persze, hogy megtanítalak kislányom. A nyáron majd elviszlek a Hullámfürdőbe és ígérem, hogy egy óra múlva úgy fogsz úszni, mint egy hal.
Egy ideig még gyönyörködtek a tájban, aztán szép lassan elindultak hazafelé. Már hét óra is elmúlt, mire a lakásba értek.
– Pont jókor jöttetek – fogadta őket a háziasszony – sütöttem egy jó adag forgácsfánkot. Remélem, jól fog esni egy ilyen nagy kirándulás után.
– Anya képzeled el, apa megígérte nekem, hogy a nyári szünetben megtanít úszni – újságolta a kislány, majd mindenkit megelőzve, azon nyomban neki is látott a fánkevésnek.
Egyre közeledett a nagy összeröffenés napja, a beígért randevú Joli néninél. Szombat kora este András minden érintett családot felhívott. és ugyanazt a szöveget adta elő.
– Tehát holnap fél háromkor várlak benneteket a Megyei Kórház előtti buszmegálló mellett. Bevárunk mindenkit, aztán együtt elsétálunk a Garai utcába. A beígért cuccokat nem elfelejteni! – figyelmeztette valamennyit. Valamennyin megígérték, hogy pontosak lesznek, ne aggódjon.
Ezután Joli nénit hívta, és tájékoztatta az ügymenetről.
– Rendben van Bandikám. Már be is szereztem a hiányzó asztalt és a székeket. Ha tudnád, hogy mennyire izgulok! – lelkesedett az öregasszony.
– Gondolhatja Joli néni, hogy én sem vagyok a nyugalom szobra. – nevette el magát András – de azt hiszem, minden rendben lesz.
– Higgadj már le édes fiam, csak nyugi. – parancsolt rá a másik erélyesen, majd egy meglepő bejelentést tett. – Képzeld el, nekem is lesz egy kis beszédem a társasághoz, de hogy mi, azt most nem kötöm az orrodra.
– El nem tudom képzelni, hogy mire készül Joli néni – hitetlenkedett András, - de biztos vagyok benne, hogy megvan rá az oka.
– Majd meglátjátok! – hallotta a vonal másik végéről a nevetést. - És most megyek, mert van még egy csomó teendőm mára.
A férfi még egy ideig morfondírozott ezen a beszélgetésen, majd felállt, és bement a lányokhoz, és elmesélt nekik mindent.
– Talán valami nagy titokról fog lehullani a lepel? – tűnődött el az asszony, ám arra álmában sem gondolt, hogy milyen közel jár az igazsághoz. Vasárnap reggel kilenc órától beindult a konyhában a nagy sürgés-forgás. András megpucolt és feldarabolt mindent, amit az asszony eléje tett. Eszter a húslevessel kezdte, majd a sütemény összeállításával folytatta. Kata pedig ügyesen a kezük alá dolgozott.
– Anya, mit fogsz sütni? – érdeklődött kíváncsian.
– Egy olyat, amit már évek óta nem sütöttem. Még a nagyanyámtól tanultam gimnazista koromban. Remélem sikerülni fog.
– És mi a neve a sütinek? – faggatta tovább a gyerek.
– Női szeszély. Komolyan. – nevette el magát a háziasszony, mire András hirtelen felkapta a fejét.
– Női szeszély? Nem mondom, érdekes lehet az a sütemény, amelyik ezt a nevet viseli. Én eddig meg voltam arról győződve, hogy olyan, mint női szeszély nem is létezik. Úgy értem, a való életben. – tette hozzá óvatosan.
– Még hogy nincs? Majd meg fogod ismerni. Eddig visszafogtam magam, nem akartam rád ijeszteni. – vallotta be nevetve az asszony, mire Kata hevesen tiltakozni kezdett.
– Jaj, apa! El ne hidd ezt a butaságot! Anya soha nem szeszélyes. – védte meg az anyját
– Én az voltam, de az már régen volt, még ovis koromban. Vagy szeleburdi voltam és nem szeszélyes? – bizonytalanodott el – Arra már tényleg nem emlékszem.
Ezen a Katás megjegyzésen persze megint jót derült a család, a kislány pedig nagy örömmel vette, hogy ismét egy olyan jót mondott, amely jókedvre derítette mindhármukat. A női szeszély elkészítésében, a gyerek is kivette a részét.
