Gondolkodtam azon, hogy írjak vagy ne írjak ide..., már egy ideje jól kivontam magam innen..., csak hát úgy hiányoztok, az a jó kis közösség, a sok nevetés, eszmecserék, az a sok jó, amit egymástól kaptunk, tőletek kaptam, hogy egyfajta űrt érzek, hogy rég beszéltünk már, megszakadt kicsit a kapcsolat, s most lehet, akik csak olvasgatnak minket -de nem ismerik a közös történetünket, hogyan kovácsolódtunk össze - lehet mosolyognak, nevetnek azon, hogy on-line kapcsolatban állunk egymással, van akivel még életem során egyszer sem találkoztam és mégis ilyen szoros kötődés alakult ki. Lehet szimplán csak dilisnek néznek, értetlenkedve, csodálkozva..., de hát ezt hosszú kifejteni, mi történt és hogy alakult, hogy idáig jutottunk el (akinek nem inge, csak általánosságban írok, nem magunkra venni). Szóval tudom, hogy én is eltűntem jó ideje és nem látogattam az oldalt, nem voltam aktív tag, kicsit úgy éreztem, hogy elegem lett mindenből, meg ezekből a spirit dolgos marhaságból, amik jól megtévesztik az embert, aztán mire kikupálódsz a kacskaringós ösvényből, hát kinek kevesebb, kinek több idő... Na valami ilyesmin megyek most át, vagyis nem teljesen, mert a megtévesztésen már túl jutottam, csak még nem találom az utat, amire rá kell lépnem. Hogy mondjam nektek, nem tudom volt-r már veletek ilyen, hogy azt érzitek, hogy 2 féle dolog, avagy általunk vélt igazság csapódik össze, melyek elakarják hitetni magukról, hogy valóság..., s csak mesélnek, kivetítenek, érzelmekkel, gondolatokkal dúsítják az életet, locsognak, fecsegnek, hangoskodnak, s mindenfélét csinálnak, csak azért, hogy a figyelem valami máson legyen, mint önmagadon. Nem létező problémákat generálnak, csámcsognak rajta, múltba vagy jövőbe utaztatnak, mindegy, csak ne legyél benne a jelenben..., s sokszor észre se vesszük, észre se veszem, hogy mi történik, csak azon kapom magam, hogy ezzel is és azzal is azonosultam, csak olyan nehéz különválni már, megkülönböztetni mi az, ami igaz, mi az ami nem, hogy inkább próbálok nem is foglalkozni vele, csak hogy attól még az ott marad... Szóval valami olyasmit élek meg, hogy tudom is kivagyok és azt is mi nem vagyok, de ugyanakkor olyan, mintha mégsem tudnám ki vagyok és mi vagyok... Ez olyan nagyon nehéz és bonyolult, főleg elmagyarázni, hogy értse az is, aki nem érti. Ugyanakkor, meg lehet ez is a mese részéhez tartozik, hogy elhitetem magammal tudom ki vagyok és mi nem vagyok, hogy ezzel tartom magam sakk - matt helyzetben, se előre, se hátra, csak középen hánykolódom. Érdekes is egyrészt, másrészt pedig sok energiát leszív, nem mondhatnám azt, hogy a mindennapjaim boldogsággal telnek emiatt, mert rendesen kavarog belül sok minden, az ész és a szív csap össze, melyik az igaz, kinek hihetek, melyik utat válasszam, vagy ki is vagyok valójában, hogyan legyek önmagam, mikor azt se tudom már, milyen önmagamnak lenni. Kicsit emiatt olyan kiégettnek, kiüresedettnek érzem néha magam, olyan céltalannak, mert nem tudom mi az, ami érdekel, ami boldoggá tesz, olyan semleges állapot van megint, de ugyanakkor ott van ez a "megszabadulnék" ettől az egész mindenséges csinált problémáktól, meg ami van, ami hamis, ami nem igazi. Szóval tényleg azt érzem, hogy semerre se haladok, egy helyben tipegek, kicsit erre, kicsit arra, de középen... Amit megfigyeltem az utóbbi pár napban, hétben, hogy mikor halkul bennem minden, tehát nincs olyan sok gondolat bennem és csak bambulok, vagy lazulok (mert eléggé lefáraszt ám elme téren is ez a sok mindenféle hülyeség), akkor halk a locsogás, alig van gondolat, de mihelyst észhez kapok, hogy hoppá, kezdenek a gondolatok eltűnni, csökkenni, egyből olyan mennyiségű gondolat áradat áraszt el, hogy azt se tudom hirtelen, mi a szösz történhetett, amikor még az előbb minden olyan lazább volt, nyugisabb. S olyankor ez a locsogó, fecsegő elme még erőteljesebben rákapcsol és teljesen zajossá tesz, eláraszt a sok gondolat és olyan gyorsan, hogy követni se tudom néha, csak hogy nehogy megint elkezdjek halkulni... Ez a tudatosság, vagy micsoda a kiváltója úgy érzem, mert amint tudatosul bennem mi történik, egyből kizökkenek, csak nem értem miért... Hát mindenki azt mondja, légy tudatos, tudatosítsd magadban a dolgokat, minél tudatosabb vagy, annál kevésbé lesz fecsegőbb az elméd. Hát lehet nálam ez fordítva működik, vagy nem is tudom..., csak olyan nem tudom hova helyezzem ezt az egészet, amit tényleg csak 1-2 hete figyeltem meg, tapasztaltam meg magamon. Ja és azt mondanom sem kell, hogy sikerült elképzeljek egy olyan világot, pontosabban lehinni, ami lehetővé teszi azt, hogy ott legyen az a fránya vágy, elvárás, hogy majd ha meglesz a csend, ami ugye sose lesz meg, mivel már a tiéd (ez is tök kicseszés, hogy hiába a tied, ha nem tudsz benne lenni, nem veszed észre), akkor majd ez és az változni fog..., na hát mondanom sem kell, olyan csodálatosan kapaszkodtam ebbe bele (lehet még mindig kapaszkodom bele, nehéz kicsit elengedni sajna...), hogy szépen felépítettem a vágyat, mögötte az elvárással, a céllal, hogy ezt kell "meglelni, megszerezni" és akkor hopplá egyből megoldódik minden, az egész élet, mert egyesül az Önvalóddal. Pedig tudom, hogy hiába keres valaki bármit is, az úgy sem fogja az életbe megtalálni, mert amíg keresed, addig nem találod meg. Na most mondjátok meg nekem, ha ezzel tisztában vagyok, hogy nincs technika, nincs módszer semmilyen téren, sőt ne keressél, mert akkor még jobban távolodsz, akkor mi a csudának csinálom ezt? Mert valahol vágyom a csendre, mert sok mindent építettem köré, alkottam egy szép kis világot, ha majd meglelem persze önmagamban, akkor mi lesz..., de ez csak mese... Olyan rossz, hogy ennyire egyszerű, és még se lehet kivitelezni, mert a semmittevés, hogy csak engedj el mindent, az annyira könnyű, hogy ez teszi lehetetlenné szinte. Mondanom sem kell, hogy egyfajta félelem is van bennem, bár ezt még 3 héttel ezelőtt nem mertem volna bevallani önmagamnak, csak hát rá kellett jöjjek arra, hogy félek elengedni, de ugyanakkor meg olyan jó lenne mindent elengedni, ha tudnám hogyan kéne. Úgyhogy jelenleg ott tartok, hogy sehol se tartok és azt tudom, hogy semmit sem tudok...