– Édesem, ott van egy darab tészta. Abból csinálj olyan sufnudli forma izéket, de annál vékonyabbakat. Olyan vastag legyen csak, mint a kisujjad. Először egy picit, aztán egy nagyobbat, és így tovább. Ezeket kell ferdén rátenned a belekvározott tésztára, azután ugyanez kell a másik oldalra is, de ellenkező irányban. Vagyis, egy ferde rácsozatot kell készítened. – magyarázta el neki a dolgot, majd figyelte, hogy Kata hogy boldogul. Elégedetten látta, hogy egész jól csinálja. Csupán egyszer volt egy kis gond, amikor egyik ilyen „izé” kettészakadt, mert a gyerek túl rövidre szabta, s emiatt meghúzta, hogy hosszabb legyen. De rájött arra, hogy egy kicsivel vékonyabbra sodorja, pont méretes lett.
– Jaj, anya, azt hiszem belőlem soha nem lesz olyan konyhaművész, mint amilyen te vagy – kezdett el sopánkodni, de Eszter leintette.
– Remekül csinálod. Amikor én annyi idős voltam, mint te, csak akkor mentem be a konyhába, amikor enni hívtak – vallotta be neki őszintén. Erre aztán Kata is megnyugodott, sőt, büszke is volt magára.
Egy óra körül ettek egy keveset. Aztán Eszter berakta a tepsit a sütőbe, és elment fürödni. Addig András elmosogatott, Kata meg szépen eltörölgetett. Mindkettőjükön látszott, hogy az idő múlásával azonos arányban fokozódik bennük az izgalom. András már szeretett volna túl lenni az egészen, Kata viszont nagyon kíváncsi volt már a szereplőkre. Csak ezek a gondolatok jártak a fejükben, emiatt aztán alig-alig szóltak egymáshoz. Közben Eszter végzett a fürdőszobában, majd mielőtt átöltözött volna, egy pillanatra beugrott a konyhába, hogy megnézze, hogy áll a sütemény, majd elindult a ruhásszekrénye felé, hogy szemlét tartson. Később, amikor már mindhárman kellően ki voltak csinosítva, végre megsült a sütemény is. Eszter csak addig hagyta hűlni, hogy ne legyen tűzforró, mert úgy nem lehet olyan szépen felszeletelni.
Negyed három volt, amikor a Kórház térre értek. Ott gyorsan beszaladtak egy kis boltba, ahol vásároltak egy üveg kékfrankost, és hat tábla csokit a gyerekeknek, valamint majd a sarki virágárusnál vettek egy csokor virágot Joli néni számára. Egyszer csak András meglátta, hogy a 2-es buszról leszáll a Colos és Zsuzsa, de közvetlen utánuk Laci is a feleségével, és a két lányával együtt. Egymás mögött mentek a zebra felé mind a hatan, de nem beszélgettek egymással, ami nem is volt meglepő, mert az igaz, hogy tudtak egymásról, de még soha nem találkoztak. Az volt a nagy a meglepetés, amikor mind a hatan lehorgonyoztak Eszterék előtt. De mire tisztázhatták volna a dolgokat, a Colos már fel is kapta Andrást.
– Nahát, Kapitány, becs szó, alig ismerek rád! – kiáltotta nagy örömmel, s miután a földre tette, alaposan körbe is járta, majd Eszter felé fordult és őt is magához ölelte, de százszor finomabban, mint a barátját.
– A Kapitány igazat mondott drága Eszter, te tényleg gyönyörű vagy! Még ilyet! Bár azt is el kell ismerni, hogy néhai csavargótársam sem hasonlít a Norte Dame-i toronyőrre. – nevetett egy hatalmasat, s ezzel a hasonlattal fel is oldotta feszültséget. A többiekre is átragadt a nevetés, András meg ezalatt arra gondolt, hogy a Colosról sok mindent megtudott, amíg együtt voltak, de azt, hogy az általános műveltségével sincs semmi baj, meglepte. De az is, hogy milyen visszafogott a szövege, és már válogatott kifejezéseket is használ, annak ellenére, hogy cifra káromkodás, és a szinte már alpárinak mondható stílus sem áll olyan távol tőle. Talán Zsuzsa megkezdte a leendő apa „nevelését?”
Ezek után a Colos villámgyorsan felkapta Katát, és egy rövid szakaszon le-föl sétálgatva mondta neki a magáét, ő meg kacarászott.
Végre Zsuzsa és Laciék is szóhoz juthattak. Szép sorjában összeölelkeztek, és bemutatkoztak. Mindenki megállapította, hogy Zsuzsának milyen jól áll a nagy pocak, ahogy büszkén tolja maga előtt. S valóban… Ugye mindenki megfigyelte már, hogy a gyermeküket váró kismamák hogy kivirulnak, és szinte megszépülnek a terhesség ideje alatt?
Miután Laci, Andrea, és a két lányuk is összeismerkedett a többiekkel, már csak Ildikó és Imre családjára kellett várni, de két perc múlva ők is befutottak. András, amikor már csak öt méterre voltak tőlük, kilépett a csoportból, Ildikóhoz lépett, és hosszú ideig csak ölelte és csókolgatta. Mindenki látta, ahogy a nővére a férfi vállára hajtja a fejét, és felzokog. A jelenlévő asszonyok és lányok persze azonnal elsírták magukat, de a férfiak és a fiúk is furcsán kezdtek el pislogni. Még a Colos is, aki időközben átadta Katát az anyjának, és Zsuzsa mellé lépve átölelte asszonyát.
Aztán, amikor András és Ildikó szétvált egymástól és Imre következett, kiderült, hogy nem lesz itt semmi a beígért seggberugásból, csak némán megölelték egymást. A városi népek, akik épp arra jártak, semmit sem értettek az egészből. Itt egy rakás ember, akik hol sírnak, hol pedig nevetgélnek, miközben egyre csak ölelgetik egymást. Hát ki érti ezt?
Végre aztán mégiscsak elindultak. Elöl mentek Andrásék, a sort Laciék zárták, mellettük Zsuzsa és a Colos bandukolt. Mire a csapat Joli néni háza elé ért, egyértelművé vált, hogy a két férfi baráttá fogadták egymást. Nem is kellett erőlködniük, ez csak úgy magától jött. Útközben csak egyedül Kata futkározott ide-oda, a többiek nyugton maradtak. Amikor szép libasorban beléptek a kapun, máris meglátták Joli nénit, aki az udvar végén a két összetolt asztal körül tüsténkedett, s aki most a zajra felfigyelve felegyenesedett, és mosolyogva elindult feléjük.
– Na, végre! Már azt hittem, soha nem fogtok ideérni. - kezdte korholni a társaságot, - majd így folytatta. – Ha valamelyikőtöket zavar, hogy letegezem, az máris fordulhat vissza megértettétek? Na azért! – nevette el magát az öregasszony, majd egyenként megölelte őket. Ez - a szokásostól kissé eltérő, és kifejezetten Joli néni egyéniségére szabott – üdvözlő szöveg megadta az alaphangot. A jókedv, már jelen volt. Az asztal körül a tizenkét felnőtt kapott helyet, a nyolc gyereknek jutott a hosszú pad, meg a fűre terített plédek. A vendégek sietve kipakolták azt, amit magukkal hoztak. Az asztal szinte roskadozott a különböző italoktól és süteményektől. Az első említésre méltó mozzanat az volt, amikor Joli néni egy kupica pálinkával kínálta meg a férfinépet, az asszonyok csokilikőrt kaptak, míg a gyerekek háromféle üdítőből válogathattak.
– Hát akkor, legyetek üdvözölve itt nálam gyerekek. Nagy öröm számomra, hogy eljöttetek, és remélem, hogy mindenki jól fogja magát érezni. – kezdte el hosszúra szerkesztett monológját az öregasszony, majd folytatta. – Azt tudom, hogy leginkább az én drágalátos Bandikámnak a beszámolója miatt vagytok itt, de, hogy össze tudja szedni a gondolatait, előtte én is mesélek pár szót magamról. És most fenékig azokkal a felesekkel! Közben persze egyetek és igyatok. – adta ki a parancsot, aminek a többiek – egy kivételtől eltekintve - eleget is tettek. Ez az egy pedig Zsuzsa volt, aki terhessége hetedik hónapjában járt.
– Jól van, kezdem is, de ígérem, rövid leszek. Szóval, cirka ötvenöt éve volt annak, hogy elvégeztem a bábaképzőt. Takaros, formás lány voltam. Aki nem hiszi, kihozom a fényképalbumot. A szülészeti klinikán dolgoztam le az életem legjavát. Közben sokan udvarolgattak, még néhány orvos is próbálkozott velem. Teltek az évek, és én annyira válogatós voltam, hogy a végén, öreglány maradtam. Én, aki nem is tudom, hány ezer gyereket etettem, fürösztöttem, szeretgettem, elaltattam, ugyanezt a sajátommal nem tehettem meg, mert soha nem mentem férjhez. – fejezte be Joli néni a rövid élettörténetét, majd a gyerekek felé tekintett, mert nem szerette volna, hogy ők is meghallják, amit még szeretne hozzátenni. Ők azonban nem figyeltek oda, annyira lekötötte őket a saját dolguk. – De azért egy csöppet se aggódjatok gyerekek! Igaz, hogy soha nem mentem férjhez, de azért mindig gondoskodtam a betevő falatról. – fejezte be a vallomását ezzel a frappáns mondattal, amire olyan harsány kacagás volt a válasz, hogy talán még a Megyei Kórház portása is meghallotta.
Ezután a nagy derültség után, Joli néni és Eszter bementek a konyhába, és nekiálltak kávét főzni. A többiek beszélgetni kezdtek, eszegettek, iszogattak, és dohányoztak. Időnként felharsant a Colos szívből jövő röhögése, amihez képest a hét gyerek zsibongása suttogásnak tűnt. Egyre jobb lett a hangulat. Zsuzsa sós süteményei, és az öregasszony híres pogácsája osztatlan sikert aratott, és fogyott is rendesen. Imre feleségének, Olgának a máglyarakásai és Eszter női szeszélye szinte pillanatokon belül eltűnt az asztalról, s szinte az összes a gyerekek gyomrában végezte be földi pályafutását. És akkor még nem esett szó a Laci által hozott krémesekről. Jött a kávé, amelynek elfogyasztása után, mindenkinek hiányérzete támadt, és ezt kifejezve az összes szempár kérdően meredt Andrásra.
Amikor felállt, síri csend lett. A gyerekek közelebb húzták a padot, és tátott szájjal várták, hogy elkezdje. András ezt megelőzően már elmesélte a történetét Lacinak, a Colosnak és Eszternek, de olyan alapossággal, mint most, úgy még soha. Szinte hónapokra, hetekre és napokra lebontva adta elő a vele történteket. Hosszan mesélt mindenről. A szülei haláláról, a hagyatéki tárgyalásról, a munkája elvesztéséről, Barbara viselkedéséről, a Joli néninél eltöltött időkről, a munkakeresés reménytelenségéről, a soha nem volt csepeli munkahelyéről, és a magányos csavargó életéről, és a kirablásáról. Aztán beszélt a Colossal, Zsuzsával és Lacival kötött szoros baráti kapcsolatáról, majd kellő alapossággal ecsetelte Katával, majd később Eszterrel való találkozását, amely által oly nagy fordulat következett be az életében. Az asztalnál ülők nem szóltak közbe, nagy odafigyeléssel hallgatták a beszámolót. Néha Ildikó, Eszter és Joli néni megtörölgette a szemét, sőt, egyszer még Zsuzsa is elpityegte magát, amikor olyan szépeket mondott róla.
És ekkor jöttek a gyerekek. Volt néhány kérdésük hozzá. A sort Imre legidősebb lánya, a tizenhárom éves Dóri kezdte.
– Igaz András, hogy volt olyan is, hogy három hétig nem mostál lábat? – vigyorgott rá, mire a többi lány fintorogni kezdett, de fiúk, - s leginkább a Colos, - felröhögtek.
– Hát bizony, gyakran volt ilyen. Gondolhatjátok, milyen szagot árasztottam magamból, főleg, ha azt is hozzáteszem, hogy a fürdéssel való szoros kapcsolatomat is fel kellett függesztenem egy időre. El tudjátok képzelni, hogy amikor Zsuzsa albérletében végre belefeküdhettem a kádba, és egy jót fürödhettem? Olyan volt az számomra, mintha a mennyországba kerültem volna. Csodás érzés volt.
– És az is igaz, hogy télen még vízaknában is aludtál? – tette fel a következő kérdést Dani, aki Ildikó középső fia volt.
– Az csak pár alkalommal volt. – világosította fel András a fiút. – De egyszer előfordult, hogy éjszaka, amikor a legvastagabb csövön ülve aludtam, lecsúsztam róla, és a bokáig érő vízben találtam magam, teljesen átázott a nagykabátom. Kint meg mínusz kilenc fok volt. Egész nap abban a vizes nagykabátban jártam a várost, és túrtam a kukákat.
Legvégül Laci kisebb lánya, Zsófi is hozzátette a magáét. – Én annak örülök nagyon, hogy apukám tudott neked segíteni. – mondta ki a szívből jövő őszinte szavakat, majd ráhajtotta a fejét az apja vállára.
– Ugyan kislányom, nem volt az olyan nagy dolog. – szólalt meg Laci szinte tiltakozva a dicséret ellen.
– Már hogyne lett volna nagy dolog! – szólt közbe az, akinek a hangját eddig még senki sem hallotta. Ez a valaki Balázs volt, Ildikó férje. Fura egy ember volt, olyan tudós féle ábrázattal. A családja után, a fizika és a csillagászat volt az ő nagy szerelme, komoly szaktekintélynek számított ezen a területen. Egy kutatóintézetben dolgozott, s gyakran írt cikkeket különböző tudományos lapokba. Keveset beszélt, de ha megszólalt, az be is talált.
– Igenis, nagyon fontos volt. Mert gondoljatok csak bele, mi történt volna, ha nem találkoznak össze? András élete teljesen másképp alakul nem? Ki tudja, hol köt ki, ha Laci nem segít rajta? Pénzhez és szálláshoz jutott nem igaz? De ott van a Colos is. Például, ha András két perccel később ér oda, ahol az a fára akasztott nagykabát lógott, soha nem lett volna az övé, mert a Colos szépen elsétál vele. Ezért aztán össze sem ismerkedtek volna egymással. – amikor idáig eljutott, körbenézett, majd amikor látta az elégedett tekinteteket, folytatta.
– Mert tudjátok meg, az egész élet, és minden, ami benne történik, nem más, mint véletlenek sorozata. Ezt nevezem én sorsnak. De menjünk csak tovább. Talán a legfontosabb véletlen az volt, hogy bajbajutott sógorkám épp abban az időben ült azon a bizonyos padon, amelyik mellett minden nap elsétált Kata. De bármibe lefogadom, ha akkor, pont abban a pillanatban nem kapja el a sírás, a kislány soha nem szólítja meg. De hála a Jóistennek, ő egy kíváncsi gyerek, és megtette. Ha ők, akkor nem kerülnek beszélő viszonyba egymással, akkor szerény véleményem szerint ma nem ülnénk itt az asztal körül. Mégpedig azért, mert Andrásnak most nem volna se családja, se munkája, mert a véletlenek, vagyis a sors, másfelé irányította volna… Hát nekem ennyi lett volna a megjegyzésem. És most iszom egyet, mert teljesen kiszáradt a torkom. – fejezte be eszmefuttatását, amellyel igen nagy sikert aratott a többiek körében.
– Igaza van. Tényleg, mennyi minden múlik a véletleneken… Erre még nem is gondoltam… - ilyen, és ehhez hasonlókat mondogattak egymásnak az asztal körül ülők. Egy ideig még emésztették Balázs mondatait, aztán sorban felálltak az asztaltól, és kisebb csoportokba verődve sétálgatni kezdtek az udvarban. András, Colos, Laci és Imre egymással volt elfoglalva, beszélgetés közben néha hátbaveregették egymást, és nagyokat nevettek. A nők egykupacban állva, egyre csak Zsuzsával és születendő kisfiával voltak elfoglalva. Osztogatták is neki szép sorban a jobbnál jobb tanácsokat, amikre ő mosolyogva bólogatott, és látszott rajra, hogy milyen hálás ezért.
– És mondd, Eszterkém, ti hogy álltok Andrással ebben a témában? Mikor akartok egy közös babát? Szerintem Kata is örülne neki. – szólalt meg Olga, Imre felesége, aki szintén olyan ritkán megszólalós fajta volt, akárcsak Balázs. Most viszont egy nagyon jót kérdezett. Eszter nem nagyon lepődött meg ezen a kérdésen, mert sejtette, hogy előbb-utóbb úgyis rákérdez valaki. De mivel csak az előző nap tudta meg azt, amiben eddig csak reménykedett, már konkrét választ tudott adni.
– Képzeljétek el, tegnap, titokban, András tudta nélkül elmentem a nőgyógyászomhoz. – kezdte titokzatosan, szinte suttogva.
– Na és, mi van? Mondd már! – sürgették egyre, és még Joli néni is besegített nekik.
– Az a helyzet, - és kérlek benneteket, András és Kata előtt egy szót sem, mert csak este akarom elárulni nekik. Szóval, az történt, hogy otthon elvégeztem a terhességi tesztet, két egymást követő héten is, s mindkét esetben pozitív lett. De mivel biztosra akartam menni, kértem egy ultrahangos vizsgálatot is. Ez alapján a bébi 6 hetes. Már kimutatható a szívverése is.– újságolta örömtől könnyes szemekkel.
Az asszonyok valamennyien nagy szeretettel ölelgették, miközben nagyokat nevettek. Erre figyelt fel a férfiak társasága.
– Mi ennek a boldog nevetésnek az oka lányok? – kérdezte kíváncsian a Colos. – Remélem, nem rajtunk ártatlan báránykákon nevettek ilyen jót?
– Á, dehogy! Én mondtam nekik egy jó viccet, amit tegnap este kaptam az egyik kolléganőmtől email- ben. – mentette meg a helyzetet Olga.
– Hát akkor mire vársz anyukám? Mondd el nekünk is, oké? – bíztatta Laci – Ha már nekem nem adtad elő tegnap este.
– Várj, odamegyek, hogy mindenki jól hallja. – s már be is állt a kör közepébe. A helyszín egy gyógyszertár, ahol a patikus így szól a szomorú képű vevőhöz. - Drága uram! Értse már meg! Ahhoz, hogy arzént adjak ki önnek, recept is kellene. Nem elég az anyósa fényképe.
Mondanom sem kell, hogy erre a gyerekek kuncogni kezdtek, az asszonyok nagyot nevettek, de a férfiakat szinte röhögési roham fogta el, tekintettel arra, hogy ők imádtak minden anyósviccet.
Ez a jelenet méltó befejezése volt ennek az összejövetelnek. Szép lassan kezdtek is összecihelődni. Mindenki lehajtott még egy utolsó búcsúpohárral, aztán mindenki megölelt, és összepuszilgatott mindenkit. Ez azért eltartott néhány percig. A legvégén, amikor már kifelé indult a társaság, Joli néni még szólni kívánt.
- Gyerekek! Én kezdtem a beszédet amikor bejöttetek, és most, hogy kifelé mentek, én is fogom befejezni. – kezdte egy picit megilletődve – Nagyon szép volt ez a mai nap, köszönöm, hogy eljöttetek. És még valami. Remélem, nem ez volt az utolsó találkozásunk. Ajánlom azt is, ha valamelyikőtök erre jár, bejön hozzám egy kis időre, mert ha a fülembe jut, hogy itt volt dolga a közelben, és mégsem csöngetett be, hát annak leverem a derekát. És Colos, most te figyelj! Mihelyt meglesz a csemetétek, azonnal telefonálsz, mert ha nem, akkor neked annyi. Világos? – tette hozzá fenyegetőn.
– Bízzon bennem drága Joli néni, azonnal felhívom épp úgy, mint ahogy a többieket is. Sőt, ha a gyerek megerősödik, elhozzuk, hogy ő is megmutassa magát. – ígérte a nagydarab fickó, s ezt mindenki el is hitte neki.
Az utcára kilépve Eszter ragaszkodott ahhoz, hogy mindenki, - ha csak egy percre is, - de felugorjon hozzájuk. Valamennyien azonnal igent mondtak, csak Zsuzsa és a Colos váratott magára, de végül megegyeztek abban, hogy nem a martonfai busszal mennek haza, hanem a nyolcórás pécsváradi járattal, amely csak az elágazásnál áll meg. Majd felhívják a szomszédjukat, hogy jöjjön ki értük. Amikor a tíz felnőtt és a kilenc gyerek betódult az ajtón, azonnal kiderült, hogy ez a kis lakás a maga negyven négyzetméterével enyhén szólva is szűk ennyi ember számára. De azért megvoltak. András gyorsan előkapott egy üveg vörösbort, Eszter pedig a gyerekek elé tett egy doboz bonbont.
– Nagyon csinos kis lakásotok van – állapította meg Laci – Bőven elfértek itt hárman.
– Négyen is jól megleszünk majd, nem gondoljátok? – nézett rájuk Eszter nyugodt tekintettel – ám erre bejelentésre az asszonynép már nem vágott csodálkozó arcot, csak mosolyogva nézték az elképedt férfiakat.
András fel sem tudta igazából fogni, hogy most mi van? Tátott szájjal bámult körbe -körbe, végül aztán Eszter elé lépve nagy nehezen megszólat.
– Ez azt jelenti, hogy… drágám… tehát most azt akarod mondani, szóval… - kezdett el ismét dadogni, mint azt tette már néhány esetben.
– Pontosan azt. Igen. Tegnap megvizsgált az orvos. 6 hetes terhes vagyok András. Gyerekünk lesz. – mondta, s már folytak is a könnyei. A férfi szívét olyan csodálatot öröm és boldogság kerítette hatalmába, amilyet még sohasem érzett. Most nem a szerelem varázsa tette boldoggá, hiszen az már ott volt a szíve csücskében, hanem az a tudat és érzés, hogy hamarosan apa lesz. Semmit sem tudott mondani, csak ölelte Esztert, aki még akkor is csendesen sírdogált.
Kata arca viszont úgy ragyogott, mint a felkelő napsugár. Ő nem fakadt sírásra, mert gyerekfejjel nem tudta átérezni azt, hogy ez az örömhír mit is jelent valójában Eszter és András életében. Nem tudhatta, hogy az ő esetükben ez a hír, ez az állapot sokkal többet jelent, mint azt bárki is gondolná. Kata csak azt értette meg, hogy nemsokára kistestvére fog születni, akit majd nagyon fog szeretni. Ő ettől volt boldog. Az egész kompánia meghatottan nézte őket. Amikor Andás elengedte Esztert, kissé szemrehányó tekintettel fordult a többiek felé.
– Ti tudtatok erről? – kérdezte.
– Mi nem. – néztek rá a férfiak csodálkozva.
– Mi sem – mondta egyszerre a gyerekhad.
– De mi igen! – felelte az asszonykórus nevetve.
Igazából ez, a lakásban elhangzott beszélgetés és az abból fakadó érzelmi hatások tették fel a koronát erre a mai napra. Felejthetetlen élmény volt ez valamennyiük számára. A Balogh családban végre helyreállt a rend, és ráadásul ma új barátságok is kötődtek, a régiek pedig még szorosabbá váltak. Mindenki meggyőződhetett arról, hogy Andrásnak sikerült megküzdenie a sorsával, s ma már boldog családban él, és hamarosan apa lesz, méghozzá két gyermek büszke apja.
A vendégeket András kísérte ki a kapun. Még gyorsan megbeszélték, hogy holnap este körbetelefonálják egymást, hogy bővebben kielemezzék ez a mai napot, aztán elbúcsúztak egymástól. Mire a boldog apajelölt felért a lakásba, Eszter és Kata épp egy beszélgetés kellős közepén voltak.
– Anya azt még nem is mondtad, hogy kisfiú, vagy kislány fog születni? Én csak a neve miatt kérdezem. – érdeklődött a kislány.
– Édesem, azt még nem lehet tudni – próbálta úgy magyarázni, hogy azt Kata is megértse. – Körülbelül akkor tudjuk meg, amikor harmadikos leszel, és még egy kicsi.
– Értem anya, akkor lesz még időm gondolkodni milyen nevet adjunk majd neki – nyugodott meg a kislány és bevonult a fürdőszobába.
Amikor végre a két felnőtt is ágyba került, a férfi azzal kezdte, hogy egy ideig csak az asszony kezét csókolgatta, aztán hirtelen mást gondolt ki. Kitakarta Esztert, és először szép lassan feltolta a pizsama felsőjét egy darabig, aztán alsó részt is letolta a köldöke alá. Eszter egy darabig csak mosolyogva tűrte, de aztán fáradt hangon megszólalt.
– Drága Andrisom, jól tudod te is, hogy nagyon szeretem, amikor ilyesmit teszel velem, de ma olyan nagyon kifárasztott a mai nap izgalma, hogy inkább aludni vágyom. Majd holnap, oké?
– Nem is azt akarom édesem, mert bevallom, én még fáradtabb lehetek, mint te. Csak egy percig tart, de még azt sem bánom, ha ezalatt elalszol.
Azzal nagy óvatosan elkezdte simogatni és puszilgatni az asszony pocakját, de olyan óvatosan, ahogyan még soha. Az egész hasát végigbarangolta, többször is. Egy idő után már Eszter halk szuszogását is hallotta, de mégsem hagyta abba. Nem kellett volna olyan nagyon óvatosnak lennie, de az volt. Talán azért, mert tudta, hogy odabent, legbelül, a világ legbiztonságosabb rejtekében, már ott dobogott egy pici szív...


VÉGE
 
Oldal tetejére